Ugrás a Főoldalra!

Kronológia

Mussolini bukása. 1. rész Mussolini bukása. 2. rész Mussolini bukása. 3. rész

(Magyar Szemle cikksorozata)

1943 fordulatot hoz a fasiszta rezsim történetében. Szaporodnak a nehézségek, a fasizmus elveszíti a korábban melléállt tömegek támogatását. A válság végül 1943. július 25-én a duce bukásához vezet.

Mussolini, miután a németek néhány hónappal később kiszabadítják, a Garda-tó partján fekvő Gardone székhellyel kikiáltja az Olasz Szociális Köztársaságot. Ugyanakkor Olaszországot kettészakítja a szövetséges hatalmak déli támadása. A szövetségesek utolsó nagy offenzívája a duce végleges bukásához vezet, s vele együtt bukik a rendszer is, amelynek jelképe volt.

Tornyosuló nehézségek

Fennállásának tizenöt éve alatt a fasizmus élvezte az olasz lakosság - különösen a középosztály - támogatását, az utolsó néhány esztendő azonban erősen megtépázta népszerűségét. Ehhez a gazdaság összeomlása és a különböző hadszíntereken elszenvedett sorozatos vereségek is hozzájárultak.

Az ország gazdasága nem készült föl a háborúra. Az olaszoknak gondot okozott azoknak a nyersanyagoknak és iparcikkeknek a beszerzése is, amelyékét Németországtól nem kaphattak meg. A termelés a gazdasági apparátus mozgósítása dacára is csökkent. 1938-hoz képest 1943-ban 63 %, 1944-ben pedig már csak 42 % volt. Leginkább a fémipar, a hajógyártás és a gépjárműgyártás esett vissza, s ez meg is látszott az olasz hadsereg felszereltségén. A mezőgazdasági termelés is egyre keservesebben döcögött, ezért az átlagos olasz élelmiszerfejadag Európában a legalacsonyabbak közé tartozott, s 1944-ben mindössze 1065 kalória volt (összehasonlításképpen: Lengyelországban 1200, Németországban 1930 kalória). 1941-től az élelmiszert és a legfontosabb iparcikkeket egyaránt jegyre adták.

 

Ugyanígy meglátszottak a hadi felkészülés hiányosságai is. Ha az olasz csapatok akár Afrikában, akár Görögországban önállóan kapcsolódtak be valamilyen konfliktusba, rendszerint vereséget szenvedtek. Ennek oka talán nem annyira a katonák lelkesedésének hiánya volt, mint inkább fegyverzetük minősége, amely sokszor az I. világháború éveit idézte. Az olasz katona ugyanolyan puskával indult a háborúba, mint az apja 1915-ben: többnyire a Carcano 1891-es modelljével, amely nem versenyezhetett a korszerű brit, s még kevésbé az amerikai fegyverekkel. Ebben a háborúban pedig már a felszerelés minősége játszotta a döntő szerepet. 1943-ra az olaszok már belefáradtak a sokéves lemondásba és nélkülözésbe, a szeretteik sorsáért való aggodalomba és a bizonytalan jövőtől való félelembe. Egyre élesebb az ellentét Mussolini politikájának hívei és azok között, akiknek csak beváltatlan ígéreteket jelentett. A szövetségesek szicíliai partraszállása még nehezebb helyzetbe hozza a fasiszta rendszert. Hitelét veszíti az ország katonai erejét 20 éven át magasztaló propaganda. Mussolini tekintélye napról napra csökken, bár végső elkeseredésében tehetetlenséggel vádolja a vezérkart, s igyekszik áthárítani a felelősséget (a hadsereg vezetését egymás után Badoglióra, Cavalleróra majd Ambrosióra bízza). A bizonytalan hadihelyzet és a fokozódó nehézségek zavargásokat váltanak ki.

Zavargások, sztrájkok

Az első sztrájkok már 1942 nyarán kirobbantak Torinóban és Milánóban. Okai és a sztrájkolók követelései kezdetben a gazdasági problémákkal függtek össze. A kommunista párt azonban ügyesen kihasználta a sztrájkokat, amelyeknek jelszavai határozottan antifasiszta jelleget öltöttek. 1943. márciusban sztrájkba lépnek a torinói Fiat gyár munkásai, s ez átterjed valamennyi torinói és milánói gyárra. Végül elfojtják, 600 embert letartóztatnak, de a bérkövetelések egy részét teljesítik. A sztrájkhullám 300000 munkást mozgósított, közöttük a fasiszta párt tagjait is. A rendszert eddig támogató uralkodó osztályok kezdenek eltávolodni tőle, s ebben az elszegényedett kispolgárság is támogatja őket. Mussolini fasizmusa elveszíti az olasz társadalom támogatását.

A duce politikáját már a párton belül is sokan megkérdőjelezik. A hierarchiában magasan elhelyezkedő, a legfelső osztályokhoz közel álló tagokat a háború alakulása aggasztja. Sokan közülük úgy vélik, hogy a béke biztosítása és a Németországtól való elhatárolódás jelenti a menekvést. Szinte kezdik előkészíteni a duce utódlását.

Mussolini bukása

Néhány magas rangú fasiszta tisztségviselő és az uralkodó osztály szerette volna kimenteni Olaszországot a háborúból, még mielőtt Németország magával rántaná a végső vereségbe. Az angolokkal már 1942 nyarán keresték a kapcsolatot, de ők -minthogy Olaszország feltétel nélküli kapitulációját szerették volna elérni - minden kompromisszumot elutasítottak. Mussolini 1943. július 25-i letartóztatása után azonban még Badoglio monarchiahű, konzervatív technokratákból álló kormányának megalakítása sem hozott megoldást.

