Ugrás a Főoldalra!

A furcsa háború

Nagy-Britannia és Franciaország már korábban megállapodtak, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehország sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, ezért Anglia és Franciaország is hadat üzent Németországnak.

A nyugati fronton kezdetben meglehetősen lassan és lényegében meggyőződés nélkül folytak az eredetileg eltervezett offenzíva előkészületei, noha a franciák és a kontinensre átkelt brit expedíciós hadtest minimális német erőkkel állt szemben. Gamelin francia tábornok szeptember 12-i gyenge támadása nem vezetett eredményre, majd a gyors lengyel összeomlás után levették az offenzíva tervét a napirendről. Ezt követően lényeges hadmozdulatok 1940 tavaszáig nem történtek. A szövetséges légierő tevékenysége is kimerült abban, hogy a nemzetiszocializmus elleni röpcédulákat szórta a német városok fölött.

GAMELIN, Maurice Gustave (1872–1958)

Francia tábornok. Az első világháborúban vezérkari tiszt. 1931–35-ben és 1938–40-ben vezérkari főnök. 1939 szeptemberétől a francia szárazföldi haderő főparancsnoka. 1940. május 19-én, a németek nyugati áttörésekor Weygand tábornok vette át a helyét. 1943-ban a németek deportálták, csak a háborút követően térhetett vissza Franciaországba. Inkább hivatalnok, mintsem katona volt, háborús helyzetben talán ezért sem tudott gyors és rugalmas döntéseket hozni.

Fájl:People of Warsaw under GB Embassy 3.09.1939.jpg

forrás: Wiki

A francia közvélemény a furcsa háború idején



Várni... Ennek éppen az ellenkezője volt jellemző a francia oldalon, ahol a katonai tétlenség a morális hanyatlás kezdetét jelentette, amelyet jól láthatott a háttérben a polgári lakosság is, és a mozdulatlan fronton a tétlen katonák végül egymást kérdezgették, miért is mozgósították őket. "Mindenki fél, hogy a kommunikáció csendje csak annak a képességnek a hiányát takarja, hogy beindítsanak egy régóta várt offenzívát, amely átviszi a háborút a német területekre." - mondják a Loiret-i rendőrség jelentései 1939 szeptemberének végén. A hadifogoly Alexandre Haltrecht így összegezte a frontkatonák nagy része által megélt tapasztalatokat a jövő számára : "Mindenki vár. Dehát mire várnak? Arra, hogy a Maginot-vonal biztosan kitartson, és a dolgok elrendeződjenek harc nélkül." 

Nem tudjuk az összeomlás mélyebb okát másban látni, mint ennek az 1939 szeptemberétől 1940 májusáig tartó "furcsa háborúnak" alattomos hatásában, amelyet a francia hadseregre és a nemzet egészére is tett. A közvélemény szakadásai, amelyek erőteljesen jellemezték a Népfront idejét, de amelyek elhalványultak a háborúba lépés pillanatában, most újra feléledtek a furcsa háború többhónapos katonai tétlensége alatt, amelyet ez a sikert nélkülöző franciák számára jelentett, és még a katonai akciók ritka esetei is csak ezt erősítették a velük járó kellemetlenségek miatti elégedetlenkedés miatt. A háború valóságos nehézségeket hozott magával: kijárási tilalmat, riadógyakorlatokat, gázálarc viselését, a bálok és a nyilvános szórakozás betiltását. Feléledtek a panaszok is, amikor a gyárak háborús átállítása érdekében, amely más eszközökkel együtt a jövőbeli győzelem érdekében megtett fontos gazdasági intézkedés volt, munkásokat kellett visszahívni a frontról. Őket először mozgósították, hogy kielégítsék a közvélemény igényét az egyenlőségre (és hogy kiegyensúlyozzák a mozgósított németek számát, amely egy Franciaországénál kétszer nagyobb lakosságra támaszkodott), azonban a hadiipari termelés rögtön csökkenni kezdett. 

Így viszont azok a gyárak, amelyekben kétmillió munkást változtattak "speciális beosztású katonává", azonnal irigységet ébresztettek a lakosság más csoportjaiban, különösen a parasztságban, akik meg voltak győződve róla, hogy még nagyobb részben ők fogják megfizetni a háború véradóját. Eközben pedig a háború szenvedései a munkásokat sem kerülték el, és a halottak és a foglyok között 1940-ben arányosan nem volt alacsonyabb a számuk, mint más társadalmi csoportoké. Elsősorban az élelmiszerellátás nehézségei sújtották őket, amelytől a lakosság 1939 végétől kezdett szenvedni: a hús nélküli napok 1939 októbertől jelentek meg, a jegyrendszer bevezetésére a szappan, az olaj, a kávé, a szén tekintetében 1940 januárjától került sor, a jegyrendszer általános nyilvántartó lapjainak létrehozása márciusban történt meg.

Miközben arra kényszerültek, hogy maguk szerezzék meg a megélhetés eszközeit egy olyan piacon, amelyet a vereség miatt a nélkülözés sújtott, a munkásoknak azt is látniuk kellett, ahogy a kivételes pénzbeli adók megkurtítják a jövedelmüket. Túlóráikat pedig azóta nem fizették többé, mióta felállították a hadiüzemekben végezhető munka időtartamára vonatkozó rendeleteket. Monique Luirard egynegyed részben határozta meg a bérveszteséget azokban a meghatározott esetekben, amelyeket Loire-ban vizsgált, miközben az áremelkedés elérte a 34%-ot 1938 novembertől 1940 augusztusig. 
Másfelől a furcsa háború következtében elmérgesedtek a társadalmi kapcsolatok is. Jól mutatják ezt az iparvidékekkel és a bányákkal kapcsolatos művek, mint Étienne Dejonghe cikkei Észak-Pas-de-Calais-ról, vagy mint Monique Luirard írásai a Saint-Étienne-i régióról.

Azokat az intézkedéseket, amelyeket a háborús erőfeszítések nevében vezettek be, a gyárak és bányák vezetői és középvezetői gyakran alkalomnak tekintették, hogy revansot vegyenek az 1936-os munkásmegmozdulásokért. Ezt a magatartást részben támogatta a kormányzati politika antikommunizmusa és a közvélemény elég nagy része is. Az antikommunizmus az antifasizmus és a Hitler-ellenesség előtt járt, legalábbis a politikai osztály szintjén, valamint a "médiában", jelentkezésére még a háború kitörése előtt a német-szovjet paktum szolgáltatta az első alkalmat. 

Amikor a Vörös Hadsereg szeptember 17-én behatolt Lengyelországba, az antikommunizmus határozottan megerősödött, a Finnország elleni szovjet agresszió pedig egyenesen felbőszítette a kommunisták ellen az újságokat és a politikai vezetőket, akik között nem kevésbé voltak hngosak a kommunista párt egykori népfrontbeli partnerei, szocialisták és radikálisok egyaránt. Paul Faure írta a Le Populaire-ban 1940 május 8-án : "A kommunisták mindig árulók voltak... a hitszegés úgy virágzik a kommunizmusban, mint a mérgesgomba a trágyában". Nem sokkal volt visszafogottabb a beszámolóban a Lot-i katolikus újság, amely ezt írta ugyanebben az időben : "Eljött az idő, amikor az üldözés és a szankciók, a határozott szigorúság már nem bizonyulnak elégnek. Nem félünk kimondani: az ország kivégzéseket vár, azzal a feltétellel, hogy igazságosak és indokoltak legyenek." 

forrás: http://www.imediaskiado.com