Ugrás a Főoldalra!

Egyetemes Történelmi Kronológia

Képekkel, rövid leirásokkal ...

Frissítve: 2016-02-21 18:23

Kr.e.


IV. évezred Sumerok bevándorlása mezopotámiába

A sumerek gyakori feltevés szerint a késő Uruk-korban vándoroltak be a később az akkádok által Sumernek nevezett Dél-Mezopotámia területére. Az, hogy milyen irányból jöttek, megválaszolandó kérdés, de általában úgy gondolják, hogy északi vagy keleti irányból, a Zagrosz-hegységből vagy azon keresztül. Későbbi mezopotámiai írásuk alapján és az akkád fordítások alapján megismert nyelvük két teljesen különböző alkotórészből áll, azaz a bevándorló pre-sumerek és a már helyben élő Ubaid-kultúra és Uruk-kultúra – nem sémi, nem indoeurópai, nem hurri, nem dravida nyelvű, általában eufráteszinek nevezett – népével való összekeveredés révén jött létre a tulajdonképpeni sumer nép és sumer nyelv. Ugyanakkor a bevándorló pre-sumerek a helybenlakókkal szemben – akik egyszintű településszerkezetben, falusias jellegű, bár templomépítő – társadalomban éltek, ismerték a magasabb társadalmi hierarchiát és a többszintű településrendszert, azaz már elindultak az államiság útján korábbi lakóhelyükön.
Ezt az elképzelést azuruki archaikus szövegek alapján néhány elvetik, mivel már itt találnak olyan jeleket, jelcsoportokat, amelyeknek fonetikus használatát csak a sumer nyelvből lehet levezetni.


III.évezred sumer városállamok virágkora

Fájl:Folyamköz a sumer-korban.png
2900k. egységes egyiptomi birodalom

A felső-egyiptomi predinasztikus kultúrák egyik legfontosabbika a Nagada-II. A Nagada I. még éppolyan szekuláris jelenség, mint a többi egykorú. Utódja, a Nagada II. viszont már erős terjeszkedést mutat. Úgy tűnik, a Nagada II. - vagy a befolyása alatt álló terület - alkotta a felső folyamvölgyet egyesítő első államot, vagy államkezdeményt. Az i. e. 4. évezred végén a folyamvölgyben kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A déli részeken több központtal korai államok jöttek létre, valószínűleg Nehem (vagy Nekhem), Neheb (vagy Nekheb) is ezek közé tartoztak. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplő Narmer vagy (Hor-)Aha királlyal lehet azonos, az egyiptológia néha Aha-Ménésznek is nevezi.
Az írás is a korai kőrézkor találmánya, mikor a késői kőkorból kilábalva és a rézkor felé haladva az emberiség igényei hirtelen megnőttek. Az egységes termelésirányítás szükségszerűen vezetett az írás kialakulásáig. Hogy az írás konkrétan mikor és milyen előzmények után jelent meg Egyiptomban, nem tudni. Ebben a korban még egyszerre használták a legfinomabban csiszolt kőszerszámokat a rézeszközökkel. A kőrézkori kultúrák nagy többségében találhatók írásra utaló nyomok a Közép-Európa-Észak-Balkán területtől a nyugat-európai neolitikumig, vagy éppen Türkmenisztánig.


1725-1686 Hammurapi

Fájl:Hammurabi's Babylonia Locator Map 1.svg

Babilon város királya (rövid kronológia: Kr. e. 1728 – Kr. e. 1686, középső kronológia: Kr. e. 1792 – Kr. e. 1750, hosszú kronológia: Kr. e. 1848 – Kr. e. 1806), az Óbabiloni Birodalom létrehozója volt. Apját, Szín-muballitot követte a babiloni trónon, utóda fia, Szamszuilúna volt. A mű 282 paragrafusra tagolják a filológusok, ennek egy részét már az ókorban kivésték, de későbbi másolatokból a szöveg helyreállítható. Bevezetése Marduk isten tetteit és Hammurapi elhivatottságát magasztaló himnusz, befejezése áldás-, illetve átokszöveg a szöveg használóira, illetve megrongálóira.
Maguk a törvények nem a szó mai értelmében vett törvények, inkább ítéletek, a király nem kötelező érvényű kódexet akart alkotni, mivel az ókori Mezopotámiában az uralkodó nem hozhatott törvényeket, erre csak az isteneknek volt joguk. Kittu(m)-nak (szó szerint „igazság”) nevezték tágabb értelemben az érvényes világrendet, amelyet az istenek hoztak létre. Az uralkodás lényege pedig a kittu(m) fenntartása volt.
A tételes jogot nem ismerték, hanem oktató szöveget írnokok, tisztviselők, bírák számára. A mű maga ezért inkább a didaktikus műfajok közé sorolható. Számos másolata maradt fenn, ez arról tanúskodik, hogy az oktatás kötelező tananyaga volt. Világos stílusa és pontos fogalmazása miatt irodalmi normának számított. A Gilgames-eposz mellett az óbabiloni kor egyik legfontosabb szövegemléke. A szerkesztésében közreműködő jogtudósok felhasználták a korábbi sumer és akkád jogi irodalom műveit is. (Ur-Nammu Kr. e. XVIII-XIX. századi és Lipit-Istár Kr. e. XIX. századi „törvénykönyveit").
A Hammurapi-féle „törvénykönyv” két jogrend összefonódását mutatja: a compensatio elvén alapuló hagyományos mezopotámiai jog, és a törzsi jog talio elve („szemet szemért, fogat fogért, életet az életért”) szerint készült. A büntetőjog mellett jelentős helyet foglalnak el a kereskedelem, a közigazgatás és a mindennapi élet szabályozásáról szóló rendelkezések. Így például szigorú előírásokat tartalmaz az öntözőberendezések karbantartási költségéről, a rabszolgák adás-vételéről (védi a városállam szabad lakosságát), a földbérletről, a katonai telepesek jogairól. Meghatározza a büntetések formáit: megkorbácsolás, csonkítás, kivégzés (karóba húzás, elégetés, vízbe fojtás).
A „törvénykönyv” és az Ószövetségben található mózesi törvények összehasonlítása során a kutatók sokáig gondolták azt, hogy a bibliai törvények Hammurapi „törvénykönyvéből” merítettek. Az viszont, hogy utóbbinak nincsenek korábbi mezopotámiai hagyományai, azt mutatja, hogy az amurrú nomád joggyakorlatot tükrözi. Ez azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az Ószövetség és Hammurapi „törvénykönyve” között nincs értelme közvetlen összefüggést keresni: a közös nomád eredet jegyei mutatkoznak csupán meg rajtuk.


XIV- XIII.sz trójai háború

Homérosz költeményében a háború kiváltó oka Szép Heléna elrablása volt. Helené Meneláosz felesége volt, akit Parisz, a trójai király Priamosz fia szöktetett meg Spártából. Ennek megtorlására vonult az egyesített görög hadsereg Trója ellen, hogy a becsületsértést megtorolja. Azonban tíz éves küzdelem után sem sikerült a megerősített várost elfoglalniuk. Nagy szerepet játszott ebben, hogy Priamosz apja, Laomedón alatt Poszeidón és Apollón építették a városfalak nagy részét. Azok a szakaszok, amelyeket ők építettek, bevehetetlenek voltak. Hasonló szerepe volt a városvédő Pallasz Athéné szobrának, a Palladiónnak. Ezen felül maguk az istenek is beavatkoztak a háborúba, ki ezen, ki azon az oldalon.
Odüsszeusz egy szolgától látta aki egy falovat faragott fiának és ebből nyert ötlet által építették meg végre a görögök a híressé vált óriási, fából készült lovat (trójai faló), amelyben a harminc legbátrabb görög harcosok rejtőztek el. A falovat a csatamezőn hagyták, majd hajóikkal visszavonulást színleltek. Kasszandra és a pap Laokoón figyelmeztetése ellenére a trójaiak bevontatták a falovat a városba. Az éjszaka leple alatt a görög harcosok kimásztak a faló belsejéből, megnyitották a város kapuit és a beáramló seregek végül elfoglalhatták Trója városát. Innen származik a mondás: „félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is”, illetve a „trójai ló” fogalom. Egy másik változat szerint a falovat olyan nagyra építették a görögök, hogy nem fért be a város kapuján, ezért saját lakói ütötték ki a városvédő falat, hogy a vélt ajándékot a városba húzhassák.


1400k. árja hódítás az Indus-völgyben

Az árják vándorlását követő elméletek szerint az első indo-árja népcsoport a 2. évezred közepén India északi részén (a Pandzsáb és a szomszédos régiók) hatoltak be a szubkontinensre, feltehetően a Hindukus hegységet átszelve, majd innen hódítottak tovább, miután legyőzték az őshonos népeket, a Rigvédában is említett Dásza vagy Dászju törzset. Nincs régészeti bizonyíték arra, hogy mely útvonalakon árasztották el Indiát, de feltehető, hogy a bevándorlók több hullámban telepedtek meg a régióban és némileg egymástól eltérő nyelvjárásokat beszéltek. A védikus vallás, vagyis a vaidika dharma a véda birtokosaiként jellemzi az árja népcsoportot, akik világos bőrűek voltak, és a sötétbőrű, a szubkontinensen őshonos dravidákat az uralmuk alá hajtották. Az ősi hindu forrásokban, elsősorban a védákban nincs olyan utalás azonban, ami egy ilyen jellegű külső hódítást közvetlenül alátámasztana. Csaták és erődök bevételéről és Indra, a harcos isten dicséretéről szólnak az írások. India déli régiójában magasan fejlett kultúrát létrehozó dravidák, és az északi területeken a szanszkrit nyelvet beszélő védikus népek keveredése már az ősi szövegekben is tapasztalható, a Rigvédában és a későbbi védákban egyaránt, ám kétségtelen, hogy a két kultúra elkülönül egymástól. A védikus írásokban visszatérő elemet, a fény és sötétség harcát sok kutató értelmezi úgy, hogy az valójában a sötét bőrű dravida népek, és az északi, világosabb bőrű szanszkrit nyelvű árja népcsoportok küzdelme. A hódítás korának maradéka a mai indiai kasztrendszer, ahol a Védák három fő kasztja, a bráhmana, a ksatrija vagy rádsanja és a vaisja az árja eredetű világos bőrű papi, harcos és földművelő kasztot jelenti, míg a negyedik a súdra a sötét bőrű, nem árja, dravida vagy munda eredetű őslakókat. Mindezeken kívül vannak az eredetileg rabszolga érinthetetlenek (pária vagy dali). A négy főkasztot jelentő szanszkrit varna szó jelentése is 'szín'.
Az 1910-ben felfedezett ősi indiai romvárosok (Mohendzsodaro, Harappa) úgy tűnt, bizonyítják a migrációs elméletet, hiszen ezek a mezopotámiai kultúránál is régebbi városok viszonylag rövid idő alatt néptelenedtek el i.e 1700 és 1500 között. Ezt a folyamatot az árja hódítás következményeként értelmezték, azonban a térségben végbemenő földrajzi változások is előidézhették ezt, például a védikus forrásokban fellelhető nagy folyó, a Szaraszvati kiszáradásának is szerepe lehetett a városok pusztulásában. A régészeti kép még hiányos és ellentmondásos. A harappai művelődésben pl. a rá jellemző pecsétnyomókon nem találkozunk lóval, marhával viszont annál inkább. Az indoárjákra jellemző ló megjelenése az i. e. 2. évezred közepére keltezi az indoárja behatolást. Másrészt az agyaedények díszítéseinek vizsgálata és ezeknek a védákkal való összehasonlítása alapján korábban azt gondolták, hogy az indoárják már az i. e. 3. évezred végén megjelenhettek itt és a harappai H temető az indoárjáké lehet. Ma már azonban azt gondolják inkább, hogy a Rigvédába a harappai motívumok később kerültek be, az őslakossággal való összeolvadás után, ezzel színesítve a védikus hagyományt.
Néhányan a indiakutatók közül úgy vélekednek, hogy az Indus-völgyi civilizáció a védikus kultúra egyik ágaként virágzott, és elképzelésük szerint ez volt az a civilizációs mag, amelyből a későbbi kulturális és nyelvi sokszínűség kifejlődött.


VIII-VI.sz görög gyarmatosítás

Fájl:Görög gyarmatok a Fekete-tengernél i e 6 század.svg


776 görög idôszámítás kezdete., 1.olimpia


753 Róma alapítása


621 Drákón törvényei Athénban

Midőn Athenaeben a királyság helyébe lépett oligarcha visszaélt hatalmával és különösen az igazságszolgáltatás kiváltságos jogát aknázta ki az alsóbbak rovására, ezek között nagy elégedetlenség támadt, miből hogy meneküljön a nemesség, megbízta Aristaechmus archonsága idejében (621) Dracót, hogy mint rendkívüli thesmotheta a törvényeket gyüjtse össze és foglalja irásba. Későbbi korban e törvényeket szigorúságuk miatt vérrel irottaknak mondották (Demades, a szónok), de a szigorúság természetesen nem Dracónak személyileg, hanem korának tudandó be, sőt Draco még szelidített is a multakhoz képest, midőn csak a halálbüntetést, illetőleg örökös száműzetést maga után vonó szándékos gyilkosság, gyilkossági kisérlet és gyujtogatás feletti itélkezést hagyta meg az Areopagusnál, ellenben a nem szándékos vagy jogos emberölés eseteit az epheták elébe utalta, kik tekintetbe vehették az enyhítő körülményeket. Az 51 epheta (l. ’Ejetai) felállítását t. i. Pollux (8, 125) után többnyire (Grote, Schömann, Gilbert, Duncker) Dracónak tulajdonítják. A korszerű haladásnak tudandó be, hogy Solon, míg Dracónak egyéb törvényeit eltörölte, a büntetőket meghagyta. A régi írók s utánuk az újkoriak is általában csak olyan törvényszerkesztőnek tartották Dracót, ki az alkotmányt nem érintette, nevezetesen Aristoteles Politikájában (2, 9, 9) azt mondja, hogy Draco törvényeit egy már létező alkotmány keretében hozta s egyéb különös említésre méltó nincs bennük, mint a büntetések tulságos szigora. Ellenben az ugyancsak Aristotelesnek tulajdonított ’AJhnaiwn politeia 4. f. szerint nevezetes újításokat eszközölt az alkotmányon. Igy rendszerében politikai jogokat csa azok élveztek, a kik saját költségükön teljes fegyverzetben birtak megjelenni a táborban. Archonokká és kincstárnokokká (tamiai) azok voltak választhatók, a kiknek legalább 10 minát érő tehermentes birtokuk volt; strategusokká és hipparchusokká, kiknek legalább 100 mina értékű tehermentes birtokuk és belföldi, törvényes feleségtől született 10 éven felüli gyermekeik voltak. A strategusok és hipparchusok kötelesek voltak megválasztatásuk után ugyanabból a vagyoni osztályból, melybe ők is tartoztak, 4 kezest állítani, kik érettük felelősséget vállaltak mindaddig, míg maguk hivataluk lejárta után elszámoltak. A többi hivatalnokokat, valamint a 401 tagját a tanácsnak az egész politikailag jogosult polgárságból, a 30 évesek közül sorsolták, de senki sem viselhette másodszor ugyanazon hivatalt, mielőtt a sors nem került egyszer minden polgárra. Ha valamely tanácsos elmaradt akár a tanácsülésről, akár népgyülésről, ha pentacosiomedimnus volt, fizetett 3 drachma birságot, ha hippeus volt, kettőt, ha zeugita egyet. A törvények őre az Areopagus volt, ügyelt, hogy a hivatalnokok a törvények szerint végezzék tisztüket. A polgárok valamely hivatalnoktól szenvedett jogtalanság ellenében az Aeropagushoz felebbezhettek, megjelölvén a törvényt, melynek ellenére rajtuk sérelem esett. 


594 Szolón athéni arkhón reformjai


560-527 Peiszisztratosz türannisza Athénban

Eretriába menekülve 10 évet töltött a restauráció előkészítésével. Először részt vett a Therméi-öböl környékén Rhaikélosz megalapításában, onnan Pangaionba költözött. Thébaiból és az Eretriát vezető lovagoktól rengeteg pénzt, Argoszból zsoldosokat, a naxoszi Lügdamisztól pedig anyagi és katonai támogatást kapott. A tizenegyedik évben megszállta Marathónt, a hírre pedig athéni párthívei is csatlakoztak hozzá. A pallénéi csatában győzedelmeskedett, az Alkmaiónidákat száműzte, megszerezte Naxoszt (élére Lügdamiszt tette meg türannosznak) és tisztító szertartást hajtott végre Déloszon, a néptől pedig elvette a fegyvereket. Hatalma a zsoldosokon alapult, akiket a Sztrümón mellől és Athénból befolyó jövedelmeiből (az általa bevezetett 10%-os tulajdonadó) tartott.
A források tanúsága szerint az Akropoliszon berendezkedő türannosz emberszerető és szelíd volt, uralma kevésbé volt zsarnokra, mintsem polgárra valló. Betartotta a törvényeket, a vétkesekkel szemben megbocsátó volt, kölcsönöket adott a kisparaszti rétegnek, jólétet és munkát biztosított a polgároknak (mindezzel bázisát akarta növelni, másrészt valószínűleg el akarta őket fordítani a politizálástól). Kiszálló bíróságokat szervezett, így a démosznak nem kellett gyülekeznie a városon belül. Türanniszára béke és prosperitás volt a jellemző – sokak számára valóságos aranykor volt uralkodása. Az exkluzív, arisztokratikus Apollón-kultusz helyett a Dionüszosz-kultuszt vezette be, illetve kiterjesztette a Panathénaia ünnepségét, és átvette az eleusziszi misztériumok feletti ellenőrzést. Hadat nem vezetett.
Betegségben halt meg. 33 évéből alig 19-ben gyakorolta az egyeduralmat. Két törvényes fia volt: Hippiasz és Hipparkhosz, illetve két törvénytelen, Iophón és Hégészisztratosz Thettalosz. Halála után gyakorlatilag Hippiasz örökölte a hatalmat.


558-529 Kyros uralkodása Perzsiában

 A persa birodalom alapítója. A Herodot által följegyzett hagyomány szerint a médek királya, Astyages álmában isteni intelmet hallott, mely arra figyelmeztette, hogy unokája a tróntól meg fogja fosztani. Ennek folytán ezt az unokát meg akarja öletni, de az ezzel megbizott Harpagos K.-t életben hagyja, ami később kisült és bár az unokájában gyönyörködő nagyapa K.-nak megkegyelmez, az engedetlen Harpagost érzékenyen megbünteti. Harpagos boszut forral, titkon arra buzdítja K.-t, hogy álljon a persák élére, ami megtörténvén, Harpagos a méd katonákkal átpártolt K.-hoz. Astyages K. kezébe került, de mindvégig királyi tisztességet élvezett. Igy Herodot. Az igazi tényállás az, hogy K. Persia alkirálya fellázadt Astyages ellen, a médeket leverte és a persákat az iráni birodalomban uralkodó törzzsé tevén, feleségül vette Astiages leányát Amytist v. Mandanét. A médek leverése után (Kr. e. 559.) gondoskodott róla, hogy a két nemzetet egy közös külső ellenség ellen vezesse; meghódította Lidiát (l. Kroisos), mig Mazares nevü tábornoka viszont a kis-ázsiai városokat K. jogara alá hajtotta. Azután Babilon ellen vonult, melyet elfoglalt. Babilon után Egyiptomnak kellett volna következnie, de ezt K. már meg nem valósíthatta. A történelmi K.-ról egyes mondák már Kr. e. 500 évvel is támadtak, melyek őt felruházták a Zoroaster-vallás legendáiban előforduló hősök tulajdonságaival. Ezen elbeszélések szájról szájra jártak, egyik-másik szereplő személy kivált és maga képezte egy-egy mondakör középpontját, mig Giorduszi Kr. u. 1000 esztendővel az egész nagy anyagot eposzába (Sah srômeh) olvasztotta. V. ö. Pozder Károly, A K.-monda (Egyetemes Philol. Közlöny 1882).


529-522 I. Kambüszész ( Kambúdzsija )uralkodása perzsiában

Cambyses II.jpg

Kabúdzsija (óperzsául ka-bū-ja-i-ya, normalizált alakja Kabūjiya, „az idősebb”, görögül Καμβύσης [Kambüszész], latinul Cambyses), (? – Kr. e. 559) Ansan perzsa állam uralkodója volt körülbelül Kr. e. 602-tól Kr. e. 559-ig, a Perzsa Birodalmat létrehozó II. Kurus apja.
Kambüszész az Akhaimenida-dinasztiát megalapító Hakhámanis (Akhaimenész) dédunokája volt és I. Kurus ansani király fia.
Hérodotosz szerint „jó családból származó, csendes természetű ember” volt. Uralkodása idején Ansan Istuviga (Asztüagész) méd király ellenőrzése alá tartozott. A források szerint Asztüagész lányát, Mandanét vette feleségül, akinek anyja a lüdiai Arüenisz hercegnő (II. Alüattész lüd király leánya) volt.
Hérodotosz szerint Asztüagész azért Kambüszészt választotta vejéül, mert nem tartott tőle, hogy uralomra törne. Nem ez volt a helyzet Kambüszész fiával, Kürosszal, aki végül meghódította a Méd Birodalmat. Xenophón szerint Kambüszész eredetileg a médek ellen lázadó asszírok ellen induló 30 ezer fős perzsa sereg élére nevezte ki Küroszt.


525 perzsa hódítás Egyiptomban


522-485 I.Dareiosz uralkodása Perzsiában


510 athéniek elűzték a türannoszokat

A türannoszok hatalma azon nyugodott, hogy a démoszt támogatták az arisztokráciával szemben. Hatalmuk addig maradhatott meg, amíg a démosznak erre a támogatásra szüksége volt. A gazdaság fejlődése – melyet a türannoszok is elősegítettek – oly mértékben erősítette meg a démoszt, hogy számukra szükségtelen, sőt akadályozó tényezőkké váltak a türannoszok.

Ez következett el Athénban Peiszisztratosz halála után. Fiainak, Hippiasznak és Hipparkhosznak már növekvő belső elégedetlenséggel kellett számolniuk. Hipparkhoszt egy Panathénaia felvonuláson meggyilkolták, de testvére sem tudta a hatalmat sokáig megtartani. Mikor a belső bajokat külső nehézségek is tetézték, Kr. e. 510-ben elűzték Athénból, és Perzsiába menekült.

Hogy a nép körében milyen ellenszenvessé vált a türannoszok hatalma, jól mutatja, hogy gyilkosaiknak szobrot emeltek, melyeket zsarnokölőknek nevezünk.


510k. etruszk uralkodók elűzése Rómából királyság helyett arisztrokratikus köztársaság

A "büszke vagy gõgös" Tarquinius Superbus király elûzése. 
A késõbbi császári család, az Octavianusok sorsa azt sugallja, hogy az etruszk királyok elûzetése után az etruszk patríciusokat is kiûzték a szenátusból. Az Octavianus család tagjai, akiket az etruszk királyok emeltek patríciusi rangra, Suetonius szerint plebejusi sorba süllyedtek, majd kereskedõkként a Kr. e. II-I. században lettek ismét lovagokká, s csak Julius Caesar segítségével kerültek újból a patríciusi, majd a szenátori rendbe.


509-tôl római háborúk az etruszkok ellen

Rómában Kr.e.. 510-ben elüldözték az utolsó etruszk királyt, így elkezdõdött a köztársaság kora. Az etruszkok nem könnyen törõdtek bele uralmuk összeomlásába, így elkezdõdött a háborús idõszak. Róma Kr.e. 509-tõl háborút folytatott az etruszkok és a szomszéd törzsek ellen. A Kr.e. III. sz. közepéig az etruszkokon túl harcolt a szamniszokkal, latinokkal,szabinokkal, gallokkal, görögökkel.


508 Kleiszthenész újjászervezte az athéni államot


494 római 1. plebejusok kivonulása a szent hegyre 2. néptribunusi intézmény létrejötte

1. Az ókori Rómában a plebeiusok (lat. plebs, erasmida helyesírással plebejus) a korlátozott jogú polgárságot alkották, megkülönböztetve a kiváltságos patríciusi osztálytól. Szabad emberek voltak, ők is rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek az előkelő születési arisztokrácia, a patríciusok kiváltságaival. Speciálisan római réteg volt, nem etruszk találmány, mint sok egyéb minden a római társadalomban. Az etruszkok ugyanis az előkelőkön kívül a másik oldalon csak a clienseket, szolgálókat és rabszolgákat ismerte. A plebeiusok eleinte nem viselhettek semmilyen hivatalt, gazdasági függetlenségüket azonban meg tudták őrizni a korai korban. Főleg kisbirtokos paraszti réteget alkottak, de városi kézművesek és kereskedők is tartoztak közéjük. Eleinte nem részesedhettek állami földekből (ager publicus), nem lehettek vallási kollégiumok tagjai, nem házasodhattak patríciusokkal, de később megszerezték ezeket a jogokat. A patríciusok mintájára idővel ők is nemzetségekbe (gens) tömörültek, s sok nemzetségnek volt patrícius és plebeius ága is, de voltak tisztán plebeius nemzetségek is.

2. a köznép érdekeinek védelmére a plebejusok által választott tisztségviselő az ókori Rómában. A néptribunus intézménye a plebejusok és a patríciusok közötti küzdelem eredményeként a Kr.e 5. században alakult ki. Eleinte 2, később 10 néptribunust választottak, akik személyük sérthetetlensége következtében egyre több jogot szereztek maguknak (vétójog stb.). Tisztségük a császárkorban jelentőségét elvesztette.


493 Latin szövetség

Spurius Cassius Viscellinus megköti a foedus Cassianumot Róma és a latinok között.

Tarquinius Superbus bukása Róma helyzetét a latin városokkal szemben is megváltoztatja, a városnak a király által kiépített hatalma Latium-szerte megrendül. Történeti munkájában Cato fenntartott ebből a korszakból egy dedicatiót. „A tusculumi Egerius Baebius felavatta (dedicavit) Diana szent ligetét az ariciai erdőben a következő népekkel (populi) közösen: tusculumiak, ariciaiak, lanuviaiak, laviniumiak, coraiak, tiburiak, pometiniaiak, ardeai rutulusok.” (Cato: Origines, fr. 58 P) Ez a jelentősebb latin városok nagy részét tömörítő közös kultusz egy katonai, politikai szövetséget jelez, amely minden bizonnyal a legnagyobb latin város, Róma ellensúlyozására született. 

A hagyomány szerint ezt a Róma-ellenes koalíciót, az ariciai szövetséget a Tarquiniusok szervezték, és 496-ban még az öreg Tarquinius is ott küzdött a Latium sorsáról döntő Regillius-tavi csatában a rómaiak ellen. A rómaiak győzelmük után néhány évvel, amelyben a Dioskurosok is segítették őket, megszervezték a latin szövetséget, a foedus Cassianumot, amely a szerződés létrehozójáról, a 493. év consuljáról kapta nevét. A szerződést rögzítő feliratok közül egy sem maradt ránk, de Dionysios Halikarnasseus ismerteti a művében. 
A forráskritikai problémák ellenére elfogadhatjuk a görög szerző által közöltek lényegét. Róma és a latin városok békét kötnek, mindkét fél kötelezi magát, hogy nem szövetkezik külső hatalommal a másik ellen, támogatják egymást ellenség betörése esetén, egyenlően osztoznak a háború terhein (a közös haderő egyik felét a latin városok, a másik felét Róma állítja ki) és a zsákmányon. 

A megegyezés a latin városok és Róma magánjogi közeledését is tartalmazta, azaz a ius commercüt, a ius conubüt és talán a ius migrationist is: kiterjesztették egymásra a vagyonszerzés (a kereskedés) és a házasság jogát, és aki áttelepült egy másik városba, ott megkapta a polgárjogot. A katonai, politikai szövetség természetesen egyben kultuszközösség is, tagjai minden évben találkoztak az albai hegyek egyik szent ligetében. A megegyezés elsősorban a latin városok mindegyikét fenyegető új veszély, az aequus és volscus támadások miatt jött létre, és sikeresen is működött is több mint száz évig, az aequus-volscus probléma végleges elhárulásáig.

A szerződés ténye bizonyos, Cicero és Livius is említi, hogy szövegét, benne Cassius nevével, bronzoszlopra vésve lehetett olvasni a Forumon az ő korukban is. A hagyományos dátumot a szakirodalom egy része megkérdőjelezi, mind Rómának a szövetségben tükröződő hegemón helyzetét (a sereg felét ő adja, és ő irányítja a közös haderő egészét), mind a latin városok magánjogi közeledését csak jó száz évvel később, a gall betörés után tartja reálisnak. 

Az 5. századi latin szövetségben pedig - valamiféle szövetséget mindenki feltételez az aequus-volscus támadások miatt - Róma még nem játszik vezető szerepet. A hagyomány kritikáját megerősíti Cassius személye is, aki plebeiusnevet visel. Ez az álláspont ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy Róma már az 5. század elején is messze a legnagyobb területű és népességű város Latiumban, amely már Tarquinius Superbus alatt az egyik legerősebb hatalom volt a térségben. A foedus Cassianum a király bukása utáni zavaros helyzetben teremt rendet, a Tarquiniusok dinasztikus és személyes kapcsolatai helyébe lép.

Róma hatalmi súlyának megítélésével függ össze a Karthágóval kötött első szerződés értékelése és datálása is. Polybios (III, 22), akinek fordításában ez, illetve a rá következő kétszázötven év során kötött további két egyezmény szövege fennmaradt, a legelsőt a köztársaság első évére teszi. 
A szerződés pontosan elkülöníti a felek érdekszféráját: Karthágó elsősorban kereskedelmi érdekeit védi, megszabja, merre hajózhatnak és merrefelé nem a rómaiak, illetve szövetségeseik. Ugyanakkor megfogalmazódik, hogy a „karthágóiak semmiben se ártsanak Ardea, Antium, Laurentum, Circeii, Tarracina népének, sem Latium egyetlen olyan községének, amely Róma alattvalója. De tartózkodjanak azoktól a városoktól is, amelyek Rómának nem alattvalói. Ha ilyet elfoglalnak, azt sértetlenül szolgáltassák ki a rómaiaknak.” (Hahn István fordítása.) 

A felsorolt tengerparti városok egész Latiumot kijelölik, a legdélebbi, Tarracina már több mint száz kilométer távolságra van Rómától. A szerződés tükrözheti Róma királykor végére kialakult hatalmát, de a szöveg jellegéből adódóan a hatalmi igényeit is. (Az biztos, hogy az 5. század elején egy időre a megjelölt terület déli része - a volscusok foglalják el - elvész nemcsak Róma, de a latinok számára is.) 
A szerződés hitelességét nem, a polybiosi datálást annál többen kérdőjelezik meg, 348-ra helyezve azt. Ez a dátum Liviusból és Diodórosból következik, akik ennek az évnek az elbeszélése során szólnak először a két állam megegyezéséről. A szakirodalmat megosztó probléma részben ugyanaz, mint a foedus Cassianum esetében: mennyire volt erős és aktív Róma a 6. és 5. század fordulóján.
http://www.romaikor.hu/

492-449 görög-perzsa háborúk

A görög–perzsa háborúk alatt azt az időszakot értjük, amikor a görög poliszok és az Óperzsa Birodalom hadban állt egymással (i. e. 499–449). A háború i. e. 498-ban az ión felkeléssel kezdődött. A görögök hősiesen ellenálltak, számtalan csatát nyertek, ám a perzsák Athént is elfoglalták.
I. Dárajavaus (I. Dareiosz) halála után fia, I. Khsajársá perzsa király (I. Xerxész) folytatta apja háborúját. A perzsák gyorsan elfoglalták Trákiát, Makedóniát és Thesszáliát, majd Thermopülánál egy taktikai csellel legyőzték a görögök szárazföldi erőt. Ezután Szalamisznál a tengeren is legyőzték őket. A győzelem után azonban a mükaléi csata a perzsák vereségével ért véget. A görögök ezután ellentámadásba lendültek. Több város elfoglaltak Cipruson, a szárazföldön pedig egészen Büzantionig jutottak a görögök. A városból azonban távozniuk kellett, és Spárta kilépett a görög szövetségből.
Athént a spártaiak kilépése arra kényszerítette, hogy új szövetséget hozzon létre. A Déloszi szövetség hamarosan megtámadta az Óperzsa Birodalmat, pontosabban Kitionosz városát, de az ostrom sikertelen volt. Ez arra késztette a két felet, hogy megkössék a kalliászi békét.


492 elsô (sikertelen) perzsa támadás Athén ellen

Fájl:Darius-Vase.jpg

Mardoniosz hadjárata

Az első perzsa hadjárat i. e. 492-ben kezdődött Mardoniosz vezetésével. Ő ismét meghódította Thrákia európai területeit, amely névlegesen i. e. 513 óta az Óperzsa Birodalom része. Ezt követően Makedóniát foglalta el. A támadásai megakadtak Athosz hegyénél, mert a hajói viharba kerültek. Később thrák törzsekkel ütközött meg, súlyos veszteségek árán győzött, majd visszatért hazájába, miután helyőrségeket hagyott hátra a thrákiai partvidéken. A hadjárat legfőbb eredménye az volt, hogy I. Alexandrosz makedón király elismerte a perzsák uralmát országa felett.

A következő évben I. Dárajavaus elküldte képviselőit a görög poliszokba, akiktől a perzsa korona iránti hűséget próbálta megszerezni. A görög poliszok többsége elfogadta a feltételeket, de Athén és Spárta visszautasította azt. A perzsa követek a hűség jeleként földet és vizet kértek, Athénban azonban a felháborodott tömeg a követet egy kútba dobta, míg Spártában a követek szakadékban végezték, mondván vigyenek onnan vizet és földet. Egy évvel később, i. e. 490-ben I. Dárajavaus ezért bosszúhadjáratot indított.


490 marathoni csata

A perzsák nagy támadása Kr. e. 490 nyarán indult. Több száz hajó indult el Kis-Ázsiából az Attikai-félsziget felé. A félsziget keleti részén Marathón közelében értek partot, 42 km. Athéntól. Az Athéniak, amint hírt kaptak a perzsák érkezéséről rögtön népgyûűést tartottak. Úgy döntöttek, hogy megvédik hazájukat. A hadsereget azonnal Marathónba küldték. Gyorsfutárt küldtek Spártába, katonai erősítésért. (A spártaiaknak egy vallási törvény miatt tilos volt holdtöltéig fegyvert fogniuk. Megígérték Athénnak, hogy amint beáll a holdtölte -6 nap múlva- rögtön elindul az erősítés) Mindkét fél izgult. A görögök tudták, hogy ha vesztenek akkor az egész országra vagy halál, vagy sokkalta rosszabb sors ( a rabszolgaság) vár. A perzsák kétszeres túlerőben voltak. Pár nap múlva MILTIÁDÉSZ (Miltiádészt a marathóni győzelem után két évvel egy sikertelen katonai vállalkozás után árulással vádolták, és sebesülése ellenére bebörtönözték, ahol hamarosan meghalt.) hírt kapott, hogy a perzsák visszavonták a "rettenthetetlen lovasságot". Gyorsan parancsot adott a támadásra. A görögök gyors rohamban törtek előre, hogy a híres perzsa íjászoknak, még idejük sem volt ellentámadásra. A görögök rövid közelharc után nyertek. A perzsák hátráltak, majd megfutamodtak. A görögök győzelmi mámorukban a hajókig üldözték őket, és sok hajót felégettek. A perzsák súlyos vereséget szenvedtek. A győzelem után Miltiádész nem engedte a katonákat pihenni és ünnepelni (ahogy az szokás volt) hanem rendezett sorokban olyan gyorsan ahogy a lábuk bírta visszasiettek Athénba. Félt ugyanis attól, hogy a perzsák ott kísérlik meg a partraszállást. S valóban. Mikor visszaértek a perzsa hajókat ott találták Athén kikötője előtt. Amint értesültek a görög katonák érkezéséről, Hérodotosz írása szerint: "Egy darabig ott vesztegeltek, majd visszahajóztak Ázsiába" Hamarosan megérkezett a spártai erősítés 2000 katonával. A csatát ugyan lekésték de megdicsérték a győzteseket és visszatértek saját városukba.

Forrás: http://olumposz.uw.hu

 


480 perzsa gyôzelem a Thermophülai szorosban - görög gyôzelem a szalamiszi csatában



478 déloszi szövetség: perzsaellenes védelmi céllal

Fájl:Map athenian empire 431 BC-hu.svg


462 areioszpagosz jogát korlátozó reform: Athénban a legfôbb hatalom a népgyűlés


451-450 XII. táblás törvények ( Leges duodecim tabularum )Rómában

(forrás: fotolog.com)

A törvényekben a korábbi görög törvények – így Szolón törvényeinek – és ókori keleti jogforrásoknak a hatása egyértelműen látható (ezt az erre vonatkozó korabeli római hagyomány is tudni véli). Elvük egy olyan időszakra mutat, amikor az antik Róma határa a városfal volt, a Tiberisen túli területek már külföldnek számítottak. A törvények közt sok vallási jellegű szankció található (például véletlen gyilkosság esetén egy kos feláldozása), ami arra utal, hogy a jog abban az időben még nem különült el élesen a vallástól. A törvények a „tehetősebbek" rendjét igyekezett biztosítani a „szegények" (plebejusok) felett, de ugyanakkor nagy rugalmasságról is tanúskodtak, hiszen számoltak a változás lehetőségével is; kimondták, hogy az a határozat a törvényerejű, amelyet a nép a legkésőbb hozott meg.


445 Rómában patricius-plebeius házasság

A patriciusok az ókori Róma elit kasztja. A kései Római Birodalomban a patriciusi rangot magas rangú vezetőknek adományozták.
A 12. századtól kezdve Nyugat-Európában a középkori városi vezető réteg. A magyarországi patríciusok német földről érkeztek a 14. században, akik pár generáció alatt elszegényedtek vagy beolvadtak a nemesek közé.
A patricius (gyakori írásmódja patrícius) szó a latin patrēs (jelentése atyák) szóból származik.

Az ókori Rómában a plebeiusok (lat. plebs, erasmida helyesírással plebejus) a korlátozott jogú polgárságot alkották, megkülönböztetve a kiváltságos patríciusi osztálytól. Szabad emberek voltak, ők is rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek az előkelő születési arisztokrácia, a patríciusok kiváltságaival. Speciálisan római réteg volt, nem etruszk találmány, mint sok egyéb minden a római társadalomban. Az etruszkok ugyanis az előkelőkön kívül a másik oldalon csak a clienseket, szolgálókat és rabszolgákat ismerte. A plebeiusok eleinte nem viselhettek semmilyen hivatalt, gazdasági függetlenségüket azonban meg tudták őrizni a korai korban. Főleg kisbirtokos paraszti réteget alkottak, de városi kézművesek és kereskedők is tartoztak közéjük. Eleinte nem részesedhettek állami földekből (ager publicus), nem lehettek vallási kollégiumok tagjai, nem házasodhattak patríciusokkal, de később megszerezték ezeket a jogokat. A patríciusok mintájára idővel ők is nemzetségekbe (gens) tömörültek, s sok nemzetségnek volt patrícius és plebeius ága is, de voltak tisztán plebeius nemzetségek is.
A patrícius és plebeius osztálykülönbség kialakulásának eredete a homályba vész, de valószínűleg a patríciusok voltak a királyság korának földbirtokos, lovas nemessége, amikor még a lovas harcmodor dominált. A plebeiusok felemelkedése az i. e. 5. században kezdődött, amikor egyre inkább a gyalogos (hoplita) harcmodor vált uralkodóvá, s így a plebeiusok katonai fontossága megnőtt. A döntő lépés a hagyomány szerint i. e. 494-ben történt, amikor a nép Rómából való első kivonulását siker koronázta. Ekkor harcolták ki, hogy a korábbi curia alapú népességbesosztás (ld. comitia curiata) mellett, területi alapú "törzseken" (tribus) alapuló népgyűlés (comitia tributa) is létrejöjjön, ahol a patríciusok befolyása nem volt már olyan elsöprő. i. e. 493-ban avatták fel az Aventinus dombon Ceres istennő templomát, ami a renddé váló plebeiusok kultuszközpontja lett. Saját népgyűléseket tartottak (concilia plebis), ahol saját vezetőket, néptribunusokat (tribunus plebis) választottak, valamint helyetteseiket az aediliseket.


443 censori intézmény rómában

Erre az időpontra utal az, hogy a hagyomány szerint a vagyoni beosztás végző censor tisztsége i. e. 443 jött létre, s a tizenkéttáblás törvények sem tudnak még vagyoni cenzusos beosztásról.


431-404 peloponeszoszi háború

Fájl:Alliances in the Pelopennesian War, 431 B.C. 1.JPG

A peloponnészoszi háború Athén (és szövetségi rendszere) és a peloponnészoszi szövetség államai között zajlott Kr. e. 431-404 között. Az elnevezés a későbbiekben alakult ki, a kortárs írók a háború néven emlegették. A ma használt kifejezés először Kr. e. 100 körül jelent meg egy athéni feliraton, majd Cicero műveiben. A háború eseményeiről egykorú történetírói beszámolóval is rendelkezünk, az athéni Thuküdidész ugyanis megörökítette az eseményeket. (forrás: Wiki)


430-354 Xenophon élete

Xenophón (görögül Ξενοφν, kb. i. e. 427-i. e. 355), Grüllusz fia Athén Erkhia démoszából, katona, zsoldos, Szókratész csodálója, történetíró aki megörökítette saját kora történéseit, Szókratész mondásait és Görögország életét. Részt vett a tízezrek hadjáratában, aminek történetét az Anabasziszban írja le


396 rómaiak elfoglalják Veü városát

Az elkövetkező századokban a további nagy etruszk városok: Caere, Vulci, Veü is fokozatosan Róma hatalma alá kerültek, majd Sulla i. e. 82-ben végleg leigázta az etruszkokat.
387 gall gyôzelem a rómaiak ellen


367 Licinius féle törvények

Nagy lépést jelentettek a teljes polgárjog elérése felé a Licinius–Sextius-féle törvények (i. e. 367/366), amelyek enyhítették az adósok terheit; 500 iugerumban (körülbelül 230 hold) maximálták a közföldekből szerezhető magánbirtok területét; és kimondták, hogy azon túl az egyik consul minden évben plebejus legyen.


366 az egyik consul plebejus lehet Rómában praetori tisztség bevezetése

A praetorok a Római Köztársaság választott főtisztviselői voltak, rangban közvetlenül a consulok után következtek.
Először Kr. e. 366-ban választottak praetort, és kezdetben csak patríciusok töltették be ezt a szerepet. Az első plebejus praetort Kr. e. 337-ben választották meg Quintus Publilius Philo személyében.

Feladatuk a városi rend fenntartása, illetve ezen belül a polgári és büntetőjogi ügyekben való bíráskodás volt. A consulok távollétében azok helyett gyakorolták az államfői funkciókat. Hadat is vezethettek, egyéves imperiumukat bizonyos esetekben egy évvel meghosszabbíthatták. Hivatali idejük egy évig tartott, eközben hat lictorból álló kíséret illette meg őket (a későbbi időkben már csak kettő).

