Ugrás a Főoldalra!

Előzmények a Csendes-óceáni hadszintéren

Japán politika a háború előtti években
bövebben: kínai - Japán háború

A Távol-Keleten Japán folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak létre, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták. 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban. 1938-ban a Haszan-tónál, 1939-ben a Halhin-Gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval, ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak.

Részben a Halhin-goli incidensben elszenvedett kudarc, részben az európai gyarmattartó hatalmak meggyengülése nyomán Japánban eldőlt az a vita, hogy a hódítások következő lépése Szibéria vagy a csendes-óceáni területek legyenek.

Miután 1940 márciusában a japán parlament, a Diet egyhangúlag elfogadta a Kína elleni szent háborúról szóló határozatot, még ezen a tavaszon új offenzívába kezdett Kína területén. 1940 májusában az USA haditengerészete csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte az Egyesült Államok nyugati partjáról a – „bevehetetlen”-nek nyilvánított Pearl Harborra a Hawaii-szigetekre. A flottabázis áthelyezéséről Jamamoto Iszoroku admirális úgy nyilatkozott, hogy az „olyan, mint egy torkunk felé szegezett tőr”.

Hadigépezetének működtetéséhez Japánnak acélra, Kínában lévő csapatainak ellátásához pedig olajra volt szüksége (napi 28 000 amerikai gallonra), amelyet más nyersanyagok mellett az európaiak által uralt délkelet ázsiai térségben lévő olajkészletek megszerzésével kívántak biztosítani. Ez a hollandok által uralt Indonéziát, a brit Malajziát és Francia-Indokínát jelentette.

A japán hadvezetés úgy gondolta, hogy a német fenyegetés túlságosan leköti Nagy-Britanniát ahhoz, hogy kelet-ázsiai területeinek védelméről gondoskodni tudjon. Bár az amerikai erők fenyegetést jelentettek, de július 2-án Birodalmi Konferenciájukon a japán vezetők úgy döntöttek, hogy az USA-val való háború lehetősége nem fogja őket eltántorítani terveiktől, hogy legyőzzék Kínát és létrehozzák a „Kelet-Ázsiai Jóléti Övezetet”. A meggyengült Franciaországgal való tárgyalásaik során engedélyt kaptak bevonulásukhoz Észak-Vietnamba, amely szeptember 22-én meg is történt. Innen megkezdték Csang Kaj-sek erőinek bombázását Kína délkeleti területein, megerősítve ezzel a Kínával szembeni blokádjukat.

Az indokínai bevonulásra az Egyesült Államok a Japánnal kötött kereskedelmi szerződés felbontásával válaszolt. Roosevelt elnök kormánya embargót rendelt el az amerikai cégek japánba irányuló nyersvas és acélszállításaira, amely addig a japán szükségletek közel hetven százalékát fedezte. Roosevelt emellett arra buzdította a hollandokat, hogy állítsák le olajszállításaikat Indonéziából Japánba, miközben az amerikai szállításokat továbbra is engedélyezte, hogy elkerülje Japán háborúba kényszerítését és hogy az amerikai olajszállításokat, mint diplomáciai ütőkártyát használhassa fel Japánnal szemben.

Japán kezdetben vonakodott belebonyolódni az európai konfliktusokba, ekkorra azonban már előnyösnek tűnt számára és elfogadta Németország felkérését egy egyezmény megkötésére. 1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, amelyben vállalkoztak, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket támadás éri egy, még nem hadban álló ország részéről (a Szovjetunió kivételével). Az egyezmény aláírását követően az USA külügyminisztériuma elrendelte minden amerikai állampolgár hazautazását a Távol-Keletről – kivéve a főként a Fülöp-szigeteken állomásozó katonai személyzetet. A britek bejelentették, hogy utat nyitnak Burma felől Csongkingba, hogy megtörjék Japán blokádját Vietnam irányából, mire válaszul Japán hadüzenettel fenyegette meg Nagy-Britanniát.

Remélve, hogy ezzel megtörheti a briteket, Németország a Maláj-félsziget déli csücskén elhelyezkedő Szingapúrban állomásozó britek megtámadására buzdította Japánt. Japán ígéretet tett Németországnak, hogy a Szingapúr elleni támadás előkészítését május végére befejezik.

Fájl:Japanese Empire2.png


Kínai - Japán háború

A második kínai–japán háború

(1937. július 7. – 1945. szeptember 9.) katonai konfliktus volt a Kínai Köztársaság és a Japán Birodalom között. A két hatalom Mandzsúria 1931-es megszállása óta harcolt egymás ellen a határvidéken, ám 1937-től ez már totális háborúvá szélesedett. A konfliktus Japán 20. század eleje óta folytatott imperialista politikájára vezethető vissza, amelynek célja az volt, hogy Kínát politikailag és katonailag az uralma alá hajtsa, hogy az ott található fontos nyersanyaglelőhelyeket, a hatalmas munkaerőt és élelmiszerkészletet biztosítsa a maga számára. Ezzel együtt a kínai nacionalizmus erősödése és az önrendelkezési joghoz való feltétlen ragaszkodás is szította a háború tüzét. Már 1937 előtt is sor került konfliktusokra a két fél között, ám ezek csak területi jellegű összecsapások voltak. 1931-ben, a mukdeni incidens után Japán megszállta Mandzsúriát, és ott létrehozta Mandzsukuo bábállamát. 1932-ben, Shanghai (Sanghaj) városában sor került a január 28-i incidensre, amelynek a vége a város demilitarizálása lett. Az utolsó incidens a Marco Polo hídnál történt, ahol a japán hadsereg nagy erőkkel támadást indított, miután egy japán katona rövid időre eltűnt. Az esemény a háború fő kiváltó oka lett.

Kína nem egyedül nézett szembe a japán csapatokkal. 1937 és 1941 között Németország, 1938 és 1940 között a Szovjetunió és a háború hátralévő részében az Amerikai Egyesült Államok támogatta katonailag. Kína ennek ellenére nem jelentett nagy akadályt a Japán Császári Hadseregnek, és pár hónapon belül elesett a főváros, Nanjing (Nanking) is. A kínai erők a gyérebben lakott belső területekre szorultak vissza, és a háború végéig kitartottak. Japán kapitulációja után a Kínában lévő japán csapatok is megadták magukat, hivatalosan 1945. szeptember 9-én, ezzel pedig lezárult az ázsiai kontinens legnagyobb huszadik századi háborúja.

Elnevezések

Japánban manapság főleg a kínai–japán háború (日中戰爭; niccsú szenszó?) elnevezést használják, annak semleges volta miatt. Amikor a háború kitört 1937 júliusában, a japán kormányzat az észak-kínai incidens (華北事變; kahoku dzsihen?) elnevezést használta. Később, a sanghaji csata után a kínai incidens (支那事變; Sina dzsihen?) kifejezés vált használttá.

Japán kormánya az incidens kifejezést több okból is alkalmazta. Egyrészt nem történt hadüzenetváltás a két fél között, leginkább azért, mert attól féltek, hogy ez esetben a nyugati hatalmak (főleg az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) közbeavatkoznának. A másik ok pedig az volt, hogy így Japánnak nem kellett a konfliktust háborúnak tekintenie, ezért a Japán Császári Hadsereg szabad kezet kapott az eszközök felhasználásában.

Ezek ellenére a japán propaganda következetesen szent háborúnak (szeiszen) nevezte a konfliktust, az első lépésnek a hakkó icsiu („legyen a világ egyetlen család”) elérése felé. Mikor a két fél hivatalosan is hadba lépett 1941 decemberében, a konfliktus hivatalos neve nagy kelet-ázsiai háború (大東亞戰爭; daitóa szenszó?) lett.

