Ugrás a Főoldalra!

<< Kronológia

Angol - Német Flottaegyezmény

Az angol-német flotta egyezmény

Az 1935. június 18. napján aláirt angol-német flotta egyezményt, brit részről a konzervatív párthoz tartozó miniszterelnök, Stanley Baldwin/1935. június 7.-1937. május 28./, által vezetett kormány írta alá. A Sir Samuel Hoare által vezetett diplomácia nem minden előzmény nélkül állt rá erre a megegyezésre. Ez abból is kitűnik, hogy a harmadik Baldwin kormány alig néhány nappal hivatalba lépése után már, egy ilyen nagy jelentőségű egyezményt tudott felmutatni. 
Nagy-Britannia diplomáciája sok szempontból már a versailles-i béke aláírásakor fenntartásait fejezte ki a létrejött európai állapotok miatt. Az angol külpolitikusok hajlandónak mutatkoztak az első világháborút lezáró béke korlátozott felülvizsgálatára. Hajlottak a német katonai egyenjogúság elismerésére is. Aminek a megoldását az általános leszerelési tárgyalásokkal akarták összekapcsolni. A harmincas évek elején a brit álláspont szerint a szárazföldi hadseregek terén az egyensúlyi állapot kialakítása lenne megfelelő. E szerint a francia hadsereg létszámát csökkenteni, a németet pedig emelni kellene. Készek voltak engedményeket tenni a hadiflotta kérdésében is, jól tudván, hogy a német flottának nagyon sok évre lenne szüksége ahhoz, hogy komoly fenyegetést jelentsen Angliára. Azt gondolták egy ellenőrzött, egyezmények által szabályozott flotta fejlesztés jobb, mint egy ellenőrizhetetlen. Egyetlen haderőnemnél, a légiflottánál nem voltak hajlandóak engedményekre, mivel a szigetországot a levegőből érezték a legsebezhetőbbnek.


Az 1932-ben kezdődött genfi leszerelési konferencia kudarcba fulladt. 1933 – tól pedig már Adolf Hitlernek hívták a német kancellárt. Egyértelmű volt, hogy Németország az eddigieknél erőteljesebben fogja követelni katonai téren a teljes egyenjogúságot az egykori győztesekkel. Az új kancellárnak, hogy megszilárdítsa hatalmát, sikereket kellett felmutatnia. Az európai politikusok többsége nem ismerte fel a náci rendszerben rejtőző veszélyeket, így az angol diplomácia sem. Nagy-Britanniában mindig is erős volt, mind a konzervatív, mind a liberális pártban a békeszerződést elhibázottnak tartók, csoportja. Ők a „békéltetés” hívei, amely kifejezés gyakorlatilag a békeszerződés revízióját jelentette, s a kontinens nyugati részén, bármi áron megőrzendő békét szolgálta. Az angol külpolitika a harmincas évek során gyakorlatilag mindvégig ezt az elvet vallotta.
Hitler távlati terveiben fontos szerep jutott egy általános egyezménynek a Brit Birodalommal. Ennek előmozdítása érdekében számos javaslattal bombázta 1934 végétől az angol diplomatákat. Egyik javaslata felkeltette nem csak a politikusok, de a nagy befolyással rendelkező Admiralitás érdeklődését is. Egy megállapodás elejét vehette egy tengeri fegyverkezési versenynek, amelynek pénzügyi vonatkozásai súlyosan érintették volna az éppen komoly pénzügyi gondokkal küzdő Angliát.
Az angol külpolitika ugyan igyekezett mérsékelni a német igényeket, de a flotta kérdésben, hajlott a megegyezésre. Részben ennek köszönhetően, a német részről 1935. márciusában bejelentett általános hadkötelezettség visszaállításával szemben nem lépett fel túlzott eréllyel. Sőt a nemzetközi fellépésben is sikerült elérni, hogy csak szavak és ne tettek szülessenek. Az úgy nevezett „stresai front” csak szavakban ítélte el a németek újra fegyverkezését. Az áprilisi stresai találkozó előtt, a brit diplomaták tárgyaltak Hitlerrel, ahol ismét felvetődött a flotta egyezmény kérdése. Német részről elhangzott, hogy beérnék annyival, ha az angol flotta 35%-át tenné ki a saját hajóhaduk. Sőt egy a légierőt illető egyezményt is felvetettek, ahol Hitler tőle megszokott módon jókora blöffel rémítette el tárgyaló partnereit, jóval nagyobbnak mondva saját légi flottáját a valóságosnál. Ez a légi veszélyt komolyan vevő angolok számára megerősítette azt, hogy a tengeri erők kérdésében minél sürgősebb megállapodásra van szükség.