A praetorokat a consulokhoz hasonlóan a comitia centuriata választotta meg. Kezdetben egy praetort választottak, majd Kr. e. 246-ban egy másodikat is, kifejezetten a külföldiekkel való kapcsolatok szabályozására (praetor peregrinus, míg társát megkülönböztetésül a praetor urbis vagy praetor urbanus névvel illették). 
Az egyik praetor távollétében a másik irányította kollégája ügykörét is. Az idők folyamán mindvégig a praetor urbanus számított a legfőbb praetornak, az igazságszolgáltatás fejének, aki hivatali ideje alatt egyszerre legfeljebb tíz napra hagyhatta el Rómát. Emellett ő felügyelte az Apollo tiszteletére rendezett játékokat (Ludi Apollinares) is.

A Római Birodalom növekedésével párhuzamosan újabb praetorokat választottak: Kr. e. 227-ben Sicilia és Sardinia et Corsica, Kr. e. 197-ben pedig Hispania Ulterior és Hispania Citerior provincák élére neveztek ki egy-egy párt. 
A hat praetor közül így kettő Róma városában maradt, a másik négy pedig a tartományok igazgatásáért felelt, melyeket a senatus jelölt ki számukra. A hivatali idejüket letöltö praetorok számára propraetori vagy proconsuli címmel hivatali évük lejárta után gyakran kisorsoltak egy-egy provinciát.

Sulla emelte nyolcra a praetorok számát, amit Julius Caesar pedig fokozatosan 16-ra növesztett. A praetori cím volt talán az egyetlen olyan magistratura, amely a császárkorban is megőrizte súlyát, mint a jogi ügyletek vezetője. Augustus több változtatás után tizenkét praetornál állapodott meg. Tiberius alatt megint tizenhatan voltak, Claudius pedig még két praetort nevezett ki a hitbizományi ügyek élére. 

Titus ezt a számot egyre mérsékelte, azonban Nerva újabb praetort nevezett ki a császári kincstár, a fiscus és magánszemélyek közti ügyek vezetésére. Marcus Aurelius egyes források szerint még egy praetori hivatalt hozott létre a gyámsági ügyek kezelésére.

A praetorok száma sokszor változott, ám tevékenységi területük mindvégig a jog és a bíráskodás maradt, amíg a késő császárkorban meg nem szűnt a tisztség. (forrás: romaikor.hu)


343-290 római háborúk a samnisok ellen

1. Sammis háború

A rómaiak és a samnisok közötti első összecsapás tétje Campania, Itália leggazdagabb vidéke. Egyrészt itt vannak Itália legtermékenyebb földjei, másrészt - a jó mezőgazdasági adottságokkal összefüggésben - mind a görögök (Kymé-Cumae, Neapolis), mind az etruszkok (Capua) alapítottak itt városokat.
A régiót fejlett, gazdag, magas kultúrájú városok teszik vonzóvá a hódítók számára. Az 5. század végén a félsziget belsejéből oszk nyelvű (a samnisokkal rokon) hódítók nyomultak be ide, és foglalták el a városokat, Neapolis kivételével, amely - bár itt is érződik az oszk hatás - megmaradt görög városnak. A vidéket azonban nem tette tönkre a hódítás, a hódítók az itt talált fejlettebb társadalmi, politikai, gazdasági struktúrákat adaptálták.

A régiót gazdagsága Itália kulcsává teszi, és birtoklása mind Róma, mind a samnis szövetség gazdasági és katonai potenciálját megnövelné. így Róma, miután biztosította magát észak, illetve délkelet felől, Campania felé fordul, és megtámadja a Capuát ostromló samnisokat, felbontva ezzel a samnisokkal kötött 358-as szerződést.
„Bár a többség úgy vélte, hogy Itáliának ez a legszebb és leggazdagabb városa, és a rendkívül termékeny tengerparti föld a gabonaárak emelkedése esetén a római nép éléskamrájává válhat, még e rendkívül előnyös lehetőségnél is többre becsülték a szövetségi hűséget” - mondja Livius.

(VII, 31, Muraközy Gyula fordítása)

Amellett, hogy a történetíró a római politika egyéb szempontjait is beleszövi a capuai követek és a senatus tárgyalásába, leírásában az a leghangsúlyosabb, hogy Capua Róma hatalmába adja magát, amely így a samnisok - korábbi szövetségesei - ellen már alattvalói védelmében léphet fel.
343-ban tehát, a samnis háború első évében Róma bellum iustum et piumot, igazságos és isteneknek tetsző háborút visel, mint ezelőtt és ezután is mindig. Róma külpolitikájának irányítói - de még inkább a Róma háborúit megörökítő annalisták - gondosan ügyeltek rá, hogy Róma hódításait, béke- vagy szövetségesi szerződéseinek felmondásait igazságosnak és az isteneknek tetszőnek tüntessék fel. De ezt valószínűleg nem pusztán cinizmusnak kell tekintenünk, hanem átélt, komolyan vett hitnek Róma birodalmi küldetésében és az istenek támogatásában.

A két consuli sereg kiszorította a samnisokat Campaniából, és elfoglalta Capuát. A háború fontosságát és a samnisok erejét mutatja, hogy mindkét consul provinciája (feladata, hatásköre), amire (hatalmuk) szólt, a samnis háború volt.

2. Sammis háború

A samnis szövetség nem nézi tétlenül, hogy teljesen és véglegesen kiszorul Campaniából: 326-ban (vagy 328-ban) kitör a második samnis háború, amely kisebb megszakításokkal 304-ig tart. A háború első szakaszában a kulcsot Neapolis jelenti. 

A város görög lakosainak egyik fele, a démos a samnisokat pártolja, akik mellett Tarentumtól (Tárastól), a legjelentősebb és ebben a korban külpolitikailag rendkívül aktív dél-itáliai görög várostól is remélhetnek támogatást. Az arisztokrácia inkább a Rómával való kapcsolatban látja a város - és saját - jövőjének zálogát. 
Neapolist samnis katonák védik, akiket a hagyomány szerint a lakosok egy ravasz csellel eltávolítanak, majd kizárnak a városból, és átadják őket a korábban már emlegetett P. Quinctius Philónak, a római sereg fővezérének. 
Philo - az első római politikus, aki görög cognoment visel - 327-ben mint consul érkezik Campaniába, de imperiumát a Neapolis körüli had- és diplomáciai műveletek zökkenőmentes lebonyolításáért meg kell hosszabbítania a népgyűlésnek a következő évre, ez az első úgynevezett prorogatio imperii.

A prorogatio alkalmazását ebben az első esetben az magyarázza, hogy Róma nem ostrommal, hanem tárgyalásokkal akarja megszerezni Neapolist, és ezért különösen fontos a magistratus személye. Philo tud görögül, ami ekkor még nem általános a római arisztokrácián belül (bár a következő évtizedekben ez rohamosan megváltozik), és inkább a nobilitas plebeius származású tagjait jellemzi, kiváló diplomáciai képességekről tett már korábban is tanúságot, valószínű, hogy régi személyes kapcsolatai vannak Neapolisban. 
A prorogatio később a senatus kezébe kerül át, és olyan helyzetekben alkalmazzák, amikor nem elegendő az imperiummal felruházható magistratus a különböző helyszíneken jelentkező katonai feladatokhoz.

A rómaiak a háború első éveiben támadólag lépnek fel egyrészt Samniumban, másrészt a samnisok északi szövetségeseinek a területein. Ekkor azonban a samnisok még megállítják a rómaiak előretörését: 321-ben Caudium közelében súlyos vereséget mérnek rájuk. 

Hogy a Caudium utáni években mi történt, nem tudjuk pontosan, 318 körül mindenesetre megszűnik a nyílt ellenségeskedés, Róma Campaniában erősíti meg a pozícióit, illetve Apuliában és Lucaniában építi tovább szövetségesi hálóját, például Árpiban és Forentumban.

Bár a harcok 315-ben samnis sikerekkel indulnak újra, Róma hamarosan visszavág, és tovább folytatja ellenségei elszigetelését: 315-ben elfoglalja Luceriát, 314-ben latin jogú coloniát alakítva ki a területén.
313-ban visszaszerzik Fregellaet, és további latin jogú coloniákat alapítanak - Suessát, Autuncát, Saticulát -, illetve nagy győzelmeket aratnak az egyik samnis központnál, Bovianumnál. Közép-Itália termékeny síkságai és a Tyrrhén-tenger partja felett kiterjesztett és megszilárdított hatalmuk nagyságát jól szemlélteti a 312. év censora, Appius Claudius Caecus által építtetett - és róla elnevezett - via Appia, amely Campaniával kötötte össze Rómát.

A via Appiát is folyamatosan tovább építik majd, míg el nem éri az Adriai-tengert, illetve a római úthálózat folyamatosan további új utakkal bővül, amelyek a további katonai sikerekhez, valamint Itália egységének kialakulásához, a romanizációhoz is nagyban hozzájárulnak.
312-ben nem zárul le a samnis háború, de Róma erejének javát már nem a samnisok kötik le. A városnak több évtizednyi béke után kell Etruriában újra biztosítania a pozícióit: 311 és 308 között zajlik az etruszk háború, amelyben a szárazföld belsejében fekvő városok vesznek részt, mint például Arretium, Volsinii és Clusium.
A római sikerek meghátrálásra késztetik az etruszk városokat. Róma harmincéves fegyverszünettel biztosítja ismét északi határait, hogy továbbterjeszkedjen Közép-Itália keleti területein, egészen az Adriáig, illetve befejezze a samnis háborút.

304-ben, egy nagy csata és Bovianum elfoglalása után kerül sor: ekkor megújítják a korábbi, 341. évi szerződést. A század végére Róma kiterjeszti, illetve megerősíti hatalmát a Közép-Appenninekben (Samniumtól északra), és megveti a lábát Umbriában és Apuliában. Az eszközök ismeretesek, skálájuk széles, a lakosság szinte teljes kiirtásától a Róma számára előnyös szerződések kötéséig.
A hernicus városok egy része 306-ban szembefordult Rómával. Miután megadásra kényszerültek, Róma sine suffragio polgárjogot adományozott nekik, míg a szövetségben kitartó többi hernicus város megtartotta független szövetséges státusát - mindebből jól látszik, hogy a sine suffragio polgárjog ebben az időben nem jutalom, hanem büntetés.

304-ben Róma az aequusok ellen fordul, és Livius szerint lerombolták a veteres hostes (IX, 45), az ősi ellenség hegyi településeit, az aequus népet pedig majdnem teljesen kiirtották. Ez a brutális katonai megoldás hozzájárult a térség hatalmi viszonyainak gyors rendeződéséhez: a marsusok és a többi kis nép örök szövetséget köt Rómával.

3. Sammis háború

A második samnis háborúban elért eredményeket Róma nem végcélnak tekinti, hanem csak az Itália, de legalábbis a térség meghódítása felé vezető út egyik állomásának. A samnisok ugyancsak nem érzik lezártnak a kérdést, és nem fogadják el, hogy visszaszorították őket a törzsszövetség határain belülre, és hogy elvesztették azt a szerepüket, amelyet Közép- és Dél-Itália legnagyobb katonai potenciállal rendelkező népeként játszottak. A harmadik samnis háború kitörése jól jellemzi mind a két fél törekvéseit: Róma szövetséget köt a lucaniaiakkal, akiket a samnisok megtámadtak. Ezzel a szövetséggel Róma az utolsó kaput is becsukta Samnium nagyhatalmi lehetőségei előtt. Mivel a samnis szövetség nem mondhatott le a független külpolitikáról, 298-ban kitört az újabb samnis háború, e néven immár a harmadik.

Scipio Barbatus, a 298. év egyik consulának felirata az első biztos kortárs forrásunk, amelyet hozzákapcsolhatunk a consullista és az annalisztika prosopographiai adataihoz, és amely szűkszavúsága és szárazsága ellenére a nobilitas gondolkodásába is bepillantást enged.
Lucius Cornelius Scipio Barbatus, apjának, Gnaiusnak sarja, bátor és bölcs férfi, akinek külseje tökéletes párja volt kiválóságainak (virtusainak), aki consul, censor, aedilis volt nálatok, elfoglalta Taurasiát, Cisaunát Samniumban, egész Loucaniát leigázta, és túszokat ejtett.
A felirat némiképp ellentétben áll Livius közlésével, aki szerint Scipio Etruriába vezetett hadjáratot, ahol Róma a harmadik samnis háborút megelőző években, illetve a háború első felében ugyancsak aktív volt. Ez az annalista hagyomány bizonytalanságainak újabb formájára hívja fel a figyelmet: a nagy, döntő csatákon, illetve hadjáratokon kívül nem világosak a consulok (vagy más hadvezérek) provinciái. Míg a hadjáratok felsorolása, illetve az imperiummal rendelkezők listája külön-külön megbízhatónak tűnik, ezek Liviusnál látható párosítása esetleges és pontatlan.

A háború első éveiben a rómaiak módszeresen pusztítják a samnis vidékeket, és sikeresen ostromolnak meg több hegyi erődöt is, de igazán döntő győzelmet nem tudnak kicsikarni. A samnisok fővezére, Gellius Egnatius a fő erőkkel északra vonul, hogy az etruszkokkal egyesülve mérjen Rómára csapást.
Appius Claudius Caecus, a 296. év egyik consulja nehéz csatában győzelmet arat az etruszk-samnis erők fölött, de a következő évben Rómának még nagyobb és veszélyesebb koalícióval kell szembenéznie: saminsok, gallok, etruszkok és umbriaiak szövetkeznek ellene.

Itália még független népei, ha későn is, de ráébredtek, hogy Róma - előbb-utóbb - mindegyiküket fenyegető hódító törekvéseit csak közösen állíthatják meg. 295-ben Sentinumnál ütközik meg a Q. Fabius Maximus Rullianus és P. Decius Mus consulok által vezetett római hadsereg a koalíció fő erejével, a Gellius Egnatius vezetése alatt álló samnisokkal, illetve a gallokkal.
Itáliában addig még nem került sor ennyi embert mozgósító csatára: Róma négy légióját, azaz négyszer körülbelül 4500 embert - Livius szerint - a szövetségesek nagyobb, a fegyverben álló római polgárok létszámát meghaladó sereggel egészítették ki: a római fél létszámát tehát legalább 36-40 ezer főre tehetjük. Az ellenfél erőit a források jócskán eltúlozzák.

 

Róma emberi-katonai erejét, illetve a várost irányító elit stratégiai tudását mutatja az a két, Róma védelmére hátrahagyott, majd Clusium ellen indított legio, amely megosztotta az ellenséges koalíció erejét, lekötve az etruszk és talán az umbriai csapatokat is.
Bár a 4. század utolsó évtizedeitől kezdve forrásaink sokkal megbízhatóbbak, mint a köztársaság első százötven évéről szólóak, természetesen még ekkor is sok a bizonytalanság: például nem derül ki pontosan, hogy az umbriaiak, akiknek a területén Sentinum fekszik, mekkora erőkkel és hogyan vettek részt ebben a háborúban. És bár Livius adatai a Sentinumnál elesettekről, illetve a csatában részt vevők számáról megbízhatónak, reálisnak tűnnek, az a két további legio, amely szerinte mindeközben Samniumban tevékenykedik - vagyis az a közlés, hogy 295-ben nyolc legio állt volna fegyverben -, már nem fogadható el könnyen, ahogy az erők ilyetén megosztásával vállalt kockázat katonailag is nehezen lenne indokolható.

 

A nagy összecsapás után Róma néhány év alatt folyamatos hadjáratokkal, diplomáciai munkával, colonia alapításokkal kiépíti, illetve megszilárdítja hegemóniáját Itáliában. 294-ben a vidék pusztításával, illetve kisebb-nagyobb győzelmekkel meghátrálásra kényszeríti az etruszkokat.
Legjelentősebb városaik, Volsinii, Perusia, Arretium negyven évre fegyverszünetet kérnek, és súlyos hadisarcot fizetnek. Utolsó tartalékaikat mozgósítva a samnisok felállítanak egy újabb - Livius szerint több tízezres - sereget, de Aquiloniánál vereséget szenvednek. Róma - egyszerre több sereggel - ezután még két évig pusztítja Samniumot, bevéve a samnisok kisebb-nagyobb erődéit, míg 290-ben a samnisok békét nem kérnek, és Róma szövetségesei nem lesznek.

Róma már 291-ben létrehozza Samnium délkeleti határain Venusia coloniát, és tovább terjeszkedik kelet felé is át az Appennineken, és egy gyors hadjáratban bekebelezi a sabinokat és más kisebb törzseket, amelyeknek városai a római állam részei lesznek, lakóik pedig sine suffragio polgárok. Birtokaik egy részét Róma természetesen kisajátítja, és földjeikre telepeseket küld: coloniákat alapít, többek között Adriát, 289 körül. Róma tovább terjeszkedik az Adriai-tenger partján észak felé is (Picenum), mégpedig a már megszokott forgatókönyv szerint: leveri a lázadó szövetségeseket, egyes közösségeket sine suffragio polgárjoggal bekebelez a római államba, a területet pedig coloniákkal biztosítja. A stratégiai cél nyilvánvalóan a nagy katonai erőt képviselő gallok, az utolsó jelentős közép-itáliai ellenfél elszigetelése, majd felszámolása.

A sentinumi vereség utáni évtizedben a gallok távol tartják magukat a Róma érdekszférájához tartozó területektől. 284-ben azonban benyomulnak Etruriába, és Arretium mellett súlyos vereséget mérnek a rómaiakra, amelyben még seregük vezére, L. Caecilius Metellus is elesik.

A következő évben Róma vissza tud vágni: a gallok és a melléjük álló etruszkok serege fölött nagy győzelmet arat a lacus Vadimonisnál (283). A következő évtizedek hadjáratai, diplomáciai és colonia szervező munkája nyomán a gall senonok földjén Etruriában és Umbriában Róma kiépíti az uralmát.
Volsiniit, ezt a nagy múltú etruszk várost Róma elpusztítja, Caere sine suffragio polgárjoggal a római államba, a többi etruszk és umbriai város pedig szövetségi szerződéssel a római államszövetségbe tagolódik be. A megszerzett gall területeket többek között a 268-ban létrehozott colonia, Ariminum (a mai Rimini) ellenőrizte. (forrás: romaikor.hu - részletek)


340-338 Latin háborúk


339 cenzori tisztség elérhetô a plebejusoknak


338 khaironeiai csata

I. e. 338-ban a boiótiai Khairóneia városa mellett ütközött meg II. Philipposz makedón király vezette sereg az athéni-thébai szövetséges sereggel. A harmadik "szent háború" közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Amphissza város megsértette a delphoi szentély érdekeit. Erre való hivatkozással II. Philipposz a vallási szövetséget támogatva próbálta megerősíteni helyzetét Közép-Görögországban. Az athéniek pedig azért szövetkeztek Thébai városával, mert csökkenteni kívánták a makedón befolyást Görögország területén. Az Athén vezette szövetséghez később más kisebb görög városok is csatlakoztak.


337 preatori tisztség a plebejusoknak is

Az ókori Rómában a rendet felügyelő hatalom.


336 Nagy Sándor trónra lépése


333 isszoszi csata


331 guagamelai csata


326 adósrabszolgaság eltörlése Rómában


300 papi hivatalok a plebejusoknak is


287 lex Hortensia, eltörlik a népgyűlési határozatok szenátusi jóváhagyását

Kr. e. 287-ben elrendeli hogy a Concilium plebis határozatai a szenátus jováhagyása nélkül is érvényesek az egész társadalomra. Nagy hatású törvény végleg lezárja a patríciusok és plebejusok közi harcot.


280-272 római gyôzelem a Dél-itáliai görögök felett


276 antigonoszok Makedóniában


268-232 Asóka uralkodása Indiában

Asóka (Asóka {=„Gondtalan”} felvett név, eredeti neve Pijadaszi {=„Kedves tekintetű”}) (i.e 304 – i.e 232) vagy Nagy Asóka az indiai Maurja dinasztia harmadik császára, unokája Csandragupta Maurjának aki Nagy Sándor hadjáratát követően meghódította Észak-India túlnyomó részét. Az első indiai uralkodó, aki a szubkontinens zavaros politikai viszonyait egységbe szervezte, és birodalmát a mai Afganisztán nyugati határaitól a Bengáli-öbölig kiterjesztette. Uralkodásának székhelye Magadha (a mai Bihar). Apja (Binduszára) uralkodása alatt mint alkirály a birodalom egyik tartományát igazgatta, de annak halála után véres háborúba keveredett testvéreivel. Kegyetlen, hírhedt diktátorként ismerték, de a kalingai háború (i. e. 265 - 263 körül, a mai Orissza környékén) véres mészárlásai után amikor rádöbbent győzelmének iszonyatos árára akkor jelleme gyökeresen megváltozott. Elhatározta, hogy lemond minden további hódító háborúról. A Buddhizmus lelkes követője és propagátora lett, de birodalmában minden más vallást is megtűrt. Kormányzati tisztviselőket, dharma tisztviselőket jelölt ki, hogy jámborságra oktassák és baráti kapcsolatokra buzdítsák a népet. India szerte emlékműveket állított Buddha életének eseményei színhelyén, az erőszakmentesség (ahimsza), tolerancia, a szeretet híve lett. Felhagyott a vadászattal és vegetáriánius lett. Korát messze megelőzve állatmenedékhelyeket létesített, kórházakat és utakat épített és fejlesztette az öntözést. India történetében gyakran emlegetik, mint Szamrát Csakravatin Asóka, azaz Asóka, a Császárok Császára.


264-241 elsô római-pun háború

Fájl:First Punic War 264 BC.png


256 Csin(Qin)-dinasztia Kínában

Az évszázados harcok folyamán az i. e. 3. századra végül három állam emelkedett ki: a déli Chu (Csu), az északkeleti Qi (Csi) és az északnyugati Qin (Csin). A végső harc végül e három fejedelemség között zajlott, s mint ismeretes, Qin győzelmével zárult.

Fájl:Qin empire 210 BCE.png


218-201 második pun háború

Fájl:Battles second punic war.png


216 Hannibál gyôzelme Cannae mellett

Fájl:Battle of Cannae, 215 BC - Initial Roman attack.gif


206 Han-dinasztia Kínában


202 római gyôzelem a punok felett Zámánál

Fájl:Schlacht bei Zama Gemälde H P Motte.jpg


200-146 római háborúk Makedónia és Szíria ellen


168 Makedónia római protektorátus alá kerül


149-146 harmadik pun háború

Carthage location.png


148 Makedónia római provincia


146 Kárthágóból Africa nevű provincia


146 rómaiak feldúlják Korinthoszt

Fájl:Acrocorinto.jpg
Mikor a rómaiak elfoglalták Hellászt, a várost lerombolták, a férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket eladták rabszolgának. Később Julius Ceasar újjáépítette a várost, ami akhájföld központja lett. A Római Birodalom széthullása után a város bizánci uralom alá került. 856-ban földrengés rázta meg a várost, melynek során 45 000 ember vesztette életét.


137-132 elsô sziciliai rabszolgafelkelés


133 Asia provinca megszervezése

File:Asia SPQR.png

File:Roma in Oriente 129aC.png


133-122 Gracchusok reformmozgalma

A pun háborúk és a hódítások következtében a római köztársaság válságba került. Kialakult a rabszolgákkal a dolgoztató árutermelő nagybirtok, a latifundium. A közföldekből (ager publicus) jelentős területeket szereztek, a kisbirtokos parasztság pedig a folyamatos háborúskodás következtében tönkrement, földjei eladására kényszerült. Tiberius Gracchus Kr.e. 133-ban néptribunusként földosztó programot dolgozott ki, ezért felújítatta a Licinius-Sextius-féle földtörvényt (a közös földből maximum 500 jugerum föld birtoklása, illetve 250 jugerum bérlésének lehetősége). A földjüket vesztett parasztoknak 30-30 jugerumnyi elidegeníthetetlen földet juttatott, de a magánföldtulajdonhoz nem nyúlt. Öccse, Caius Gracchus növelni akarta a társadalmi bázisukat, és átmenetileg maga mellé állította a lovagrendet, a földjeiket vesztett parasztokat, a proletárokat és az itáliai szövetségeseket is. A Gracchusoknak a válság megoldását szorgalmazó reformjai a szenátus párt ellenlépései következtében csak részben valósultak meg, mivel a birtokosok még kártérítés árán sem lettek volna hajlandók megválni hosszú ideje birtokolt és fejlesztett földjeiktől. A gazdasági fejlődés irányi is a nagybirtoknak kedvezett. A római köztársaság válságát az egyeduralom kialakulása oldotta meg.


133 Tiberius Gracchus földreformja

Kr. e. 133-as hivatali évében – talán a katonák körében tapasztalható elégedetlenség, a besorozható polgárok számának csökkenése, a nincstelenek szaporodása miatt – a földreformot tűzte zászlajára. A Kr. e. 367-es Licinius–Sextius-féle földtörvény annak idején szabályozta, hogy ki mennyi földet birtokolhat és mennyit vehet bérbe az állami, közös földekből (agri publici). Az idők folyamán azonban a törvény feledésbe merült, és hatalmas birtokkomplexumok alakultak ki állami- és magánföldekből. Ezeken a háborúk során szerzett rabszolgák dolgoztak. A nagybirtokosok (akik jórészt a senatus tagjai voltak) birtokaikat tovább növelték, és az állandó háborúskodás miatt a távol levő kisbirtokosok földjeit is olcsón felvásárolhatták, ami drasztikusan csökkentette a vagyon alapján besorozható polgárok számát és demoralizálta az éveken át idegen földön szolgáló katonákat, amellett jelentősen növelte a Róma városába áramló, idénymunkákból és szavazatai adásvételéből élő nincstelen polgárok számát.
A válságot Gracchus és tekintélyes elvbarátai – apósa, Appius Claudius, a jeles jogtudós Mucius Scaevola, illetve Publius Licinius Crassus, a pontifex maximus – a kisbirtokok helyreállításával próbálta megoldani. Ezért Gracchus javasolta, hogy a több mint kétszáz éves földtörvényt újítsák meg, kedvezményképpen kibővítve azzal, hogy a közföldekből fejenként birtokolható 500 iugerumnyi (126 hektárnyi) területhez a tulajdonos legfeljebb két fia nevében 250-250 iugerumnyi hozzátehető. Így egy személy összesen 1000 iugerumnyi (252 hektárnyi) földet bérelhetett a közföldekből. A fennmaradó többletet egy állandóan működő háromfős bizottság (triumviratus) kisbirtokok formájában kioszthatta a nincstelen polgárok között. Az kiosztandó birtokrészekre épített ingatlanokért kárpótlást helyezett kilátásba.


132 Tiberiust megölik

Tiberius ezt tudtára adta párthíveinek: nyomban nekigyürkőztek, összetörték a lictorok lándzsáit, amelyekkel a tömeget próbálták visszaszorítani, és az eltört darabokat szétosztották egymás között, hogy azzal védekezzenek támadóik ellen. A távolabb állók nem értették, mi történik, és kérdezősködtek. Tiberius, mivel a hangját nem hallották, a fejére mutatott, ezzel akarta jelezni, hogy veszedelem fenyegeti őket. Mikor azonban az ellenpárt emberei ezt meglátták, a senatusba futottak, és jelentették, hogy Tiberius koronát követel magának; szerintük ennek bizonyítéka, hogy a fejére mutatott. Erre a senatorok mind hangosan felzúdultak, s Nasica azt követelte a consultól, hogy siessen a város védelmére, és pusztítsa el a zsarnokot. 
A consul szelíd hangon kijelentette, hogy semmi erőszakot nem hajlandó alkalmazni, sem a polgárok közül ítélet nélkül bárkit is kivégeztetni, de ha a nép Tiberius rábeszélésére vagy kényszerítésére valami törvényellenes határozatot hoz, azt nem hagyja jóvá. Erre Nasica talpra ugrott, és így szólt: „Minthogy az állam legfőbb tisztviselője elárulja a várost, kövessetek engem, akik készek vagytok a törvények védelmére kelni.” Ezekkel a szavakkal tógája szélét fejére húzta, és elindult a Capitolium felé. Erre azok, akik követték, tógájukat karjukra csavarták, félrelökték az útjukba állókat, de az irántuk érzett tiszteletből senki nem szállt szembe velük, hanem egymást letaposva szanaszét futottak.
A senatorok emberei husángokat és furkósbotokat vittek magukkal hazulról, maguk a senatorok pedig a szanaszét futó tömeg által összetört padok darabjait és lábait kapták fel, s rárohantak Tiberiusra, de előbb szétverték azokat, akik Tiberius védelmére keltek, és többeket megöltek vagy megfutamítottak közülük; futásnak eredt maga Tiberius is. Valaki elkapta a tógáját, ő azonban veszni hagyta és egy szál tunicában futott tovább, de megbotlott és rázuhant azokra, akik körülötte elestek. 
Amikor lábra akart állni, mindenki állítása szerint először egyik tribunustársa, Publius Satureius sújtott le rá egy padlábbal, a második ütést Lucius Rufus tulajdonította magának, aki ezzel úgy kérkedett, mintha valami dicső tettet hajtott volna végre. Háromszáznál többen haltak meg; valamennyiük halálát botütés vagy kődobás okozta, fegyverrel senkit nem öltek meg.


123-122 Gaius Gracchus földreformja

Lex Sempronia de agraria: Tiberius Gracchus nyomdokaiba lépve nagyarányú földosztásra tett javaslatot, azaz az ager publicust kiutalta volna Róma szegény polgárainak. Bukását többek között az okozta, hogy a lerombolt Karthágó területén is kolóniát akart létrehozni. (Plutharcos Caius Gracchus 5, Florus 2.3, Vell. Pat. 2.6)


111-105 Numídia elleni háború Marius vezetésével

A nagy létszámú, új haderő jól vizsgázott, bár csak a második, Kr. e. 106 elején indított hadjáratban sikerült eltántorítani Mauretania királyát, Bocchust sógora, Jugurtha támogatásától. Mindebben nagy szerepet játszott a tehetséges ifjú arisztokrata quaestor, Lucius Cornelius Sulla, a későbbi dictator diplomáciai érzéke. Plutarkhosz szerint Marius már ekkor féltékeny volt rá. A hadvezér még két évet Numidiában töltött, hogy pacifikálja az országot és új alapokra helyezze a római hatalmat a területen.
Közben új veszedelem jelentkezett, ezúttal jóval közelebb Itáliához: kimberek, teutonok és más barbárok százezres tömegei gyülekeztek az Alpok északi oldalán, és betörésük csak idő kérdése volt. Kr. e. 113-tól kezdve Illyricum, később Gallia Narbonensis, végül Gallia Cisalpina területén jelentek meg, és számos nagy vereséget mértek a római haderőre. Kr. e. 107-ben Marius consultársa, Lucius Cassius Longinus is odaveszett a harcban. A rettegő rómaiak egyetlen megoldást láttak a dologra: Mariust távollétében ismét consullá választották, alig három évvel az első magistratura lejárta után, tehát teljességgel szabályellenesen. Mindenesetre a veszélyben a pártharcok ideiglenesen szüneteltek, Marius pedig Kr. e. 104. január 1-jén triumphusszal kezdte meg újabb consuli évét Rómában.


II.sz. vége Marius Hadseregreformja

Bár a senatus korábban megszavazta Metellusnak a hadjárat folytatásának jogát, a nép Marius kezébe adta Numidiát. Ő és a néppárt hatalmas győzelemként élte meg a consullá választását, amit folyvást hangoztatott is. A megalázott arisztokrácia egyre jobban gyűlölte a homo novust, aki szintén nem felejtette el a korábbi sérelmeket. Mindemellett első dolga volt az afrikai hadműveletek befejezése, ennek érdekében pedig olyasmit tett, ami alapvetően határozta meg a Római Birodalom későbbi történetét. A sorozás korábbi, vagyoni helyzettől függő classisokon és centuriákon alapuló rendszerét felrúgva bárkit hajlandó volt zsoldosként alkalmazni. Ezzel a vagyontalanok számára is lehetőség nyílt a gyors, bár veszélyes vagyonszerzésre, és a kisbirtokosoknak sem kellett elhagyniuk földjeiket, ha nem akarták. Ez mind a római állam, mind a közrendűek számára számos előnyt rejtett, bár hamarosan a zsoldhoz és zsákmányhoz lojális haderő hátulütői is jelentkeztek. Átszervezte az alakulatokat az ekkortól 6000 fős légiók 10-10, egyenként 600 fős cohorszokból álltak. 16 éves szolgálati idő után veteránokká váltak a katonák és földet kaptak.
104-101 második rabszolgafelkelés Sziciliában


91 Livius Drusus féle földosztás Rómában

91-ben Livius Drusus az egyik néptribunusmegpróbálja a földkérdést és apolgárjog kiterjesztésétaz italicus népekre megvalósítani, de a szenátus ellenáll.


90 római polgárjog kiterjesztése egész Itáliára

A polgárjog kiterjesztése a vagyonnal és a statussal állt összefüggésben. Több módon lehetett római polgárjoghoz jutni, a legnyilvánvalóbb módon örökléssel, például egy polgár apa révén, aki törvényes házasságban élt. Már az egészen korai időktől fogva idegenek is polgárjoghoz juthattak, a latinok például már azzal is római polgárok lehettek, ha Rómában szereztek lakást maguknak.


88- néppárt és az optimaták harcai Rómában

Optimaták

A nemesek és vagyonos polgárok konzervatív pártja az ókori Rómában. A konzervatív senatori ellenzéket nevezték optimatáknak. A Kr. e. 2. században alakult néppárti csoport reformtörekvései ellen küzdött hosszú ideig eredményesen. A római kétpártrendszer azonban (optimaták, néppárt), nem tekinthető a mai értelem vett pártok rendszerének. Valójában mind az optimata, mind a popularis vezetők előkelők és gazdagok voltak, csupán morális felfogásuk és gyakran módszereik különböznek egymástól. A köztársaság végi belpolitikai élet kiemelkedő optimata szónoka volt Ciceró.

Rómában pártharcok is folytak ebben az időben, a néppártiak és a szenátori párt között. A néppártiak nevükkel ellentétben nem igazán a népnek akartak jót, hanem inkább saját maguk politikai befolyását akarták növelni. Időnként azonban tényleg népi követelésekért harcoltak, pl.: a földreform, a szenátus hatalmának korlátozása, az itáliai szövetségesek egyenjogúsítása. Velük szemben voltak olyanok, akik a jelen helyzetet látták optimálisnak, őket nevezzük optimatáknak. Végül a politika folytatásának a teljesen átalakult hadsereg lett az eszköze. Szembe kellett nézniük a numídiai és germán támadókkal. Mindkét veszélyt sikerült elhárítani a néppárti Marius segítségével. Marius néppárti politikus a vagyontalanok zsoldos katonaként történő alkalmazásával kivonta őket a belpolitikai harcokból, s megoldta a hadkiegészítés problémáját is. Marius ezzel egy erős, jól képzett hadsereget teremtett. A földreform kérdésében szintén a zsoldossereg hozott megoldást, ugyanis a leszerelt katonák földet kaptak jutalmul. A Marius-féle néppárt napirendre tűzte tehát a reformokat, de a legnehezebb kérdés még mindig a földkérdés volt. Kr. e. 91-ben Livius Drusus néptribunus felújította a földosztást, és a szövetségek egyenjogúsítására is javaslatot tett. A szenátus azonban ellenállt, majd Livius Drusus meggyilkolása az itáliai szövetségesek háborújához vezetett. Elszakadtak Rómától, és külön államokat alapítottak. Nagy eredménye, hogy már nem csak a rómaiakra, hanem Itália minden szabad polgárára kiterjesztették a római polgárjogot. Kr. e. 82-ben kirobbant polgárháború idején Sulla, az optimata párt kiemelkedő alakja zsoldosseregével Rómára támadt, s diktatúrát hozott létre. Célja a szenátusi arisztokrácia hatalmának visszaállítása. Politikai ellenfeleit legyilkoltatta. Számára a diktatúra nem cél volt, hanem eszköz, ezért Kr. e. 79-ben lemondott hivataláról. A rabszolgák helyzete eközben egyre romlott. Különösen a gladiátoroké, akik életükkel játszottak. Kr. e. 74-ben robbant ki a rabszolgák minden eddiginél nagyobb felkelése egy gladiátor, Spartacus vezetésével. Crassus leverte a felkelést. Ezután óriási megtorlások következtek (6000 rabszolga keresztre feszítése). A rabszolgákkal szembeni bánásmód javult, általában 6 év után megválthatták szabadságukat, ők voltak a libertinusok.


82-78 Sulla diktátori hatalma Rómában

Keleten újabb harcok robbantak ki. VI. Mithridatész pontiusi király (Kr. e. 121-63) Kis-Ázsiában egy nap alatt nyolcvanezer rómait gyilkoltatott le. Sereget küldtek ellene megbosszulni. A csapatok élén az optimatapárti Sulla állt, akit a senatori rend választott meg.
Sulla alig hagyta el Rómát, mikor a néppártiak a tisztségre Mariust állították.
Sulla Róma ellen vonult zsoldosaival. Ez volt a birodalom történetében az első, hogy római seregek támadtak saját hazájukra. Sulla a néppártiak között vérfürdőt rendezett, ám a vezetők el tudtak menekülni, így Marius is.
Sulla aztán Kis-Ázsiában legyőzte Mithridatészt. Közben azonban Rómába visszatért Marius, aki a senatori párt tagjait gyilkolta. Sulla békét kötött Mithridatésszal, Kr. e. 83-ban hazatért, ellenfeleire lecsapott, és örökös dictatorrá választatta magát.
Sulla a senatus tagjainak számát 300-ról 600-ra emelte, saját híveivel töltötte meg a testületet. Munkáját a köztársaság és a senatori rend védelmében fejtette ki.
Kr. e. 73-ban lemondott a hatalomról, akkor, amikor úgy látta, célját elérte. Ezt követően hamarosan meg is halt.
Azonban a köztársaságot törvénytelen eszközökkel nem lehetett megvédeni, sőt, Sulla példát is mutatott, hogyan lehet azt megdönteni.

74-71 Spartacus féle rabszolgafelkelés

Fájl:Spartacus1.jpg

I. e. 74-ben lázadt fel Spartacus és 78 követője. Köztük volt Jaunus Maximus is, aki nagy hatással volt Spartacusra, és később egy Pompeius és Crassus ellen vívott csatában esett el. Megszerezték a konyhából a késeket és számos egyéb fegyvert, majd Nápoly közelébe, a Vezúv hegy tetejére menekültek. A lázadókhoz sok rabszolga csatlakozott, és fosztogattak a környéken, bár Spartacus megpróbálta féken tartani őket.
Alvezérei gall gladiátorok, Krixos és Oniomaios voltak. A római szenátus Claudius Glaber praetort küldte Spartacus ellen mintegy 3000, sebtében toborozott katonával. A rabszolgákhoz ebben az időben még nem sokan mertek csatlakozni. Mivel ebben az időben a szabad polgárokhoz képest nagyon sok volt Rómában a rabszolga, a lázadás igen veszélyessé vált a birodalomra.
Spartacus a Vezúv hegyén várta Glaber légióit – ő azonban úgy gondolta, hogy ha kiéhezteti a rabszolgákat, a sereg magától szétszéled. Ekkor Spartacus megparancsolta embereinek, hogy indákból, növényekből, gallyakból fonjanak tíz kötélhágcsót. Ezeken az éj leple alatt leereszkedtek, megkerülték a Vezúvot, és az ezer rabszolga könnyedén legyőzte a meglepett római sereget.


70 Crassus és Pompeius consulsága

Mint praetor legyőzte és megölte Spartacust, a déli Itáliában fellázadt rabszolgák vezérét. I. e. 71-ben Pompeiusszal együtt megválasztották konzulnak. Az igaz, hogy konzultársának a néptribunátus helyreállítására vontakozó intézkedéseit hathatósan támogatta, másrészt azonban maga is mindent elkövetett, hogy a nép kegyét magának megnyerje. Egy ízben a népet 10 000 asztalon megvendégeltette. Rómában marad, ellentétben Pompeiusszal.


64-63 a római uralom kezdete Szíriában és Júdeában


60 I. triumvirátus (Pompeius, Cassus, Caesar)

1. 2.3.

Az első triumvirátust utólag nevezték el így a történetírók, a második triumvirátus mintájára, mivel utóbbival ellentétben ez sohasem volt hivatalos jellegű. Ez (1.)Caius Iulius Caesar, (2.)Cnaeus Pompeius Magnus és (3.)Marcus Licinius Crassus közös érdekszövetsége volt, amelyet konkrét, közvetlen célok elérése érdekében hoztak létre Kr. e. 60-ban, távlati monarchikus tervek nélkül. Kezdeti fő céljai a sértett Pompeius intézkedéseinek a jóváhagyása, Crassus befolyásának növelése és Caesar consullá választása voltak, ám a senatus makacs ellenkezése miatt tartós szövetséggé kovácsolódott. A három férfi szövetsége Kr. e. 53-ig, Crassus haláláig állt fenn.


59 Caesar elsô consulsága

Gaius Julius Caesar (100-44 BC).JPG

Kr. e. 60-ban (vagy 59-ben) a comitia centuriata Caesart a Római Köztársaság consuljává választotta. Partnere politikai ellenfele Marcus Calpurnius Bibulus az optimata párt tagja és Marcus Porcius Cato. Bibulus consulságának első tetteként visszavonult a politikai életből, hogy az eget fürkéssze. Ez a nyilvánvalóan kegyes döntés Caesar consuli életének megnehezítésére irányult. Római szatíraírók erre az évet Julius és Caesar consulátusának emlegették. A nehéz consuli éveket követően Caesart 5 évre Gallia Transalpina és Illyria (Dalmácia partvidéke) proconsuli kormányzójává nevezték ki. Előtte azonban "rendet csinált" Rómában. A patríciusból néptribunussá választott Clodius segítségével száműzetésre ítéltette Cicerót. Catonak csupán ciprusi megbízást kellett elfogadnia. Ezt követően Galliába távozott.


58-51 Caesar Gallia proconsulja

Caesar, megelégelve a tétlen kormányzóságot elindította a gall háborúkat (Kr. e. 58–49), amelyben meghódította a gallokat, valamint Germania egy részével együtt Rómához csatolta őket.


55 Pompeius és Crassus ismét consul


55-54 Caesar britanniai hadjáratai

Caesar Britannia meghódítására indul.

A nyárból már csak kevés idő volt hátra, s noha ezen a vidéken Gallfa északi fekvése miatt korán szokott beköszönteni a tél, Caesar Britanniába készült, mert tudta, hogy az ellenfeleivel vívott háború folyamán majdnem minden gall törzs onnan kapott segítséget. 
Az évszak előrehaladottsága esetleg megakadályozhatta a hadjárat lebonyolítását, ő azonban úgy vélte, hogy már magában az is rendkívül hasznos dolog lesz, ha a sziget földjére léphet, kitapasztalhatja, kik lakják, és megismerheti tájalt, kikötőit, a partraszállási lehetőségeket, melyeket a gallok jóformán nem ismertek. 
A kereskedőkön kívül ugyanis alig-alig merészkedik valaki Britanniáig, s a kereskedők is csupán a partvidéken, de annak is csak a Galliával szemközt fekvő részén járatosak. Igy aztán Caesar hiába hívatta magához mindenünnen a kereskedőket, nem sikerült felvilágosítást kapnia tőlük, milyen nagy a sziget, hányféle és milyen nép lakja, hogyan harcolnak, mik a szokásaik és melyek a nagyobb hajórajok befogadására alkalmas kikötők.


