Ugrás a Főoldalra!

Az I. világháború Vázlatosan >>

Állóháború

 

 

Lövészárok-hadviselés az I. világháborúban: a német 11. tartalékos huszárezred katonái Franciaországban kialakított lövészárokban. Az előtérben lévő katona a lőpadra fellépve a mellvédben kialakított résen tüzel, a háttérben egy katona acél kézigránátot tart a kezében.

A lövészárok-hadviselés a védelmi jellegű hadműveletek egyik speciális fajtája, amikor a küzdő felek megerősített pozíciókat, egymással összekapcsolt lövészárkok bonyolult rendszerét építik ki, illetve kísérleteket tesznek az ilyen védelmi rendszerek leküzdésére. Ez a hadviselési fajta a modern, 19–20. századi háborúkra volt jellemző. A lövészárok igazából akkor vált a hadviselés egyik fontos elemévé, amikor nagy előrelépés történt a gyalogság és a tüzérség tűzerejének növelésében, anélkül, hogy a páncélvédettség vagy mobilitás terén hasonló előrelépések történtek volna. A korszerű hadviselésben már a háború kezdetén az ellenség rendkívül gyors megsemmisítése volt a cél, és ennek megakadályozására kitűnő eszköznek bizonyult harcárkok, mellvédek vagy különböző bunkerek építése.

A lövészárokban tartózkodó katonák védve voltak az ellenséges kézifegyverek tüzétől, bár a tüzérségi eszközök és a légierő eredményesen használható ezek támadására. Az egymással szemben álló lövészárkok közötti terület („a senki földje”) mind a kézifegyverek, mind a tüzérség tüzének teljes mértékben ki volt téve, emiatt még a sikeres támadások is jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak, akiknek először ezt kellett leküzdeni, mielőtt közelharcban el tudták volna foglalni az ellenséges lövészárkot.
A lövészárkokat először az amerikai polgárháború során alkalmazták, ahol már megjelentek a lövészárok-hadviselés alapvető elemei. A lövészárok-hadviselés legjobb példája az első világháború, amely során az antant és a központi hatalmak hadseregei, elsősorban a nyugati fronton, lövészárkok, bunkerek és szögesdrótakadályok bonyolult és jelentős véráldozatok nélkül szinte bevehetetlen rendszerét építették ki. Nagy előnye volt, hogy ellenséges tűzhatás alatt is lehetőség nyílt a saját csapatok rejtett mozgatására. A második világháborúban már a harckocsik tömeges megjelenése a lövészárkok eredményes védelmét nem tette lehetővé, de kisebb konfliktusokban vagy különleges terepviszonyok esetén ez után is alkalmazták.

 

A lövészárok-hadviselés földrajzi tényezői

A lövészárok-hadviselés igényei miatt hamarosan átalakult a frontvonal és a hátország képe. A front közelében az utak és vasutak hagyományos hálózatát felváltotta a közlekedőárkok és kisvasútvonalak rendszere. Különösen a flandriai és észak-francia síkságon, minden kis kiemelkedés stratégiai jelentőségre tett szert, hiszen innen szemmel lehetett tartani az ellenséges vonalakat. Hatalmas küzdelmeket vívtak a legkisebb természetes vagy mesterséges kiemelkedésért, mint például a messinesi gerinc, a Kemmel melletti hegy, vagy például egy magasabb templomtorony, szélmalom vagy erdőség. A legtöbb helyen azonban a harcok olyan hevesek voltak és a kis területre koncentrált tüzérségi tűz olyan pusztítást végzett, hogy ezek a földrajzi jellegzetességek rövid idő alatt eltűntek és csak a térkép őrizte megnevezéseiket.

A frontvonalban szolgáló alakulatok katonái általában rövid időt töltöttek az első vonalban: egy naptól két hétig terjedő időszak volt az általános, mielőtt az alakulatot visszavonták tartalékba vagy a hátországba. Az ausztrál 31. ezred katonái egy alkalommal 53 napot töltöttek az első vonalban Villers Bretonneux közelében, de ez kivételnek számított.

