Ugrás a Főoldalra!

A háború Észak-Afrikában

Noha az észak-afrikai hadszíntéren az olasz haderők 1940 nyarán számszerű fölényben (hat hadosztály kettővel szemben) voltak a britekkel szemben, Mussolini hosszasan habozott, mielőtt utasítást adott az offenzíva megkezdésére. Ebben szerepet játszott az is, hogy az olasz csapatok valójában nem voltak felkészülve a hadjáratra: nem voltak gépesítve, miközben Wavell tábornok mindkét hadosztálya gépesített volt. Eredetileg az olaszok a támadást a brit szigeteken tervezett német partraszállással egyidejűleg akarták megindítani. Miután ez végül elmaradt (és az olasz erőket is megerősítették), Graziani tábornok hadereje szeptember 13-án lépte át a líbiai-egyiptomi határt. Az angolok visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Sidi el Baranit. Októberben azonban az angol erők kiegészültek a 7. páncélos hadsztállyal és a földközi-tengeri flottát, valamint légierejét is megerősítették. Wavell december 10-én váratlanul támadásba ment át, szézilálta az olasz 10. hadosztályt, majd elfoglalta Tobrukot, Bengázit és csak akkor állt meg, amikor 1941. február 11-én ismét elérte a líbiai határt.

Mussolini, hogy megvédje Líbiát, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget. A német 5. könnyű hadosztály, amelyet később még egy páncélos hadosztály is követett, február 15-én érkezett meg Tripoliba; az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot nevezték ki. Ezzel a rosszul felszerelt és gyenge harci szellemű olasz csapatokat jól felszerelt, hatékony német erők egészítették ki, egy igen dinamikus és vállalkozó szellemű, tapasztalt tábornok parancsnoksága alatt.

Fájl:AfricaMap1.jpg
Graziani hadjáratának és Wavvel offenzívájának térképe (1940. szeptember 13–1941. február 7.)

Körülbelül Rommel megérkezésével egyidőben viszont meggyengítették a vele szemben álló brit erőket. Egy hadosztályt kivontak a sivatagi frontról, hogy a Szomália felől még veszélyeztetett Etiópiába küldjék, mintegy 50 ezer embert Alexandriába vontak vissza, hogy behajózzák őket Görögország felé, és a 7. páncélos hadosztály is jelentős feltöltésre szorult. Rommel – miután Berlinben elérte, hogy kivonják az olaszok parancsnoksága alól – szinte minden előkészület nélkül indította meg támadását; még azt sem várva be, hogy valamennyi csapata beérkezzen. Március 24-én elfoglalta a határmenti El Agheilát, majd – miközben az olasz gyaloghadosztályok a part mentén nyomultak előre, Rommel páncélosaival a sivatagon keresztül átkaroló műveletet hajtott végre. Az angolok – hogy elkerüljék a bekerítést – április 3-án kiürítették Bengázit; Rommel három, viszonylag kislétszámú páncélos oszloppal újabb bekerítő manőverbe kezdett a sivatagon keresztül, aminek eredményeképpen el-Mechilinél a fél angol vezérkart (Neame és O'Connor tábornokot) sikerült elfognia. Április 11-ére az olasz Brescia-hadosztály elérte Dernát, a brit csapatok pedig az egyetlen védhető erődítménybe, Tobrukba vonultak vissza.

Fájl:AfricaMap3.jpg
Auchinleck offenzívájának térképe (1941. november 18–december 31.)

Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. A brit flotta földközi-tengeri fölényének köszönhetően ebben az időszakban jóval több utánpótlást tudott a csapatokhoz juttatni, mint a németek (a német szállítmányok mintegy harmada veszett oda a tengeren). A jelentősen kiegészített brit 8. hadsereg november 11-én ment át újra támadásba. Ezt a hadjáratot nevezték a három Cunningham hadjáratának, mert az egyiptomi szárazföldi csapatok, a légierők és a földközi-tengeri flotta parancsnokát egyaránt így hívták (közülük ketten voltak testvérek). Rommel kezdetben sikerrel hárította el a Bir el-Gobi elleni támadást, aztán mégis a visszavonulás mellett döntöttt, noha a britek súlyos veszteségeket szenvedtek (a 4. angol páncélos dandár a támadás erőltetése közben szinte teljesen megsemmisült). A németek és olaszok – hosszabb-rövidebb időre többször megállva – 1942 januárjáig egészen Marsa-Matruhig, a korábbi offenzíva kiindulópontjáig hátráltak. Miközben azonban az előrenyomuló brit csapatok szinte teljesen felőrlődtek, Rommelnek nemcsak sikerült megőriznie erői zömét, hanem még komoly utánpótláshoz, többek között új harckocsikhoz is jutott. A Földközi-tengeren a helyzet ugyanis átmenetileg javult a németek számára, elsősorban azzal, hogy az 1941. május végi sikeres „Merkúr” hadművelettel sikerült bevenni Krétát és később a Málta elleni légihadjárat is sikerrel zárult: a britek kiürítették a sziget nagy részét. Így jelentős repülőerőket telepíthettek Szicíliába, és az olasz flotta is fokozta az aktivitását. Rommel szorgalmazásának dacára azonban Málta szigetét nem vették be.