53 Crassus halála Szíriában

A rómaiak nagy érdeklődéssel kisérték a proconsul pályáját. Égő kiváncsisággal hallgatták sikereit, melyeket a senatus ünnepélyes határozatokban tétetett közzé. A nép megbámulta diadaljelvényeivel borított épületeit, melyeket a város díszitésére emelt, s gyönyörködött lánglelkű szónokának dicséretein, melyekkel Caesart az összes régi hadvezérek fölé emelte. «Marius – kiáltott föl Cicero – megállította a gallusok beözönlését Itáliába, de sohasem hatolt be házaikba s nem foglalta el városaikat. Caesar nemcsak visszakergette a gallusokat, hanem meg is hódította őket. Az Alpesek hajdan bástyául szolgáltak Itália és a barbárok között; az istenek azért helyezték azokat oda, hogy megvédjék Rómát gyönge ifjúságában. De most akár elsülyedhetnek; az Alpesek és az óczeán között nincs mit félni ellenségtől!» Ellenségei abban bíztak, hogy gyönge teste összeroskad egy hosszú háború fáradalmai alatt. S ime, egyik hadmenet a másikat éri, s honfitársai ámulattal hallják, hogy az egykori divathős gyalog megmászsza a hegyeket, tömlőkön átúszsza a folyókat, nyereg nélkül üli meg lovát, s a zord észak erdős és mocsaras tájain piheni ki éjjel fáradalmait. Ha gyaloghintón vitette magát, csak azért történt, hogy valamely eszme fölött gondolkozzék. Sokféle magas problemákról olvasott és írt; hivatalos jelentésein kívül óriás levelezési köre volt, s egyszerre több titkárnak mondott tollba.

Imperiumának ujabb öt évre való meghosszabbítása az állami élet fordulatát jelezte. A nép zálogát látta benne annak, hogy vezére majdan a legfőbb hatalom birtokába jut; a senatus keserű haraggal tűrte, s csak abban bizott, hogy a táborozás közben végre mégis elpusztul. Cato kész volt őt kiszolgáltatni az ellenségnek, mert egyszer állítólag megsértette a nemzeti becsületet. Pompeius és Crassus azonban készséggel támogatták törekvéseiben, mert mindketten hasznot akartak húzni e példából. Pompeius mint Hispania proconsula (Kr. e. 54, u. c. 700) ismét legiók élén állott, de megengedték neki, hogy legatusai kormányozzanak a nevében, s ő maga Itáliában maradt. De ezzel a régi szokást erőszakosan megsértette. Közeledés volt ez a monarchiához, átlátta mindenki, s e pillanatban Pompeius magasabban állott triumvir-társainál. Consuli évének utolsó hónapjaiban törvényeket hozott a fényűzés ellen, hogy Catónak és a senatus stoikusainak kifakadásait csillapítsa. A népet is meg akarta nyerni, de nem tudta. Hiába építette a campus Martiuson az első kőszinházat, mely aranytól, márványtól és drágakövektől csillogott, s melyben 40,000 ember férhetett el. Hogy ily túlságos pompa ne csupán fényűzésre pazaroltnak lássék, Venus Victrix templomát úgy építtette hozzá, hogy a szinház padsorai lépcsőül szolgáltak a templom ajtajához. A fölavatás ünnepét látványosságok és gladiatori játékok kísérték. Ötszáz oroszlánt öltek le az arenán s tizennyolcz elefántot kínoztak halálra begyakorlott gladiatorok.

Crassus nem várva be consuli évének végét, provinciájába sietett. Tizenhat év óta nem állott hadsereg élén, s ez idő alatt versenytársai nagy diadalokat vívtak ki. De ő most még nagyobb vállalatba fogott. Gallia kormányzója átkelt a Rajnán és a britt csatornán, de még egy római sem hatolt az Indusig és a Perzsa-öbölig. Caesar biztatta, Pompeius sem beszélte le; de a féltékeny nemesek vissza akarták tartani, s a tribunusokat rávették, hogy tiltakozzanak a parthusok megtámadása ellen, a kik mit sem vétettek a rómaiaknak. Midőn Crassus elhagyta Rómát, Ateius tribunus borzasztó átkot mondott reá, mely polgárokra és katonákra egyaránt mély hatást tett. De a proconsul e rossz előjelet ellensúlyozta gazdagságával, s két legio élén merész vállalatára indult.

A parthus a leghatalmasabb népe volt a keletnek; Kyros és Dareios egykori birtokán, a Kaspi-tengertől a Perzsa-öbölig lakott, s azon skytha vagy tatár törzsektől származott, melyek az Ochus folyó partjain tanyáztak. Kétszáz évvel Alexandros halála után véget vetettek Seleukiában a makedon uralomnak, s Syria is csak úgy menekűlt meg tőlük, hogy elfogadta a római fönhatóságot. Midőn a rómaiak és a parthusok utoljára találkoztak az Euphrates partjainál, a keleti hódítás terjesztésének reménye teljesen kialudt. A római birodalom hivatása több századon át az volt, hogy határai védő bástyáúl szolgáljanak a műveltségnek, melyet a görögök oly messze elterjesztettek, de megvédeni nem volt erejük. Ebben az időben már a parthusok is eltanulták a hellén városok gyönyöreit. A hősies szellem, mely nagy fejedelmüket, Arsakest kitüntette, megszünt, bár hanyatlásukat inkább fejedelmeik visszavonása idézte elő, mint a nemzet romlottsága. Mert még mindig híresek voltak harczi bátorságukról, ijászaik ügyességéről, a kik pánczélingben, fürge kis lovaikon ép oly félelmesek voltak, ha támadtak, mint mikor cselből visszavonultak.18

Midőn az új proconsul tartományába érkezett, csakhamar az Euphrateshez vezette seregét. Orodes, a parthusok királya, nem gátolta meg az átkelésben, s Crassus Osroëne területébe hatolt. Több várost elfoglalva, katonai őrségeket helyezett el bennük, s csekély jeletőségű siker után téli szállásra visszament Syriába, hogy nagyobb hódításra tegyen előkészületeket. A nagy és hosszú hadmenet költségeit úgy szerezte be, hogy adót követelt Róma alattvalóitól és szövetségeseitől, s a templomok kincseit, így Jeruzsálemét is lefoglalta. A parthusok megkérdezték, vajjon a köztársaság nevében szervezi-e támadásait, mely esetben ezt hadüzenetnek vennék, vagy a maga felelősségére intézkedik-e; s midőn Crassus büszkén odaszólt, hogy majd fővárosukban ad feleletet, Vagises, a követ, elmosolyodott, s tenyerét odanyujtva kijelentette, hogy hamarabb nő rajta haj, mint a rómaiak Seleukiát megpillantják. Önbizalma nagy hatást tett a római katonákra, a kik aggodalommal hallották, hogy nem Armenia és Kappadokia népeivel van dolguk, melyeket Lucullus megkergetett, hanem szívósabb fajjal, a melylyel még sohasem mérkőztek össze. Aggodalmukat növelték a gonosz omenek is, melyekre Crassus mit sem adott. Segítő társul megnyerte Artavasdest, Armenia királyát, a ki Tigranes fia volt. Tanácsát azonban, hogy az ő termékeny tartományán át hatoljon a Tigris folyóhoz, nem fogadta el, s a syriai sivatagon át egyenesen Seleukia és Ktesiphon ellen vonult (Kr. e. 53, u. c. 701). Azt hitte, egyesülhet előre küldött csapatával, s szemet húnyt a fenyegető veszedelem elől. Midőn egy vihar Zeugma városa mellett leszakította az Euphrates hídját, a melyen seregével átkelt, mosolyogva jegyezte meg, hogy nincs rá többé szüksége. Az események igazolták szavait. Egy hűtlen vezető, az arab Abgaros, elcsalta keletre, az Edessa felé terülő kopár pusztaságba. Az út eleinte könnyű volt, de aztán mély homokon, fa és víz nélkül szűkölködő sivatagon kellett haladniok. A katonákat a fáradtság és a szomj elcsigázta, s a kietlen vidék láttára elvesztették bátorságukat. Midőn végre a római tisztek, a kalauz árulását gyanítva, szemrehányást tettek neki az út fáradalmaiért, nyugodtan azt kérdezte tőlük, hogy talán olyan szép vidékre számítottak, a minő Campania, forrásokkal és erdőkkel, fürdőkkel és vendéglőkkel? Csakhamar azonban ürügyet talált, hogy cserbenhagyja őket, s a parthusokhoz csatlakozott.

Néhány napig keleti irányban haladva, Crassus végre a Balissos (Belik) folyóhoz ért, hol ellenséges sereggel találkozott. Orodes ugyanis Surenas vezérét előre küldte, hogy a proconsult megállítsa útjában. A római katonák, a kiket azzal hitegettek, hogy az ellenség menekül előlük, a haderő láttára zavarba jöttek. Gaius Cassius, Crassus quaestora, azt tanácsolta, hogy a hadsort szélesítsék ki, mert különben a parthus lovasság közrefogja őket. De Crassus makacsul ragaszkodott a tömör négyszöghöz. A szoros római csatarend nem vált be a parthusok könnyű lovasságával szemben, a mely folytonosan röpítette nyilait. Crassus megparancsolta fiának, a ki nemrég Caesar alatt harczolt s ezer gallus lovassal növelte atyja táborát, hogy támadja meg és kergesse szét a parthusokat. Az ifjú hévvel látott feladatához, de csakhamar az ellenség kezébe került. A győzők lándzsára szúrták a fejét és a rómaiak hadsorainak mutogatták. Crassus egy ideig azt hitte, hogy az ő katonái győztek, s csalódása után csak gyönge kísérletet tett a legiók megritkult sorainak fölbátorítására. Midőn napnyugtával az ellenség visszavonult, a rómaiak ki voltak merülve, s Crassust kétségbeesése tanácstalanná tette. Cassius és a legatusok jelt adtak a visszavonulásra, s a megfogyott tábor a sötétben Carrhae felé tartott; itt volt utolsó őrállomásuk. A parthus lovasság nyomon követte őket, de Crassus a carrhaei csapatok segítségével a városba menekülhetett. Minthogy a helyet nem lehetett megvédeni, a római csapatok különböző irányban iparkodtak elmenekülni. Cassius, Coponius s más tisztek vissza is tértek Syriába, de az északi irányban menekülő Crassust a parthusok hátul és oldalt erősen szorították. Pár óra alatt már elérte volna a dombokat, de Surenas megállította útjában. A parthus vezér ugyanis több római foglyot szabadon bocsátott, s elhitette velük, hogy Orodes királynak végtelenül jó és kegyelmes a szíve. Ugyanekkor fölszólította Crassust, hogy hódoljon meg és értekezzék vele. A megszabadult foglyok visszatértek a római táborba s magasztalva szóltak az ellenség mérsékletéről. Crassus nem adott nekik hitelt, de a sereg háborogni kezdett, s ő engedni kényszerült. A parthusok mindent megigérve, értekezletre hívták, mint tisztes, habár legyőzött ellenfélt. Az imperator tisztjei kíséretében gyalog és könnyű fegyverzetben jelent meg. Surenas tisztelettel fogadta s fényes kantárzatú lovat bocsátott rendelkezésére. A gyönge öreget nyeregbe ültették, s a parthus szolgák a lovat az ő táborhelyük felé kezdték hajtani. A rómaiak beavatkozása folytán veszekedés támadt, többen sebet kaptak, s már mindkét részről voltak áldozatok, midőn Crassus is halálos sebet kapott, tisztjeit pedig fölkonczolták. A seregnek csak kis része menekült a dombok közé. E szerencsétlen vállalatban 20,000 római esett el, 10,000 fogságba került. De ezekkel legalább jól bántak; úgy látszik, letelepedtek a vidéken és elfeledték őseik hazáját.

A győztesek Crassus fejét és kezét Orodesnek küldték, a ki katonáit azzal mulattatta, hogy torzított római triumphust rendezett. A proconsult egy női ruhába öltöztetett fogoly ábrázolta, a kit gúnyból imperatorként üdvözöltek. Orodes ekkor szövetséget kötött az armeniai Artavasdessel, s ennek húgával fiát, Pakorost összeházasította. A lakodalmat görög fejedelmek módjára nagy fénynyel ünnepelték meg. Orodes jártas volt a görög nyelvben és irodalomban, Artavasdes pedig az attikai mesterek stilusában még tragédiákat és történelmi tanulmányokat is írt. Midőn Crassus fejét a palota csarnokába hozták, egy trallesi görög színész a helyzethez illő verseket szavalt Euripides Bacchansnőiből, s a véres főt kezébe fogva adta elő Agaue őrjöngését és Pentheus szétmarczangolását. A hagyomány szerint olvasztott aranyat is öntöttek a kapzsi római torkába, a mi illett ugyan e jelenethez, de a hagyományban oly gyakran ismétlődik, hogy aligha van történeti alapja.

Mesopotámiát a parthusok visszafoglalták, de az Euphratesen át már nem mehettek, mert a határokat Cassius megvédte és Syriában is helyreállította a nyugalmat. Azonban a keleti népek szüntelen forrongtak, s remélték, hogy a római szolgaságtól a parthusok révén meg fognak szabadulni. De Orodes csapatai csak 51-ben (u. c. 703) keltek át az Euphratesen, s bár Cassius őket Antiochia mellett megverte, mégis Syriában maradtak. Rómában már arról volt szó, hogy Pompeiust vagy Caesart küldik ellenük, de ez a belviszály kitörése miatt elmaradt. Különben is magától elmúlt a veszedelem, mert a parthusokat 50-ben (u. c. 704) a belső villongások – a trónörökös viszálya apjával – visszaszólították hazájukba. (forrás: http://mek.niif.hu )


49-44 római polgárháború

Caesar azt tervezte, hogy - bár megbizatása 49. március 1-jén járt volna le - 48. január 1-jéig marad Galliában, csapatai élén, majd közvetlenül ez után foglalná el consuli méltóságát. Így hivatali ideje egy napig sem szünetelt volna. E helyett azonban Kr. e. 50-ben a szenátus Pompeius vezetésével visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mivel a procunsuli megbízatása lejárt. Emellett megtiltotta Caesarnak, hogy egy második consulátusra pályázzon. Caesar úgy gondolta, hogy vádat emelnek ellene és politikailag kirekesztett lesz, amint Rómába érkezik, mivel már nem élvezte consuli immunitását és csapatának támogatását sem. Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. Kr. e. 49. január 10-én Caesar átlépte a Rubico (vagy Rubicon) folyót csupán egyetlen légióval, és ezzel polgárháborút indított el. A történészek véleménye megoszlik arról, mit is mondott pontosan Caesar a Rubico átlépésekor a legelterjedtebb „Alea iacta est”, azaz a „A kocka el van vetve” mondás.
Az optimates, köztük Metellus Scipio és Cato délre menekült, mivel nem tudták, hogy Caesar csak a 13. légiójával érkezett. Caesar egészen Brindisiumig követte Pompeiust, mivel bízott abban, hogy szövetségüket helyreállíthatja. Pompeius elmenekült előle, de Caesar egy megdöbbentő, 27 napos menetelés után Hispániába érkezett, ahol legyőzte Pompeius hadait. Visszatért Keletre, hogy Pompeiust ellenállásra késztesse Görögországban, ahol Kr. e. 48. július 10-én Dyrrhachiumnál éppen csak elkerülte a végzetes vereséget. Végül Pharsalusnál rendkívül rövid ütközetben legyőzte Pompeiust, annak ellenére, hogy Pompeiusnak jelentős számbeli fölénye volt (közel kétszer annyi gyalogsággal és jelentősebb lovassággal rendelkezett, mint Caesar).
Pompeius Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz egyik tisztje meggyilkolta. Caesart Rómába visszatérve dictatorrá nevezték ki, majd 11 nap után lemondott, és egy második terminusra consullá választották Vatia Isauricusszal együtt. Követte Pompeiust Egyiptomba, ahol csapatával letáborozott, és beavatkozott a Ptolemaiosz és húga, VII. Kleopátra közt dúló polgárháborúba Pompeius meggyilkolása miatt, ahol Kleopátra oldalára állt. Állítólag Caesar elsírta magát Pompeius levágott feje láttán, amelyet Ptolemaios kamarása ajándékként adott át neki. Egy konfliktusban Caesar legyőzte Ptolemaios csapatait, és Kleopátrát hatalomra juttatta, akitől Caesar egyetlen fia született, XV. Ptolemaios Caesar, vagy ismertebb nevén Caesarion. Caesar és Kleopátra sosem házasodott össze.
Kr. e. 47 elejét Caesar Egyiptomban töltötte, majd a Közép-Keletre ment, ahol megsemmisítette II. Pharnaces seregeit a zelai csatában. A csata kimenetele olyan gyorsan eldőlt, hogy Caesar a következőképpen emlékezett meg a csatáról: „Jöttem, láttam, győztem.” (Veni, vidi, vici). Onnan Rómába ment, ahol újjászervezte a Római Köztársaság alkotmányát. Dictator, élethossziglani censor és öt évre consul lett. 47 végén még átkelt Afrikába, hogy Pompeius megmaradt támogatóival leszámoljon. Kr. e. 46-ban gyors győzelmet aratott Metellus Scipio és Cato csapata felett Thapsusnál. Azonban Pompeius fiai, Gnaeus Pompeius és Sextus Pompeius, Titus Mabienusszal – Caesar legatus propraetoréja, valamint a gall háború parancsnoka – elmenekültek Hispániába. Caesar üldözőbe vette őket, és Kr. e. 45-ben végső csapást mért a megmaradt ellenzékre. Ez idő alatt Caesart harmadszor és negyedszer is consullá választották Kr. e. 46-ban (Marcus Aemilius Lepidusszal) és Kr. e. 45-ben (társ nélkül).

A háború után

Kr. e. 45-ben Caesar visszatért Itáliába. Visszatérésekor első dolgai közé tartozott, hogy végrendeletét elkészítse, Octavianust téve meg örökösévé. Caesar azt is meghagyta, hogy ha Octavianus még előtte meghalna, úgy Brutus örököl mindent. Ez arra az esetre is vonatkozott, ha Octavianus az öröklés után halna meg, Brutus örökölne mindent Octavianustól. A szenátus már Caesar távollétekor megelőlegezte neki a bizalmat. Mivel Caesar megbocsátott ellenségeinek, ezért nem alakult ki igazi ellenállás.
Április 21-én Caeasar győzelmének tiszteletére nagy ünnepséget és játékokat rendeztek. Egyszerre négy diadalmenetet tartott: Gallia és Egyiptom meghódítására, valamint Pharnaces és Juba legyőzésére. A játékokkal egyetemben Caesar abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a diadali öltözéket viselhette, beleértve a bíbor palástot (a római királyokra emlékezve) és a babérkoszorút minden nyilvános eseményen. Caesar kizárólagos használatára hatalmas birtokot adományoztak Róma költségén. Az Imperator titulust élete hátralévő részében viselhette. Elefántcsont képmását minden nyilvános vallási körmeneten hordozták.
Quirinus templomában egy másik szobrot emeltek Caesarnak, „A legyőzhetetlen istennek” felirattal. Mivel Quirinus a városalapító és Róma első királyának Romulusnak volt az istenített mása, ez Caesart nemcsak az istenek szintjére emelte, hanem egyenlővé tette őt az ősi királyokkal is. A harmadik szobrot a hét római király és Lucius Iunius Brutus ( aki a királyok kiüzésére szervezett felkelést vezette) mellett állították. Tovább fokozva a botrányt, Caesar saját képmásával pénzt veretett. Ez volt az első eset Róma történetében, hogy élő ember szerepelt pénzérmén.

Amikor Kr. e. 45 októberében Caesar visszatért Rómába, feladta a negyedik consuli megbízatását, és Quintus Fabius Maximuse és Gaius Treboniust nevezte ki utódjaként a consuli székbe. Ez nagyban irritálta a szenátust, mivel ezzel teljesen semmibe vette a köztársaság választási rendszerét, és saját szeszélye szerint döntött. Caesar egy ötödik diadalmenetet is tartott a hispániai győzelem dicsőségére. A Libertas templomot szintén az ő tiszteletére építették, valamint a Liberator titulust is megkapta, és élete végéig consullá választották. Róma szintén hajlandónak tűnt eddig példátlan módon Caesart az egyetlen rómaivá nyilvánítani, aki az imperium-ot birtokolja. Így Caesar immunissá válhatott minden nyilvános vád alá helyezéstől, és gyakorlatilag a légiók legfelső parancsnokává vált.
További megtiszteltetésként jogot kapott arra, hogy ő nevezze ki a magistratus felét, amely egyébként választással dőlt el. Ő nevezte ki a magistratusokat minden hatáskörbe, amely ezelőtt a szenátus feladata volt. Születésének hónapját, Quintilist átnevezték Juliusra, születésnapját, július 13-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Még a közgyűlés egyik csoportját is róla nevezték el. A Flamen maior templomot és papságot a családja tiszteletére alapították.
Caesarnak volt egy reformterve: beiktatott egy rendeletet, miszerint 20 és 40 év közötti római polgár nem hagyhatja el Itáliát több mint 3 évre, hacsak nem katonai szolgálatot teljesít. Ez elméletileg megőrizte volna a helyi birtokok működését, az üzleteléseket és megakadályozta volna a külföldi korrupciót. Ha a társadalmi elit egy tagja rangján aluli személyt bántalmazott vagy megölt, akkor az elkövető vagyonát elkobozták. Caesar demonstrálta, hogy az állam érdekeit tartja szem előtt, de meg volt róla győződve, hogy ő az egyetlen ember, aki irányíthatja azt. Az adósságok egy negyedének csökkentése nagy megkönnyebbülést okozott a népnek, és ez nagyban hozzájárult, hogy ezzel még nagyobb népszerűségre tegyen szert.
Caesar szigorúan korlátozta az állami támogatású gabona vásárlását, a prostituáltakat és a jómódúaknak megtiltotta az állami támogatású gabona felvásárlását. Tervei voltak a veteránok közti föld elosztására és veterán kolóniák alapítására Itália szerte. A legszélesebb körű reformját akkor hozta, amikor élete végéig Pontifex maximussá választották. Caesar parancsot adott a római naptár teljes átszervezésére, megalapítva a 365 napos évet, 4 évenkénti szökőévvel (ezt a Julián naptárt XIII. Gergely pápa 1582-ben módosította a mai naptárrá). Ennek eredményeként a Kr. e. 46. év 445 napos volt, hogy a naptárt összhangba hozzák a csillagászati megfigyelésekkel.
A szenátus létszámát 900 főre növelte, a római proletariátus létszámát - a korábbi 320 000-ről földosztással, zsoldostoborzással 150 000 főre csökkentette.
Továbbá nagy nyilvános munkák vették kezdetüket. Róma nagy kiterjedésű város volt, nem éppen figyelemreméltó téglaépületekkel, ezért a városnak megújításra volt szüksége. Az új márvány Rostra, a piactér, valamint több palota ekkor épült. A nyilvános könyvtár, a nagy tudós Marcus Terentius Varro segítségével szintén építés alatt állt. A szenátus háza, a Curia Hostilia, amelyet nemrégiben újítottak fel háttérbe szorult egy új márvány épület miatt, amit Curia Juliának hívtak. A pomeriumot (a város szent határa) szintén kibővítették, hogy további terjeszkedésnek adjon helyet.
Plutarkhosz feljegyezte, Caesar közölte a szenátussal, hogy talán inkább csökkenteni kéne a tiszteletére tett kiadásokat, de aztán visszavonta ezt az álláspontját, hogy ne tűnjön hálátlannak. Megkapta a Pater Patriae (=a nemzet atyja) címet. Dictatorrá nevezték ki harmadik alkalommal, és ezután további 9 évre egy éves terminusokra dictatornak jelölték. Továbbá 3 évre praefectus morumként (erkölcsi elöljáró) cenzori fennhatósággal rendelkezett.
Kr. e. 44 kezdetén Caeasar egyre nagyobb dicsőítése elmélyítette a szakadékot közte és az arisztokrácia között. Dictator Perpetuussá nevezték ki, ami egész életre szóló dictatori címet jelentett. Ez a titulus a Caesar arcképét ábrázoló érméken is megjelent, ami őt minden római felett állóvá helyezte. Néhányan „Rex”-nek (király) nevezték őt, de Caesar visszautasította ezt a titulust. Amikor Caesar a Venus templomban találkozott a szenátorok egy delegációjával, megtagadta, hogy érkezésükkor felállással köszöntse őket. Bár ez az esemény elködösül a történet különböző változatai miatt, de az teljesen világos, hogy Caesar mélyen megsértette a szenátust. Később megpróbálta kiengesztelni őket, ami enyhített a helyzeten, de a sérelem miatt az összeesküvés csírái kezdtek kibontakozni.


49.jan.10. Caesar átlépi a Rubicon folyót

Fájl:LocationRubicon.PNG

Caesar azt tervezte, hogy - bár megbizatása 49. március 1-jén járt volna le - 48. január 1-jéig marad Galliában, csapatai élén, majd közvetlenül ez után foglalná el consuli méltóságát. Így hivatali ideje egy napig sem szünetelt volna. E helyett azonban Kr. e. 50-ben a szenátus Pompeius vezetésével visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mivel a procunsuli megbízatása lejárt. Emellett megtiltotta Caesarnak, hogy egy második consulátusra pályázzon. Caesar úgy gondolta, hogy vádat emelnek ellene és politikailag kirekesztett lesz, amint Rómába érkezik, mivel már nem élvezte consuli immunitását és csapatának támogatását sem. Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. Kr. e. 49. január 10-én Caesar átlépte a Rubico (vagy Rubicon) folyót csupán egyetlen légióval, és ezzel polgárháborút indított el. A történészek véleménye megoszlik arról, mit is mondott pontosan Caesar a Rubico átlépésekor a legelterjedtebb „Alea iacta est”, azaz a „A kocka el van vetve” mondás.


48 Pharszalosz: Caesar legyôzi Pompeiust

Crassus Kr. e. 53-ban bekövetkezett halála után Pompeius megpróbálta Caesart távollétében politikailag kijátszani, ezen törekvése viszont polgárháborúba torkollt. A háború a pharszaloszi csatában dőlt el, ahol Caesar legyőzte Pompeiust. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol árulás áldozata lett, és XIII. Ptolemaiosz parancsára meggyilkolták.


45 Caesar pénzügyi és hivatali reformja

Amikor Kr. e. 45 októberében Caesar visszatért Rómába, feladta a negyedik consuli megbízatását, és Quintus Fabius Maximuse és Gaius Treboniust nevezte ki utódjaként a consuli székbe. Ez nagyban irritálta a szenátust, mivel ezzel teljesen semmibe vette a köztársaság választási rendszerét, és saját szeszélye szerint döntött. Caesar egy ötödik diadalmenetet is tartott a hispániai győzelem dicsőségére. A Libertas templomot szintén az ő tiszteletére építették, valamint a Liberator titulust is megkapta, és élete végéig consullá választották. Róma szintén hajlandónak tűnt eddig példátlan módon Caesart az egyetlen rómaivá nyilvánítani, aki az imperium-ot birtokolja. Így Caesar immunissá válhatott minden nyilvános vád alá helyezéstől, és gyakorlatilag a légiók legfelső parancsnokává vált.
További megtiszteltetésként jogot kapott arra, hogy ő nevezze ki a magistratus felét, amely egyébként választással dőlt el. Ő nevezte ki a magistratusokat minden hatáskörbe, amely ezelőtt a szenátus feladata volt. Születésének hónapját, Quintilist átnevezték Juliusra, születésnapját, július 13-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Még a közgyűlés egyik csoportját is róla nevezték el. A Flamen maior templomot és papságot a családja tiszteletére alapították.
Caesarnak volt egy reformterve: beiktatott egy rendeletet, miszerint 20 és 40 év közötti római polgár nem hagyhatja el Itáliát több mint 3 évre, hacsak nem katonai szolgálatot teljesít. Ez elméletileg megőrizte volna a helyi birtokok működését, az üzleteléseket és megakadályozta volna a külföldi korrupciót. Ha a társadalmi elit egy tagja rangján aluli személyt bántalmazott vagy megölt, akkor az elkövető vagyonát elkobozták. Caesar demonstrálta, hogy az állam érdekeit tartja szem előtt, de meg volt róla győződve, hogy ő az egyetlen ember, aki irányíthatja azt. Az adósságok egy negyedének csökkentése nagy megkönnyebbülést okozott a népnek, és ez nagyban hozzájárult, hogy ezzel még nagyobb népszerűségre tegyen szert.
Caesar szigorúan korlátozta az állami támogatású gabona vásárlását, a prostituáltakat és a jómódúaknak megtiltotta az állami támogatású gabona felvásárlását. Tervei voltak a veteránok közti föld elosztására és veterán kolóniák alapítására Itália szerte. A legszélesebb körű reformját akkor hozta, amikor élete végéig Pontifex maximussá választották. Caesar parancsot adott a római naptár teljes átszervezésére, megalapítva a 365 napos évet, 4 évenkénti szökőévvel (ezt a Julián naptárt XIII. Gergely pápa 1582-ben módosította a mai naptárrá). Ennek eredményeként a Kr. e. 46. év 445 napos volt, hogy a naptárt összhangba hozzák a csillagászati megfigyelésekkel.
A szenátus létszámát 900 főre növelte, a római proletariátus létszámát - a korábbi 320 000-ről földosztással, zsoldostoborzással 150 000 főre csökkentette.
Továbbá nagy nyilvános munkák vették kezdetüket. Róma nagy kiterjedésű város volt, nem éppen figyelemreméltó téglaépületekkel, ezért a városnak megújításra volt szüksége. Az új márvány Rostra, a piactér, valamint több palota ekkor épült. A nyilvános könyvtár, a nagy tudós Marcus Terentius Varro segítségével szintén építés alatt állt. A szenátus háza, a Curia Hostilia, amelyet nemrégiben újítottak fel háttérbe szorult egy új márvány épület miatt, amit Curia Juliának hívtak. A pomeriumot (a város szent határa) szintén kibővítették, hogy további terjeszkedésnek adjon helyet.
Plutarkhosz feljegyezte, Caesar közölte a szenátussal, hogy talán inkább csökkenteni kéne a tiszteletére tett kiadásokat, de aztán visszavonta ezt az álláspontját, hogy ne tűnjön hálátlannak. Megkapta a Pater Patriae (=a nemzet atyja) címet. Dictatorrá nevezték ki harmadik alkalommal, és ezután további 9 évre egy éves terminusokra dictatornak jelölték. Továbbá 3 évre praefectus morumként (erkölcsi elöljáró) cenzori fennhatósággal rendelkezett.


44 Caesar consultársa Antonius

(Kr. e. 83. január 14. – Kr. e. 30. augusztus 1.) római politikus, hadvezér, Caius Iulius Caesar híve, a II. triumvirátus tagja, VII. Kleopátra egyiptomi királynő szeretője, aki az Octavianustól elszenvedett vereség hatására önkezével vetett véget életének.


44.márc.15. Brutus és Cassius megölik Caesart


43.nov. II. trimvirátus (Octavianus, Antonius, lepidus)

Kr. e. 43 novemberében aztán Lepidus, Antonius és Octavianus megegyezett, amit senatusi felhatalmazás is megpecsételt. Ez volt az első és egyetlen hivatalos triumvirátus. A határozat alapján „tresviri rei publicae constituendae” felosztotta egymás között a birodalom ellenőrzésük alatt álló nyugati felét (Lepidus Hispaniát és Gallia Narbonensist, Antonius Gallia Cisalpinát és Transalpinát, Octavianus pedig Italiát, a szigeteket és az afrikai tartományokat kapta meg) és 5-5 évre rendkívüli teljhatalmat kaptak. Ezt ők először proscriptiók útján történő pénzszerzésre használták, amiből elég erőt gyűjtöttek a már majdnem két éve készülődő köztársaságiak ellen. Kr. e. 42-ben legyőzték Brutusékat a philippi csatában, majd a hadműveletekben részt vevő Octavianus és Antonius újraosztotta a birodalmat. A consulként Italiában maradó Lepidust megfosztották hatalmától arra hivatkozva, hogy összejátszott Sextus Pompeiusszal, ám az ártatlanság vélelme miatt fenntartották számára az afrikai tartományokat. Már ekkor recsegni kezdett a triumvirátus: Lepidus alávetett szerepbe került, Antonius felesége, Fulvia Antonia és fivére, Lucius Antonius felkeltek Octavianus ellen (lásd: perusiai háború). Ekkor azonban még helyreállt a béke Antonius és Octavianus között.
A triumvirátus végét ezúttal is a leggyengébb tag kiesése okozta. Kr. e. 37-ben a megújított triumvirátusban még szerepelt Lepidus, de már teljes mértékben hatalom nélkül. Afrikából kiindulva Kr. e. 36-ban még megpróbálta átvenni a hatalmat Octavianus Szicíliát meghódító katonasága felett, ám ehhez nem volt elég karizmatikus. Végül könyörögnie kellett ellenfele lábai előtt az életéért, amit az nagy kegyesen meghagyott, de Lepidus már névleges hatalmát is elvesztette. A triumvirátus felbomlott, és a principatus kialakulását követően soha többé nem jött létre új hármas szövetség.


42 philippi csata trimvirek gyôzelme Brutusék felett

Lepidus Kr. e. 42-ben consul lett, és Rómában maradt, míg társai a proscriptiókkal felhalmozott pénzből hadat gyűjtöttek, és keletre indultak Cassius és Brutus ellen. A philippi csata a triumvirek győzelmével zárult, köszönhetően Antonius hadvezéri képességeinek. Az ütközet után Antonius megegyezett Octavianusszal, és keletre ment, hogy intézkedjen a Parthus Birodalom elleni hadjáratról.


39 Octáviánus elveszi Lepidus légióit


32 Octávianus megtisztítja a szenátust Antonius híveitól


31 actiumi csata: Octavianus legyôzi Antoniust

Fájl:Actiumi csata.svg

A végső leszámolás Kr. e. 31. szeptember 2-án érkezett el Épeirosz partjainál. Az actiumi csata során Antonius flottájának nagyja és a szárazföldi erői elpusztultak, noha a vezérek és a hadipénztár megmenekült. A birodalom egyedurává váló Octavianus ekkor egy ideig a veteránok letelepítésével foglalatoskodott, majd Kr. e. 30-ban újból keletnek indult. Syriában szállt partra, ahol a Kleopátra nagyhatalmi ambícióit nehezményező helyi fejedelmek csatlakoztak hozzá. A nyár folyamán érkezett Egyiptomba, ahol nem ütközött nagyobb ellenállásba – a kilátástalan helyzetben előbb Antonius, majd a sikertelenül békét kötni kívánó Kleopátra is öngyilkos lett.


30 római uralom Egyiptomban, Antonius öngyilkos lesz

Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.

Antonius és Kleopátra nem tudott jelentős hadat kiállítani ellenük, és a vereségek hatására a római hadvezér öngyilkos lett, állítólag szeretője halálhírére.


27 Octavianus felveszi az Augustus nevet


31-Kr.u.14. Augustus principátusa

Miután utolsó ellenfelei is eltűntek a politika színteréről, Octavianus egy ideig még keleten maradt, hogy végrehajtsa a szükséges átszervezéseket. Nagyrészt Antonius intézkedései maradtak érvényben, természetesen Egyiptomot kivéve. Octavianus magát a Ptolemaioszok örökösének nyilvánította, így személyes tulajdonába került a hatalmas, gazdag tartomány, amit lovagrendi praefectusokkal irányított. Ezzel óriási vagyonra tett szert, emellett Róma gabonaellátása is nagyrészt a kezébe került. Kr. e. 29-ben tért haza, és hármas diadalmenetben ünnepelte meg illyricumi, actiumi és keleti győzelmeit. Legfőbb politikai jelszava innentől kezdve a pax Romana, az általános béke lett. Octavianus – Caesar sorsát elkerülendő – egyeduralmát igyekezett leplezni, s a köztársaság megmentőjének szerepében tetszelgett. Ezért látszólag lemondott hatalmáról, csak megtiszteltetésből fogadott el címeket. A hatalmat persze továbbra is a kezében tartotta, az irányítása alatt álló hadseregre támaszkodva.



Kr.u.



14-68 Julius Claudius dinasztia Rómában


54-68 Néró uralkodása

Fájl:Nero Palatino Inv618.jpg


68 katonai lázadás Néró ellen

68 márciusában Gallia Lugdunensis provincia legatusa, a gall származású Caius Iulius Vindex a római nép és a senatus nevében fellázadt Nero ellen, és Servius Sulpicius Galbának, Hispania Tarraconensis helytartójának ajánlotta fel a trónt. Vindex lázadását azonban a császár nem vette komolyan, mivel a tartományában nem állomásozott katonaság, így csak a helyiekre támaszkodhatott. Lucius Verginius Rufus, Germania Superior helytartója végül május elején leverte Vesontio mellett, bár ebben gyaníthatóan nem Nero iránti odaadása, hanem seregének abbéli szándéka játszott közre, hogy őt tegyék trónra. Rufus egyébként elutasította a császári címet, és kiegyezett Galbával, aki áprilisban lázadt fel. Ugyanekkor Lucius Clodius Macer, Africa helytartója is felkelést indított, de egyikük sem vette fel a császári címeket.
Galba közeledtének hírére a praefectus praetorio, Caius Nymphidius Sabinus is elhagyta a megrendült helyzetű császárt. A történtek hatására a senatus bátorságra kapott, és anyagyilkossága ürügyén június 8-án halálra ítélte az uralkodót. Nero menekülés közben, másnap öngyilkos lett. Utolsó mondata Cassius Dio szerint úgy hangzott: „Iupiterre, micsoda művész vész oda velem!”. Suetonius ellenben úgy tudja, hogy a földön vérében fekvő császár haldokolva megpillantott egy elfogására érkezett centuriót, ám azt hivén, hogy a megmentésére érkezett, azt dadogta: „Ez aztán a hűség!”


69-96 Flavius dinasztia Rómában

Fájl:Flavian family tree.png

Flaviusok a római birodalmat 69 és 96 között kormányzó dinasztia. Nero halálakor súlyos örökösödési válság tört ki; három császár váltotta egymást (Galba, Otho, Vitellius), majd a keleti hadsereg vezérét, Vespasianust juttatták hatalomra.
A flaviusi korszakot a központosítás, az államosítás és az adórendszer fejlesztése jellemzi.

Titus Flavius Vespasianus (idősebb)

Titus Flavius Vespasianus (ifjabb)

Titus Flavius Domitianus



69-79 Vespasiánus uralkodása

40-ben lett praetor és további előlépéseket ért el mint Claudius minisztere, és felszabadított rabszolgája, Narcissusnak a pártfogoltjaként. Érdemeket szerzett mint légióparancsnok, Claudius britanniai partraszállása idején 43-44-ben, ahol kiérdemelte a győzelmi jelvényeket (ornomenta) és két papi címet. Konzul 51-ben lett, majd 63-ban Africa prokonzuljává választották. Szolgálati idejét nem pénzszerzésre használta fel, ezért igazgatása dicséretet érdemelt, viszont elszegényedett, s a csődtől csak bátyja, Sabinus mentette meg, házának és birtokainak elzálogosítása árán.
Nero kíséretének tagjaként a 66-ban Achaeában látogatáskor kegyvesztett lett, mert a császár éneklése közben elaludt. 67-ben kinevezték Judaea helytartójának azzal, hogy verje le azt a felkelést, amit a zsidók az első római háborúnak neveztek. 68 közepén engedelmességre kényszerítette a tartományt Jeruzsálem és néhány félreeső erőd kivételével. Amikor értesült Nero öngyilkosságáról, leállította Jeruzsálem ostromát, és elismerte Galba trónra lépését.
Nero halála után összefogott Szíria kormányzójával, Gaius Licinius Mucianussal, és Galba meggyilkolását követően egy felkelés lehetőségét tervezték, de elismerték Vitelliust császárnak. Megnyerték támogatónak Egyiptom kormányzóját, Tiberius Julius Alexandert. Hármuk közül csak Vespasianus alapíthatott dinasztiát, mert volt két fia: Titus és Domitianus, ezért a helytartók megegyeztek abban, hogy őt jelölik a császári bíborra. 69 júliusában az egyiptomi légiók, majd a szíriai és a Judaeában tartózkodó seregek is felesküdtek Vespasianusra, aki azonban Keleten maradt, mert innen ellenőrizni tudta a Róma városába irányuló gabonaszállításokat. 69 augusztusában a dunai légiók is csatlakoztak Vespasianushoz. A pannóniai légiók vezetője, a gall származású Primus nyugati irányba vonult, nem várta meg a felkelés vezetőinek utasításait, és vereséget mért Vitellius híveire, majd Róma ellen vonult. Vitelliust december 20-án meggyilkolták, másnap Primus bevonult Rómába, és a szenátus megerősítette Vespasianus trónra lépését. Mucianus Rómába érkezett és bírálta Primust kegyetlenkedése miatt. Most már Mucianus felelt a városért, és kivégeztette Vitellius fiát és még több zúgolódót. Vespasianus 70 októberében tért vissza a fővárosba, második fiát, Titust hátrahagyva Jeruzsálem ostromára. Marcianust kitüntette és 76-ban bekövetkezett haláláig a császár fontos tanácsadója volt.


96-192 Antonius dinasztia


Nerva
MARCVS COCCIEVS NERVA CAESAR AVGVSTVS,
30. november 8.-98. január 27. 96 - 98 Átmeneti megoldásként került trónra, mivel idős és gyermektelen volt. Adoptálta Traianust. Természetes halállal halt meg.
Traianus
CAESAR MARCVS VLPIVS NERVA TRAIANVS AVGVSTVS
53. szeptember 18.-117. augusztus 8. 98 - 117 Nerva veje. Optimus princeps, azaz a legjobb császár címet érdemelte ki még életében. Gyermektelenül halt meg a keleti frontról hazatérőben.
Hadrianus
CAESAR PVBLIVS AELIVS TRAIANVS HADRIANVS AVGVSTVS
76. január 24.-138. július 10. 117 - 138 Traianus unokatestvérének a fia, betegségben halt meg.
Antoninus Pius
CAESAR TITVS AELIVS HADRIANVS ANTONINVS AVGVSTVS PIVS
86. szeptember 19.-161. március 7. 138 - 161 Marcus Aurelius feleségének az apja. Átmeneti megoldásként adoptálta a gyermektelen Hadrianus, hogy utódjelöltjei, Marcus Aurelius és Lucius Verus helyett kormányozzon. Természetes halált halt.
Marcus Aurelius
CAESAR MARCVS AVRELIVS ANTONINVS AVGVSTVS
121. április 26.-180. március 17. 161 - 180 Traianus unokahúgának a dédunokája. Sztoikus filozófus, a dunai hadszíntéren halt meg pestisben.
Lucius Verus
CAESAR LVCIVS AVRELIVS VERVS AVGVSTVS
130. december 15.-169 161 - 169 Marcus Aurelius veje és társcsászára. A keleti birodalomfélért felelt, gutaütésben halt meg.
Avidius Cassius
130 körül-175. júliusa. 175 Trónbitorlóként lépett fel. Egyiptomban és Szíriában uralkodott, de egy centurio meggyilkolta.
Commodus
CAESAR MARCVS AVRELIVS COMMODVS ANTONINVS AVGVSTVS
161. augusztus 31.-192. december 31. 180 - 192 Marcus Aurelius fia, 177-től kezdve társcsászára. Meggyilkolták.

