Ugrás a Főoldalra!

Az angliai csata

A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország kiesése után Hitler arra számított, hogy sikerül békét kötnie Nagy-Britanniával. Július elején a berlini sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja Európa meghódított területeit és visszakap néhány az első világháborúban elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli birodalmát. Britanniában azonban a németekkel való kiegyezést csak egy gyenge csoport fontolgatta (elsősorban Lord Halifax külügyminiszter vezetésével), és az is csak igen határozatlanul. Még Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette: „Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin, harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”

Angliai csata

A franciaországi hadjárat sikeres befejezését követően azonnal megkezdődtek a Dél-Anglia elleni hadjárat előkészületei: a hadművelet az Oroszlánfóka (Seelöwe) fedőnevet kapta. A brit tengeri fölény miatt a német haditengerészet – elsősorban Reader admirális – ragaszkodott, ahhoz, hogy a La Manche-csatorna fölött a Luftwaffe teljes légi fölényt szerezzen, mert csak így biztosíthatta az átkelést és a partra szálló csapatok utánpótlását. Az angliai csata első célja így a Királyi Légierő (RAF) teljes kiiktatása volt. A németek számszerűleg jelentős fölényben voltak az angolokkal szemben. A bombázóerő gerincét mintegy 5000 Junkers Ju 88, Dornier Do 17, Heinkel He 111 kétmotoros közepes bombázógép alkotta, amelyek franciaországi és belgiumi repülőterekről szálltak fel. Az Anglia fölé repülő kötelékeket egymotoros Messerschmitt Bf 109 és kisebb számban kétmotoros Bf 110 „nehézvadászok” kísérték. A Bf 109 gyorsaságban felülmúlta a velük szemben felszálló brit Hurricane és Spitfire vadászokat, azok azonban fordulékonyabbak voltak. Sokat számított a védekezésben és ellensúlyozta a németek számbeli fölényét, hogy a britek – egyebek mellett a kiépített radarrendszer segítségével – olyan megfigyelési és légiirányítási rendszert alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a vadászkötelékeket rugalmasan mindig a legveszélyeztetettebb térségekbe irányítsák. Nem kis előnyt jelentett a RAF számára az sem, hogy a lelőtt német gépek személyzete – mégha sikerült is ejtőernyővel földet érnie – fogságba, vagy a tengerbe esett, míg a lelőtt brit pilóták ismét harcba vethetők voltak. Természetesen a légi ütközetek során közülük is sokan elestek, vagy megsebesültek, többször is előfordult azonban, hogy a délelőtt lelőtt brit pilóta délután egy újabb géppel ismét felszállt. A németek így sorra veszítették el legtapasztaltabb pilótáikat, akiket csak nehezen sikerült pótolniuk. Meg kell említeni még, hogy több RAF-vadászszázad személyzetét a megszállt országokból menekült pilóták adták: akadtak közöttük franciák, lengyelek, csehszlovákok, kisebb számban belgák, hollandok és amerikai önkéntesek is.

A támadást főként a Luftflotte III kötelékébe tartozó egységek hajtották végre:

  • KGr (Kampfgruppe) 100 - célmegjelölő bombázók (bővebben lejjebb). Repülőgép: speciálisan átalakított He-111H-3
  • KG 1 "Hindenburg" - Repülőgép: He-111H
  • KG 3 "Blitz" - Repülőgép: Do-17Z (Luftfl. II)
  • KG 4 "General Wever" - Repülőgép:He-111P (Luftfl. II)
  • KG 26 "Löwen" - Repülőgép: He-111H
  • KG 27 "Boelcke" - Repülőgép: He-111P
    Célpont: Alvis Ltd. repülőgépmotor-gyár
  • KG 51 "Edelweiss" – Repülőgép: Ju-88A
    Célpont: The British Piston Ring Co.
  • KG 55 "Greif" - Repülőgép: He-111H/P
    Célpont: Daimler & Co. Ltd.
  • LG (Lehrgeschwader) 1 - Repülőgép: Ju-88A/He-111
    Célpont: Standard Motor Co. és a Coventry Radiator and Press Works Co.
  • KGr 606 - Repülőgép: Do-17Z
    Célpont: Cornercraft Ltd., Hill Street-i gáztározó