A második kínai–japán háború kifejezés nem használatos a japán történetírásban, hiszen az első kínai–japán háború (日清戦争; nissin szenszó?), amely a Japán Birodalom és a Csing-dinasztia között zajlott, a japán történetírás szemszögéből nem kapcsolódik direkt módon a Kínai Köztársaság és Japán háborújához.

 

Háttér

A háború okai egészen az első kínai–japán háború idejére vezethetők vissza. 1894–95-ben a japán csapatok súlyos vereséget mértek a Qing-dinasztia (Csing-dinasztia) által kormányzott Kínára. Emiatt Kína kénytelen volt átadni Tajvan szigetét és elismerni Korea függetlenségét a simonoszeki békében. A Qing-dinaszita (Csing-dinasztia) az összeomlás szélére sodródott a belső lázadások és a külföldi imperializmus miatt, míg Japán nagyhatalommá vált az eredményes modernizációnak hála. A Kínai Köztársaság 1912-ben jött lére, miután a hszinhaj lázadás 1911-ben megdöntötte az utolsó kínai császár, Puyi (Pu Ji) uralmát.[8] A hatalom azonban hamarosan különféle hadurak kezébe került, akik egymással háborúzva gyengítették az országot. Ebből a helyzetből a Guomindang (Kuomintang) nanjing (nanking)i központi kormánya igyekezett kiutat találni, azonban az ország újraegyesítése igen távoli lehetőségnek látszott. Némely hadurak még a külföldi hatalmakkal is szövetséget kötöttek, hogy ellenfeleiket legyőzzék. Például Mandzsúria hadura, Zhang Zuolin (Csang Co-lin) nyíltan együttműködött a japánokkal, azok katonai és gazdasági támogatásáért cserébe.

Fel az oldal tetejére


Chian Kai-shek (Csang Kaj-sek), a Guomindang (Kuomintang) vezetője1915-ben Japán huszonegy követelést nyújtott be a kínai kormánynak, amellyel további gazdasági és politikai kiváltságokat próbált szerezni az országban. Az első világháború lezárulta után a versailles-i békeszerződés Japánnak ítélte a korábban német tulajdonban lévő kínai koncessziókat, így például Shangdong (Santung)ot, ez pedig lázongásokhoz és japánellenes tüntetésekhez vezetett az egész országban. A később május negyedike mozgalom néven elhíresült esemény magával hozta a kínai nacionalizmus erősödését, ám a pekingi kormányzat továbbra is képtelen volt ellenállni a külső befolyásnak. Az ország újraegyesítése érdekében a Guangzhou (Kanton)ban székelő Guomindang (Kuomintang)-kormány 1926-ban elindította a két évig tartó északi hadjáratot. A Nemzeti Forradalmi Hadsereg végigsöpört Kínán, és csak Shandong (Santung)ban tudta megállítani a japánok által támogatott Zhang Zongchang (Csang Cung-csang). Ez a konfliktus a csinani incidensbe torkollott, amelynek során a Japán Császári Hadsereg és a kínai erők összecsaptak Jinan (Csinan) városa mellett. Az ütközet végül a kínaiak visszavonulásával zárult le. Ugyanebben az évben a japánok meggyilkolták addigi szövetségesüket, Zhang Zuolin (Csang Co-lin)t, mivel egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni velük. Fia, Zhang Xueliang (Csang Hszüe-liang) vette át a hatalmat Mandzsúriában, de az erős japán lobbi ellenére sem volt hajlandó folytatni a harcot a Guomindang (Kuomintang) ellen. A japán elvárásokkal szöges ellentétben 1928-ban kinyilvánította hűségét a Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) irányította nankingi központi kormányzat iránt, és ezzel létrejött Kína névleges egyesítése.

Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. 1930-ban a Guomindang (Kuomintang)gal szövetséges hadurak polgárháborút indítottak Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) kormányzata ellen. Ráadásul a Kínai Kommunista Párt is fellázadt a kormány ellen, miután Chiang (Csang) katonái 1927. április 11. éjjelén Shanghai (Sanghaj)ban mintegy ezer kommunistát tartóztattak le, és közülük több százat kivégeztek. A kínai kormány minden erejét lekötötték a belső forrongások, és nem tudott a külpolitikára energiát fordítani, ezért az „először belső béke, majd külső ellenállás” (kínaiul: 攘外必先安内) stratégiáját fogalmazta meg.

A háború menete

Mandzsúria megszállása

Fájl:Mukden 1931 japan shenyang.jpg
Japán katonák Senjangban a mukdeni incidens után

Fájl:Jiangjieshi-declare.jpg
Csang Kaj-sek bejelenti a Kuomintang ellenállását a japánok ellen, három nappal a Marco Polo hídi incidens után

Fájl:Iwane Matui and Asakanomiya on Parade of Nanking.jpg
Macui Ivane tábornok bevonul az elfoglalt Nankingba. A város bevétele után mindmáig vitatott eseményekre került sor.

Fájl:Wuhan 1938.jpg
Kínai géppuskások Vuhan közelében a japán támadás idején

Fájl:Wang and Nazis.jpg
Vang Csing-vej, a nankingi bábkormány feje a Harmadik Birodalom követeivel iszik

Mandzsúriát több szempontból is kívánatos célpontnak tekintette a Japán Birodalom. Hatalmas nyersanyagkészleteire nagy szüksége volt a japán iparnak, és harmincmilliós lakossága kitűnő piacnak ígérkezett a nyugatról (a nagy gazdasági világválság magas vámjai miatt) kiszoruló japán készáru számára. Másrészről a japán nacionalizmus egyik fő célkitűzése volt a Mandzsúriát északról határoló Amur folyót mint természetes határvonalat elérni.[19] A Japán Császári Hadsereg a mukdeni incidens után kezdte meg az országrész megszállását. 1932 februárjában, alig hat hónap után pedig létrehozták Mandzsukuo bábállamát, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. A kínaiak, akik a folyamatos belviszályok miatt nem tudtak eredményesen harcolni Japán ellen, a Népszövetséghez fordultak segítségért. Az ekkor megszülető Lytton-jelentés feltárta a japánok agresszióját, és a felszólítások hatására az ország inkább véglegesen kilépett a Népszövetségből. A megbékítés politikájának jegyében egyetlen ország sem kezdett büntetőhadjáratot Japán ellen.

1932-ben sor került a shanghai (sanghaj)i január 28-i incidensre, ahol a kínai és japán csapatok kemény harcot vívtak a város birtoklásáért. Az összecsapás végül a város demilitarizálásával ért véget, és mindkét fél kivonta egységeit. Eközben Mandzsukuo területén megindultak a hadműveletek a gerilla-hadviselést folytató Japán-ellenes Önkéntes Hadsereg felszámolására.

1933-ban a Kvantung-hadsereg megtámadta a kínai nagy fal vidékét, és megszállta Jehol (ma Rehe) tartományát. A kínaiak a tanggui fegyverszünetben lemondtak erről a területről, a Peking–Tianjin (Tiencsin) vonal mentén pedig demilitarizált övezetet hoztak létre. Ezzel az volt a japánok célja, hogy ütközőterület húzódjon Mandzsukuo és a nankingi nacionalista kormányzat között.

