Ugrás a Főoldalra!

<< Kronológia

Locarnói konferencia

A locarnói szerződések


Kölcsönös garanciális szerződés Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország között  1925.október 16.

Összefoglalás a locarnói konferencia diplomáciai előzményeiről

A Párizs környéki békeszerződést követő négy esztendő az ott megszabott feltételek megváltozására irányuló kísérletekkel telt. A győztesek  elsősorban  Franciaország igyekeztek a szerződésben előírtakat számukra kedvezően módosítani, ám e törekvésük gyakorta fordította szembe őket egymással, ugyanakkor a legyőzöttek ellenállásával is találkozott. A nagyhatalmak túlzott elképzelései sokszor egymást is ellensúlyozták, így az érdekellentétek miatt a versailles-i rendszer szilárdabbnak bizonyult, mint ahogy azt a húszas évek elején vélték. A békerendszer konszolidációját az is nagyban elősegítette, hogy a proletárforradalom oroszországi győzelmével Európában megnyílt a kapitalizmus és a kommunizmus közti világméretű ideológiai küzdelem frontja, amit a szovjet állam 1925-ig még inkább szélesíteni igyekezett. Ennek megakadályozása pedig az egységes fellépést, következésképp a szövetségesek egymás és a vesztesek iránti nagyobb megértését követelte.

Az ideológiai támadásnak kitett hagyományos polgári demokráciák helyzetét tovább nehezítette, hogy a húszas évek elejére sem tűnt el a hatalomba, az állam mindenhatóságába és a katonai erőbe vetett hit. A modern tömegdemokráciák létrejötte, a tömegek bekerülése a hatalomba? szükségképpen erősítette azt az elképzelést, hogy a háborúval összeomlott régi helyetti új világ felépítése karizmatikusvezetőket igényel.

Ez az igény pedig könnyen válhatott táptalajává a diktatórikus törekvéseknek, mint ahogy azt 1923 őszéig Olaszország, Bulgária, Törökország és Spanyolország példája is igazolta. Bár ezek akkor még szórványjelenségnek tűntek, mégis egyértelműen jelezték, hogy belátható időn belül sor kerülhet a demokráciák és a diktatúrák összecsapására.  Ezek az újszerű jelenségek elgondolkoztatták Európa vezetőit, s megnövelték az esélyét valamiféle egyensúlypolitika kialakításának.

Legnehezebben Franciaország adta fel háború utáni ábrándjait. A francia nagypolitika még mindig a grandeur bűvöletében élt., így a Ruhr-válság időszakában a francia miniszterelnök az utolsó pillanatig kitartott az erőpolitika mellett. Mikor azonban az elhúzódó válság miat kialakult bajor és a rajnai szeparista törekvésekkel, valamint a hamburgi munkásfelkeléssel is képes volt a weimari köztársaság leszámolni, a Franciaországnak nyújtott kölcsönök visszafizetését váró Anglia és az Egyesült Államok nyomására Poincaré beleegyezett  egy, a német jóvátételről szóló nemzetközi konferencia összehívásába. Ezzel a lépéssel a nemzetközi politika új, az eddigieknél kiegyensúlyozottabb stádiumához érkezett.

A konferencia, melynek ötletét lord Curzon vtette fel, lényegében a Jóvátételi Bizottság szakértőinek ülése volt. Az amerikai pénzügyi szakértő, Charles Dawes vezette bizottság feladatul azt kapta, hogy teremtse meg a német fizetőképesség helyreállításának feltételeit.

Az 1924 áprilisára elkészült Dawes-terv célként a német gazdaság normalizálását és a szilárd valuta megteremtését határozta meg, mert úgy véle, hogy a németek  háborús jóvátételt csak a termelés fellendülése után tudnak fizetni.  Ehhez persze hitelre volt szükség, így a tervezet 800 millió márkányi kölcsönt is előirányzott. A jóvátétel összegét nem határozta meg, csak annyit kötött ki, hogy a német gazdaság teljesítőképességének arányában az évi fizetés összege 1-ről 2,5 milliárd márkára emelkedik. Hogy a teljesítés rendben haladjon a szakértői bizottság azt javasolta, hogy a német állami jövedelmeket vegyék ellenőrzés alá. Ez utóbbi rendelkezés nyilvánvalóan sértette a német szuverenitást, de így is jóval kedvezőbb volt a versailles-ben meghozottnál. A német gazdaság 1925-re már a fellendülés jeleit mutatta, aminek jótékony hatása lett a weimari köztársaság konszolidációkára és a konzervatív és a konzervatív politikai tendenciák erősödésére.  A Dawes - terv jelentősége azonban nemcsak gazdasági intézkedésekben rejlett. Mivel a győztesek igényeit jóval visszafogottabban fogalmazta meg, lehetőséget adott arra, hogy a nagyhatalmi összhang helyreálljon. Így a franciák remélhették, hogy a német jóvátétel  kihúzza gazdaságukat a kátyúból és végre számíthattak szövetségeseik támogatására is.  Az angolok és az amerikaiak pedig örömmel konstatálták, hogy a munkáspárti MacDonald egyenesen a németekkel szembeni engedékenységnek és pacifizmusának köszönhette népszerűségét.

