Ugrás a Főoldalra!

<< Kronológia

Adolf Hitler a kancellár

A hatalom megszerzése

Hitler politikai fordulópontja a nagy gazdasági világválság során érkezett el, amely Németországot 1930-ban érte el. Az 1919-ben megalakított demokratikus rendszert a konzervatívok sosem fogadták el igazán, ugyanakkor a fasizmust ellenezte ez a rendszer. A szociáldemokraták és a hagyományos parlamenti pártok nem tudtak megbirkózni a gazdasági válság okozta problémákkal. 1930-ban a Nemzetiszocialista Párt a viszonylagos ismeretlenségből hirtelen 18,3%-ot szerzett és 107 képviselői helyet a Reichstagban, amellyel a második legnagyobb párttá vált.
Hitler a német parasztok, háborús veteránok, középosztálybeliek támogatására apellált, akik az 1920-as infláció és a gazdasági válság következtében fellépő munkanélküliség legnagyobb szenvedői voltak. A városi munkásság általában közömbös volt Hitler nézeteivel szemben, Berlin és a Ruhr-vidék pedig különösképpen ellenséges volt. Az 1930-as választás kifejezetten bukásnak számított a jobb-közép kormánynak, amelyet most egy többségi ellenzék fogadott a Reichstagban.
Míg Brüning rendeletei kevés gazdasági fejlődést hoztak, a kormány igyekezett elkerülni az 1932-es elnöki választásokat, és abban reménykedtek, hogy náci segédlettel sikerül Paul von Hindenburg elnökségét meghosszabbítani. Hitler ezt elutasította, és Hindenburg ellen lépett fel az 1932-es elnöki választáson, másodikként futva be mindkét fordulóban. Több mint 35%-ot szerzett az áprilisi fordulóban.

Fájl:Bundesarchiv Bild 183-S33882, Adolf Hitler retouched.jpg


Hindenburg feloszlatta a kormányt és újat nevezett ki a konzervatív Franz von Papen vezetésével, amely azonnal új parlamenti választásokat indított. 1932 júliusában a Náci Párt 230 képviselői helyet nyert, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Mivel a nácik és kommunisták most többséget szereztek a parlamentben, egy középpárti kormány alakítása lehetetlenné vált. A Papen kormány bizalmatlansági indítványon, 84%-kal elbukott.
Papen és a Katolikus Centrum Párt tárgyalni kezdett a nácikkal egy új kormány alakításáról, de Hitler túl nagy követelményeket támasztott: kancellári címet követelt, és az elnök hozzájárulását a rendkívüli intézkedésekhez. Ajánlatát így elutasították, és mivel a náci párt a munkások támogatását nem nyerte el, néhány náci szimpatizáns is elpártolt tőlük.
1932. szeptember 12-én feloszlatták a Reichstagot, és ismét új választásokat írtak ki, féléven belül immár a másodikat. Az előjelek kedvezőtlenek voltak a náci párt számára. A november 6-án lezajlott új parlamenti választásokon az NSDAP kétmillió szavazatot veszített (az előző 37,3% helyett 33,1%-ot ért el). 230 képviselő helyett 196-ot szerzett.
Logikusan úgy látszott, Hitler és pártja rendkívül távol került a hatalomtól. Téves tehát az a felszínes (és hamis) egyszerűsítés, hogy Hitler választások útján került volna hatalomra. Papen és Schleicher tábornok féktelen hatalmi küzdelme azonban más útra vezette a német (és a világ)történelmet.
Mivel Papen nem tudott többséget szerezni, Hindenburg Schleicher tábornokot nevezte ki, aki azt ígérte, hogy többséget szerez a szociáldemokratákkal, és a disszidens náci frakcióval, akiket Strasser vezetett.
Papen meg akarta győzni Hindenburgot, hogy nevezze ki Hitlert kancellárrá, akit majd ő kézben tart. Amikor Schleicher koalíciós kísérlete megbukott, a parlament újabb menesztését kérte, de Hindenburg megbuktatta, és Hitlert kancellárnak, Papent pedig alkancellárnak nevezte ki. A kabinetnek 4 náci tagja volt, Hitler, Göring, Goebbels és Frick. 1933-ban Hitlert hivatalosan kancellárrá nevezték ki.