Ugrás a Főoldalra!

<< Kronológia

Lengyel–szovjet háború

A lengyel–szovjet háború Szovjet-Oroszország és Szovjet-Ukrajna, valamint a Második Lengyel Köztársaság és az Ukrán Népköztársaság, négy újonnan született állam között zajlott az első világháború utáni Európában. A háború egy egyre terebélyesedő konfliktus végeredménye lett. Lengyelország, amely a felosztásokat követően visszanyerte államiságát, meg akarta védeni azokat a területeket, amelyeket tőle egyszer már elvettek, a szovjetek célja pedig az Orosz Birodalom által ellenőrzött területek megtartása volt, melyek felett a világháború alatt elvesztették a rendelkezésüket. Mind a két oldal saját magát tekinti győztesnek: a lengyelek azt állítják, sikeresen megvédték államukat, míg a szovjetek a lengyelek 1920-as keleti támadásának visszaverése miatt tekintik magukat a győztesnek.

A versailles-i békeszerződés nem rendezte a Lengyelország és Oroszország közötti határokat, és ennek megállapítását több, a háborút követő esemény hátráltatta. Ezek közé tartozik az 1917-es orosz forradalom, az orosz, a német és az osztrák birodalom szétesése, az orosz polgárháború, a központi hatalmak kivonulása a keleti frontról, valamint Ukrajna és Belaruszia függetlenedési igénye. Lengyelország államfője, Józef Piłsudski elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti határokat, amennyire csak tudja, kitolja, hogy ezt követően meg tudja alkotni a lengyel vezetés alatt álló országot, a Międzymorzét. Ez Közép- és Kelet-Európa nagy részét egybeolvasztotta volna, s így megakadályozta volna mind a német, mind az orosz imperializmus feléledését. Lenin Lengyelországban látta a hidat, ami összeköttetést biztosít más kommunista mozgalmakhoz, amelyek segítségével el tudja terjeszteni Európában a kommunista forradalmakat.

1919-re már a lengyel hadsereg ellenőrizte Nyugat-Ukrajna nagy részét, miután megnyerte a lengyel–ukrán háborút; a Nyugatukrajnai Népköztársaság sikertelenül próbált meg egy független államot létrehozni, mert erre a területre mind az ukránok, mind a lengyelek igényt tartottak. Ezalatt Oroszországban az ott folyó polgárháborúban a bolsevikok elkezdték átvenni az irányítást, és elkezdtek nyugatra terjeszkedni, az igényelt területek irányába. 1919 végére világos frontvonal kezdett kirajzolódni. A két fél közötti határon nyílt harc indult, miután Piłsudski 1920. áprilisában betört Ukrajnába. Itt egy hevenyészve összeállt, mégis ütőképes csapattal találta magát szemben, amely hirtelen rajtaütött. Ekkor a szovjet csapatok a lengyel erőket egészen a fővárosig, Varsóig visszaszorították. Ezalatt erősödtek a nyugati félelmek, hogy a szovjet csapatok elérik a német határt, és veszélyeztetik a nyugati hatalmak érdekeit. A nyár közepén Varsó eleste már biztosnak látszott, de augusztus közepén a lengyel erők váratlan győzelmet arattak a varsói csatában. Mikor keleten a lengyelek erői mellé állt a hadiszerencse, a szovjetek kérték, hogy kössenek békét, és a háború 1920 októberében tűzszünettel ért véget. Hivatalos békeszerződést 1921. március 18-án írtak alá Rigában, a rigai békét, amely a vitatott területeket elosztotta Lengyelország és Szovjet-Oroszország között. A háború nagymértékben meghatározta a két világháború közti lengyel–szovjet határt.

A lengyel támadás

Pilsudski 1920 április 25-én indította el csapatait Kijev ellen. Célja az volt, hogy a szovjet hadsereget csatára kényszerítse, és megverje még Kijev előtt, így a szovjetek hadi szellemét megtörve érjen el tartós békét. De a Vörös Hadsereg kitért az összecsapás elől, és így Pilsudski hadai ellenállás nélkül tudtak május 7-én bevonulni a városba.

Míg a lengyel társadalom ünnepelte a győzelmet, addig az orosz nép tragédiaként élte meg Kijev elvesztését. A bolsevik vezetők felhívással fordultak a régi cári tisztekhez, hogy csatlakozzanak a Vörös Hadsereghez, amelynek hatására a szovjet hadseregben közel megduplázódott a volt cári tisztek száma, ami a Vörös Hadsereg ütőképességét nagyban megnövelte. Míg a szovjet vezetés joggal számított az orosz népben felébredő nacionalizmusra, addig az ukránok körében a lengyel megszállás nem váltott ki lelkesedést, csak tudomásul vették az eseményeket. A lengyelek így nem tudták feltölteni csapataikat lelkes ukrán önkéntesekkel.

Jelentősebb szovjet ellenállás május 14-én indult Mihail Tuhacsevszkij vezetésével. A lengyelek ezt még visszaverték, de a július4-én induló szovjet offenzívát már nem bírták kivédeni. Ekkor írta Tuhacsevszkij a híres hadparancsát: „Az egyetemes forradalom sorsa nyugaton dől el, Lengyelország holttestén át vezet az út a világégéshez. A mi bajonettjeink hoznak majd boldogságot és békét az emberiségnek. A támadás órája eljött. Nyugatra! Vilnába, Minszkbe, Varsóba, előre!”

Tuhacsevszkij alig több mint egy hónap alatt visszaszorította a lengyeleket egészen Varsóig. A kritikus helyzetben lévő lengyel kormány az antant segítségét kérte. A Spába utazó lengyel miniszterelnököt azonban az antant küldöttek nem szövetségesnek kijáró fogadtatásban részesítették, hanem kikötötték, hogy csak akkor segítenek nekik fegyverszünetet kötni, ha elfogadják a határok kérdésében a világháborúban győztes országok küldötteiből álló Legfelsőbb Tanács döntését. A lengyel miniszterelnök kényszerből belement az alkuba. Így az antant jelölhette ki a tescheni lengyel-csehszlovák határt. Az eredmény a lengyeleknek határozottan kedvezőtlen volt, hiszen habár Lengyelország megkapta a terület csaknem felét, de az értékes iparvidékek és szénmedencék mind a cseheknek jutottak. Lengyelország tekintettel a kritikus hadászati helyzetre ideiglenesen beleegyezett a határba.

Az angol külügyminiszter, George Curzon felszólította a szovjet kormányt a hadműveletek befejezésére, és a Suwałki-Białystok-Bug vonal országhatárként való elfogadására. Moszkva azonban határozottan elutasította az angol döntőbíróságot, és kijelentette, hogy csak Varsóval hajlandó tárgyalni. Azonban olyan feltételeket szabtak a lengyel államnak, hogy annak elfogadása gyakorlatilag öngyilkossággal ért volna fel. Így a lengyel vezetés is a háború folytatása mellett tette le a voksát.