Ugrás a Főoldalra!

Az I. világháború Vázlatosan >>

Az olasz front

I. isonzói csata •  II. isonzói csata •  III. isonzói csata •  IV. isonzói csata •  V. isonzói csata •  asiagói csata •  VI. isonzói csata •  VII. isonzói csata •  VIII. isonzói csata •  IX. isonzói csata •  X. isonzói csata •  ortigarai csata •  XI. isonzói csata •  caporettói áttörés •  II. piavei csata •  Vittorio Venetó-i csata

az első világháború egyik frontvonala volt, ahol 1915-től 1918-ig Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai, illetve 1918-ban más antant csapatok és német segédcsapatok is küzdöttek egymással. Olaszország - felbontva a Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött hármasszövetséget - az antant oldalán lépett be az első világháborúba 1915. május 23-án. Az antant - a londoni egyezmény alapján - a háborúba lépésért cserébe Olaszországnak juttatta volna Trentinót (Dél-Tirolt), Triesztet és az isztriai partvidéket, egyes kisebb szigeteket Dalmáciában és az Albánia fölötti protektorátust. Olaszország azt remélte, hogy egy gyors, mindent elsöprő támadással a Monarchia hátországába fog vonulni és nem kell berendezkednie egy nyugati fronthoz hasonló állóháborúba. Ám az 1915-ben támadó olasz csapatokat a Monarchia seregei visszaverték és ennek következtében Olaszországnak egy több évig tartó állóháborúval kellett szembenéznie.

Olaszország hadba lépése

Olaszország nem lépett be 1914-ben az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, hiába volt tagja a hármas szövetségnek. Olaszország tervei között első helyen állt a Balkánon olasz pozíciók megszerzése – mely szembenállt az Osztrák–Magyar Monarchia érdekeivel, az olaszok egy országban való egyesítése – ez érintette Dél-Tirolt és Isztria területeket, melyek a Monarchiához tartoztak, továbbá az Adriai-tenger olasz beltengerré tétele – Mare nostrum. A Monarchia nem támogatta egyik célját sem Olaszországnak, mivel azok mindegyike a Monarchia érdekeivel ellentétes volt. Olaszország pont ezért kereste az antant hatalmak támogatását a céljai eléréséhez. 1914. augusztus 7-én a pétervári olasz követet biztosították arról, hogy Olaszország semlegessége esetén is hozzájárulnak az antant hatalmak Trieszt, Dél-Tirol és Vlora Olaszországhoz csatolásához. Olaszország feltételként szabta meg, hogy csak a követeléseinek teljes kielégítése esetén hajlandó belépni az antant oldalán a háborúba, ez a lehetőség 1915 tavaszán nyílt meg, miután az antant számára elemi érdek volt további államok belépése a háborúba, mivel a központi hatalmak jelentős sikereket értek el a tavasz folyamán. A londoni egyezmény biztosította Olaszország számára az igényei teljesülését, május 3-án Olaszország felmondta a hármas szövetséget és május 23-án hadat üzent a Monarchiának.

Az Osztrák–Magyar Monarchia stratégiája

Az olasz hadüzenet után az Osztrák–Magyar Monarchia háromfrontos háborúba került, a balkáni fronton még mindig a szerb csapatokkal harcoltak, a keleti fronton viszonylagos sikereket értek el az oroszok ellen, és az olasz front pedig azt a veszélyt hordozta magában, hogy Olaszország csapatai többszörös túlerejüket kihasználva benyomulnak a Monarchia hátországába. A Monarchia hadvezetése mindenképpen a jól védhető Isonzó folyónál és Júliai-Alpoknál akarta az olasz támadást megállítnai, mert így esélyük volt egy hosszan elhúzódó állóháborút kezdeni Olaszországgal. Az olasz támadás után a Monarchia az 5. hadseregét és két másik hadtestet csoportosított az Isonzó vidékére, így próbálva megállítani ez előrenyomuló olasz haderőt.

A front 1915-1916-ban

Fájl:Italian Front 1915-1917.jpg

Olasz front 1915-1917.

Az isonzói csaták kezdete

Olaszország a hadüzenete után rögtön támadást indított az Isonzónál, megkezdve ezzel az isonzói csaták (I-XII.) hosszú sorát. Az előrenyomulás leállt, nem tudták elfoglalni Görzöt, az Isonzónál állóháború alakult ki. Bár az olasz hadsereg nagyobb létszámú volt, mint a Monarchia hadserege, a felszereltsége és a hadvezetése tekintetében alulmúlta az Osztrák–Magyar Monarchia csapatait. Az olaszok a lovasszázadaikat nem tudták az Alpokban bevetni a terepviszonyok miatt, az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna pedig nem volt népszerű katonái körében és nem is volt kiemelkedő katonai stratéga. Az olasz csapatoknál állandó utánpótlási hiányok álltak be, stratégiai pontokat nem sikerült elfoglalniuk, a támadásokban az olaszok másfélszer annyi embert vesztettek általában mint a monarchiabeli csapatok. A Monarchia csapatait az Isonzó mentén Svetozar Borojević vezette, akinek kiváló védekezési stratégiájának köszönhetően, a Monarchia e frontszakasza lett a legstabilabb és legjobban megszervezett.


Az asiagói csata


1916-ban a monarchia "büntető-támadást" kísérelt meg az olasz fronton Dél-Tirol térségében, Asiago városánál. A 15 monarchiabeli hadosztály áttörte az olasz vonalakat és Verona irányába vonult. A gyors olasz átcsoportosítás a vasútvonalak által akadályozta csak meg, hogy ne omoljon össze 1916-ban az olasz front.

Újabb isonzói csaták

1916-ban folytatódtak a harcok az Isonzónál, ám áttörést nem sikerült elérniük az olasz csapatoknak. Csekély jelentőségű területeket foglaltak el, emellett a görzi hídfőt végleg sikerült olasz ellenőrzés alá vonni. A VI. isonzói csata az olasz front egyik legnagyobb véráldozatú csatájává vált, de stratégiai előnyt továbbra sem tudtak a támadó olasz csapatok elkönyvelni.

A front helyzete 1917-ben

Fájl:Battle of Caporetto.jpg

A Caporettói áttörés, az olaszok visszavonulása a Piave vonaláig.

Bár 1917 első felében és nyarán az olaszok kisebb sikereket arattak az Isonzónál, a Monarchia csapataival és az időközben egyre nagyobb számban érkező német haderőkkel továbbra sem bírtak, nem sikerült döntő győzelmet kivívniuk. A XI. isonzói csata után a Monarchia haderői kimerültek, ám ez az olasz csapatokról is elmondható volt, így abban az évben már nem kívánt az olasz hadvezetés további támadást megkezdeni. A Monarchiának az olaszok védekezése időt biztosított arra, hogy összegyűjtsék erőiket a keleti frontról és egy német-osztrák-magyar támadást intézzenek 1917 őszén az olasz frontvonalaon. A támadás Caporetto, a mai Kobarid térségében kezdődött meg, a komplex támadással (repülőgépek, mérgesgáz, rohamcsapatok, ellenség mögé beszivárgó ügynökök és általános gyalogosroham segítségével) sikerült áttörni az olasz frontot. A német-monarchiabeli csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento folyón és a Piave folyóig nyomultak előre. Az olaszok tömegesen dezertáltak, adták meg magukat. A kudarcért az olasz hadvezetés fejét, Luigi Cadorna főparancsnokot nevezték meg, akit leváltottak és helyére Armando Diaz került. Az összeomló olasz frontra angol és francia segéderők érkeztek. Az elsöprő erejű német-monarchiabeli csapatok támadása később a Caporettói áttörés néven került be a történelembe.

A háború vége, 1918.

A II. piavei csata

A Monarchia hadserege a telet már a Piave folyónál töltötte, itt építették ki állásaikat és védelmi vonalaikat. Az olaszok sikeresen építették fel újból hadseregüket, mely a Caporettói áttörés után nagyrészt megsemmisült. 1918-ban már egyesült államokbeli csapatok is megjelentek az olasz fronton. Az olasz hadvezetés nem tervezett támadást 1918-ban, a hadsereg az 1917-es sokkot még nem heverte ki, így a harcoló felek a Piave vonalánál farkasszemet néztek egymással. A Monarchia számára az 1918. év jól indult: a keleti front megszűnt, Ukrajna megszállása által biztosítva volt a Monarchia gabonautánpótlása, a balkáni front stabil volt, nem kellett tartani antant támadástól. Minden erejüket az olasz frontra fordíthatták. A hadvezetés úgy gondolta, hogy egy újabb elsöprő erejű támadással az olasz fronton sikerül Olaszországot fegyverszünetre bírnia, így a Monarchia győztesként kerülne ki a világháborúból. Ám a Monarchia hátországában a sztrájkok, tüntetések állandósultak, az utánpótlás akadozott, a lakosságnak elege volt a háborúból, mielőbbi békét kívántak, és végül megindult a nemzetiségek politikai szervezkedése a Monarchia átalakításáról, esetleg a Monarchia feldarabolásáról. Ilyen helyzetben került sor a II. piavei csatára, mely során a magukra maradt monarchiabeli csapatok – a németek időközben visszatértek a nyugati frontra – támadást intéztek az olaszok ellen. A támadás idejét és helyét az olasz hadvezetés pontosan ismerte, így nem érte váratlanul a roham, és néhány napon belül visszaszorították a Monarchia katonáit. A katonák tömegesen dezertáltak, nem akartak tovább a Monarchiáért harcolni, a magyarok ki akartak lépni a Monarchia hadseregének kötelékéből, csakúgy mint a cseh nemzetiségű katonák is, akik már egy független Csehországért akartak harcolni.

