Ugrás a Főoldalra!

Kronológia

Fáklya-hadművelet

Miközben a Szovjetunió kétségbeesetten küzdött az életéért, nagy nyugati szövetségesei mintha csak beszéltek volna. Ez a látszat megtévesztő volt. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, tengeri hatalmak lévén, csak akkor viselhettek háborút tetszésük szerint, ha visszanyerik tengeri fölényüket. Ez nemcsak a német tengeralattjárók elleni szüntelen harcot jelentette. Gazdasági harcot is követelt Amerikában, hogy megépítsék azokat a hajókat, amelyeket az elvesztettek helyébe állíthattak. Ezt a harcot olyan eredményesen vívták meg, hogy 1942 novemberében az angolok és az amerikaiak már végre tudtak hajtani egy észak-afrikai partraszállást, még ha a német tengeralattjárókkal egyelőre nem tudtak is megbirkózni.

 

Ez a szükségszerű késedelem a szovjetek szemében érthetetlen volt, és nem engesz- telték ki őket az Arhangelszkbe küldött konvojok sem. Májusban Molotov szovjet külügyminiszter elindult első nyugati útjára. Londonban meglepőn engedékenynek mutat- kozott. Lemondott arról a követeléséről, amelyhez mindaddig ragaszkodott, hogy is- merjék el a Szovjetunió 1941-es határait, és hajlandó volt egy egyszerű katonai szö- vetséget kötni Nagy-Britanniával, méghozzá húsz évre.

Cserébe azt kívánta, hogy azonnal nyissák meg a második frontot. Churchill megmagyarázta a nehézségeket, és bár kész volt megtenni minden tőle telhetőt, nem kötelezte el magát ígéretek formájában. Washingtonban Roosevelt készségesebb, vagy talán óvatlanabb volt, és jóváhagyott egy közleményt, amely szerint "teljes egyetértésre jutottak a második front 1942-ben történő létrehozásának sürgős feladatát illetően". Nem egyszerűen arról volt szó, hogy különbözött a két ember vérmérséklete, bár Roosevelt valóban nagylelkű, engedékeny tárgyalópartner volt, Churchill viszont gyorsan megmakacsolta magát, ha valaki erőszakoskodni próbált vele. A szemléletükben is alapvető különbség volt.

Az amerikaiak, akik "tömegháborúban" gondolkodtak, a legerősebb pontján akartak nekirontani az ellenségnek, mihelyt fölkészültek. Az angolok viszont féltve őrizték megmaradt erőforrásaikat, és csak akkor indítottak volna közvetlen támadást Németország ellen, amikor azt már meggyöngítette a bekerítés és a másutt folyó hadjáratok. Az amerikai és a brit vezérkari főnökök megbeszélése elhúzódott áprilistól júniusig. Az amerikaiakat fokozatosan sikerült meggyőzni, hogy egy nagyszabású észak-franciaországi partraszállás 1942-ben lehetetlen. Az amerikai haderő akkorra még a legkevésbé sem készül föl egy nagy hadjáratra.

A a német tengeralattjárók egyre nagyobb veszteségeket okoztak a hajózásnak, de az amerikai flotta vidoran járta a maga külön útját, és nem volt hajlandó deszant-járműveket átirányítani a Csendes-óceánról. Az amerikaiak azt kérték, hogy legalább egy hídfőállást létesítsenek Cherbourg-nál. Az angolok meggyőzték őket, hogy ez is kivihetetlen, és legfeljebb akkor lehetne ehhez a kétségbeesett lépéshez folyamodni, ha a Szovjetuniót vereség fenyegetné. Június 21-én, amikor Churchill ismét Washingtonban járt, a vezérkari főnökök egyesített bizottsága elvetett minden 1943 előtti franciaországi partraszállást. Akkor a két nagyhatalom ne csináljon semmit további tizenkét hónapig?

Egyetlen lehetőségnek egy észak-afrikai partraszállás látszott. Ez eredetileg közvetve vetődött föl. Roosevelt, aki hevesen utálta De Gaulle-t, úgy vélte, le tudja venni a lábáról a vichyi francia kormányt, és ha brit csapatok nem is, de amerikaiak a kormány hozzájárulásával partra szállhatnak francia Észak-Afrikában. Vichy nem hajlott a szóra.

Nyilvánvaló lett, hogy Észak-Afrikában bármiféle partraszállás csak hadműveleti úton lehetséges. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága úgy nyilatkozott, hogy az esetleges észak-afrikai akció elvonná az erőket a fő hadszíntérről, ezért nem kívánatos. Ez nem volt ínyére a két politikai vezetőnek. Churchill akciót akart valahol, hogy megtörje a közel-keleti kudarcok hosszú sorozatát. Attól is tartott, hogy ha nem történik valami az európai szférában, akkor az amerikaiak figyelme a Csendes-óceán felé fordul. Rooseveltnek valami drámai húzásra volt szüksége, hogy befolyásolhassa az őszi kongresszusi választásokat.

Francia Észak-Afrika volt az egyetlen hely, amely megfelelt a kívánalmaknak. Roosevelt azt mondta tanácsadóinak, hogy ha Észak-Franciaországot elvetik, akkor be kell érni "a második legjobbal - és az nem a Csendes-óceán".

