Ugrás a Főoldalra!

Gulag - A holokauszt

(oroszul: ГУЛАГ: Главное Управление Исправительно-Трудовых Лагерей [Glavnoje Upralevnyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej], azaz ’Javítómunka-táborok Főigazgatósága’) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió (a II. világháborút követően Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Mongólia) egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. A gulag vezetése elejétől végéig zsidó volt, a legismertebbek Henrik Jagoda és Frenkel. A táborokban a szovjet rendszer (elsősorban a sztálini politika) ellenzőit, illetve más okokból elhurcolt polgárait kínozták, kemény fizikai munkára fogták, napi 10-12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak.

Táborok az SZU.-ban
Táborok a SZU.-ban


Története


Файл:Chk plakat.gif
Egy 1920-as években készült plakáton a GPU villámként csap le az ellenforradalmi szabotőrre

Már a cári Oroszország is használt kényszermunkatáborokat (oroszul каторга / katorga) politikai ellenségeinek száműzetésére, ezek legtöbbje Szibériában működő kényszermunkatábor volt.

Az 1917-es bolsevik forradalom után a zsidó Lenin börtönbe záratta, illetve szintén száműzte politikai ellenségeinek jelentős részét.

Az Ulág, mint a munkatáborok igazgatósága, a politikai rendőrség, az (OGPU - Állami Politikai Igazgatóság) egyik ágaként 1930. április 15-én jött létre. Még az év novemberében megkapta a központi jelzőt, ezután GULAG-nak nevezik. A táborrendszer a szintén zsidó Sztálin rendszere alatt gyorsan nőtt. Az 1931-es 200 000 főnyi létszám 1935-re a legszerényebb becslések szerint is 1 millióra emelkedett. Az 1937-es nagy tisztogatás során egyesek szerint nyolcmillióan éltek a munkatáborokban, de még a legszerényebb becslések is kétmillióra teszik az ott dolgozó elítéltek számát.

A táborok lakossága különféle néprétegek közül került ki. A cári Oroszország nemessége, az értelmiség mellett óriási számban kerültek ki teljesen ártalmatlan, a kommunizmusban szinte fanatikusan hívő parasztok, munkások is, akiket sokszor apró bűntettek vagy rosszakarójuk feljelentése miatt ítéltek kényszermunkára. Sztálin rajtuk kívül sok, őt nem támogató (volt) kommunista vezetőt is ide záratott.

A II. világháború során a körülmények tovább romlottak. Egyrészt azért, mert több százezer megbízhatóbb rabot (azaz nem politikai foglyokat) mindenféle kiképzés nélkül a frontra küldtek, másrészt mert a táborokban maradottak ellátására egyre kevesebb jutott, miközben munkájukra még nagyobb szükség lett.

Egy 1943. április 14-én hozott új törvény tette lehetővé, hogy a hadifoglyokat is 15-20 év kényszermunkára ítélhessék.

Amikor 1943 őszén megkezdődik a német hadsereg kiszorítása a Szovjetunió sűrűn lakott nyugati területeiről, illetve Kelet-Európából, ismét jelentősen megnövekedett a táborban élők létszáma. A németek által korábban megszállt nyugati terültek lakosságának nagy százalékával, a hadifoglyokkal, és a szovjet Vörös Hadsereg által felszabadított és megszállt területekről (Lengyelország, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Románia) elhurcoltakkal növekedett a táborok lakossága.

A Gulag-rendszer felbomlásáról Sztálin 1953. márciusi halála után lehetett csak szó. 1954-ben megindult a politikai foglyok felszabadítása, ez azonban csak a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956-os XX. Kongresszusa után vált széleskörűvé, amikor is a szovjet vezetés elhatárolódott a sztálinizmustól.

A GULAG intézményt 1960. január 25-én szüntették meg, a politikai megfélemlítés azonban később is tovább élt, immár a KGB hatásköre alá rendelve.

A Gulagoknak óriási hatása volt a Szovjetunióban élőkre, a lakosság nagy százaléka folyamatosan börtönben vagy munkatáborban lakott, és ennek a sorsnak a veszélye mindenki felett ott lebegett. A szovjet lakosság megfélemlítésben élt.

A "GULAG-irodalom" legismertebb szerzője Alekszandr Szolzsenyicin, akinek egyik legfontosabb műve A Gulag-szigetcsoport.

Célja


A lenini időszak munkatáborainak elsősorban a politikai ellenfelek semlegesítése, azaz megsemmisítése volt a célja.

A sztálini szovjet tervgazdaság irreálisan magas irányszámai nagyszámú olcsó munkaerőt igényeltek, amelyet többek között a Gulagban élők kihasználásával tudtak elérni. Mindemellett a Gulagba kerülés veszélye az egész szovjet lakosságot fenyegette. A rendszer többek között megfélemlítésre használta.

Körülmények

Az óriási termelési irányszámok, az őrök brutalitása, az éhezés és a rossz időjárás miatt a halálozási arány sok táborban a 80%-ot is elérte. A rabok napi 10–12 órán át rendkívül kemény fizikai munkát végeztek.