Fájl:AfricaMap2.jpg
Rommel első offenzívájának térképe (1941. március 24–május 30.)

Rommel – az előző évihez hasonlóan – váratlan gyorsasággal indította meg újabb ellentámadását. Január 28-án visszafoglalta Bengázit, ahol nagy mennyiségű járművet és hadianyagot zsákmányolt. Ezután tovább nyomult ismét egészen el-Mechili és Derna felé. A brit 8. hadsereg szétzilálva vonult vissza, és csak Tobruktól nem messze sikerült átmenetileg megvetnie a lábát. A váratlan siker Hitler és Mussolini szemében felértékelte az észak-afrikai hadszinteret. Berghofi találkozójukon mgállapodtak, hogy nagyobb erőket juttatnak Rommelnek. Az új offenzíva május 26-án kezdődött meg. A 90. német és az olasz Trieste-hadosztály Got-el Valebnél áttörte az ezútal keményen védekező britek frontját. A britek gyors ütemben vonultak vissza kelet felé. Ezt kihasználva Rommel egy váratlan hadmozdulattal három nap alatt (június 19–21.) bevette – a védelemre egyébként jól felkészített – Tobrukot, ahol 25 ezer foglyot ejtett, köztük öt tábornokot, nagymennyiségű hadanyagot, egyebek mellett tízezer köbméter benzint zsákmányolt. Ennek jelentőségét növelte, hogy az előző hadjáratban Tobrukot nem sikerült elfoglalni, a bekerített erődöt heteken keresztül ausztrál katonák védték. Rommel ekkor kapta meg a marsall-botot. Tobruk bevétele után Rommel hasonló energiával folytatta offenzíváját. Két páncélos oszlopa a tengerparttal párhuzamosan előnyomulva menetből elfoglalta a britek matruhi megerősítet állásait, Fukát, és június 30-ára elérte a Nílus-deltától mindössze száz kilométerre levő El-Alamein-i szorost. Itt azonban a britek már szilárdabb védelmet építettek ki, a német-olasz csapatok pedig utánpótlásra és feltöltésre szorultak (Rommelnek mindössze 27 harckocsija maradt), így a front megmerevedett.

Fájl:AfricaMap4.jpg
Rommel második offenzívájának térképe (1942. január 21–július 7.)

 

 

Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A Földközi-tengeren ismét helyreállt a brit flotta fölénye, az olasz flotta – részben olajhiány következtében – beszorult a kikötőibe, és a szövetségesek szilárdan tartották Máltát. A németek meggyengítették Sziciliában állomásozó légierőiket, mert a keleti fronton volt szükség rájuk. Az észak-afrikai olasz-német haderő utánpótlása igencsak akadozott, az útnak indított szállítmányoknak mindössze 55-60%-a ért célba. A Távol-Keleten a Korall-tengeren és a Midway-szigeteknél elért amerikai győzelem csökkentette India veszélyeztetettségét, és lehetővé tette, hogy a britek két hadosztályt (egy páncélost és egy gyalogost) India helyett Egyiptomba iránytsanak. Ezt nevezték „békaugrás-hadműveletnek”. A 8. brit hadsereg emellett jelentős felszerelést kapott – többek között amerikai Shermann harckocsikat, új tüzérségi eszközöket – és egy új, energikus parancsnokot Montgomery tábornok személyében.

Fájl:Alamein.png

Montgomery sikeres félrevezető akciói következtében Rommel a támadást a front déli részén várta, ezért ott tartotta páncélos erői zömét. Október 23-án a britek 20 perces tüzérségi előkészítés után a front északi részén mentek át támadásba. A 10. páncélos hadtest már ezen az éjjelen beékelődött az olasz Folgore-hadosztály állásaiba, áttörést azonban nem ért el. Rommel, aki szabadságát megszakítva tért vissza Afrikába (miután helyettese, Stumme vezérezredes egy légitámadás következtében életét vesztette) visszairányította az északi és a középső szektorba páncélosait. A több napig tartó ütközetben támadások és ellentámadások követték egymást. Még 28-án is újabb támadást kezdeményezett, amit azonban a RAF ekkor már csírájában elfojtott. November 2-án a brit 10. hadtest végül sikeresen áttörte a frontot, Rommel pedig elrendelte a visszavonulást, hogy haderői megmaradt részét megőrizze. Az angolok november 13-án visszafoglalták Tobrukot, majd december 21-én Bengázit.

November 7–8-án Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában (Torch hadművelet). Az addig a Vichy-kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanúsítottak. Ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak.

A nyugat felől támadó amerikaiak az év végén találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel, végül 1943. május 12-én a Tunéziába szorított német utóvéd-csapatok megadták magukat, ezzel Észak-Afrika véglegesen a szövetségesek kezére került (a német-olasz főcsapatok Szicíliára és Olaszország déli részére vonultak vissza).

Graziani tábornok
Graziani tábornok - Ervin Rommel



D.Eisenhower - Montgomery