Az angolok számára kedvezőtlenül alakult a helyzet a Földközi-tengeren, a francia és az olasz kormány közeledése miatt. A világ számos pontján érdekelt brit hajóhad, számára mind szükségesebbnek látszott a viszony rendezése a németekkel. Tekintettel kellett lenni a rohamosan erősödő japán flottára is.


A britek politikájának alapja, vagyis a hatalmi egyensúly megőrzése nem változott, annak elérésére, az ehhez vezető út módjára azonban nem volt egységes álláspont. Nem csak az angol politika volt megosztott, de a kormányzó konzervatív párt is. Nagy kérdés volt szabad-e, tárgyalni a németekkel, illetve meddig lehet engedményeket tenni a békeszerződések felülvizsgálatában. Churchill felhívta a figyelmet a náci veszélyre s ellenzett mindenféle engedményt, mások viszont a béke mindenáron való fenntartása mellett álltak ki, még Európa keleti felének esetleges feláldozása árán is.
A londoni diplomaták szövetséges után néztek, akinek segítségével korlátozhatnák a német igényeket. A francia- olasz közeledés, illetve a párizsi kormányválság miatt hagyományos szövetségesükre, a franciákra nem számíthattak. Moszkvai tárgyalásaik sem kecsegtettek komoly reményekkel, nem maradt más, mint külön megállapodást kötni a németekkel, amitől a biztonság növelését várták.


A pénzügyi gondok legyőzése miatt, választani kellett a fejlesztendő fegyvernemek közül, a nagyon költséges, tengeri flotta fejlesztés helyett a légierőt választották.
Hitler május végi beszéde, amiben a kifejtette, hogy bármelyik európai hatalommal hajlandó kétoldalú megnemtámadási szerződést kötni, tovább bátorította az angol döntéshozókat.
Gyors tárgyalások után, lényegében Hitler javaslatai alapján június 18-án aláírták a megállapodást. Német részről felbukkant a szerződés megkötésénél a később szédítő külügyi karriert befutó Von Ribbentrop.


A német és a Brit Nemzetközösség hajóhada közötti arányszám 35:100 lett. A németek vállalták, hogy ezt a számot minden körülmények között betartják. Illetve a körülmények nagy mértékű változása esetén, újabb tárgyalásokat kezdenek. A szerződésben kifejezték reményüket, hogy kettejük megállapodása, elősegíti, a világ, tengeri hatalmai közötti általános megállapodást, bár ez csak afféle, diplomáciai fogásnak könyvelhető el. Ennél fontosabb hogy bizonyos körülmények között a német tengeralattjárók tonnatartalma megegyezhet a brit búvárnaszád flottával. Ez, figyelembe véve milyen veszélyt jelentettek ezek a hajók az első világháborúban Angliára, komoly engedménynek tekinthető.