A tipikus frontkatona idejét a következőképpen osztotta meg:

15% az első vonalban
10% a támogató lövészárkokban
30% tartalékban
20% pihenés
25% egyéb (kórház, utazás, menet, eltávozás, kiképzés stb.)

A frontvonalbeli szolgálat során ritka volt, hogy az átlagos katona részt vegyen valamilyen hadműveletben, általában évente néhányszor került sor nagyobb támadásra, védekezésre vagy egy rajtaütésre. A kiemelt harcértékű, „elit” egységek katonái természetesen sokkal több küzdelemben vettek részt, így például a szövetségesek oldalán a brit reguláris hadosztályok, a kanadai hadosztály, a francia XX. hadosztály, valamint az ausztrál és új-zélandi egységek (ANZAC), vagy német oldalon a speciális kiképzésbe részesült rohamosztagok.

Harcrend a fronton

A front egy szektorán kialakított lövészárokrendszer védelmét rendszerint egy hadtest egységei, általában három gyalogos hadosztály biztosította. Ebből két hadosztály az első vonalbeli állásokat tartotta, míg a harmadik a második vonalban, tartalékként helyezkedett el. Ezt a felosztást az alacsonyabb szinten elhelyezkedő egységek és alegységek is követték, tehát egy dandár három ezredéből kettő a frontvonalon szolgált, egy tartalékban, stb. Minél alacsonyabban volt egy egység a katonai hierarchiában, annál gyakrabban váltották fel a frontvonalról és helyezték tartalékba, majd vissza a frontra.

 

A 4. ausztrál hadosztályhoz tartozó 10. tábori tüzérezred katonái az ypres-i kiszögellés közelében, 1917. A katonák a "Chateau Wood" nevű erdő maradványai között kelnek át az ingoványos talajra fektetett deszkák segítségével. A heves tüzérségi tűz által felkavart talajt a sok esőzés és a környék elárasztása miatt megemelkedett talajvíz veszedelmes mocsárrá változtatta. Nemritkán előfordult, hogy a pallóról letévedő katonák a mocsárban lelték halálukat.

Napközben a mesterlövészek, valamint az előretolt megfigyelők által irányított tüzérségi tűz mindenfajta mozgást rendkívül veszélyessé tett a lövészárokban. Ilyenkor szinte semmilyen tevékenységet nem lehetett végezni, ezért csak éjszaka lehetett utánpótlást kihordani, javítási munkálatokat végezni, sebesülteket és holtakat hátraszállítani, vagy a csapatok váltását lebonyolítani, az árokrendszert és a szögesdrótakadályokat karbantatartani, fejleszteni, és az ellenséges pozíciókat felderíteni. Az előretolt állásokban elhelyezett fülelők igyekeztek az ellenséges őrjáratokat, munkacsapatokat vagy éppen egy támadás előkészületeit kiszúrni. A senki földjén találkozó őrjáratok általában elkerülték a közvetlen összecsapásokat, legalábbis a lőfegyverek használatát, mert ilyenkor mindkét fél tüzet nyitott a szóban forgó területre tüzérségi és gyalogsági fegyvereiből.

Halál a lövészárokban

Az I. világháború során a hadseregek személyi állományának kb. 10%-a halt meg, további 40-50% sebesülés miatt vált harcképtelenné. Összehasonlításképpen, a britek által vívott második búr háborúban a halottak aránya kb. 5%, míg a második világháborúban kb. 4,5% volt. A nyugati fronton, elsősorban a brit és a gyarmati katonákból álló egységeknél, a halottak aránya akár a 12,5%-ot is elérhette. Mivel minden frontvonalban szolgáló katonára akár 3 vagy több hátországbeli katona (tüzér, szállító, egészségügyi, parancsnokság, repülők stb) jutott, a frontvonalbeli alakulatok veszteségei akár a 40-50%-ot is elérhették (halottakban), vagyis az első vonalakban harcoló katonák esélye, hogy a háborút sebesülés nélkül túléljék, szinte a nullával volt egyenlő.