A Vittorio Venetó-i csata – a háború vége

Fájl:TON0549 KT080416.JPG

Tonale: I. világháborús emléknű

Fájl:Battle of Vittorio Veneto.jpg

Az olasz front a Vittorio Venetó-i csata során

A Val di Sole-út (SS-48) Tonale-hágó-hoz vezető emelkedőjénél láthatók az osztrák „Sperre Tonale” romjai. Az 1915-1918-as hegyvidéki háború („Gebirgskrieg”) során a hágó az osztrákok és olaszok közti frontvonal egy részének számított. 1918. nyarán az osztrákok egy „Unternehmen Lawine” elnevezésű, elterelő (látszat-)támadást indítottak, amivel azt a tényleges, keleten tervezett támadást leplezték, ami aztán mint az 1918-as "második piavei-offenziva" vált emlékezetessé.
Az első világháború utolsó, zavaros napjaiban az olasz csapatok a Tonalén keresztül a Nonstal-ig nyomultak előre, így elzárva az osztrák-magyar csapatok elől az északra vezető visszavonulási utakat, s ezzel fogságba ejtették őket. Így vált ez az akció a „Schlacht von Vittorio Veneto”-nevű olasz győzelemmé, ami ezután a „Villa Giusti-i fegyverszünet”-hez vezetett.
A hágón ma egy olasz háborús emlékmű – a „Monumento Ossario” - áll, továbbá egy templom és az „Albergo della Vittoria” („Győzelemhez Címzett Fogadó”) emlékeztet ezekre a történelmi eseményekre.
Az olasz hadvezetés felismerte, hogy eljött az alkalom a Monarchia feletti döntő győzelemre, ezáltal az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverszünetre kényszerítésére. Az olaszok 1918 októberében lendültek támadásba Vittorio Veneto város közelében, rövid időn belül áttörték a Monarchia frontvonalát és előrenyomultak. A Monarchia hadvezetésében teljes volt a zűrzavar, a katonák dezertáltak, hazafelé indultak. A Monarchia de facto a Vittorio Venetói csata közben már nem is létezett, a csehek és a délszlávok nemzeti tanácsokat állítottak fel, a lengyelek önálló Lengyelországon gondolkoztak, Magyarországon és Ausztriában is a császár lemondását követelték, majd forradalmak is kitörtek. A Monarchia államgépezete összeomlott. 1918. november 3-án aláírták a Padovai fegyverszünetet a Monarchia formális katonai megbízottjai, a Monarchia csapatai tömegesen estek olasz hadifogságába a háború utolsó napján.

A háború eredményei

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország között tartó 3 éves háború 1918-ban fejeződött be, a Monarchia vereségével. A Monarchia (részben más hadszíntereken, illetve szövetségesei által elszenvedett vereségek nyomán) széthullott, helyét a térségben nem egy új birodalom, hanem kisebb államok foglalták el, melyek nem nevezhetők nemzetállamoknak, a népesség a legtöbb országban nemzetiségileg ugyanolyan megosztott lett, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában. A Balkánon és a Kárpát-medence térségében hatalmi űr keletkezett, melyet az antant hatalmak akartak elfoglalni, így Görögország, Lengyelország – brit, Románia és Jugoszlávia – francia, Magyarország, Ausztria, Albánia – olasz érdekkörbe tartozott volna. A franciák és a britek azonban ténylegesen nem tudtak dominálni a térségben, az olaszoknak pedig – bár megnyerték a háborút – mégsem sikerült a londoni egyezményben foglaltaknak érvényt szerzniük, kis területeket kapott csak meg Olaszország, pláne az olasz fronton tanúsított véráldozatához képest. Olaszország instabillá vált, állandó sztrájkok követték egymást, tüntetések, gyárfoglalások, végül a politikai rendszer az 1920-as években átstruktúrálódott, létrejött a fasiszta Olaszország, mely újabb területi követelésekkel lépett fel, egy újabb háború megszervezését kezdte el.
Az olasz fronton mindkét oldalon nagyok voltak a veszteségek, az olaszoknak csaknem 500,000 katonájuk maradt a harcmezőn, a Monarchia 200-300,000 embert vesztett az olasz fronton.

forrás: Wiki

I. Isonzoi-csata

Az I. isonzói csata egyike volt az első világháború folyamán az olaszországi Isonzó folyó mellett vívott tizenegy csatának.

Fájl:Italian Front 1915-1917.jpg

Előzmények

Hiába volt a hármas szövetség tagja Olaszország, a Monarchia hadvezetése felkészült arra, hogy esetleg Olaszország az antant oldalán belép a háborúba és délről lerohanja Tirolt. Conrad vezérkari főnök már 1914 augusztusában megbízta Rohr Ferenc tábornokot, hogy erősítsék meg a Monarchia-Olaszország közti határszakaszt. Rohr 5 hadosztályt állított fel, ezek azonban többnyire képzetlen, önkéntes egységekből álltak, világos volt, hogy egy olasz támadást csak lelassítani tudnák, a sikeres védekezéshez azonban nem rendelkeznek elegendő erővel. A Monarchia hadvezetése azzal számolt, hogy csak a Száva térségében tudják majd megállítani az olaszokat.

Olaszország hadbelépése


Olaszország az antant oldalán 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A hadüzenet idején Tiroltól az Adriai-tengerig csak 6 hadosztály állt készen - a támadó 35 olasz hadosztály ellen. A térségben állomásozó monarchiabeli hadosztályok kb. fele magyar katonákból állt. Az olasz hadüzenet után a térségbe irányították a magyar VII. hadtestet (főképp alföldi csapatok), a XV. és a XVI. hadtestet (5 hadosztály) a szerb határról, a keleti hadszíntérről 1 és fél osztrák hadosztályt, továbbá a németek egy bajor hadosztályt küldtek a nyugati frontról. Összesen 220 000 puskányi haderőt (ebből azonban közel 100.000 fő volt a várak és erődök őrsége) tudtak összegyűjteni az olasz határon. A haderőt három részre osztották: Tirolban Viktor Dankl von Kraśnik, a Karni-Alpokban Rohr, az Isonzó mentén Svetozar Borojević vezette a csapatokat.
Cadorna megindította az "Első ugrás"-t (Primo Sbalzo),mely során a mozgósított olasz hadsereg jelentős túlerővel támadást indított az Adriai-tenger északi partvidékén. A tengerparti területek és Caporetto térségnek elfoglalása elfoglalása után elérték az Isonzó folyót. Cadorna nem rohanta meg azonnal az Isonzó-vonal gyenge védőcsapatát, így Boroevič haderői időt nyertek és felvonulhattak az első nagyobb csata előtt. Az olasz hadvezetés azt tervezte, hogy az Isonzó folyó átlépése után a csapatok egy része dél felé, Trieszt irányába fordul, míg a főerő észak felé, a Dráva irányába, Ljubljana felé támad. A 35 olasz hadosztályból két sereget (14 hadosztályt) az Isonzó felé, 2 hadosztályt pedig Karintia felé irányított. Tirol térségébe 2 sereget (12 hadosztályt) rendelt, ezeknek védelmi feladatot adott. Az olasz haderő a számbeli fölényét nem használta ki, többnyire csak tapogatózott, ahelyett, hogy frontális támadást indított volna a gyengén felszerelt, ám folyamatosan a térségbe érkező monarchiabeli seregek ellen. Június 22-ig az olaszok megszállták az Isonzóig elterülő térséget, csupán Görz, Tolmein előtt épült hídfők nyúltak át a nyugati partra. Június 11 és 17. között egy kisebb olasz támadás indult az Isonzó középső szakaszánál, mely során hídfőállást akartak létesíteni, ez azonban nem sikerült. Az olasz hadsereg kb. 11 000 főnyi veszteséget szenvedett el az előrenyomulás első hónapjában. A frontvonal északi részén az olaszok az Isonzó forrásvidékénél elfoglalták a Krn sziklatömb tetejét, melyet a hegyi harcban járatlan VII. magyar hadtest nem tudott visszafoglalni.