Japán kihasználta a Kínában dúló belviszályokat, hogy gyengítse ellenfelét. Emiatt fordulhatott elő, hogy még évekkel az északi hadjárat után is a nacionalista kormányzat hatalma mindössze a Yangtze (Jangce)-delta területére terjedt ki, Kína többi része a különféle hadurak irányítása alatt állt. A japánok kínai kollaboránsokat támogattak, hogy velük szövetséges államokat hozzanak létre Kína területén. Ezt a politikát Észak-Kína elkülönítésének vagy ismertebb nevén Észak-Kínai Függetlenségi Mozgalomnak hívták. Ez Shandong (Santung), Shanxi (Sanhszi), Hebei (Hopej), Suiyuan (Sujjüan) és Csahar tartományokat érintette főként.

Ez a politika főleg Belső-Mongólia és Hopej területén volt hatásos. 1935 júliusában titokban aláírták a He-Umezu szerződést, amely megtiltotta a Kuomintangnak, hogy Hopej területén csapatokat állomásoztasson, pártaktivitást fejtsen ki, valamint az ország japánellenes szervezeteit is be kellett tiltania. Ugyanebben az évben a Csin–Doihara-szerződés Csaharból is kitiltotta a kínai hivatalos szerveket. Így 1935 végére a nankingi kormányzat tulajdonképpen kivonult Észak-Kínából. Az így keletkezett hatalmi űrt a japánok töltötték ki: megalakították a Kelet-Hopeji Autonóm Tanácsot és a Hopej-Csahar Politikai Bizottságot, Csahar fennmaradó részén pedig 1936. május 12-én hozták létre a Mongol Katonai Kormányzatot (蒙古軍政府). A kínai ellenállók azonban tovább folytatták tevékenységüket Mandzsukuo és Északkelet-Kína területén.

A konfliktus kiszélesedése

A történészek többsége a háború kezdetét 1937. július 7-ére, a Marco Polo hídi incidens idejére teszi, amikor a Peking felé vezető fontos hidat a Japán Császári Hadsereg megtámadta. Mivel a helyi védőerők gyengén felfegyverzettek voltak, a japánok hamar bevették Pekinget és Tianjin (Tiencsin)t.

A tokiói főparancsnokság még az elért eredmények ellenére sem szerette volna a konfliktust tovább szélesíteni, a Kuomintang vezetése azonban megelégelte a japánok akcióit, és az incidenst követő támadást töréspontnak nevezte. Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) mobilizálta a nacionalista hadsereget és a légierőt, és az ő közvetlen irányítása alatt augusztus 13-án megtámadták a Shanghai (Sanghaj)ban állomásozó japán csapatokat, ami a sanghaji csatához vezetett. A Japán Császári Hadseregnek további 200 000 katonát, hadihajókat és a légierőt kellett mozgósítania, hogy a várost ellentámadással bevegyék. A harc három hónapig húzódott, és a veszteségek messze meghaladták az eredetileg tervezettet.

A sanghaji győzelmet kihasználva a japán sereg elfoglalta a nacionalisták fővárosát, Nanjing (Nanking)ot és Dél-Shanxi (Sanhszi) tartományt. A hadműveletekben 350 000 japán katona vett részt, és ennél jóval több kínai. A történészek szerint a japán katonák a város december 13-i eleste után vérfürdőt rendeztek, amely során 40 000–300 000 kínai civil halt meg, és 80 000 nőt megerőszakoltak. Az esemény a nankingi mészárlás vagy Nanjing (Nanking) „meggyalázása” néven vált ismertté.

1938 elején a tokiói főparancsnokság továbbra sem engedélyezte a háború kiszélesítését, és a japánok csapatok mindössze kisebb területeket foglaltak el Nanjing (Nanking) és Shanghai (Sanghaj) környékén, illetve fokozatosan megszállták Észak-Kínát. Ezek a tilalmak azt szolgálták, hogy megőrizzék az erőket a Szovjetunió esetleges támadásának a visszaverésére, ám eddigre a főparancsnokság elvesztette az irányítást a Kínában állomásozó haderő felett. Az elért győzelmek hatására a japán parancsnokok általános támadást indítottak, ami végül a japánok tajercsuangi vereségével végződött. A japán vezetés ezért taktikát váltott, és minden erejét egy Wuhan (Vuhan) elleni támadásra összpontosította, amely Nanjing (Nanking) eleste után Kína gazdasági, politikai és katonai központjává vált. Azt remélték ettől a támadástól, hogy szétzúzza a Nemzeti Forradalmi Hadsereget, és békekötésre kényszeríti a Kuomintang vezetését. Azonban Vuhan elfoglalása sem hozta meg a várt eredményt. A nacionalista kormányzat Chongqing (Csungking)ba menekült, és Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) továbbra sem volt hajlandó tárgyalni, amíg vissza nem állnak az 1937 előtti határok.

Ahogy a japán veszteségek és költségek növekedtek, a tokiói főhadiszállás úgy döntött, hogy megtorló légitámadásokat indít Csungking és más, kínai kézen lévő nagyvárosok ellen. A légicsapásokban milliók haltak vagy sebesültek meg, és váltak hontalanokká.

1939-ben a háború új fázisba lépett a japánok addig példa nélküli, Dél-Guangxi (Dél-Kuanghszi)ba és Changshánál (Csangsánál) elszenvedett vereségei után. A kedvező eredmények arra bátorították a kínai hadvezetést, hogy megindítsa az első nagyméretű ellentámadást 1939 végén. Azonban a csekély hadiipari kapacitás és a modern hadviselésben való tapasztalatlanság miatt a kínai hadsereg vereséget szenvedett. Rudolph Joseph Rummel történész egyenesen fiaskónak nevezte a támadást.[28] Csang ezek után már nem kockáztathatott meg több hasonló offenzívát a rosszul képzett, gyengén felszerelt, szervezetlen nacionalista hadsereggel. Időközben az ellene szervezkedő tényezők is megerősödtek mind a Koumintangon belül, mind egész Kínában. Legjobb katonáit már a sanghaji csata idején elvesztette, és jelenleg a tábornokok markában volt, akik nagyfokú függetlenséget élveztek a központi kormányzattól.

Kollaboráció és ellenállás

A Wang Jingwei (Vang Csing-vej)-kormány

 

A háború előrehaladtával a japánok nagy gondban voltak az általuk elfoglalt területek irányítását és ellenőrzését illetően. Mivel a harc állóháborúvá alakult, és sok katonát lekötött, békére törekedtek a nacionalista kormányzattal. Wang Jingwei (Vang Csing-vej), a japánokkal való együttműködés híve, miután nem tudta meggyőzni Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek)et, 1938. december 21-én átszökött a határon a japánok által megszállt területre. Az általa intézett békefelhívást a Koumintang vezetőségének nagy része visszautasította, és Wang (Vang)ot kizárták a pártból. Mivel békekötést nem sikerült kicsikarni, 1940. március 30-án megalakult a kormány Nanjing (Nanking)ban. Wang (Vang) csak ügyvezető elnöki pozíciót kapott. Azonban a japánok által elkövetett atrocitások és a tényleges hatalom hiánya miatt igen népszerűtlen volt a lakosság körében, és nem befolyásolhatta érdemben a kínai helyzetet. A japánok egyetlen sikere egy nagy létszámú Kínai Kollaboráns Hadsereg összetoborzása volt, amely segített fenntartani a rendet a megszállt területeken.

Muzulmán dzsihád a japánok ellen

Fájl:Chiang Kaishek with Muslim General Ma Fushou.jpg
Ma Fushou (Ma Fu-sou) családjával és Csang Kaj-sekkel közösen.

