Ugrás a Főoldalra!

<< Kronológia

Lateráni szerződés

A Szentszék és Olaszország között létrejött 1929. február 11-i államszerződés (Trattato Lateranense) megkötésének indoka, hogy a Szentszék és Olaszország kölcsönösen felismerte: érdekükben áll a köztük fennálló ellentéteket kiküszöbölni, és kapcsolataikat igazságosan és mindkettejükhöz méltóan rendezni.
A rendezés célja, hogy olyan helyzetet teremtsen, ami tartós módon biztosítja a Szentszék számára – küldetése teljesítése végett – a teljes függetlenséget. A Szentszék pedig elismerje, hogy a „római kérdés” véglegesen és visszavonhatatlanul megoldódott, vagyis lemondjon az Olasz Királysággal szembeni követeléseiről.
Annak érdekében, hogy biztosítva legyen a Szentszék teljes és látható függetlensége, valamint vitathatatlan szuverenitása nemzetközi téren is, a felek „úgy találták, hogy létre kell hozni, különleges eljárással, a Vatikánvárost, elismervén felette a Szentszék teljes körű tulajdonjogát, valamint kizárólagos és abszolút hatalmát és szuverén joghatóságát”.

Pius XI after Coronation.jpg Bundesarchiv Bild 183-2007-1022-506, Italien, deutsche Frontkämpfer in Rom crop.jpg