A csata

1915. június 23-án megkezdődött az első isonzói csata. A harc 1915. július 7-éig tartott. Egy olasz sereg a doberdói fennsíkon és a görzi hídfőnél, míg egy másik a tolmeini hídfőnél harcolt. A cél Trieszt elfoglalása lett volna. Hét napon át az olasz nehéztüzérség lőtte a frontvonalat, majd megindult a gyalogság meglehetősen tervszerűtlen rohama. A Monarchia erőinek a kétszeres túlerő ellenére sikerült az olasz hadsereget megállítani. A Monarchia csapatai előnyös pozícióban harcoltak, a szögesdrót kerítések lelassították az olasz támadást. Július elején a Monarchia parancsnoka, Svetozar Borojević két hadosztályt küldött az Isonzó folyóhoz, melyekkel együtt a Monarchia csapatainak sikerült stabilizálniuk védelmi vonalaikat. Cadorna július 7-én leállította a támadást, az olaszok szinte semmilyen eredményt nem értek el, veszteségük 16 000 fő volt, a Monarchia vesztesége 10 000 fő. A VII. magyar hadtestet a Krn sziklatömbtől az Isonzó-vonalra helyezték át, így a csata végén részt vettek a doberdói fennsík védelmében. A csata során Jenő főherceg parancsnokként sorra látogatta a harcoló csapatokat, többször kiment a frontvonalakra, bátorította a katonákat, így erősítve a védők morálját.

Eredmény

Olaszországnak nem sikerült gyors támadásban az Osztrák–Magyar Monarchia hátországába vonulnia, a frontvonalak stabilizálódtak, állóháború alakult ki. Egyedül a tolmini hídfő egy pontját (Colowrat-hegy), és a Bovec körüli magaslatok, a Plezzo fennsík egy részének (Krn) elfoglalását könyvelhették el az olasz csapatok sikerként.

II. Isonzoi-csata

A II. isonzói-csatára 1915-ben július 18-ától augusztus 3-áig került sor az Osztrák-Magyar Monarhcia és Olaszország csapatai között. A korábbi első isonzói csata nem hozott áttörést a támadó olasz csapatoknak, így főparancsnokuk, Luigi Cadorna egy újabb támadást tervezett, melyet már a nehéztüzérség is támogatott, az olasz gyalogság egységesen rohamozott.

Fájl:Italian Front 1915-1917.jpg

A csata

Cadorna tábornok öngyilkos stratégiát dolgozott ki: a létszámfölényben lévő olasz csapatoknak frontális támadást kellett intézniük a Monarchia lövészárkai ellen, és míg egyes katonák harcolnak, addig más katonáknak a szögesdrótoktól kellett volna megtisztítani a területet, így segítve az előrenyomulást. A támadás során azonban nem sikerült a szögesdrót-kerítéseket semlegesíteni, és a létszámfölényben lévő olasz csapatokat a Monarchia hadserege visszakényszerítette a saját lövészárkukba. A támadás főként Doberdo ellen irányult, de jelentős harcok dúltak Görz és Tolmein hídfőknél is.
Az olasz támadás nagyrészt a Karszt-fennsíkon folyt, ahol kilátástalan körülményekkel kellett megküzdeniük a harcoló feleknek. Az olasz támadás Görz (Gorizia) bekerítését célozta. A kimerítő kézitusát az olasz 2. és 3. hadsereg vívta, rendkívül sok áldozattal többek között a magyar 20.hadosztály ellen is. A Monarchia a csata alatt folyamatosan szállította a térségbe a balkáni frontról utánpótlás csapatokat. A Száva-Drina mentén már csak népfölkelő egységek maradtak, azonban még ennek egy részét - egy magyar népfölkelő dandárt - is átszállítottak az Isonzo vonalára. A csata végén ért be még a keleti frontról a gráci hadtest.

Monte San Michele körüli harcok

1915. július 25-én az olasz csapatok elfoglalták a Doberdótól északra fekvő Monte San Michele-t, mely nem nem túl magas domb, ám a birtoklásával uralni tudtak egy igen nagy területet a nehéztüzérségnek köszönhetően. A Monarchia hadvezetésének létfontosságú volt Monte San Michele visszafoglalása, melyet elit katonákkal támadott meg Richter ezredes, és nagy véráldozatokkal, de a hegyet sikerült visszafoglalni. Az itt küzdő magyar csapatok, a 17. közös hadosztály (debreceni, szegedi, karánsebesi és temesvári bakák) , a 20. honvéd hadosztály (budapesti, debreceni, nagyváradi, székesfehérvári honvédek), a 16. hegyi dandár stb. rendkívül sok vért vesztettek. A 20. honvéd hadosztály 2/3-a megsemmisült.

Eredmények

A II. isonzói csata jóval több áldozatot követelt mindkét oldalon, mint az első isonzói csata. Három hét alatt több mint 90,000 katona halt meg. A Monarchia vesztesége közel 30.000 főre rugott és megközelítette az olaszok veszteségét, ami a védőnél megdöbbentően magas áldozatnak volt mondható. Az olaszok területi nyeresége minimális volt. Az olasz hadvezetés a második kudarcuk után befagyasztotta a frontvonalat és elkezdték kiépíteni a védősáncokat, lövészárkokat. Állóháborúra rendezkedtek be.
A Monarchia számára bebizonyosodott, hogy a karsztos doberdói-fennsíkot a sekély árkokban és kőrakásokból készített fedezékekben hosszabb ideig nem lehet megvédeni, mert a védelmet már egyedül a számbeli főlényben lévő olasz tüzérség is teljesen el tudja pusztítani. Ezért Jenő főherceg elrendelte, hogy kőfúró gépekkel és sziklarobbantások útján kell a hadsereg számára biztos fedezékeket készíteni.

III. Isonzói-csata

A III. isonzói csata a második isonzói csata után 2 és fél hónap múlva kezdődött meg, 1915. október 18-1915. november 3. között. Cadorna olasz parancsnok okulva az I. és a II. isonzói csata tapasztalataiból, belátta, hogy a gyalogság nyílt, frontális támadása az ellenséges vonalak ellen nem lehetséges kellő nehéztüzérségi támogatás nélkül. Így tehát növelték az ágyúk, nehéztüzérség számát a térségben.

Fájl:Italian Front 1915-1917.jpg

Előzmények

Az olasz hadvezetés a második isonzói csata után védekezésre akart berendezkedni, ám mikor világossá vált, hogy a Monarchia a tartalékban lévő erőivel Rowno illetve Szerbia ellen intéz támadást, úgy ítélték meg, hogy lehetséges a meggyengült, utánpótlással nem megerősített isonzói-frontvonal áttörése. Az olasz támadás mellett szólt az is, hogy ez erőket vonhatott el a szerb frontról, így segítve a bajbajutott szerbeken.

A csata

A harc főképp a doberdói-fennsíkon folyt, ahol Jenő főherceg a temesvári és a gráci hadtesttel szállt szembe az olasz támadással. A Monarchia állásait csak nagy vérveszteséggel tudta megvédeni, a küzdelemben a nagyváradi honvéd hadosztály újból elvérzett.
Az őszi időjárás a frontvonalon is éreztette a hatását: a nehéztüzérség lövegei gyakran elakadtak szállítás közben a sárban, a célzások pontossága csökkent. A csata újból Görz (Gorizia) megszerzéséért zajlott, itt akartak hídfőállást kiépíteni az Isonzón az olasz csapatok további átkeléséhez. A Görzért zajló harc mellett Cadorna igyekezett a frontvonal távolabbi részein (Tolmin, Plezzo/Bovec) más-más hídfőket is kiépíteni, megalapozva ezzel a későbbi továbbnyomulást. Kisebb csaták zajlottak a Karszt-fennsíkon Monte San Michele közelében, csakúgy mint a Monte Sei Busin.

A Monarchia taktikája

A Monarchia védekezési stratégiája miatt az olasz támadás még gyorsabban kifulladt, mit az első kettő isonzói csata során. A parancsnokok a magas hegyeken felderítő állásokat létesítettek, így az olasz csapatmozgások soha nem érték váratlanul a Moanarchia hadseregét. A védekezés nem korlátozódott egy adott állandó frontvonalhoz, a parancsnokok a gyors átcsoportosításoknak köszönhetően az előrenyomuló olasz csapatokat a frontvonal minden szakaszán rövid időn belül megállították. A létszámfölényben lévő olasz támadást Svetozar Borojević taktikája állította meg, aki az egyszerű frontvonalbeli védekezést a felderítéssel és a csapatok átcsoportosításával ötvözte. Az olasz támadás kifulladása után Boroevic támadást indított a Mount San Michele ellen, nagy veszteségeket okozva ezzel a kifáradt olasz csapatoknak.

Eredmény

A III. isonzói csata sem váltotta be az olasz stratégiai elképzeléseket, az olasz csapatoknak semmilyen kézzelfogható ereményt nem sikerült elérniük, az immár harmadik kudarc után általános csüggedtség lett úrrá a katonákon. Az Osztrák–Magyar Monarchia, bár a III. isonzói csatában könnyen megvédte a frontszakaszt, de az emberhiány és a sebesültek nagy száma miatt nem tudott hatékony ellentámadást indítani a kifáradt olasz csapatok ellen.