A kínai kollaboránsok mellett a japánok szerették volna felhasználni a különféle etnikai kisebbségeket is, hogy újabb támogatókra tegyenek szert, de csak a mandzsuk, a mongolok, a tibetiek és az ujgurok esetén sikerült ez elérniük. A muszlim vallású hui nép nem csatlakozott hozzájuk, hanem a kínai seregben harcoltak ellenük. Amikor megkeresték Ma Bufang (Ma Pu-fang) kínai muzulmán tábornokot, hogy átállítsák őt az oldalukra, eredmény nélkül voltak kénytelenek távozni. Ezután Ma Hu Songshan (Hu Szung-san) imám támogatója lett, aki a japánok vereségéért imádkozott. 1938-ban Qinghai (Csinghaj) kormányzójává és egy hadseregcsoport vezetőjévé nevezték ki, amiben igen nagy szerepe volt japánellenes érzelmeinek. Ezen kívül az ő személye jelentette a legnagyobb akadályt a tibetiekkel való kapcsolattartásban a japán titkosszolgálat számára. Egy japán ügynök egyenesen az egyik legfőbb ellenségnek nevezte őt.

A szintén kínai származású muszlim Ma Zhanshan (Ma Csan-san) már a háború kezdete előtt is harcolt a japánok ellen. Csang Hszüe-liang egyik tábornoka volt, akit Doihara Kendzsi állított át a japánok oldalára, és a tőlük kapott pénzből fedezte a harcot ellenük. A háború kitörése után ismét harcba kezdett a japán csapatok ellen, és Szujjüan tartományban vezetett gerillacsapatokat.[34] Mint ahogy a japánok maguk is feljegyezték, nagy szerep jutott a háború során a Pai Chungxi (Paj Csung-hszi)hoz és Ma Chan-shan (Ma Csan-san)hoz hasonló, muszlim vallású tábornokoknak.

A japán vezetés egyik terve az volt, hogy támadást indítanak Ningxia (Ninghszia) ellen Suiyuan (Szujjüan)ból, és ott egy muszlim államot hoznak létre. A tervet 1940-ben a muzulmán vallású tábornok, Ma Hongbin (Ma Hung-pin) hiúsította meg, akinek katonái visszaverték a támadást, és utóbb ők indítottak akciókat a japánok ellen. Később újabb nagy erejű támadás indult Szujjüan tartomány ellen, amelyet végül ismét Ma Hung-pin muzulmán vallású katonái vertek vissza, igen súlyos veszteségeket szenvedve.

A japánok remélték, hogy a kínai muszlimokban szövetségesre találnak, ám nagyot tévedtek. Döntő többségük elutasította a japánok ajánlatát, és erős Japán-ellenes propagandát fejtettek ki. A japánok ellen szent háborút, dzsihádot hirdettek, amely minden kínai muszlim számára kötelező volt. A Jüehua, az iszlámot követő kínaiak egyik lapja Korán- és Hadísz-idézeteket közölt, ezzel igazolva a Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) melletti kiállás és a japánok elleni háború igazságos voltát.

Fájl:Ma Jia Jun.jpg
Kínai muzulmán lovasság.

A már említett imám, Hu Songshan (Hu Szung-san) utasításba adta Ninghszia összes imámjának, hogy prédikációikkal a kínai nacionalizmust dicsőítsék. Ma Hongkui (Ma Hung-kuj), a tartomány kormányzója is segítette abban, hogy ezt az utasítást betartsák. Hu volt a Jihovani nevezetű muszlim testvériség vezetője, és irányítása alatt a szervezet a kínai nacionalizmus és patriotizmus mellett kötelezte el magát, hangsúlyozva az oktatás és az egyéni szabadságjogok fontosságát. Ezen kívül még több dologban is fontos támogatást nyújtott a kínai államnak. Miután a háború kitört, megparancsolta, hogy a kínai lobogónak minden reggeli ima előtt tisztelegjenek, és hazafias beszéd is hangozzon el. A Korán tekintélyét felhasználva sürgette a muzulmánokat a haza iránti önfeláldozásra. Ezen kívül egy imát is írt kínai, valamint arab nyelven, amely Allahhoz fohászkodott a japánok vereségéért.

A háború során Ma Pu-fang muszlim vallású lovasai sikeres ellentámadást indítottak Szujjüan tartományban, és visszafoglalták Dingyuanying (Tingjüanjing) városát. Az itt élő mongol herceget, Darijayát letartóztatták, mivel 1938-ban találkozott a japánok egyik titkos ügynökével, Doihara Kendzsivel. Ezután száműzték, és 1944-ig nem hagyhatta el Lanzhou (Lancsou)t. Ma Pu-fang és Ma Hung-kuj lovasai ezután védelemre rendezkedtek be, és a japánoknak a háború folyamán már nem sikerült ismét megszerezniük Lanzhout (Lancsout)

Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) úgy gondolta, hogy a tibetiek is összejátszanak a japánokkal, ezzel veszélyeztetve hátországát. 1942-ben ezért utasítást adott Ma Pu-fangnak, hogy javítson meg egy Tibet határa közelében álló leszállópályát, és vezényeljen katonákat Tibet határvonalára. Ma Bufang (Ma Pu-fang) végrehajtotta a parancsot, több ezer katonát vezényelt a térségbe, valamint a repülőteret is helyrehozatta. Chiang (Csang) ezután invázióval és bombázással fenyegette meg a tibetieket arra az esetre, ha nem működnek együtt. Ma Bufang (Ma Pu-fang) nyíltan ellenségesen viselkedett a mongolokkal és a tibetiekkel szemben, és katonái több etnikai tisztogatást is végrehajtottak a háború folyamán. Akcióik során több tibeti buddhista templomot is felégettek.

A kínai ellenállási stratégia

A kínaiak stratégiája, hogy visszaszorítsák a japán támadókat, két nagy periódusra osztható:

Fájl:Shanghai1937KMT machine gun nest.jpg
Kínai katonák Shanghai (Sanghaj) városában, 1937-ben.A három hónapos csatában a nacionalista elitcsapatok felmorzsolódtak.

Első időszak: 1937. július 7. (Marco Polo hídi incidens) – 1938. október 25. (vuhani csata)


A Japán Birodalommal ellentétben a Kínai Köztársaság nem készült fel egy totális háborúra, így alacsony hadiipari kapacitással rendelkezett, nem voltak gépesített egységei, és kevés harckocsija volt. A 1930-as évek közepéig a kínai vezetés remélte, hogy a Népszövetség képes lesz megakadályozni Japánt a további agressziók elkövetésében. Ráadásul ebben az időszakban a Guomindang (Kuomintang) egyre jobban belemerült a Kínai Kommunista Párt ellen folytatott polgárháborújába, Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) pedig sokkal fontosabbnak tartotta a belső rendteremtést, mint a japánok elleni harcot. Ahogy kijelentette egyszer: „Előbb számoljuk fel a banditákat, azután majd szembefordulhatunk a japánokkal.”

Chiang (Csang) tudta, hogy még ebben a kedvezőtlen helyzetben is csak úgy van lehetőség az USA és a többi demokratikus állam támogatását elnyerni, ha Kína bizonyítja, hogy képes eredményesen harcolni. Egy gyors visszavonulás ennek éppen ellenkezőjét sugallta volna, így Chiang (Csang) úgy döntött, mindent bevet a sanghaji csatában. Harcba küldte a németek által kiképzett elithadosztályait is, hogy megvédje az ország legiparosodottabb városát. A csata három hónapig tartott, mindkét oldal jelentős veszteségeket szenvedett el, és a kínaiak visszavonulásával ért véget. Habár a csata súlyos vereséggel végződött a kínaiak számára, lélektani hatása igen nagy volt. Bizonyította, hogy a kínaiakat nem lehet könnyedén legyőzni, megmutatta az ország elszántságát a világ számára, és a kínai népnek is nagymértékben javult a hangulata. Ezen felül véget vetett annak a japán gúnyolódásnak, hogy a Japán Birodalom három napon belül elfoglalja Sanghajt, és három hónap alatt az egész országot.