Az orvostudomány korabeli szintjének megfelelően a sebesültek orvosi ellátása igen kezdetleges volt, és mivel a penicillint és más antibiotikumokat ekkor még nem fedezték fel, akár a legkisebb sérülés is elfertőződhetett és vérmérgezés miatt a katona meghalt vagy a sebesült végtagot amputálni kellett. A német hadsereg feljegyzései alapján a közvetlenül nem életveszélyes lábsérülések 15%-a és a karsérülések 25%-a vezetett a sebesült katona halálához. Az amerikai hadsereg feljegyzései szerint a vérmérgezést kapott katonák 44%-a, az összes sebesült katona 50%-a és az alhasi sérülést szenvedett katonák 99%-a meghalt. Az összes sebesülés 75%-át a tüzérségi lövedékek repeszei okozták, amelyek általában nagyobb traumát okoztak, mint a gyalogsági lövedékek lőszerei. A repeszek általában szennyező anyagokat is sodortak a sebbe, amely így sokkal nagyobb valószínűséggel fertőződött el. Emiatt háromszor akkor volt a valószínűsége, hogy a sebesült katona belehal a repeszek okozta sérülésbe, mintha ugyanazt a sebesülést gyalogsági fegyver okozta volna. A tüzérségi lövedékek felrobbanása, a légnyomás is halálos sérüléseket okozhatott, a pszichológiai károsodásról nem is beszélve. A hosszabb tüzérségi támadást túlélő katonák igen gyakran sokkot kaptak, amelyet akkoriban nem ismertek fel, de poszttraumatikus stressz szindróma miatt mégis harcképtelenek lettek.

A korábbi háborúkhoz hasonlóan a halálozások nagy részét fertőzéses betegségek okozták. A lövészárkokban uralkodó közegészségügyi és tisztasági viszonyok (illetve ezek hiánya) miatt általános volt a járványos hasmenés, a kolera és a tífusz megjelenése. A legtöbb katona parazitáktól és az általuk terjesztett fertőző megbetegedésektől is szenvedett, ezért mindennapos volt a fej, a haj, a testhajlatok és a ruházat fertőtlenítése. A katonák egyenruháját időnként fertőtlenítették, kigőzölték, de a hajlatokban megbúvó petékből a bolhák, tetvek hamarosan ismét kikeltek – az egyetlen megoldás a fertőzött ruházat elégetése volt. A személyes tisztálkodás hiánya és a nedves környezet gyakran vezetett a száj és a láb fertőzéseihez. A katonák másik nagy ellensége a hideg volt, mivel a téli hónapokban a nyugati és a keleti fronton jóval fagypont alá süllyedhetett a hőmérséklet és az ellenséges támadás veszélye miatt a lövészárkokban nem lehetett tüzet gyújtani.

A halottak eltemetése általában olyan luxus volt, amelyet egyik fél katonái sem engedhettek meg maguknak gyakran. A senki földjén elesett katonák holtteste egészen addig ott maradt, amíg a frontvonal el nem mozdult valamelyik irányba vagy szünet állt be a harccselekményekben, bár eddigre a legtöbb holttest a felismerhetetlenségig elbomlott. Egyes frontszakaszokon, mint például Gallipoli közelében, a halottakat csak a háború után temették el. A nyugati front egykori helyszínén árkok vagy alapok kiásása során a mai napig bukkannak az első világháborúban elesett emberek maradványaira.