98 Traianus uralkodása (a birodalom legnagyobb ekkor)

Fájl:Trajan-Xanten.JPG

A hadviselések közötti időben hatékony civil uralkodó volt. Kitartott az alkotmányos kormányzás mellett, elismerte és megerősítette a szenátus kiváltságait. A mindig elsőrendűen fontos gabonaszállítást biztosította, kiterjesztette az ingyenes gabona juttatást a korábbinál több rászorulóra. A császárnak juttatandó kötelezőnek tekintett ajándékozást megszüntette, könnyített a tartományokra nehezedő adóterheken. Kifejlesztette az alimenta intézményét, ami a szegény gyerekek támogatását szolgálta. Nagy gondot fordított a tartományok kormányzóinak kiválasztására. Ellentmondásos volt a viszonya a keresztényekkel, ami az ifjabb Pliniussal folytatott fennmaradt levelezéséből is kitűnik, határozottsága keveredett a túlzó szigorúsággal fellépő intézkedésekkel szemben, amiből érzékelhető, hogy csillapítani igyekezett a kedélyeket, a Birodalom belső békéjét kívánta biztosítani.


106 Dacia meghódítása


117-137 Hadrianus uralkodása

Fájl:Bust Hadrian Musei Capitolini MC817.jpg

Annak ellenére, hogy az új császár kiváló hadvezér volt, igyekezett kerülni minden nagyobb katonai konfliktust. Feladta Traianus hódításait Mezopotámiában a jobb védhetőség érdekében. De a Parthus Birodalommal még így is majdnem szembekerült 121 körül, azonban Hadrianus sikeresen helyreállította a békét. Hadserege leverte a zsidók Bar Kohba-lázadását Júdeában 132 és 135 között, valamint megsemmisítette a párthus ellenállókat.
A békepolitikát tovább folytatta a birodalom határainak megerősítésével, a híres limessel. A leghíresebb ilyen falat róla nevezték el (Hadrianus fala), amit Britanniában állítattott fel. De a nagyobb határfolyók vidékét is fejlesztette, a Duna és a Rajna mentén több kisebb-nagyobb faerődöt, őrtornyot emelt, majd később hírközlési, illetve helyi biztonsági építményeket. A morál és a képzettség fenntartása érdekében Hadrianus intenzívebb kiképzést vezetett be, és saját kezűleg irányította a seregeket.
Szerelme Antinoosz, egy görög fiatalember volt, akivel együtt élt, de az ifjú 130-ban – tisztázatlan körülmények között – a Nílusba fulladt. Ekkor a császár gyászt rendelt el az egész birodalomban, Antinoust félisteni rangra emelte, emlékére rengeteg műemléket állított, megalapította az egyiptomi Antinopolisz városát. Épp ezért a római birodalom legismertebb arca Antinous, akit az utolsó pogány istenként is emlegetnek. Maga Hadriánusz Baiae-i villájában halt meg 138-ban.


161-168 Marcus Aurelius uralkodása

Fájl:Marc Aurele.jpg


192 Commodus császár meggyilkolása Rómában

Fájl:Commodus Musei Capitolini MC1120.jpg

Commodus viselkedése és magántermészetében megnyilvánuló kegyetlenségével számos ellenséget szerzett magának. Nővérét, az ellene szervezkedő Lucillát, majd feleségét, Bruttiát is Caprira száműzte, majd meggyilkoltatta. Lucilla 182-es összeesküvése után vette fel öccse a Pius, 185-ben a Tigidius Perennis-féle konspiráció felszámolását követően pedig a Felix neveket. Ez utóbbi a praefectus praetorio volt, akit egy libertinusával, Cleanderrel váltott fel.
Cleander gátlástalanul meggazdagodott különféle hivatalok adásvételéből, így például neki köszönhető, hogy 190-ben minden addiginál több, 25 (!) consul volt hivatalban. Végül Cleandert, aki számos, tevékenységét kifogásoló előkelőséggel végeztetett, a császár szeretője és rokona, Marcia Aurelia Ceionia Demetrias rábeszélésére Commodus kivégeztette, amikor a gabonaszállítások akadozása miatt a római lakosság zavargásokba kezdett.
192-ben, amikor Commodus épp átköltözését fontolgatta a gladiátorok közé, Marcia és számos senator összeesküvést szőtt az uralkodó ellen. Miután a mérgezési kísérlet meghiúsult, a császárral személyi edzője, egy Narcissus nevű atléta végzett a fürdőben. Gyermektelen lévén az Antoninus-dinasztia személyében kihalt.


193-235 Severus dinasztia Rómában

Commodus meggyilkolása és Pertinax után Pannónia tartomány fejlődéséhez hozzájárult Septimius Severus győzelme a császári trónért folyó harcokban, ugyanis 193-ban Carnuntumban a pannóniai légiók kikiáltották őt császárrá. Így egész uralkodási ideje alatt hálával tartozott hadseregének. Ezt az időt az egész tartományban egyensúly és gazdasági virágzás jellemzi.

A Severus-dinasztia reformjaival (a zsold emelése, a katonai szolgálat feltételeinek javítása) ugyanakkor túl nagy hatalom összpontosult a katonai parancsnokok kezében. Ez nem jó fejleményekhez vezetett, mert a hadsereg kezdett beavatkozni a belpolitikába is. Alexander Severus (235) meggyilkolása után a Római Birodalom mély politikai és gazdasági válságba került. Ez a katonai császárok ideje volt. Ekkor gyakoriak voltak a germán és a szarmata törzsek támadásai a dunai határon, és a római hadsereg egyszerre több császárt is trónra ültetett. A külső támadások a 258–260-as években pusztító hatásúak voltak az észak-pannon határra, amikor is a markomannok és a kvádok támadták a határvonalat.

Clodius Albinus római császár

Marcus Aurelius Caracalla római császár

Marcus Aurelius Elagabalus római császár

Publius Septimius Geta római császár

Lucius Septimius Severus római császár

Marcus Severus Alexander római császár


193 Septimus Serverust a pannoniai légiók emelik trónra

Fájl:SeptimeSévère.jpg

Lucius Septimius Severus (Leptis Magna, 146. április 11. – Eboracum, 211. február 4.) az ókori Római Birodalom császára 193 és 211 között, a Severus-dinasztia megalapítója.

Miután Pertinax császár rövid ideig tartó uralmának a császári testőrség, a praetorianusok lázadása véget vetett, a hatalomra egy dúsgazdag senator, Marcus Didius Iulianus került, aki hatalmas pénzösszeggel megvásárolta a praetorianusok támogatását.

Ennek következtében a pannoniai legiok 193. április 9-én Carnuntumban császárrá kiáltották ki Septimius Severust.


212 Caracalla kiterjeszti a polgárjogot a bir. minden szabad lakosára

Fájl:Caracalla Louvre.jpg

Rómában rövid időközökben fordult meg, mindannyiszor másokat zsarolt és vagyonukat elkobozta, hogy a hadsereg követeléseit kielégítse. Azon nagy fontosságú intézkedése, hogy 212-ben a birodalom összes szabad születésű lakosainak polgárjogot adományozott (Constitutio Antoniniana), szintén csak újabb pénzforrást volt hivatva számára nyitni, amennyiben ezentúl a tartománybeliek az addig viselt terheken felül még a polgárok adóit is tartoztak fizetni (melyeket 5%-ról 10%-ra emelt). Egyébként egész uralkodása alatt egyebet sem tett, minthogy hadserege élén a provinciákat járta.


220 kínai birodalom 3 államra esik szét

Az utolsó Han császár bukása után Kína három királyságra szakadt: az északi Vejre (κ Wei4), a délkeleti Vura (Îâ Wu2) és a mai Szecsuan tartomány területét uraló Sura (Êñ Shu3). A három királyság évtizedeken át véres háborút vívott egymással, míg végül 263-ban Vej legyőzte Sut, 280-ban pedig Vut. 265-ben Vej államban az egyik hadvezér megdöntötte az uralkodót és új dinasztiát alapított, így az ország újbóli egyesítése már nem Vej, hanem Csin néven történt (½ú Jin4 – nem azonos az országot először egyesítő Csinnel).
Időközben az északi, északnyugati erdőségekben és sztyeppéken megerősödtek a különböző lovas nomád törzsek, amelyek már eddig is sok gondot okoztak a kínaiaknak. Mandzsúria, Közép-Ázsia, az északnyugati hegyek és fennsíkok a történelem folyamán kiapadhatatlan forrásai voltak a különféle nomád törzseknek, amelyeknek lételeme volt a hódítás. Lovas harcmodorukkal szemben a főleg gyalogosokból álló kínai hadsereg gyakran tehetetlen volt, különösen azokban a korszakokban, amikor a központi hatalom meggyöngült, így nem tudott ütőképes hadsereget kiállítani az északról támadó nomád hordák ellen. A Kr. u. első évezred folyamán különösen sok harcos nomád csoport jelent meg és állt össze erős törzzsé vagy törzsszövetséggé Ázsiában. Ezek aztán szinte egy időben támadtak rá Európában a meggyengült Római Birodalomra (ld. Attila hunjai), illetve Ázsiában a meggyengült Kínai Birodalomra.


235-284 A katonacsászárok véres korszaka, válsága

Maximinus Thrax
CAESAR GAIVS JVLIVS VERVS MAXIMINVS AVGVSTVS

I. Gordianus
CAESAR MARCVS ANTONIVS GORDIANVS SEMPRONIANVS AFRICANVS AVGVSTVS

II. Gordianus
CAESAR MARCVS ANTONIVS GORDIANVS SEMPRONIANVS ROMANVS AFRICANVS AVGVSTVS

Balbinus
CAESAR DECIMVS CAELIVS CALVINVS BALBINVS PIVS AVGVSTVS

Pupienus
CAESAR MARCVS CLODIVS PVPIENVS MAXIMVS AVGVSTVS

III. Gordianus
CAESAR MARCVS ANTONIVS GORDIANVS AVGVSTVS

I. Philippus Arabs
CAESAR MARCVS IVLIVS PHILLIPVS AVGVSTVS

II. Philippus

Sabinianus

Pacatianus

Decius
CAESAR GAIVS MESSIVS QVINTVS TRAIANVS DECIVS AVGVSTVS

Priscus

Herennius Etruscus

Hostilianus
CAESAR CAIVS VALENS HOSTILIANVS MESSIVS QVINTVS AVGVSTVS

Trebonianus Gallus
CAESAR GAIVS VIBIVS TREBONIANVS GALLVS AVGVSTVS

Volusianus

I. Aemilianus
CAESAR MARCVS AEMILIVS AEMILIANVS AVGVSTVS

I. Valerianus

Gallienus
CAESAR PVBLIVS LICINIVS EGNATIVS GALLIENVS AVGVSTVS

II. Valerianus
CAESAR PVBLIVS LICINIVS VALERIANVSAVGVSTVS

Saloninus

Ingenuus

Regalianus

I. Macrianus

II. Macrianus

Quietus

Mussius Aemilianus

Aureolus


270- Aurelianus csász. helyreállítja a birodalom egységét

Fájl:Santa Giulia 4.jpg

Parasztcsaládban született Pannoniában, Sirmium (a mai Szávaszentdemeter) közelében. Katona lett, s erős testalkata, bátor helytállása, vitézsége révén a hadvezérségig emelkedett. Claudius Gothicus lovasságának parancsnoka volt, és mikor a császár meghalt, a Pannoniában állomásozó légiók Aurelianust kiáltották ki császárrá.
Aurelianus jó politikusnak és hadvezérnek bizonyult: 271-ben kiürítette majd átengedte a gótokoknak Dáciát, s békét kötött velük, Itáliából kiverte az alemannokat, visszaszerezte Hispániát, s 271–272-ben és 273-ban sikeres hadjáratot vezetett a "pius Felix Augustus" nevet felvett Vaballathus és anyja, Septimia Zenobia uralkodóasszony ellen, aki független palmyrai királyságot akart alapítani, s Egyiptomot is elfoglalta. 273-ban az utolsó helyi császár, Tetricus harc nélkül adta át Galliát, amit időközben a barbárok többször is feldúltak.
Rómát a tulliusi falnál jóval nagyobb területet körülölelő, 19 kilométeres védőfallal vette körül (Mura Aureliane), ami máig meghatározza a város belső részének szerkezetét. Véget vetett a pénzhamisításoknak, s gondja volt rendbe tenni a birodalom zavaros belügyeit is. A szenátus (senatus) Restitutor orbis terrarum címet adta neki, ami annyit tesz: a földkerekség helyreállítója.
Aurelianus is a keresztényüldöző császárok közé tartozott. Az egyház által számon tartott tíz nagy keresztényüldözés egyike fűződik nevéhez. Állítólag mielőtt aláírhatta volna az üldözés szigorítását elrendelő parancsait, meghalt, amit a keresztények égi jelnek tekintettek.
275-ben a perzsák ellen vonulva írnoka, Mnestheus összeesküvést szőtt ellene, melynek áldozatául esett: az írnok, akit egy hazugsága miatt büntetéssel fenyegetett meg Aurelianus, azt híresztelte a tisztek körében, hogy a császár felvette őket a kivégzendők listájára. A hír ugyan nem volt igaz, ám katonák megijedtek, s hogy magukat megmentsék a félt kivégzéstől – agyonütötték a császárt.


284-305 Diocletianus dominátusa

Fájl:Istanbul - Museo archeol. - Diocleziano (284-305 d.C.) - Foto G. Dall'Orto 28-5-2006.jpg

A dominatus a principátust felváltó uralkodói rendszer a Római Birodalomban. Elődjével ellentétben nem leplezett, hanem nyílt egyeduralomra épült.Az uralkodó korlátlan hatalommal bírt, a köztársasági keretek nem szabtak neki határt. Bevezetője Diocletianus (284–305), aki végleg szakított a szenátori elittel. A dominatus – igaz, I. Constantinusnak és utódainak köszönhetően keresztény ideológiával áthangszerelve – életképesnek bizonyult, amit a Bizánci Birodalom 1453-ig tartó története is igazol.

Uralma első kilenc éve alatt Diocletianus folyamatosan a birodalom egyik végéből a másikba volt kénytelen szaladni, hogy a rendet mindenhol fenntartsa, és ezért arra a következtetésre jutott, hogy a birodalom egész egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy egy ember kormányozza - azaz képtelenség volt egyidőben elhárítani a barbár inváziót a Rajna mentén és közben megoldani Egyiptom problémáit is, nem is beszélve a birodalmat nyomasztó belső problémák soráról. Az általa alkalmazott radikális megoldás a birodalom kettéosztása volt, amit egyszerűen úgy hajtottak végre, hogy húztak egy egyenes vonalat a térképen Rómától keletre és ezáltal egy keleti és egy nyugati rész jött létre. Bár ez a felosztás rövid távon nem maradt fenn, de hosszú távon mégis ez állandósult.
A trónutódlás kérdése a római rendszer soha sem volt megnyugtatóan rendezve, nem volt egy világos elv, ami ezt vezérelte volna és ez gyakran polgárháborúkhoz vezetett. A korábbi császárok sokszor ezt a kérdést az örökbefogadás módszerével oldották meg, ami azt jelentette, hogy a trónörököst előbb fogadott fiuknak deklarálták. A hadsereg nem támogatta ezt a módszert, hanem inkább a biológiai örökösöket támogatta, azaz azt az elvet vallotta, hogy a császár fia a hatalom jogos örököse is egyben. A senatus pedig azon a véleményen volt, hogy az új császár megválasztása az ő hatáskörükbe tartozik. Így aztán általában legalább három (sőt néha több) aspiráns is volt az öröklésre.
Ennek a problémának a megoldására, illetve annak megválaszolására, hogy ki legyen a császár az újonnan létrehozott keleti és nyugati birodalomrészeken, Diocletianus létrehozta az úgynevezett „tetrarchia”, azaz a „négy uralkodó” rendszerét. Ez azt jelentette, hogy két idősebb császár fog uralkodni, egyikük keleten, másikuk nyugaton, és mindkettőjük mellé egy-egy fiatalabb császár is ki lesz nevezve. A római császároknak kijáró hagyományos címek között a legfontosabb az augustus volt, és ezért ezt a címet csak a két idősebb császár viselhette, a fiatalabb császárok pedig a kisebb jelentőségű ceasar címet kapták. Diocletianus eredeti szándéka az volt, hogy amikor egy idősebb császár lemond vagy meghal, akkor automatikusan a megfelelő ceasar vegye át a helyét és jelöljön ki egy új fiatalabb császárt a maga helyére. Ez megoldotta volna az öröklés problémáját.
292-ben Diocletianus be is vezette ezt a rendszert. Saját maga számára a keleti birodalomrészt választotta és Maximianusnak adta a nyugati birodalomrészt. A hatalom most megoszlott két ember között a birodalomban. Ők ketten külön fővárosokat is kijelöltek a két birodalomrész számára: Róma egyik birodalomrész fővárosi rangját sem kapta meg. Az ősi főváros ugyanis túl messze esett azoktól a helyektől, ahol a birodalom sorsáról a fegyverek erejével döntöttek. Míg a két császár egyre nagyobb mértékben tudta érvényesíteni befolyását a hatalomban, a hatalom megosztása a szenátus szerepét tovább csökkentette, ráadásul a szenátus továbbra is Rómában maradt. 293-ban Diocletianus és Maximianus is kinevezett maga mellé egy-egy caesart - Galeriust keleten, illetve Constantiust nyugaton - formálisan örökösükké fogadva őket. Azonban Galerius és Constantius nem egyszerűen csak örökösök volt, mert mindkettőjük megkapta a birodalomnak egy-egy negyedrészét hozzávetőleg.
Tekintetbe véve, hogy Diocletianus felemelkedését megelőzően nagyjából egy fél évszázadon át a birodalom az állandó polgárháborúk állapotában volt, figyelemre méltó tény, hogy a tetrarchia nem omlott össze azonnal a négy uralkodó valamelyikének kapzsisága következtében. Azonban a birodalom politikusainak megalkuvó természete nemsokára elvezetett a tetrarchia széteséséhez és az egyeduralom visszaállításához. Amikor 305-ben Diocletianus visszavonult (és a nyugaton uralkodó társcsászárát is rávették, hogy ugyanezt megtegye), a két caesarból lett a két új idősebb császár, ahogy azt Diocletianus eltervezte, de amikor eljött az ideje, hogy megválasszák a két új caesart, akkor a hadsereg és a szenátus közbeavatkozott és előhozták saját jelöltjeiket. 306-ban Constantinus polgárháborút robbantott ki nyugaton, amit 312-ben meg is nyert, illetve 324-ben elfoglalta a keleti birodalomrészt is, ezáltal újra az egész, egyesített birodalmat uralva egészen 337-ben bekövetkezett haláláig. Azonban 395-ben a birodalom két részre osztása újra bekövetkezett és ezután már soha nem is sikerült újra egyesíteni a birodalomrészeket.

Fájl:Prima tetrarchia Diocletianus.PNG


306-337 Constantinus uralkodása

Fájl:Labarum of Constantine I.svg

Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus, más néven I. Constantinus vagy Nagy Konstantin, a görög katolikus és ortodox egyházban Szent Konstantin (272. február 27. – 337. május 22.), római császár, akit csapatai 306. július 25-én kiáltottak ki augustusszá és ettől kezdve uralmát a Római Birodalom egyre nagyobb részére, majd egészére kiterjesztve egészen haláláig uralkodott.

Constantinus Naissus (ma Niš, Szerbia) városában született, Moesia Superior provinciában, 272. vagy 273. február 27-én. Apja Constantius Chlorus, akkoriban még csak magas rangú tiszt, később római hadvezér. Anyja Constantius Chlorus ágyasa, Helena, egy kocsmáros lánya. A 300-as évek első évtizedeitől ismertek olyan történeti források, amelyek szerint feleségül is vette, ez azonban nagyon kevéssé valószínű. 292 körül Constantius Diocletianus óhajára feleségül vette Flavia Maximiana Theodorát, Maximianus lányát vagy örökbefogadott lányát. Theodorától Constantius Chlorusnak még hat gyermeke született, köztük Flavius Iulius Constantius, a későbbi Julianus császár apja.
Az ifjú Constantinus Diocletianus császár nikomédiai udvarában szolgált, miután apját 293-ban kinevezték a Diocletianus által létrehozott tetrarchia egyik caesarjának. Gyakorlatilag túszként élt ott, miközben Constantius Chlorust Theodora és Theodora gyermekei vették körül, ő kiszorult a családból. 305-ben lemondott Diocletianus és Maximianus is, azaz a tetrarchia mindkét augustusa. Maximianust Constantius Chlorus követte a nyugati birodalomrész augustusaként.
Jóllehet a tetrachia négy vezetője közül Constantiusnak és Maximianusnak is volt egy törvényes fia (Maximianusnak Maxentius), azonban egyikük sem kapott pozíciót a hatalomátadás során. Ennek két oka volt. Egyfelől a tetrarchia diocletianusi eszménye az volt, hogy a lemondó augustusok helyére a korábbi caesarok lépnek, akiket a még regnáló augustusok neveznek ki saját maguk segítségére a legrátermettebb emberek közül. Így a dinasztikus elv (successio) a tetrarchiában elvileg nem létezett, helyette a másik legitimációs forma, a kijelölés (denominatio) került előtérbe. Diocletianus helyesen látta, hogy a Római Birodalom hanyatlásának elsődleges oka a legitimáció szabályozatlansága. Semmiféle elfogadott irányelv nem létezett arra vonatkozóan, hogy a császárokat ki vagy mi teszi császárrá. A dinasztikus elv tulajdonképpen már a Iulius–Claudius-dinasztia idején hamvába halt, bár a Flaviusok alatt majdnem kialakult egy spontán változata. Ettől kezdve a denominatio elvének különböző változatait próbálták a birodalomban bevezetni, de egyik sem járt sikerrel.
Másik oka pedig az volt, hogy Maximianus tisztában volt fia heves természetével és nem tartotta alkalmasnak a caesari posztra, Constantius Chlorus pedig nem tartott fenn jó viszonyt Constantinusszal, aki csak utolsó hadjáratán csatlakozhatott apjához, mert addig Galerius túsza volt. Ezen kívül Diocletianus személyesen tiltotta meg, hogy a műveletlen Constantinus caesari rangba léphessen. Helyettük Severust és Maximinus Daiat nevezték ki ceasarokká. Ezután Constantinus Nikomédiából Galliába utazott, hogy csatlakozzon apja seregéhez. Constantius azonban egy a piktek ellen vezetett hadjárat során megbetegedett és 306. július 25-én Eboracumban (ma: York) meghalt. Eutropius szerint Constantius a fiát nevezte meg örököseként, amely állítás – ha igaz – azt jelenti, hogy Constantius rúgta fel a tetrarchia elveit.Az alemann származású Chrocus és a Constantius emlékéhez hű csapatok azonnal augustusszá kiáltották ki Constantinust, annak ellenére, hogy törvényesen Severusnak kellett volna Constantius Chlorust követni.
A tetrarchia rendszerében tehát Constantinus augustusszá kikiáltása illegitim volt. Constantiusnak is csak ceasart lett volna joga kinevezni – de még ez sem történt meg –, így Constantinus (illetve csapatai) megsértették a diocletianusi rendszert, amikor Constantinust augustusszá nyilvánították. Diocletianus pontosan azért találta ki a tetrarchia rendszerét, hogy elkerülje a birodalomrészek hadseregeinek állandó önálló császárválasztását és a trónváltásokat mindig követő anarchiákat, és ezzel véget vessen a katonacsászárok korának. Diocletianus rendszere 306-ig kiválóan működött, akkor azonban két feltörekvő és gátlástalan ifjú, Maxentius és Constantinus alapjaiban rendítette meg, és soha többé nem állt helyre. Diocletianus, a senior augustus tartotta magát a fogadalmához, és annak ellenére sem tért vissza a császári trónra, hogy megpróbálták a helyzet rendezése érdekében visszahívni, tekintet nélkül arra, hogy rendszere a szeme láttára omlott össze.
Constantinus Galeriushoz, a keleti birodalomrész augustusához fordult, hogy ismerje el őt nyugati augustusnak. Galerius azonban csak a ceasari címben erősítette meg őt és Severust, a jogos címvárományost nevezte ki a nyugati birodalomrész augustusának.
Constantinus kezdetben a birodalom nyugati részét, azaz Britanniát, Galliát, a germán provinciákat és Hispaniát tartotta uralma alatt. Ennélfogva ő rendelkezett a birodalom egyik legnagyobb hadseregével is, ami a fontos rajnai határszakasz mentén állomásozott. Jóllehet Gallia volt a leggazdagabb tartományok egyike, ez a provincia sokat szenvedett a harmadik évszázad válsága során. Sok terület elnéptelenedett és több város is romokban hevert. Galliában töltött évei során, 306 és 316 között, Constantinus folytatta apja erőfeszítéseit annak érdekében, hogy a Rajna mentén megerősítse a határt és a gall provinciákat újjáépítse. Ezidőtájt Trier volt a főhadiszállása.
Miután császárrá (augustusszá) kiáltották ki azonnal visszatért Galliába, hogy elfojtsa a frankok felkelését. Ezt a hadjáratot 308-ban egy újabb hadjárat követte a frank törzsek ellen. Ezután a győzelem után kezdett bele egy híd építésébe a Rajnán Köln magasságában, ami azt a célt szolgálta, hogy a folyó jobb partján is állandó hídfőállást hozzon létre. Egy 310-ben vezett újabb hadjáratot Maximianus miatt – aki hozzá hasonló trónbitorló volt – félbe kellett hagynia. Constantinus 313-ban vívta utolsó háborúját a Rhenus határán, amikor Itáliából visszatért és ekkor is győzelmet aratott. Fő célja a stabilitás elérése volt, és ezt a lázadó törzsek ellen vezetett azonnali és kegyetlen büntetőexpedíciókkal próbálta elérni. Ezek az expedíciók a birodalom katonai erejének demostrálására szolgáltak meghódítva a Rajna birodalomhoz tartozó partján elő törzseket és lemészárolva a hadifoglyokat az arénákban tartott játékok alkalmával. Ez a stratégia sikeresnek bizonyult: a rajnai határ mentén Constantinus további uralkodása alatt viszonylagos nyugalom volt.
307-ben Maximianus császár (aki 305-ben történt lemondását megváltoztatva nem sokkal korábban visszatért a politikai színtérre) felkereste Constantinust, hogy megszerezze Constantinus támogatását a Maxentiusnak Severus és Galerius ellen vívott háborújában. Constantinus feleségül vette Maximianus Fausta nevű lányát, hogy a szövetséget megpecsételjék és Maximianus elismerte Constantinus augustusi címét.
Constantinus adott szava ellenére mégsem avatkozott be Maxentius oldalán a polgárháborúba. Maximianus, miután nem sikerült fiát lemondásra bírnia, 308-ban visszatért Galliába. Egy Carnuntumban tartott megbeszélésen Diocletianus, Galerius és Maximianus még ebben az év találkoztak, ahol Maximianust újra lemondásra kényszerítették és Constantinust megint csak ceasarnak ismerték el. 309-ben Maximianus fellázadt fogadott fia ellen, amíg Constantinus a frankok elleni hadjáraton volt. A lázadást gyorsan elfojtották és Maximianust vagy megölték vagy öngyilkosságra kényszerítették. Mind Constantinus, mind pedig Maximinus Daia elégedetlen volt a neki juttatott ceasar címmel és Licinius kinevezésével, és ennek következtében ellenszegültek és kinevezték magukat augustusszá, amit 310-ben Galerius is elismert, így hivataloson már négy augustus volt egyazon időben. Galerius 311-ben bekövetkezett halálával az utolsó olyan ember is eltávozott, akinek elég hatalma volt a tetrarchia rendszerének fenntartásában és így a rendszer már gyorsan végleg megsemmisült. A hatalmi harc kiújult: Constantinus Liciniusszal lépett szövetségre, míg Maximinus Daia pedig Maxentiushoz közeledett, jóllehet utóbbit hivatalosan még mindig trónbitorlónak tekintették.
312 elején Constantinus csapataival átkelt az Alpokon és megtámadta Maxentiust. A Turin és Verona mellett zajlott csatákban gyorsan meghódította Italia északi részét és Róma felé nyomult előre. Ott a Ponte Milvio melletti csatában legyőzte Maxentiust és ezáltal a teljes Nyugatrómai Birodalom augustusa, azaz császára lett. A következő években fokozatosan konszolidálta riválisaival szemben meglévő katonai fölényét a tetrarchia összeomlása során.
313-ban találkozott Liciniusszal Milánóban, hogy a szövetségüket megerősítsék azáltal, hogy Licinius feleségül vette Constantinus Constantia nevű féltestvérét. Ezen a találkozón egyeztek meg az úgynevezett milánói ediktum kiadásáról is, ami hivatalosan is teljes toleranciát biztosított a birodalomban minden vallás számára, beleértve a kereszténységet is. Ez a találkozó azonban félbeszakadt, amikor Licinius hírt kapott arról, hogy riválisa, Maximinus Daia átkelt a Boszporuszon és betört Licinius területére. Licinius hazatért és végül legyőzte Maximinus Daiat, megszerezve ezáltal az ellenőrzést a Római Birodalom minden keleti területe felett. A két győztes császár között azonban megromlott a kapcsolat és vagy 314-ben, vagy 316-ban Constantinus és Licinius Cibaleanál már egymás ellen csatáztak. Ez az csata Constantinus győzelmét hozta, majd 317-ben a Campus Ardiensis-i csatában újra összacsaptak, de ezután megállapodást kötöttek egymással, amiben Konstantin fiait Crispust és II. Constantinust, valamint Licinius fiát Licinianust ceasaroknak nevezték ki.
320-ban Licinius visszavonta a vallásszabadságra tett kijelentéseket, amit 313-ban a milánói ediktumban deklaráltak, és újabb keresztényüldözésbe kezdett. Ez ürügyet adott Constantinus számára az újabb polgárháborúra, ami 324-ben ért tetőfokára. Constantinus seregét létszámban feltehetőleg felülmúlta Licinius serege, mégis Constantinus aratott győzelmet Hadrianopolisnál, Hellészpontosznál és Chrysopolisnál is. Licinius vereségével és egy évvel később bekövetkezett halálával (Constantinus elleni összeesküvéssel vádolták meg és kivégezték, holott Constantinus, az önmagát augustusszá nyilvánító trónbitorló támadta meg a teljes mértékben legitim módon uralkodó Liciniust). Constantinus lett a teljes Római Birodalom egyetlen császára.
Licinius veresége a régi Róma számára a vég kezdetét jelentette és a Keletrómai Birodalom számára pedig ez jelentette a kezdetet. Bizánc vált kultúra megőrzésének és a prosperitásnak a központjává. Constantinus újjáépítette Byzantium városát és elnevezte Nova Romanak, azaz az új Rómának, létrehozva itt is római mintára a szenátust, a polgárok intézményeit, és az új várost a Krisztus keresztjének mondott kereszt védte. A régi istenek alakjait a keresztény jelképek kezdték felváltani, illetve ezekhez kezdtek egyre hasonlóbbakká válni. Aphrodite templomának helyén épült meg az Apostolok Székesegyháza. Constantinus halála után Nova Romat átnevezték Constantinopolisra (magyarul Konstantinápolyra, azaz Konstantin városára).
326-ban Constantinus bíróság elé állíttatta majd kivégeztette legidősebb fiát, Flavius Iulius Crispust egy hamis vád alapján, miszerint Crispusnak viszonya lett volna Constantinus második feleségével Faustával. Néhány hónappal később, amikor rájött, hogy a hamis vádak forrása Fausta volt, őt is kivégeztette.
Eusebius azt írja, hogy Constantinus csak röviddel 337-ben bekövetkezett halála előtt keresztelkedett meg, más egykorú források nem említik keresztelkedését.


313 Constantinus türelmi rendelete (milánói edictum)

A mediolanumi ediktum, melyet I. Constantinus nyugati és uralkodótársa, Licinius keleti császár adott ki, engedélyezi minden ember, így a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást.
Constantinus és Licinius 313-ban Mediolanumban (ma Milánó) találkozott, ahol megünnepelték Licinius házasságkötését Konstantin húgával. Ekkor tárgyaltak a keresztényekkel szembeni politikájukról. Ezután Konstantin rendeleteket küldött a tartományok kormányzóinak a keresztényekre vonatkozóan, Licinius pedig, miután legyőzte Maximinust Nicomediában, császári székhelyén kifüggesztette a rendeletet 313. június 13-án.
A rendelet hatására a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatérhettek otthonaikba, az elkobzott javak eredeti tulajdonosukhoz visszakerültek.
Ezt megelőzően 311-ben Galerius császár Nicomediában a halálos ágyán már kiadott egy rendeletet, mely a keresztények számára jogokat biztosított. Így a mediolanumi rendelet már az ebben adott jogoknak a megerősítése és kibővítése.

" XLVIII. Licinius vero accepta exercitus parte ac distributa traiecit exercitum in Bithyniam paucis post pugnam diebus et Nicomediam ingressus gratiam deo, cuius auxilio vicerat, retulit ac die Iduum Iuniarum Constantino atque ipso ter consulibus de resituenda ecclesia huius modi litteras ad praesidem datas proponi iussit :
2. ‘ Cum feliciter tam ego [quam] Constantinus Augustus quam etiam ego Licinius Augustus apud Mediolanum cinvenissemus atque universa quae ad commoda et securitatem publicam pertinerent, in tractatu haberemus, haec inter cetera quae videbamus pluribus hominibus profutura, vel in primis ordinanda esse credidimus, quibus divinitatis reverentia continebatur, ut daremus et Christianis et omnibus liberam potestatem sequendi religionem quam quisque voluisset, quod quicquid <est> divinitatis in sede caelesti. Nobis atque omnibus qui sub potestate nostra sunt constituti, placatum ac propitium possit existere. 3. Itaque hoc consilium salubri ac reticissi ma ratione ineundum esse credidimus, ut nulli omnino facultatem abnegendam putaremus, qui vel observationi Christianorum vel ei religioni mentem suam dederet quam ipse sibi aptissimam esse sentiret, ut possit nobis summa divinitas, cuius religioni liberis mentibus obsequimur, in omnibus solitum favorem suum benivolentiamque praestare. 4. Quare scire dicationem tuam convenit placuisse nobis, ut amotis omnibus omnino condicionibus quae prius scriptis ad officium tuum datis super Christianorum nomine <continebantur, et quae prorsus sinistra et a nostra clementia aliena esse> videbantur, <ea removeantur. Et> nunc libere ac simpliciter unus quisque eorum, qui eandem observandae religionis Christianorum gerunt voluntatem. Citra ullam inquietudinem ac molestiam sui id ipsum observare contendant. 5. Quae sollicitudini tuae plenissime significanda esse credidimus, quo scires nos liberam atque absolutam colendae religionis suae facultatem isdem Christianis dedisse.
6. Quod cum isdem a nobis indultum esse pervideas, intellegit dicatio tua etiam aliis religionis suae vel observantiae potestatem similiter apertam et liberam pro quiete temporis nostri <esse> concessam, ut in colendo quod quisque delegerit, habeat liberam facultatem. <Quod a nobis factum est. Ut neque cuiquam> honori neque cuiquam religioni <detrac tum> aliquid a nobis <videatur>. 7. Atque hoc insuper in persona Christianorum statuendum esse censuimus, quod, si eadem loca, ad quae antea convenire consuerant, de quibus etiam datis ad officium tuum litteris certa antehac forma fuerat comprehensa. Priore tempore aliqui vel a fisco nostro vel ab alio quocumque videntur esse mercati, eadem Christianis sine pecunia et sine ulla pretii petitione, postposita omni frustratione atque ambiguitate restituant ; (8) qui etiam dono fuerunt consecuti, eadem similiter isdem Christianis quantocius reddant, etiam vel hi qui emerunt vel qui dono fuerunt consecuti, si petiverint de nostra benivolentia aliquid, vicarium postulent, quo et ipsis per nostram clementiam consulatur. Quae omnia corpori Christianorum protinus per intercessionem tuam ac sine mora tradi oportebit.
9. Et quoniam idem Christiani non [in] ea loca tantum ad quae convenire consuerunt, sed alia etiam habuisse noscuntur ad ius corporis eorum id est ecclesiarum, non hominum singulorum, pertinentia, ea omnia lege quam superius comprehendimus, citra ullam prorsus ambiguitatem vel controversiam isdem Christianis id est corpori et conventiculis eorum reddi iubebis, supra dicta scilicet ratione servata, ut ii qui eadem sine pretio sicut diximus restituant, indemnitatem de nostra benivolentia sperent. 10. In quibus omni bus supra dicto corpori Christianorum intercessionem tuam efficacissimam exhibere debebis, ut praeceptum nostrum quantocius compleatur, quo etiam in hoc per clementiam nostram quieti publicae consulatur. 11. Hactenus fiet, ut, sicut superius comprehensum est, divinus iuxta nos favor, quem in tantis sumus rebus experti, per omne tempus prospere successibus nostris cum beatitudine publica perseveret.12. Ut autem huius sanctionis <et> benivolentiae nostrae forma ad omnium possit pervenire notitiam, prolata programmate tuo haec scripta et ubique proponere et ad omnium scientiam te perferre conveniet, ut huius nostrae benivolentiae [nostrae] sanctio latere non possit. ’
13.  His litteris propositis etiam verbo hortatus est, ut conventicula <in> statum pristinum red derentur. Sic ab eversa ecclesia usque ad restitutam fuerunt anni decem, menses plus minus quattuor.
"

 


320-570 Gupta birodalom Indiában

A Gupta Birodalom az ókori India területén 320 – 550 között létezett birodalom.
Hatalmának csúcsán egyesítette az akkor lakható Dél-Ázsia területeit. Az ókori India reneszánsza volt ez az időszak, amely kiemelkedő művészeti tárgyakat hagyott hátra. Jelentős festészeti kultúrát honosítottak meg. Virágzott a tudomány is, hiszen jelentős filozófiai és matematikai tudásokról maradtak fenn emlékek. Fontos volt számukra, mint minden természettől függő nép számára a csillagászat ismerete. Jól ismerték az orvostudományt. Jelentős irodalmi munkák is születtek ekkor, Kálidásza ekkor írta meg drámáit. Az írások szanszkrit nyelven írodtak, az akkori uralkodó elit nyelvén. A vallási ábrázolás is ekkor fejlődőtt tovább, megindult a többkarú istenek ábrázolása, megjelentek az isteni szimbólumok.
A dinasztiát Csandragupta alapította, aki majd 15 éves uralkodása alatt jelentősen kitolta a birodalom határait. Fia, Szamudragupta továbbvitte a birodalmat ezen az úton és elfoglalta majdnem az egész északi területeket. A dinasztia harmadik uralkodója II. Csandragupta teljesen felvirágoztatta az országot. Kiterjesztette a külkapcsolatokat, a kereskedelmet, követei még Rómába is eljutottak. Megkezdődött a törvénykönyv összeállítása is, fejlődtek a jogtudományok. Utódai idején a birodalom hanyatlani kezdett, és végül a fehér hunok döntötték meg.


325 Constantinus helyhez kötô rendelete


325 elsô egyetemes (katolikus) zsinat Niccában

Fájl:Nicaea icon.jpg

Az első nikaiai zsinatot (vagy niceai zsinatot) I. Konstantin római császár hívta össze 325-ben. A zsinat (más néven szinódus) a keresztény egyház püspökei számára az első egyetemes tanácskozás volt.
A zsinat célja a nézeteltérések feloldása volt az alexandriai egyházban Jézusnak az Atyához viszonyított természetéről, nevezetesen, hogy Jézus egylényegű-e az Atyaistennel vagy hasonlatos hozzá. Alexandriai Szent Alexandrosz az előbbi nézetet vallotta; a népszerű presbiter, Arius (akinek nevéből az arianizmus kifejezés származik) az utóbbit. A zsinat elsöprő többséggel az ariánusokkal szemben foglalt állást (a 250-318 főnyire becsült tanácskozótestületből 2 fő kivételével mindenki az ariánusokkal szemben szavazott).
A zsinat másik eredménye a húsvét időpontjában való megegyezés volt, amely a legfontosabb ünnep az egyház életében. A zsinat úgy döntött, hogy a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni első vasárnap ünneplik, függetlenül a Biblia héber naptárától és felhatalmazták az alexandriai püspököt, hogy (valószínűleg az alexandriai naptárt használva) évente hirdesse ki püspöktársai számára a pontos dátumot.
A niceai zsinat történelmi jelentőségű, az első törekvés, hogy az egész keresztény világot képviselő gyűlés során jussanak konszenzusra az egyházban. „Ez volt az első esemény a Krisztus-tan szakmai fejlődésében.” Ezen túlmenően „Konstantin azzal, hogy összehívta a zsinatot és elnöklője volt annak, az egyház feletti császári irányításnak is jelzését adta.”
A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás megalkotása hagyományt teremtett az elkövetkező egyetemes zsinatoknak a hitbéli nyilatkozatok és egyházi törvények készítésére azzal a szándékkal, hogy iránymutatók legyenek az igazhitűségben és egységes forrásaivá váljanak a kereszténységnek. Ez nagy horderejű eseménye volt az egyház és Európa történelmének.

A nikaia–konstantinápolyi hitvallás:

Hiszek az egy Istenben,
mindenható Atyában,
mennynek és földnek,
minden láthatónak és
láthatatlannak Teremtőjében.

Hiszek az egy Úrban:
Jézus Krisztusban,
Isten egyszülött Fiában,
aki az Atyától született
az idő kezdete előtt.
Isten az Istentől,
Világosság a Világosságtól,
valóságos Isten
a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény:
az Atyával egylényegű,
és minden általa lett.
Értünk, emberekért,
a mi üdvösségünkért
leszállott a mennyből.
Megtestesült
a Szentlélek erejéből
Szűz Máriától,
és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt értünk
keresztre feszítették,
kínhalált szenvedett,
és eltemették.
Harmadnapra föltámadott
az Írások szerint,
fölment a mennybe,
ott ül
az Atyának jobbján,
de újra eljön
dicsőségben,
ítélni élőket és holtakat,
és országának nem lesz vége.

Hiszek a Szentlélekben,
Urunkban és éltetőnkben,
aki az Atyától
és a Fiútól
származik.
Akit épp úgy imádunk
és dicsőítünk,
mint az Atyát és a Fiút.
Ő szólt a próféták szavával.

Hiszek az egy, szent,
katolikus és apostoli
Anyaszentegyházban,
vallom az egy keresztséget
a bűnök bocsánatára,
várom
a holtak föltámadását
és az eljövendő örök életet.
Ámen.