IV. Isonzói-csata

A IV. isonzói-csata 1915. november 10-én vette kezdetét és december 2-áig tartott. Csakúgy mint a III. isonzói csatában, a harc most is főleg Görz térségében összpontosult. Mindkét fél egyre több hadosztályt, ágyút küldött a térségbe, ám az olasz csapatoknak hiába volt kétszer annyi lövegük, mit a Monarhia csapatainak, a munícióhiány és az időjárási viszonyok, terepadottságok miatt létszámfölényüket nem tudták kihasználni.

A csata

A csata főleg Görz térségében zajlott, kisebb, de eredményesebb olasz hadmozdulatok történtek az Isonzó folyó felső és alsó folyásánál is. Az olasz 2. hadsereg elfoglalta Oslaviát, a harmadik hadsereg pedig a tengerpart irányába nyomult előre, itt néhány kilométerre vonultak be a Monarchia területére. Boroevic – a Monarchia térségbeli parancsnoka új védelmi vonalakat hozott létre az olasz támadás megállítására, ám nem ezek, hanem legfőképpen az időjárás, a tél beállta állította le az offenzívát.

Eredmények

Az olasz csapatok – bár megállították előrenyomulásukat – fontos stratégiai pozíciókat szereztek meg az Isonzó mentén, így felkészülhettek egy nagy tavaszi offenziára. A monarchia csapatai kibővültek, több hadosztályt vezényeltek át a keleti frontról és egyre nagyobb számban jelentenek meg németországi hegyi vadász századok is.

V. Isonzói-csata

Az V. isonzói csatára 1916-ban, március 9. és március 17. között került sor. A támadást Joseph Joffre francia vezérkari főnök sürgette, mivel a német csapatok Verdun körül nyomás alatt tartották a francia csapatokat és az olasz támadással feltételezték, hogy német csapatokat tudnak elvonni a térségből. Az új olasz csapatok még felkészületlenek voltak a harchoz, ám a szövetséges – antant – érdek megkívánta a támadást.

A csata

Az 1916. március 9-én megindult offenziva során az olasz csapatoknak sikerült elfoglalniuk Görzöt (Goriziát). A bátortalan próbálkozás és a rossz időjárás ellenére elért sikereket azonban az olaszok nem tudták kiaknázni, mivel Trentino térségében a Monarchia hadereje váratlan csapást mért az olasz védőállásokra és előrenyomulásba kezdett (Asiagoi csata). Cardona kénytelen volt március 17-én leállítnai az isonzói offenzívát és átcsoportosítani az erőit az Alpok térségébe. Görzöt a Monarchia csapatai március végére visszafoglalták.

Eredmények

Az V. isonzói csata az olasz csapatok számára, bár felkészületlenek és fáradtak voltak, meglepően jó eredményt produkálhatott volna. A Monarchia csapatainak támadása azonban a front távoli szakaszán felborította az olasz stratégiát, és a támadást lefújták. Az Isonzó mentén elfoglalt stratégiai pontokat nagyrészt sikerült megőrizniük az olasz csapatoknak, ám a további előrenyomulás elől a jövőben elzárta az utat az, hogy a Monarchia csapatainak elegendő ideje volt egy újabb frontvonal kiépítéséhez. Görz visszafoglalása pedig újabb akadályt jelentett a jövőben előrenyomuló olasz hadsereg számára.

asiagói csata

Az asiagói csata 1916. május 15-étől június 10-éig tartott az előrenyomuló Oszták-Magyar Monarchia csapatai és Olaszország hadserege között. A támadást „Büntető-támadásnak” is hívták, utalva arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a balkáni hadjárat befejezése után igyekezett Olaszországot megtörni, az addigi az Isonzó mentén folytatott védekezései után ellentámadást akart mérni az olasz csapatokra. A hadjárat egyik parancsnokává magát a Monarchia trónörökösét, Károly főherceget, a későbbi Károly császárt és királyt nevezték ki, így nevéhez kötve a vélhetőleg sikeres támadás dicsőségét.

A tervek

A haditervek kidolgozása nagyrészt Franz Conrad von Hötzendorfhoz, a Monarchia erőinek főparancsnokához köthető. A Monarcia stratégiai kilátásai kedvezőek voltak 1916 tavaszán, mivel Szerbia vereségével a balkáni front megszűnt, az orosz fronton az orosz csapatok visszavonultak, így jelentős számú monarchiabeli haderőt tudtak átcsoportosítani az olasz frontra. Hötzendorf az Alpokból, Trentinoból készítette elő a támadást, mivel úgy ítélte meg, hogy az Isonzó mentén történő áttörésre a térségben tartózkodó nagyszámú olasz csapat miatt amúgy sem lenne lehetősége. A haditerv szerint Asiago irányába, Padova felé kell kitörnie a frontvonalról az Osztrák–Magyar Monarchia haderőinek, bekerítve ezáltal az Isonzó folyónál lévő teljes olasz hadsereget, és így döntő győzelmet aratva Olaszország fölött.

A csapatösszevonás

1916. május 15-re több mint 300 zászlóaljat és mintegy 2000 löveget vonultattak fel Trentino térségében a Monarcia csapatai. Hötzendorf a siker bebiztosításához a német hadvezetéstől német csapatokat is kért, akik azonban visszautasították, mivel Németország még nem állt hadban Olaszországgal, illetve a német csapatokra a keleti fronton volt szükség. Az offenzíva majdnem meghíusult, mivel az olasz titkosszolgálat a támadás előtt egy héttel jelezte Cadornának a csapatösszevonást Trentino térségében, aki azonban a jelentésre ügyet sem vetett, mivel meggyőződése szerint az Alpok térségéből nem lehetett támadást várni a nehéz terepviszonyok miatt.

A csata

1916. május 15-én erős tüzérségi előkészítés után megindult a Monarchia 11. és 3. hadserege Padova irányába. Asiago és Arsiero városok bevétele után nyitva állt az út Vicenza felé, amit mintegy 30 km-re megközelítettek a Monarchia csapatai. A Monarchia továbbnyomulását az 1. olasz hadsereg lassította le, Cadorna az Isonzónál állomásozó olasz hadsereg nagy részét, egyre több olasz hadosztályt küldött a kritikusan legyengült frontszakaszokra, kihasználva vasútvonalak sűrű kiépítettségét északnyugat Olaszországban. Az olasz front helyzetét a keleti fronton június 4-én megindult nagyerejű orosz támadás, a Bruszilov-offenzíva mentette meg, ami miatt monarchiabeli csapatokat kellett kivonni az olasz frontszakaszról, ezáltal leállítva a további lehetséges előrenyomulást. A támadást június 10-én fejezték be.

Eredmények

A korlátozott siker ellenére a Monarchia hadserege jelentős nagyságú hadizsákmányra tett szert: 318 löveget, 191 gépfegyvert szereztek meg az olaszoktól, továbbá 50 000 olasz foglyot ejtettek. A támadás célja azonban meghiúsult, nem sikerült bekeríteni az olasz haderőt, sőt, az olaszok a vasútvonalakat újból kihasználva a Trentino térségébe átszállított haderejüket rövid időn belül ismét az Isonzó folyóhoz telepítette vissza, felkészülve ezzel egy újabb támadás, a hatodik isonzói csata megtervezésébe. Politikai következményei azonban lettek az asiagói csatának: az olasz Salandra-kormány lemondott és Paolo Bosellit nevezték ki új miniszterelnöknek.

VI. Isonzói-csata

A VI. isonzói csata 1916. augusztus 6-ától augusztus 17-éig tartott és az olasz fronton először sikerült jelentős területi és stratégiai győzelmet aratniuk az olaszoknak.

A tervek

Az ötödik isonzói csata után az olasz hadvezetés nem kezdett vakmerő akcókba az Isonzó mentén, elsősorban a még tapasztalatlan, új besorozottak és a Trentino térségében megindult monarciabeli támadás miatt. Miután a Monarchia támadása leállt Asiagonál, az olasz hadvezetés először Trentinonál támadt, mely támadás során nagyrészt visszafoglalták a Monarchia által elfoglalt területeket. Olaszország északnyugati területein fekvő vasútvonalakat kihasználva az Alpoknál, Asiago térségében lévő olasz hadosztályokat néhány hét alatt az Isonzóhoz telepítették vissza, felkészülve az offenzivára. A támadás sikerrel kecsegtetett: egyrészt a Bruszilov-offenzíva a keleti fronton egyre nagyobb számú monarchiabeli haderőt vont el az olasz hadszintérről, másrészt az olasz fronton lévő monarchiabeli erők nagy része Tirolban összpontosult az Asiago támadás óta. Ezeket az erőket a Monarchia hadvezetése lassabban juttatta vissza az Isonzó frontszakaszra, mint az olaszok.