Az I. világháborús lövészárok-hadviselés fegyverei

Gyalogsági fegyverek

Az első világháborús katonák felszereléséből négy fegyver volt igen fontos a lövészárokban: a puska, a szurony, a sörétes puska és a kézigránát. A britek Lee-Enfield karabélya kezdetben a lovasság fegyvere volt, innen vette át a gyalogság is, hatótávolsága kb. 1200-1300 méter volt. A háború elején a britek a monsi vagy az első ypres-i csata során, a jól képzett gyalogos katonák összehangolt tüzelése révén, képesek voltak eredményesen megállítani a német támadásokat. Erre annál is inkább szükségük volt, mivel a brit expedíciós hadtestnek összesen kb. 200-300 géppuska állt rendelkezésére a háború első szakaszában. Később a briteknek már nem volt lehetőségük kellő számú lövészkatona összevonására, de eddigre tömegesen használták a géppuskákat a német hadsereg példáján okulva.

A brit gyalogosok fegyverzetéhez tartozott egy 53 cm hosszú szurony, amelyet azonban hossza miatt csak nyílt terepen lehetett eredményesen alkalmazni. Ilyen helyzetben a közelharc során azonban a szurony gyakran és előszeretettel használt fegyver volt, hiszen egy lövés akár saját bajtársat is megsebesíthetett, illetve az éjszakai rajtaütés során riadóztatta az ellenséget. A brit adatok szerint a sebesüléseknek csak 0,3%-át okozták szuronnyal, de ezek a sérülések általában halált okoztak. A támadás során megsebesült ellenséges katonáknak szuronnyal adták meg a kegyelemdöfést, hogy ezzel is csökkentsék a lőszerfelhasználást és minimalizálják a hátbatámadás veszélyét.

A német oldalon a legelterjedtebb gyalogsági fegyver a 7,92×57 mm-es lőszerrel ellátott (.323 kaliberes) Mauser Gewehr 98 puska volt. Kisebb tárja és az újratöltés alacsony sebessége miatt kevésbé volt alkalmas gyorstüzelésre (amit bőven ellensúlyozott a németek kezdeti fölénye a géppuskák számában és minőségében). A német katonák az S98/05 „Butcher-blade” típusú szuronyt használták, amely hossza miatt a közelharcban szintén nehezen volt használható.

A legtöbb katona a szabvány szurony helyett inkább egy gyalogsági ásót élesített meg, amely méretei miatt a lövészárokban vívott közelharc során sokkal hatékonyabb volt és szükség esetén eredeti rendeltetésének megfelelően, újabb lövészárok vagy menedék kiásására is felhasználható maradt. A hadseregek szabványos fegyverzete mellett számos rögtönzött, kézzel eszkábált fegyvert használtak a katonák, mint például fából és acélból készült buzogányokat, késeket és egyéb közelharci eszközöket. A háború előrehaladtával ezek közül egyeseket szabványosítottak és a rendes felszerelés részei lettek.

Az amerikai hadsereg katonáinak kedvelt fegyvere volt a sörétes puska v. (pump action shotgun), amely a közelharcban olyan félelmetes fegyver volt, hogy a németek hivatalosan elítélték használatát, és kijelentették: minden hadifogoly, akinél ilyen fegyvert találnak, az életével fizet. Az amerikai hadsereg a shotgun speciális változatát kezdte a lövészárokban harcoló egységeknél rendszeresíteni, amelyet rövidebb cső, nagyobb tárkapacitás, a cső köré kialakított hőszigetelés és az M1917 szurony felszerelését lehetővé tévő kiegészítők jellemeztek. Egyes brit, ausztrál és új-zélandi katonák is előszeretettel használtak lefűrészelt csövű sörétes puskákat, amelyeket azonban sportlőfegyverekből alakítottak át.