379-395 Theodosius uralkodása Rómában

Fájl:Theodosius.jpg


381 Theodosius államvallássá teszi a kereszténységet

Mivel a katolikus államvallás szilárdságát leginkább az eretnekségek veszélyeztették, a császár az eretnekekkel szemben lépett fel a leghatározottabban. Megtiltotta, hogy az eretnekek templomokat építsenek, s a már meglévő templomaikat elkobozta az állam vagy a katolikus gyülekezetek számára. Azt is megtiltotta, hogy az eretnekek magánházakban gyűljenek össze, s azokban végezzék istentiszteleteiket. Ezen kívül az eretnekeket megfosztotta végrendelkezési és végrendeleti öröklési képességüktől. Sokakat vagyoni büntetéssel sújtott, s számos eretneket kiutasított a városokból. Megtiltotta a keresztények és a pogányok, valamint a rokonok közötti házasságot. Halálbüntetést azonban nem alkalmazott. A szankciók célja elsősorban a javítás volt: a császár arra törekedett, hogy az eretnekeket rászorítsa a katolikus hitre való áttérésre, s ha ez nem sikerült, az engedetleneket eltávolíttatta a városokból. A legtöbb problémát az ariánusok okozták, akiket a birodalom nyugati részében az uralkodóház is támogatott: Justina, II. Valentinianusnak, a négyévesen trónra került nyugatrómai császárnak (375– 392) az anyja, maga is az ariánus hitet vallotta, s állandó harcban állt Szent Ambrussal, Milánó (Mediolanum) katolikus püspökével. 386-ban II. Valentinianus az arianusok védelmében ki is adott egy türelmi rendeletet.
A zsidókkal szemben Theodosius rendkívül toleránsan viselkedett. Egyik rendeletében világosan kimondta, hogy a zsidó vallás gyakorlását semmiféle törvény nem tiltja. Igaz, hogy azokat a keresztényeket, akik 388-ban a szíriai Callinicumban a püspökük biztatására felgyújtották a helyi zsinagógát, végül is – Szent Ambrus kérésére – nem büntette meg, az eset után mégis kiadott egy rendeletet, melyben szigorúan megtiltotta, hogy a jövőben bárki hasonló tettre vetemedjen.
Uralkodásának első szakaszában Theodosius a pogányokkal szemben is nagyfokú türelmet tanúsított. Csupán a pogány áldozatbemutatást és a jóslást tiltotta meg, a többi pogány vallási szertartás végzését nem gátolta. A pogány templomokat nem záratta be, s a pogányok továbbra is összegyűlhettek vallási célból. A pogány istenek szobrait nem az államvallást sértő bálványoknak, hanem csupán művészi alkotásoknak tekintette. A pogány kultúra ellen egyáltalán nem lépett fel, a pogány költők, szónokok és filozófusok szabadon folytathatták tevékenységüket. Nem csoda, hogy a pogány szerzők általában rendkívül pozitívan értékelték Theodosius valláspolitikáját. A császár e toleráns magatartásával valószínűleg arra törekedett, hogy biztosítsa a maga számára annak a római arisztokráciának a támogatását, melynek jelentős része még pogány volt.
391-ben a császár valláspolitikája radikálisan megváltozott: ettől az időponttól kezdve több rendeletet is kibocsátottak, melyek a pogány istentisztelet valamennyi formáját szigorúan betiltották; semmiféle pogány rítust, vallási szertartást nem volt szabad tovább végezni. Fargnoli szerint az ókori olimpiai játékok is e tiltó rendeletek nyomán szűntek meg.
E valláspolitikai fordulat többek között azzal magyarázható, hogy a császár 387-től egyre inkább Szent Ambrus hatása alá került. Azt, hogy a császár valóban alávetette magát a milánói püspök akaratának, jól példázzák a 390-ben történt híres események. Mint tudjuk, ebben az évben Thesszalonikében a katonaság egy helyi lázadás leverése után a császár parancsára megtorlásul szinte az egész lakosságot lemészárolta. Amikor Ambrus a vérengzésről tudomást szerzett, kijelentette, hogy Theodosius mindaddig nem léphet be a templomba, s nem járulhat a szentségekhez, amíg nyilvánosan bűnbánatot nem gyakorol. A császár meghajolt a püspök akarata előtt, és 390 karácsonyán Milánóban nyilvánosan bűnbánatot tartott. Ez az esemény bizonyította, hogy a diadalmaskodó keresztény egyház a befolyását kiterjesztette az állam hatalmi körére is.


395 Theodosius szentesíti a birodalom kettévállását

Fájl:Roman Republic Empire map.gif

I. "Nagy" Theodosius nem sokáig vezethette az egységes birodalmat. 395. január 17-én hirtelen – valószínűleg szívbajban – meghalt. Halálos ágyán azonban a birodalmat még felosztotta két fia között. Idősebbik fiának, Arcadiusnak, akit már hat éves korában (383-ban) megtett augustusnak, a keleti provinciákat hagyta, s így létrejött a Keletrómai Birodalom. Kisebbik fia, Honorius, akit 393-ban léptetett elő augustussá, a nyugati részeket kapta. A fiú mellé gyámként Stilichót jelölte. I. Theodosius a végrendeletével így valójában megpecsételte a Római Birodalom sorsát. 395-ben a két birodalomrész végérvényesen kettészakadt és ez a Nyugatrómai Birodalom 476-ben bekövetkezett bukásához jelentősen hozzájárult.
Nagy Konstantin uralkodása alatt vált törvényessé a kereszténység gyakorlása a Római Birodalomban, aki eltörölte a keresztényüldözést törvényesítő rendeleteket és vallási toleranciát hirdetett megszüntetve a véres és terrorisztikus állami keresztényüldözést. A kereszténységen belül az az irányzat kezdett felülkerekedni, melyből később a római és ortodox katolikus egyházak lettek; de míg ez bekövetkezett, az egyes keresztény irányzatok, szekták komoly szellemi és ideológiai harcot folytattak egymással és más filozófiai-vallási irányzatokkal. Ez a harc nem volt egyoldalú, váltakozó sikerrel és hevességgel folyt. Ebben a folyamatban I. Theodosius uralkodása alatt a kereszténység pozíciói megszilárdultak a különféle pogány restaurációs kísérletekkel szemben.


410 A gótok feldúlják Rómát (Alarich vezetésével)

Alarich a keletrómaiak szolgálatában a Nyugatrómai Birodalom ellen indult, de két csatában vereséget szenvedett. (Pollentia, 402 és Verona, 403). Alarich ellenfelét, Stilichót, aki megállíthatta volna a császár, Honorius tudtával kivégezték 408-ban. Még ugyanebben az évben Alarich újra betört Itáliába és Rómát megsarcolta. Mivel a nyugatrómai császár nem fogadta szolgálatába, 409-ben és 410-ben ismét támadást intézett ellene, és ekkor Rómát bevette és kifosztotta. Innen Szicília és a rómaiak afrikai tartományának elfoglalására indult. 410-ben azonban, 34 éves korában, Dél-Itáliában, Cosenzában meghalt.


410-Hunok a Kárpát-medencében

Amikor 427 körül Rua és Oktár vezetésével uralkodói központjukat, az ordut,az Azovi-tenger környékéről a hunok áthelyezték a Tisza vidékére, ezek a területek olyan fejlemények elé néztek, amilyenekre itt korábban sohasem volt példa. Az átállás nem történt máról holnapra, de körülbelül párhuzamosan haladt a római fennhatóság lassú elhalásával a Pannóniában. A hunok jól is­merték az egyes európai régiókban uralkodó helyzetet, hiszen portyázásaik célja arra is irányult, hogy felmérjék az állapotokat: politikait, katonait és gazdaságit egyaránt. Tudták, hogy mi történik a rómaiaknál és milyen a helyzet az Alföldön, tisztában voltak elhatározásaik következményeivel. Még közelebb akartak kerülni a már kétfelé szakadt római birodalom mindkét központjához, az Alföld területe minden tekintetben megfelelni látszott akár pil­lanatnyi, akár távolabbi céljaik elérésére; a folyótól szabdalt síkság alkalmas volt a hagyományos életmód folytatására, és innen egyforma távolságra esett a két főváros: Konstantinápoly és Ravenna is.
Amikor a vezető törzs a Tisza vidékét birtokába vette, a Duna bal partján élő, zömében germán népek leigázása vagy megfutamítása már a múlté volt. Csak náhány északabbra élő nép „alkalmatlankodott" még. A jobb parton a keletrómaiak kétségbeesetten igyekeztek menteni, ami menthető, ellensúlyozni a nomádok „húzásait", ami óriási erőfeszítésekbe került, mert a belső hanyatlást fokozott külső nyomás is kísérte. Ugyanis nemcsak a Duna vonalán kellett állandóan helyt állni, hanem Perzsiában és Afrikában is, ahol a birodalmat nem kevésbé heves támadások érték. A birodalom vérkeringésére legveszélyesebb ellenfél a sok közül mégis a hun volt, amely mint az ugrásra készülő tigris, összehúzódzkodva, de éberen figyelte kiszemelt áldozatának minden mozdulatát.
A nyugatrómai,ravennai udvarnak még nem kellett tartani a hunoktól, mert baráti viszonyukat semmi sem zavarta. Sőt, 430 körül Rua uralkodótársa, Oktár a rómaiakkal karöltve a Rajna jobb partján élő burgundokat leckéztette. Ravenna kérésére fogott a hadműveletekbe, nem feledve, hogy saját terjeszkedő érdekei megkívánják az olyan vállalkozásokat is, amelyeknek az adott pillanatban nincs semmi tétjük. Mégis ez a kirándulás vésődött a legpregnánsabban az európai népek emlékezetébe. Bizonyíték rá, hogy az az esemény ihlette a Nibelung-ének szerzőjét is.
II. Theodosius, illetve a keletrómai birodalom felé nem változott a korábbi politika: bár egyelőre nyílt harcra nem került sor, diplomáciai vonalon állandó
volt a feszültség. Nem is csoda, hiszen Konstantinápoly Ruának évente 350 font (175 kg) arany „váltságdíjat" fizetett. Ezt a császárra nézve megalázó adót
Bizáncban „ajándékként" könyvelték el. (...)

Teljes cikk>>


434-453Attila a hunok vezére

Fájl:Atilla fléau de dieu.jpg

Attila az európai hunok utolsó és leghíresebb fejedelme. Az időszámításunk szerint 406 körül született Mundzsuk fiaként, aki a magyar mondákban Bendegúz néven szerepel. Attila kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig. Birodalma Közép-Európától a Kaszpi-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig terjedt.
Mind a Kelet-, mind a Nyugatrómai Birodalom rettegett ellenfele volt. A Balkáni térséget kétszer is megszállta, s a második elfoglalásnál magát Konstantinápolyt is körülzárta. Nyugaton egészen Orléans-ig menetelt. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt 452-ben. Bár a birodalma vele elenyészett és maga után szinte semmit nem hagyott, Európa történelmének legendás alakjává vált.
Leginkább Nyugat-Európában a vad barbárság szimbóluma lett, míg egyes történetírók nagy és nemes uralkodóként említik. Három viking sagában is fontos szerepet játszik.
447-ben Moesián keresztül Attila összevont erőkkel ismét bevonult a bizánci birodalomba. A keletrómai hadsereg a gót Arnegisclus magister militum vezetésével a Vid folyónál csatát vesztett, így a hunok ellenállás nélkül benyomulhattak a Balkánra, egészen Thermopüléig. Konstantinápolyt csak Flavius Constantinus prefektus közbelépése mentette meg: a városlakókkal újra felépíttette és kiegészíttette a földrengésben leomlott, meggyengült védőfalakat.
Attila aranyban fizetendő adót kívánt, és azt, hogy Sigindumtól (Belgrád) keletre 300 mérföldre, a Dunától délre pedig 100 mérföldre húzódjon vissza a Birodalom. A béketárgyalások mintegy három évig folytak. 448-ban követként a történész Priscus járt Attila táborában.


440-461 I.(Nagy) Leó az elsô római pápa

Fájl:Herrera mozo San León magno Lienzo. Óvalo. 164 x 105 cm. Museo del Prado.jpg

I. Leó vagy Nagy Szent Leó (latinul Sanctus Leo I Magnus), (kb. 406 – 461. november 10.) volt a 45. pápa, aki Szent Péter trónját elfoglalhatta. 440. szeptember 29-étől uralkodott az egész egyház felett, és több mint 21 éves uralkodása alatt megváltoztatta a keresztény világot. Alapjaiban szilárdította meg Róma hatalmát. A pápa befolyása az élet és a romjaiba dőlt birodalom minden területén soha nem látott mértékű lett. Munkássága után méltán kapta meg az utókortól a Nagy jelzőt.









451 catalaunumi csata

Fájl:Attila in Gallia 451dC.svg

Attila a Tisza mellékéről, ahol a birodalmának központja volt, először Konstantinápolyt kényszerítette adófizetésre, majd nyugatnak fordult. Róma főleg újdonsült szövetségesei, akiket ugyanúgy veszélyeztetett a hunok támadása, ellenálltak. Kr. u. 451-ben a Galliába betörő Attila hatalmas seregével szemben Catalaunumnál hasonló erejű római–germán haderő sorakozott fel. A történészek felásták az egész csatateret, és rendkívül véres, hatalmas csatáról írtak mind a mai napig.


455 Vandálok feldúlják Rómát

Fájl:Invasions of the Roman Empire 1.png

Észak-Afrika elestével mind a nyugati, mind a keleti birodalom fő gabona ellátási forrása és a Mediterrán kereskedelem létfontosságú központja veszett el a Nyugatrómai Birodalom számára. A Keletrómai Birodalom három alkalommal, 431-ben Hippo felmentésére, majd 440 és 441-ben küldött flottát a területek visszaszerzésére, ám miután mindhárom akció kudarcot vallott, a III. Valentinianus vezette Nyugatrómai Birodalom kénytelen volt békét kötni és elfogadni a Vandál királyságot mint független hatalmat. A kialakult helyzet elismerését az is szentesítette, hogy 445-ben Geiserik fiát, Huneriket Eudoxiával, a császár lányával jegyezte el. Ezzel elsőként alakult önálló, szuverén germán királyság a birodalom területein belül. 455-ben az előző évben meggyilkolt Aëtius volt katonája megölte III. Valentinianust, melyet Geiserik a birodalommal kötött korábbi megállapodása felrúgásaként értelmezett és Róma instabil helyzetét kihasználva 455 június 2-án seregével elfoglalta és kifosztotta Rómát. A vandálok rengeteg zsákmánnyal, rabszolgával, Valentinianus özvegyével és két lányával tértek vissza Karthágóba.


474-526 Theodorik Gót király uralkodása

Fájl:Gesta Theodorici - Theodoric the Great (455-526).jpg

Nagy Theuderich, más írásmóddal Theoderich, Theodorik (latinul: Theodericus, Theodoricus), (453/454, újabb kutatás szerint 455 – 526. augusztus 26./30.), az osztrogótok királya (ur.: 474–526), Itália vezetője (ur.: 493–526) és a vizigótok kormányzója (511–526). Itáliában keleti gót birodalmat alapított és össze akarta olvasztani a gótokat a rómaiakkal, azonban ez a törekvése az ariánus gótok és katolikus rómaiak vallási ellentétén meghiúsult. Theuderich-ről formázták a mondabeli Dietrich von Bern („Theoderich von Verona“) alakját.

Fájl:Theodorici.jpg


476. Ny.Római birodalom bukása

A Nyugat – Római birodalom válsága és bukása (III-V. sz)

A II. századtól a Római Birodalom nyugati felében különböző válságjelenségek ütötték fel fejüket:


– az expanzív politika– és a rabszolga utánpótlás elapadása
– a birodalmi munkamegosztás megbénulása
– a rabszolga érdekeltségének hiánya a termelésben
– a városok hanyatlása
– a belső válsággal párosuló külső válság előbb a birodalom kettészakadását, majd
– bukását eredményezi


A Nyugatrómai Birodalom válságának okai


A válságokkal terhelt római köztársaság csak a köztársasági “alkotmány” kereteinek átlépésével, egy centralizált hatalom kiépítésével élhetett tovább birodalomként. A III. század végétől egyfajta dualitás figyelhető meg a római birodalom vonatkozásában, ami a keleti régió fellendüléséből és a nyugati rész stagnálásából fakad. A “fiatal” Kelet-római Birodalom még nem találkozott azokkal a válságjelenségekkel, amelyeket a Nyugat-római Birodalom fejlődése során kitermelt. A II. század végétől az expanzív /hódító/ politika lehetőségei elapadtak, ami a rabszolgák számának csökkenését és a colonus-rendszer /szabad bérlő alkalmazása/ elterjedését okozta. Tehát a klasszikus árutermelő rabszolgaság válsága két főbb okra vezethető vissza: a hódító háborúk elapadása, a rabszolga érdekeltségének hiánya a termelésben.


A II. századtól erősödő germán betörések felértékelték a provinciák szerepét, hiszen azok stratégiai szempontból (limes kiépítése; ütőképes hadsereg felállítása) kiemelkedő fontossággal bírtak, s egyre nagyobb szükség volt a védelem megerősítésére. Ebből következően a provinciák II. század végétől már beleszóltak a császárválasztásba (Septimus Severust a pannon légiók emelték a császári trónra).
A III. század elején a császárok (Septimus Severus, Caracalla) politikájának középpontjában két törekvés állt: az eredményes védekezés és a provinciai lakossággal való harmonikus viszony megteremtése. E terv jegyében realizálódott a polgárjog kiterjesztése: 212-ben Caracalla által kiadott rendeletben (Constitutio Antoniniana). Ennek értelmében a birodalom minden szabad alattvalója római polgárjogot kapott. Caracalla rendeletétől az állam növekvő pénzigényének kielégítését is várta, hiszen a birodalom minden polgárára kiterjesztette az adófizetést.
A gazdasági válság – különösképpen a birodalmi munkamegosztás megbénulása – felgyorsította a Nyugat-római Birodalom bukásának folyamatát, ugyanis további problémákat szült: A birodalmi munkamegosztás megszűnésével a városok hanyatlásnak indultak, ami az adóbevételek csökkentek.  A válság orvoslására törekvő császárok csak az adókra támaszkodhattak, de az adók emelésével viszont “mesterségesen” vonták el a gazdaság fejlődéséhez szükséges pénzt.
A válság kezeléséhez változtatni kellett a hatalomgyakorlás módján. Diocletianus császár (284-305) nyíltan szakított a hagyományokkal, új rendszert vezetett be, melyet új címéről (dominus et deus) dominatusnak nevezünk. Felismerte, hogy a Római Birodalom irányítása – területi kiterjedésére való tekintettel – egyetlen központból nem lehetséges, ezért társcsászárt nevezte ki, és mindegyikük egy-egy alcsászárt vett maga mellé. Ezzel létrejött a tetrarchia (a négyes hatalom), melynek segítségével intenzívebb ellenőrzés alá kerültek az elszakadási kísérlettel fellépő tartományok. Az állami bevételek növelése érdekében adóreformot hajtott végre. A birodalom minden polgárára fej- és földadót vetett ki, mely az állami bevételek növelése szempontjából eredményesnek bizonyult, azonban a túladóztatott társadalom – befektethető pénz hiányában – képtelen volt a gazdaság újraélénkítésére, illetve a közterhek hosszútávon történő viselésére.
A fokozódó társadalmi feszültség mintegy kicsúcsosodik a vallásos világkép megváltozásában. A kereszténység tanai, annak messianisztikus világképe a kétkedőknek, a lelki megnyugvást keresőknek egyaránt vigaszt nyújtottak, így futótűzként terjedt el a birodalomban.


Diocletianus még kegyetlenül üldözte a keresztényeket, Nagy Constaninus (305-337) azonban felismerte a keresztény hit politikai hatalmát és 313-ban kiadta a milánói edictumot, ami vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek. /Ezzel jelentős változás következett be a keresztény ideológia és a politikai hatalom vonatkozásában: ha a császári hatalom Isten védelme alatt áll, akkor bármely-, a császár ellen elkövetett bűn Isten elleni véteknek minősül. Ezt az egyház – állam közötti szimbiózist mintegy örökölték a Nyugat-római Birodalom romjaira felépülő keresztény hűbéri államok a középkorban/.
A nyugati régióa külső- és belső válság „kettős” terhe alatt a IV. század végétől egy gyors ütemű hanyatlásnak indul, amely oda vezetett, hogy 395-ben a birodalom kettévált. A keleti rész központja Konstantinápoly, míg a nyugatié Róma lett.
Az irreális adóterhek, illetve az adókötelesek rétegének “megőrzése” céljából tett állami kényszerintézkedések (pl.: röghöz kötés) elől a szabad parasztok a nagybirtokos oltalma alá helyezték magukat. Ilyenkor az oltalmazott felajánlotta földjét, munkaerejét a nagybirtokosnak, aki megvédte őt az adószedők zaklatásaitól. Ennek fejében a paraszt termésének egy részét felajánlotta oltalmazójának. Ezt a társadalmi-, jogi jelenséget nevezzük patrocíniumnak, ami előrevetíti a hűbériséget A nagybirtok (latifundium) oltalmazó funkciójából adódóan olyan jelentőségre tett szert, hogy társadalmi bázisára való támaszkodással elkülönült közhatalomként kezdett el működni és annak ura az állami funkciókat is kézbe ragadta. Az adókat saját céljaira szedte be, törvényt hozott, igazságot szolgáltatott, hadsereggel rendelkezett. Mindez a Nyugat-római Birodalom decentralizáltságát hozta, amely immár az összeomlás szélén állott. Előtérbe kerültek a naturális, természetben fizetett adók, s a társadalom az önellátás szintjére süllyedt.


Az eseményeket az idegen népek betöréseia népvándorlás- gyorsította fel, melyet a Kelet-római Birodalom diplomáciai lépésekkel (adófizetés) még el tudott hárítani, a nyugati területek viszont képtelenek voltak az ütőképes ellenállás megszervezésére. 410-ben Alarich, a nyugati gót király feldúlta, kifosztotta Rómát. Ekkor Róma változtatott külpolitikáján: letelepítette a germánokat, majd a hadseregbe, illetve az állam irányításába történő bevonásukkal megindul azok romanizálódása. Róma a hunok felett a germánok segítségével aratott győzelmet Catalaunumnál 451-ben. Attila 453-ban bekövetkezett halála után a Hun Birodalom darabjaira hullott szét és így már Rómára nem jelentett veszélyt, szemben a szövetséges germán fejedelmekkel akik mind önállóbbak lettek. Mindez oda vezetett, hogy a germán Odoaker 476-ban elűzte az utolsó római császárt, Romulus Augustulust és ezzel megszűnt a Nyugat-római Birodalom. A keleti császárok többször megkísérelték a Római Birodalom egységének helyreállítását, azonban a hódításokat tartósan nem tudták fenntartani.


481-511. Klodvig frank király

Fájl:François-Louis Dejuinne (1786-1844) - Clovis roi des Francs (465-511).jpg

I. Klodvig más névváltozatban Chlodvig, Chlodovech (466 – 511. november 27.), a száli frank Meroving dinasztia egyik királya, apját, I. Childerichet követte a trónon 481/482-ben. Uralkodása során a frankok száli ágának Tournai és Cambrai környéki törzsterületeiről kiindulva meghódította csaknem a teljes Galliát, létrehozva nagyjából a mai Franciaország területén a kor egyik meghatározó germán államát. Ezért a francia történetírás Klodvigot tekinti az első francia királynak.
Hódításait törvénykezéssel és egyházpolitikájával is stabilizálta, nevéhez fűződik, hogy a frankok a kereszténység katolikus ágához csatlakoztak, szemben az ariánus vizigótokkal vagy az osztrogótokkal. Ez hozzájárult uralmának elfogadásához Gallia latin lakosságának körében. Családjának a VIII. századig nem akadt riválisa.


490-583 Cassiodorus élete

Fájl:Gesta Theodorici - Flavius Magnus Aurelius Cassiodorus (c 485 - c 580).jpg

Flavius Magnus Aurelius Cassiodorus Senator (Scylletium, 485 körül – 585 körül), legismertebb nevén Cassiodorus ókori római államférfi és író, aki Nagy Theodorik keleti gót király udvarában szolgált. A Senator a neve része, nem a rangja.
Cassiodorus élete nagy részét annak szentelte, hogy előmozdítsa az oktatás ügyét a keresztény közösségben. Mikor nem került sor az általa javasolt római teológiai egyetem létrehozására, kénytelen volt felülvizsgálni hozzáállását ahhoz, hogyan tanulják meg és értelmezik a szövegeket. A Virae alapján látszik, hogy Szent Ágostonhoz hasonlóan Cassiodorus az olvasást az olvasó jellemét alakító cselekedetnek tartotta. Ezt szem előtt tartva hozta létre és tartotta fenn a Vivariumot, ami rengeteg olvasást és elmélkedést követelt meg. Az olvasnivalók sorrendjének kijelölésével azt a fegyelmet remélte kialakítani az olvasóban, ami szükséges ahhoz, hogy elsajátítsa a szerzetesi élet követelményeit. Az olvasmányok sorában a Zsoltárok könyve volt az első; Cassiodorus úgy tartotta, a még gyakorlatlan olvasónak hasznos ezzel kezdenie, mert a mű az érzelmekre hat és a mulandó dolgokkal foglalkozik. Azt látva, milyen sűrűn jelentek meg a Zaoltárokhoz fűzött kommentárjainak példányai, feltételezhetjük, hogy oktatási tervét sikerrel alkalmazta.
Cassiodorus nemcsak az önfegyelem fejlesztését szorgalmazta tanítványaiban, a művészeteket is nagyra tartotta. Úgy vélte, minden művészet a Biblia által ihletett, ezért szükségesek a Szentírás teljes megértéséhez.[4] A művészeteket triviumra (retorika, idiómák, szókincs, etimológia) és quadriviumra (aritmetika, geometria, zene és csillagászat) osztotta.


507 Klodvig legyôzi a Nyugati gótokat

A dijoni csatában (500) sikertelen kísérletet tett a burgund királyság elfoglalására, de néhány évre sikerült elnyernie a burgundok támogatását, akik később, az 507-es vouilléi csatában segítségére voltak a toulouse-i vizigót királyság ellen. Ezután egészen Bordeaux-ig nyomult, fiát pedig a vizigótok fővárosa, Toulouse ellen küldste. Győzelmével visszaszorította a vizigótokat az Ibériai-félszigetre és Aquitania nagy részét államához csatolta. A dél-galliai területeket azonban nem igázta le tartósan, hanem visszatért északra, és terjeszkedő birodalma székhelyének Párizst tette meg, ahol a Szajna déli partján Szent Péternek és Szent Pálnak szentelt apátságot alapított. Az apátságot később Párizs védőszentjéről, Szent Genovéváról nevezték el.


526-568. Longobárdok a Kárpát medencében

A longobárdok vagy langobárdok a germán népek közé tartozó népcsoport. Nevüket hosszú szakállukról kapták. Eredetük, rokonságuk bizonytalan, az északi és déli germánok között is említik őket, az utóbbi esetben a szvébek rokonaiként.
A longobárdok első ismert szállásterülete a Jütlandi-félszigeten volt. Innen költöztek át később az Elba folyó forrásvidékére, itt kerültek először harci érintkezésbe a rómaiakkal, i.sz. 5 körül, akik ekkor még Winnilesnek nevezték őket. A 4. században a Duna mellé költöztek, itt azonban a herulok leigázták őket. 512-ben Tato király vezetésével legyőzték a herulokat, 546-ban pedig legyőzték a gepidákat, független királyságot hozva létre a Dunántúlon. 551-ben Bizánccal szövetségben döntő vereséget mértek Turisind gepida király csapataira.
557-ben Alboin lett a longobárdok főnöke, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. A Gepida Királyságot sikerült megsemmisíteni, a longobárdok új szomszédjai az avarok lettek, akik azonban veszélyes szomszédnak tűntek, így 568-ban itáliai hadjáratra vonultak, és ott paviai központtal királyságot alapítottak (572)

Fájl:Lombard state 526.png


527-565. Justinianus bizánci császár

Fájl:Meister von San Vitale in Ravenna.jpg

Nagy Szent I. Justinianus, görögösen Iusztinianosz (483. május 11. – 565. november 14.), (uralkodott 527. augusztus 1. – 565. november 14./15.) bizánci császár, I. Justinus unokaöccse és utódja volt. Uralkodása fordulópont volt a Keletrómai Birodalom és a kora középkor/késő antikvitás történetében. Ekkor került sor kenyértörésre a monofizita-ortodox vallási ellentétben, ekkor kísérelték meg utoljára egyesíteni a Római Birodalom területeit, ekkor élte utolsó virágzását a római kultúra – és ekkor tört be először Európába a bubópestis, amely előre jelezte az elkövetkező keservesebb időszakokat.

Trónra lépve Justinianus nagy lendülettel vetette magát az uralkodás gondjaiba. Uralkodása alatt, mivel ő és felesége is alacsony sorból származott, mindketten nagy hangsúlyt helyeztek a ceremóniákra, az uralkodói hatalom reprezentációjára.

Fájl:Justinien 527-565.svg


529. Bencés rend megalapítása

Fájl:Benediktusmedaille.jpg Fájl:Benedictine monk.jpg

A bencések (másképp: Szent Benedek-Rend, vagy egyszerűen: Bencés rend) – teljes latin nevén: Ordo Sancti Benedicti, rövidítve: OSB – a Római katolikus egyház egyik szerzetesrendje, melyben Szent Benedek reguláját követik későbbi szabályokkal és modern szokásokkal kiegészítve. Ők a kereszténység egyik legősibb szerzetesközössége, az első katolikus szerzetesrend. Nevüket alapítójukról, Szent Benedekről kapták, aki a 6. század elején, Itáliában kezdett szerzeteséletet, és írta meg szerzetesi szabályzatát, reguláját.
A bencések hatása óriási Európa tudomány- és kultúrtörténetében, valamint a katolikus szerzetesség kialakulásában, különösen a kora középkor folyamán.


529. Justinianus bezárja az athéni egyetemet

A császár 529-ben az athéni, még Platón által alapított Akadémiában betiltotta a filozófiai és jogi képzés folytatását, ezzel gyakorlatilag a hellenizmus nevelőintézetét szüntette meg. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa a Perzsa Birodalomban keresett menedéket, ám I. Huszrau Anósírván királytól sem kaptak támogatást. Végül Harránban (Carrhae) alapítottak iskolát, ami az iszlám időkig fennmaradt, mivel a perzsa uralkodó arra hajlandó volt, hogy az 532-es „örök békében” garanciát kérjen Justinianustól az intézmény zavartalan működésének biztosítására.


532 Nikka felkelés

Fájl:Villa Del Casale Char.jpg

Nika-felkelés Bizáncban 532 januárjában a kocsiversenyek rendezésére szolgáló Hippodromban kitört felkelés, amely Iustinianus császár uralma ellen irányult. A felkelés eleinte az egyes lóversenyistállók hívei közötti összetűzés volt, majd a szembenállók egyesültek, és politikai követelésekkel léptek föl. A felkelés neve is a cirkuszban kiabált Nika! azaz Győzz! felkiáltással van összefüggésben.
A felkelés táptalajául szolgáló társadalmi elégedetlenségnek sok összetevője volt. Részint Iustinianusnak a Római Birodalom egységét helyreállítani igyekvő külpolitikájával összefüggő adóterhek, részint a vallási ellentétek okozta sérelmek szerepeltek a felkelők jelmondatai között. Elégedetlenséget okozott még Kappadókiai Jóannész praefectus praetorio és Tribonianus jogtudós néhány önkényes cselekedete (gyilkosságok, vagyonelkobzások) is. Az egyik korábbi kocsiverseny során a társadalmi elégedetlenség már kipattant: néhány gyilkosság történt, melyet a hatóságok a szembenálló szurkolók csapatai, különösen a "kékek" és a "zöldek" számlájára írtak. Iustinianus, noha maga is a "kékek" oldalán volt, mindkét pártot megbüntette.
Ezt követően azonban 532. január 11-én a zöldek méltatlankodni kezdtek a Hippodromban jelenlévő császár jelenlétében, felhánytorgatva azt, hogy néhány gyilkosságot, melyet Jóannész követett el, szintén a zöldek számlájára írtak. A kékekkel vívott szópárbaj után összetűzésre került sor, amelynek végén a felek kiegyeztek és Iustinianus főembereinek távozását kezdték követelni. Ezt követően kitörtek a Hippodromból, kiszabadították a korábbi gyilkosságokért bebörtönzött társaikat, majd gyújtogatni kezdtek.
A felkelők egy idő után további politikai követelésekkel is felléptek, valamint császárrá koronázták Hüpatioszt, I. Anasztasziosz volt császár unokaöccsét. A városi szenátusban Origenész szenátor az új császár mellett mondott beszédet, a többi szenátor pedig a Iustinianusszal való mielőbbi leszámolást támogatta. A lázadók közben a Hippodromban sáncolták el magukat, Hüpatiosszal együtt.


535 Justinianus megszerzi É-Afrikát

Justinianus 533-ban elérkezettnek látta az időt, hogy nagyszabású hadjáratot indítson nyugat felé, az univerzális birodalom helyreállításának érdekében. (Előzőleg 532-ben békét kötött I. Huszrau perzsa nagykirállyal, hogy biztosítsa a keleti határt.) A császár tehetséges hadvezére, Belisarius (Belisar, Belizár) 18 000 katona élén Afrikába hajózott, és rendkívüli gyorsasággal megdöntötte a Vandál Királyságot. A királyt, Gelimert fogságba ejtették, és 534-ben diadalmasan térhettek vissza Konstantinápolyba. A helybéli berberek egészen 548-ig gerillahadviselést folytattak a bizánciak ellen, mindhiába: a tartományt sikerült tartósan a Keletrómai Császársághoz csatolni.


553 Gót állam megsemmisülése

Az utolsó gót király, Teia lázadása is sikertelen volt, Cumaenál vereséget szenvedett (554). A maroknyira zsugorodott gót sereg szabad elvonulást kapott, és az Alpokon túlra vonult. 555-ben az utolsó gót erődítmény, Campsa (Samnium) is megadta magát, és a Keleti Gót Birodalom története ezzel véget ért.


568-tól Avar birodalom a Kárpát medencében

Fájl:Khazar 1.gif Fájl:Hephthaliten.png

Az avarok az eurázsiai sztyeppe nomád népe voltak, akik a 6–8. század között Kárpát-medencei központú, erős birodalmat irányítottak. Manapság a Kaukázusban élnek. A 9. században ez a birodalom apró államocskákra hullott szét. Az avar nép eredete, rokonsága, sőt még az etnikai összetétele is vitatott. Ázsiában alakultak ki. A Kína mellett birodalmat létrehozó hiungnukkal, a heftalitákkal és a zsuanzsuanokkal egyaránt kapcsolatba hozzák őket. A krónikák az ázsiai avarok három nagyobb vándorlását örökítették meg. Kárpát-medencei történetük során korai avar kort és késő avar kort különböztethetünk meg. A késő avarok egy részét a kettős honfoglalás elmélete magyaroknak tartja (onogur magyarok).


570-632 Mohamed élete

Mohamed próféta az iszlám vallás legfőbb prófétája. Teljes arab neve:  محمد بن عبد الله بن عبد المطلب بن هاشم بن عبد مناف القرشي – (Mekka, 570/571 – Medina, 632).
Mohamed fellépése korszakalkotó esemény az arabok és a világ történelmében: az általa alapított iszlám az évszázadok folyamán világvallássá fejlődött, melynek több, mint 1,3 milliárd híve vallja, hogy „Nincs más isten, csak Allah, akinek Mohamed a küldöttje”. Az iszlámban Isten küldöttjének (raszúl Alláh) és a próféták pecsétjének, azaz az utolsó prófétának tekintik, aki az Ó- és Újszövetség után tolmácsolta az emberiség számára az egy Isten végleges üzenetét, a Koránt. Emellett történeti személyiségként is jelentős: a halála előtti tíz évben egyesítette az addig széttagolt arábiai törzseket, akiket ő és utódai, a kalifák, állammá szerveztek és az új vallás nevében sikeres hódító útra indultak Ázsia és Afrika felé.

Már a középkorban is elismerte néhány muzulmán tudós, hogy a Próféta életét illetően az iszlám nem minden ponton világos. A születési dátuma nem biztos, csak annyit lehet sejteni, hogy ez valamikor 570 körül lehetett. Ez annak tudható be, hogy először 150 évvel a halála után íródtak róla az első életrajzok, melyek ráadásul nagyrészt régi elbeszéléseken alapultak.
Mohamed, a legenda szerint, közvetlen leszármazottja volt Ábrahám prófétának, a három világvallás ősatyjának, elsőszülött fián, Iszmáelen keresztül. Mohamed tehetős családba született, a kurajs törzsbeli Abdallah és Amína fiaként, Mekka környékén, a mai Szaúd-Arábiában). Főleg a karavánok ellátásából éltek. Korán árvaságra jutott, nagybátyja, Abu Tálib nevelte fel.
Mohamed foglalkozása kereskedő volt. Huszonöt évesen feleségül vette munkaadóját, a 40 éves özvegyet, Hadídzsát, attól kezdve rengeteget utazott. Tőle hat gyermeke született: két fiú (Abdalláh és al-Kászim), akik mindannyian fiatalon hunytak el, továbbá négy lány (Rukajja, Umm Kulszúm, Zajnab és Fátima). A lányok közül Fátima volt a kedvence, akinek a férje, Ali később kalifa lett. Hadídzsa halála után még tíz felesége volt, többségüket politikai szövetségek érdekében vette el. A legkedvesebbet Ajsának hívták, ő az egyik legfontosabb szövetségesének, Abu Bakrnak a lánya volt.
Tizenöt év elteltével egyre gyakrabban tért vissza a Hira hegyre, itt jelent meg előtte Gábriel arkangyal, hogy 20 éven keresztül ismertesse vele Isten szavait. Ez 114 szúrát (fejezetet) kapott, és összességét Koránnak nevezzük. Ekkor már jelentős csoport alakult körülötte, melynek tagjai moslimunnak (aki átadja lelkét Allahnak), azaz muzulmánnak nevezték magukat. Összeütközésbe kerültek a többistenhívő Mekka lakóival, így 622-ben Medinába menekülnek (hidzsra). Ettől számítják a muzulmán időszámítást. 630-ban Mohamed győztesen tért vissza Mekkába.
Lerombolta a régi jelképeket és helyre állította a Ka'aba (Kába szentélyt), melyet állítólag Ábrahám épített. Életrajzai kiváló tömegszónokként és kivételes képességekkel megáldott hadvezérként emlékeznek rá.


576. longobárdok bevonulása É-Itáliába

A gepidákat már Alboin királyuk vezetésével 566-ban legyőzték az avarokkal szövetkezve. Alboin megölette a gepida királyt és ivókupát csináltatott a koponyájából, ill. feleségül vette a lányát, Rosamundot. Az avar szövetség azonban ismerve az erejüket komoly veszélyeket is rejtett magában, ezért a király úgy döntött, hogy biztosabb helyet keres népének, és a szomszédos Itáliába vezette őket, nagyjából úgy 400-500 ezer embert.
Itália alig pár évtizeddel ezelőtt került teljesen bizánci uralom alá a gót állam leverése után. A félsziget lakosságát nagyon kimerítette a több évtizedes háború, és a közben pusztító pestis. Ráadásul a bizánci uralom néhány erődített városon alapult, a térséget biztosító bizánci haderő, és az adminisztráció itt tartózkodott. Ennyi idő alatt idejük sem volt arra, hogy a félsziget védelmét megerősítsék, de nem is igazán tervezték azt. Ennek köszönhetően a lombard támadást a bizánciaknak esélyük se volt megállítani. A longobárdok könnyedén elfoglalták a félsziget északi részét, csak az erődített városok tudtak ellenállni, de ezek közül is csak azokat tudták a bizánciak megvédeni, amelyek a partvidéken voltak, és tengeri úton meg tudták oldani az utánpótlás ellátásást. Róma és Ravenna így például megmaradt bizánci kézen, de a lombardok egészen Calabriáig lerohanták a félszigetet. Bizánc nem is nagyon próbálta ezt megakadályozni, mivel nem volt rá lehetősége: az újra és újra fellángoló bizánci - perzsa háborúk, és a balkánt egyre súlyosabban veszélyeztető szláv, majd avar - szláv támadások miatt egyszerűen nem volt képes erőket átcsoportosítani Itáliába. Azonban, a longobárdok sem tudták a teljes félszigetet meghódítani, ami további 200 évre hadszíntérré tette annak jelentős részeit. Alboin egyébként pár évvel a hódításai után elhalálozott, felesége ugyanis megölette, nem felejtette ugyanis el, hogy férje ölte meg az apját (sőt, az apja koponyájából készített kupából is rendszeresen innia kellett.. mókás népek voltak, na.)
Alboin az előrenyomulással együtt a meghódított területek nagy részét szétosztotta az előkelők között, és hercegségeket szervezett, a királyságának a központját pedig Páviá-ban rendezte be. Ez a struktúra előrevetítette, hogy a longobárd királyoknak nem lesz erős központi hatalmuk, tehát a keleti gótok államától eltérően a létrejövő longobárd állam inkább egy hercegségekre alapuló, de azok felett csak névleges hatalmat gyakorló királyság lesz, nem pedig egy központosított, mint Theoderiké volt. A hercegségek nagy részét a félsziget északi részén alapították, ezeket szokás összefoglaló néven Langobardia Major-nak nevezni, a Közép Itáliában létrejövő benventói és spoletói hercegséget összefoglalóan meg Langobardia Minor-nak.


622. Mohamed elmenekül Mekkából (hidzsra)

622. szeptember 24-én, híveivel együtt kivándorolt (hidzsra = a muszlim időszámítás kezdete) Jathribba (később a próféta városának = Medinának nevezik), ahol már nemcsak próféta, hanem a városnak és a körülötte fekvő törzseknek teokratikus, azaz isteni alapon való uralkodója is lesz.


632-634 Abu Bakr kalifa uralkodása

Muszlimként Abu Bakr is kénytelen volt a mekkai közösség ellenszenvét és nyomását elviselni, de gondot fordított a legkiszolgáltatottabb hitsorsosai, a rabszolgák felszabadítására, hogy védelmébe vehesse őket. Közéjük tartozott többek között az első müezzin, Bilál ibn Ribáh is. 615-ben egy időre számos más muszlimhoz hasonlóan Abesszíniába települt, de családjával együtt hamarosan visszatért. 622-ben adta feleségül lányát, Áisát Mohamedhez – a híradások szerint Áisa lett Isten küldöttének legkedvesebb asszonya.
A hidzsra során Mohamed társaságában menekült el Mekkából, követve a már Medinába települt híveket. Egy hadísz megőrizte, amikor éjszaka a városon kívül egy barlangban rejtőztek el üldözőik elől. A szunniták a történetet Abu Bakr érdemeinek jeleként, a síiták gyávaságának bizonyítékaként értelmezik.
A muszlim közösség medinai évei alatt Abu Bakr részt vett minden, a próféta által vezetett hadjáraton, így jelen volt a 624-es badri, a 625-ös uhudi és a 630-as hunajni ütközetben.
Mohamed halálos ágyán rábízta az ima (szalá) vezetését, majd halálakor a muhádzsirún (emigráns mekkaiak) és az anszár (medinai segítők) prominens képviselői a Szakífában összegyűlve – nem kis mértékben a későbbi utód, Omár ibn al-Hattáb ráhatására – Abu Bakrot helyettessé, kalifává nevezték ki. (A síiták meggyőződése, hogy Mohamed korábban rendelkezett Ali örökösödéséről [ld. búcsúzarándoklat, Gadír Humm], így Abu Bakr uralma a szemükben illegitim.)


