Ugrás a Főoldalra!

<< Kronológia

Független Szlovákia megalakulása

Németország már a Cseh–Morva Protektorátus létrehozását fontolgatta, ezért februártól a szlovák önállósodási törekvések mellé állt. Március 9-én ezért cseh csapatok szállták meg Szlovákiát, Tisot pedig lemondatták. 1939. március 13-án Hitler magához hívatta Tisot és Ferdinand Ďurčanský külügyminisztert, másnap pedig Háchat, akiket kész helyzet elé állítva meg is fenyegetett. A Szlovák Néppárt vezetőjeként és az autonóm Szlovákia miniszterelnökeként Tiso március 14-én Zsolnán kikiáltotta a „független” Szlovákiát, melyet német védnökség alá helyezett. Másnap Cseh és Morvaországot Németország, a függetlenedni vágyó Kárpátalját (március 15–18. között) pedig Magyarország annektálta. Magyarország és Szlovákia közti „határvita” 1939. március 23 és április 4-e között a Magyar–szlovák kis háborúhoz vezetett. A kisantant ezzel hivatalosan is megszűnt létezni (utolsó „sikereinek” egyike a Bledi egyezmény).


A Tiso-féle első önálló szlovák állam (1938–1944) területe a mai Szlovákián belül

1. A pozsonyi hídfő 1947-ig Magyarország része

2. Az első bécsi döntéssel 1938-ban Magyarországhoz került terület

3. Kárpátalja 1939. március 15-ei magyar megszállásával Magyarországhoz került terület

4. Az első bécsi döntéssel 1938-ban a Harmadik Birodalomhoz került terület

5. Német védterület, német katonai megszállás alatt

Március 18-án Hitler Bécsbe hívatta Tisot, ahol a védnökség feltételeit tárta elé, melyet 25 éves lejáratú szerződésben is rögzítettek. Szlovákia ekkor a harmadik birodalom szatellit államává vált, a Hlinka Szlovák Néppártja - Szlovák Nemzeti Egységpárton, a Deutsche Partei-on és az Szlovenszkói Magyar Párton kívül minden más pártot betiltottak. A Cseh–Morva Protektorátussal való határsávot (shutzzona - védősáv a Vág jobb partja) német csapatok ellenőrizték. A hivatalosan Európában 1939. szeptember 1-jén Lengyelország lerohanásával kitört második világháborúban, az ország első katonai szerepvállalása a vasútvonalak átengedése a német birodalom háborús céljaira. Ennek következménye, hogy lengyelek egyedüli menekülési útvonala a megszálló csapatok elől csupán Kárpátalja maradt.

50 koronás ezüst emlékérem Szlovákia 5 éves fennállása alkalmából, Jozef Tiso államelnök képével

Gazdasági tekintetben az ország a Német birodalomnak volt alárendelve. A szlovák korona német birodalmi márkához igazított értéke nem a valós értéket tükrözte. A Szlovák Nemzeti Bank felét a Birodalmi Bank igazgatta. A hátrányos gazdasági körülmények és a fedezetlen bankók magas inflációt eredményeztek. A legnagyobb cégek a birodalomból jöttek, ill. német tulajdonba kerültek. Az ipar, melyet a Vág-völgyében koncentráltak, főként a német hadiipart szolgálta ki és látta el. Ezen felül „önkéntes” munkaerőt is biztosítottak Németországnak. Az ország politikai vezetésébe is beleszóltak, mivel a HSĽS felső vezetésében is voltak önállósulási törekvések. A klérofasiszta kormányzatban Tiso 1939. október 26-án megerősítette pozícióját, mivel az első Szlovák Köztársaság egyetlen elnöke lett.

1940. július 28-án mentek végbe az ún. Salzburgi tárgyalások, melyek a náci ideológia átültetését szorgalmazták. Ďurčanský külügyminisztert és a belügyminisztert is leváltották, ezen helyekre Vojtech Tuka (külügy) és Alexander Mach (belügy) került. Egyben Mach lett a vezetője a még 1938 nyarán létrejött Hlinka-gárda militáris szervezetnek, mely 1940 júniusában magábaolvasztotta a Rodobrana nevű részét is. 1940. július 5-e után mint politikai rendőrség működött együttműködve a nemzetbiztonsági központtal. Feladatkörébe tartozott az ellenzéki személyek zaklatásán kívül a zsidók deportálása is.

1941 júliusában a kormány egyetértett a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódásról. 1941. november 24-én az ország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez, mellyel a további katonai szerepvállalás mellett is elkötelezte magát. Másnap pedig Tuka Berlinben aláírta az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozást is.

A szlovákiai németség vezetője Franz Karmasin volt. 1938 októberében a németség önigazgatási jogokat kapott, a Kárpátnémet Párt átalakult szlovákiai Deutsche Partei-á. A Szlovák nemzeti felkelés kitörése után létrehozták a Heimatschutz fegyveres szervezetet, melynek feladata az ellenzéki törekvések elnyomása volt.