A Gulagban dolgozók fő feladata bányászat, út-, vasútépítés, illetve fakitermelés volt. Egy bányásznak a tervszámok szerint napi 13 mázsát kellett kibányásznia. Ha valaki nem teljesítette a kvótát, kevesebb élelmet kapott, így fokozatosan csökkent a teljesítőképessége, és ez sokszor odáig vezetett, hogy az illető megnyomorodott. Őket a доходяга (ejtsd kb. dohogyága) névvel illették. Ez az orosz szó nagyjából vézna, girhes vagy kimerült, összeomlott embert vagy állatot jelent.

A foglyok sokszor embertelen körülmények között dolgoztak. A szibériai hidegben megfelelő öltözék, táplálék és orvosi ellátás hiányában szinte mindegyikük valamilyen súlyos betegségben szenvedett. A leggyakoribb a skorbut volt, amely a vitaminszegény táplálkozás miatt alakult ki. Egy táborban lakóra mindössze 1200 kalória jutott (leginkább száraz kenyér – pajka, пайка – formájában), szemben az ott végzett fizikai munkához szükséges 3100–3900 kalóriával.

A tábori személyzet sokszor megdézsmálta a tábori készleteket (ruhák, gyógyszerek, élelmiszer), ezzel a foglyokra hárítva a hiány pótlását. A rabok sokszor az őrök kegyetlenségének áldozatává váltak. Nem ritkán került sor ok nélküli kivégzésre is, például ha valaki megbotlott, és kilépett a sorból.

Földrajzi elhelyezkedés


Az első időszakokban a foglyok elszigetelése volt a cél. A városoktól távol eső kolostorok, illetve a cári Oroszország fogolytáborai tökéletesen megfeleltek ennek a feladatnak. A legnagyobb, még az 1910-es évek végén kiépülő táborrendszer a Szoloveckij-szigeteken, a Fehér-tenger területén épült ki, és a köznyelvbe csak mint Szolovki épült be. Az itt élők nagy része az értelmiséghez tartozott, a 20-as években külön újságot is adtak ki a területen (Szoloveckij Szigetek). A sztálini időszakban a többi munkatábor szintjére süllyedt le a színvonala.

Az iparosítás során a kényszermunkákra ítéltek mindenhol dolgoztak, ahol szükség volt olcsó mukaerőre. Így a moszkvai metró, a Moszkvai Állami Egyetem, a Belomorkanal (fehér-tengeri csatorna) is az elítéltek munkájából született.

A munkatáborok nagy része teljesen lakatlan területre került. Rengeteg működött Szibériában, ezek közül a leghírhedtebbek a Kolima folyó környékiek (azok közül is a Malenkij nevezetű). A mai Kazahsztán területén is sok tábor volt.

A Szovjetunión kívül, szovjet mintára, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország (pl. Recsk), NDK, Bulgária, Románia, és Mongólia is működtetett munkatáborokat. Kubában és Észak-Koreában mind a mai napig működnek ilyen munkatáborok.

Szovjet munkatábor a Szovjetunió határain kívül még Mongóliában működött. Itt 50 000 fogoly dolgozott 1947 és 1953 között a Nauski – Ulánbátor (Transzmongol vasútvonal) építésén.

Zsidó vezetés


A Gulág egész fennállása alatt zsidó vezetés alatt állt. A zsidó Henrik Jagoda sok éven át volt a Gulág koronázatlan királya.

Magyar vonatkozás


Magyarországon a Gulag fogalma 1945-ben, a szovjet betolakodás első évében jelent meg. A megszálló szovjet hadsereg felkereste mindazokat, akiket a hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek vélt. Ennek során volt miniszterelnököket, minisztereket, képviselőket, nagyköveteket, pl. Bethlen István miniszterelnököt és másokat, katonatiszteket, mint Hindy Ivánt és Werth Henriket, papokat, (Placid Olafson) tanárokat, diplomatákat hurcoltak el, köztük Raoul Wallenberg svédországi zsidó diplomatát is. Ezenkívül rengeteg munkaképes, fiatal nőnek és férfinak kellett elhagynia az országot, hogy szovjet munkatáborban dolgozzanak. Átlagéletkoruk a húsz évet se érte el. 1945-ben a munkaszervezőnek nevezett magyarok kezdték meg a fiatalok összegyűjtését, állítólag néhányan a német koncentrációs táborokból egyből a szovjet Gulagokba kerültek. A Magyarországon összeszedett embereket először gyűjtőtáborokba vitték. A legnagyobb gyűjtőtábor Kistarcsán működött, ahova elsősorban a fővárosiakat vitték. A gyűjtőtáborokból román átmenőtáborokba (Máramarossziget, Foksány, Brassó, Temesvár) kerültek a foglyok. Innen marhavagonokba zárva kerültek a Szovjetunió területére.

A Gulag-táborokba azok a személyek kerültek, akiket a "magyar" hatóságok közreműködésével a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával, legtöbbször alaptalanul. A szovjet hadifogságba esett mintegy 500 ezer magyar katona és a polgári internáltak többsége ugyanakkor az 1939-ben létrehozott GUPVI (Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága, Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih), vagyis a hadifoglyok és internáltak táborhálózatába került. A magyar foglyok mintegy 2000 táborban szóródtak szét.