A csata

A csaknem háromszoros létszámfölényben lévő olasz csapatok frontális támadást indítottak Görz térségében az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai ellen. A támadás kezdete utáni harmadik napon bevonultak Görzbe, és megkezdték az átvonulást az Isonzón. A frontvonal másik részén Doberdonál, vonultak előre az olaszok, egyre nagyobb területeket megszerezve. Az olasz csapatok mintegy 5 km-t vonultak előre egy közel 20 km-es frontszakaszon. Boroevic a csapataival visszavonult és egy újabb frontvonal létrehozásába kezdett. A támadást augusztus 17-én állították le, miután a térségbe egyre nagyobb számban érkeztek meg a Monarchia hadosztályai Tirolból.

Eredmények

A csata során az olasz csapatok elfoglalták a stratégiai fontosságú Görz városát, de még ennél is jelentősebb sikerként könyvelhették el az Isonzó alsó folyásának, ezáltal a korábbi Osztrák-Magyar frontszakasz elfoglalását. Cadorna igyekezett kiépíteni az Isonzó mentén az újabb olasz frontszakaszokat, és már tervezték az őszi támadás végrehajtását. A VI. isonzói csata után 1916. augusztus 28-án Németország hadat üzent Olaszországnak, és német csapatokat küldött Tirol térségébe.

VII. Isonzói-csata

A VII. isonzói csatára 1916. szeptember 14. és szeptember 18. között került sor. A támadás Görz városából indult és igyekeztek minél nagyobb területet megszerezni. A sikeres hatodik isonzói csata után az olasz hadvezetés szerette volna learatni a korábbi előrenyomulásának eredményét: igyekezett minél nagyobb területet megszállás alá vonni. Nem volt kitűzve meghatározott stratégiai cél, város, magaslat elfoglalása, egyrészt mivel a közelgő tél miatt azt amúgy is nehéz lenne megtartani, másrészt a térségben egyre jobban kiegyensúlyozódtak az erők, már német hadosztályok ellen is kellett harcolniuk az olasz csapatoknak.

A csata

A harc a nagy létszámú olasz katonaság előrenyomulásával kezdődött, akik azonban elakadtak a Monarchia frontvonalán, nem tudták megismételni a hatodik isonzói csata győzelmét. A támadás rendkívül nagy vesztességel zárult – tekintve, hogy mindössze 3 napig tartott – az olasz hadvezetés szeptember 17-én elrendelte a visszavonulást.

Eredmények

A VII. isonzói csata az olaszok szempontjából nézve gyakorlatilag semmilyen eredménnyel nem járt, a felőrlő harcokban a sebesültek száma igen nagy volt, területi nyereségekre szintén nem tudtak szert tenni. Az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai kiegészülve német expedíciós csapatokkal sikeresen védték meg a hatodik isonzói csata után kialakult frontvonalukat, elhárították az olasz támadást. Az olasz hadvezetés nem mondott le a kezdeményezésről, a háború folytatódott, októberben megindult a nyolcadik isonzói csata.

VIII. Isonzói-csata

A VIII. isonzói csata 1916. október 9-én kezdődött és október 12-éig tartott. A sikertelen hetedik isonzói csata után az olasz hadvezetés még a tél beállta előtt szeretett volna döntő győzelmet aratni a Monarchia és Németország térségben harcoló csapatai fölött, ezért igyekezett az ősz folyamán több felőrlő harcban kierőszakolni az áttörést.

A csata

Luigi Cadorna, az olasz csapatok főparancsnoka Görzben vonta össze erőit, hogy a VII. isonzói csatához hasonlóan stratégiai cél nélküli támadást kezdjen a Monarchia frontvonalai ellen. A cél egy felőrlő harc volt, melynek eredményeképpen az olasz hadvezetés azt várta, hogy a Monarchia csapati olyannyira meggyöngülnek, hogy egy újabb hatodik isonzói csata szerinti győzelmet tudnak kiharcolni. A Görzből indított támadás, csakúgy mint a hetedik isonzói csata során néhány napon belül kifulladt. Az olasz csapatok területnyereség nélkül visszavonultak Görzbe.

Eredmények

Csakúgy mint a hetedik isonzói csatában, itt sem sikerült jelentős győzelmeket aratniuk az olaszoknak, a hadvezetés azonban még mindig úgy gondolta, hogy erőltetniük kell a támadásokat, mivel nem akartak még egy telet kivárni a frontvonalon, az amúgy is egyre fáradtabb katonákkal. Az Osztrák–Magyar Monarchia térségbeli hadserege létszámhiány miatt támadásra nem is gondolhatott, így igyekeztek minél hatásosabb védelmi rendszert kiépíteni az állandó olasz támadások ellen.

IX. Isonzói-csata

A IX. isonzói csatára 1916. október 31. és november 4. között került sor Olaszország és a Monarchia csapatai között. A IX. isonzói csata, hasonlóan a VII. és a VIII. isonzói csatához egy olyan felörlő és győzelmet kierőszakoló támadás-sorozat része volt, melyeknek olasz célja a háború eldöntése a tél beállta előtt. Az olasz hadvezetés tudta, hogy a Monarchia nem képes támadni létszámhiánya miatt és igyekszik egy hosszú állóháborúra berendezkedni, így elnyújtva a háborút 1917-re. Az olaszoknak tehát gyorsan kellett cselekedniük, és e gyors cselekvésekben a veszteségek óriásiak voltak.

A Monarchia védekezési stratégiája

A hatodik isonzói csata után a Monarchia frontvonala keletebbre húzódott, mint annak előtte, a magas hegyláncok eleve természetes védelmi vonalat képeztek, melyet az olaszok hiába próbáltak elfoglalni. A Monarchia erős védelmi vonalat épített ki, melynek megvalósításán a nyugati frontról érkezett német hadmérnökök is segédkeztek. A védelem igyekezett rugalmas lenni: a magas hegycsúcsokon figyelőállásokat építettek ki, így az olaszok hadmozdulatait végig szemmel tudták tartani, és az erősítés megszervezése is könnyebben működött.

A csata

Maga a támadás Görz térségéből indult meg, az olasz támadás csakúgy mint a VII. és a VIII. isonzói csata során megint kifulladt, a Monarchia csapatainak állásait még megközelíteni sem sikerült. Az olaszok 4 napos csata után visszavonultak és berendezkedtek a frontvonalukban az 1916-os télre.

Eredmények

Csakúgy mint a hetedik isonzói csata és a nyolcadik isonzói csata, ez a támadás sem járt eredménnyel, területet nem sikerült elfoglalni, a frontok ugyanazok maradtak, melyek a hatodik isonzói csata után kialakultak. Az olaszoknak nem sikerült az 1916-os tél beállta előtt döntő győzelmet aratniuk a térségben, így kénytelenek voltak a télre berendezkedni. A Monarciának – védelmi rendszerének köszönhetően – nem kellett tartania olasz áttöréstől, a tél folyamán pedig még több utánpótlás és német hadmérnök érkezett a frontra, megalapozva egy későbbi offenzívát is.

X. Isonzói-csata

A X. isonzói csatára 1917. május 12. és június 5. között került sor az olasz és a Monarchia és német expedíciós csapatok között. A X. isonzói csata az olasz front megnyítása óta a legnagyobb véráldozatot hozta, rengeteg sebesült, halott maradt a hadszintéren, tömegesen szöktek meg a katonák a harc elől mindkét oldalon.

Előzmények

Nagy-Britanniában 1917-ben miniszterelnök-váltás történt. Az új miniszterelnök, David Lloyd George meg volt győződve arról, hogy a nyugati fronton a háború megnyerhetetlen, a győzelem kikényszeríthetetlen. Ezért szorgalmazta új frontvonalak megnyitását a Központi hatalmak ellen, így támogatta, hogy antant erők érkezzenek az olasz frontra, az Isonzóhoz is. Az antant 1917-ben dűlőre szerette volna vinni a világháborút, és ezt egy döntő, nyári offenzív sorozattal érték volna el. A terv lényege az volt, hogy a Központi hatalmakat harapófogóba zárják, egyszerre induljon meg támadás a nyugati, a keleti, a mezopotámiai, a palesztin, a balkáni és az olasz fronton, ezáltal felőrölve a Központi hatalmak seregeit.
Az Osztrák–Magyar Monarchia szerette volna elérni, hogy Németország támogasson 1917 első felében egy közös támadást Olaszország ellen, ezáltal kikapcsolva az olasz frontszakaszt. A német hadvezetés a terveket nem látta kivitelezhetőnek és későbbre halasztotta. Az Osztrák–Magyar Monarchia elkezdte Olaszország 1917 végi megtámadásának terveinek kidolgozását.
Az antant erőknek sikerült megállapodniuk egy olasz támadás szükségességében, habár a terveket az angol hadvezetés ellenezte. Így jelentős számú hadianyagot szállítottak át a nyugati frontról az Isonzó térségébe, 16 új olasz hadosztályt állítottak csatasorba és további 6 hadosztály állt kiképzés alatt. Az olasz nehéztüzérség mintegy négyszeresére nőtt.

