Ugrás a Főoldalra!

A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál

A szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű – román és olasz csapatok biztosították. Ezért – miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta – az újonnan felsorakoztatott tartalékokat ide csoportosították. November 19-én a várostól észak-nyugatra a Délnyugati Front (Vatutyin) és a Doni Front (Rokosszovszkij) csapatai, 20-án pedig a várostól délre a Sztálingrádi Front (Jerjomenko) indította meg a támadást összesen 11 hadsereggel, amelyek közül hat volt páncélos. A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, szétverték a 3. és 4. román hadsereget, és a gyorsan előretörő páncélosékek 23-án a Don mellett Kalacsnál találkoztak, ezzel bekerítve a 6. hadsereget. Hitler megtiltotta a visszavonulást a Donhoz, és a gyűrű bezáródása után a kitörésre sem adott engedélyt. Ebben a döntésben közrejátszott az is, hogy Göring biztosította, hogy a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a bekerített csapatokat, amíg a gyűrűt nem sikerül áttörni. Valójában a 6. hadsereg szükségleteinek csak töredékét tudták légi úton bejuttatni a gyűrűbe, miközben a Lutwaffe teherszállító erői jelentős veszteségeket szenvedtek.


December 12-én Manstein tábornagy vezetésével indult meg a 6., 17., és a 23. páncéloshadosztály támadása a 6. hadsereg felmentésére Délnyugat (Kotyelnyikovo) felől. A „Téli zivatar” (Wintergewitter) fedőnevű hadművelet kezdetben jól haladt, és mintegy 60 kilométerre sikerült megközelíteni a 6. hadsereg peremvonalát. Az offenzíva azonban 23-ára erejét vesztette és elakadt, majd 26-án a szovjet nyomás hatására Manstein kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a gyűrűt, majd több kiegészítő offenzívát indítottak (ezek egyike során verték szét december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereget). Januárban súlyos harcok közepette először kettévágták, majd február 2-ra felszámolták a sztálingrádi katlant. Paulus tábornagy az utolsó pillanatban, január 30-án megkapta vezértábornagyi kinevezését Hitlertől. Ez voltaképpen felszólítás volt az öngyilkosságra (korábban soha egyetlen német vezértábornagy sem adta meg magát az ellenségnek), aminek azonban nem tett eleget, hanem fogságba esett 1943. január 31-én. A teljes német veszteség mintegy 250 ezer fő volt, ebből kb. 90 ezer esett hadifogságba.

Sztálingrád már nem volt város többé. Az épületek 99%-a elpusztult, 41 000 lakás 300 gyár, 113 iskola és kórház veszett oda. Ennek ellenére az oroszok úgy örültek ennek a sikernek, mintha a háborút nyerték volna meg. Hatalmas győzelmi parádét rendeztek a város romjai között. Tény viszont, hogy mostantól a keleti fronton a szovjetek vették át a kezdeményezést.

Csujkov tábornok (középen)

Manstein tábornagy