Ugrás a Főoldalra!

A Szovjetunió megtámadása
(Barbarossa)

A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941. február 4-én jóváhagyták. A támadást eredetileg május 15-re tűzték ki, de a balkáni események és a késői tavaszi olvadás miatt június 22-re halasztották. A támadásban 190 hadosztály, ebből 27 páncélos, illetve gépesített vett részt. A Barbarossa hadművelet három irányba írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadnia von Leeb hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre von Bock (45 hadosztály), délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – von Rundstedt hadseregcsoportja (30 hadosztály; utóbbit román és szlovák, később magyar csapatok is kiegészítették.) A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov vonal elfoglalása volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban, hogy aztán légitámadásokkal végképp meghiúsítsanak minden további ellenállást.

Barbarossa

Az, hogy a német-szovjet összecsapásra előbb-utóbb sor kerül, a szovjet vezérkar számára is világos volt. (Ennek ellentmond, hogy Molotov 1940 októberében a 2. paktum tervével kereste fel a német vezetést, amelyben a Szovjetunió szabad rendelkezési jogot követelt a Balkánon és a török területeken is, ellenkező esetben az első paktumban rögzített gazdasági megállapodások felmondásával fenyegetőzve. A szovjet követelés egyértelműen függőségi helyzetbe hozta volna Németországot, így azt Hitler elutasította. Mivel nem is tűnt valószínűnek, hogy a paktum javaslatát a németek elfogadják, feltételezhető, hogy Sztálin szándékosan provokálta a németeket.) Úgy értékelték, hogy a – mellesleg az 1937-es perek idején legjobb vezetőitől megfosztott – Vörös Hadsereg 1943-ra készülhet fel megfelelőképpen a háborúra. Folyamatban, de még a kezdeti szakaszában volt a hadsereg új, korszerű fegyverekkel (Nem sokkal korábban indult meg például a Jak 3 vadászgép, a T-34 közepes és a KV nehéz harckocsi stb. sorozatgyártása) való ellátása. Sztálin – kihasználva a Molotov–Ribbentrop-paktumban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget – minden erejével igyekezett az időt húzni. Provokációtól tartva nem hitt a szovjet hírszerzés (és egyéb források) jelzéseinek a küszöbönálló német támadásról. A vezérkar nyomására csak június 21-én éjjel járult hozzá, hogy a határ menti katonai körzetek csapatait készültségbe helyezzék, amelyeknek nem volt idejük megfelelően felkészülve elfoglalni védelmi állásaikat és jórészt menetből kényszerültek harcba bocsátkozni.

Hitler teljes mértékkel biztos volt abban, hogy pár hónap alatt térdre kényszerítik a világ legnagyobb országát. "Nekünk csak a kaput kell majd betörnünk, és az egész korhadt épület összeomlik majd", mondta. 1941. június 22-én hajnalban megkezdődött a történelem legnagyobb inváziója, ami a Barbarossa fedőnevet kapta. Három fő hadseregcsoport, az "Észak", a "Közép", és a "Dél" indult meg a Szovjetunió belseje felé. Az "Észak" Leningrád ellen indult meg. A "Közép" Moszkvát tűzte ki célul, a "Dél" pedig Ukrajnát akarta elfoglalni. Ám Hitler túlságosan is biztos volt a korai győzelemben,ezért nem biztosított téli ruhát és kellő utánpótlást a csapatainak. Ez később komoly problémát jelentett a német hadseregnek.

A háború a Luftwaffe repülőterek elleni támadásával kezdődött. A szovjet légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg, így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légi fölény. A németek az előző hadjáratokban bevált taktikát alkalmazták: légi erejükkel támogatott páncélos és gépesített erőikkel mélyen benyomultak a szovjet csapatok mögé, elvágták az utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak létre. Az első napok zűrzavarát fokozta, hogy a Vörös Hadsereg nem volt megfelelő rádiókészülékekkel fölszerelve (eredetileg úgy képzelték, hogy a postai vonalak alkalmasak lesznek a kapcsolattartásra). Így a magasabb rangú parancsnokok nem voltak képesek megfelelő képet alkotni csapataik helyzetéről, s parancsaik sem jutottak el az alájuk rendelt alakulatokhoz. Ezt mutatja az is, hogy a főparancsnokság első utasításai még arról szóltak, hogy a Vörös Hadsereg menjen át ellentámadásba, és a hadszínteret helyezze át ellenséges területre. Ezek végrehajtását gyakorlatilag meg sem lehetett próbálni.

Újabb vélemények szerint a szovjet hadsereg sorakozott fel támadásra hatalmas erőkkel a határon. A támadást mint a védekezés egyik formáját alkalmazták a németek. A támadó német haderő kisebb volt, mint a védekező orosz, a kezdeti sikereket azért érték el, mert nem védekezésre volt a szovjet haderő berendezkedve, hanem három nagy támadó ékben állt fel; az ékek között tudott a német haderő gyorsan behatolni, és elvágni az utánpótlási vonalakat, majd egész seregrészeket bekeríteni, ezért is alakultak ki később a katlancsaták. Bár ezt az elméletet támasztja alá az is, hogy Hitler hirtelen letett Anglia megszállásáról, így értelmetlenné téve az Anglia elleni légi háborút, a hipotézist mégis több történész élesen vitatja, köztük a magyar származású amerikai John Lukacs.