A csata

Az 1917. május 12-én megindult olasz támadás óriási létszámfölényt mutatott: több mint kétszer több hadosztály indult meg olasz oldalról, mint amennyi a Monarchiának a térségben volt. Cadorna tábornok Görzből indította a támadást, északra és délre vonultak az olasz csapatok, ahol kisebb területeket foglaltak el. A támadó vonal 40 km hosszan húzodott a mai Szlovénia területének nyugati részén. Május végére az olasz hadsereg 15 km-re megközelítette Triesztet. A monarchiabeli térségben tartózkodó kisebb számú csapatok keményen védekeztek, míg május végére új csapatok érkeztek a Monarchiából, akik június 4-én ellentámadást kezdtek és előrenyomultak. Az olasz csapatok hátráltak, majd az egyre fokozódó nyomás miatt feladva az addig elfoglalt területeket visszatértek a kiinduló frontvonalukra. Cadorna június 8-án leállította az olasz offenzívát és visszavonta az olasz csapatokat.

Eredmények

A csaknem egy hónapig tartó csata során rengetegen haltak meg mindkét oldalon, az olaszok közel kétszer annyi embert vesztettek, mint a Monarchia hadserege. Kétszeres létszámfölényben, jól felszerelt fegyverekkel sem tudtak az olaszok döntő csapást mérni a Monarchia hadseregére. Ez a Monarchia hadvezetésében tovább erősítette azt az elképzelést, hogy egy jól felszerelt, kellően kivitelezett támadással az olasz hadsereg megsemmisíthető, az olasz front felszámolható.

Ortigarai-csata

Az ortigarai csata 1917. június 10-étől június 25-éig tartott Olaszország és a Monarchia csapatai között. A csatára Dél-Tirolban, Trentinoban került sor, az Asiago-fennsíkon. A csata elnevezése az egyik közeli magaslatról, az Ortigara hegyről kapta a nevét, mivel ennek birtoklásáért folytak a legvéresebb összecsapások.

Előzmények

A sikertelen tizedik isonzói csata után az olasz haderő nem az Isonzónál, hanem az Alpoknál próbált előretörni, hogy visszaszerezze Asiago és Trentino tekintélyes területeit. A támadás az antant 1917-ben közösen elfogadott tervének részét képezte, miszerint az antant hatalmaknak minden frontvonalon egyszerre, nagy létszámú haderőt felvonultatva kell kikényszeríteniük a központi hatalmak összeomlását. Az olasz fronton ez két támadást jelentett: a X. isonzói csatát, melyet azonban a Monarchia erői visszavertek, és egy Trentinóban tervezett támadást, mellyel Dél-Tirolba törtek volna be. Az elvesztett tizedik isonzói csata nem okozta az olaszok számára a tervek megváltoztatását, így sor került az ortigarai csatára.

A csata

Az olasz haderő bár majdnem háromszorosa volt a Monarchia erőinek mégsem tudott döntő csapást mérni a monarchiabeli csapatokra és ezáltal áttörni a frontvonalon. A Monarchia az Asiago körüli magaslatokat már 1916 júniusában elfoglalta, így majdnem egy évnyi ideje volt arra, hogy megerősítse a frontvonalát, védelmi állásokat építsen ki. Ráadásul a június 10-én megindult olasz támadás nem érte felkészületlenül a Monarchia csapatait, a meglepetés erejére nem lehetett támaszkodni. Mégis az olasz veszteségek rendkívüli nagy száma, és a támadás kudarca elsősorban magának az olasz hadsereg nagy létszámának volt köszönhető. Az Alpok kis völgyeiben egy 300 000 fős hadsereg nem tudott úgyanúgy mozogni mint síkvidéken. A néhány km-es frontszakaszon előfordult az, hogy az olasz katonák csak vonultak előre, de nem tudtak harcolni a Monarcia erőivel, mivel a harcoló felek csak egy kis sávban érintkeztek, az olasz haderők többsége, mint utóvéd vonult erőre és ténylegesen nem vett részt a harcban.

 

1917. június 10-én, a támadás kezdetén az olasz 52. Alpesi hadosztálynak véres csaták során sikerült elfoglalnia az Ortigara hegyet. Az előrenyomulás megakadt, a Monarchia erősítést küldött, és az új hadosztályokkal sikerült visszafoglalni az olaszok által addig elfoglalt területeket, így az Ortigara hegyet is. Az olasz csapatok június 25-én visszavonultak a korábbi frontvonalukra.

Eredmények

Az ortigarai csata egyértelműen vereség volt Olaszország számára, itt még jelentéktelen területeket sem sikerült elfoglalni úgy, mint az ortigarai csatát megelőző X. isonzói csatában. Az antant támadások kudarca időt biztosított a Monarchiának, hogy tovább dolgozzon egy nagy, Olaszország elleni ellentámadás tervén. Az ortigarai csata azt eredményezte, hogy az olasz hadvezetés számára világossá vált, Tirol megszállása stratégiailag és katonailag nem lehetséges, így újból az Isonzó felé fordították a figyelmüket és erejüket. Hamarosan sor került a XI. isonzói csatára.

XI. Isonzoi-csata

A XI. isonzói csata 1917. augusztus 18-ától szeptember 12-éig tartott az előrenyomuló olasz és a védekező Osztrák–Magyar Monarchia csapatai között. Cadorna az elvesztett tizedik isonzói csata után egy utolsó nagy rohamra készült az olasz csapatokkal, hogy elfoglalja a Monarchia frontvonalát és benyomuljon a hátországba. 5200 löveget és 600 zászlóaljat vezényelt a térségbe, hogy a Monarchia 250 zászlóalja és mindössze 2200 lövege ellen döntő csapást mérjen.

A csata

Az olasz támadás a Monarchia teljes frontszakaszára összpontosult, szemben a korábbi támadásokkal, amikor az olasz csapatok csak a frontvonal egyes részeit támadták meg. Az olasz hadvezetés úgy számolt, hogy egy döntő, totális támadás során a Monarchia nem tudja átcsoportosítania az erőit egyik frontszakaszról a másikra, így a létszámfölény miatt elsöpörhetik a teljes frontvonalat és döntő győzelmet arathatnak. A támadás a Tolmin és az Adriai-tenger közti frontvonalon indult meg, az olaszok több ideiglenes hidat létesítettek, így megkönnyítve az előrenyomulásukat. Északon, a Bainsizza-fennsíkon Capello tábornok vezette 2. olasz hadsereg áttörte a Boroevic vezette monarchiabeli erők frontvonalát, elválaszották egymástól a Monarchia csapatait. Az olaszok kezére jutott Mount Santo erődje is. Az olaszok északon aratott győzelmének azonban stratégiai jelentősége nem volt, a XI. isonzói csata kitűzött célját, Trieszt elfoglalását nem sikerült megvalósítani. Az olaszok szeptember 12-én leállították az offenzívát, az ideiglenesen elfoglalt területekről nagyrészt kivonultak.

Eredmények

Habár nagy létszámfölényban harcoltak az olasz erők, nem tudtak döntő győzelmet aratni a Monarchia csapatai fölött. A támadás területnyeresége jelentéktelen és stratégiailag elhanyagolható mértékű volt. Az olaszok legnagyobb stratégiai hibája azonban nem maga a csata végzetes kimenetele, hanem az volt, hogy a XI. isonzói csata után nem kezdték meg egy újabb isonzói csata előkészítését. Az olasz hadvezetés 1917-ben nem akart újabb csatát a Monarchia erőivel, pedig az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai olyannyira legyengültek a XI. isonzói csata után, hogy egy újabb olasz támadásnak nem tudtak volna ellenállni. Az olaszok másik taktikai hibája, hogy nem ismerték fel, a keleti fronton a korábban indított Kerenszkij-offenzívát a Monarchia erői feltartóztatták és megkezdték előrenyomulásukat Oroszország belseje felé. 1917 szeptemberére a keleti front gyakorlatilag megszűnt és a Monarchia jelentős erőket tudott átcsoportosítani 1917 őszén az olasz frontra. Ez a létszámnövekedés lehetővé tette, hogy az eddig csak védekező monarchiabeli csapatok ellentámadást indítsanak az olasz fronton.

Caporettoi-áttörés

A caporettói áttörés hadműveletre (más néven I. piavei csatára) 1917. október 24. és november 19. között került sor a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia és Német Birodalom, valamint Olaszország erői között. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az I. piavei csatára 1917. november 12. és december 2. között került sor.