Ezután a kínai stratégia fő célja az időnyerés lett. Minél tovább kívánták késleltetni a japán előrenyomulást, hogy a hátország ipari létesítményei számára időt nyerjenek, és azok átköltözhessenek Csungkingba. A felperzselt föld taktikáját alkalmazva a kínai sereg gátakat és töltéseket rombolt le, ami nagyméretű árvizekhez vezetett, ezzel jelentősen lelassítva a japán sereg előrehaladását 1938 végén.

Második időszak:1938. október 25. (vuhani csata) – 1941. december 7. (Pearl Harbor-i csata)

Fájl:Taierzhuang.jpg
Taierzhuang (Tajercsuang)ban a kínai erők kemény közelharcban legyőzték a japánokat, nagy vereséget mérve rájuk

Ebben az időszakban az vált a fő céllá, hogy minél inkább meghosszabbítsák a háborút, kimerítve ezzel a japánok nyersanyagkészleteit, időközben felépítve saját hadiiparukat. Joseph Stilwell amerikai tábornok úgy nevezte ezt a stratégiát, hogy „túléléses győzelem”. Ennek megfelelően a Kínai Forradalmi Hadsereg magára vonta az ellenséges erőket, egy bizonyos pontra vezetve őket, ahol tőrbe csalták vagy bekerítették ezeket a csapatokat. Jól példázza ennek a stratégiának a sikerességét Changsha (Csangsa) 1939-es és 1941-es védelme, amely során érzékeny veszteségeket okoztak a japánoknak.

Ezalatt a helyi partizánok folytatták a japán csapatok folyamatos zaklatását, jelentősen megnehezítve a hatalmas kínai földterületek feletti ellenőrzést. 1940-ben a kommunista csapatok fontos offenzívát indítottak, vasúti síneket és egy fontos szénbányát is felrobbantva. Az ilyen és ehhez hasonló akciók feldühítették a japán hadvezetőséget, amely a három pusztítás (mindent felgyújtani, mindenkit megölni, mindent elrabolni) politikájának bevezetésével kívánt válaszolni. Micujosi Himeta történész szerint a felperzselt föld taktikája 2,7 millió kínai halálát okozta.

Habár 1941-re a Japán Császári Hadsereg megszállta egész Észak-Kínát és a part menti területeket, a Guomindang (Kuomintang) erői visszavonultak az ország belső része felé, és makacsul ellenálltak, míg a kommunista erők továbbra is tartották magukat Shaanxi (Senhszi) tartományban. Ráadásul a japánok tényleges hatalma mindössze a vasútvonalakra és a városokra terjedt ki, a vidéki területeken nem volt számottevő a jelenlétük, így ezek az ellenállás melegágyaként szolgáltak. Ez a patthelyzet egyre több japánt elbizonytalanított a döntő győzelem lehetőségével kapcsolatban.

Fel az oldal tetejére

A kínai nacionalisták és a kommunisták viszonya

Fájl:Zhu De with NRA Emblem.jpg
Csu Te kommunista tábornok a Kuomintang egyenruhájában.

Fájl:NRA march.jpg
A németek által kiképzett és felszerelt kínai katonák.

Fájl:Soviet volunteer.jpg
Szovjet önkéntesek I–16-os repülőgépe.

A Kínai Kommunista Párt és a Guomindang (Kuomintang) (Nemzeti Párt) erői között már 1927 óta óta folytak harcok. A szorongatott helyzetben lévő kommunista erők végül 1934 októberében kénytelenek voltak elhagyni bázisaikat, és megkezdték a hosszú menetelést. 370 nap alatt csaknem 12 500 kilométert tettek meg, és Jiangxiból (Csianghsziból) Shaanxibe (Senhszibe) helyezték át központjukat. Az ezután következő polgárháborúban egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, és a konfliktus állandósult.

Ennek az állapotnak végül Zhang Xueliang (Csang Hszüe-liang), a Mandzsúriából elűzött hadúr és Yang Hucheng (Jang Hu-csang) vetettek véget, akik 1936. december 12-én foglyul ejtették Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek)et, és arra kényszerítették, hogy megegyezzen a kommunistákkal. A két fél beszüntette az egymás elleni harcot, és december 24-én létrehozták a Második Egyesített Frontot, hogy felkészüljenek a japánok elleni küzdelemre. Az egységfront 1937. szeptember 23-án jött létre de jure, amikor a Kuomintang nyilvánosan is közzétette, hogy hajlandó a kommunistákkal együttműködni. A szövetség a nacionalisták és a kommunisták között azonban csak névleg volt egyesített, hiszen a kommunikáció az újdonsült szövetségesek között minimális volt.

Az Egyesített Fronton belül kezdettől fogva sok súrlódás volt. Mindkét fél törekedett arra, hogy minél nagyobb területen szerezzen meg magának a japánok által meg nem szállt részekből. 1940 végén, 1941 elején ez komoly összeütközésekhez vezetett a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt között. 1940 decemberében Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) felszólította a kommunista sereget, hogy ürítsék ki Anhuj és Csiangszu tartományokat. A nyomás hatására ezt a kérést végül teljesítették. 1941-ben az Új Negyedik Hadsereg incidensben több ezer kommunista vesztette életét, és ez az Egyesült Front felbomlásához is vezetett.

Külföldi támogatás

A Japánnal való háború kiszélesedése után a külföldi hatalmak vonakodtak segítséget nyújtani Kínának, mivel az volt a véleményük, ezt a háborút úgyis a japánok nyerik meg. Ráadásul a segítségnyújtás rontotta volna kapcsolatukat azzal a Japánnal, amely azzal gúnyolódott, hogy Kínát mindössze három hónap alatt legyőzi. A Szovjetunió és a Harmadik Birodalom még a háború kezdete előtt nyújtott segítséget Kínának, míg az Amerikai Egyesült Államok az 1941-es hadba lépése után.

Német támogatás

A háború kitörése előtt a két ország között gazdasági és katonai együttműködés volt, amelynek keretében Németország modernizálni kezdte Kína iparát és hadseregét nyersanyagokért cserébe. A német újrafegyverkezés időszakában a fegyverexport több mint fele ide áramlott. Azonban a kért 30 hadosztályból mindössze nyolc került kiképzésre, mert Németország 1938-ban visszavonta támogatását. Erre azért került sor, mert Adolf Hitler német kancellár a Japán Birodalommal kívánt szövetkezni a Szovjetunió ellen.

Szovjet támogatás

Németország és Japán szövetsége miatt a Szovjetunió érdeke lett a kínai kormányzat támogatása, hogy lekösse a japán csapatokat, megóva Szibériát egy japán támadástól. A kapcsolatok javulásának első jele az 1937. augusztus 21-én kötött szovjet-kínai megnemtámadási szerződés volt. A Szovjetunió ezután nem sokkal elkezdte a tényleges támogatást is: előbb vízi úton, majd egy három hét alatt épített aszfaltúton szállítottak I–16 Polikarpov repülőgép-alkatrészeket, amelyeket aztán Kínában szereltek össze. Ezen kívül szovjet katonai tanácsadók is érkeztek az országba. A Szovjetunió mintegy 500 millió dolláros vásárlási kölcsönt folyósított Kínának, amelyet fegyverekben, illetve ellátmányokban szállítottak le. A szovjet támogatásnak végül a szovjet-japán megnemtámadási szerződés és a Barbarossa hadművelet megindulása vetett véget, mivel az előbbi biztosította, hogy az ország nem fog kétfrontos háborúba bonyolódni.A kínaiak oldalán 3655 „önkéntes” szovjet pilóta harcolt, akik közül 227-en vesztették életüket a harcokban.