Összesen mintegy 700 ezer magyar állampolgár került szovjet munkatáborba, közülük csak körülbelül 400 ezren tértek haza. A deportálás során és a munkatáborokban tehát nagyjából 300 ezer magyar állampolgár vesztette életét, akik közül mintegy 10 ezer fő a Gulag büntetőtáboraiban halt meg. Hazatérésük után a magyarországi titkosszolgálatok hallgatásra kényszerítették a lelkileg (sokszor testileg is) megtört embereket. A GULAG-világ legjelentősebb magyar krónikásakánt tartják számon Rózsás János írót, a "magyar Szolzsenyicint". Szalkai Zoltán dokumentumfilmsorozatot készített a gulág-táborok mai helyszíneiről.

Magyarországon is működtek bolsevista munkatáborok. A legnagyobb Recsken volt, ahol egyszerre mintegy 10 000 fogoly tartózkodott. Jelentős volt még a tiszalöki munkatábor, ahol a rabok vízerőművet építettek.

Magyar irodalmi alkotások a Gulagról

-Karig Sára: Sarkövezet, 1995 (A vorkutai lágerben írt versek)
-Galgóczy Árpád: A túlélés művészete, Valo Art, 2007
-Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? 1991; Haza fogunk menni.Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-49, 1993

Különleges táborok

Saraska (шарашка, „elszúró"): Sztálin által megszüntetett különleges táborfajta, ahol az elfogott (sokszor nagynevű) tudósok (természetesen név nélkül) új technológiákat fejlesztettek ki.

Pszikuska (психушка): Elmegyógyintézetbe való bezárás és gyógyszeres kezelés. A Gulag-rendszer felszámolásával vált elterjedtté.

Léteztek továbbá különleges táborok kisgyerekes anyák, gyerekek, illetve mozgássérültek számára. Bár ezek a táborok a termelésben nem vettek részt, a megfélemlítésben fontos szerepük volt.

A szovjet atomprogram keretében több ezer fogoly vett részt a kísérleti atomrobbantások (Novaja Zemlja, Szemipalatyinszk) előkészítésében és a sugárfertőzött területek megtisztításában.

A holokauszt


Fel 

(A görög λοκαύτωμα, holokautóma szóból: „teljesen elégetett”, t.i. égőáldozat). A szó a Szeptuagintából ered és a héber עוֹלָה ólá-nak („ami felmegy”), azaz a „teljesen elégő áldozat”-nak a tükörfordítása. Zsidó terminusa azonban nem ez,] hanem a Soa vagy Soá (‏‏שׁוֹאָה), ami a teljes pusztulást, kiirtást jelenti (jiddis חורבן) Churben).

A holokauszt a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás neve, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó esett áldozatul.

A náci rendszer más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni: a cigányokat (Porajmos), az oroszokat (különösen a hadifoglyokat), a lengyeleket (Generalplan Ost), a fogyatékosokat (Aktion T4), a homoszexuálisokat és a politikai vagy vallási ellenállókat, például a szocialistákat, kommunistákat vagy Jehova Tanúit. Sok kutató nem veszi bele ezen csoportokat a holokauszt definíciójába, hanem a zsidók elleni népirtásként határozza azt meg, A nácik minden áldozatát figyelembe véve a halottak száma jóval nagyobb, a legtöbb becslés 9 és 11 millió közé teszi.

Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg. A zsidókat a civil társadalomból kizáró nürnbergi törvények évekkel megelőzték a második világháborút. Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem pusztultak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe. A Harmadik Birodalom által újonnan meghódított keleti területeken Einsatzgruppéknak nevezett speciális alakulatok tömegesen kivégezték a zsidókat és a nácik politikai ellenségeit. A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították őket a több száz kilométernyire fekvő haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek. A német bürokrácia minden ága részt vett a tömeggyilkosságok megszervezésében, az ország – egy holokausztkutató szavaival élve – „népirtó állammá” vált

A „holokauszt” szó jelentése

A holokauszt (görög: ´ολοκαυστον, holokauszton) szó jelentése „teljesen elégő áldozat”. Ebben az értelemben először a történész Xenophón használta, majd megjelent a héber Biblia görög nyelvű fordításában, a Septuagintában is. Szent Jeromos latin bibliafordítása holocaustum formában terjesztette el az angolszász nyelvterületen. A német és annak hatása alatt levő nyelvterületeken (ide tartozik hagyományosan a magyar is) nem volt használatos a kifejezés, mivel Luther Márton a Brandopfer (égőáldozat) kifejezéssel fordította.

A holokausztban érintett népek kezdetben a saját nyelvükön nevezték el: a zsidók „soá”-nak (a השואה – hásoá héber szó jelentése „csapás”), a cigányok Porajmos-nak (elemésztés) hívták.

Ezzel magyarázható, hogy az európai zsidóság elleni népirtásra először angol nyelvterületen használták a kifejezést 1942 decemberében a News Chronicle című napilapban, Hitler a zsidóság megsemmisítésére vonatkozó terveivel kapcsolatban: „…the Jewish peoples are to be exterminated”. 1945-től zsidó holokausztként „foglalt” politikai és történelmi szövegösszefüggésekben ez a kifejezés – de csak az angolszász nyelvterületen. 1972-től terjedt el a széles nyilvánosságban Frederick Forsyth regénye, Az ODESSA-ügyirat nyomán. Később más népirtásokra (például a ruandaira vagy az örményre) is használni kezdték.