634-644 Omar kalifa uralkodása

I. Omár, azaz Umar ibn al-Hattáb (Mekka, 581 k. – Medina, 644. november 3.) volt az iszlám második, a „helyesen vezetettek” közé tartozó kalifája (uralkodott 634. augusztus 23-ától haláláig). Mohamed próféta egyik apósaként a társak (szahába) egyike, Abu Bakr alatt pedig a kalifátus legfontosabb támasza volt.
Nevéhez fűződik Szíria, Mezopotámia és Egyiptom meghódítása, az Arab Birodalom igazgatási alapjainak megvetése és az iszlám időszámítás kialakítása. A síita hagyományban durva, műveletlen és gyáva puccsistaként jelenik meg, aki kétszer is elragadta a trónt annak jogos örökösétől, Alitól: először Abu Bakr, majd saját maga számára.


661-750 Omajjád dinasztia az arab birodalomban أمويون

Az Omajjádok (Umajja törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik tekintélyes klánját alkották, amely támogatta Mohamed prófétát, és több tagja a szahába (társak) közé tartozott. A „helyesen vezetettek” közül Oszmán kalifa a Omajjád volt, majd az ő rokonai alakították meg az első kalifadinasztiát megbosszulásának ürügyén. Az 661–750 között regnáló Omajjádok alatt érte el a legnagyobb kiterjedését az Arab Birodalom: Narbonne-tól India határaiig a kalifa parancsolt. Eredményeik ellenére az Omajjádok ellen számos vallási és társadalmi csoport lázongott, és később igen rossz színben tüntették fel őket, mivel királyságnak tekintett uralmukat az iszlám szellemiségével ellenkezőnek tekintették.

Fájl:Age of Caliphs.png


711. Pireneusi-félsziget arab uralom alatt


714-741 Martell Károly a frank birodalom majordomusa

Apja az austrasiai királyságot Neustria felett győzelemre vezető Herstali Pipin majordomus volt, édesanyja, Alpaïde de Bruyères azonban nem Pipin törvényes asszonya volt. Így történt, hogy amikor Pipin 714-ben meghalt, felesége, Plectrude szembeszállt egyetlen életben maradt gyermeke, Károly örökösi igényével, és inkább saját, korábban elhunyt fiának, II. Grimoald hajdani burgundiai és neustrasiai majordomusnak a fiát, a hatéves Theudoaldot támogatta. Károlyt a kölni börtönbe záratta, ezzel Austrasia felől biztosította magát. 715-ben azonban Plectrude és unokájának hadserege vereséget szenvedett a Ragenfrid vezette neustriai lázadóktól Compiègne mellett.

A III. Dagobert és 715-től kezdve II. Chilperich által támogatott Ragenfrid egészen a Maas (Meuse) folyóig előretörtek. Austrasia nemessége a börtönéből kiszabadult Károlyt tette meg majordomusszá.


726-842 képrontás bizáncban


732. Martell Károly arabok felett gyôz


740 III.Leó bizánci császár gyôzelme az arabok felett

III. (Izauri/Szír) León (vagy Leó) (685 k. – 741. június 18.), görög betűkkel: Λέων Γ΄, császár: 717. március 25. – 741. június 18.) a Bizánci Birodalom császára volt, akit III. Theodosziosz ellenében tettek trónra az Anatolikon thema katonái. Nevéhez az arabok előretörésének megállítása és a képrombolási harcok megkezdése fűződik.

Fájl:Solidus-Leo III and Constantine V-sb1504.jpg


751-1258 Abbászidák uralkodása az arab birodalomban

Az Abbászidák (Abbász-törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik klánját alkották, amely közeli rokonságban állt Mohamed prófétával – alapítója, a névadó al-Abbász éppúgy Abd al-Muttalib fia volt, mint Mohamed apja, Abdalláh. Politikailag sokáig nem képviseltek súlyt, majd a 8. században szervezkedni kezdtek az Omajjádok ellen, és végül ők álltak annak a mozgalomnak az élére, mely 750-ben végleg megdöntötte az első kalifadinasztia hatalmát. A hatalmi centrumot Szíriából Irakba áthelyező új dinasztia kezdettől fogva számos vallási és szociális jellegű belső zavargással kellett, hogy szembenézzen, ami azt eredményezte, hogy hatalma a 9. század közepén hanyatlásnak indult. Addig azonban asz-Szaffáh (749/750–754) utódai félelmetes erővel rendelkeztek. A legismertebb Abbászida, az Ezeregyéjszaka meséiben is helyet kapó Hárún ar-Rasíd (786–809) még adófizetésre kényszerítette a Bizánci Birodalmat és még Nagy Károly frank császárral is szívélyes diplomáciai kapcsolatban állt.


751-768. Kis Pipin frank király

Kis Pippin.768 Szeptember 24.

III. (Kis) Pipin, egyéb ismert névváltozatok: Pippin, Peppin, Pepin (latin: Pippinus, Pipinus és Pepinus), (714 – 768. szeptember 24.) másik nevén Ifjabb Pipin, a Frank Királyság majordomusa 741-től, a frankok királya 751-től 768-ban bekövetkezett haláláig.

Pipin megelégelte, hogy a névleges hatalom a Meroving-király kezében van és megfosztotta trónjától III. Childerichet és „Kis” Pipin néven (Pépin « le Bref ») a frankok királya lett. A legenda szerint Pipin megkérdezte a pápát: mi a helyesebb, ha a királyi hatalom azé, aki a címet viseli, vagy azé, aki a tényleges döntéseket hozza? A pápa válaszában azt felelte, hogy a de facto hatalom fontosabb, mint a de jure hatalom. A pápa támogatását maga mögött tudva összehívta a frank nemesek gyűlését, és 751 novemberében Zakariás pápa jóváhagyásával Soissons-ban Szent Bonifác mainzi érsek felszentelte. Childerich haját leborotválták és kolostorba zárták. Grifo folytatta lázadását Pipin ellen, de végül 953-ban a Saint-Jean de Maurienne mellett vívott csatában elesett.
Pipin hatalmát és tekintélyét jól szemlélteti, hogy a következő pápa, II. István egészen Párizsig utazott, és ott 754. július 28-án egy káprázatos ceremónia keretében, a Saint Denis székesegyházban felszentelte, a "patricius Romanorum" (a rómaiak patríciusa) címet adományozta neki és segítségét kérte a lombardok ellen. Ugyanekkor szentelték fel Pipin két fiát, a későbbi Nagy Károlyt és Karlmannt is.
Pipin király első cselekedete volt, hogy hadat indított Aistulf longobárd király ellen, aki rendszeresen betört a ducatus Romanum területére. Győzelme után arra kényszerítette Aistulfot, hogy visszaadja a pápának a korábban elfoglalt birtokokat és elismerje a pápa önállóságát (ezzel megfizetve a királyi cím elnyerése során biztosított pápai támogatást), illetve megerősítette a pápát Ravenna és Pentapolis város birtokában - ezzel hivatalosan is megalakítva a Pápai Államot.
759-ben a szaracénok ellen indított háborút, akiket kiűzött Galliából, elfoglalta Narbonne városát. 768-ban Waifar herceg halála után elfoglalta és beolvasztotta Aquitania hercegségét birodalmába. Halála előtt hadjáratra készült a szászok ellen, de megbetegedett és ez a feladat már utódára, Károlyra maradt.
Pipin hadjárat közben halt meg 768-ban és holttestét visszavitték Párizsba és a Saint-Denis-i apátságban temették el felesége, Bertrada mellé. A legenda szerint kívánsága az volt, hogy a bejáraton kívül arccal lefelé temessék el apja, Martell Károly bűnei miatt.
Apjához hasonlóan egész életében folytatta a nehézlovas hadsereg fejlesztését és a korban elsőként állandó katonaságot tartott fenn, amely a hadjáratok során a hadsereg magját képezte. Apjához hasonlóan folytatta a mórok elleni küzdelmet, és nemcsak megállította őket, hanem Narbonne visszafoglalásával a mórokat a Pireneusok másik oldalára szorította vissza. Támogatta az egyház terjeszkedését és misszionáriusokat küldött Germániába és Skandináviába. Bármilyen jelentősek is voltak azonban tettei, apja és fia hírneve azonban mindig is a háttérbe szorította. Ennek ellenére a tény, hogy hivatalosan is elfoglalta a trónt és nevezték Róma patríciusává, előrevetíti fia római császári címét. Bár nem volt kiemelkedő hadvezér, de életében nem vesztett csatát.


754. Kis Pipin: egyházi állam

Pipin hatalmát és tekintélyét jól szemlélteti, hogy a következő pápa, II. István egészen Párizsig utazott, és ott 754. július 28-án egy káprázatos ceremónia keretében, a Saint Denis székesegyházban felszentelte, a "patricius Romanorum" (a rómaiak patríciusa) címet adományozta neki és segítségét kérte a lombardok ellen. Ugyanekkor szentelték fel Pipin két fiát, a későbbi Nagy Károlyt és Karlmannt is.


768-800-814. Nagy Károly frank király, római császár

Fájl:Dürer karl der grosse.jpg

I. Nagy Károly, lat. Carolus Magnus vagy Karolus Magnus, franc./angol. Charlemagne (742. április 2. – 814. január 28.), Martell Károly unokája, Kis Pippin fia, frank király 768-tól. Államát nagy mértékben kiterjesztette, egyesítve Nyugat- és Közép-Európa nagy részét, létrehozva ezzel a Frank Birodalmat. Lombardia királyává koronáztatta magát, majd 800. december 25-én III. Leó pápa a karácsonyi misén Rómában a fejére helyezte a császári koronát, ezzel „római császárrá” (Imperator Augustus) koronázta őt. Ezzel mindkét fél a dicső Római Birodalom felélesztését szándékozott elérni. Úgy ismert, mint az első helyreállítója a nyugati császárságnak. A Német-római Császárság csak jóval halála után alakult meg, amikor I. (Nagy) Ottó német király 962-ben bevette Rómát, és császárrá koronáztatta magát. Nagy Károly hódításai és reformjai indították el Nyugat-Európa igazi történelmét és a középkort. Uralkodása úgy is ismert mint a Karoling reneszánsz, a művészetek, a kultúra és a vallás feléledésének időszaka.
Eredeti neve a latinban úgy maradt fenn, mint Carolos vagy Karol’s. Kis Pippin frank király és Laoni Bertrada fiaként ő követte apját a trónon öccsével, Karlmann-nal, társkirályként, annak 771-es haláláig. Károly folytatta apja a pápaság felé közelítő politikáját és az Egyház védelmezője lett, miután megsemmisítette a katolikus egyház központját, Rómát fenyegető lombardokat és szent háborút indított a hispániai szaracénok ellen. Ezen hadjárat idején történt a legendás roncesvalles-i csata (roncevaux-i csata, 778), amelyet a francia őseposz, a Roland-ének mesél el. Több hadjáratot is vezetett az északi népek, többek között a szászok ellen. A védekező háború után pedig beolvasztotta őket a hatalmasra duzzadó birodalomba. Áttérítette őket a katolikus hitre így megnyitva az utat a későbbi Szász-dinasztia hódításai előtt.
Nagy Károlyt tartják Franciaország és Németország atyjának, sőt úgy is emlegetik, mint Európa atyja. Ő volt az első császár Nyugat-Európában a Római Birodalom bukása óta.


772-804 Nagy Károly háborúi a szászok ellen

Nagy Károly egész uralkodása alatt folyamatosan csatákat kellett vívnia mindenhol birodalma környezetében, amiket elit testőr csapatai élén vívott legendás kardjával, a Joyeuse-vel. Tizenhárom évnyi háború és tizennyolc csata után (a Szász háborúk) Károly megszállta Szászországot és tovább indult hogy terjessze a római katolikus vallást fegyverrel is ha kell.
A szászok négy törzsre oszlottak négy régióban. Austrasiához közel feküdt Vesztfália és a legtávolabb tőle Osztfália. Ezen két királyság között feküdt Engria és ettől a háromtól északra a Jütland-félszigeten Nordalbingia.
Első hadjáratában Károly 773-ban vezette Engria ellen, hogy meghódítsa és ledöntse a szászok legendás „világfáját”, az Irminsult Paderborn közelében. A hadjáratot viszont megszakította az Itáliai expedíció. A frankok 775-ben tértek vissza keresztülvonulva Vesztfálián és megszállva a Sigiburg erődöt. Aztán Károly átvonult Engrián ismét legyőzve a szászokat. Végül Eastfáliában megsemmisítő győzelmet aratott a szász vezéren, Hessin és áttérítette őt a katolikus hitre. Károly visszatért Vesztfáliába helyőrséget hagyva Sigiburgban és Eresburgban, amik később jelentős szász erődök lettek. Ám a szász ellenállás ezzel nem ért véget.
Miután Itáliában legyőzte Friuli és Spoleto lázadó hercegeit Károly 776-ban gyorsan visszatért Szászországba, ahol a lázadók lerombolták eresburgi erődjét. A szászok még egyszer felfegyverkeztek, de vezérük Widukind herceg, megszökött felesége hazájába, Dániába. Nagy Károly új erődöt építtetett Karlstadtban. 777-ben gyűlést hívott össze Padernbornba, hogy egyesítse a szászokat és beolvassza őket a Frank Birodalomba. Sok szász tért át a katolikus hitre.
779 nyarán ismét legyőzte a lázadókat és újra meghódította Osztfáliát, Engriát és Vesztfáliát. A Lipcse közelében tartott gyűlésen missziós területté nyilvánította Szászországot és ott helyben tartott egy hatalmas keresztelő misét (780). Ezután visszatért Itáliába és először a hódítások óta nem tört ki azonnali felkelés. 780-tól 782-ig béke honolt az újonnan meghódított területeken.
Károly 782-ben tért vissza, kiadott egy törvénykönyvet és kinevezte az új grófokat, frankokat és szászokat is. A törvények drákói szigorral juttatták érvényre a vallási törvényeket és szigorúan tiltotta a germán eredetű helyi tradíciókat. Ez kiélezte a konfliktust. Azon év őszén Widukind visszatért és egy új lázadás élére állt, ami az Egyház elleni támadást eredményezett. Erre válaszul Károly Verdunben, Alsó-Szászországban állítólag 4500 szász lefejezését rendelte el, akik továbbra is gyakorolták a pogány vallást, miután áttértek a katolikus hitre. Ez az eset a „véres verduni ítélet” vagy „verduni mészárlás” néven vált ismertté. A mészárlás, amelyet modern forrásokkal egyáltalán nem lehet alátámasztani, kétéves véres háborút eredményezett 783-tól 785-ig. Ekkor került Frízföld teljes frank uralom alá és Károly felégettette a teljes fríz flottát. A háború Widukind megkeresztelkedésével ért véget.
Ezen felül a szászok fenntartották a békét hét éven keresztül, de 792-ben Vesztfália népe ismét fegyvert ragadott a hódítók ellen. Eastfália és Nordalbingia is csatlakozott hozzájuk 793-ban. Ám a felkelés nem hozott nagy sikert és a frankok 794-re leverték. Engriában 796-ban ismét felkelést tört ki, de Nagy Károly és a hozzá hű szászok és szlávok jelenléte hamar véget vetett lázadásnak. Az utolsó függetlenedési próbálkozásra 804-ben került sor, közel harminc évvel az első frank hadjárat után. Ebben az utolsó ellenállásban már a nordalbingianiak sem tartották magukat jogosultnak a lázongásra.


773-774 Nagy Károly háborúi a longobárdok ellen

772-ben I. Adorján pápa igényét fejezte ki a Ravennai Exarchátus néhány városára, amelyek ezidőtájt Desiderius uralma alá tartoztak. A lombard király ahelyett, hogy megtámadta volna a Pentapolist, azaz a Pápai Államot, egyenesen Rómának támadt. A pápa követséget küldött Nagy Károlyhoz azzal a kéréssel, hogy erővel szerezzen érvényt apja, Pippin egyezségére a Szentszékkel, mi szerint a frank uralkodó megvédi a Pápai Állam függetlenségét. Desiderius saját követei által visszautasította a pápa vádjait. Károly mindkét követséget Thionville-ben fogadta és a pápának adott igazat. Károly azonnal rá akarta kényszeríteni a lombard királyt a pápa kérésének teljesítésére, de az megesküdött, hogy soha nem adja át területeit önként. A megszállás nem váratott sokat magára. Károly és nagybátyja, Bernárd 773-ban átkeltek az Alpokon és Páviáig kergették a lombardokat. Károly egy időre otthagyta az ostromló sereget, hogy Adelchissel, Desiderius fiával foglalkozzon, aki Veronában gyűjtött seregeket. A frankok az Adriai-tengerig kergették az ifjú herceget, ahonnan az Konstantinápolyba menekült, hogy V. Konstantin bizánci császár segítségéért esedezzen. Ám a császár éppen a bolgárok ellen viselt hadat.
Pávia ostroma 774 tavaszára befejeződött, amikor is Károly meglátogatta a pápát Rómában. A pápa hálából érvényesítette a frank uralmat Észak-Itália felett, ám az téves feltételezés, hogy Velencét, Toszkánát, Emiliát és Korzikát is neki adta volna. A pápa a patriarcha címet adományozta Károlynak, mint Lombardia uralkodójának. Ezután Károly visszatért Páviába, ahol a lombardok átdták neki a várost.
Visszatérve mindennapi életükhöz a lombardok nyáron megnyitották a város kapuit. Desideriust a Corbie-i kolostorba zárták, fia, Adelchis, pedig Konstantinápolyban halt meg. Károly, tőle szokatlan módon, elfogadta a Lombardia vaskoronájával való megkoronázást Páviában, amely Lombardia hódolatát fejezte ki. Csak II. Arechis Benevento hercege utasította el, hogy alávesse magát a frank uralomnak és kinyilvánította függetlenségét. Nagy Károly így Itália ura lett, mint lombard király. Miután helyőrséget állított Paviában és néhány frank stílusú udvart építettet, elhagyta az országot.
Itália helyzete azonban 776-ra instabillá vált és Hrodgaud Friuli hercege és Hildeprand spoletoi herceg fellázadtak a frank uralom ellen. Károly visszasietett Szászországból és leverte Hrodgaudot egy csatában. Maga a herceg is elesett. Lázadó társuk, Arechis, nem bukott el, Adelchis, a lázadás másik támogatója, pedig sohasem indult el Bizáncból. Így Lombardia teljes egészében Károly hűséges „tartománya” lett.


778 Nagy Károly a bajorok ellen

788-ban Károly figyelme Bajorország felé fordult. Tassilot, a helyi uralkodót, alkalmatlannak nyilvánította az uralkodásra esküszegés miatt. A vádak alaptalanok voltak, de Tassilot így is eltávolították a trónról és a Jumièges-i apátságba száműzték. 794-ben a frankfurti zsinat őt és családját is arra kényszerítette hogy mondjanak le a bajor trónról. Bajorországot is frank tartománnyá nyilvánították, ahogy annak idején Szászországot.


778-795 Nagy Károly az arabok ellen


786-809 Hárún al-Rasid kalifa uralkodása


800. Avar birodalom bukása

Károly ismét szláv segítséggel harcolt a szászok ellen. Pippin és Erik Friuli hercege eközben folytatták Pannónia körgyűrűs erődrendszerének meghódítását. Kétszer is megtámadták az avar fővárost. A zsákmányt elküldték Károlyhoz Aachenbe, aki szétosztotta azt hívei és szövetségesei között. Sőt, a jó viszony ápolásának kedvéért még Offa merciai királynak is küldött belőle. Hamarosan az avar törökök megadták magukat és Aachenbe utaztak, hogy hűbéresküt tegyenek Károlynak és megkeresztelkedjenek. Károly el is küldte Abraham atyát az avarokkal az antik kagán címmel. Abraham jól lépést tartott az avarokkal, de 800-ban a bolgárok Krum vezetésével elsöpörték az avar államot. A 10. században a magyarok hódították meg a bolgárok uralta Alföldet és új kort nyitottak Nagy Károly utódainak történetében.


807 Nagy Károly meghódítja Pannoniát


830.
kb Mojmir: Nagymorva birodalom

833-ban I. Mojmír elűzte Pribinát Nyitráról és saját uralma alatt egyesítette a két fejedelemséget. Pribina családjával és kíséretével a frankokhoz menekült, Német Lajos király pedig a Balaton környéki területeket adományozta számára, ahol megalapította saját országát.

Nagymorávia a ma általánosan elfogadott vélemények szerint egy 833 és a 10. század eleje között létezett közép-európai állam volt, melynek lakói a mai csehek, morvák és szlovákok ősei voltak. Határa a 9. század második felében kiterjedt a Morva folyó mindkét partjára, a mai Csehország, Szlovákia és feltehetően Magyarország területére, de egyes, nem feltétlenül bizonyított feltételezések szerint legnagyobb kiterjedése idején a mai Románia, Lengyelország, Ausztria, Németország, Szerbia, Szlovénia, Horvátország és Ukrajna kisebb részeit is magában foglalta. A történészek által általánosan elfogadottak szerint a Nagymorva Birodalmat 833-ban a már fent említett I. Mojmír alapította a meghódított nyitrai fejedelemség és a morva fejedelemség egyesítésével.


843. Frank birodalom felbomlása; Verduni egyezmény

A birodalom második felosztására 839-ben Pippin halála után került sor Wormsban. Ekkor Pippin birodalomrészének nyugati részét Kopasz Károly, Itáliát és a középső részt Lothar, a keleti tartományokat Lajos kapta. 840-ben meghalt Jámbor Lajos. Kopasz Károly és (Német) Lajos szövetségre lépett Lothár ellen, akinek seregét 841-ben Fontenoy mellett le is győzték. A 843-ban megkötött verduni szerződésben immár az egészet tekintve véglegesen felosztották a birodalmat, és ennek elfogadására Lothárt is rákényszerítették. A szerződés értelmében Lotaringia és Észak-Itália Lothár Középső Frank Királysága lett, és Lothár kapta a császári címet is. A Keleti Frank Királyság, a későbbi Német-római Birodalom magja Német Lajoshoz került. A harmadik fiú, Kopasz Károly pedig a Nyugati Frank Királyságnak lett a királya, amelyből később a Francia Királyság kialakult. Lothar területén (Lotaringia) az ő és fia halála után I. (Német) Lajos és II. (Kopasz) Károly osztozott a merseni szerződésben 870-ben.

Fájl:843-870 Europe.jpg

A fentiek szerint:


- A Nyugati Frank Királyság ura II. Kopasz Károly, aki a nyugati területek felett uralkodhatott – ezekből alakul ki majd Franciaország.
- A Keleti Frank Királyság ura Német Lajos - uralmát Bajorországban alapozta meg, a keleti tartományok ura lett – amelyek a későbbi Német-római Birodalom, és végső soron a modern Németország alapjául szolgálnak majd.
- Lotaringia ura I. Lothár, aki a császári címet is örökli - uralma Itália északi részére terjedt ki. Ő kapta meg a birodalom középső részeit (a későbbi Németalföldet, Lotaringiát, Elzászt, Burgundiát, Provence-ot)


Ez a hármas felosztás azonban csak rövid ideig állt fenn. Már 855-ben felosztották a középső királyságot. Ezután a 870-es merseni, valamint a 880-as ribemonti szerződés további felosztásokról rendelkeztek.
A felosztások ellenére a Karoling birodalmat névlegesen és ideológiailag még mindig egységnek tekintették. A felosztások csupán a királyi családon belüli uradalmi területekre vonatkoztak, nem a birodalom valódi felosztására. Mégsem látszódott esély az újraegyesítésre.


843-855 Nagy Károly fia, Lothar viseli a császári címet

Lothar1.jpg

I. Lothár (németül: Lothar) (795, Altdorf – 855. szeptember 29., Prüm) Itália királya (818–855), I. Jámbor Lajos és Hesbaye-i Ermengarde, Ingerman hesbaniai gróf (ma Belgium, Liège) és Bajor Hedvig lányának legidősebb fia volt. Ő örökölte apjától az egész Frank Birodalmat a császári címmel együtt, de később kénytelen volt megosztani azt öccseivel, Kopasz Károllyal és Német Lajossal, mint királyokkal, a 843-as verduni szerződés értelmében, amely három részre osztotta a birodalmat. Kopasz Károly megszerezte a Nyugati Frank Királyságot, a későbbi Franciaországot, Német Lajos pedig a Keleti Frank Királyságot, a későbbi Németországot. Lothárnak csak a belső középső frank területek maradtak (Itália, Burgundia és Lotaringia).


843-877 Kopasz Károlyé a Ny-i frank birodalom

Fájl:Charles le Chauve denier Bourges after 848.jpg

II. (Kopasz) Károly (franciául: Charles le Chauve, németül: Karl der Kahle) (823. június 13. – 877. október 5. vagy 6.), római császár (875-877) és nyugati frank király (840-877) volt a Karolingok dinasztiájából, I. Jámbor Lajos legkisebb fia, az egyedüli második feleségétől Judithtól. Mint császár, második, a „francia” királyok sorában viszont őt veszik „első” Károlynak, mint „első” nyugati frank királyt.


843-876 Német Lajosé Keleti frank birodalom

Fájl:Die deutschen Kaiser Ludwig der Deutsche.jpg

II. Lajos vagy Német Lajos (németül Ludwig II. der Deutsche), (804 k. – 876. augusztus 28.) keleti frank király, I. (Jámbor) Lajos császár és első feleségének, Hesbaye-i Ermengardenak, harmadik fia volt. Apja 817-es császárrá koronázásától bajor király, a 843-as Verduni szerződés értelmében pedig a Keleti Frank Királyság, a mai Németország, királya lett.


863. Cirill és Method: Morva egyház

Fájl:Hostyn2.jpg Fájl:Hostyn3.jpg
Cirill és Method

Szent Cirill (Thesszalonika, 827 – Róma, 869. február 14.) bizánci filozófus, hittérítő, nyelvtudós, a szláv írás megalkotója, Európa társ-védőszentje.
Konstantin (a Cirill nevet nemsokkal halála előtt vette fel) tanulmányait Konstantinápolyban végezte, s később az egyetem filozófiatanára lett.
A több nyelven beszélő, nagy műveltséggel rendelkező Konstantin első útjának célja 851-ben az arab fővárosban zajló keresztény-muzulmán hitvitákban a keresztény tanok megvédése volt. Hazatérését követően folytatta a tanítást, majd 858-ban rövid időre kolostorba vonult, követve bátyját Metódot, aki már régebben a szerzetesi életet választotta.
860-ban mindkét testvér császári utasításra a kazárok földjére ment, ahol a keresztény tanokat terjesztették. Küldetésük ideje alatt Herszónban (Krim félsziget, Szevasztopol mellett) felkutatták Szent Kelemen vértanú földi maradványait.
860 körül, Mihály bizánci császár parancsára, elkezdett dolgozni a szláv írásbeliség megalkotásán. Feltehetően ez az ábécé összesen 43 betűből állt. Így hozzá köthető a cirill betűs írásmód megalkotása, amit nem hiába nevezünk így, mivel nevét Szent Cirillről kapta.
Rasztiszláv morva fejedelem szláv nyelvet beszélő szerzeteseket kért Bizánctól. A küldetéssel a szláv nyelvet jól ismerő Konstantint és Metódot bízták meg, akik társaikkal 863-ban érkeztek meg Rasztiszláv udvarába, ahol a szláv nyelvű liturgia bevezetése mellett, iskolát alapítottak, lerakva a szláv nyelvű papképzés alapjait. A szláv írás, a glagolita ábécé megalkotása és elterjesztése, valamint egyházi könyvek szláv nyelvű fordítása szintén Konstantin érdeme volt.
Több mint 3 évnyi munkálkodásukat követően 867-ben Rómába mentek, s egyúttal magukkal vitték a Szent Kelemen ereklyéket is. Konstantin hitvitájában sikeresen megvédte a népnyelv liturgikus használatát azon ellenzőkkel szemben, kik csupán a latin, héber és a görög nyelvű liturgiát fogadták el. II. Adorján pápa engedélyezte a szláv nyelvű liturgiát.
Rómában Konstantin szerzetes lett, s felvette a Cirill nevet, de rövidesen megbetegedett és 869. február 14-én meghalt. Rómában, a Szent Kelemen templomban temették el.

Szent Metód, névváltozatok: Method, Methodiosz, Methodius, Metodij, Mefogyij (Thesszaloniké, 815 körül – Velehrad, 885. április 6.) görög szerzetes, hittérítő. Testvérével Szent Cirillel a glagolita ábécé és az ószláv templomi nyelv megalkotója. Mind a Keleti, mind a nyugati Egyháznak kanonizált szentje. Egyike a legjelentősebb keleti egyházatyáknak.
862-ben Rasztiszláv morva fejedelem Bizánctól kért hittérítőket, III. Mihály bizánci császár őt és testvérét, Cirillt bízta meg a feladattal. 863-ban érkeztek meg a fejedelem velehradi udvarába, ahol mintegy negyven hónapon át működtek. A germán befolyás megőrzése céljából a szláv nyelvű liturgia bevezetése miatt eretnekséggel vádolták meg a testvéreket, akik hogy a vád alól felmentsék magukat Rómába mentek. Utközben Kocel pannóniai fejedelem (861-876) udvarába töltöttek egy évet ahol ez alatt az idő alatt ötven szerzetest tanítottak meg a szláv ábécére és a szláv liturgiára. 867-ben Rómában tisztázták magukat a vádak alól. II. Adorján pápa írásban engedélyezte nekik a szláv liturgiát, illetve a szláv nyelvre fordított bibliai könyvek terjesztését.


870-894 Szvatopluk Morvaország fejedelme

Fájl:Svatopluk I.jpg

I. (Szépszemű) Szvatopluk (nevének jelentése: szent ezred=szvato plk) (830? – 894) a Mojmír-házból származó nyitrai részfejedelem, majd 871 és 894 között morva fejedelem, őalatta volt legnagyobb a Morva Fejedelemség területe. Uralkodásának és a morvák térségbeli hegemóniájának többek között a magyarok honfoglalása vetett véget.


879-912 Oleg megszervezi a Rusz államot

Fájl:VladimirsTrident.svg Fájl:Russian konung Oleg by Vasnetsov-2.jpg

Oleg (svéd nyelven Helgi, ószláv nyelven Ольгъ), († 912) varég vezér, 882 és 912 között kijevi fejedelem. Őt tartják a Kijevi Rusz alapítójának.
Rurik rokona, annak halála után, 879-től Novgorod fejedelme. 882-ben főleg varég harcosokból álló csapatával leereszkedett a Dnyeper folyón és elfoglalta Szmolenszket és Kijevet. Az utóbbi városba tette át a birodalma székhelyét. A Volhov és a Dnyeper folyóktól keletre és nyugatra terjedt uralma alatt egyesítette a helyi szláv és finn törzseket, ami következtében a kijevi-novgorodi állam egyeduralkodója lett.


889-907. Árpád nagyfejedelem (Bővebben itt!)

Fájl:Árpád emlékmű Ópusztaszer2.JPG

Árpád nagyfejedelem (845 k. – 907. július eleje) a honfoglalás idején – melynek során a magyarok Etelközből a Kárpát-medencébe települtek – a magyar törzsszövetség nagyfejedelme volt. Tőle származnak az Árpád-ház uralkodói, akik halálát követően négy évszázadon át uralkodtak Magyarországon.
Arab források arról írnak, hogy a magyaroknál a honfoglalás előtt valamikor létezett a kettős fejedelemség intézménye, ami hasonlított a kazárok szakrális kettős királyságára. Eszerint a magyar kende és gyula hasonló viszonyban voltak, mint a kazár kagán és kagán-bég. Vitatott azonban, hogy ez a rendszer meddig élt, fennállt-e a honfoglalás idején.
Biztosan annyit tudunk, hogy Álmos vezér gyermeke volt, a honfoglalás idején, 895-ben középkorú férfi, akinek fia, Liüntika már önállóan hadsereget vezetett. Árpád még Álmos életében a törzsszövetség vezetője, nagyfejedelem lett. Erről Bíborbanszületett Konstantin császár tudósít bennünket, akinél 948 körül magyar küldöttség járt Bulcsú vezér vezetésével, aki mindezt elmondta neki. A küldöttség tagja volt Árpád egyik dédunokája, Tormás is. Bulcsú szerint Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt, ami a 893 körüli választást jelenthet.
Árpád törzsszövetségbeli pozíciója vitatott. Györffy György szerint a gyula tisztséget viselte, majd Kurszán kende Fischa menti meggyilkolása után (904) magához ragadta annak rangját. Kristó Gyula szerint Árpád a kende tisztséget viselte, s mint ilyen, nem játszott tényleges szerepet a honfoglalás harcaiban, ez inkább a gyula tiszte volt. A középiskolai tankönyvek az első verziót tartalmazzák.

Fájl:Munkacsy Mihaly Honfoglalas (colored).jpg

Fájl:Rpád leszármazottai Konstantin szerint.png


893-927 Nagy Siemon Bolgár birodalom megalakulása és fénykora

Fájl:Simeonipainting.jpg Fájl:Bulgaria Simeon I (893-927).svg

I. (Nagy) Simeon (cirill betűkkel: Симеон I Велики), (863/865 – 927. május 27.) az Első Bolgár Birodalom kánja volt, 893-től 913-ig, majd cárja ("császárja") 913-tól haláláig. Uralma alatt a Bolgár Birodalom a Fekete-tengertől a Száváig és az Égei-tengerig terjedt, valamint Kelet-Európa legerősebb államává vált, Simeon ennek érzékeltetésére felvette a cár címet. Simeon uralkodása az egész szláv kultúrára is rányomta jellegét, ugyanis ekkor terjedt el a szláv világ nagy részében a Szent Cirill által megalkotott glagolita ábécé, valamint az ő uralkodása alatt alakult meg az önálló Bolgár Ortodox Patriarchátus.

Simeon trónra lépése után, 893-ban Pannóniába vezetett hadat. Majd dél felé fordult: az édesapja által megteremtett bizánci - bolgár békés időszak véget ért, ugyanis VI. Leó bizánci császár a Bulgáriából érkező áruk felvásárlási helyét Konstantinápolyból Szalonikibe helyezte át, ahol a bolgár kereskedőket keményen megadóztatták. A kereskedők Simeonhoz fordultak védelemért, aki kérdőre vonta a császárt, de a császár válaszra sem méltatva megszakította kapcsolatait a Bolgár Birodalommal. Emiatt Simeon 894 őszén támadást indított a Bizánci Birodalom balkán-félszigeti birtokai ellen.
A bolgár sereg inváziója gyorsan haladt előre, mert a bizánci csapatok nagy része Anatóliában harcolt az arabokkal. A meglepett Leó a fővárosban állomásozó katonai egységeket küldte a bolgárok megállítására, de Simeon seregei teljesen szétverték őket. A csatában számos főember elesett, a hadseregparancsnokot is beleértve és sok katona hadifogságba esett. Simeon már Konstantinápoly ostromára készült, amikor hirtelen vissza kellett vonnia seregeit, mert a bizánciakkal szövetséges magyarok északról támadást indítottak a Bolgár Birodalom ellen.
Ezt kihasználva a bizánciak egy erős hadsereget és flottát állítottak fel Nikephoros Phokas vezetésével. A bizánciak békét ajánlottak Simeonnak, de Simeon nem volt hajlandó békét kötni és támadást indított a bizánciak ellen. VI. Leó a magyaroktól kért és kapott segítséget: a magyar sereg Levente vezetése alatt végigpusztította Bulgáriát. A hadjárat a mai Galaţi térségében történt. A bolgárok kétszer is összecsaptak a magyarokkal Észak-Dobrudzsában, de mind a kétszer a magyarok győztek, így Simeon kénytelen volt visszavonni seregeit Szilisztráig. Simeon ezután a besenyőkkel szövetkezve végigpusztította a magyarok etelközi szállásait, s azokat új haza keresésére kényszerítette (895). A háborúskodást a 895 nyarán megkötött fegyverszünet szüntette meg: ez mind a magyarokra, mind a bizánciakra vonatkozott.
Simeon a fegyverszünet idejét egy megtorló hadjárat előkészítésére használta a magyarok ellen, szövetséget kötve a magyarok keleti szomszédságában lakó besenyőkkel. A bolgár és besenyő csapatok a 896-os év elején támadtak a magyarokra. Simeon seregei a Dél-Bug-menti csatában mértek vereséget a magyarokra, míg a besenyők támadása Etelköz elhagyására kényszerítette őket és ennek köszönhetően kezdődött meg a magyar honfoglalás.

A magyarok legyőzését követően még a 896-os év folyamán újabb támadást indított Bizánc ellen, seregeivel egyenesen Konstantinápoly felé véve az irányt. Thráciában a bolgár sereg egy sietősen felszerelt bizánci hadseregbe ütközött, amelyet a bulgarophygoni csatában le is győzött. VI. Leó császár csak alkudozások révén tudta megmenteni Konstantinápolyt az ostromtól, évi adó fizetésére kötelezve magát, valamint átadott egy nagy területet a Bolgár Birodalomnak, amely nagyrészt a mai Macedóniát és Albániát foglalta magába. A két ország közti új határ Szalonikitől mintegy 20 km-re északra húzódott. Ezen kívül Simeon kiterjesztette befolyását a Szerb Hercegségre is, Petar Gojniković-ot ismertetve el uralkodónak.
VI. Leó császár 912-es halála után testvére III. Alexandrosz került trónra, aki megtagadta Simeonnak az évi adó fizetését, ezzel kiváltva a bolgárok támadását. Mielőtt a bolgár offenzíva megindult volna, Alexandrosz meghalt és helyette VI. Leó fia, VII. Konstantin került a trónra, aki még kiskorú volt, így helyette Nicholasz Mystikosz pátriárka vette kezébe az ország irányítását, mint régens. Ő megpróbálta lebeszélni Simeont a hadjárat indításáról, de sikertelenül. A bolgár seregek megindultak és nagyobb ellenállásba sem ütközve, rövid idő alatt elérték Konstantinápolyt. Simeon azonban lemondott a város ostromáról, de cserébe Nicholasz pátriárka kénytelen volt újra beleegyezni az évi adó fizetésébe, beleegyezett, hogy Konstantin Simeon egyik lányát veszi majd feleségül és hivatalosan elismerte Simeont a Bolgár Birodalom cárjának: 913-ban megkoronázta a bolgár uralkodót. Ez azt szimbolizálta, hogy a császári hierarchián belül Simeon maga is a bizánci uralkodóhoz hasonló személy lett.


894-900 Honfoglalás

Fájl:A magyarok vandorlasa.jpg

Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során a magyarok a Kárpát-medencét a birtokukba vették.
A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb, hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Ekkoriban Szvatopluk morva fejedelem fiainak birodalma már széthullóban volt, ami megkönnyítette a dolgukat. 902-re a Kárpát-medence egész területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. E nézet szerint az itt lakó, főleg avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn a vidéken és pár emberöltő alatt beolvadtak az új jövevények törzseibe. Ha földművelésben nem is, állattartásban valószínűleg volt mit tanulniuk a magyaroktól, akik ridegtartással, téli takarmányozás nélkül nevelték állataikat.
A másik jelentős elmélet László Gyula nevéhez fűződik. A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel.
Szócikkünkben a hagyományos nézet szerint ismertetjük a honfoglalás történetét, majd a kettős honfoglalás elméletét is bemutatjuk.
893 tavaszán I. Iszmail bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója hadjáratot indított a tőle északra a Szir-darján túl élő úzok ellen. Foglyul ejtette az úz fejedelemnőt, a katunt és rengeteg rabszolgát, állatot, valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak. Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket.
894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként. Ebben az évben a magyarok a dunai bolgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia, Liüntika volt.
894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal. Az akkori kor felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették. A fejedelmi cím örökléséért két testvér, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette a magyar terjeszkedést.
A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról. Szvatopluk azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi. Egy feltevés szerint a magyarok (főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből, hanem a Felső-Tisza vidékén teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a morvák békét kötöttek.

Fájl:Honfoglalas.gif

A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest kellett keresniük maguknak. Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán, hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon ellen folytatott háborúhoz. A Dunán Eusztháthiosz tengernagy által a bizánci flottával átszállított magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó bolgárok országát, majd a források szerint legalább két csatában az ellenük vonuló Simeon bolgár cár seregét is legyőzték. Először feltehetően Preszláv - Mundraga környékén, majd Disztra (Szilisztra) váránál. A Mundraga várába zárkózó Simeon hamarosan békét kötött a bizánciakkal, akik visszavonultak. Simeon ekkor a magukra maradt magyarok ellen vonult és egy nagy csatában legyőzte őket. A Fuldai Évkönyv csak erről a harmadik csatáról számol be, amiben Simeon maga is 20 ezer lovast vesztett.
Az Etelközben maradt magyarokat közben besenyő támadás érte. A két oldalról jövő támadás harapofogóba vette a magyarokat és ez Etelköz feladására és a nyugat felé húzódásra késztette őket. Kisebb csoportjuk ekkor mehetett délre (a Kuma és Terek folyó vidéke, ill. a Kaukázus) felé. A keleten maradtakat ezen a déli területen írta le később Al Bakri, Gardízi, stb.

A honfoglalás pontos menete és időrendje nem ismert, de a leírt 895-ös események hatására 900 előtt történt, amikor újra hallunk a magyarokról. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencébe bevonuló magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba és a besenyőkkel vagy bolgárokkal sem tudunk újabb csatáról ebben az időben, ami a rendezett áttelepülés mellett szól, amivel az ellenséges szomszédok is megelégedhettek. A legújabb régészeti kutatások szerint nem vonultak vissza teljesen a Kárpátok mögé, az új védvonal a Kárpátok előterében volt. Erre utalnak a Przemysl, Lviv, Dnyeszter- és Prut-menti valamint Bukarest közelében feltárt sírok.
A magyar törzsek létszámát kb. 400 ezer főre teszik ekkoriban, ennek katonai hadereje kb. 70 ezer főre tehető. A bizánci szövetségben végrehajtott bolgár hadjárat, melynek feladata a Kárpát-medence megszállásának előkészítése, és az észak-nyugati bolgár tartományok meghódítása, mindössze két törzs katonai potenciálját, azaz mintegy 20-25 ezer harcost foglalt le. Az egyes törzsek védelmi erői (ún. gyepűvédők) különben sem vettek részt hadjáratokban. Megfelelő védelmi erő egy esetleges besenyőtámadásra rendelkezésre állt tehát. Azt is figyelembe kell venni, hogy több száz ezres tömeg (köztük arányos mértékben öregek, betegek, gyerekek, és állapotos nők) nem menekül "rendezetlenül" ezer kilométert lóháton, kocsikon, kordékon. Egy ilyen áttelepülés tervezést igényel és felkészülést, takarmányt, tartósított élelmiszereket, sót, stb. Az ellentmondás lehetséges feloldása, hogy a „menekülés” inkább tervszerű kiürítés lehetett a besenyőktől tartva, akiknek támadása a hátramaradottakat érhette az Etelközben.