Fájl:Battle of Caporetto.jpg

Előzmények

A keleti fronton a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után már nem kellett orosz támadástól tartani, így jelentős létszámú haderőt voltak képesek a központi hatalmak az olasz frontra szállítani. Az 1917. szeptember 12-én leállt XI. isonzói csata után a Monarchiának több mint egy hónapnyi felkészülési ideje volt egy átfogó, Olaszország elleni döntő támadás kivitelezéséhez. A támadásban német expedíciós erők is részt vettek. A támadást az Isonzó mentén, annak fölső folyásánál tervezték, így jelentős erőket csoportosítottak Bovec és Tolmin városa közé. A támadás vezetője Otto von Below német tábornok lett. Az Isonzó déli folyásán Svetozar Borojević foglalt helyet az 1. Isonzo-hadsereggel. Az Isonzó frontszakaszon október közepéig 44 hadosztályt és több mint 3540 löveget állítottak fel. Az áttörés központi helyének az addigi isonzói csaták egyik mellékhadszínterét, Caporetto környékét, Caporetto völgyét választották, melyen keresztül a Pó-síkságra könnyen be tudtak nyomulni. Caporetto térségében nem az olasz főerő, csupán egy-két, addig csatában részt nem vett hadosztály tartózkodott, a terepviszonyok kedveztek a gyors előrenyomulásnak, és Caporettónál az Isonzó mentén gyenge volt az olasz frontvonal védelmi rendszere.

Taktika

A támadás nagymértékben különbözött az addigi isonzói csaták taktikai elképzeléseivel, új stratégiát vetettek be a központi hatalmak. A caporettói áttörésnél használt és megvalósított háborús taktika kidolgozója Oskar von Hutier volt, aki rohamcsapatokkal képzelte el a támadást, az ellenséges vonalak mögé beszivárogva. A rohamcsapatok egyik századát a későbbi második világháború egyik fő katonai stratégája, Erwin Rommel vezette. A rohamcsapatoknak el kellett foglalni a stratégiailag legfontosabbnak minősülő harctéri pontokat és állandó tűz alatt tartva az ellenséget be kellett várni az előrenyomuló főcsapatokat, akik könnyen elsöpörték az előzőleg legyengített ellenséges haderőt. A beszivárgás célja az ellenséges vonalak mögé jutás volt, így elvágva a kommunikációt és a felderítés, visszavonulás lehetőségét.

A csata

1917. október 24-én heves tüzérségi tűz alá vették a Caporettónál védekező 2. olasz hadsereget, akik a kilátástalan védekezést látva elmenekültek a frontvonalról. A nagy létszámban előrenyomuló monarchiabeli és német csapatok feszített, gyors tempóban haladtak előre, elkezdve az olasz frontszakasz bekerítését. Cadorna a bekerítés előtti utolsó pillanatban, október 27-én rendelte el az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A visszavonuló olasz csapatok a Tagliamentonál készültek fel a védekezésre, de az előrenyomuló monarchiabeli és német csapatokat itt sem tudták megállítani.

Az I. piavei csata

Az Osztrák–Magyar Monarchia csapatainak az előrenyomulása a Piave vonaláig tartott, itt november 10-én már eredményesen védekeztek az olasz és más antant csapatok, akik az olasz front összeomlását látva érkeztek a térségbe. November 12-én a 11. osztrák-magyar hadsereg, miután az olaszok által feladott Asiagóba bevonult, ismét mozgásba hozta a támadást, az olasz és az antant csapatok bekerítését célozták meg az új hadműveletek. Az új olasz főparancsnok, Armando Diaz azonban 5 angol és 6 francia hadosztályt irányított át Dél-Tirol térségébe, ezáltal megállította a Piave felső folyásánál a központi hatalmak támadását. A Brenta és a Piave közti hegységben indított újabb áttörési kísérleteket az olasz hadvezetés már könnyedén verte vissza. A dél-tiroli, a Piave felső folyásánál történő támadásokat a központi hatalmak 1917. december 2-án leállították, és megkezdték a Piavénél egy védelmi frontvonal kiépítését.

Olasz veszteségek

Olaszország hadbalépése óta a legnagyobb veszteségét könyvelhette el a caporettói áttörés következtében. 40 000 halott és 20 000 sebesült mellett 300 000-en estek fogságba. 350 000 katona rendezetlenül vonult vissza, 50 000 katona dezertált. Az olasz tüzérség fele, 3150 löveg maradt az Isonzónál, 3000 gépfegyver és 300 000 puska volt a veszteség. A vereség olyannyira nagyméretű volt, hogy a teljes olasz hadsereget újjá kellett szervezni.

Eredmények

A Monarchia és Németország a tervezett caporettói támadás célját elérte, sőt túl is teljesítette, az olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a Monarchia elfoglalta csaknem egész Veneto tartományt, 100 km-re megközelítette Velencét. A döntő győzelmüket azonban nem tudták kihasználni: a tél beállta, antant segédcsapatok érkezése, és az utánpótlási nehézségek miatt a további támadást le kellett állítani, védekezésre kellett felkészülni. A tél folyamán jelentős német erőket vontak el az olasz frontvonalról, így a következő évben tervezett végső támadás végrehajtása és kivitelezése kétségesnek mutatkozott.
Olaszország haderejének megsemmisülése után az antant hatalmak egy Legfelsőbb Haditanácsot hoztak létre Olaszországban, melynek tagjai Olaszország mellett Franciaország és Nagy-Britannia lett. A Legfelsőbb Haditanács irányította ezentúl az egyesített olasz-antant haderőt, így megfosztva Olaszországot az önálló katonai akciók lehetőségétől. A vereség miatt Luigi Cadorna lemondott a főparancsnoki tisztségről és helyét Armando Diaznak és Pietro Badoglionak adta át.

Az olasz hadsereg állapota a caporettói áttörés után

Az összeomló olasz frontvonal arra késztette az olasz hadvezetést, hogy a teljes olasz hadsereget vonja vissza az Isonzó mellől. A visszavonuló olasz csapatokban olyan mélyre süllyedt a háborús morál, hogy fegyvereiket eldobálva, a hadsereg szervezett erejét elhagyva, lakóhelyükre szerettek volna visszatérni. A 870 000 megmaradt olasz katona közül több mint 210 000-t katonai bíróság elé állítottak és különböző büntetést szabtak ki rájuk, 15 000 katonát ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre, 4000 dezertőr katonát kivégeztek. Olyan híresztelések is elterjedtek a hadseregben, hogy egyes hadosztályoknál decimálásokat (tizedelést) hajtottak végre, csakúgy mint az ókori Róma idején. A terror és a büntetések azonban nem vezettek eredményre, így az olasz kormány a további katonáskodásért a háború utánra földosztást és szociális segélyt ígért a hadseregben továbbharcolóknak. A kormány a világháború után a földosztást megtagadta és segélyt sem folyósított a veteránoknak.

Érdekességek

A „Caporetto” szó az 1922-es évtől új jelentést nyert, mivel az olasz általános sztrájk elbukását Mussolini „Az olasz szocializmus Caporettója”-ként nevezte.
A caporettói áttörés véres küzdelmeiről olvashatunk Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől című regényében. Ernest Hemingway maga is harcolt a caporettói ütközetben.

II. Piavei-csata

A II. piavei csata döntő győzelmet jelentett az első világháborúban, az olasz fronton harcoló antant csapatok számára. Az antant győzelme szétzilálta a Monarchia hadseregét, közvetlen előmozdítója volt a Monarchia összeomlásának. Az I. piavei csata caporettói áttörés, a III. piavei csata pedig Vittorio Venetó-i csata néven ismeretes.

Fájl:Battle of Vittorio Veneto.jpg

A haderők

A Caporettói áttörés után az olasz csapatok irányítóját, Luigi Cadorna tábornokot menesztették, helyére Armando Diaz került. Olaszországba 1917 őszén és telén antant csapatok érkeztek, így: francia, angol hadosztályok, egy jelképes nagyságú amerikai erő, és egy propagandisztikus célú, csehszlovák önkéntesekből álló önálló egység. Az antant csapatok nagyobb számban állomásoztak a térségben, mint a Monarchia erői, a német csapatokat átirányították a nyugati frontra. A Monarchia fegyverzeti ellátottsága rendkívül silánynak volt mondható, rendkívül kevés utánpótlást kaptak a hátországból. A hadsereg élelmiszerrel való ellátottsága minimális volt.

A támadás előkészítése

Az Osztrák–Magyar Monarchia a Caporettói áttörés során döntő győzelmet aratott az olasz haderők felett, ám az I. piavei csata során nem sikerült előretörnie vagy bekerítenie az olasz és antant főerőket. A tél beálltával 1917. december 2-án leállították az I. piavei offenzívát. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése elkezdte a tervek kidolgozását egy 1918 júniusában történő Olaszország elleni támadás véghezvitelére. A Monarchia a keleti fronton felszabadult erőit az olasz frontra helyezte át, ám a keleti frontról érkező katonákban nagyon nagy volt az ellenállás a háború további folytatásával szemben, nem akartak tovább harcolni. Arz Artúr, a Monarchia új vezérkari főnöke, mindenképpen támadni akart, holott a csapatok ellátmánya és morálja katasztrofális szinten volt. Május 28-án Svetozar Borojević, a piavei hadseregcsoport parancsnoka a támadás elhalasztását javasolta, de véleményét nem fogadták meg.