Forrás: http://katpol.blog.hu

A Luftwaffe hamarosan, már májusban elkezdte a dél-anglia katonai célpontok módszeres bombázását. Az első nagyobb támadás az angliai repülőterek ellen augusztus 8-án történt, ekkor a Luftwaffe 2669 gépet vetett be. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket, radarállomásokat, légiirányítási pontokat támadták. A történészek többsége egyetért abban, hogy az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére közel jutottak ahhoz, hogy fölmorzsolják a Királyi Légierőt és átvegyék a légiuralmat Dél-Anglia fölött. Csak augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF 233 pilótát és 466 gépet veszített el, miközben a teljes vadászlégierő ebben az időszakban alig haladta meg az 1000 gépet. Ahogy telt az idő egyre kíméletlenebb és egyre erőteljesebb támadásokat hajtottak végre az angol légtérben. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok – elsősorban London – elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság ellenállóerejének megtörésétől várva a győzelmet. Londont november 3-áig gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás érte Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, Bristolt stb. is. Coventry középkori városközpontját teljesen elpusztították, ezzel a város neve az értelmetlen terrorbombázás egyik jelképévé vált. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent fokozatosan, miután Hitler már október 12-én bejelentette vezérkarának a Seelöwe hadművelet elhalasztását. Jóllehet, egészen a háború végéig tartottak a légitámadások Nagy-Britannia ellen.

Az „Oroszlánfóka” hadművelet (németül Unternehmen Seelöwe) a III. Birodalom Nagy-Britannia megszállásáról szóló terve volt a második világháborúban, 1940 tavaszán. Több részműveletből és előkészítő műveletből állt, indításának időpontját előreláthatólag 1940. szeptember 15-re, majd későbbre tűzték ki.

A sikeres májusi Fall Gelb és a júniusi Dunkerque-i kiürítést követően a német vezetés úgy gondolta, hogy a nyugati háborút megnyerte. Azonban a béketárgyalásokat Nagy-Britannia elutasította, ezért a német szárazföldi haderő legfelsőbb parancsnoksága (Oberkommando des Heeres, OKH) elkezdte elkészíteni a sziget bevételének terveit. Mivel a brit expedíciós haderő és a velük együtt elmenekült francia csapatok nehézfegyvereit Franciaországban hagyták, az OKH jogosan gondolta azt, hogy a sziget jóformán védtelen, harckocsikkal és tüzérséggel, valamint a Luftwaffe-val támogatott német inváziós haderő sikereket érhet el a főszigeten, a nyugati frontot végképp befejezettnek tekinthetik, figyelmüket (és haderejüket) a Balkán és Szovjetunió felé fordíthatják. A hadművelet céljának eléréshez azonban több feltételt támasztottak:

-A Brit Királyi Haditengerészetet meg kell semmisíteni, de legalábbis jó ideig harcképtelenné kell tenni főerőit.
-A Brit Királyi Légierőt meg kell semmisíteni, vagy hatókörzetét északi irányban Skócia felé eltolni.
-A brit parti védelmet szét kell rombolni.
-A brit tengeralattjáró-tevékenységet a La Manche-on meg kell szüntetni.