Július első napjaira gyakorlatilag német kézre kerültek a balti országok, és az Északnyugati Irányban (stratégiai szektor) védekező szovjetek (Vorosilov marsall) gyors ütemben vonultak vissza Leningrád felé. Középen, ahol a Nyugati Front hadseregei védekeztek, a németek elfoglalták Breszt-Litovszk-ot, körülzárták Lvovot, Białystok mellett pedig egy másik bekerítő hadműveletben mintegy félmillió embert zártak körül, és elérték Minszket. Az első tíz egynéhány napban a szovjet hadsereg emellett mintegy 7000 tankot, 4500 löveget veszített. A Vörös Hadsereg elrendelte a visszavonulást a Sztálin-vonalra, a régi határ mentén húzódó erődrendszerre, július 4-én azonban a gyorsan előrenyomuló német páncélosok ezt is szétzilálták. Július 11-én már elesett Szmolenszk, a mellette kialakult katlanban (ahol Tyimosenko marsall ellentámadása kudarcba fulladt) a szovjetek 17 hadosztálya semmisült meg. Dél-Ukrajnában másik 27 hadosztály lett bekerítés áldozata, szeptember elején a németek elfoglalták Dnyepropetrovszkot és átkarolták, majd bekerítették Kijevet, ahol 1,5 millió foglyot ejtettek. Északon szeptember 5-én – az ismét hadba lépő finnek közreműködésével – körülzárták Leningrádot. Elfoglalni azonban nem tudták, miután a Vorosilov helyét átvevő Zsukov marsall – akit Sztálin Kijev védelmével kapcsolatos nézeteltérésük miatt leváltott a vezérkari főnöki funkcióból (mellesleg a vitában Zsukovnak volt igaza) – sikeresen stabilizálta a frontvonalat.

Noha – mint a fentebbi adatokból is kiderült – a Vörös Hadsereg nagyon súlyos veszteségeket szenvedett, és a németek által ejtett foglyok száma milliós nagyságrendet ért el, az orosz alakulatok ellenállása sokkal keményebb volt, mint amire a németek számítottak, és mint amit az európai hadjáratokban tapasztaltak. A szovjet katonák gyakran bekerítve sem adták meg magukat, az utolsó töltényig folytatták a harcot, vagy megpróbáltak fegyveresen kitörni a bekerítésből. A breszti erődöt például a körülzárt határőr csapatok több mint egy hónapig, július végéig védték. A kemény ellenálláshoz hozzájárult az is, hogy a szovjet állások mögött elhelyezkedő NKVD-sek gyakran géppuskatűzzel is megakadályozták a vöröskatonák visszavonulását. Ezek az úgynevezett záró-osztagok főleg 1942 nyarától tevékenykedtek. A szovjet tiszteknek és tábornokoknak – különösen az első időszakban – számolniuk kellett azzal is, hogy sikertelenség esetén megtorlások érik őket – több kudarcot vallott tisztet és tábornokot hadbíróság elé állítottak és kivégeztek (például 1941 júniusának végén a Nyugati katonai körzet főparancsnokát, Pavlov hadseregtábornokot és másokat). Továbbá Sztálin parancsára a hadifogságba eső katonák családján álltak bosszút.

Változott a szovjet propaganda hangneme is: a „szocialista haza” védelme mellett nagy hangsúlyt kapott „Oroszország anyácska”, a hivatkozás az orosz történelem nagyjaira, Alekszandr Nyevszkijre, Szuvorovra és Kutuzovra; különösen nagy hangsúlyt kapott az 1812-es honvédő háború példája. 1941 őszén enyhült az ortodox egyházra húsz éve nehezedő nyomás is, megszüntették a moszkvai pátriárka házi őrizetét, és – ha fenntartásokkal is – a hagyományos vallásos érzületet is a háborús erőfeszítések szolgálatába állították. A háború kitörése előtt, illetve közvetlenül utána több, a harmincas években letartóztatott és táborba került magas rangú tisztet szabadon bocsátottak és reaktiváltak, köztük például Rokosszovszkij marsallt és Mereckov tábornokot. (Ezzel egyidejűleg azonban Berija, az NKVD főnöke javaslatára Sztálin mintegy 300 korábban táborba került tábornok kivégzésére adott utasítást.)

Harcoló felek

Harmadik Birodalom
Románia
Finnország
Olaszország
Magyarország
Szlovákia - Szovjetunió

Parancsnokok

Adolf Hitler
Franz Halder
Wilhelm von Leeb
Fedor von Bock
Gerd von Rundstedt
Ion Antonescu
Carl Mannerheim
Giovanni Messe Miklós Béla

Joszif Sztálin
Georgij Zsukov
A. Vasziljevszkij
Szemjon Bugyonnij
Kliment Vorosilov
Szemjon Tyimosenko
Markjan Popov
Fjodor Kuznyecov
Dmitrij Pavlov †
Iván Tyulenev

Haderő

Németek és szövetségesi:

kb. 3 900 000 fő (tartalékokkal)
3600 harckocsi
4389 harci repülő
46 000 tüzérségi eszköz

Veszteségek

250 000 halott
25 000 eltűnt
500 000 sebesült
2093 repülőgép
2758 harckocsi

Szovjetunió:

kb. 3 200 000 fő
(a hadművelet későbbi szakaszában több mint 5 000 000 fő)
12 000 - 15 000 harckocsi
35 000-40 000 harci repülő (ebből 11 357 volt bevethető állapotban 1941. június 22-én)

Veszteségek

802 191 halott (legalább)
3 000 000 sebesült
3 300 000 hadifogoly
21 200 repülőgép
20 500 harckocsi