Fájl:Arpadfeszty.jpg
Erdélyben a magyarok a Képes krónika bejegyzése szerint megölték Álmos vezért, „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”. Arra, hogy ezt miért tehették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. 3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba. A forrásból azonban nem derül ki, hogy a megölés rituális feláldozás lett volna. Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolhatta a szerzőt Mózes története, aki elvezette népét új hazájába, de ő maga nem léphetett be oda. Álmos igen idős ember (jóval 60 felett jár) ebben az időben, így nem zárható ki az sem, hogy mégis természetes halállal halt meg.

A honfoglalás nem egy év alatt zajlott le, és legalább két nagyobb szakaszban. Először az ország keleti felét, majd később a X. század elején a nyugati felét foglalták el. Utóbbira az adott alkalmat, hogy 899-ben Arnulf császár szövetséget ajánlott a magyaroknak Berengár ellen. A hadjárat idején azonban meghalt Arnulf, így - hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához - a magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség, az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt. Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása, valamint a morvákat érő ismétlődő frank támadások is.
Az ezt követő időszak hadjáratainak célja láthatóan a katonailag ellenőrzött terület, a mezsgye nyugatra tolása volt az Ennsig, ahogy azt korábban az avarok is tették. A hadjáratok vezetőinek nevét nem ismerjük, az egyetlen kivétel 904, amikor megölték Kuszált, azaz Kurszánt, egyes források szerint lakomán tőrbecsalták, mások szerint csatában esett el. Árpád fejedelem halálának időpontja sem ismert.

Fájl:Chronicon Pictum P021 A magyarok bejövetele.JPG
A magyar-keleti frank háborúk történetében az első jelentős összecsapásra 907-ben került sor, amikor a pozsonyi csatában sikerült visszaverni a támadó keleti frankokat. A csatában elesett Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is. A Salzburgi évkönyvek szerint ez volt a legszerencsétlenebb háború, Gyermek Lajos király Passauba menekült. Ezzel a magyaroknak sikerült a határt az Ennsnél biztosítaniuk és ezután következett a távolabbi kalandozások kora.


907-947. Zsolt nagyfejedelem

Fájl:Solt in Solt.JPG

Zolta, más néven Solt, Zsolt vagy Zoltán (896 – 949) Árpád legkisebb fia volt azok közül, akiknek nevét a krónikák megőrizték. A későbbi krónikák szerint nagyfejedelemként ő volt Árpád utóda, azonban ez nagy valószínűséggel nem igaz. Azért gondolták ezt a későbbi krónikások, mert fia, Taksony magyar fejedelem lett, és a későbbi primogenitúra elv alapján akkor „nyilvánvalóan” Zoltának is annak kellett lennie.
Az újabb kutatások (Kristó Gyula) szerint Zolta fejedelemsége csak Anonymus találmánya, és Árpádot egy másik fia követte az uralkodásban. Kristó szerint a tévedés arra vezethető vissza, hogy mivel Zolta fia fejedelem lett, Anonymus a primogenitúra szabálya szerint feltételezte, hogy apjának, Zoltának is fejedelemnek kellett lennie.
Hasonlót állít Györffy György is, de szerinte Árpád utóda a nagyfejedelmi méltóságban nem egy fia, hanem Szabolcs, egy oldalági rokona volt. De a fejedelmi partvonalak vizsgálata a helynevek alapján azt mutatja, hogy Zolta nem birtokolt akkora partvonalat, amekkorát egy fejedelem.


911 Karoling dinasztia kihalása


919-936 Madarász Henrik Keleti-frank uralkodó

Fájl:Henry I the Fowler.JPG

I. Henrik vagy Madarász Henrik (németül Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876 – 936. július 2.) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.

927 Capet Hugo Frank birodalom magalakulása

File:HugoKapet kronika.jpg

Capet Hugó, a franciák hercege, Nagy Hugó fia és örököse (946; a Szajna és a Loire közötti területen) a Karoling-dinasztia riválisaként Franciaország új királya lesz. Sikerül levernie az alsó-lotharingiai karoling lázadást. Győzelmével Hugó megalapozza a Capeting-dinasztia uralmát. Az utolsó karoling uralkodó, V. Lajos, 987. május 22-én halt meg.


933. Merseburgi-csata, Madarász Henrik - Magyar törzsszövetség

A merseburgi csatát Merseburg mellett vívták, 933. március 15-én. Az osztrák-német oldalon I. Madarász Henrik ellen Lehel és Bulcsú magyar hadvezérek seregei álltak fel. A portyázó magyarok vereséget szenvedtek.
A csata leírásakor említi Liutprand cremonai püspök, hogy a pogány magyarok „huj, huj” csatakiáltással vetették rá magukat a „Kyrie eleison” (Uram, irgalmazz) fohászát éneklő németekre. De a németek vezetője nagy taktikai érettségről tett tanúbizonyságot az összecsapás előtti utolsó eligazítás során: Henrik király a csata megkezdése előtt a következő bölcs és üdvös tanácsot adta: „Amikor elkezditek a harcot, senki ne próbálja előzni a bajtársát, … , hanem egyik oldalról a pajzsoktól védve a pajzsokon fogjátok fel az első nyíllövéseket, azután … rohanjatok rájuk, hogy másodszor ne tudják kilőni rátok a nyilaikat mindaddig, amíg nem érzik a fegyvereitek által ütött sebeiket” (Győrrfy: 1958, Liudprand: Antapodosius II/31) Ez az ütközet volt, mely feketén-fehéren bebizonyította, hogy a magyarokkal szemben is fel lehet venni a siker reményében a harcot.


947-972. Taksony: nagyfejedelem

Taksony (latinul: Toxun), (931 körül – 971), Árpád-házi magyar fejedelem a 10. század közepén, Zolta fejedelem fia, Árpád nagyfejedelem unokája. Születésének, halálának és uralkodásának pontos ideje bizonytalan. Anonymus krónikája szerint Anno Domini 931-ben született. Pontosnak tekintett információnk van azonban arról, hogy Taksony a kalandozó hadjáratok idején, 947-ben egy itáliai hadjáratot vezetett. Ez inkább azt valószínűsíti, hogy 931-nél lényegesen korábban születhetett. Halálát a 960-972 közötti évek valamelyikére szokás tenni.
Anonymus szerint „Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről”. A kun népnév azonban a 10. században még nem volt használatos, így Taksonynak valamilyen keleti népből származó (kazár, besenyő, vagy volgai bolgár) felesége lehetett. A hagyomány két fiúgyermekük – Géza és öccse Mihály – nevét örökítette meg. Géza Taksony után nagyfejedelem lett. Mihály életének körülményeiről semmit nem tudunk, azonban Szent Istvánon kívül Árpád-házi királyaink szinte mindegyike Mihály leszármazottja volt.
Amennyiben helytálló az a feltételezés, hogy Árpád halála után a főhatalom az Árpád nemzetség egyes ágai között öröklődött, akkor a legfiatalabb Árpád-fiútól származó Taksony halála után a nagyfejedelmi címnek át kellett volna kerülni a legidősebb fiú (Tarkacsu) ágára. Ez nem így történt, ezért feltételezni szokták, hogy Taksony volt az első, aki ezt az örökösödési szabályt megszegte és az a híradás, hogy Géza kezét „embervér szennyezte be”, az ennek következtében kitört belháborúkra utalhat.
Szintén feltételezés az, hogy Géza és Taksony között a hatalomváltás a 970-es évek elején történt. Az időpont felső határát az adja, hogy 973 húsvétján a quedlinburgi birodalmi gyűlésen már Géza nagyfejedelem követei vettek részt. A Váradi Krónika szerint azonban Géza nagyfejedelem „az úr megtestesülésének 963. évében […] az Isten utáni tisztelet gyarapodásáról kezdett gondolkodni.”. Ezt a hírt megerősíti az a forrás, amely szerint a pápa 963-ban Zacheus személyében térítőpüspököt szentelt a magyarok számára. Ezek a híradások inkább arra engednek következtetni, hogy Taksony nagyfejedelemsége már a 960-as évek első felében véget ért.


955. augsburgi csatavesztés I.Ottó

Fájl:Lechfeld1457.jpg

A kalandozó hadjáratok történetének egyik legjelentősebb ütközete 955. augusztus 10-én zajlott az Augsburg melletti Lech-mezőn a magyar és német seregek között, és a magyarok vereségével végződött. Bár maga a veszteség nem volt akkora, mint az akkori krónikások feltételezték, a csata a kalandozások beszüntetését eredményezte.A kalandozó magyarok sikereiket elsősorban meglepő harcmodoruknak és ellenfeleik megosztottságának köszönhették. Az első komolyabb vereség 933 márciusában, Merseburgnál következett be, amikor a Szászország és Türingia ellen vonuló seregeket a német lovagi haderő megverte. Ez volt az első jele annak, hogy Nyugat-Európa felkészült a magyarok elleni harcra. A nyugati kalandozások végét azonban nem ez, hanem a 955-ben, az Augsburg melletti Lech-mezőn történt összecsapás jelentette.

950: 907 óta első eset, hogy ellenséges hadsereg lép magyar területre. I. Henrik bajor herceg nagy zsákmánnyal és foglyokkal tér vissza Bajorországba.
951: Hadjárat Aquitániába. A magyarok a német területet elkerülve, Észak-Itálián keresztül vonultak fel, de itt időközben Ottó megszerezte a hatalmat. A visszatérő magyarok súlyos vereséget szenvedtek.
953: Lázadás tört ki Ottó német király uralma ellen. A lázadók élén fia, Liudolf és veje Vörös Konrád, Lotaringia hercege állt.
954: A hercegek a magyaroktól kértek katonai segítséget. A magyarok nem ütköztek meg Nagy Ottó seregeivel, hanem március 1-jén a Rajnán átkelve Vörös Konrád ellenfeleit (Bruno kölni érsek, Ragenarius gróf) támadták meg. Ennek során előbb a mai Belgium területén portyáztak. Az ellenfelek nem vállalták a nyílt összecsapást, a magyarok viszont nem használhatták íjaikat az eső miatt. Április 6-án Cambrai külvárosát gyújtották fel, a várfalakkal nem boldogultak. A védők elfogták Bulcsú vigyázatlan testvérét (unokatestvérét) és lefejezték. A magyarok megpróbálták a fejét visszaszerezni, de a védők nem adták, erre a magyarok összes foglyukat megölték. Ezután Laon, Reims, Chalons és Metz vidékén portyáztak, Burgundiát is feldúlták, majd Itálián keresztül hazatértek. Ez volt az utolsó nagy sikeres nyugati hadjárat.

A Bajorországban portyázó magyarok végigdúlták a vidéket, majd Augsburg alatt egyesültek, hogy megostromolják a várat. A harmadik napra virradóra tudomásukra jutott, hogy I. Ottó német király bajor, frank, szász és cseh csapatokból álló seregével együtt a város felé tart. Erre a magyarok abbahagyták az ostromot, és felkészültek a csatára. A németek a felderítés miatt abban a hitben voltak, hogy ellenségeik a Lech-folyó túlsó partján vannak, ám a magyarok titokban a teljes seregükkel átkeltek a folyón, és a németek hátába kerültek. Rögtön lerohanták azok hátvédjét, és elrabolták a málhákat. A hír hallatán I. Ottó csatába küldte Vörös Konrád herceget egy erős lovas csapattal. A magyarok kénytelenek voltak kiállni a kézitusára, amely a nehézfegyverzetű lovagoknak kedvezett. A németeket is súlyos veszteségek érték (maga Konrád herceg is elesett), ám a közelharcban mégis a magyarok maradtak alul. Az utóbbiak, hogy elkerüljék a pusztulást, hátrahagyták a zsákmányt, és elmenekültek.

 


962-973. I.Ottó: Német - Római császárság megalapítása

Fájl:Bas-côté nord, baie VI Otto Rex (dernier tiers XIIe).jpg Fájl:Holy Roman Empire crown dsc02909.jpg

I. Ottó vagy Nagy Ottó (németül Otto I. der Große), (912. november 22./23. – 973. május 7.) német király 936-tól, német császár 962. február 2-től, longobárd király haláláig; a Német-római Birodalom megszervezője.

A Német-római Császárság vagy Német-római Birodalom, eredeti (korabeli) nevén Szent Római Birodalom, (majd a 15. századtól - az itáliai területek elvesztése után - A Német Nemzet Szent Római Birodalma - Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) egy hatalmas kiterjedésű politikai hatalom volt Közép-Európában. Valójában a birodalmat a későbbi korok gyakran csak egyfajta keretnek tekintették, amelyen belül rengeteg kisebb, független hercegség, püspökség, királyság, város és birodalom létezett.
A birodalom története egészen a Frank Birodalom végéig nyúlik vissza. A 843-ban megkötött verduni szerződés rakta le az új állam alapjait. Hivatalosan 962-ben alakult meg, és majdnem egy évezreddel később, 1806-ban bomlott fel. Ha mai viszonyok között vizsgálnánk kiterjedését, akkor a császárság magában foglalta Németország, Ausztria, Csehország, Liechtenstein, Szlovénia, Belgium és Luxemburg - egyes időszakokban Hollandia és Svájc - teljes területét, ezen felül Franciaország, Olaszország és Lengyelország - bizonyos időszakokban - Hollandia, Svájc egyes részeit is uralta.
Egyes vélemények szerint a birodalom átmenet egy állam és egy vallásos konföderáció között. Voltaire a következőket jegyezte fel a birodalomról:


„ „A Szent Német-római Birodalom semmiképpen nem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” ”

966. lengyel állam megalakulása Mieszkó

Fájl:POL Przemysł II 1295 COA.svg

I. Mieszko (960-992) egyesítette a törzsek többségét, ezzel megalapította a Piast-dinasztiát. Birodalma határai keleten az oroszok földjéig , délen és nyugaton pedig cseh és német határig nyúlt. Azonban megkezdődött a német császárok beavatkozása, és ezáltal az evangélium hirdetése. 966-ban felvette a kereszténységet, pogány feleségeit elűzte és azután keresztény szertartás szerint egybekelt Dombrovka hercegnével, a cseh fejedelem leányával, megalapította az első püspökséget Poznańban. 992-ben a Szentszék védelme alá került. Ennek ellenére a német királyok továbbra is ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Lengyelországra. 963-ban I. Ottó német-római császár hű embere, Gero határőrgróf rákényszerítette Mieszkot, hogy országát a császártól hűbérül vegye. Halála után fia, "Vitéz" Boleszláv került a hatalomra. Őt tekinthetjük Lengyelország valódi megalapítójának. Több, sikeres hadjáratott folytatott a német császárok és az oroszok ellen. Felszabadította országát a németek uralom alól. II. Henrik német-római császárt többször is legyőzte, és ezzel megszerezte Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danzigot, és a Balti-tenger mellékét. Délen Magyarország északnyugati felére is rá tette kezét, amelyet azonban I. István magyar király gyorsan visszafoglalt. Keleten egészen az orosz Kijevig terjedt hatalma. A pápától (II. Szilvesztertől) pedig királyi koronát és címert kért (amelyet a legenda szerint végül a magyarok kaptak). Megalapította a Gnieznoi érsekséget, és több kisebb püspökséget. Az állam központja Gniezno volt (csak a XII. században vette át ezt a szerepet Krakkó). A kereszténység jótékony hatására gyorsan fejlődött az ország mind politikai és gazdasági, mind kultúra szempontjából. Ekkor még sokféle nyelvű és fajú törzsek éltek itt, akik tanyákon laktak. Ám a törvények hatására tömörülni kezdtek, falvak, mezővárosok (posada) jöttek létre, ahol a mezőgazdaságon kívül már az iparral is foglalkoztak. Nagyobb települések körül erődítmények jöttek létre, amlyekben várnagyok és őrgrófok (palatinusok) parancsoltak. Kialakult a feudális társadalom, így a nemeseknek fegyverrel kellett szolgálniuk az urukat. Mindezek nagy fellendülést hoztak, gyorsan fejlődött az ipar és a kereskedelem, így nemcsak a bizánci császársággal, hanem a német és skandináv államokkal is, különösen a Hanza-városokkal lépett kereskedelmi összeköttetésbe. Nemsokára a lengyel tengermelléki városok maguk is beléptek a Hanza-szövetségbe.


972-997. Géza magyar nagyfejedelem

Géza (945 körül – 997. február 1.), magyar fejedelem 971 és 997 között. Géza Taksony fejedelemnek, s egy előkelő besenyő nőnek – valószínűleg Tonuzoba lánya – a fia volt. Az ő fia volt Szent István, akit a magyar állam megalapítójának tekintünk, bár ezt a munkát nagyban Géza tevékenységére építette.

Fájl:Nte-kir-geza.jpg

972 táján, Taksony fejedelem halála után ő lett a fejedelem.
972-ben üzenetet küldött Ottó császárnak, hogy egész családjával meg kíván keresztelkedni. A Rómából hazatérő két Ottó nyáron kelt át az Alpokon Paviából Sankt Gallenba és itt kaphatták meg az üzenetet valószínűleg augusztusban. Keresztelkedése alkalmával – Szent István vértanú után – az István, a vele együtt megkeresztelt öccse a Mihály nevet kapta. A keresztelő szertartást 972-ben az I. Ottó német-római császár által küldött Prunward – Sankt Gallen-i Bruno – Sankt Gallen-i szerzetes, mint térítőpüspök végezte. A fejedelem–herceg páros keresztnevei jelképesek, a Sztefanosz „megkoszorúzott”-at jelent, azaz királyra jellemző név – Ottó latinul rexnek címezte Gézát –, a karddal ábrázolt Mihály pedig duxra, hercegre.
973 húsvétjára 12 magyar urat küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz a március 23-án kezdődő birodalmi gyűlésre, ahol személyesen jelent meg Kékfogú Harald dán király, II. Boleszláv cseh fejedelem, I. Mieszko lengyel fejedelem fia Bátor Boleszló herceg, és követekkel képviseltette magát VI. Benedek pápa, I. Jóannész bizánci császár, Vasfejű Pandulf beneventói herceg és a Macedóniában szervezkedő bolgár urak. Az a tény, hogy Géza nem személyesen jelent meg, és családtagjait sem küldte, azt fejezte ki, hogy ő független uralkodó, amely politikához az Árpádok később is ragaszkodtak. Géza ekkor a béke fejében lemondott az Enns (Linz) és a Traisen (Sankt Pölten) közötti területekről.
Géza megtiltotta a külföldi kalandozásokat. A fejedelmi hatalomtól függetlenségüket megőrizni vágyó törzsi vezetők ellen kíméletlenül lépett fel, ezért az egykorú feljegyzések „véres kezű”-nek nevezik. De ezen belső harcok részleteiről – fia harcaival ellentétben – semmit sem tudunk. Halálakor már csak három törzsfő (Koppány, Prokuj gyula és Ajtony) nem hajlott meg a fejedelmi akarat előtt. Felső-tiszavidéki terjeszkedését jól mutatják a kétélű normann-kardos temetkezések, mivel ilyen fegyvert csak a német fegyveresek használtak azidőben a Kárpát-medencében.
Külpolitikájában békére törekedett, hogy belső problémáira koncentrálhasson. E külpolitika szolgálatába állította gyermekei kiházasítását is. Kifejezetten jó kapcsolatok fűzték a szász dinasztiához, az Ottókhoz, Csak a szintén e dinasztiából való Civakodó Henrik bajor herceggel került kétszer fegyveres összetűzésbe. Az Ottókkal való barátságát azonban megtartotta, sőt melléjük állt, amikor ők is ellentétbe kerültek az ellenük lázadó Henrik herceggel. 984 körül Géza újra elfoglalta Melket és elnéptelenítette a környéket. Erről a területről ugyanis az I. és II. Ottóval kötött szerződésben mondott le, de 983-ban már II. Ottó is meghalt. 985-ben azután a német birodalmi gyűlés rendezte a bajor hercegség körüli problémákat, Babenberg Lipót osztrák őrgróf visszafoglalta Melket, Géza pedig harc nélkül feladta a nemrég elfoglalt területeket. 991-ben pedig Civakodó Henriknek sikerült benyomulnia a Bécsi-medencébe is, már talán ekkor lett a Lajta a határfolyó. Géza udvarába a zűrös bajor szomszédság miatt fogadott be a közeli bajor területek helyett sváb földről jött lovagokat, mint Hont és Pázmány, Orci lovag, Vecelin lovag.
Wolfgang barát, Pilgrim passaui és Szent Adalbert prágai püspök karolták fel elsősorban a hittérítés ügyét Magyarországon. Az új hittel karöltve járt az egységes monarchia elvének terjedése. Utódjául a keresztségben István nevet kapó Vajkot jelölte, aki Gizellát, IV. Henrik bajor herceg (a későbbi II. Henrik német-római császár) húgát vette nőül. A bajor hercegnővel páncélos lovagok (Vecelin, Hont, Pázmány stb.), valamint iparosok és kereskedők érkeztek Magyarországra. Géza 25 éves uralkodása mély nyomokat hagyott a nemzet életében.
Uralma alatt kezdődött a nyugati rítusú egyházszervezet kiépítése. Ekkor alapították a veszprémi püspökséget és ekkor kezdődött a pannonhalmi apátság építése. Hozzá, illetve az apja miatt görög rítusú keresztény Sarolthoz kapcsolják a veszprémvölgyi apácakolostor alapítását, a görög nyelvű veszprémvölgyi alapítólevél kiadását.


973. béke a német csász.szal Quedlinburg birodalmi gyülés

973-ban Géza 12 magyar főembert küldött Quedlingburgba I. Ottó császárhoz követségbe, hogy elnyerje barátságát. Szüksége is volt erre a lépésre, hiszen ekkor még csak az ország dunántúli része tartozott fennhatósága alá.


976-1025 II.Bazileosz Bizánci császár

Bolgárölő (II.) Bazileosz - kattintson a bezáráshoz Fájl:Basilios II.jpg

II. (Bolgárölő) Baszileiosz (956? – 1025. december 15.), (görög betűkkel: Βασίλειος Β΄, császár: 976–1025) bizánci császár.
Bár elődei kiváló stratégák és hadvezérek voltak, az adminisztrációhoz nem igazán értettek, így Baszileiosz súlyos problémával kellett, hogy szembenézzen: Kis-Ázsia nagybirtokosai, akik az újoncok és az adók jelentős hányadát biztosították Bizáncnak, nyíltan fellázadtak. Baszileosz a tettek mezejére lépett, és az őt később fémjelző kegyetlenséggel vetett véget a forrongásnak. Hogy erre képes legyen, kénytelen volt I. (Nagy) Vlagyimir kijevi fejedelemmel szövetkezni (988). A barbárnak tartott kijevi uralkodó a császár húgát, Annát kívánta feleségül venni 6000 katonájáért cserébe. Baszileiosz először hezitált, de a házasság végül létrejött (989), a hatezer normann-szláv pedig jelentős szerepet játszott a lázongás elfojtásában. Később belőlük szervezték meg a bizánci császár varég testőrgárdáját.
Folyamatos háborúskodásai mellett kiváló adminisztrátornak is bizonyult. Azon túl, hogy katonáival megosztotta nehéz életüket, még elhunyt tisztjeinek gyermekeit is támogatta. Természetes hát, hogy katonái imádták, és a Hadsereg Atyjának nevezték. Emellett a parasztság is kedvelte, mivel a császár védte a kisbirtokosokat, leszállította adóikat, hogy biztosítsa a hadsereg ellátását. A folyamatos háborúskodás ellenére így ennek a rétegnek ez egy gazdag időszaka volt, míg a többet adózó nemesség és egyháziak helyzete némiképp romlani látszott. Így hát nyilvánvalóan nem támogatták a kiváltságosok, de a kezdeti ellenállás után már nem szállhattak szembe a hadseregre támaszkodó császárral.


980-1015 (Nagy) Vlagyimir Rusz uralkodó

Fájl:Zlatnik HQ.jpg

I. Vlagyimir, teljes nevén Vlagyimir Szvjatoszlavics (Kijev, 956 vagy 958 körül – Beresztovo, 1015. július 15.), (ószláv nyelven: Володимеръ Святославичь) közkeletű nevén Szent Vlagyimir vagy Nagy Vlagyimir, 980 és 1015 között kijevi nagyfejedelem, a Kijevi Rusz első keresztény uralkodója. Hadjárataival megerősítette és egyetlen államba olvasztotta kijevi és novgorodi birtokait. A bizánci rítusú kereszténység felvételével meghatározta a kereszténység kelet-európai fejlődésének útját.
Vlagyimir 970-ben Novgorod fejedelme lett, de édesapja halála után harc tört ki Kijevért fiai között. Vlagyimir testvére, Jaropolk a kijevi nagyfejedelmi cím mellé meg akarta szerezni a novgorodi fejedelemséget is: 978-ban elűzte innen Vlagyimirt. Vlagyimir Skandináviába menekült és ott az egyik nagybátyjától segítséget kapott Jaropolk legyőzéséhez. 980-ra legyőzte testvérét és megszilárdította hatalmát a mai Ukrajnától a Balti-tengerig eső területeken, megerősítette a határokat a bolgár, balti és keleti nomád támadásokkal szemben.
Rendkívül rátermett, tetterős, sikeres uralkodó volt. Országát a Rurikok dinasztikus házasságaival is erősítette, élénkítette a külfölddel folytatott kereskedelmet, katonai erejével pedig törzsek – 981-ben a poljánokat és vjaticsokat, 984-ben a radimicseket – és területek – Přzemysl, Cserveny, Volhínia – egész sorát vonta fennhatósága alá, eredményesen küzdött a kárpáti horvátok és a besenyők ellen is. Egész sornyi erődített várost létesített, hogy védelmi övet vonjon a Kijevi Rusz köré a sztyeppei népek ellen. Biztosította országa külső és belső stabilitását – lényegében felszámolta a honi fejedelmi családokat.
Noha a kereszténység már korábban is jelen volt a Kijevi Ruszban, Vlagyimir pogány maradt. Hét felesége volt, szentélyeket építtetett és pogány szertartásokon vett részt, ahol emberáldozatokat is bemutattak.
980 táján a kijevi várhegyen felállíttatta a pogány istenek (Perun, Horsz, Dazsbog, Sztribog, Szimargl és Mokos) szobrait. Törekvése a különböző kultuszok egyesítése lehetett, amelyek között a napkultusz két néven (Horsz, Dazsbog) is szerepelt. A főhelyre Perun került aki népszerű volt a szlávok körében és magába olvasztotta a skandináv mitológia bizonyos elemeit is.
Vlagyimir 988-ban Kijevben megkeresztelkedett és ekkor szervezték meg a kijevi metropóliát, felépítették a kijevi Tizedtemplomot, a Kijevi Rusz hivatalos vallása így a kereszténység lett. A kereszténységre való áttérés előtt különféle vallások képviselőivel is tárgyalt (judaizmus, iszlám). Miután megkeresztelkedett, elrendelte Novgorod és Kijev tömeges megtérítését. Kijevben elrendelte, hogy pünkösdkor a Dnyeper vizében tömegesen keresztelkedjenek meg alattvalói is, de előbb bele kellett szórniuk a pogány bálványokat a folyóba.
II. Baszileiosz bizánci császár katonai segítséget kért tőle a birodalmában kitört Phokasz-féle felkelés leveréséhez. Vlagyimir beleegyezett, cserébe a császár húgának, Annának kezét kérte. Az egyezséget Herszónban, a Krím félsziget egyik régi görö gyarmatvárosában kötötték meg, amelyet Vlagyimir még 989-ben vett ostrom alá és hódított meg. Amikor az ily módon a császárra gyakorolt nyomása sikeresnek bizonyult, és egy évvel saját megkeresztelkedése után sor került Anna hercegnővel való esküvőjére, Vlagyimir visszaadta a várost II. Baszileosznak, és a kijevi állam soha többé nem szerzett semmiféle tartós erősséget a Fekete-tenger partjain. Úgy tűnik azonban, hogy a fejedelem ebből az alkalomból egyesítette birodalmával a kercsi szoros túlsó oldalán fekvő Tmutarakanyt, amely valószínűleg már korábban az orosz telepesek politikai és egyházi központja volt, és a következő század során fontos szerepet játszott a kijevi állam történelmében.
A Rusz új keresztény egyháza az óegyházi szláv nyelvű bizánci rítust követte. Konstantinápolyból irányították, Kijevbe görög metropolitát neveztek ki, aki mind a konstantinápolyi pátriárka, mind a bizánci császár követeként is működött. Gyorsan létesültek a püspökségek (Novgorod, Rosztov, Csernyigov, Perejaszlavl), amelyek később honi papok kezébe kerültek. Fontos szerepet játszott a jövőt illetően az is, hogy az egyházi szláv nyelv gyorsan kiszorította a görög liturgiát. A Kijevi Rusz és Bizánc vallási-politikai kapcsolatai gátat vetettek a római latin egyház terjeszkedésének a szláv Kelet-Európában. (Mindazonáltal Vlagyimir Rómával is cserélt követeket.) Vlagyimir uralkodása alatt több templomot is alapított Kijevben. A Rusz megkeresztelésének jelképe a Gyeszjatyinnaja-templom lett, amelyet bizánci mesterek építettek, és 996-ban szenteltek fel. Vlagyimir oktatási, igazságszolgáltatási és a szegények segélyezését végző intézményeket is alapított.
Vlagyimir arra használta ki a XI. század első másfél évtizedét, hogy megerősítse az egyházat, és megvédje az ország délkeleti határait a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéket ellenőrző besenyők betöréseitől. egyébként békében élt összes többi szomszédaival, miközben a kijevi állam különböző részeit – így a Volga medencéjének gyarmatosított északkeleti területeit, melyeknek Rosztov volt a legrégibb központja – számos fia kormányozta.
Anna halála (1011) után második házasságával Vlagyimir az Ottó-dinasztiához tartozó német-római császárokkal került kapcsolatba. E házasságából származó lánya I. Kázmér lengyel király felesége lett.


983-1002. III.Ottó Német - Római császár

Fájl:Meister der Reichenauer Schule 002.jpg

III. Ottó (németül Otto III.), (980. júliusa – 1002. január 23.) a Német-római Birodalom harmadik császára (uralkodott 983-tól haláláig, nagykorúsították 994-ben), II. Ottó és a bizánci Theophanu gyermeke, a Liudolfing-dinasztia sarja volt. Uralkodása alatt a „világ csodájának” nevezték, mivel jártas volt a tudományokban, latinul és görögül is beszélt, verseket írt, ami az akkori időkben szokatlannak számított.
Ottót 994 szeptemberében ismerte el nagykorúnak a solingeni birodalmi gyűlés. Uralkodása alatt kiemelt fontosságot tulajdonított Itáliának és a Pápai Állammal ápolt kapcsolatoknak. 996-ban XV. János pápa hívására érkezett a félszigetre II. Crescentius, egy lázadó római nemesember ellen, azonban már csak az egyházfő halála után vonult be a városba. Május 21-én az általa trónra tett V. Gergely császárrá koronázta, de mihelyt Ottó eltávozott, Crescentius letette a pápát, és XVI. Jánost nevezte ki a helyére. 998-ban a császár visszatért, Crescentiust és a lázadók többi vezetőjét kivégeztette az Angyalvárban, az ellenpápát pedig megcsonkították és megvakították.
Miután Ottó nem tért vissza a Német Királyságba, a birodalom központja Róma városa lett, ahol a Palatinuson kezdett palotaépítésbe. III. Ottónak feltehetően az univerzális Imperium feltámasztása volt az álma, talán anyja hatására is. Felvette a „világ császára”, az „apostolok szolgája” és a „Jézus Krisztus szolgája” címeket, és a Renovatio imperii Romanorum (a Római Birodalom felújítása) lett a programja.


984. Morva állam bukása

Fájl:Svatopluk I.jpg

Szvatopluk 894-ben meghalt és fiai II. Mojmír és II. Szvatopluk követték őt a trónon. 896-ban Arnulf Pannónia védelmét Braszlávra bízta. 897-ben a csehek kértek a frankoktól segítséget a morvák sanyargatásai ellen. A békesség azonban nem tartott soká, mert 898-ban viszály tört ki a két testvér között a hatalomért. Arnulf II. Szvatopluk oldalán beavatkozott a testvérháborúba, de vereséget szenvedett II. Mojmírtól. A legyőzött Szvatopluk ezután Karintiában kapott birtokot Arnulftól.
899-ben Arnulf hadjárata visszahelyezte II. Szvatoplukot a hatalomba, de a szorult helyzetbe került fejedelmet ismét a frank seregnek kellett kiszabadítani. Arnulf 899-ben meghalt és területeire most már a magyarok is igényt tartottak. A hatalmi viszály pedig annyira legyengítette a Nagymorva Birodalmat, hogy az elveszítette területeinek jelentős részét. A birodalom sorsát a magyar törzsek honfoglalása pecsételte meg, akik az egész Kárpát-medencét meghódították.

907 júliusában és augusztusában a mai Pozsony közelében a magyarok pozsonyi csatában a bajorokat is legyőzték. A történészek egy része általában ezt a dátumot tekinti a Nagymorva Birodalom végének. Mások 902-re teszik a dátumot, egy Moráviát elpusztító magyar hadjárattal összefüggésben, mivel ekkortól a Kárpát-medence teljes területe, továbbá moráviai területek is magyar ellenőrzés alatt álltak. Szórványos források azonban még később is utalnak a morvákra 924-ben és 925-ben Folkuin "Gesta abb. Lobiensium" és Ruotger "Archiepiscopi Coloniensis Vita Brunonis" műveiben még megemlíti Nagymoráviát. Mojmír és Szvatopluk néhány emberére a salzburgi érsekség néhány 925 és 931 között kelt dokumentuma is utal, de ezek eredete nem tisztázott. 942-ben Andalúziában elfogott magyarok állítólag azt mondták, hogy Nagymorávia a népük északi szomszédja, de az ország további sorsa máig sem tisztázott. Legnagyobb része később a Magyar Királyság területe lett, nyugati részei a Lech-mezőn 955-ben lezajlott augsburgi csata után I. Boleszláv cseh herceg uralma alá kerültek.


987.
Capet Hugo francia király

Nagy Hugó és Francia herczegsége fiára, Capet Hugóra szállott. Lothár nem remélve, hogy francia földön királyi czímének alapot szerezhessen, a Francziaország és Németország között mindig ingadozó Lotharingiára vetette szemét. A franczia főurak, nevezetesen az Aquitania odaadományozása által megnyert Capet Hugó segítségével betört Németországba s Kölnig hatolt előre; mire viszont II. Ottó Francziaországba tört s a Szajna völgyét Párisig iszonyúan elpusztította (980). Lothár nem kapta meg Lotharingiát, sőt az által, hogy e herczegségre igényt emelt, halálos ellenségévé tette a franczia Karolingok eddigi hű szövetségesét, a német királyt. Már ekkor a franczia főpapság is lemondott arról a reményről, hogy a Karolingok monarchiája valaha az egyház támasza lehessen s a Karolingok utolsó és legkitartóbb híve, Adalbert reimsi érsek is elpártolt Lothártól. Most már méltán írhatta Gerbert: «Lothár csak névleg Francziaország királya, az igazi király Hugó.» Midőn 986-ban Lothár s egy évvel később fia, V. Lajos is sírba szállt, nem állott semmi Capet Hugó útjában, hogy a franczia trónra léphessen. A Karolingok helyét egy már tisztán franczia, nemzeti dynastia foglalta el.

Az a Franciaország, melynek egyelőre üres czíme a Karolingokról a Capetingekre szállott, jóval kisebb terület volt, mint a régi Gallia, vagy a mai Francziaország. Északon és nyugaton a tenger, délen a Pyrenéek hegyláncza már ekkor természetes határokat nyújtottak, de a középkori Francziaország keleten nem érte el az Alpok, a Jura és a Vogesek vonalát. A határt ezen irányban a Saône-Rhône és a Meuse (Maas) középső folyása jelölték olyformán, hogy Lotharingia, a burgundi grófság (Franche-Comté), Savoya és a Provencenak a Rhône-tól keletre eső nagyobbik fele a német birodalomhoz vagy az úgynevezett Arelat királysághoz tartoztak. Ellenben északkeleten a flandriai grófság révén a középkori Francziaország az Escaut (Schelde) vonaláig terjedt s magában foglalta a mai Belgiumnak északi, az Escaut és a tenger között elterülő részeit.


997. Koppány lázadása

Géza fejedelem 997 őszén meghalt. Ekkor nomád szokás szerint a hatalom az új nagyfejedelem felavatásáig Sarolt fejedelemasszony kezébe került, akinek székhelye Veszprém volt. Koppány, ugyancsak nomád szokás, a szeniorátus elve értelmében magának követelte a hatalmat és vele ugyancsak nomád szokás, a levirátus értelmében az elhunyt nagyfejedelem feleségét, Saroltot, és ostrom alá vette Veszprémet.
Apja halálhírére István Esztergomba összehívta a főembereket, Koppány lázadásának hírére pedig értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal. A szertartást a kor szokása szerint a püspök, bizonyára Domokos, végezte. A szertartáson jelen voltak az őt támogató magyar főemberek, valamint a Hont, Pázmány, Orci és Vecellin sváb lovag, akik a nehézfegyverzetű sereg, István testőrségének élén álltak.
Vecellin utódainak hagyománya szerint a Koppány ellen induló sereg vezére Vecellin, a testőrség parancsnokai pedig Hont és Pázmány lettek. Valószínűleg itt az elfogult családi hagyomány túlozza el Vecellin szerepét, bár valóban jelentős szerepet játszott a későbbi birtokadományozásokból kikövetkeztethetően. A sereg fő erejét a Koppányt körülvevő határőrfalvak nevéből kikövetkeztethetően főleg besenyők és Kér törzsbeliek valamint a dukátus területén élő kabarok alkothatták. A besenyők élén Tomaj álhatott, aki a Balaton északi oldalán kapott falvakat (Badacsonytomaj, Lesencetomaj, Cserszegtomaj) és tőle származott a Tomaj nemzetség. A nehézfegyverzetű német testőrségben skandináv-varég eredetű zsoldosok is szolgálhattak, akiknek a nyugat-tolnai Várong falunévben maradt nyoma.
István közeledtének hírére Koppány felhagyott Veszprém ostromával, és István serege felé indult. A döntő ütközetre valahol Veszprém és Várpalota között, valószínűleg Sólyon került sor, a somogyi útelágazásnál, ahol 12 év múlva Szent István vértanú tiszteletére egy kápolnát emeltek. A csata előtt István Szent Márton segítségét kérte, és fogadalmat tett, hogy adományokat tesz a pannonhalmi apátság javára.
Koppány seregében Laskai Osvát 1500 körül élt ferences szerzetes szerint – nem tudni, milyen forrásból – somogyiak mellett zalaiak is harcoltak. Ha ez így volt, akkor ezek Bulcsú utódai, a Vérbulcsú nemzetség tagjai lehetettek, akiket Géza nagyfejedelem megfosztott zalavári nemzetségi központjuktól, és akik köré István a besenyő Tomajt ültette.
A véres csatában Koppány is meghalt, és a krónikás hagyomány szerint testét felnégyelték és kitűzték az ország négy várában, Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron. A helyszínek kiválasztásában szerepet játszhatott, hogy kiket akart István és Sarolt figyelmeztetni. István ezután elismert nagyfejedelem lett, 6 évig nem kellett újabb lázadás miatt fegyverhez nyúlnia.
A pannonhalmi kiváltságlevél szerint a győzelem után István Somogy minden tizedét a pannonhalmi monostornak adta. A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia.
A Koppány feletti győzelem haszonélvezői lettek a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt sikerhez segítő német lovagok is. A legfőbb győztesnek mégis István tekinthető, aki Koppány lázadásának leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is.


997-1000-1038. I. István király és nagyfejedelem

I. (Szent) István király (születési nevén Vajk, Esztergom, 969. – Székesfehérvár vagy Esztergom-Szentkirály, 1038. augusztus 15.) az első magyar király. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből kialakult fejedelemséget egységes, keresztény magyar királysággá alakította át. Ez 1028-tól az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Az általa meghirdetett új politikai irányvonalnak ellenszegülő törzseket (klánokat) fegyverrel vagy békés úton behódoltatta, a lázadásokat leverte. Az ezeréves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet. Magyarországon minden év augusztus 20-án I. István király szentté avatásának napját ünnepeljük.

A Fejedelem

István atyja életében a nyitrai dukátus (lásd Nyitrai Fejedelemség és Hercegség) ura volt, majd 997-ben, Géza fejedelem halála után követte őt a fejedelmi székben. Géza azért, hogy fia számára biztosítsa a trónt halála után, megeskette a főurakat, hogy fiát támogatják.
Azonban mikor Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Koppány az apja, Tar Szerénd és Géza által kötött szerződés értelmében a Balatontól délre eső területek ura volt. Igényét a trónra a szeniorátus és a levirátus – István megözvegyült édesanyját, Saroltot feleségül kívánta venni – jogára való hivatkozással indokolta. Koppány mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást az is fokozhatta, hogy István körül nagy számban csoportosultak idegen nemzetiségűek, főleg németek.
István hadait is német hadvezérek (Hont (Hunt), Paznan (Pazman), Vecelin, Orci) irányították és az sem kizárt, hogy III. Ottó német-római császár is küldött seregeket István segítésére. A döntő ütközetre Veszprém közelében került sor, ahol István megverte a pogány seregeket; a csatában Koppány is életét vesztette, Vecelin ölte meg. István Koppány testét felnégyeltette és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy legfontosabb várának kapuja felett – Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron – jelezve, hogy mi vár az uralkodónak nem engedelmeskedőkre. Ezzel István ősi emberi és magyar törvényt szegett meg, amely szerint a halottakat el kell temetni. Tette elrettentésre szolgált, kegyetlen bánásmóddal fenyegetve azokat, akik nem engedelmeskednek neki és papjainak.
István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem a keleti és nyugati orientáció kérdése. Koppánnyal – aki egyes források szerint bizánci rítus szerint megkeresztelkedett – a bizánci politikai befolyás erősödött volna, míg István győzelmével a német irányvonal nyert teret. A Kárpát-medence geopolitikai helyzete folytán a kor két nagyhatalma közé ékelődve irányt kellett választani. Közkeletű téves magyarázat szerint az állam léte, vagy a magyarság léte forgott kockán ezen, azonban ez a kérdés a történelmi mi lett volna, ha... kategóriája. Koppány esetleges győzelmével éppolyan státuszú és helyzetű magyar fejedelemség alakult volna ki, vélhetően bizánci irányvonallal, mint az erdőelvei fejedelemség, jövendő sorsa azonban nem meghatározható. A Koppány által vezetett magyar fejedelemség éppúgy az ő további személyes bel- és külpolitikájának sikerétől függött volna, ahogyan azt az István vezette állam esetében is látjuk, amely azonban a környező országokhoz hasonlóan keresztény állammá vált.

