Ugrás a Főoldalra!

Kronológia

Szabad Franciaország Mozgalom


A német megszállás alá került európai országok több személyiségéhez, ill. kormányához hasonlóan1az 1940. június 5-én honvédelmi helyettes államtitkárrá kinevezett De Gaulle tábornok is Londonba távozott miután az új francia kormányfő, Pétain marsall, június 16-án fegyverszüneti kérelemmel fordult Hitlerhez, elismerve az ország katonai vereségét. Míg Pétain a vezeklés szükségességéről beszélt a franciáknak, de Gaulle június 18-án a BBC-n át a harc folytatására serkentett és csatlakozásra hívta fel az Angliában tartózkodó tiszteket, katonákat, civileket. De Gaulle jogi helyzete azonban alapvetően különbözött a többimenekült státusától amiatt, hogy a francia legalitást a július 10-én teljhatalommal felruházott Philippe Pétain képviselte. Kormányának az Egyesült Államok általi elismerése, Churchill és különösen Roosevelt erre épített francia politikája pedig ellentmondásokhoz vezetett, nevezetesen ahhoz, hogy de Gaulle-nak és a köréje tömörült Szabad Franciáknak nemcsak a németek és a Vichy-rendszer ellen kellett harcolniuk, gyakran szembe kerültek nyugati szövetségeseikkel is. A gyarmati imperializmusból származó gyanakvás, féltékenység szintén rontotta a disszidens tábornok kapcsolatát az angolszászokkal. Másrészt, Roosevelt de Gaulle ellenessége kihatott Churchill magatartására, sőt meghatározó lett, a kapcsolatok rendszerét bonyolította az, hogy mind a két nagy nyugati szövetséges majd Sztálin is közvetlen kapcsolatokat kerestek a belső ellenállással. Ez utóbbi spontán módon indult és szerveződött, egymástól többé-kevésbé elszigetelt csoportokkal és részét képezte a közvélemény tematikájának, ami legalább akkora szerepet játszott a gaullista-szövetséges viszonyok alakulásában, mint a főszereplők személyes tulajdonságai, melyeket a háborús helyzet rendkívüli módon felértékelt ill. előtérbe helyezett.

A kezdeti, szinte idillikus viszony Churchill és de Gaulle között 1940 őszétől kezdett romlani, majd teljesen elmérgesedett 1941 nyarán, a szíriai háború idején. Az Egyesült Államok hadba lépése, és különösen az északafrikai partraszállás után Churchill még inkább Roosevelthez igazodott de Gaulle ellen, aki a maga részéről a hagyományos francia-orosz szövetség felélesztésével és a hazai ellenállás egyesítésével próbálta elszigeteltségét megtörni és elismertetni szervezetét a francia legitimitás és állami folytonosság kizárólagos letéteményeseként

Churchill és De Gaulle: a «mézeshetek»2 (1940 nyara)

Amikor 1940. június 17-én Churchill fogadta de Gaulle-t még csak nyolc napja ismerte őt és négyszer találkozott vele, mindannyiszor drámai körülmények között. Bízott benne, mint katonai vezetőben, és 18-án este az ő személyes közbelépésére tehette meg első felhívását a francia tábornok a BBC hullámain. A háborús kabinet és a Foreign Office ugyanis nem értett ezzel egyet, kímélni akarta Pétain-t abban reménykedve, hogy az észak-afrikai és közel-keleti francia gyarmatok kormánybiztosai, főrezidensei folytatják majd a német ellenes küzdelmet. A brit kormány óvatos maradt a június 22-én aláírt francia-német fegyverszüneti egyezmény ellenére is. Így amikor 23-án de Gaulle bejelentette egy Francia Nemzeti Bizottmány megalakítását, a Foreign Office bojkottálta kezdeményezését és maga Churchill is meghátrált. Ebben több tényező is közrejátszott, és főként három francia személyiség: Jean Monnet, Charles Corbin és Alexis Léger,3 akik ekkor még Londonban tartózkodtak és hevesenellenezték, hogy egy „politizáló tábornok” a francia legitimitást megtestesítő szervet hozzon létre. Erre de Gaulle, anélkül, hogy lemondott volna küldetésének politikai céljáról, szervezetének nevét az „angolok oldalán harcoló francia önkéntes légió”-ra változtatta. Churchill lelkesen támogatta az ötletet és június 28-án a BBC közölte: „Őfelsége Kormánya elismeri de Gaulle tábornokot a Szabad Franciák vezetőjének, bárhol is csatlakoznak ezek a szövetségesek ügyének védelmére”.4 Július 3-án azonban az angolok elpusztították a francia hadiflotta Mers elKébir kikötőjében horgonyzó több hajóját. Ezt a tragikus eseményt (1.380 francia halott, 370 sebesült) Londonban rövid elhidegülés, majd a Churchil és de Gaulle közötti együttműködés idillikus hetei követték.