A szerződés nem csak a nemzetközi politikában, de a szélesebb közvéleményben is jelentős hatást gyakorolt. London gyakorlatilag önként felülvizsgálta a versailles-i békét, amikor semmisnek tekintette annak fegyverkezési korlátozásait. A németek számára felbukkant a lehetőség más pontok megváltoztatására is, úgy is lehetett értelmezni, hogy Angliát a kontinens ügyei csak korlátozottan érdeklik, s inkább csak gyarmataira illetve a domíniumaira koncentrál. Hitler még erősebben reménykedett, hogy a britekkel sikerül egy nagy általános szerződést kötni, amelyben úgymond feloszthatnák egymás között a világ fölötti befolyást, ez még sokáig visszatérő elve maradt, természetesen valós alapok nélkül.


A náci propaganda kiválóan kitudta használni a szerződésben megbúvó lehetőségeket. Egy olyan megállapodásként mutatta be, amely elismerte, hogy a német fegyverkezés elé már nem lehet akadályokat gördíteni. A korábbi sikerekkel együtt, mint amilyen például a Saar- vidék népszavazással biztosított visszatérése, illetve a későbbiekben a Rajna-vidék demilitarizálásának megszüntetése, a korábbiaknál nagyobb népszerűséget, elfogadottságot tudott szerezni a német lakosság körében Hitler rendszerének. A rajna-vidék német megszállásánál, és még később is a német vezető jól ki tudta használni a nyugat megosztottságát, és az angol, engedékeny, a békéltetésen alapuló politikát. A tömegek mind inkább kezdték elhinni, hogy a megalázó békerendszert sikerül kedvezően megváltoztatni, s , hogy ehhez csak is Hitler ismeri a helyes utat. A külpolitikai, diplomáciai sikerek a rendszer legitimitását, szilárdságát fokozták. Nemcsak a lakosság, de a hivatásos tiszti kar, azon részében is, amely kezdetben fenntartásokkal kezelte a náci rendszert. 


A flotta egyezmény katonai szempontból más hatást váltott ki. Hitler az általa kötött megállapodásokat rendkívűl „rugalmasan” kezelte, vagyis csak addig tartotta be, ameddig nem jelentett számára terhet. 
1937-ben Hitler közölte hadi tengerészete vezetőivel, hogy háborúra kell felkészülni Anglia ellen. A terv megvalósításához nagy arányú fejlesztésekre volt szükség, hiszen a brit flotta felülmúlta a németet. Anglia szárazföldi serege messze elmaradt a némettől, a légi ereje is hátrányban volt ebben az időszakban. A hadi flotta azonban óriási fölénnyel büszkélkedhetett. Némileg árnyalja a képet, hogy ez a hatalmas haderő, a világ számos tengerén volt jelen, illetve hajóinak többsége viszonylag régi építésű, ekkortájt már elavultnak számított.


Ennek megfelelően a német admirálisok csak az úgynevezett Hazai Flotta, vagyis a közvetlenül a Brit-szigeteket védő erők elleni harcra készültek. Két célt tűztek ki, az egyik Anglia elvágása az utánpótlástól, másrészt a partra szállás biztosítása.
A problémát az jelentette, hogy a blokádhoz elsősorban tengeralattjárók és kisebb méretű, de gyors felszíni hajókra lett volna szükség, a Hazai Flotta legyőzéséhez viszont nagyméretű felszíni csatahajókra, ezek megépítéséhez azonban legalább 7 évre volt szükség. Hitler még is ezek mellett döntött, annak ellenére, hogy ipara nyersanyag, alkatrész és kapacitás hiánnyal küzdött. A különböző fegyvernemek küzdöttek egymással a lehetőségekért, de egyik sem kaphatta meg, a kívánt mennyiséget.
Az úgynevezett „z-terv” a következő egységek, megépítését tűzte ki célként:10 darab csatahajó, három zsebcirkáló, 16 cirkáló, két repülőgép-hordozó. A felszíni hajók építése miatt a tengeralattjárók kevesebb anyagot, lehetőséget kaptak.
A háború kitörésekor a csatahajók még építés alatt álltak, például a Bismarck, repülőgép-hordozóból egy sem készült el, soha. A tengeralattjáróknak is csak hatoda állt készen, a háborúban aztán megmutatkozott, ennek a hátránya, hiszen a felszíni hajók nem játszottak nagy szerepet, a tengeralattjárók viszont túlságosan kis számban álltak rendelkezésre, hiszen a forrásokat a nagy hajók kötötték le. A brit flottának hétszer annyi csatahajója, hatszor több cirkálója, kilencszer több rombolója volt, igaz a német egységek lényegesen korszerűbbek, gyorsabbak, erősebb páncélzatú, fegyverzetű hajók voltak, az angol hajóknak a Földközi-tengeren az olaszok, Kelet-Ázsiában a japánok ellen is harcolniuk kellett.