A lövészárok-hadviselés egyik jellegzetes fegyvere a kézigránát volt, amelyet elsősorban védelmi harc során, a nyílt terepen át támadó ellenség támadására vetettek be. Mindkét fél rövidesen különleges egységeket hozott létre a kézigránátos támadások kivitelezésére. A kézigránát lehetővé tette az ellenség támadását anélkül, hogy a katona kitette volna magát az ellenség tüzének és a gránát repeszhatása miatt nem is kellett pontos találatot elérni. A németek és a törökök már a háború elején jól el voltak látva kézigránátokkal, de a brit hadsereg az 1870-es években feloszlatta a gránátos csapatokat és a háború elején a katonáknak kellett rögtönzött bombákat barkácsolni. 1915 vége felé kezdték csak ellátni a fronton harcoló csapatokat megfelelő mennyiségű Mills típusú kézigránáttal.

Géppuska

A géppuska talán a lövészárok-hadviselés egyik legjellegzetesebb és legrettegettebb fegyvere, amely mindenkiben a senki földjén keresztül előrenyomuló gyalogságot letaroló fegyver képét idézi fel. A német hadvezetés már röviddel a feltalálása után támogatta a géppuskák rendszeresítését és 1904-re 16 géppuskás egységet szereltek fel géppuskákkal, összesen kb. 12 000 db állt rendelkezésükre. A géppuskás egységeket általában a könnyű gyalogsági (Jaeger) ezredek támogatására osztották be. Míg 1914-ben a britek két Vickers gyártmányú géppuskát rendszeresítettek ezredenként, a németek hatot, az orosz hadsereg pedig nyolcat. Ezzel ellentétben az amerikai hadseregben csak 1917-re sikerült elérni, hogy minden gyalogsági egységnél legalább egy géppuska legyen. 1915 után a német hadseregben az MG 08/15 géppuska terjedt el, ezt a központi hatalmak haderei is előszeretettel használták. Gallipolinál és a Palesztinában vívott harcok során előfordult, hogy a gyalogos egységek katonái törökök voltak, de az alegységekhez beosztott géppuskákat német katonák kezelték.
A brit főparancsnokság kezdetben - tanúbizonyságot téve arról, hogy még nem készültek fel a modern hadivselésre - nem támogatta a géppuskák alkalmazását, mivel ezeket a fegyvereket túlságosan „sportszerűtlennek” tartotta és mivel úgy gondolta, hogy a katonákat a támadással szemben a védekezésre sarkallja. Sir Douglas Haig brit tábornok 1915-ben állítólag azt mondta: „A géppuska jelentőségét túlbecsülik, kettő darab ezredenként több, mint elegendő”. Emiatt a Brit Expedíciós Hadtestnek összesen kb. 200-300 géppuska állt rendelkezésére 1914-ben.

Csak 1915-ben került sor a Géppuskás Hadtest (Machine Gun Corps) kialakítására, amelynek feladata a nehéz géppuskák kezelőszemélyzetének kiképzése és hatékony géppuska-alegységek biztosítása volt. 1917-re már minden brit gyalogsági században négy géppuska volt, amely jelentősen megnövelte az alegységek tűzerejét. A gyarmati alakulatok közül a kanadai hadsereg az élen járt a géppuska alkalmazásában, elsőként használtak területtüzet és közvetett irányzású tüzet, a francia hadsereg volt tisztje, Raymond Brutinel vezérőrnagy irányításával.
A nehéz géppuska kezelése nagy szakértelmet kívánt és a lövészárok rendszerében a géppuskaállások kialakítása szinte tudománynak számított, mivel igen pontosan kellett kialakítani az egymást fedő tüzelési szektorokat. A géppuskát kezelő katona nagy pontossággal tudta tűz alatt tartani az ellenséges lövészárok bizonyos pontjait vagy éppen a saját szögesdrót-akadályokon nyitott átjárót, időnként közvetett irányzással az ellenséges lövészárkokat. A nehéz géppuskák kezelőszemélyzete akár 8 fő lehetett, akik részt vettek a szállításban, összeszerelésben, karbantartásban és a lőszerutánpótlásban. Tömegük miatt ezek a fegyverek alkalmatlanok voltak a támadó hadműveletekben való részvételre, de védelmi helyzetekben annyira jól kihasználhatók voltak, hogy nagymértékben hozzájárultak az első világháborús frontok megmerevedéséhez.