A hadműveleti terv szerint a késő esti, kora hajnali órákban német légiszállítású és légi deszant (Fallschirmjäger) alakulatok érkeztek volna meg Dover és Brighton városokba, biztosítani a kora reggel vízi úton érkező XVI. (XVI. Armee) és a IX. Hadsereg (IX. Armee) inváziós erőinek minél akadálytalanabb partra szállását. A IX. Hadsereg Le Havre térségéből indult volna Ventnor (Wight-sziget), Portsmouth és Brighton felé, a Boulogne-i német erők Eastbourne-be, Calais-ból pedig Folkestone-ba érkeztek volna. A XVI. Hadsereg Dunkerque-ből, Ostend-ből és Brugge-ből a doveri-szoroson keresztül Ramsgate térségében szállt volna partra, a Cherbourg-ban állomásozó VI. Hadsereg (VI. Armee) pedig a sík Lyme Regis felé tartott volna. A légi és vízi úton átdobott 9 hadosztálynyi erő körülbelül 67 000 katonát tett ki, műveleti területük Devon–Dorset (VI.), Nyugat-Essex–Southamptonshire (IX.) és Kent (XVI.) megyék partszakaszain kezdődött volna. A brit flotta műveleteit a Kriegsmarine aknazárakkal lassította vagy állította volna meg, miközben felkészülnek a tengeri és légi ellentámadásra. Az aknazárakat aknatelepítő hajókkal és tengeralattjárókkal létesítették volna.

A partszakaszok biztosítása után a VI. és IX. Hadsergek északnak tartotak volna Gloucester felé, a XVI. Hadsereg pedig Maldon felé tör előre, és körülzárták volna Londont. Nagyon valószínű, hogy az ostromot nem kockáztatják meg. A német erők aztán a Gloucester–Oxford–Maldon vonalon, az 52. szélességi körnél, vagy Northampton-tól északra vették volna fel a védelmi állást és várták volna a brit kapitulációt. Partra tettek volna kilenc Einsatzgruppe-t is, amely csoportoknak már ősszel egy 2500 főt tartalmazó ún. fekete könyve volt a politikailag nélkülözhető személyek eltávolítására.

A Luftwaffe invázós erőit három légiflottába sorolták: a 2. légiflotta (Luftflotte 2) Albert von Kesselring, a 3. légiflotta (Luftflotte 3) Hugo Sperrle, a 5. légiflotta (Luftflotte 5) pedig Hans-Jürgen Stumpff tábornokok vezetése alatt állt. A 2. és az 3. Dél-Angliát, az 5. pedig Kelet-Angliát támadta tevőlegesen Norvégiából. A légideszant műveletekre körülbelül 700 darab Ju 52, és több Fw 200, illetve Ju 90 állt rendelkezésre, valamint 150 db csapatszállító vitorlázórepülő.

A dunkerque-i kiürítés során az evakuált 330 000 katona 2472 löveget, 400 harckocsit, 63 879 gépjárművet és jeletős raktárkészletet hagyott az észak-francia területen, a RAF-nak június 4-én mindössze 36 db Spitfire és Hurricane vadászrepülőgépe volt hadrafogható a Dél-angliai térségben. A Királyi Haditengerészet a kiürítés során 243 hajót vesztett, köztük 6 rombolót és további 19 megrongálódott. A német csapat-összpontosításokkal szemben a brit védelmi erők július 1-jén 760 tábori löveget, 160 páncéltörő ágyút, 200 darabnál is kevesebb közepes és nehéz harckocsit és 300 könnyű, már akkor is elavult harckocsit tudtak kiállítani, a kellő létszámban rendelkezésre álló gyalogsági alakulatok pedig zömében kézi tűzfegyverek nélkül voltak kénytelenek a védelmi vonalak megerősítésébe kezdeni (két főnek jutott volna egy puska). A britek reményét a vadászrepülőgép gyártás felfutása adta: a Keith Park RAF-helyettes vezette 11. Csoport (11 Group) alá (Délkelet-Anglia–Doveri-szoros) június végén már 200 db Spitfire és Hurricane volt beosztva (a RAF össz-mennyisége 600 db volt ekkor), szemben a német 900 egymotoros vadászgéppel. Mindent összevetve a szárazföldi inváziónak komoly esélyei lettek volna. A 2000-es évek elején nyilvánosságra került információk szerint a britek szarvasmarhák elleni vírust is bevetettek volna (biológiai fegyver), így kiéheztetve a német csapatokat (és saját lakosságukat). Bevetésük és sikerük azonban kétséges.