A zsidók elleni tömeges gyilkosságok máskor is zajlottak Európában, így a középkorban. A legnagyobb a 15. század végén Spanyolországban történt. Tomás de Torquemada inkvizítor nevéhez köthetőek ezek a vérengzések, ezreket öltek még és további ezreket űztek el. A történészek a spanyolországi eseményeket „kis holokausztnak” is nevezik.

A zsidó holokauszt

Hitler nem titkolta zsidók iránti ellenérzését; az 1925-ben kiadott Mein Kampfban Németország és az árja faj elleni világméretű összeesküvés szervezőiként írta le őket, akiket ki kell űzni az ország politikai és szellemi életéből. A kiirtásukról nem írt, de visszaemlékezések szerint négyszemközt már beszélt róla: Joseph Hell újságíró visszaemlékezései szerint 1922-ben ezt mondta neki:

„ Ha hatalomra jutok, legelső dolgom a zsidók megsemmisítése lesz. Amint meglesz hozzá a hatalmam, akasztófasorokat fogok állítani – például a müncheni Marienplatzon –, amennyit csak a forgalom enged. Oda lesznek a zsidók felakasztva, kivétel nélkül; és addig lógnak ott, amíg bűzleni nem kezdenek; addig lógnak, amíg a higiénia szabályai engedik. Amint levágják őket, jön a következő adag, és így tovább, amíg csak marad zsidó Münchenben. Más városok követni fogják a példát, amíg Németország teljesen meg nem tisztul a zsidóktól. ”

Az 1930-as években a zsidók jogi, gazdasági és társadalmi mozgásterét egyre jobban leszűkítették. 1933-ban kitiltották őket a közszférából, eltiltották a jogászi, orvosi és mezőgazdasági pályától. 1935-ben a nürnbergi törvények megfosztották őket állampolgárságuktól és megtiltották a nem zsidókkal való házasságukat.

A holokauszt kezdetét gyakran a Kristallnachttól, 1938. november 9-től számítják. Néhány nappal korábban egy Franciaországba emigrált zsidó - Herschel Grynszpan - tiltakozásul lelőtt egy német diplomatát - Ernst Eduard von Rath-ot. Válaszul Németországban betiltották a zsidó lapokat, és kitiltották a zsidókat a német oktatási intézményekből. 9-én este civilruhás rohamosztagosok zsidóellenes zavargásokat szítottak, közel száz zsidót megöltek, több mint ezer zsinagógát és sok ezer zsidó lakást és boltot kiraboltak és felgyújtottak, és mintegy 30 000 embert koncentrációs táborokba vittek. Hasonló események zajlottak Ausztriában is.

A háború kitörésével a német zsidópolitika második szakaszába lépett, melynek célja a zsidók területi elkülönítése volt. 1939 őszén a németek megszállták a mintegy kétmillió zsidó lakta Nyugat-Lengyelországot. Reinhard Heydrich, a Reichssicherheitshauptamt feje azt javasolta, hogy gyűjtsék a lengyelországi zsidóságot néhány vasúti csomóponton fekvő nagyvárosban létesítendő gettóba, ahol kényszermunkát végeztethetnek velük, és a vasút megkönnyíti „további lépések” megvalósítását. (Adolf Eichmann 1961-es vallatása során azt állította, hogy a „további lépések” kifejezés alatt fizikai megsemmisítést értettek.) Ez meg is történt; a gettókban sok ezer zsidót meggyilkoltak, és még többen haltak meg éhségtől, betegségtől vagy a kimerültségtől, de szisztematikus kiirtásra ekkor még nem történt kísérlet.

Fájl:Rows of bodies of dead inmates fill the yard of Lager Nordhausen, a Gestapo concentration camp.jpg
A nordhauseni koncentrációs tábor 1945. április 12-én; a táborban elhunytak számát 20 000-re teszik.

1940–43 között Németországból, Ausztriából és a későbbi Csehszlovákia területéről Eichmann vezetése alatt Lengyelországba deportálták a zsidókat. (Korábban Hitler azt tervezte, hogy a teljes európai zsidóságot Madagaszkár szigetére telepítik ki, ahol politikai túszként használhatják őket, a Madagaszkár-terv azonban logisztikailag kivitelezhetetlennek bizonyult.) Egy részüket a gettókba telepítették, másokat koncentrációs táborokba zártak. A koncentrációs táborokat hatalomra kerülésük után hozták létre a nácik politikai ellenfeleik (a kommunisták és a szociáldemokraták) számára; az első, a dachaui koncentrációs tábor 1933 márciusában kezdte meg működését. Kezdetben alig voltak többek egy-egy pincénél vagy raktárépületnél, de némelyik idővel hatalmas, a városon kívül elhelyezkedő táborrá nőtt. 1942-re hat ilyen nagy tábor volt Lengyelországban. A foglyok napi 12-14 órát dolgoztak a német hadiipar számára; sokan belehaltak az éhségbe, az őrök kegyetlenkedéseibe vagy az embertelen körülményekbe.

A végső megoldás


Az antiszemitizmus valamennyi hagyományos eszköze (rémhírek terjesztése, gettók felállítása, a zsidók jogi és emberi diszkriminációja, gazdasági szerepük teljes megszüntetése) mellett iparszerű és tervszerű megsemmisítésükre törekedett.