Aknavető

Az aknavetőket az ellenséges lövészárokban rejtőzködő, a közvetlen irányzású fegyverek ellen védett katonák támadására, az ellenséges drótakadályok átvágására, illetve a lövészárok egy adott pontjának vagy egy fedezéknek a lerombolására használták. 1914-ben a britek összesen 545 aknavetőgránátot lőttek ki, 1916-ban ez a szám 6 500 000 volt.

Fájl:German 7.58 cm minenwerfer.jpg


A brit hadsereg a Stokes aknavetőt rendszeresítette, amely a modern aknavetőkhöz hasonló fegyver volt. Bár űrmérete alapján csak könnyű tüzérségi fegyvernek számított, kezelése egyszerű volt, mivel a modern aknavetőkhöz hasonlóan az aknagránátot csak be kellett helyezni a vetőcsőbe.
A németek többféle aknavetőt fejlesztettek ki és rendszeresítettek, amelyek különböző űrméretűek voltak: a legkisebb a gránátvető volt a (Granatenwerfer), ezt követte az aknavető (Minenwerfer), majd a Ladungswerfer, amely kb. 1000 méteres távolságra akár 90 kg-os robbanótöltetet juttatott célba.

Tüzérség

Az I. világháborús csatatereket a tüzérség uralta, ahogyan manapság a légierő uralja a modern csatateret. A háború során indított gyalogsági támadások általában csak tüzérségi előkészítés után voltak sikeresek, és amint az előrenyomuló gyalogság kikerült a saját tüzérség hatótávolságából, a támadás szinte minden esetben elakadt. Az ellenséges vonalak, erődítések, szögesdrótakadályok közvetlen támadásán kívül a tüzérségi eszközök mozgó tűzzel is támogatták a gyalogság előrenyomulását. Időnként tüzérségi párbajt vívtak a szemben álló felek ütegei. A tüzérségi eszközök általában hagyományos robbanóanyaggal töltött repeszgránátokat tüzeltek, bár a háború során kifejlesztették a mérgező gázzal töltött lövedékeket is. A britek kísérleteket végeztek gyújtólövedékek kifejlesztésére is.


A csatatéren használt tüzérségi eszközök két fő típusa az ágyú és a tarack volt. Az ágyúk általában magas csőtorkolati sebességű lövedéket tüzeltek, amelyek lapos röppályán közelítették meg a célpontot, hatótávolságuk is nagyobb volt. A tarackok lövedékének kezdősebessége alacsonyabb volt és meredekebb röppályán haladt, ezzel mélyen a földbe ásott fedezékeket is lehetett támadni. A németek kifejlesztettek egy 420 mm űrméretű tüzérségi eszközt, amely 20 tonna súlyú volt és 1 tonna súlyú gránátot 10 km-es távolságra tüzelt.
A korabeli tüzérségi eszközök egyik legfontosabb újítása a hidraulikus hátrasiklás-csökkentő rendszer volt, amely lényegesen megnövelte a tüzérség pontosságát. A célpont koordinátáinak felderítése után már nem kellett minden lövés leadása után újra becélozni a tüzérséget.
A tüzérség tüzének vezetéséhez lőelemekre van szükség, amelynek két fő eleme a löveg csövének emelkedési és oldalszöge. A lőelemek meghatározása kezdetben tüzérségi megfigyelők közreműködését igényelte, akik megfigyelték az első gránátok becsapódását és szükség esetén módosították a lőelemeket. Az első, pontatlan lövések azonban figyelmeztették az ellenséget, hogy tüzérségi támadás várható és így a katonáknak volt idejük fedezéket keresni. 1917-re új eljárást fejlesztettek ki, az előre jósolt tűzcsapást (angolul Predicted Fire), amely lehetővé tette a pontosabb célzást próbalövések nélkül is. Ekkor a regisztrációs lövéseket a hátországban, egy ismert pontra adták le, majd ezután a tüzérséget előremozgatták a lőállásba, ahonnan már éjszakai vagy mélységi tűzcsapás leadására is lehetőség volt