A kölcsönös „nagyra értékelés”, „csodálat”, „megbecsülés”, stb. jegyében zajló gyakori találkozások, személyes kapcsolatok meggyorsították de Gaulle mozgalmának a szerveződését. Churchill elrendelte, hogy a BBC rendszeres beszédidőt biztosítson a tábornok számára és intézkedett a szabad francia csapatok toborzása, felszerelése, valamint a gaullista propaganda sikerének érdekében5 és igyekezett elősegíteni a gyarmati területek csatlakozását. Az együttműködés csúcspontját képezte az 1940. augusztus 7-én megkötött egyezmény, amely formába öntötte a június 28-i deklarációt és hivatalos keretet adott a mozgalom adminisztratív és pénzügyi alapjainak. Eszerint a brit kormány kölcsönök formájában fogja fedezni a gaullisták kiadásait, de a pénzügyminiszter felügyelete mellett. A függőség katonai téren is fennállt. Jóllehet de Gaulle a parancsnoka az általa toborzott csapatoknak, ezek a befogadó országtól függenek mind fegyverzet mind ellátás tekintetében. Churchill nem tudta garantálni a francia területek integritásának a visszaállítását sem, pedig ezt de Gaulle kikötötte, nevezetesen arra az eshetőségre, „ha netalán az angolok engednének a csábításnak egyik-másik tengeren túli birtokainkat illetően”.6

A nagyon szerény katonai erővel induló Szabad Francia mozgalom (kb. 7.000 ember július végén) ugyanis a gyarmati területek csatlakozásában kereste legitimitásának területi megalapozását. Áthelyezve hadiszállását, de Gaulle arra számított, hogy így véget vethet „londoni száműzetésének”. Elsők közt került ellenőrzése alá néhány csendes óceáni sziget (Új-Hebridák, Tahiti, Új-Kaledónia) és főként Közép-Afrika (Csád, Kamerun, Kongó), kb. 3 millió km2 -rel. Ez a hatalmas terület gyengén lakott volt ugyan (6 millió bennszülött) és nem rendelkezett számottevő iparral, de nagy jelentőséggel bírt stratégiai szempontból. Július végén merült fel Francia Nyugat-Afrika csatlakozása, ami de Gaulle elgondolása szerint magával vonhatta volna a Maghreb országaiét is. A terv Churchill-t is foglalkoztatta, s nem alaptalanul rettegett attól, hogy Dakar német kézre kerül. Ebben az esetben Anglia nyugat-afrikai gyarmatai közvetlenül veszélyeztetve lettek volna és a Közép-Kelet, India, ill. Ausztrália felé vezető tenger útvonalak ki lettek volna szolgáltatva a német tengeralattjáróknak. Mivel Dakar az amerikai kontinenshez legközelebb eső afrikai támaszpont volt, Roosevelt is helyeselte és nagy figyelemmel kísérte a brit-szabad francia expedíciót.

A szervezők azonban nem számoltak a Vichy iránt elkötelezett nyugatafrikai főkormányzó, Pierre Boisson elszántságával, így a vállalkozás kudarcot vallott (szeptember 23-25). Az összecsapás által okozott jelentősveszteségeken túl a fiaskónak tartós következményei lettek a szabad francia angolszász kapcsolatokra. Mind a brit, mind az amerikai sajtó kíméletlenül támadta az expedíció kezdeményezőit, elsősorban de Gaulle-t. Roosevelt, aki nem sokra becsülte a francia tábornokot, igazolva látta véleményét, és a Szabad Franciákról terjesztett hírek – képtelenek a titoktartásra – ürügyet szolgáltatnak majd arra, hogy a nagy szövetséges hadműveletek de Gaulle beavatása nélkül menjenek végbe. Churchill bár tisztában volt azzal, hogy a kudarc a brit admiralitás tévedése volt, mégis úgy gondolta, hogy de Gaulle minden tekintélye és befolyása ellenére sem képviselheti Franciaországot, mert a francia gyarmatok és a hadiflotta nagy része a Vichy-kormányfennhatósága alatt maradt.

 

 

1


„'London a megszállt Európa szabad fővárosa” lett. Ide menekült Wilhelmine holland
királynő, Haakon norvég király, Hubert Pierlot belga miniszterelnök és külügyminisztere,
Paul -Henri Spaak, Lux emburg h e rcegnője é s ko rmánya (egy ré sz ük Kanadába), Edward
Beneš Csehszlovákia volt köztársasági elnöke, Sikorski lengyel tábornok, II. Péter jugoszláv
és II. György görög király. QUELLIEN, Jean: La Seconde Guerre mondiale, Le Mémorial de
Caen, Caen, 2004. 107-108


2


CREMIEUX-BRILHAC, Jean-Louis: La France Libre. De l'appel du 18 juin à la Libération,
Gallimard, Paris, 1996. 65.


3


Jean Monnet (1888-1979): üzletember, az I. világháború alatt a szövetséges csapatok ellátását
szervezte. 1919-től a Nemzetek Szövetségének megalapozásán dolgozott. Charles Corbin (1882-
1970): Franciaország volt londoni nagykövete (1933-1940). Alexis Leger, költői nevén Saint-John
Perse (1887-1975): konzuli és minisztériumi állások után a francia külügyminisztérium főtitkára
volt (1933-1940).


4


CREMIEUX-BRILHAC: 62-63.


5


Julius 18-án a brit hatóságok megbízták Richemond Temple ügynökségét egy de Gaulle-t
népszerűsítő reklámakció megszervezésével; julius 30-án és augusztus 24-én a királynő, majd a
király látogatást tettek a francia önkéntesek táboraiban. Uo. 72.


6


DE GAULLE, Charles: Mémoires de guerre. L'Appel 1940-1942, Plon, Paris, 1954. 80


Forrás: Julien Papp: A francia ellenállás és a szövetséges hatalmak (1940-1944)