Fájl:Kőszeg Holokauszt kiállítás 2011.JPG
Deportálás céljára használt vagon - Utazó kiállítás Kőszeg vasútállomásán

A nemzetiszocialista cinizmus ezt a "zsidókérdés végső megoldásának" (németül: Endlösung der Judenfrage) nevezte. A nemzetiszocializmus antikommunista jellegének a holokauszt kiterveléséhez és végrehajtásához nincs közel, de a kommunistákat és a zsidókat gyakran összemosták és együttesen támadták: 'judeobolsevizmus'. 1942 januárjában tartották Berlin mellett az ún. wannseei konferenciát, ahol tervezték a "végső megoldást". Legkésőbb 1941 szeptemberében el volt döntve a zsidók meggyilkolása. A Wannsee-i konferencián csak a terv végrehajtásának eszközeit beszélték meg. A megszállt lengyel és szovjet területeken az első naptól fogva tömeggyilkosságokat hajtottak végre. A wannseei konferencia résztvevője volt Adolf Eichmann, aki később a magyarországi holokauszt megszervezője lett.

Magyarországon a zsidók deportálása az Adolf Eichmann által vezetett Judenkommando irányításával és a magyar közigazgatás és csendőrség aktív támogatásával történt meg.Közel félmillió magyar zsidó került Auschwitzba.

Akiket nem öltek meg azonnal a gázkamrákban, azok munkatáborokba – mint Auschwitz-Birkenau – kerültek. De a munkatáborokba csak azok kerültek, akiket munkára alkalmasnak találtak. Akiket nem, azokat egyből elgázosították. Az Auschwitz melletti erdős területen levetkőztették őket, és azt mondták nekik: zuhanyozni mennek. Amikor a gáz az utolsó emberrel is végzett, a Sonderkommando (magyarul Különleges Egység: a gázkamrában és a táborban megöltek holttesteit elégető, főleg zsidókból álló munkacsapat) tagjai a holttesteket vagy tömegsírokba, vagy a krematóriumba vitték.

A zsidó holokauszt áldozatainak száma

A zsidó áldozatok időbeli eloszlása Raul Hilberg adatai alapján.

Év Áldozatok

1933-1940 100 000 alatt
1941 1 100 000
1942 2 700 000
1943 500 000
1944 600 000
1945 100 000


Fájl:Rail leading to Auschwitz II (Birkenau).jpg

Az áldozatok számát több különböző becslés próbálta felmérni. A széles körben elfogadott számok öt és hatmillió között mozognak. Raul Hilberg német feljegyzések alapján 5,1 millióra tette az áldozatok számát. Martin Gilbert hasonló módszerekkel 5,75 millióra jutott. Jacob Leschinsky 5,95 millió halottat számított. Gerald Fleming alsó becslésként 4,975 milliót, Yehuda Bauer 5,82 milliót ad meg. Lucy Dawidowicz a háború előtti és utáni népszámlálási adatokat összehasonlítva 5,934 millió áldozatot kapott. Wolfgang Benz 5,3 és 6,2 millió, az Encyclopaedia of the Holocaust írói, Yisrael Gutman és Robert Rozett pedig 5,59 és 5,86 millió közötti halottal számolnak. A Yad Vashem valamivel több mint 4 millió áldozatot tart nyilván név szerint.

Az egyes haláltáborokban elhunytak száma a Yad Vashem adatai alapján: Auschwitz-Birkenau: 1,4 millió; Belzec: 600 ezer; Chelmno: 320 ezer; Majdanek: 360 ezer; Maly Trostinets: 65 ezer;[35] Sobibór: 250 ezer; Treblinka: 870 ezer. Ez összesen több mint 3,8 millió, amiből 80–90%-ra becsülik a zsidók arányát, ami a holokauszt zsidó áldozatainak körülbelül a fele. Félmillióra teszik a más, nem kifejezetten haláltáborként működő német koncentrációs táborokban elhunyt zsidók számát. 0,8–1 millióra becsülik azok számát, akiket az Einsatzgruppék öltek meg a megszállt szovjet területeken (ezeket a gyilkosságokat rendszerint nem dokumentálták). További százezereket az éhezés vagy betegség ölt meg a lengyel gettókban, még mielőtt deportálták volna őket.

Magyarországon az 1941–45-ös határokon belül a háború előtt mintegy 900 000 zsidó élt, a háború végére 255 000-en maradtak.