A gazdasági kapcsolatok rendezésével egyidejűleg új szelek kezdtek fújni a nemzetközi politikában is. Gustav Stresemann fél évtizedes külügyminisztersége alatt új utakra terelte a német külpolitikát. Az önmagát Európa első számú diplomatájának tekintő politikus helyesen ismerte fel, hogy csak a teljesítési politika lehet a Németország újbóli elismerése felé vezető első lépés. Távlati célként a területi revíziót jelölte meg, de tisztában volt azzal, hogy minimális változásokhoz is maximális garanciának kell adnia az országának.

Első lépésként el kell érnie a megszállt területek kiürítését, s biztosítania kellett a franciákat arról, hogy a német igények ezen nem terjednek túl. A nyugati határok módosításáról természetesen ekkor még szó sem lehettet, de a német elképzelések között már szerepelt a kelet  délkeleti határok revíziója.

A német bizakodást erősítette, hogy a leginkább érintett Franciaországban ekkorra már felülkerekedett a securite irányzata, mely a határok biztonságáért cserébe hajlandó volt bizonyos engedményekre. A külügyek élén álló Aristide Briand ugyan nem volt hajlandó tárgyalni a német elképzelések közt szereplő Rajna-balpartról, az enyhülési folyamatot féltő angol kormány nyomására azonban belement egy német részvétellel való nemzetközi konferenciába.

Az 1925 őszén tartott konferencia alapját egy rajnai garanciális szerződés képezte, amit a németek 1922-ben terjesztettek a franciák elé  akkor még eredménytelenül. A decemberben, Londonban aláírt szerződésrendszer garantálta a francia-német és a belga-német határok sérthetetlenségét, melyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt, valamint kinyilvánította a háború tilalmát Németország, Belgium és Franciaország között. Ugyanakkor előírta , hogy a felek esetlegesen felmerülő nézeteltéréseiket békésen rendezzék.

A locarnói szerződés csak Németország nyugati határainál szavatolta a status quót, keleten nem, ezért a franciák Csehszlovákiával és Lengyelországgal külön egyezményt kötöttek, hogy határaikat biztosítsák. A stresemanni külpolitika sikerét 1926 őszén az tetőzte be, hogy Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt, mint nagyhatalom tagja, lett a Biztonsági Tanácsnak is.

Német fogadtatás

A Páneurópa-mozgalom biztonsági elképzelése lokális és interkontinentális háborúkat különböztetett meg. A politikai kontinensek belső konfliktusaitól Páneurópának távol kell maradnia. Az interkontinentális béke alapjául a kontinensek közötti szerződés szolgálhatna, amely bűncselekménynek nyilvánítaná a közöttük való háborút. A felszabadító háborúk realitásával számolva Európa államai számára a különállás megőrzését, afféle közvetítői szerepet ajánlott, elkerülendő, hogy az angolszász országok és a szovjetek az Ázsia feletti uralomért folyó harcukat Európa rovására vívják meg. 
Páneurópa fundamentumának a francia német együttműködést tekintette; megbékélésük legnagyobb eredménye az 1925. évi locarnói szerződés volt. Fő problémájának a keleti határok garanciájának hiányát tartotta, s óvott az illúziótól, hogy Locarnóval a béke tartósan fenntartható. A harmincas években a két nyugat-európai nagyhatalom keleti szövetségi rendszereinek (francia?lengyel, német?szovjet) feláldozásával gondolta mind bizonytalanabbá váló szövetségük megszilárdítását. Az osztrák kérdés megoldását is az európai egyesüléssel kötötte össze.