Mussolini letartóztatása után az új kormány legfőbb célja a békekötés volt. A gond csak az volt, hogyan lehet megszerezni Németország beleegyezését. Szeptemberig Badoglio kétszínű politikát folytat, egymás után teszi a hűségnyilatkozatokat Németországnak, miközben a britekkel és az amerikaiakkal tárgyal. Szeptember 3-án megkötik a fegyverszünetet, és néhány nap múlva nyilvánosságra is hozzák. Ekkor a németek elfoglalják Rómát.

 

Az olasz kormány és a király Brindisire menekül. A szövetségesek partra szállnak Salernóban. Szeptember végén a front a Gusztáv-vonalon állapodik meg, és kettévágja Olaszországot. Ezzel csaknem egyidőben, 1943. szeptember 23-án megalakulnak a szövetségesek oldalán harcoló első olasz alakulatok. Az első ilyen alakulat - az I Ragruppamento Motorizzato - az 5. amerikai hadsereg oldalán harcol, majd a brit 8. hadsereg balszárnyán a 2. lengyel hadtesthez csatolják. Az egyre erősödő olasz alakulatok 1944. április 17-én felveszik a Corpo Italiano di Liberazione nevet, és - bár harci tevékenységüket a szövetségesek politikai okokból korlátozzák - részt vesznek az 1945-ös hadjáratban is. Az olasz katonai struktúrában kialakult kettősség tovább növeli a társadalom megosztottságát.

A módosított fasizmus

Mussolini 1943. októberének elején, az Olasz Szociális Köztársaság létrehozása után, olyan politikát kínál az olaszoknak, amely - véleménye szerint - megváltoztatja az állam arculatát. Fő feladata a társadalom egyesítése a fasizmus módosított, „tiszta" formájának nevében, amelynek programját a hozzá hű politikusok dolgozták ki. Olaszország helyzete „erős kezű" politikát követel, ezért nincs helye kompromisszumnak. Ez magára Mussolinira is vonatkozik, aki tudja, hogy a legutóbbi évek eseményei erősen megtépázták tekintélyét. Úgy dönt, könyörtelen lesz. Meg van győződve, hogy a háborút a szövetségesek nyerik meg, s kész arra, hogy reformokkal mentse azt, ami a fasizmusból még menthető. Nem véletlen, hogy az újonnan kikiáltott töredékköztársaság elnevezésében a „fasiszta" szó helyett a „szociális" szerepel, bár ezt a múlthoz ragaszkodók közül néhányan ellenzik. A szónak vonzania kellene a tömegeket. A fasizmus reformja azonban veszélyes. A németek még az olasz kommunista szervezeteket is hajlandók pénzelni, azzal a feltétellel, hogy hatalomra kerülésük esetén visszavonják az Olasz Szociális Köztársaság által bevezetett reformokat.

1943. novemberben Veronában megrendezik a republikánus olasz fasiszta párt első kongresszusát, amelynek feladata a fasiszta párt új politikai, gazdasági és társadalmi programjának kidolgozása. Ez - az 1919-es fasizmus mintáját követő - 18 pontos dokumentum a dúcé politikai végrendeletének tekinthető. Tartalma jól szemlélteti, hogy milyen elkeseredetten küzdött a hatalma megtartásáért. A kapitalizmus ismét leküzdendő ellenséggé válik, a monarchiát a köztársaság váltja fel. Az alapszabály nem garantálja a magántulajdon sérthetetlenségét, a vállalatok és földek ti jelentős államosítását irányozza elő. A szakszervezeti mozgalom kötelező, a fizetés pedig „az egyén tudásának és igyekezetének" függvénye. A kongresszus befejezése után azonnal 30 %-os béremelést jelentenek be. Növelik az élelmiszer-fejadagot (napi 200 g kenyérről 275 g-ra). A munkásoknak külön burgonyát, olajat, sót, cigarettát, lábbelit és munkaruhát osztanak. Eltörlik a szeptember óta forgalomban lévő német márka érvényességét.

A duce nyilvánvalóan arra törekszik, hogy a fasizmus szép, forradalmi képét hagyja maga után, amelyhez majd a jövendő nemzedékek is visszanyúlhatnak. Nem hisz már a német győzelemben, s érzi a fasizmus közeli végét.

A németek a Szociális Köztársaságot hivatalosan szövetségesként kezelték, bár Hitler sohasem bocsátotta meg az olaszoknak a „szeptember 8-i árulást". Mussolini viszont a „július 25-i árulást" nem bocsátotta meg. A Köztársaságot két hónapon át lázban tartják annak a pernek az előkészületei, amelyben ítéletet mondanak azok felett, akik bűnösök voltak a dúcé 1943. július 25-i letartóztatásában. A feszültséget fokozza, hogy a vádlottak között van Mussolini veje, Galeazzo Ciano gróf is. Hiába felesége, Edda Mussolini közbenjárása 1944. január 11-én Cianót is agyonlövik „július 25-e" többi résztvevőjével - De Bonóval, Marinellivel, Pareschivel és Gottardival együtt.

Az olasz társadalmat azonban már nem érdekli a dúcé politikája. Ezt bizonyítja a holtában is megalázott és meggyalázott Mussolini szánalomra méltó halála. Vesztével megkondult a lélekharang az olasz fasizmus felett.

Forrás: http://www.mszp007.hu/