Más csoportok elleni atrocitások

Szlávok

Lengyelország 1939-es megszállása után a zsidók és a lengyelek deportálása mellett napirendre került a romák áttelepítése is egy „zsidó rezervátumba”. A bűnügyi rendőrség vezetője kérte a zsidók deportálásáért felelős Adolf Eichmannt, hogy a zsidó vonatokhoz csatoljanak „3-4 vagon cigányt”. Eichmann egyetértett, de terv a helyi német hatóságok ellenállásán megbukott, így 1940-ben 30 ezer helyett csak 2800 roma került Lublinba. 1941 őszén Hitler elrendelte a Birodalom „megtisztítását” a zsidóktól. Az akció keretében 5 ezer osztrák cigányt vittek a łódźi gettóba. A gettó zsidó vezetője, Chaim Rumkowski rasszista érvekkel indokolta a németeknek, hogy a zsidók miért nem élhetnek együtt a cigányokkal, akik bármire képesek. „Először rabolnak, aztán gyújtogatnak, hamarosan minden lángokban áll majd, gyárak, raktárak.” Kérésére a nemzetiszocialisták a gettóban egy zárt területre telepítették a romákat, akik hamarosan százával haltak meg tífuszban. Az éhség, a járvány és a lakáshiány miatt egyre romló körülményeket a német hatóságok a szokásos módon „orvosolták”: a łódźi gettóból 1942 februárjában éppen úgy a chelmnói haláltáborba deportálták, és ott gázteherautóban kivégezték a romákat, mint a zsidó gettó lakóit. 1941 nyarán a keleti lengyel és szovjet területeken megkezdődött a zsidók megsemmisítése. Az SS és a rendőrség speciális egységei, az Einsatzgruppék zsidók százezrei mellett több ezer „aszociális” cigányt lőttek agyon. A Baltikumban működő egyik speciális egység jelentése szerint 1942. február 1-jéig összesen 138 272 embert öltek meg. A 136 421 zsidó, 1064 kommunista, 56 partizán, 653 szellemi fogyatékos, 44 lengyel, 28 orosz hadifogoly és 1 örmény mellett az alakulat 5 cigányt is kivégzett. Az Einsatzgruppe B egyik, Szmolenszk térségében tevékenykedő egysége 1942 márciusában 1585 zsidót, 27 kommunistát és 45 cigányt, egy másik alakulat ugyanebben az időszakban 1551 zsidót, 5 orosz bűnözőt, 20 kommunistát és 33 cigányt „részesített különleges kezelésben”. 1941 októberében a keleti front középső szakaszán egy, az Einsatzgruppe C-hez tartozó őrjárat 32 fős cigánykaravánt tartóztatott fel az úton. A szekerek átkutatása közben állítólag német katonai felszerelést találtak, és „mivel ez a banda nem rendelkezett személyi okmányokkal és nem tudták megmagyarázni a (német katonai) holmik eredetét, ki lettek végezve”. A déli szovjet területeken gyilkoló Einstazgruppe D 1942 áprilisáig összesen 91 678 embert ölt meg, köztük a márciusban kivégzett „261 fő aszociális elemet, beleértve a cigányokat is”. Ugyanennek az alakulatnak egy korábbi jelentésében a meggyilkoltak között található „810 fő aszociális elem, cigány, elmebeteg, és szabotőr”. 1942 januárjában szintén az Einsatzgruppe D jelentette, hogy Szimferopolban megöltek 824 cigányt, illetve, hogy a városban „a cigánykérdés megoldást nyert”.

Fájl:Buchenwald-bei-Weimar-am-24-April-1945.gif
Halottak Buchenwaldban a német kivonulás után (1945. április 24.)

A nemzetiszocialisták a megszállt európai országokban eltérő módon és mértékben üldözték a helyi romákat. Hollandiában, Görögországban és Franciaországban nemigen törődtek velük. A kollaboráns francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek Belgiumból majdnem 400 belga, holland, német és norvég állampolgárságú cigányt deportáltak Auschwitzba, akik közül csak 12-en élték meg a felszabadulást. Aki eladta ekhós szekerét, mentesült. 1943 őszén Olaszországból a nemzetiszocialisták néhány tucatnyi olasz vándorcigányt hurcoltak keletre.

Szerbiában a megszálló német katonai hatóságok másfél év alatt helyben „oldották meg a zsidó- és a cigánykérdést”. A zsidókkal együtt mintegy 12 ezer cigányt lőtték agyon, vagy gázosítottak el teherautókban. 1942 augusztusában büszkén jelentették Berlinnek: Szerbiában „a zsidó- és a cigánykérdés megoldást nyert”. Lengyelországban 13 ezer vándorcigányt öltek meg, a letelepedett romákat a zsidó gettókba küldték, a varsóiba 1942 tavaszától bolgár és magyar állampolgárságúak is érkeztek. Őket a varsói zsidókkal együtt Treblinkában gázosították el.

A nemzetiszocialista Németországgal szövetséges államokban eltérően alakult a romák sorsa. A horvát usztasák 20-28 ezer romát gyilkoltak meg. A román hatóságok egyes források szerint 30-40 ezer cigányt mészároltak le. Más adatok alapján úgy tűnik, hogy 26 ezer cigányt deportáltak koncentrációs táborokba, akik közül 6-8 ezer embert megöltek, míg további 3 ezren az éhség és a betegségek áldozatai lettek. Szlovákiából nem deportálták a helyi cigány lakosságot, de általában a települések szélére kellett költözniük. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. SS-egységek százakat végeztek ki, de mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30%-át gyilkolták meg.

Homoszexuálisok

Az alacsonyabbrendű fajnak minősített népek mellett olyan csoportok is a holokauszt célpontjaivá váltak, akik a náci erkölcsi ideálokkal összeegyeztethetetlenek voltak; közéjük tartoztak a homoszexuálisok is. Noha Hitler hatalomra kerülése előtt a homoszexualitás viszonylag elfogadottnak számított Németországban (a melegek számát 1928-ban 1,2 millióra becsülték), az SA-t pedig egyenesen a homoszexualitás melegágyának tartották, a hosszú kések éjszakája után megváltozott a helyzet. 1936-ban Himmler felállította a Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatalt, a meleg férfiakat a német vér megrontójának bélyegezték, és a Gestapo melegbárokban tartott razziák és lakossági bejelentések révén elkezdte nyilvántartásba venni a homoszexuálisokat.

