Ugrás a Főoldalra!

A Krímtől Fehéroroszországig

Az 1943. nyári offenzívát követő hadműveleti szünet alatt átszervezték a szovjet hadsereget. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az 1-4. Ukrán front elnevezést kapták. Az új offenzíva első csapását Tolbuhin marsall IV. ukrán frontja hajtotta végre a Krím-félsziget irányába október 27-én. A támadás az (újjászervezett) 6. német hadsereget érte, amelyet visszavetett a Perekopi földszorostól, így elszigetelve a félszigetet védő 17. német hadsereg mintegy 200 ezer katonáját. November elején támadásba ment át a másik három ukrán front is (1. Ukrán Front: Vatutyin, 2. Ukrán Front: Konyev, 3. Ukrán Front Malinovszkij). Több ponton átlépték a Dnyepert és sikeresen szélesítették ki a kialakított hídfőállásokat. Manstein tábornagy, a Dél-hadseregcsoport parancsnoka több ízben is javasolta a visszavonulást Hitlernek, aki azonban csak január elején engedélyezte ezt, ahogy a tőle északra védekező Kleist A hadseregcsoportjának visszavonulását is.

December elején Konyev frontja támadást indított Kremencsuk felől Krivoj Rog irányába. Manstein gyorsan átdobta ide szűkös tartalékait és megakadályozta a további szovjet előretörést, ennek következményeként azonban nem volt esélye arra, hogy visszaverje a következő szovjet offenzívát 150 kilométerrel északabbra. Ezt Vatutyin indította december végén. Kitört a kijevi kiszögellésből és széles fronton továbbterjedt nyugat felé. Január elejére a szovjetek elérték a háború előtti lengyel határt. Manstein itt ellencsapást mért, de csak átmenetileg tudta megakasztani az előrenyomulást. Ezért is nagy árat fizetett: Vatutyin balszárnya, Konyev jobbszárnyával együttműködésben bekerítette a korszunyi kiszögellésben tevékenykedő német csapatokat, bár egy részüknek sikerült kitörniük. Összesen 18 000 ember esett fogságba. Valójában ekkor délen az arcvonal már olyan hosszú volt, hogy a németek képtelenek voltak teljes hosszában védeni, a szovjeteket csak ellentámadásokkal tudták ideiglenesen feltartóztatni. Hitler minden idejében végrehajtott, nagyobb visszavonulásra és az arcvonal lerövidítésére vonatkozó javaslatot elvetett.


Az oroszok hasonló ütemben nyomultak előre februárban és márciusban is. Február 28-án Vatutyint szovjetellenes partizánok (ukrán nacionalisták) egy rajtaütés során halálosan megsebesítették. Ez komoly veszteség volt az orosz hadvezetésre nézve. Zsukov marsall átvette az 1. Ukrán Front parancsnokságát. Március első hetében Galícia irányába mért csapást, és gyors előrenyomulással néhány napon belül eljutott az Odessza-Varsó vasútvonalig. Zsukov balszárnyán Konyev is csapást mért, 18-án elérte a Dnyesztert és gyorsan átkelt rajta. A széles folyónál a németek erős védelmi vonalat alakíthattak volna ki, Konyev gyors előretörése azonban meglepte és összezavarta őket. Zsukov csapatai a következő napokban a Kárpátok lábáig jutottak előre, azaz megközelítették a magyar határt.
Áprilisban a szovjetek elindították a Krím felszabadítására irányuló offenzívájukat. Az itt elszigetelt német 17. hadsereg védelmét Perekop környékén Tolbuhin egy héten belül áttörte, majd a 4. Ukrán Front és a Jerjomenko vezette Önálló Tengermelléki Hadseregcsoport összetartó irányú csapásai alatt Szevasztopol is elesett. A német ellenállás május elején szűnt meg végleg.


A németek már korábban megszállták Magyarországot, amelynek oka egyfelől a szovjetek közeledése volt, másfelől attól tartottak, hogy a szovjet kormánnyal már februárban tárgyalásba kezdő Finnország példája követésre csábíthatja többi szövetségesüket is. Az oroszok további előrenyomulását ebben a szektorban itt a németek megakadályozták, sőt a Kárpátok hágóin át indított ellencsapással ismét betörtek Ukrajnába, de Lvov környékén ez az ellenoffenzíva is beragadt. Mivel délebbre Konyev és Malinovszkij előretörését is megállították áprilisban, pár hónapig eseménytelenül telt az idő itt délen. A németek nagy területeket adtak fel, de veszélyes helyzetekből mentették ki alakulataikat csekély veszteségekkel. Végül azonban súlyos veszteséget szenvedtek: Hitler az "Észak-Ukrajna" (korábban "Don") hadseregcsoport éléről leváltotta a Wehrmacht legkiválóbb hadvezérét, Mansteint.