Németország a szerződést egyenrangú diplomáciai partnerként írta alá
A német sajtó mind pozitívabban reagált a Páneurópa Unióra; a szociáldemokrata Vorwärts és a polgári-liberális Deutsche Allgemeine Zeitung is felkarolta. A német Páneurópa-csoport elnöke a szociáldemokrata Paul Löbe Reichstag-elnök lett, aki haláláig az Európa-gróf híve és barátja maradt. Gustav Stresemann külügyminiszter is elismerően nyilatkozott a Páneurópa-gondolatról és Coudenhove-Kalergi rendkívüli tetterejéről. Franciaországban Edouard Herriot kormányfőt, a szenvedélyes köztársasági politikust nyerte meg ügyének. Ez különösen fontos volt a németellenes gyűlölet tompításához és a francia?német hidegháború megszüntetéséhez. Olaszországban Carlo Sforzában, az egykori külügyminiszterben talált támogatóra. Később fogadta őt Benito Mussolini is, aki Európa egyesítését elsősorban a vámok leépítésével kívánta elérni.
A Coudenhove-Kalergi házaspár felkereste Belgiumot, Magyarországot és Lengyelországot is. E három országban, valamint Spanyolországban, Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában, Észtországban, Lettországban és Litvániában működtek a bécsi Páneurópa Unió szekciói.  Az egyes nemzeti szekciók élén vezető funkciókat betöltő politikusok álltak. Az osztrák nemzeti bizottság elnöke Ignaz Seipel kancellár, a németé Paul Loebe, a Reichstag elnöke, a belga csoporté Van de Vyvere, a csehszlováké Václav Schuster, majd Edouard Beneš külügyminiszter, Észtországé Ch. R. Pusta, Franciaországé Louis Loucheur volt. A görögországi bizottság élén a Népszövetségben is nagy tekintéllyel bíró Nicola Politis állt. A lengyel komitét A. Lednicki, Lettországét J. Pauluks, a magyar szekciót Lukács György, a Fejérváry-kormány volt kultuszminisztere képviselte. 
A Páneurópa Unió első sikerét 1926 őszén aratta, amikor október 3-a és 6-a között Bécsben ülésezett az első nemzetközi Páneurópa-kongresszus, amelyen huszonnégy nemzet több mint kétezer küldötte vett részt. A plenáris ülés középpontjában a francia német közeledés állt, a bizottságok pedig a gazdasági, politikai és szellemi-kulturális együttműködésről tanácskoztak.

A locarnói szerződés csak Németország nyugati határainál szavatolta a status quót, keleten nem, ezért a franciák Cseszlovákiával és Lengyelországgal különegyzményt kötöttek, hogy határaikat biztosítsák. A stresemanni külpolitika sikerét 1926 őszén az tetőzte be, hogy Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt, mint nagyhatalom tagja, lett a Biztonsági Tanácsnak is.

A konferencia hatása a német - francia kapcsolatokra

Az 1925 őszén tartott konferencia alapját egy rajnai garanciális szerződés képezte, amit a németek 1922-ben terjesztettek a franciák elé  akkor még eredménytelenül. A decemberben, Londonban aláírt szerződésrendszer garantálta a francia-német és a belga-német határok sérthetetlenségét, melyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt, valamint kinyilvánította a háború tilalmát Németország, Belgium és Franciaország között. Ugyanakkor előírta , hogy a felek esetlegesen felmerülő nézeteltéréseiket békésen rendezzék.

1926 decemberében Németország katonai ellenőrzésének megszüntetéséről is határozatot hoztak. A politikai közeledés ismét lehetőséget adott egy régi igazság felismerésére: Német-és Franciaország gazdaságilag egymásra utalt. A megkötött vas-és acélipari kartellmegállapodások olyan jól működtek, hogy az is felmerült, hogy a német fizetések ellenében a franciák kiürítik az általuk megszállt területeket. A két parlament bizalmatlanságán ugyan meghiusult a terv, de megmutatta az együttműködés lehetséges formáját.

Nemzetközi helyzet a szerződés megszüntekor

A locarnói szerződés hatálya addig tart, amíg a Tanács  a szerződő felek egyikének kérelme alapján (a többi hatalommal három hónappal előbb kellett közölniük) legalább kétharmad többséggel meg nem állapítja, hogy a Nemzetek Szövetsége a szerződő feleknek elegendő garanciát nyújt. Innen számítva egy év elteltével a szerződés hatályát veszti.

Készítette: Lakatos Adrienn - Történelemtanár