A műveleti tervezésben azonban az Erich Raeder vezette Kriegsmarine teljesítőképességét jelentősen túlbecsülték. A július 10.–augusztus 11. között lezajlott Csatorna-csata ugyan részleges sikereket hozott (a britek nem indítottak el több konvojt a Csatornán), de a brit flottaerőket a Kriegsmarine nem tudta szétzilálni (norvég pozícióikat azonban feladni kényszerültek). Kesselring július 5-én megkezdte a britek déli légvédelmi reakcióinak felmérését, 10-én pedig indultak az első légitámadások. Július 16-án Hitler magasabb riadókészültségi fokozatot rendelt el a térség csapatainak és augusztus 12-én megindította az Adlerangriff hadműveletet: első napját Adlertag-nak, a „Sas napjának” nevezték el. A hadműveletben részt vett az Olasz Légihadtest (Corpo Aereo Italiano) is, azonban ez sem tudta biztosítani a második feltételt. A Hermann Göring vezette Luftwaffe-nek az első négy hétben hatékony támadássorozattal ugyan sikerült a brit légierő eszköz- és ellátásállományát szétrombolni Dél-Angliában. A RAF-nak mindössze annyi bevethető vadászrepülőgépe maradt, amit folyamatosan a levegőben tartottak, több váltás pilótával. Azonban a hírszerzői információk hibás kiértékelése miatt szeptember 7-étől a német légitámadások fő irányait a repülőterekről, hadiipari létesítményekről áthelyezték az angliai városokra. A négy hónapon keresztül tartó angliai csata német részről végül sikertelenül zárult, a nappali támadásokat kis létszámú éjszakai bevetések váltották fel. A RAF közben ismét megerősödött és a Seelöwe hadművelet második feltételének teljesítése is a messzi jövőbe mutatott.

A műveleti tervezők az egyre kedvezőtlenebb feltételekhez igazodva tovább gyűjtötték a partraszálláshoz szükséges inváziós flottát, ami sosem érte el a minimálisan szükséges mértéket. Ez a britek figyelmét sem kerülhette el, a flottacsoportosítások ellen is ádáz küzdelmet folytattak. Végül szeptember 17-én Hitler megbeszélésre hívta Göringet és von Rundstedtet és közölte velük, hogy a hadműveletet felfüggeszti. Göring ígéretet tett a RAF térdre kényszerítésére, azonban látván az egyre erősödő brit légvédelmet, október 13-án Hitler 1941-re, majd a december 18-án kiadott 21. Directivában „határozatlan időre” elhalasztotta a hadművelet végrehajtását.

A hadművelet végrehajtásáról a háború végéig nem tettek le a németek, azonban a felvázolt feltételek megteremtésére egyre kevesebb lehetőségük volt 1941-től, az Overlord hadművelet pedig végképp megpecsételte a kivitelezés sorsát.

A Sandhurst-i Királyi Katonai Akadémia 1974-ben szimulálta a hadműveletet, azzal a feltétellel, hogy a Luftwaffe a támadásig nem tudta volna kivívni a korlátlan légifölényt. A partraszállt és hídfőállást létesített német erőkkel a brit nemzeti gárda és a hadsereg vette volna fel a szárazföldi küzdelmet. A szimuláció szerint a hadműveleti célt elérő német csapatokat végül megadásra késztették volna, mert a kapituláció be nem következése után a Scapa Flow-ból és más brit kikötőkből kiinduló királyi flotta a RAF-al közösen ellehetlenítette volna a Csatornán végzett hadianyag szállítást. Az így utánpótlásuktól megfosztott németek előbb-utóbb feladni kényszerültek volna állásaikat, vagy evakuációt kellett volna végrehajtaniuk. Az 1940 késő őszi, kora téli német döntést tehát elméletben igazolták.