Szövetséges támogatás

1937 decembere után a nyugati közvélemény a nankingi mészárláshoz hasonló események miatt élesen a japánok ellen fordult. Ezzel együtt egyre növekedett a félelem a japán terjeszkedéstől, amelynek hatására az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország hiteleket adott a kínai kormánynak, amelyet a háborúra költhetett. Továbbá Ausztrália megakadályozta, hogy egy japán kormányvállalat megvegyen egy vasbányát az országban, és 1938-ban betiltották a vas exportját.

1940-ben az Amerikai Egyesült Államok nem volt hajlandó elismerni a Nankingban székelő Wang Jingwei-kormányzat (Vang Csing-vej kormányzat)ot, és ezzel egy időben megindultak a segélyszállítmányok a csungkingi kormány számára. 1941 közepén az USA kormánya finanszírozta az Amerikai Önkéntes Haderő – vagy ismertebb nevén a Repülő Tigrisek – felállítását, hogy átvegyék a visszahívott szovjet légierő és önkéntesek helyét. Claire Lee Chennault parancsnoklása alatt a kezdeti időkben mintegy 300 ellenséges gépet lőttek le, míg a saját veszteség mindössze 14 fő volt.Tették mindezt egy olyan időszakban, amikor a szövetséges erők nagy veszteségeket szenvedtek, így széles elismertségben részesültek a hadsereg egészénél. Továbbá, hogy rákényszerítsék Japánt a kínai hadműveletek befejezésére és az ország elhagyására, az Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság és Holland Kelet-India olaj- és acélembargót vezetett be az országgal szemben. Ezek nélkül a fontos nyersanyagok nélkül lehetetlenné vált számukra a hadjárat folytatása. Ekkor határozta el magát a japán vezetés végleg Pearl Harbor megtámadására.

A nyugati szövetségesek belépése a háborúba

Fájl:Chiang Kai Shek and wife with Lieutenant General Stilwell.jpg
Csang Kaj-sek és felesége, valamint Joseph Stilwell tábornok

Fájl:Cairo conference.jpg
Csang Kaj-sek, Roosevelt és Churchill a kairói konferencián

Két nappal a Pearl Harbor-i csata után, december 9-én Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) bejelentette Kína csatlakozását a szövetséges hatalmakhoz, kihirdette a hadiállapotot Japánnal szemben és egy napra rá hadat üzent Németországnak és Olaszországnak.Ezzel szinte egy időben a Nemzeti Forradalmi Hadsereg döntő győzelmet aratott a japánok felett a második csangsai csatában, ezzel jelentősen megnövelte a csungkingi kormány presztízsét. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök úgy utalt az Amerikai Egyesült Államokra, az Egyesült Királyságra, a Szovjetunióra és Kínára, mint a világ négy rendőrére, amely Kína nemzetközi szerepét nagyon megnövelte az elmúlt száz évhez képest.

Csang Kaj-sek ezután is kapta a felszerelést az Amerikai Egyesült Államoktól, azt azonban az országba juttatni igen nehéz volt. Az összes fontos kínai kikötő japán megszállás alatt állt, a Vietnam-Yunnan vasútvonal (Vietnam-Jünnan vasútvonal) a területre való 1940-es japán bevonulás után nem volt használható, és a burmai út is elzárult 1942-ben, Burma japán megszállása után. 1945-ig ezért az ország mindössze az amerikai légierő Himalája felett átszállított hadianyagaira számíthatott. Ráadásul a Szovjetunió sem engedélyezte a amerikaiaknak, hogy a területükön keresztül Hszincsiangba szállítsák a hadianyagot, mivel a tartomány hadura, Sheng Shicai (Seng Si-caj) a Guomindang (Kuomintang) buzdítására a kommunisták ellen fordult. Bár mindezek ellenére a védelemre még mindig elég ereje volt, a kínai kormánynak sosem állt rendelkezésére elegendő fegyver ahhoz, hogy nagyobb ellentámadásokat indítson a japánok ellen.

Időközben az amerikaiak Joseph Stilwell tábornokot, a burmai amerikai csapatok parancsnokát küldték Kínába, akit Chiang (Csang) kinevezett vezérkari főnökévé. A Japánnal való ötéves harc után sokan remélték a kínai vezetésben, hogy a szövetségesek nagyobb terhet vállalnak magukra a japánok elleni harcban. Stilwell azonban a kínai hadsereg megreformálásával kívánta kezdeni munkáját, amely azonban kemény ellenállást váltott ki a Guomindang (Kuomintang) vezetésében és Csangban is, hiszen így hatalmának alapjaitól fosztották volna meg. Ezután a két férfi kapcsolatát az állandó viták és a civakodás jellemezte, amelyet többféleképpen is magyaráznak a történészek. Az egyik vélekedés szerint a Guomindang (Kuomintang) vezetése túlságosan korrupt és inkompetens volt, míg mások úgy gondolják az ügy ennél sokkal összetettebb volt. Stilwell teljes irányítást szeretett volna a kínai hadsereg felett, míg Csang ezt vehemensen ellenezte, attól tartva, hogy az egységek túlságosan is önállósodni fognak. Ezen kívül Chiang (Csang) inkább a védelem mellett tört lándzsát, a szövetségesek többszöri felszólítása ellenére is, hiszen Kína már így is hatalmas veszteségeket szenvedett a japánok elleni harcokban. Ezért fokozatosan a csendes-óceáni harcok váltak a fő ázsiai hadszíntérré és a Kínából indított támadás helyett a szövetségesek szigetről szigetre haladva, az úgynevezett „békaugrás-hadművelet” keretében közeledtek a Japán anyaföld felé.

A Kína, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság közötti ellentétek többször felszínre kerültek a konfliktus alatt. Winston Churchill brit miniszterelnök vonakodott katonákat szánni arra, hogy a burmai úton folyó közlekedés ismét beindulhasson, ez pedig nem könnyítette meg Kína ellátásának a lebonyolítását. Churchill „Először Németország” stratégiája nem nyerte el Chiang (Csang) tetszését, és amikor az angolok később ragaszkodtak hozzá, hogy újabb kínai csapatokat küldjenek Burmába és Indokínába, Chiang (Csang) úgy látta, hogy kínai katonákat akarnak feláldozni azért, hogy a brit gyarmatokat megtartsák, és a japánok ne törhessenek be Indiába. Továbbá úgy gondolta, hogy a Burmában harcoló egységeket inkább Kelet-Kínába kéne vezényelnie, hogy a fontos repülőtereket megvédhessék, és az innen induló amerikai bombázók stratégiai bombázással törjék meg a japánok erejét. Ennek a stratégiának a legnagyobb támogatója Claire Chennault volt, míg Stilwell erősen ellenezte ezt. Valamint Chiang (Csang) kifejezte a támogatását az indiai szabadságmozgalom irányába, amikor 1942-ben találkozott Mahatma Gandhival, ezzel tovább rontva a kínai-brit kapcsolatokat.