A csata

A támadás június 15-én kezdődött Dél-Tirolban, Franz Conrad von Hötzendorf tiroli hadseregcsoport parancsnok Verona elfoglalását tűzte ki célul. Diaz tábornok pontosan ismerte a Monarchia csapatainak támadási idejét: június 15. éjjel 3:00. Az olasz csapatok felkészülten fogadták a Piavén átkelő monarchiabeli csapatokat, az előrenyomuló csapatok nagy veszteségeket szenvedtek a lövegek és a puskák lövéseitől. Miközben északon az olasz csapatok visszaszorították Conrad hadseregét, Svetozar Borojević csapatival délen tört előre, az Adriai-tenger partvonala mentén, szintén 1918. június 15-én. A Piavén ugyan sikeresen átkeltek a Monarchia csapatai, ám az olasz ellentámadások és az utánpótlási hiányosságok következtében a támadás június 17-én összeomlott. A visszavonuló monarchiabeli csapatokra pedig egy újabb teher hárult: a megáradt Piave fólyon a visszavonulás lelassult, megakadt. Az antant csapatok kihasználták a kedvező alkalmat és 1918. június 18-án ellentámadást indítottak Svetozar Borojević csapatai ellen. Az ellentámadás hatalmas vérveszteségekkel járt a Monarchia oldalán. Június 22-én Diaz csapatai visszafoglalták a Piavetől nyugatra fekvő területeket és leállították az ellentámadást.

Eredmények

Osztrák–Magyar Monarchia

Amerikai katonák kézigránátot dobnak az osztrák állások felé a piavei fronton 1918. szeptember 16-án
A II. piavei csata az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó nagy offenzívája volt az első világháborúban. A kudarc felgyorsította a Monarchia erőinek összeomlását, vereségét. A hátországban elégedetlenségi és háborúellenes tiltakozások söpörtek végig. A II. piavei csata azt jelentette a Monarchia számára, mint amit a Caporettói áttörés Olaszországnak. Világossá vált, hogy minél tovább tart a háború, annál erősebbek lesznek az olasz fronton állomásozó antant csapatok. A Monarchia hadvezetése belátta, hogy Olaszország megtörése és elfoglalása nem lehetséges. Kérdéssé vált, hogy van-e értelme tovább harcolni Olaszország ellen, vagy kiegyezésre, fegyverszünetre kell törekedni.

Olaszország

Az antant csapatok először értek el döntő győzelmet az olasz fronton 1915 óta, ez a győzelem lehetővé tette, hogy a XI. piavei csata óta első először az olasz csapatok ismét támadást intézhessenek a Monarchia állásai ellen. A gyors támadás csak azért nem indult meg, mert a nyugati frontról nem tudtak elegendő antant csapatot az olasz frontra szállítani és a visszavonuló monarchiabeli csapatok újból megerősítették pozícióikat a Piave mentén. Az olaszok és a térségben állomásozó antant csapatok egyelőre nem támadtak, várták, hogy a nyugati frontról erősítés érkezzen egy nagyszabású antant támadáshoz, mellyel a Monarchiát fegyverszünetre kényszeríthetik.

Vittorio Venetói-csata

A Vittorio Venetó-i csata vagy harmadik piavei csata az antant és az olasz csapatok döntő győzelme volt az Osztrák–Magyar Monarchia seregei fölött az első világháborúban az olasz fronton, Vittorio Veneto közelében. A monarchiabeli csapatok olyan vereséget szenvedtek, hogy a Monarchia megbízottai fegyverszünetet kértek Olaszországtól, ezáltal a Monarchia befejezte részvételét az első világháborúban.

A Monarchia csapatai

Az Osztrák–Magyar Monarchia támadását (második piavei csata) az olasz és antant csapatok sikeresen megállították 1918. június 22-én. A Monarchia számára egyértelművé vált, hogy az olasz fronton nem tud győzelmet kierőszakolni, Olaszország elfoglalása többé már nem sikerülhet. A kifáradt, utánpótlásban szegény Isonzó hadtest és az osztrák-magyar 6. hadsereg már nem bírhatott ki még egy antant rohamot. A Tirolban állomásozó 10. és 11. hadtest szintén legyengült, harcra képtelennek mutatkozott, a parancsmegtagadások és lázadások megsokszorozódtak. A többnemzetiségű hadtestek kezdtek szétbomlani, a magyarok a hazaszállításukat követelték, a szláv nemzetiségű katonák pedig nem akartak tovább harcolni a Monarchiáért. A Monarchia hadserege a széthullás szélén állt, a hadvezetés pontosan tudta, hogy egy új antant rohamnak nem fognak tudni ellenállni és az olasz front összeomlik.

Olaszország és az antant hadereje

Az olasz hadvezetés és a térségben állomásozó antant csapatok hadvezetése a második piavei csata után már támadó terveket készített elő a Monarchia olasz frontja ellen. A jól felszerelt, egyre inkább javuló morálú olasz csapatok Olaszország javára billentették a mérleg nyelvét. Az olasz főparancsnok, Armando Diaz eredetileg október 16-ára tervezte az antant támadást, de az időjárás miatt ezt október 24-ére halasztották.

A Monarchia belső állapota

1918 októberére a Monarchia belső államegysége nagyrészt szétesett, megszűnt. A délszlávokat már október eleje óta a Zágráb székhelyű Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa képviselte, mely Tanács október végén ideiglenes alkotmányt fogadott el és kormányzati szervet alakított, létrehozta a Szerb-Horvát-Szlovén Államot. Az október 14-i Csehországban kibontakozó általános sztrájk után a cseh tartományokban már Prága irányította a kormányzati folyamatokat. A magyar Országgyűlés október 16-ától csak mint perszonálunióként tekintett a Monarchiára. A Monarchia államegysége tehát még az olasz támadás és a Balkán felől érkező antant csapatok a Monarchia államhatáraihoz érkezése előtt megszűnt. Az uralkodó, Károly császár és király október 25-én kinevezte ifj. Andrássy Gyula grófot a Monarchia külügyminiszterévé. A minisztériumban összeállították a fegyverszüneti küldöttséget, mely küldöttség készen állt arra, hogy az antant csapatok minden feltételét elfogadják.

A csata

Október 24-én megindult az olasz csapatok támadása Tirol és Piave térségében, ám a kisebb támadásokat a Monarchia csapatai még vissza tudták verni. Október 26. éjjelén az olasz főerők hídfőket létesítettek a Piave folyón és megkezdték a támadást. A támadás központja Vittorio Veneto településhez közel volt, e falu után nevezték el a támadást Vittorio Venetonak. Október 29-én a hídfőktől támadást indítottak a Monarchia védőállásai ellen, több helyen áttörték az olasz frontot. A Monarchia csapatai rendezetlenül vonultak vissza a frontvonalról. A Monarchia kudarca teljes volt.

A Monarchia fegyverszünete

Október 29-én a Monarchia fegyverszüneti küldöttsége utasítást kapott arra, hogy minél előbb lépjen kapcsolatba az olasz hadvezetéssel és kérjen fegyverszünetet. Október 29-én az olasz hadvezetés átvette a Monarchia azonnali fegyverszüneti kérelmét, de tárgyalásra nem került sor a felek között. A fegyverszüneti küldöttség október 31-én eljutott Padova városába, az olasz főparancsnokság székhelyére. Szintén ezen a napon Párizsban a Legfelsőbb Haditanács ülésén megegyezés jött létre a résztvevő felek között a Monarchiának szánt fegyverszüneti feltételekről. November 3-án a Monarchia küldöttsége aláírta az fegyverszüneti okmányt, ami a padovai fegyverszünetként került be a történelembe.

Következmények

A Vittorio Venetói csata az olasz front utolsó csatája volt, mely szétzilálta a Monarchia hadseregét és egyben szétbomlasztotta magát a Monarchiát is. A fegyverszünet aláírása után több mint 360,000 monarchiabeli katona esett hadifogságba. A Monarchia hátországa kimerült, a sztrájkok, lázadások megsokszorozódtak. A délszlávok, csehek kiszakadtak a Monarchia területi egységéből, a szlovákok, románok, lengyelek szintén a Monarchia elhagyását tervezték. Az ausztriai tartományokban elégedetlenségi hullám söpört végig, mely a Habsburg Monarchia széthullását eredményezte és Károly császár lemondatásához vezetett. Magyarországon Budapesten az őszirózsás forradalom elsöpörte a királyság intézményét, kikiáltották Magyarország függetlenségét. A Monarchia széthullott, miközben egyre nagyobb számban érkeztek meg a frontvonalakról a sebesült, legyengült katonák. Németország utolsó szövetségese is kidőlt a sorból, Németország egyedül maradt az antanttal szemben.
Olaszország győztesen került ki a háborúból, a nagy emberveszteség és az ipari sztrájkok miatt azonban nehéz jövő felé nézett a kimerült ország.