Az látható, hogy a német hajóhad soha sem lépte át a flotta egyezményben, meghatározott 35%-os szintet, a felszíni hajók tekintetében legalábbis nem. Természetesen nem az 1935-ös flotta egyezmény miatt alakult így a helyzet, sokkal inkább a rendelkezésre álló idő rövidségével, a hajóépítési kapacitások elégtelenségével hozható összefüggésbe, hogy a náci Németország ezt a szerződését betartotta.


Anglia számára a szerződés megkötése, a történelmi távlatból vizsgálva nem sok haszonnal járt, akárcsak a megbékéltetésen alapuló politikája. A flotta egyezmény is az egyik olyan lépésnek tekinthető, amellyel fokozták Hitler étvágyát, ahelyett, hogy csillapították volna azt. Végső soron egy lépcsőfoknak bizonyult a második világháborúhoz vezető úton.

forrás: http://www.tortenelem.abbcenter.com

Angol-német flottaegyezmény
Jegyzékváltás a német és a brit kormány között a tengeri fegyverkezés korlátozásáról
1935. június 18.

 

[Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. Budapest, 1983. 376-379. p.]

(Részletek)

Sir Samuel Hoare Ribbentrop Úrhoz

Foreign Office

Excellenciás Uram!

1. Az utóbbi napok folyamán a német kormánynak és Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormányának képviselői tárgyalásokat folytattak, amelyeknek fő célja az volt, hogy egyengessék az utat a tengeri fegyverkezés korlátozása tárgyában megtartandó általános értekezlet felé. Most örömmel közölhetem Excellenciáddal, hogy Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormánya kifejezetten elfogadta a német kormánynak a fenti tárgyalásokon megvitatott azt a javaslatát, hogy a német hadiflotta ereje a Brit Nemzetközösség tagjai összes haditengerészeti erejéhez viszonyítva a jövőben is a 35 : 100 aránynak feleljen meg. Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormánya ezt a javaslatot úgy tekinti, mint legnagyobb fontosságú hozzájárulást a tengeri fegyverkezés jövendő korlátozásának ügyéhez. Úgy véli továbbá, hogy a megegyezés, amelyre most a német kormánnyal jutottak, és amelyet a német és angol kormány között a mai naptól hatályosnak tartva és végleges megegyezésnek tekint, meg fogja könnyíteni a tengeri fegyverkezés korlátozására vonatkozó általános egyezmény megkötését a világ összes tengeri hatalmai között.
2. Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormánya ugyancsak egyetért azokkal a magyarázatokkal, amelyeket a német megbízottak a legutóbbi londoni tárgyalások folyamán ezen alapelv alkalmazásának módja tekintetében adtak. Ezek a magyarázatok a következőkben foglalhatók össze:


