Ugrás a Főoldalra!

A szovjet hadiipar áttelepítése

A Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre. Stratégiai célja az volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag illetve ipari termelése elérje a Moszkva, Leningrád, Kijev és a Donyec-medence hagyományos ipari központjainak szintjét. 1930 és 1940 között új kohászati üzemek létesültek Magnyitogorszkban, Kuznyeckben, Novo-Tagilban, ipari központok Cseljabinszkban, Novoszibirszkben, alumínium üzemek Volkovban és Dnyepropretrovszkban, szénbányák Kuznyeckben és Karagandában és egy „második Baku” olajmező az Urál-Volga területen.

A keleti területek kezdetben lassú felfejlesztését a német támadás (Barbarossa hadművelet) után rendkívüli mértékben felgyorsították. 1941 októberében a szovjet hadiipar 80%-a úton volt kelet felé. Bár a Wehrmacht előrenyomulása során a szovjetek több mint 300 hadiüzemet vesztettek el, az mégsem bizonyult elég gyorsnak, hogy megakadályozza a leningrádi, kijevi és a Moszkvától nyugatra eső gyárak kitelepítését keletre. Miközben a háború első három hónapjában a vonatok a 2,5 millió katonát szállítottak nyugatra, ezalatt 1523 szétszerelt gyárat vittek vissza az uráli területekre (455 üzem), Nyugat-Szibériába (210 üzem), a volgai régióba (200 üzem), Kazahsztánba és a közép-ázsiai területekre (több mint 250 üzem). Mindez óriási erőfeszítéseket igényelt. A novokramatorszki nehézipari gépgyár például 1941. szeptember 29-én kapta meg a parancsot, hogy szerelje szét gyártósorait. 5 napon belül a német bombázók támadásai közepette valamennyi gépét vagonokra pakolták, az utolsó napon pedig az üzem 2500 munkása 30km-t menetelt a legközelebbi működő vasúti pályához, hogy a gépeket követve vonatra szállhasson. Ugyanakkor az üzemeket sikerült szinte hihetetlen sebességgel újraindítani. December 8-án, tíz héttel az után, hogy a harkovi tankgyárat az Urál-hegységbeli Cseljabinszkba telepítették, már le is gyártotta az első 25 darab T-34-es harckocsit.