A zsidók elleni fellépés, már a kezdetekben megnyilvánult a klérofasiszta államban. 1938. novemberében kb. 7500 zsidót dél-szlovákiai táborokba deportáltak, ill. a köztes "senki földjére" toloncoltak, mely területek később a bécsi döntés értelmében Magyarországhoz kerültek. A zsidó törvényeket a parlament a német példa alapján sorra elfogadta. 1941. szeptember 9-én elfogadták az ún. Zsidó kódexet. Ez magába foglalta az emberi és állampolgári jogaik megvonását, magántulajdonaik elkobzását, munkakötelezettséget és a dávid csillag viselését. Ez alól kivételt csak az államelnök vagy a miniszter adhatott. A törvények ellen októberben a püspökök tiltakoztak, ennek azonban nem volt hatása. 1941-től gettókat létesítettek, az első Auschwitzba induló vagonok 1942. március 25-én hagyták el a poprádi állomást. Ezen eseményekre emlékeztetnek a vasútállomáson és a zsinagógán elhelyezett emléktáblák. Októberig, az első hullámban kb. 57700 zsidót deportáltak az országból német koncentrációs táborokba. Ezt csak később törvényesítették, mely kézfeltartásos szavazásban egyedül Esterházy János voksolt nemmel. A megmaradt zsidóságot 1944-ben akarták deportálni, de a politikai helyzet változásával és a Vatikán tiltakozásainak hatására ez nem ment végbe, miközben a magyarországi transzportokat átengedték. A Szlovák nemzeti felkelés kitörésével többen elmenekültek a gettókból, végül a németek nyomására a cigányokkal, a politikai és hadifoglyokkal együtt 1945 márciusáig több mint 12 ezer embert deportáltak az országból. Ezen személyek után Németországnak fejenként 500 márkát fizettek. Egyes számítások szerint 71 ezer szlovák zsidó származású személy vesztette életét a koncentrációs táborokban, mely az akkori szlovák zsidóság három negyedét tette ki. Meghurcolásuk a háború után sem ért véget, Nagytapolcsányban 1945 szeptemberében még zsidó pogrom is volt. Ma kb. 6000 személy vallja magát zsidónak az országban, főként idősek.


A Szlovák nemzeti felkelés katonai bukása


Rudolf Viest a Szlovák nemzeti felkelés katonai vezetője

A háború kedvezőtlen alakulásával a politikai fordulat reménye egyre közelebb került a megvalósuláshoz. 1943 karácsonyán Pozsonyban az ellenálló erők aláírták az ún. karácsonyi egyezményt (szk. Vianočná dohoda), mely létrehozta az illegális Szlovák Nemzetgyűlést. A külföldi támogatáson (londoni csehszlovák emigráns kormány, szovjet partizánok) kívül egy nyílt felkelés bázisát legfőképpen a honi hadsereg átálló egységei jelenthették. A németek a növekvő partizán tevékenység (pl. Rózsahegyen) hatására döntöttek a katonai beavatkozásról, emiatt másnap 1944. augusztus 29-én Besztercebánya központtal kitört a Szlovák nemzeti felkelés. Az általános mozgósítás ellenére nem reménykedhettek hosszútávú sikerekben, mivel hiány mutatkozott a felszerelésben, mind mennyiség ill. minőség terén is. A kitűzött célokat (stratégiai pontok, pl. hágók elfoglalása, védelmi terület kialakítása és tartása a Vörös Hadsereg megérkeztéig) nem sikerült elérni. A szovjetekkel való koordináció lehetősége kudarcba fulladt, a nem elégséges felkészülés és Viliam Talský parancsnok elrepülése pedig a kelet-szlovákiai csapatok németek általi lefegyverzését eredményezte. A szovjet légi és ejtőernyős támogatás ellenére a felkelést német és magyar nyilas segítséggel sikerült relatíve gyorsan (kb. 1-2 hónap alatt) elfolytani, csupán néhány ellenálló partizán egység menekült meg a megtorlás elől, köszönhetően a jó helyismeretnek. Besztercebánya október 27-ei elestével a hadsereg egységei átálltak partizán harcmodorra. Tiso kijelentése alapján, mely szerint az önként megadókat amnesztiában részesíti, többen letették a fegyvert ill. hazamentek, a kemény tél ellenére is maradtak azonban ellenálló csapatok. Később ezen egységek a front áthaladásával részt vettek az ország felszabadításában is. A megszállók több falvat leromboltak, lakosait kivégezték ill. deportálták. A katonai vezetőket (Rudolf Viest, Ján Golian) elfogták, elítélték és a Flossenbürgi koncentrációs táborban kivégezték. A háború után ezen kiugrási kísérlet is Csehszlovákia szövetségesi oldalon való részvételét hivatott alátámasztani. A felkelésben résztvevő és túlélő partizánok különféle juttatásokban részesültek, rengeteg emlékművet (emlékhelyet) állítottak, ill. a felkelés napja ma államünnep.