1943-ban Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) Kairóban találkozott. Itt az amerikaiak és a britek lemondtak az országban élvezett területenkívüliség jogáról, és döntöttek arról, hogy a háború befejeződése után Kína visszakapja Mandzsúriát és Tajvan szigetét.

1944 tavaszán a japán hadvezetés mintegy 400 000 katonával indított támadást Dél-Kínában, hogy teljes egészében megszerezze a Mandzsúria és Indokína között húzódó vasútvonalat, valamint erős szárazföldi bázist építsen ki az országban. A támadás sikerrel járt, és a csungkingi kormány hatalmas veszteségeket szenvedett. Az esemény kapcsán olyan nagy vita tört ki, hogy Stilwell tábornok kénytelen volt távozni pozíciójából. A helyére Albert Wedemeyer vezérőrnagy került.

Azonban a kínaik számára is történtek biztató események. Sun Liren (Szun Li-jen) csapatai Indiából, Wei Liuhuang (Vej Li-huang) csapatai pedig Yunnan (Jünnan)ból kiindulva sikeres támadást intéztek az észak-burmai japán erők ellen, és a Kína szempontjából különös fontosságú burmai út teljes szakaszát az ellenőrzésük alá vonták. 1945 tavaszán a kínaiak offenzívát indítottak, és sikeresen visszafoglalták Nyugat-Hunant és Guangxi (Kuanghszi)t. Mivel a kínai hadsereg már képzésében és felszerelésében is kielégítő volt, Wedemeyer azt tervezte, hogy 1945 nyarán elindítja a Carbonado hadműveletet, amelynek célja előbb Guangdong (Kuangtung) felszabadítása, ezzel egy nagy fontosságú tengeri kikötő megszerzése, majd utána Shanghai (Sanghaj) visszafoglalása lett volna. Azonban a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba, majd azt követő japán kapituláció miatt a hadműveletre nem került sor.


Fel az oldal tetejére

A háború vége és következményei

A japán kapituláció

Fájl:Japanese Instrument of Surrender September 1945.jpg
Okamura Jaszudzsi, a Kínai Expedíciós Hadsereg parancsnoka leteszi a fegyvert Ho Jing-csin kínai tábornok előtt.

Fájl:Japanese Surrender China 1945.jpg
Japán katonák megadják magukat a kínai csapatoknak.

1945. augusztus 6-án az amerikai légierő egyik B–29-es gépe atombombát dobott Hirosima városára. Augusztus 9-én egy újabb atombombát dobtak le, ezúttal Nagaszakira. Ugyanezen a napon a Szovjetunió felrúgta a korábban megkötött megnemtámadási szerződést, és megkezdte Mandzsúria megszállását. A japánok fő erejének számító Kvantung-hadsereg mintegy egymillió emberből állt, ám nagy hiányt szenvedett páncélosokból, tüzérségből és légierőből, így mindössze két hét alatt súlyos vereséget szenvedett. Hirohito japán császár augusztus 15-én bejelentette a rádióban Japán megadását, és a kapitulálási okmányt szeptember 2-án írta alá a japán delegáció a USS Missouri csatahajó fedélzetén. Ezután a távol-keleti csapatok parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok arra szólította fel a Kínában (Mandzsúria kivételével), Tajvanon és Indokínában állomásozó japán csapatokat, hogy Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) nemzeti erőinek adják meg magukat. A japán erők hivatalosan szeptember 9-én kapituláltak a kínai csapatoknak, a megadási ceremónián japán részről Okamura Jaszudzsi tábornok, a Kínai Expedíciós Hadsereg parancsnoka vett részt, aki He Yingqin (Ho Jing-csin) tábornok előtt kapitulált.

A polgárháború újraindulása

Bővebben: Kínai polgárháború

A partizán-hadviselésnek köszönhetően a kommunista egységek sokkal közelebb helyezkedtek el a japán csapatokhoz, mint a nacionalisták. Ennek köszönhetően igen gyorsan, viszonylag nagy területeket vontak irányításuk alá, ám ez főleg a vidékre korlátozódott. A nacionalista hadvezetés augusztus 11-én parancsot adott a kommunista csapatoknak arra, hogy maradjanak helyükön további parancsig, ám Zhu De (Csu Te) tábornok ezt nem hajtotta végre. A Guomindang (Kuomintang) csapatai végül amerikai segítséget kaptak, hogy a kommunisták előtt érhessék el a fontos nagyvárosokat.

Az egyre növekvő feszültségek hatására az amerikaiak vállalták a közvetítő szerepét a két fél között. 1945. augusztus 28-án Chongqing (Csungking)ban találkozott Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) és Mao Zedong (Mao Ce-tung). Itt megegyezés született a nemzetgyűlés összehívásának előkészítésére, más kérdésekben azonban nem sikerült egyezségre jutni. Még a meghozott döntés végrehajtására is egészen 1946. január 10-ig kellett várni. A megbeszélések látszólag jól haladtak, azonban a Guomindang (Kuomintang) kezdettől fogva nem tartotta be a megállapodásokat, sőt mintegy 200 hadosztályt vontak össze a kommunisták állásainak közelében. A háborúskodás végül 1946 tavaszán újult fel, és váltakozó sikerrel folyt. A nacionalista előrenyomulás azonban megtört 1947 nyarán, és ezután a kommunista erők folyamatosan szorították őket vissza. 1949. április 21-én másodszorra vesztették el a fővárost, Nankingot, és a Guomindang (Kuomintang)-kormány előbb Kantonba, majd végül a japánoktól négy éve visszaszerzett Tajvan szigetére menekült.

A háború emlékezete

Fájl:AntijapaneseWarMemorialMuseum.jpg
A Japán-ellenes Háború Emlékmúzeum a Marco Polo híd közelében

A korábbi időszakban a Japán-ellenes Háború Emlékmúzeumban és a szárazföldi kínai tankönyvekben az az álláspont volt bevett, hogy a nacionalisták kerülték az összeütközést a japánokkal, folyamatosan visszavonulva, így a kommunistákra hárult a háború megvívásának legnagyobb része. Manapság azonban, ahogy változik a politikai helyzet és a két Kína lassú közeledést folytat, ez a felfogás gyökeresen megváltozott. A szárazföldi történetírás ma már úgy tartja, hogy a Kuomintang tábornokai sokszor jelentős mértékben hozzájárultak a győzelem kivívásához, és a nacionalista erők véres, ámde eredménytelen küzdelmet folytattak a japánok ellen, míg a kommunisták inkább az ellenség vonalai mögött fejtettek ki nagy aktivitást. A megbékülés és a kapcsolatok javítása érdekében tehát egyenlő értékű félnek nyilvánították a nacionalistákat, a győzelmet nem egy politikai oldalnak, hanem az egész kínai népnek tulajdonítva.