1945-ig körülbelül 100 000 férfit tartóztattak le homoszexualitás miatt; mintegy felüket elítélték. A koncentrációs táborba küldöttek számát 5–15 ezer közé teszik, a többiek közönséges börtönökbe kerültek. A táborokba zárt meleg férfiaknak rózsaszín háromszöget, a leszbikusoknak az antiszociális hajlamot jelző fekete háromszöget kellett viselniük. Az internáltak nagyobb része meghalt, részben annak köszönhetően, hogy nemcsak az őreik, hanem a fogolytársaik is kegyetlenül bántak velük. Egy kis részüket bírósági utasításra kasztrálták. Egyeseket megkínoztak vagy hormonkísérletekhez használtak. Egyes esetekben a homoszexualitás vádját ürügyként használták katolikus papok ellen.

Összességében a holokauszt a melegeknek csak egy töredékét érintette, nekik azonban más, a nácik által üldözött csoportokkal szemben a háború vége sem mindig nyújtott menekülést. Sokukat továbbra is börtönben tartották a nácik által hozott homoszexualitás-ellenes törvény alapján, amit csak az 1960-as évek végén töröltek el. A homoszexualitásért koncentrációs táborba zártak nem kapták meg a nácik egyéb áldozatainak járó állami kártérítést, és néha még a börtönbüntetésük idejébe sem számították be a táborban letöltött éveket. A német kormány hivatalosan csak 2002-ben kért bocsánatot a meleg közösségtől.

Fogyatékosok

1939-től Németországban több százezer testi vagy szellemi fogyatékossággal élő embert öltek meg szisztematikusan, az ezen emberek összegyűjtésére szakosodott speciális „kórházakban”. Később a családok kötelesek voltak értelmi fogyatékos vagy testi fogyatékossággal élő hozzátartozóikat ilyen kórházakba helyezni. A nemzetiszocialista eszme szerint felsőbbrendű és fajtiszta, vagyis árja emberről szóló nézete alapján nem voltak kívánatosak a „tökéletlen” emberek. Főleg méreggel végeztek velük, a hozzátartozókkal pedig azt közölték, hogy betegség miatt haltak meg. Több mint 400 000 személyt sterilizáltak, öltek meg, vagy végeztek rajtuk genetikai kísérleteket akaratuk ellenére, válogatás nélkül. A gáz általi kivégzés elméletét fogyatékossággal élő személyek kivégzésére fejlesztették ki, később alkalmazták a haláltáborokban.

Jehova Tanúi

A bibliakutatók – ahogy akkoriban Jehova tanúit nevezték – egyik fő előírása kifejezetten tiltja a hadviselésben való részvételt. A vallási szervezet ráadásul komoly háborúellenes propagandát is folytatott, ezért kezdettől szembekerültek a nemzetiszocialistákkal. Kb. 10 000 német bibliakutató volt egyszerre börtönben a nagyjából 25 000 fős közösségből, kb. 250 embert kivégeztek, és 2000-2500-an kerültek koncentrációs táborokba. Mintegy 1000-en közülük éhen haltak vagy fagyástól, betegségtől, végkimerüléstől, erőszaktól pusztultak el. A németeken kívül 200-250 holland, 200 osztrák, 100 lengyel, 10-50 magyar, belga, francia, cseh bibliakutató is volt közöttük. A Jehova tanúi közül kikerült áldozatok száma ugyan nagyon csekély a hatmilliós zsidó népirtáshoz képest vagy a roma áldozatok számához viszonyítva, de az üldözésük kegyetlensége és a német szellemi ellenállásban betöltött szerepük következtében meg kell emlékeznünk róluk is. Nyíltan küzdöttek nyomtatványaikban a szabad vallásgyakorlásért és a fegyverfogás lelkiismereti alapon való megtagadásáért. 1994. szeptember 27-én az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában neves történészek szemináriumot tartottak azzal a céllal, hogy méltassák Jehova Tanúinak szerepét; ezen részt vett 24 túlélő is.

Szabadkőművesek


A Libert é chérie szabadkőműves páholy emlékműve. A páholyt az esterwegeni koncentrációs tábor foglyai alapították 1943 novemberébenA nácik a szabadkőműveseket a zsidó világösszeesküvés ügynökeinek tekintették, és részben nekik tulajdonították az első világháború elvesztését. A szabadkőműveseket koncentrációs táborba küldték, ahol a politikai foglyoknak járó fordított piros háromszöget kellett viselniük. Mivel sokan közülük zsidók vagy ellenzékiek voltak, nem lehet pontosan tudni, hány embert öltek meg kifejezetten a szabadkőműves nézetei miatt.