a) A 35 : 100 arányszám állandó aránya, azaz a német flotta össztonnatartalma sohasem haladhatja meg a Brit Nemzetközösség tagjai tengeri hadereje szerződésileg meghatározott össztonnatartalmának 35 százalékát, vagy amennyiben ez a tonnatartalom a jövőben nem esik szerződési kötelezettség alá, a Brit Nemzetközösség tagjai tényleges össztonnatartalmának 35 százalékát.
b) Ha a tengeri fegyverkezés korlátozására vonatkozó jövőbeni általános szerződés nem fogadná el a korlátozásnak azt a módszerét, amely a különböző hatalmak flottái között arányszámot állapít meg, a német kormány nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy a megelőző alpontban említett arányszámot ilyen jövőbeni általános szerződésbe belefoglalják, feltéve, hogy a tengeri fegyverkezés jövőbeni korlátozásának abban elfogadott módszere olyan természetű, hogy teljes biztosítékot nyújt Németországnak az iránt, hogy ez az arányszám fenntartható lesz.


c) Németország minden körülmények között tartja magát a 35 : 100 arányszámhoz, vagyis ezt az arányszámot más hatalmak flottaépítkezései nem fogják befolyásolni. Amennyiben a tengeri fegyverkezésnek a múltban rendes körülmények között fenntartott általános egyensúlyát, más hatalmak bármilyen rendkívüli és kivételes flottaépítkezésekkel erőszakosan felborítanák, a német kormány fenntartja magának azt a jogot, hogy felhívja Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormányát az így keletkezett új helyzet megvilágítására.
(…)


e) Amennyiben és ameddig más jelentős tengeri Hatalmak a cirkálók és rombolók részére egyetlen kategóriát tartanak fenn, Németországnak jogában van e két hajóosztály részére egyetlen kategóriát fenntartani, habár jobban szeretné e két osztályt két kategóriában látni.


f) A tengeralattjárók tekintetében mindazonáltal Németországnak joga van arra, hogy az össztonnatartalomra vonatkozó 35 : 100 arányszámot túllépése nélkül a Brit Nemzetközösség tagjai összes tengeralattjáróinak tonnatartalmával egyenlő tonnatartalmú tengeralattjárókkal rendelkezzék. A német kormány azonban kötelezi magát, hogy az alább következő mondatban jelzett körülmények kivételével tengeralattjáróinak tonnatartalma nem fogja meghaladni a Brit Nemzetközösség tagjai birtokában levő tengeralattjárók össztonnatartalmának 45 százalékát. Arra az esetre, ha olyan helyzet állna elő, amely a német kormány véleménye szerint szükségessé teszi, hogy érvényesítse a fent említette 45 százalékot meghaladó százalékú tengeralattjáró-tonnatartalomra vonatkozó igényét, a német kormány fenntartja magának a jogot arra, hogy erről Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormányát értesítse és egyetért azzal, hogy a kérdés barátságos megbeszélése tárgya legyen, mielőtt a német kormány ezen jogát gyakorolná.
(…)


4. Tisztelettel kérem Excellenciádat, tájékoztasson arról, egyetért-e a német kormány azzal, hogy e jegyzék fenti pontjai helyesen adják vissza a német kormány javaslatát.

(…)

Von Ribbentrop, a Német Birodalom rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Sir Samuel Hoare brit külügyi államtitkárhoz

Excellenciás Uram,


Tisztelettel igazolom Excellenciád mai napon kelt levelének vételét, amelyben szíves volt Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormánya nevében a következőket közölni:
(Megismétli Sir Samuel Hoare levelét.)
Tisztelettel igazolom Excellenciádnak, hogy a fenti levél helyesen adja vissza a Német Birodalom kormányának javaslatát, és örömmel veszem tudomásul, hogy Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormánya ezt a javaslatot elfogadja.
A Német Birodalom kormánya a maga részéről is úgy véli, hogy a megegyezés, amelyre Őfelsége Egyesült Királyságbeli kormányával most jutottak és amelyet a két kormány között a mai naptól hatályos tartós és végleges megegyezésnek tekint, meg fogja könnyíteni a világ valamennyi tengeri hatalma között ezen kérdésekre vonatkozó általános egyezmény megkötését.
Fogadja, Excellenciás Uram, megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.


Von Ribbentrop