Északon Leningrád hosszú ideig be volt kerítve, de 1943 elején egy orosz offenzíva sikeresen áttörte a német gyűrűt egy rövid szakaszon. 1944 elején újabb támadást indítottak a németek védelmi állásai ellen. Govorov Leningrádi Frontja és Mereckov Volhovi Frontja ezúttal sikeresen felszabadította a várost. A Moszkva-Leningrád vasútvonal újra megnyílt, Finnországot pedig sikerült elszigetelni. A finn kormány nemsokára béketárgyalásokat kezdeményezett a szovjetekkel. Nem fogadták el a szovjet feltételeket, a helyzet még hónapokig függőben volt. Időközben Ribbentrop Helsinkibe utazott és támogatást ígért a finneknek, olyan időpontban, amikor a németeknek minden egyes alakulatra nagy szükségük lett volna a központi frontjukon. A szovjetek, megunva a várakozást, júniusban támadást indítottak Viipuri irányába, amelyet Govorov hadseregei még a hónap vége előtt elfoglaltak, de ezután elveszítették kezdeti lendületüket. A finnek felajánlották, hogy elfogadják a korábban elutasított békefeltételeket, és némi további egyezkedés után szeptemberben aláírták a békét. A szovjetek feltételül szabták, hogy a finnek támadják meg azokat a német csapatokat, amelyek szeptember 15-ig nem távoztak Finnországból. Visszatértek az 1940-es határokhoz, Finnország pedig jóvátételt fizetett.
Ezalatt a Baltikumban aránylag kevés említésre érdemes esemény történt. Leningrád felszabadulása után az Észak Hadseregcsoport (amelynek élén januárban Lindemann váltotta Küchlert) lassan vonult vissza déli irányba. A szovjetek több ízben kísérletet tettek bekerítésére, de a kedvezőtlen terepviszonyok (mocsarakkal és tavakkal teli terület) miatt nem tudták igazán érvényesíteni nagy számbeli fölényüket. Szűk arcvonalszakaszokon indítottak támadást, de a németek még elegendő emberrel rendelkeztek ahhoz, hogy meg tudják teremteni a védelem megfelelő sűrűségét. A Balti Frontok feladata volt megakadályozni, hogy a hadseregcsoport visszavonuljon Lengyelországba a Baltikumon át és egyesüljön a német főerőkkel. A tavaszi hónapokban csak néhányszor tízezer német esett fogságba. A Riga felszabadítására tett balul sikerült márciusi kísérlet (amiért Sztálin leváltotta és hadseregtábornokból vezérezredessé fokozta le a 2. Balti Front parancsnokát, M. M. Popovot) után az oroszok nyár elején többször is megpróbálták elvágni az „Észak” visszavonulási útját, de a németek ellencsapásai újra meg újra szabaddá tették az utat (az „Észak” parancsnoka ekkor már Friessner).


Sokkal nagyobb jelentőségű volt az oroszok rég várt offenzívája, amelyet a Közép Hadseregcsoport (Busch) ellen indítottak június elején. Ebben a szektorban kevés változás volt azóta, hogy 1942 elején Zsukov Moszkva alatti ellencsapása beragadt. 1943-ban Zeitzler rábeszélésének engedve Hitler jóváhagyta, hogy a csapatok egyenes arcvonalszakaszra vonuljanak vissza a Dnyeper mentén, ahol olyan erős erődvárosokra is támaszkodhattak, mint Orsa, Vityebszk, Zslobin és Mogiljov. Heinrici 4. hadseregének frontja ellen több szovjet támadás is indult az előző télen, de a németek sikerrel verték vissza a többszörös számbeli fölényben lévő ellenséget. Ezúttal azonban nem így történt. Az offenzíva – amelyet hosszas előkészületek előztek meg – június 22-én, a német invázió harmadik évfordulóján indult meg. Bagramjan 1. Balti Frontja, Csernyahovszkij (az egyik legtehetségesebb és messze legfiatalabb szovjet magasabbparancsnok) 3. Belorusz Frontja, Zaharov 2. Belorusz Frontja és Rokosszovszkij 1. Belorusz Frontja összesen mintegy 166 hadosztállyal támadott. A németek joggal tartottak a fél évvel ezelőtti offenzíva megismétlésétől: a szovjetek északon Vityebszknél, délen Zslobintól délre gyorsan áttörtek. A Zaharov seregtesteinek frontális nyomását kiálló 4. hadsereget (most már Tippelskirch) bekerítés fenyegette. A „Közép” Hadseregcsoport összeomlott, a veszteségek végül a 200 000 főt is megközelítették. A Buscht nagyon hamar felváltó Model nagyszerű manőverekkel mentette ki alakulatait, de Fehéroroszországból kiverték őket.