A Lateráni Szerződés központi része tehát egymás kölcsönös elismerése a felek részéről, illetőleg a Vatikánváros létrehozása. Olaszország mindenekelőtt megerősíti (a királyság statútumában már bennfoglalt elvként) a római katolikus vallás államvallási státusát (1. cikk). Elismeri továbbá a Szentszék a nemzetközi szuverenitását, mint annak természetéből fakadó, valamint hagyományainak és küldetésének megfelelő tulajdonságot (2. cikk).
Ezt követően elismeri a Szentszék „teljes körű tulajdonjogát, valamint kizárólagos és abszolút hatalmát és szuverén joghatóságát” a történelmileg Vatikánnak ismert terület és tartozékai felett. A szerződéssel ezekből a területekből létrejön a Vatikánváros (3. cikk), amit Olaszország elismer „a Római Pápa szuverenitása alatt álló államként” (26. cikk). Ez a szuverén joghatóság pedig kizárja az olasz hatóságok bármiféle beavatkozását a Vatikánvároson belül.
Cserében a Szentszék a megállapodások által „megfelelően biztosítottnak” tartja mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy „kellő szabadsággal és függetlenséggel gondoskodhasson a Római Egyházmegye, valamint a katolikus egyház pasztorális kormányzásáról Olaszországban és a világban”. S főként pedig kijelenti, hogy a „római kérdést” véglegesen és visszavonhatatlanul megoldottnak, tehát kiküszöböltnek tartja, továbbá elismeri az Olasz Királyságot a Savoia-ház uralma alatt, és Rómát az olasz állam fővárosaként.
A szuverenitásból fakadóan a Szentszéknek a követségi joga van, vagyis küldhet és fogadhat diplomáciai képviselőket, és Olaszország garantálja, hogy ezek szabadon gyakorolhassák funkciójukat. A Szentszéknél akkreditált diplomáciai képviseletek pedig továbbra is olasz területen székelhetnek, még abban az esetben is, ha a küldő államnak Olaszországgal egyébként nincsen diplomáciai kapcsolata. A szerződés rögzíti a Szentszék és Olaszország közötti diplomáciai kapcsolatokat is nagyköveti, illetőleg nunciusi rangban (12. cikk).
A Vatikánváros létrehozása kapcsán az Olasz Állam vállalja, hogy a területet teljes mértékben átadja a Szentszéknek (5. cikk). Erre azért volt szükség, mert Róma elfoglalását követően az olasz hatóságok a Szent Péter-bazilika mögötti terület egy részét is megszállták, mivel ott működött a város egyetlen pénzverdéje. A maga részéről a Szentszék gondoskodni tartozik a város kapuinak kiépítéséről és határainak elkerítéséről, ami alól csak a Szent Péter tér jelent kivételt. Annak ugyanis továbbra is a közönség számára nyitottnak kell maradnia, s rajta az olasz rendőri hatóságok tartják fenn a rendet (3. cikk). Szintén vállalja a Szentszék a Vatikánban és a lateráni palotában található „művészeti és tudományos kincsek” - lényegében a Vatikáni Múzeum gyűjteményei - szabad látogathatóságát (18. cikk).
A szerződés rendelkezik az új állam létezéséhez elengedhetetlen szolgáltatások biztosításáról: a vízről, a saját távíróról, rádióról, telefonról és a vasútról. Ez utóbbi megvalósítása érdekében építtette fel az olasz állam a vatikáni vasútállomást.
A Szentszék több más római és azon kívüli birtokára az olasz állam úgynevezett területenkívüli jogokat biztosít (13-15.cikk). Ami annyit jelent, hogy azok nem a Vatikánvárosi Államhoz tartoznak, hanem olasz területnek számítanak, de az olasz állam mégis garantálja, hogy felettük nem gyakorol joghatóságot. Köztük találjuk a másik három nagybazilikát (a Lateráni Szent János- és a Falakonkívüli Szent Pál-bazilika, valamint Szűz Mária Főtemploma, azaz a Santa Maria Maggiore) a hozzájuk tartozó épületekkel együtt. Továbbá számos olyan palotát szerte a történelmi belvárosban és a Vatikán környékén, amelyek a Szentszék hivatalainak adnak otthont. Ugyancsak a területen kívüli birtokok között sorolja fel a szerződés a két részből álló Castel Gandolfo-i rezidenciát, amihez egyúttal hozzácsatolja a Villa Barberinit.
Biztonsági okokból Olaszország a Szentszék tulajdonába adja a Szent Péter tér fölé magasodó Gianicolo-domb északi részén található ingatlanokat (14. cikk), s vállalja, hogy a Vatikánvárost határoló utcákon nem engedi meg a belátást lehetővé tevő magasságú épületek létesítését (7.cikk). A szerződés értelmében a Vatikánváros légtere le lesz zárva a légi közlekedés elől. Miután pedig a Szentszék vállalja, hogy az államok közötti „világi versengésből” és az e célból összehívott kongresszusokból ki kíván maradni – hacsak a felek fel nem kérik – a Vatikánváros semleges területnek számít (24. cikk).
A területi kérdések mellett a személyieket is rendezi a szerződés. Vatikáni állampolgárnak ismeri el a Vatikánvárosban állandó lakóhellyel rendelkezőket (9. cikk), továbbá a Rómában lakó bíborosokat (21. cikk), akik Olaszországban királyi hercegi méltóságot élveznek (hiszen mind potenciális „trónörökösök”). Az egyházkormányzat és a pápai udvar tisztségviselői számára pedig bizonyos mentességeket biztosít (például a katonáskodás alól, ld. 10. cikk), és garantálja az egyház „központi szervei” számára az állami beavatkozás alóli mentességet (11. cikk). A pápa személyét „szentnek és sérthetetlennek” tartván, az olasz jog a királyéval megegyező védelmet biztosít számára merényletekkel és sértésekkel szemben (8. cikk).
Külön rendelkezésekben vállalja Olaszország, hogy a konklávék és a zsinatok rendjét biztosítja (21. cikk). A Vatikánváros területén elkövetett bűncselekmények ügyében a Szentszék kérésére az olasz hatóságok járnak el, és ez utóbbiaknak a vatikáni hatóságok kiadják a területükre menekülő bűnösöket – ha tettük a Vatikánban is bűncselekménynek számít (22. cikk). A vatikáni bíróságok ítéleteinek végrehajtásakor Olaszország a nemzetközi jog szabályai szerint jár el, ám közvetlenül hatályosnak ismeri el az egyházi hatóságoknak egyházi személyek ügyében, lelki vagy fegyelmi kérdésben hozott ítéleteit (23. cikk).
Olaszország adómentességet biztosít a szentszéki tisztségviselők számára, továbbá vám- és illetékmentességet a vatikáni áruforgalomra (17., 20. cikk). A szerződéshez mellékletként csatolt pénzügyi megállapodás pedig rendezi a két fél közötti anyagi természetű ügyeket.

A Szerződéshez csatolt három melléklet az érintett területek és épületek térképeit, illetve alaprajzait tartalmazza. A IV. melléklet pedig egy önálló, de a Lateráni Szerződés integráns részét képező pénzügyi egyezmény.
Ennek bevezetője rögzíti, hogy a volt Pápai Állam megszűnésével, valamint az egyházi javak államosításával ért veszteségekért hivatott kárpótolni a Szentszéket. Ez utóbbi – tekintettel az olasz állam pénzügyi helyzetére és az ország gazdasági állapotára – a „legszükségesebbre kívánja korlátozni kárpótlási kérelmét”, és jóval alacsonyabb összegre tart igényt, mint amekkora az olasz államtól az 1871-es garanciatörvényben foglalt egyoldalú vállalások értelmében járt volna.
Az olasz állam a ratifikációval egy időben átad a Szentszéknek 750 millió lírányi készpénzt és egymilliárd lírányi, 5%-os kamatozású államkötvényt. Ezzel a Szentszék végérvényesen rendezettnek tekinti az olasz állammal szemben az 1870-es események kapcsán támasztott pénzügyi követeléseit.