Gáz

A franciák voltak az elsők, akik az első világháború alatt vegyi fegyvert (könnygázt) vetettek be. A németek először 1915 januárjában, Bolimów városnál használtak xylyl-brómot tartalmazó lövedékeket.
A mérgező gázok első nagyarányú, harctéri alkalmazásra 1915. április 22-én a második ypres-i csata kezdetén került sor, amikor a németek klórgázzal támadták a francia, kanadai és algériai csapatokat. A támadás során a 15 000 francia katonából 5000 azonnal meghalt. A foszgén első alkalmazására 1915 decemberében került sor és hamarosan ez lett a legnagyobb mennyiségben bevetett vegyi fegyver – a klórgáznál 18-szor kisebb adag már halálos és sokkal nehezebb volt felderíteni. A vegyi támadásokban mustárgázt is bevetettek, amelyet szintén nehéz volt felderíteni, az általa okozott sérülések olyan súlyosak voltak, hogy a sebesültek általában sosem tértek vissza a csatatérre.
Összesen 50 965 tonna könnygázt, hólyaghúzó vagy a tüdőt roncsoló vegyi anyagot vetettek be a konfliktusban mindkét oldalon, ideértve a klórt, foszgént és mustárgázt is. A hivatalos adatok szerint a vegyi támadásokban körülbelül 1 176 500 fő sebesült és 85 000 fő halt meg.
A vegyi fegyverek alkalmazásának első módszere közvetlenül a csatatéren a tárolótartályok megnyitásával történt. Ez a módszer csakis kedvező szélviszonyok esetén volt használható, és a korabeli meteorológiai ismeretek kezdetlegessége miatt sokszor előfordult, hogy a tartályok szelepeinek kinyitása után a szél megfordult és a támadó állásai felé sodorta a mérgező gázfelhőt. Másik probléma volt, hogy a tartályokat az első vonal előtt, a senki földjén kellett elhelyezni, ahol ki voltak téve az ellenséges gyalogság és tüzérség tüzének.
A háború későbbi szakaszában a vegyi anyagok célba juttatására tüzérségi tölteteket vagy repülőgépet alkalmaztak.

A franciák voltak az elsők, akik az első világháború alatt vegyi fegyvereket (könnygázt) használtak. A németek először 1915 januárjában, Bolimów városnál használtak xylyl-brómot tartalmazó lövedékeket.
Az első teljes körű harctéri alkalmazásra 1915. április 22-én Ypres második csatájában került sor. A németek megtámadták a francia, kanadai és algériai csapatokat klórgázzal. A támadás során a 15 000 francia katonából 5 000 azonnal meghalt. Összesen 50.965 tonna könnygázt, hólyaghúzó és a tüdőt roncsoló vegyi anyagot vetettek be a konfliktusban mindkét oldalon, ideértve a klórt, foszgént és mustárgázt is. A hivatalos adatok szerint a vegyi támadásokban körülbelül 1 176 500 fő sérült meg és 85 000 fő halt meg.
A mai napig fel nem robbant I. világháborús vegyi lőszereket lehet találni a korábbi csatatereken, Belgiumban és Franciaországban, ami komoly gondot okoz a helyi hatóságoknak.
A háború után a fel nem használt német vegyi fegyverek többségét a Balti-tengerbe dobták. Idővel a sós tengervíz korrodálta a tartályokat. A mustárgáz viaszhoz hasonló szilárd anyagként partra vetődött ezekből a tartályokból, és még ebben az állapotában is elég aktív, hogy súlyos égési sérüléseket okozzon bárkinek, aki kapcsolatba kerül vele.

Fájl:Studying French.jpg