Az, hogy az angolok elveszítették Tobrukot, majd visszavonultak El-Alameinhez, megadta a végső lökést. Szemlátomást sürgős szükség volt valami elterelő hadműveletre. Az amerikai haderő önmagában nem lett volna elég egy erőszakos partraszálláshoz. Az angoloknak is részt kellett volna venniük benne, akármilyen hatással lett volna ez a vichyi kormányra. A vezérkari főnökök ehhez még hozzáfűzték azt a komor figyelmeztetést is, hogy egy nagyszabású észak-afrikai hadjárat nemcsak 1942-re, hanem 1943-ra is kizárná az észak-franciaországi partraszállás lehetőségét. Churchill és Roosevelt egyaránt elengedte a füle mellett ezt az intést. Az események később a vezérkari főnököket igazolták.

A döntés mellett a stratégiai érvek egész sorát lehetett fölvonultatni. A földközi-tengeri uralom védelmet nyújthatott volna a kereskedelmi hajózásnak, habár persze a kereskedelmi hajózás leginkább az afrikai hadműveletek miatt folyt veszélyes vizeken. Francia Észak-Afrika meghódításával Nagy-Britannia és Amerika kapott volna valamit, amiben megkapaszkodhat, ha Hitler legyőzi a Szovjetuniót, és ily módon Európa ura marad. A németeknek olasz szövetségesük segítségére kellett volna sietniük, erőforrásaik egy részét ezért a Szovjetunióból és Franciaországból át kellett volna irányítaniuk Észak-Afrikába. A partraszállás ezért egyszerre lett volna érdemi pótléka és előkészítése is a második frontnak.

A valóságban nem ezek az érvek számítottak. A döntésnek inkább politikai, mint stratégiai indítékai voltak. Még így is különös fejlemény volt, hogy az első közös angol-amerikai hadműveletet egy korábbi szövetséges ellen indították, akiről még mindig azt remélték, hogy jó barát válhat belőle. Az el-alameini csatával párhuzamosan elkezdődött az észak-afrikai partraszállás - a "Torch" (Fáklya) hadművelet - előkészítése. 1942. november 8-án terv szerint megkezdődött a szövetségesek partraszállása Algír, Oran, Casablanca kikötőkben.

Az amerikakiak hittek abban, hogy Észak-Afrikában együtt- működhetnek a vichyi kormány szerveivel, ha ugyan nem magával a vichyi kormánnyal. Az angolok, akik ebben nem reménykedtek, hiába tiltakoztak. De Gaulle nem kapott részt a vállalkozásból, sőt még csak nem is tájékoztatták róla. Amikor Vichy nem hajlott a szóra, az amerikaiak választása Giraud-ra, egy idősebb francia tábornokra esett, aki előzőleg megszökött egy német börtönből. Tengeralattjárón elhozták Franciaországból. Nehéz embernek bizonyult. Azt követelte, hogy egyenesen Franciaországban szálljanak partra, és ő legyen a szövetségesek főparancsnoka. így hát lakat alatt kellett tartani Gibraltárban, amíg az egész lezajlott. De az észak-afrikai francia apparátus amúgy sem volt hajlandó elismerni. Észak-Afrikában 120 000 francia katona volt - ijesztő szám akkor, amikor a szövetségesek csak 10 000-et tudtak partra tenni. Az utolsó pillanatban fölbukkant Algírban Darlan, Pétain jobbkeze. Akkor ez váratlan szerencsének látszott; most már tudjuk, hogy Darlan nem véletlenül vetődött arra. Az amerikaiak előzőleg vele is tárgyaltak, nemcsak Giraud-val. Darlant az érdekelte, hogy a győztesek oldalán álljon. Hosszas tétovázás után ráállt, hogy együttműködjék a szövet- ségesekkel, akárcsak előzőleg a németekkel.

Hozzásegítette a döntéshez az a hír, hogy a német csapatok benyomultak Franciaország meg nem szállt területére, és ezzel a vichyi kormány elveszítette addig is elég kétes függetlenségét. Egy zsákmány azonban kicsúszott a németek kezéből: november 27-én, amikor elérték Toulont, az ottani francia tengernagy, nem törődve Darlan parancsával, hogy csatlakozzék a szövetségesekhez, elsüllyesztette flottáját.

Észak-Afrikában azonban engedelmeskedtek Darlan paran- csának és beszüntették az ellenállást. Eisenhower elismerte Darlant mint főmegbízottat. Nagy-Britanniában és kisebb mértékben az Egyesült Államokban is kitört a felháborodás. Előzőleg, november 15-én egész Angliában megkongatták a harangokat az El-Alamein-i győzelem tiszteletére, amely nemcsak a brit fegyverek; hanem a szabadság győzelmét is jelentette. Most pedig a szövetségesek Darlan tengernagyot juttatják hatalomra, az elvetemült, megátalkodott kollaboránst! Ez lett az eredménye az antifasiszta kereszteshadjáratnak, amelyet a szövetségesek népeiknek ígértek? Roosevelt azzal mentegette magát, hogy a Darlannal kötött megállapodás "időleges szükségintézkedés volt, melyet csak a küzdelem kényszere indokolt".

A közvetlen probléma megoldódott karácsony estéjén, amikor Darlan ellen sikeres merényletet követett el egy ifjú francia royalista, akit késedelem nélkül egy francia hadbíróság elé állítottak és kivégeztek. Darlan helyére Giraud lépett, mint a legkevésbé kifogásolható figura. A mélyebb probléma azonban megmaradt: a brit és az amerikai kormány nem akart más változást Európában, csak azt, hogy Hitler tűnjön el.

forrás: http://www.mszp007.hu/