Az üldözötteket mentő személyek

A II. világháború alatt a német ill. németek által megszállt területeken akadtak olyan emberek, akik – bár rendkívül kockázatos volt – zsidókat, cigányokat, egyéb üldözötteket igyekeztek megmenteni. Sokan ismerőseiket, barátaik családját, szomszédaikat vagy akár idegen embereket rejtegettek saját házukban. Voltak olyanok is, akiknek nagyobb befolyásuk, jobb kapcsolataik voltak, és akár több száz embert is meg tudtak menteni. Több mint 20 000 ember kapta meg 44 országban a Világ Igaza címet azért, mert zsidókat mentett meg a holokauszt idején. A legismertebbek közülük: Oskar Schindler, Emilie Schindler, Raoul Wallenberg, Raile Jakab, Giorgio Perlasca A kevésbé ismertek: a svéd Per Anger és Valdemar Langlet, a svájci Carl Lutz és Harald Feller, a spanyol Ángel Sanz-Briz, valamint Monsignor Angelo Rotta pápai nuncius és helyettese, Monsignor Gennaro Verolino

A magyarok közül az Igaz Ember cím birtokosai többek közt (2009 októberében 725-en vannak)) boldog Apor Vilmos, Sztehlo Gábor, id. dr. Antall József, Slachta Margit, Salkaházi Sára, Szalai Pál (2009 ben) vagy Reviczky Imre, Ferenczfalvi Kálmán. További ismert személyek, akik az üldözötteket mentették vagy a deportálások ellen tettek: Vámbéry Rusztem, Almásy László, Zsindely Ferenc és Zsindelyné Tüdős Klára, özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona és köre.

Holokauszt-emlékművek

A zsidó mártírok emlékműve, Dohány utcai zsinagóga (Varga Imre alkotása, 1991)


Cipők a Dunaparton (Pauer Gyula és Can Togay alkotása)


Berlin


Jeruzsálem

Fájl:KZ monument knorrstrasse munich may 2006.jpg
München


Szatmári és nagykárolyi magyar zsidók emlékműve
Holonban (Izrael)

Holokauszttagadás és holokausztrevizionizmus

Többen vitatják a holokauszt kapcsán folyó kutatások eredményeit. A hivatalosnak tekinthető, a történészek túlnyomó része által elfogadott adatokat a holokauszttagadók és a holokausztrevizionisták egyaránt megkérdőjelezik. (A két csoport között van átfedés, a holokauszttagadók is gyakran használják magukra a „holokausztrevizionista” (holocaust revisionist) kifejezést.)

Holokauszttagadók szerint a holokauszt nem következett be, avagy nem szervezetten. A holokauszt-revizionisták elfogadják ugyan a zsidó népirtás tényét, de szerintük hatmilliónál lényegesen kevesebb zsidót öltek meg a nemzetiszocialisták. Több alternatív vélekedés is létezik, miszerint a náci vezetés tudta nélkül történt a zsidók kiirtása, avagy nem voltak tömeggyilkosságok a koncentrációs táborokban. Mivel a holokauszt a történészek szerint az egyik legjobban dokumentált jelenkori történelmi esemény,, a holokauszttagadók álláspontját nem tekintik hitelt érdemlőnek. Az Egyesült Államok legnagyobb történészegyesülete, az Amerikai Történeti Társaság véleménye szerint a holokauszttagadás ,,legjobb esetben is csak a tudományos csalás egyik formája.” A holokauszttagadás nyilvános pártolása bűncselekménynek minősül számos országban, beleértve Ausztriát, Belgiumot, Csehországot, Franciaországot, Izraelt, Lengyelországot, Litvániát, Németországot, Olaszországot, Romániát, Svájcot, és Magyarországot is.

A „történelmi revizionizmus” (historical revisionism) a történelmi kutatások egyik fő módszere, a történelem ismételt felülvizsgálata a tények ismeretében. A történészek nagy része szerint viszont a holokausztrevizionizmus a történelmi tények szándékos félreértelmezése. Gordon McFee szavaival: „a revizionisták abból a következtetésből kiindulva, hogy a holokauszt nem következett be haladnak visszafelé a tényeken, és azokat az előre rögzített végeredményhez alakítják. Más szóval, megfordítják a helyes metodológiát … feje tetejére állítva a tudományos kutatás bevett módszereit.” A Public Opinion Quarterly amerikai társadalomtudományi folyóirat szerint „nincs olyan elismert történész, aki megkérdőjelezné a holokausztot, és azok, akik támogatják a holokauszttagadást, túlnyomórészt antiszemiták vagy neonácik.” A revizionisták által hivatkozott olyan munkák, mint Norman Finkelstein politológus művei nem holokauszttagadók, hanem a holokauszt tényének későbbi politikai vonatkozásaival, kihasználásával foglalkoznak.

Fájl:Nuremberg.jpg
Nümberg, nümbergi per katt a képre!

Fájl:Bundesarchiv Bild 183-V01057-3, Nürnberger Prozess, Angeklagte.jpg

A vádlottak:

Első sor (balról jobbra haladva): Hermann Göring, Rudolf Heß, Joachim von Ribbentrop, Wilhelm Keitel, Ernst Kaltenbrunner, Alfred Rosenberg, Hans Frank, Wilhelm Frick, Julius Streicher, Walther Funk, Hjalmar Schacht
Hátsó sor: Karl Dönitz, Erich Raeder, Baldur von Schirach, Fritz Sauckel, Alfred Jodl, Franz von Papen, Arthur Seyß-Inquart, Albert Speer, Konstantin von Neurath, Hans Fritzsche

Fel