Más történészek azonban úgy gondolják, hogy a kommunista erők igen kis szerepet játszottak a háborúban, mert amíg a nacionalisták nagy erőket mozgósítottak a háborúban, addig a kommunisták a háború utáni harcokra gyűjtötték erejüket. Ez a Guomindang (Kuomintang) erőinek tulajdonítja a háborús erőfeszítések oroszlánrészét és ezt Zhou Enlai (Csou En-laj) 1940-ben Sztálinnak küldött titkos jelentése is alátámasztja. Ebben a jelentésben azt írja Csou, hogy a háborúban megölt majdnem egymillió katonából mindössze 40 000 volt kommunista. Más szavakkal élve: a kommunisták vesztesége a háború feléig mintegy három százalékát tette csak ki az összes veszteségnek. Ez annak volt köszönhető, hogy a 22 döntő csata semelyikében sem vettek részt, kerülték a nyílt összecsapásokat és főleg a gerilla-hadviselést alkalmazták. Miközben a Kuomintang a sanghaji csatától kezdve legjobb csapatait küldte az első vonalba, a kommunisták inkább hátravonták erőiket, és politikai hadviselésbe kezdtek Japán ellen, és 1941-ben kijelentették, hogy a pártnak meg kell őriznie erejét, és várnia kell a legkedvezőbb alkalomra. A japánok a háború folyamán a nacionalistákat tekintették fő ellenfelüknek, és folyamatos bombázás alatt tartották a háborús fővárosukat, Chongqing (Csungking)ot, ezzel az egyik legtöbbet bombázott várossá téve azt.

1972-ben, amikor Japán felvette a diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal, Mao Zedong (Mao Ce-tung) találkozott a japán miniszterelnökkel, Tanaka Kakueivel. Amikor Tanaka bocsánatot kért Kína lerohanásáért, Mao ezt válaszolta:

„ Nem kell bocsánatot kérnie, az országa nagy szolgálatot tett Kínának. Miért? Ha a Japán Császárság nem kezdi el a háborút, hogyan váltak volna a kommunisták hatalmassá és erőssé? Hogyan tudtuk volna megdönteni a Guomindang (Koumintang)ot? Hogyan tudtuk volna legyőzni Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek)et? Nem, mi hálásak vagyunk, és nem szeretnénk az Önök sajnálkozását. ”

Háborús veszteségek

Fájl:BattleOfShanghaiBaby.gif
Egy síró csecsemő a sanghaji Déli Pályaudvar bombázása után

Fájl:Shanghai1937IJA suzhou river casualty.jpg
Japán katonák segítenek egy sebesült bajtársuknak elhagyni a csatateret.

Kínai veszteségek

A kínai források 35 millió főben adják meg az ország teljes veszteségét a japánok elleni harcban. A nyugati történészek többsége azonban inkább 20 millió körülire teszi a kínai áldozatok számát.
Tajvani becslések szerint a Nemzeti Forradalmi Hadsereg vesztesége 3 238 000 fő (1 797 000 sebesült 1 320 000 halott 120 000 eltűnt), a Kínai Köztársaság civil vesztesége pedig 5 787 352 fő. A nacionalista haderő 22 olyan csatában vett részt, amelyben 100 000-nél több katona harcolt mindkét oldalon, 1171 olyan összecsapásban, amelyben mindkét fél több mint 50 000 katonát sorakoztatott fel, és 38 931 kisebb összeütközésben.


Egy amerikai egyetemi tanulmány a következőre becsli a katonai áldozatok számát: 1,5 millió harcban elhunyt, 750 000 harcban eltűnt, 1,5 millió halott és 3 millió sebesült a járványok következtében; a covoé áldozatok számát pedig: 1 073 496 halott és 237 319 sebesült a katonai akciók következében; 335 934 halott és 426 249 sebesült a japán bombázások miatt.


A három pusztítás (mindent felgyújtani, mindenkit megölni, mindent elrabolni) stratégiája Micujosi Himeta történész szerint 2,7 millió kínai halálát okozta.
A Kínát ért anyagi veszteség 383 milliárd amerikai dollárra rúgott, 1937-es átváltás szerint, ez körülbelül 50-szerese Japán éves bevételeinek (ami akkor 7,7 milliárd amerikai dollárra rúgott)

Japán veszteségek

A japán kormány adatai alapján a japán katonai veszteség 396 000 főt jelentett: a Japán Császári Hadsereg vesztesége 388 605 katona volt, míg a Japán Császári Haditengerészet mintegy 8000 tengerészt veszített. A háború után még mintegy 54 000 japán katona halt meg a kínai fogolytáborokban alultápláltság és betegségek miatt. A második világháború során elesett 1 740 955 japán katona mintegy 22%-a Kínában vesztette életét.
A kínai kommunista források szerint a hadseregük 1 704 117 japán katonát ölt meg a háború alatt. Ez a szám szinte akkora, mint az ország teljes vesztesége az egész világháborúban, ráadásul a japánok háromszoros erőfölényben voltak a kínai kommunistákkal szemben. Ezek alapján a nacionalista hadügyminiszter, He Yingqin (Ho Jing-csin) propagandának minősítette ezt a kijelentést.
A kínai nacionalista források szerint japán élőerő vesztesége 1,77 millió halott és 1,9 millió sebesült volt. A Kínai Köztársaság hivatalos szervei megkérdőjelezték a japánok állításait a veszteségekkel kapcsolatban. Elmondásaik alapján a japánok túlzottan felnagyították a kínai veszteségeket, míg a saját veszteségüket jelentősen lekicsinyítették, ezzel hamis képet mutatva a háborús erőviszonyokról.

Háborús bűnök

Bővebben: Nankingi mészárlás, Tokiói per és Nankingi per

A háború folyamán a japánok több háborús bűncselekményt is elkövettek. Ezek egyike volt a nankingi mészárlás, amely során több tízezer kínai férfit, nőt és gyereket öltek meg, és rengeteg nőt megbecstelenítettek. A fosztogatás során a város mintegy harmada leégett, és a tisztek képtelenek voltak katonáikat féken tartani. Mikor a japán csapatok bevonultak a városba, a kínai sereg elmenekült, vagy tagjai egyenruhájukat levetve, fegyverüket eldobva elvegyültek a civil lakosság között. Részben ezért férfiak ezreinek a kezét kötözték össze, a városfalakon kívülre kísérték őket, és itt géppuskákkal, valamint szuronyokkal végeztek velük. Ahogy az előrenyomulás folytatódott, még mintegy harmincezer kínai katonát ejtettek fogságba. Őket a Yangtze (Jangce) partjára terelték és a folyóba géppuskázták. Ezen kívül még sok hasonló incidensre is sor került, ami nem csak Kínában, de Japánban is egyre negatívabb visszhangot kezdett kelteni.

Biológiai fegyverek

Fájl:Shanghai1937IJA gas.jpg
Japán katonák gázmaszkban egy shanghai (sanghaj)i gáztámadás idején
Bővebben: 731-es alakulat

A hágai egyezmények harci gázok alkalmazását tiltó cikkelye és a Népszövetség 1938-as elítélő határozata ellenére Japán a háború folyamán végig alkalmazott vegyi és biológiai fegyvereket. Josimi Josiaki és Macuno Szeija történészek szerint ezek alkalmazására Hirohito japán császár adott külön felhatalmazást a japán vezérkarnak. Például a császár 375 alkalommal engedélyezte külön a mérges gázok bevetését a wuahn (vuhan)i csatában 1938 augusztusa és októbere között. Csangte megtámadása során szintén sor került bevetésükre. Ekkor a parancsot Kanin Kotohito japán herceg és Szugijama Hadzsime tábornokok adták ki.

A biológiai fegyverek kifejlesztésével Isii Siró ezredes 731-es alakulata foglalkozott. Az ő általuk kikísérletezett fegyvereket szintén előszeretettel vetették be a harcok folyamán. Például 1940-ben a japán légierő Ningpót bubópestissel fertőzött bolhákkal bombázta, ezzel súlyos járványt előidézve a városban. Ezeket a fegyvereket alkalmazásuk előtt élő embereken, leginkább kínai civileken vagy hadifoglyokon tesztelték. A kutatólabort 1945 augusztusában, a szovjet csapatok közeledésére felrobbantották.


Fel az oldal tetejére