Fájl:Sealion.svg

Chamberlain Arthur Neville (1869–1940)

http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/pics/chamberlain.jpg
Brit konzervatív politikus. 1918-tól képviselő, 1922-től több kormányban is miniszteri tisztséget lát el. 1937-től 1940 májusáig miniszterelnök. Bár elsősorban belpolitikai ügyekben volt jártas, a brit külpolitikát saját elképzelései szerint kezdte irányítani. Fő elve a „megbékélés” volt. Attól az illúziótól vezérelve, hogy Hitler jogosnak hitt követeléseit kielégítve elkerülhető az újabb világháború, jelentős engedményeket tett a német diktátornak. 1938-ban Hitler, Mussolini és Daladier társaságában aláírta a müncheni egyezményt. 1939-ben már látta, hogy a német területi követelések nem tolerálhatók tovább, Lengyelország megtámadása után hadat üzent Németországnak. 1940. május 10-én, röviddel a norvégiai brit kudarc után a súlyos beteg Chamberlain lemondott, utóda Winston Churchill lett.

Churchill, Sir Winston Leonard Spencer

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/35/Churchill_portrait_NYP_45063.jpg
Sir Winston Leonard Spencer Churchill (Blenheim kastély, Woodstock (Oxfordshire), 1874. november 30. – London, 1965. január 24.) brit politikus, miniszterelnök 1940–1945 és 1951–1955 között. Kiemelkedő képességű államférfi, szónok és stratéga, a brit hadsereg tisztje. Élete egyedülálló számú és mélységű kutatás tárgya a brit és világtörténelemben betöltött szerepe miatt. Rendkívül termékeny író, történelmi tárgyú írásainak elismeréseként az irodalmi Nobel-díj birtokosa (1953).

Katonai pályafutása során Churchill harcolt a malakandi hadseregben az északnyugati határvidéken (India és Afganisztán határán), Szudánban az omdurmáni csatában és Dél-Afrikában a második búr háborúban. Ebben az időben komoly ismertségre és hírnévre tett szert helyszíni tudósítóként. A politikai élet élvonalában eltöltött hatvan év során számos politikai és kormányzati pozíciót birtokolt. Az első világháború előtt kereskedelmi, majd belügyminiszterként szolgált liberális kormányokban. A háború idején több minisztériumot is irányított, így az Admiralitás Első Lordja, hadfelszerelési miniszter, hadügyminiszter és légügyi miniszter is volt. Rövid ideig katonaként is szolgált a nyugati fronton, ahol a Királyi Skót Lövészek 6. zászlóalját vezette. A két világháború között pénzügyminiszteri tisztséget viselt.

A második világháború kitörése után Churchillt ismét kinevezték az Admiralitás Első Lordjává. Neville Chamberlain lemondását követően, 1940 májusában az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, és ő vezette a tengelyhatalmak legyőzésére irányuló brit erőfeszítéseket. Beszédei óriási mozgósító erőt jelentettek a szövetséges erők és a brit lakosság számára egyaránt. 1945-ben, az elvesztett általános választások után az ellenzék vezére lett. 1951-ben ismét miniszterelnök lett, majd 1955-ben végleg visszavonult. Halála után állami temetésben részesült, amelyen rendkívül nagy számban vettek részt a világ vezető politikusai.

Források:

Janusz Piekalkiewicz: Légi csaták 1939-1945

Horst Boog: Bombaháború, nemzetközi jog és emberiesség a légiháborúban (A Wehrmacht katonái, forrásgyűjtemény)

John Foreman: Battle of Britain The Forgotten Months - November and December 1940

Jerry Scutts: Luftwaffe Bomber Units 1939-1941

John Weal: Ju-88 Kampfgeschwader on the Western Front

Manfred Griehl: Heinkel He-111H

WW2.dk

egyéb internetes források