A király

Ezután István el akarta magát ismertetni az ország határain túl is, mint Isten kegyelméből uralkodó királyt, aki nem csak a turulmadárjóslata következtében gyakorolja a hatalmat népe felett, ami csak a pogány uralmi megerősítést adhatta István számára. Ennek érdekében 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon, akitől koronát és apostoli áldást nyert, és Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. Mindezek mellett megtartotta függetlenségét, és nem lett a császár hűbérese. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. A koronát, amely azonban nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel, István a kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért kapta. Ekkor már állt a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázásra 1000 karácsonyán (más értelmezések szerint 1001. január 1-jén vagy 1001. augusztus 24-én), Esztergomban került sor.


1000-1250 román stílus Európában

Román stílusnak, illetve romanikának nevezzük az európai országok 11. és 12. századi műalkotásainak együttesét. A román kor az ezredforduló környékén kezdődött és a francia gótika elterjedéséig, a 13. század elejéig tartott.
A román stílus elnevezés arra utal, hogy az új iskolák Róma ókori művészetéből merítettek. A római stílus, azaz „Le roman style” elnevezést a 19. század első felében, Franciaországban honosította meg Arcisse de Caumont művészettörténész, s ezt később a magyar művészettörténet a kifejezés tükörfordításával, román stílus néven örökítette át. A román stílus nem azonos a romániai stílusjegyekkel.


1003 István - Gyula

A koronázás után István Magyarország uralkodója lett, ám tényleges hatalmának megszilárdításáért még tennie kellett, le kellett győznie törzsi ellenfeleit. A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Gyula ellen küzdött. Fegyverrel küzdötte le Prokujt (vagy Gyula) és családjával együtt fogságba ejtette (később Gyulát engedte Lengyelországba menekülni), országát beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. Észak-Erdély elfoglalása után megalapította az erdélyi püspökséget, továbbá létrehozta Doboka (Doboka Csanád apja, valószínű, hogy ő vezette István hadait az 1003-as hadműveletek során) vármegyét és várispánságot. Az erdélyi püspökség jelentősége az volt, hogy négyre emelkedett Magyarország egyházmegyéinek száma, és a kánonjog szerint ennyi kell egy önálló egyháztartomány létrehozásához.


1038-1041. Orseolo Péter magyar király

Orseolo peter of hungary.jpg

Orseolo Péter magyar király (Velence, 1011 – Székesfehérvár, 1046 vagy 1059. augusztus 30.) magyar király 1038–1041 és 1044–1046 között. Szent István kijelölt utódja a trónon, akinek belharcokkal teli uralkodása alatt Magyarország a Német-római Birodalom hűbérese lett. Magyarországon származása okán gyakran nevezték a „velenceinek”.

Péter 1038 nyárutóján követte elődjét a trónon. Törvényeket alkotott, okleveleket adott ki – bár ezek nem maradtak ránk –, pénzt veretett, adót szedett és folytatta a kereszténység meghonosítását és elmélyítését Magyarországon; Óbudán egyházat (budai káptalan) alapított, Pécsett székesegyházat emeltetett. Az országban azonban idegenként tekintettek rá, és a magyar nemesség jó része nem fogadta el királyságát. Péter püspököket nevezett ki – vagyis a korábbiakat leváltotta –, a várakban olasz és német katonákat állomásoztatott, és a magyar főurakat kizárta a kormányzásból. Katonasága az országban csúf dolgokat vitt véghez. Amikor ezt felrótták neki, ezt válaszolta: „Vendég telepesekkel árasztom el Magyarország földjét, és a magyarok szolgák lesznek saját hazájukban.”

Az 1038 és 1041 közötti időszakban aktív külpolitikát folytatott. Fő célja a két szomszédos nagyhatalom, a Német-Római birodalom és a Bizánci Császárság gyengítése volt. 1039 és 1040 telén, a német-római császár elleni háborúskodás során sógorának, Adalbert osztrák őrgrófnak a területeit is feldúlta. 1040 nyarán három sereget küldött a cseh fejedelem, I. Bretiszláv segítségére, aki akkoriban az új német uralkodóval, III. Henrikkel állt harcban, és így a magyarral kiegészült cseh erők győzelmet arattak. Támogatta a lengyelek függetlenségi törekvéseit, és segítségett nyújtott Delján Péternek is, aki a Bizánc ellen felkelt bolgár hadak élén állt.

Az ország lehetőségeit azonban messze túlhaladták külpolitikai törekvései. A döntéshozatalban mellőzte a királyi tanácsot; az ellene fellépő főurakat kizáratta és helyükre saját híveit, főleg németeket és olaszokat ültetett. A tanácsból kitiltott urak között volt Aba Sámuel is. Az egyházi ügyekbe is beleszólt, két püspököt is eltávolított hivatalából. Istvánnak tett ígérete ellenére Gizellát birtokainak nagy részétől megfosztotta, és saját kezelése alá vonta, az özvegy királynét pedig Veszprémben tartotta házi őrizetben. Kegyeltjei között volt egy Budo nevű, feltehetően német származású férfi is. A mellőzött hazai urak és Gizella együtt léptek fel: a király rossz szellemének tartott Budo száműzését követelték. Péter ezt nem volt hajlandó megtenni, erre a lázadók meggyilkolták Budót, két fiát pedig megvakították. Az uralkodó látva elszántságukat, 1041 szeptemberében elmenekült az országból, a főurak pedig Aba Sámuelt ültették helyére.


1039-1056. III. Henrik Német - Római császárság fénykora

Heinrich III. (HRR) Miniatur.jpg

III. Henrik vagy Fekete Henrik (németül Heinrich III.), (1017. október 28. – 1056. október 5.) német király 1039-től, német-római császár 1046-tól haláláig, a Száli-házból, ismert VI. Henrik bajor hercegként is.


1041-1044. Aba Sámuel magyar király

Sámuel Aba.jpg

Aba Sámuel (– 1044. július 5.) Magyarország harmadik királya 1041-től 1044-ben bekövetkezett haláláig, a magyar történelem első választott királya. Személyének megítélése ellentmondásos, amit jórészt az őt közvetlenül követő korok elfogult krónikái, a politikája által ellenséggé tett, őt túlélő személyek elítélő véleményei okoznak, elsősorban a Gellért-legenda.


1044. ménfői csata Németország - Magyarország

Chronicon Pictum P050 A ménfői csata.JPG

A ménfői csata 1044-ben a ménfői csatatéren zajlott magyar és német seregek között, és a magyarok vereségével végződött. Aba Sámuel a csatatérről elmenekült, de menekülés közben elfogták és megölték.


1044-1046. Orseolo Péter magyar király

Péter kényszerűségből a korábbi ellenfeléhez, III. Henrik német-római császárhoz menekült, aki biztosította őt támogatásáról, mivel Magyarországot egyébként is hűbéri területének tekintette. Aba Sámuel attól tartva, hogy az elűzött király visszatér, 1042-ben betört az osztrák őrgrófságba. Emiatt a magyarok és a németek között három éves háborúskodás kezdődött, amiben Péter személyesen is részt vett. A németek Aba Sámuel betörésére még az év őszén feleltek, megtorló hadjáratba kezdtek. Aba tudta, hogy nincs esélye a németek ellen, és lemondott területekről és a foglyokról. Az 1044. július 5-i ménfői csatában Sámuel árulás miatt vereséget szenvedett és meggyilkolták. Ezután III. Henrik Székesfehérváron személyesen ültette trónra Pétert 1044 júliusában, jelezve ezzel a megváltozott erőviszonyokat. A segítségért cserébe persze Henrik viszonzást várt. Először életbe léptette a német jogot, amivel egyértelműen elhagyta az istváni utat. 1045 pünkösdjén a császár újra Magyarországra jött, Péter pedig az országot aranyozott lándzsa formában átadta Henriknek, ezzel Magyarország a Német-római Császárság hűbérese lett. „A császár a lándzsát és a koronát Rómába vitette.” Közben István felesége, Gizella is elhagyta az országot és visszatért szülőföldjére, Bajorországba. Péter pedig a legfőbb tisztségekbe újra idegeneket helyezett.

Helyzete romlott; 1045-ben két merényletet is szerveztek ellene, az egyiket sikerült leleplezni és a résztvevőit kivégezni. A másik csoport Szent Gellért csanádi püspök vezetésével Vazul fiainak ajánlotta fel a trónt, és több más püspökkel elindult András és Levente fogadására. Közben 1046 nyarán kitört a Vata-féle pogánylázadás a Körösök vidékén, ami gyorsan tovaterjedt. Ennek a felkelésnek a vezetőivel találkoztak Abaújvárott a hazatérő András és Levente hercegek 1046 szeptemberében. A lázadók azt követelték tőlük, hogy visszatérhessenek pogány hitükhöz. A hercegek ebbe számításból belegyeztek, hiszen különben nem tudhatták volna maguk mellett a pogány csapatokat a Péter elleni harcban. András és az idősebb, pogány hitű Levente áldásukat adták a keresztények és Péter támogatóinak, kegyenceinek kiirtására. Ennek áldozatául esett később Gellért is.

Péter ismét megpróbált elmenekülni az országból, Augsburgnál pedig már gyülekeztek a segítségére érkező császári csapatok. A határon érte utol András követe, és tárgyalni hívta. Péternek nem volt más választása, hiszen a határt már a pogány lázadók tartották felügyeletük alatt. A visszafelé tartó királyt (Zámoly) falunál András emberei megpróbálták elfogni, de Péter kevés hívével egy udvarházba zárkózott, és három napig elszántan védekezett. Miután kísérői elestek az egyenlőtlen harcban, Péter is fogságba került és 1046 októberében megfosztották szeme világától.


1046. Vata féle pogánylázadás

Orseolo Péter ellen 1045-ben két összeesküvés is szerveződött. Az elsőt Viska valamint Buja és Bonyha (az erdélyi Gyula két fia, Sarolt fejedelemasszony unokaöccsei) vezették. Céljuk Vazul fiainak az országba való visszahívása volt. Árulás folytán lelepleződtek, az összeesküvőket Péter kivégeztette vagy megvakítatta. A második összeesküvést Gellért csanádi püspök vezette, ő is az oroszországi száműzetésben élő Vazul fiaknak, Andrásnak (későbbi I. András magyar király) és Levente hercegnek ajánlotta fel a magyar trónt. A hercegek elfogadták a felkérést és 1046-ban haza indultak. Ugyanekkor a Békés vármegyei Vata nemzetségfő vezetésével nagy kiterjedésű pogánylázadás kezdődött Péter uralma ellen. András és Levente Abaújvárra érkezésekor az elégedetlenkedő nép azt kérte tőlük, engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, hadd ölhessék meg a papokat, dönthessék romba a templomokat, vethessék el a keresztény hitet. A hercegek elfogadták a követeléseket a Péterrel szembeni harcért cserébe. A Vazul fiak és Vata lázadása hamar elsöpörte Péter uralmát, 1046 őszére a Dunáig birtokba vették az országot, a pogányok feldúlták a templomokat, megölték a papokat. 1046 szeptember 24-én a hercegek elé menő Gellért püspököt is elfogták és a róla elnevezett hegyről letaszították, aki mártírhalált halt. A nyugatra menekülő Pétert sikerült elfogni és megvakították, hogy az uralkodásra alkalmatlan legyen. 1046 végén Levente ismeretlen körülmények között meghalt és testvérét I. András néven királlyá koronázták. Eddig volt érdeke Andrásnak a Vatával kötött szövetség. Koronázása után nyomban hozzákezdett a pogány mozgalom visszaszorításához.

A krónikák nem tudósítanak további eseményekről, a rend helyreállításáról. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Vata és a pogány tömegek 1046-1047 fordulóján téli szállásaikra vonultak vissza. 1047 tavaszára I. András pedig szigorú rendelkezései és katonasága segítségével sikerült elszigetelnie a veszélyes gócokat, és a pogány mozgalmat nem lehetett újjáéleszteni. Vata további élete ismeretlen, valószínűsíthető, hogy nyugalomban és megbecsült vezetőként halt meg a 11. század közepe táján.


1046-1060. I. András magyar király

Fájl:Szekely B I Andras koronazas.jpg

I. András, más néven Endre (1013 – 1060. december 5. előtt) Árpád-házi magyar király 1046–1060 között. Uralkodása alatt többször került szembe a Német-római Birodalommal, trónjától végül öccse, Béla fosztotta meg.


1047. Levente halála


1050-51-52. III. Henrik támadásai Magyarország ellen

Miután Péter királyt 1046-ban elűzték, Magyarország megszűnt német hűbéres lenni. A pápa körüli ügyletekkel, valamint Gottfriedék ismételt lázadásaival elfoglalt Henrik csak 1051-ben (lásd. Búvár Kund legendája) és 1052-ben tudott hadat vezetni Magyarországra, de mindkét esetben vereséget szenvedett az új uralkodótól, I. Andrástól, így kénytelen volt lemondani hódító terveiről.


1054. Egyházszakadás

Fájl:Great Schism 1054 with former borders-.png

A nagy egyházszakadás vagy kelet–nyugati egyházszakadás (skizma) a középkori keresztény egyház keleti és a nyugati felének eltávolodására, majd 1054-ben történt végleges kettéválására utal, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox (keleti) keresztény egyház). A keleti és nyugati egyházfők közötti kapcsolat már korábban is feszült volt politikai és teológiai nézeteltéréseik miatt. IX. Leó pápa és a konstantinápolyi pátriárka, Kerulláriosz Mihály tovább szította az indulatokat azzal, hogy támogatta a másik fél híveinek üldözését. Leó 1054-ben küldöttséget indított Konstantinápolyba, hogy Kerullárioszt rávegyék a római pápa fennhatóságának elismerésére - korábban a konstantinápolyi pátriárka volt a egyetemes keresztény egyház legfőbb méltósága. Kerulláriosz ezt visszautasította, mire a követség vezetője kiközösítette Kerullárioszt, aki válaszul kiközösítette a követség minden tagját.

A nyugati egyházat képviselő küldöttek cselekedeteinek már a korabeliek szemében is kétséges volt a jogalapja: a küldöttséget indító Leó pápa ugyanis 1054. április 19-én meghalt, de a kölcsönös kiközösítés olyan szakadást okozott, amelyet azóta sem lehetett áthidalni. A kereszténység dogmatikus, teológiai, nyelvi, politikai és földrajzi értelemben is két nagy részre szakadt. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek, Velence felbujtására, 1204-ben elfoglalták és különös kegyetlenséggel kirabolták Konstantinápolyt és a nyugati egyházhoz húzó pátriárkát neveztek ki. Elméletileg a két egyház két alkalommal, 1274-ben a második lyoni és 1439-ben a firenzei zsinaton kimondták egyesülésüket, de az ortodox egyház mindkét alkalommal visszautasította ennek elismerését, mondván hogy a küldöttek jócskán túllépték hatáskörüket. 1484-ben, 31 évvel azután, hogy Konstantinápolyt a törökök elfoglalták, a városban tartott ortodox zsinat elutasította a firenzei zsinat határozatát és ezzel véglegesítette az egyházszakadást. 1965-ben VI. Pál pápa és az ortodox pátriárka visszavonta a kölcsönös kiközösítést, ezzel megteremtve a két egyház közötti megbékélés lehetőségét.


1056-1106. IV. Henrik Német - Római császár

Heinrich 4 g.jpg

IV. Henrik (németül Heinrich IV.), (1050. november 11. – 1106. augusztus 7.) német király 1056-tól, német-római császár 1084. március 31-től 1105-ig. A Száli-dinasztia tagja.


1060-63. I. Béla magyar király

Nte-kir-1bela.jpg

I. Béla (1016. Dévény vidéke – 1063. szeptember 11. Dömös) Árpád-házi magyar király 1060–1063 között.


1061. Pogánylázadás

A Vata-féle pogánylázadás egy kettős pogánylázadás volt 1046-ban és 1061-ben a Magyar Királyság alföldi (főképp Békés vármegyei) területén. A feudalizmus és a kereszténység magyar ellenzőinek a vezetője, Vata és az 1061-es lázadás feje, Vata fia, Janus (János) valószínűleg az uralkodó osztályba beilleszkedni nem akaró urak voltak, akik meg tudták szervezni a tömegeket az erősödő állam, a fejlődő, kibontakozó feudalizmus ellen. Ideológiájuk a pogányság, a nemzetségi „szabadság” elmélete volt. Az első lázadást I. András király, az utóbbit I. Béla verte le.


1066-87 Hódító Vilmos (elfoglalja Angliát)

King William I ('The Conqueror') from NPG.jpg

Miközben Vilmos két hetet várt az angol uralkodó formális megválasztására, a Witenagemot királlyá választotta helyette a nagyon fiatal Edgar Æthelinget. Így Vilmos következő célja London volt. Miközben átvonult Kenten Doveren és Canterburyn félelmet keltett az Angolokban. Vilmost meghátráltatták London Bridgénél, és úgy döntött, hogy nyugatra menetel és megtámadja Londont északnyugatról. Miután erősítést kapott a kontinensről, Vilmos átkelt a Temzén Wallingfordnál, és ott Stigand érsek megadását követelte(Edgard egyik fő támogatója), december elején. Vilmos néhány nappal később elérte Berkhamstedet, ahol Ætheling személyesen lemondott az angol koronáról és Anglia kimerült szász nemesei is megadták magukat. Bár Vilmost angol királyként lelkesen fogadták, Londonban akarta magát megkoronáztatni. I. Vilmosként hivatalosan 1066 karácsonyán koronázta meg Aldred érsek a Westminster Apátságban.

Bár Anglia déli része hamar beletörődött a normann uralomba, északon még hat éven keresztül, 1072-ig folyt az ellenállás. Az első két év folyamán, I. Vilmos király sokat szenvedett a lázongó Anglia (Dover, nyugat Mercia, Exeter) és Wales miatt. 1068-ban Harold törvénytelen fiai megkísérelték a sziget délnyugati részének megszállását, de Vilmos legyőzte őket.

I. Vilmosra nézve legnagyobb válság Northumbria, ami még mindig nem hódolt be a király hatalmának. 1068-ban Edgar Æthelinggel Mercia és Northumbria is felkelt. Vilmos elnyomhatta volna ezeket, de Edgar menekült Skóciába, ahol III. Malcolm Skócia királya védte őt. Továbbá Malcolm összeházasodott Edgar nővérével, Margarettel, hangsúlyozva, hogy Vilmossal szemben egy hatalom áll. Ilyen körülmények között Northumbria fellázadt miközben Yorkot ostromolta. Edgar a dánoktól kért segítséget, akik partra szálltak Northumbriánál, hogy megszerezzék az angol koronát II. Sweyn király számára. Skócia is csatlakozott a lázadáshoz. A lázadók könnyen elfoglalták Yorkot és a várát. Vilmos feltartóztathatta volna őket Lincolnnál. Egy új hullámmal felkelt Mercia, Exeter, Dorset, és Somerset. Vilmos döntő győzelmet aratott az északiak felett a Aire folyónál, miközben visszaszerezte Yorkot, a dán sereg pedig megfogadta, hogy elmegy.

Vilmos legyőzte Northumbriát a Tees és a Humber folyó közt. A kegyetlen pusztítás után a föld több mint száz évig nem tért magához. A régió végleg elvesztette a hagyományos autonómiáját Anglián belül. Ezzel megállította a további lázadásokat és megrémítette az angol népet. Ekkor a dán király személyesen szállt partra miközben új támadásra késztette hadseregét, háborúra, de Vilmos lefizette a dán királyt, így elkerülte a harcot. 1071-ben, Vilmos legyűrte az utolsó északi lázadást egy rögtönözött pontonhídon keresztül és leigázta Ely szigetét, ahol a dánok összegyűltek. 1072-ben lerohanta Skóciát és legyőzte Malcolmot, mert az lerohanta Észak-Angliát. Vilmos és Malcom békét kötött. 1074-ben Edgar Ætheling határozottan engedelmeskedett Vilmosnak.

1080-ban Vilmos elküldte féltestvéreit Odot és Róbertet, hogy megtámadják Northumbriát és Skóciát. Végül a pápa állt amellett, hogy a normannok kegyetlenül kezelik az angolokat. A lázadások elfojtása előtt Vilmos jó kapcsolatot épített ki az egyházzal, most üldözte azt.


1063-74-77. Salamon magyar király

Weber Salamon a börtönben.jpg

Salamon (1053–1087) Árpád-házi magyar király 1063–1074 között.


1073-1085. VII. Gergely pápa

Pope Gregory VII.jpg

VII. Gergely (1029? – 1085. május 25.) néven uralkodhatott a keresztény világ felett a történelem 157. pápája. A szent egyházfő méltán viselheti az utókor által ráruházott érdemeket, amelyek alapján őt nevezik a pápaság története során az egyik legkiemelkedőbb vezetőnek, és a középkor egyik meghatározó alakjának. A szegény sorból származó Gergely életére nagy hatással volt a cluny bencés kolostorban elsajátított értékrend, amely az egyház megreformálására hívta fel figyelmét. Később ez tette lehetővé, hogy valóban egészen más alapokra helyezze az egyre erkölcstelenebb egyházi szervezetet. Mielőtt 1073-ban megválasztották volna a legfőbb egyházi méltóság betöltésére, Gergely több pápa pontifikátusa alatt is meghatározó szerepet vállalt. VI. Gergely pápa uralkodásától kezdve jelentős szerepet vállalt a római irányításban. Regnálásának egyik legismertebb szakaszában Gergely az egyház hatalmát védelmezte a Német-római Birodalom császáraival szemben. A korábban is közismert politikai tehetsége ekkor igazán megmutatkozott.


1074-77. I. Géza magyar király

Fájl:Géza I.jpg

I. Géza, más néven Magnus (1044 – 1077. április 25.), Árpád-házi magyar király (1074–1077).

Hívei unszolására ugyan elfoglalta a trónt, s királynak nevezte, de még mindig nem koronáztatta meg magát; pedig nándorfehérvári lovagias magaviseletéért most már VII. Dukász Mihály is királyi koronát küldött neki 1075-ben. Az általános nézet szerint ez volt az a korona, amely máig a Szent Korona alsó részét alkotja. Salamont már 1074-ben haddal segítette ugyan sógora, IV. Henrik, ezt azonban a Gézától megvesztegetett Sieghard aquileai patriarka rábeszéléseivel visszatérésre bírta, s október 28-án VII. Gergely pápa is keményen, a magyar közjog szempontjából azonban egészen hibás alapon támadta meg Salamont, hogy Magyarországot, a római egyház tulajdonát, hűbérül ajánlotta fel a császárnak. Gézát 1075. március 23-án az ország függetlenségének védelmére buzdította, IV. Henrikre pedig 1076. február 22-én kimondta az átkot. Géza tehát egyelőre békés alkotásoknak szentelhette idejét. Vácott székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot, Garamszentbenedeken apátságot alapított stb. S ő, ki megszerezte szent Zoerard Antal ciliciumát, aszkéta volt maga is. 1076 karácsonyán a szekszárdi templomban meghallgatott nagymise után sírva jelentette ki, hogy lemond a trónról, amiről azonban a magyarok hallani sem akartak; nem fogadták el királynak Salamont akkor sem, mikor Géza 1077. április 25-én meghalt , hanem Gézának öccsét, -Szent- Lászlót emelték a trónra. Vácott temették el a mai Barátok Templomának (Szent Kereszt ferences templom, vagy más néven Vártemplom) helyén álló székesegyházban. A váci ferences templom és rendház helyén az 1074-ben az I. Géza király alapított székesegyház állt, mely a tatárjárás alatt pusztult el. Az 1076-ban elhunyt alapító királyt ebbe a templomba temették. I. Géza király Vácot választotta magának lakóhelyül.


1075. böjti zsinat, invesztitúraháború kezdete, cölibátus

A pápák és császárok több évszázadig tartó küzdelme VII. Gergely pápaságával (1073 – 1085) kezdődött. Gergely a bencés Cluny kolostorból kiinduló nézeteket akarta kiterjeszteni az egész egyházra. Célja – melyet nyíltan meg is vallott az 1075 – ben, Dictatus Papae című levelében – egy az egész világot uraló szervezet létrehozása. Ehhez először ki kellett vonni a püspököket a császár irányítása alól, ezért hatalomra lépése után érvénytelenítette a simónia (pénzen) útján vett hivatalokat. Ugyanakkor megtiltotta a papi házasságot.
Az 1075 – ös böjti zsinaton nyíltan föllépett az invesztitúra pápai joga mellett. Jól jött Gergelynek, hogy IV. Henrik még nem volt császárrá koronázva. Henrik válaszul a wormsi zsinaton 1076 – ban – a Gergely ellen fordult főpapokkal– megfosztotta Gergelyt a pápai címtől, azonban a hercegek nem támogatták ezen lépését, ezért nem is igazán veszélyeztette Gergely hatalmát. Cserébe Gergely kiátkozta Henriket. Ezt kihasználva a németországi hercegek fellázadtak Henrik ellen, aki kénytelen volt “bűnbocsánatot kérni” Ez volt a híres Canossa – járás (1077). Gergely megbocsátott, azonban Henrik azonnal ellene fordult. Az újabb kiátkozások már nem értek semmit. Henrik kétszer is megostromolta Rómát. A küzdelem tovább folytatódott. II. Callixtus és V. Henrik (1106 – 1125) megkötötték a wormsi konkordátumot (1122). Ezen írás szerint az invesztitúrát megosztották:a pápa adja át a gyűrűt és a pásztorbotot, a császár pedig a jogart.

 

Az Egyházi Törvénykönyv

247. kán. -- 1. §. A nőtlenség állapotának megtartására megfelelő neveléssel készítsék fel őket, hogy megtanulják a celibátust úgy becsülni, mint Isten különleges ajándékát.
2. §. Megfelelően ismertessék meg a növendékekkel az egyházban szent szolgálatra rendelt személyek sajátos feladatait és terheit, s ne hallgassák el a papi élet egyetlen nehézségét sem.

277. kán. -- 1. §. A klerikusok kötelesek a mennyek országa kedvéért örökös és teljes önmegtartóztatásban élni, ezért meg kell tartaniuk a celibátust, mely Isten különös ajándéka; ezáltal a szent szolgálatra rendelt személyek könnyebben kapcsolódhatnak osztatlan szívvel Krisztushoz, és szabadabban szentelhetik magukat Isten és az emberek szolgálatára. 

2. §. A klerikusok kellő óvatossággal viselkedjenek az olyan személyekkel szemben, akiknek látogatása veszélyezteti önmegtartóztatási kötelezettségük teljesítését, vagy a hívőket megbotránkoztatja.

3. §. A megyéspüspök hatáskörébe tartozik, hogy erről pontosabb szabályokat adjon ki, és hogy ennek a kötelezettségnek a megtartásáról az egyes esetekben ítéletet alkosson.

291. kán. -- A 290. kán. 1. sz-ban említett eset kivételével a klerikusi állapot elvesztése nem vonja maga után a nőtlenség kötelezettsége alóli fölmentést is; ezt csakis a római pápa adhatja meg.

599. kán. -- A mennyek országáért vállalt tisztaság evangéliumi tanácsa, mely az eljövendő világ jele és az osztatlan szívben a bőségesebb termékenység forrása, magában foglalja a celibátusban való teljes önmegtartóztatás kötelességét.

1037. kán. -- Az állandó diakonátusra készülő nőtlen embert és az áldozópapságra készülőt csak akkor vegyék fel a diakonátus rendjébe, ha az előírt rítus szerint Isten és az egyház színe előtt nyilvánosan vállalta a nőtlenség kötelezettségét, vagy szerzetes intézményben örök fogadalmat tett.

(Forrás: depositum.hu) 


1076. wormsi zsinat IV.Henrik kirúgja a pápát

IV. Henrik (1056–1106) császár válasza nem sokat váratott magára. A hozzá hű püspökökkel – akiknek amúgy sem tetszett a kötelező cölibátus – letétette a pápát. A pápa válaszul kiátkozta a császárt, és minden hűbéresét felmentette hűségesküje alól. Ekkor mutatkozott meg igazán az egyház megnövekedett tekintélye: a német püspökök többsége nem mert szembeszállni a pápai akarattal. Nehezítette Henrik helyzetét, hogy a német hercegek egy része kihasználta az alkalmat, és megpróbálta önállósítani magát. A császár megingott trónját csak úgy menthette meg, ha feloldozást nyer a pápától.

Európa leghatalmasabb uralkodója 1077 csikorgó telén három napon át vezekelt Canossa vára alatt, amíg a pápa végül kegyeskedett feloldozni. A Canossa-járással az invesztitúra-harc nem ért véget. A megaláztatást túlélő Henrik ellenpápát választatott, majd Rómába is bevonult, Gergely pápa pedig száműzöttként halt meg.


VII. Gergely pápa kitagadja IV. Henriket

A pápa kiátkozta a császárt, és minden hűbéresét felmentette hűségesküje alól. Ekkor mutatkozott meg igazán az egyház megnövekedett tekintélye: a német püspökök többsége nem mert szembeszállni a pápai akarattal. Nehezítette Henrik helyzetét, hogy a német hercegek egy része kihasználta az alkalmat, és megpróbálta önállósítani magát. A császár megingott trónját csak úgy menthette meg, ha feloldozást nyer a pápától.


1077. Canossa járás

Heinrich 4 g.jpg Pope Gregory VII.jpg

VII. Gergely a canossai eseményekről

„Ezenközben biztos értesülést szereztünk arról, hogy megérkezett a király, aki, mielőtt Itáliába jött volna, könyörögve küldött hozzánk követeket és megígérte, hogy minden tekintetben elégtétellel szolgál Istennek, Szent Péternek és nekünk. Kötelezte magát arra is, hogy életének megjavítására mindenben engedelmeskedni fog nekünk, csak elnyerhesse tőlünk a feloldozásnak és az apostoli áldásnak kegyelmét; mikor pedig vétségei miatt küldötteink útján több alkalommal keményen megfeddtük, végül is, hogy megmutassa békés és szilárd elhatározását, kevesed magával eljött Canossa városába, melyben akkor tartózkodtunk, és ott a kapu előtt három napon keresztül minden királyi dísz nélkül, szánalomkeltő módon, mezítláb, darócba öltözve ácsorgott, és sok siránkozással esedezett az apostoli könyörület támaszáért és vigasztalásáért… Végül töredelmétől és a jelenlevők esedezésétől legyőzetve a kiközösítés bilincsének feloldásával a közösség kegyelmébe és az anyaszentegyház kebelébe visszafogadtuk…” (Forrás: sulinet.hu)


1077-1095. I. Szent László

Fájl:King St. Ladislaus.jpg

I. (Szent) László (Lengyelország, 1046. június 27. – Nyitra, 1095. július 29.) Árpád-házi magyar király (1077 – 1095). Bátyja, I. Géza után lépett a trónra, utóda Könyves Kálmán volt.

I. Béla magyar király és Richeza lengyel hercegnő (II. Mieszko Lambert lengyel fejedelem lánya) második fia volt. Egy gyermekének a neve ismert, ő Szent Piroska, későbbi bizánci császárné. A László név szláv eredetű, a Vladiszláv keresztnévből származik, a jelentése: hatalom és dicsőség.

Királyként roppant szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, melynek eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban. Uralkodása idején Magyarország, fennállása óta először, képes volt a hódításra. 1091-ben elfoglalta Horvátországot, miután beavatkozott az ottani belviszályokba.

Erősen keresztény hitű, bátor, harcias király volt. Az ő uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspök, I. István, Szent Imre, András és Benedek remeték. Előbb Somogyvárott, majd 1106-ban Váradon helyezték örök nyugalomra véglegesen, az őáltala alapított régi Székesegyházban, mely akkor a nagyváradi várban volt. Őt magát 1192-ben avatták szentté.


1083. István szentté avatása

VII. Gergely pápa (pápa: 1073–1085) és Szent László király (ur.: 1077–1095) több alkalommal érintkeztek egymással, amit hiteles vatikáni források bizonyítanak. Sajnos az a levél azonban nem maradt fenn, amiben Szent László a pápai engedélyt kérelmezte a szentté avatáshoz, de Szent Gellért írása megőrizte VII. Gergely pápa engedélyét: „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék.”

I. László magyar király 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápai engedélyével, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében I. István király ezüstládába zárt ereklyéit a székesfehérvári Bazilikában oltárra emelte, ami I. István király szentté avatását jelentette. Ezután „a felszentelés ünnepségének befejeztével a szent testet az egyház közepén (in medio domus) fehér márvány szarkofágban helyezték el.” Ezzel ő lett az első magyar katolikus szent és egyben szent király.


1086. dunai bolgár állam megszabadulása a bizánciaktól


1095. Clermonti zsinat II.Orbán

Az első keresztes háború közvetlen előzménye az 1095. évi clermont-i zsinat volt, amely novemberben ülésezett. II. Orbán pápa már nyár végén megérkezett Franciaországba. Útja során beleavatkozott a francia egyház ügyeibe is: augusztus 5-én Valence-ban volt, 11-én Le Puyben. Innen levelet küldött a francia püspököknek, amelyben novemberre Clermont-ba hívta őket. Ezután délnek indult, a szeptembert Provance-ban töltötte: Avignonban, majd Saint Gilles-ben. Október elején ért Lyonba, majd továbbhaladva 25-én Clunyben felszentelte a nagy bazilika főoltárát. Eztán Sovignyben lerótta tiszteletét Szent Maiolus clunyi apát sírjánál, végül a clermont-i püspök kíséretében a zsinat helyszínére érkezett. Útja során valószínűleg már tárgyalt Adhemarral, Le Puy püspökével, illetve Saint Gilles-i Rajmunddal, Toulouse grófjával a későbbi terveiről.

A clermont-i zsinat 1095. november 18-ától 28-ig tartott, körülbelül háromszáz egyházi személy vett részt rajta. Általánosságban véve megismételték a laikus invesztitúra, a szimónia, és a papi házasság elleni dekrétumokat, a konkrét ügyeket tekintve pedig kiközösítették Fülöp királyt házasságtörés, Cambrai püspökét szimónia miatt, valamint megállapították Lyon érsekségének elsőbbségét a sens-i és reimsi egyháztartományokkal szemben. A pápa november 27-én, egy keddi napon nyilvános gyűlést tartott. Egyházi és laikus emberek akkora tömege gyűlt össze (hála a korábbi kihirdetésnek, miszerint nagy horderejű bejelentésről lesz szó), hogy a pápai trónt a város keleti kapujánál a mezőn kellett felállítani, mert nem fértek be a zsinatnak addig helyet adó székesegyházba. A beszéd eredeti szövege ugyan nem maradt fenn, de a hatást jól érzékelteti a fennmaradt öt későbbi beszámoló is. A pápa elbeszélte, hogy a keleti kereszténység segítségét kéri tőlük, segítsenek nekik a szeldzsukok elleni harcban. Majd beszélt Jeruzsálemről, a Szent Városról, amely a hitetlenek kezére került s a keresztény zarándokok nem, vagy csak hatalmas nehézségek árán tudnak eljutni a szent helyekre.

Eztán felszólította a jelenlevőket és minden nyugati keresztényt, hogy vonuljanak keleti testvéreik megsegítésére. Aki vállalkozik az útra, és elesik a harcban, az feloldozást és bűnbocsánatot nyer. „Deus le volt!” – „Isten akarja!” – kiáltozott a tömeg. Valahonnét előkerült egy vörös posztódarab, amelyből nyomban kereszteket hasogattak ki. Miután II. Orbán pápa befejezte beszédét, Le Puy püspöke azonnal fölállt székéből és a pápa elé térdelve kérte, hadd vegyen részt a vállalkozásban. Majd Gergely bíboros rázendített a Confiteorra, a tömeg visszhangozta. Az ima után a pápa ismét szólásra emelkedett, feloldozást adott, és elbocsátotta a jelenlevőket.

Ezután a zsinat határozott arról, hogy aki hadba indul Krisztus zászlaja alatt, az nem csak feloldozást nyer világi bűnei alól, de vagyonáért a helyi püspök felel annak távollétében, és a harcos visszatérte után hiány nélkül vissza kell szolgáltatni neki. Továbbá eldöntötték, hogy az, aki felveszi a keresztet, annak meg kell esküdnie, hogy elmegy Jeruzsálembe, de senki nem indulhat el anélkül, hogy meg nem tanácskozta volna a dolgot a lelkiatyával. Az időseket és betegeket inkább le kell beszélni az expedícióról, a papok és szerzetesek pedig csak püspökük, illetve apátjuk kezéből vehetik fel a keresztet. A gyülekezőt következő év Nagyboldogasszony ünnepére (augusztus 15.) tűzték ki.

Szónoklatának hatása messze meghaladta II. Orbán számításait. Ezzel s az első keresztes hadjárattal gyakorlatilag megkezdődött Nyugat-Európa közel kétszáz évig tartó, a Közel-Keletre irányuló fegyveres expanziója, amely kihatott a kor társadalmára éppúgy, mint kulturális fejlődésére.
A zsinatról a zsidók egy gyásznapon, a tisá beávon emlékeznek meg.


1095-1116. Könyves Kálmán magyar király


1096. Elsô keresztes hadjárat

A középkori világot az erős vallásos hit jellemezte. Európában a kereszténység volt a fő vallás, míg Délnyugat-Ázsiában, Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten az iszlám. Az iszlám vallás egyik követelménye volt a dzsihád, a szent háború, amelyet a hitetlenek ellen kellett vívni. Mohamed próféta halála után utódai, a kalifák, megkezdték az iszlám fegyveres terjesztését előbb Ázsiában, majd Afrikában és végül elfoglalták az Ibériai-félszigetet. Előrenyomulásukat csak Martell Károly frank majordomus tudta megállítani 732-ben a poitiers-i csatában.

A hódító hadjáratok egyik fontos mozzanata volt, amikor 639-ben Omár kalifa serege elfoglalta Jeruzsálemet. Jeruzsálem elvesztése a keresztények számára nagy veszteség volt, mivel szent helynek tartották, amiért Jézus itt élt, tanított és a kereszthalált is itt szenvedte el. Ugyanakkor viszont a muszlimok és a zsidók számára is szent hely volt. A zsidóknak azért, mert itt állt valaha templomuk, valamint mert hitük szerint itt akarta feláldozni fiát, Izsákot Ábrahám, az isten parancsára, a muszlimoknak pedig azért, mert hitük szerint innen szállt Mohamed próféta a mennybe. Így Jeruzsálem vita tárgya lett a keresztények és a muszlimok között.

Kezdetben az arabok továbbra is engedélyezték a Szent Sír látogatását a keresztények számára, annál is inkább, mert a keresztényekre és zsidókra tisztelettel tekintettek abban az időben, amiért az ő vallásuk is kinyilatkoztatott vallás és szent könyveik vannak (Biblia). A két vallás követőire az Ahl-al-Kitab („a könyv népe”) kifejezést használták és szabadon gyakorolhatták vallásukat az iszlám kalifátusokon belül is, csupán fejadót (dzsizja) kellett fizetniük cserébe.

Egy idő után azonban a békés állapotok megszűntek. A 996-1021 között uralkodó Hakem kalifa uralma alatt keresztény- és zsidóüldözés kezdődött. A kalifa a keresztényeket egy fakereszt, míg a zsidókat egy fa ökörfej viselésére kötelezte. A két vallás képviselőit büntetlenül meg lehetett ölni, akár az utcán is. Az üldözések Hakem megmérgezése után véget értek, de továbbra is történtek atrocitások a keresztények ellen, valamint egyre gyakoribbá váltak a nyugati zarándokok elleni rablótámadások.

A 11. század vége fele a szeldzsukok uralmuk alá hajtották a Bagdadi Kalifátus nagy részét. 1078-ban Jeruzsálemet is elfoglalták. Időközben megtámadták Bizáncot is és 1071-ben a manzikerti csatában katasztrofális vereséget mértek Romanosz Diogenész bizánci császár seregére. Nem sokkal később, az 1081-ben trónra került I. Alexiosz segítséget kért VII. Gergely pápától a szeldzsukok ellen, de a pápa el volt foglalva az invesztitúra jogáért folytatott küzdelemmel, a német-római császárral szemben. Később azonban II. Orbán pápa erre a segítségkérésre hivatkozva hirdette meg a „fegyveres zarándoklatot” Jeruzsálembe.


1098.
Cisztercita szerzetesek megalakulása

A ciszterci szerzetesrend (rövidítve O.Cist., teljes latin neve Sacer Ordo Cisterciensis; magyarul gyakran, de helytelenül cisztercita rendnek említik) egy római katolikus szerzetesrend.
Ez a szerzetesrend Nursiai Szent Benedek rendjének egyik ága, melynek keletkezésére alkalmul szolgált, hogy Szent Benedek rendjét az eredeti fegyelemre és szellemre visszavezesse. Molesme-i Szent Róbert 1098 márciusában húsz rendtársával Citeaux-ban (lat. Cistercium, innen a név), Dijon vidékén telepedett le egy elhagyatott, zord helyen, hogy itt, a világtól elzárva, könnyebben követhessék mindenben Szent Benedek szabályzatát. Szent Róbertnek egy év múlva vissza kellett térnie Molesme-be, utána Szent Alberik vette át az új telep irányítását, aki határozott lépéseket tett az önálló rend kifejlesztésére. Alapítójának tekinthető Harding Szent István is, aki Angliából származott.

Egy ideiglenes szabályzat (Instituta monachorum Cisterciensium de Molismo Venientium) összeállítása, a ruházat színének meghatározása (fehér habitus, barna, később fekete skapuláréval) és II. Paszkál pápától 1100. április 18-án kapott védelmi okirat: ezek szolgáltatták az önálló fejlődés alapjait. Az új rend a teljes szervezettséget a következő apát, Harding Szent István alatt 1119-ben érte el, az úgynevezett Carta Caritatis szabályzattal.

Ugyancsak ezen apát idejében – a legválságosabb időben – virágzott fel az új rend, elsősorban azért, mert Szent Bernát harminc társával együtt belépett a rendbe, és egyéniségével az egész keresztény világban nevet és dicsőséget szerzett a rendnek, a közösség belső életét is századokra megszentelte.

Rövidesen négy újabb apátság jött létre Citeaux-ból: La Ferté (1113), Pontigny (1114), Clairvaux (1115) - melynek Szent Bernát lett az apátja -, valamint Morimond (1115). Ezekből az apátságokból, mint Citeaux hajtásaiból azután mind újabbak jöttek létre, így Szent Bernát élete végére (1153) már 343 kolostor létezett szerte Európában. A 14. században az összes férfi és női cisztercita kolostorok száma meghaladta az 1750-et.


1099 Keresztesek elfoglalják Jeruzsálemet


1099-1187 Jeruzsálemi királyság

Fájl:Near East 1135.svg Fájl:Flag of Kingdom of Jerusalem.svg

Jeruzsálemi Királyság (latinul: Regnum Hierosolimitanum, franciául: Roiaume de Jherusalem) a középkori palesztinai államalakulat volt, amelyet 1099-ben az európai keresztények hoztak létre az I. keresztes hadjárat során a muszlimoktól elfoglalt területeken. A királyság 1291-ig állt fenn, amikor is a két utolsó keresztesek kezén lévő város is megadta magát a muszlim seregeknek.

Antiochia, Tripoli és Edessza keresztes államainak uralkodói Jeruzsálem királyának vazallusai voltak. Hűségükért és katonai szolgálataikért cserébe segítséget és védelmet kaptak. Maga a királyság négy nagy hűbéres területet foglalt magába: Jaffa és Askalon grófságát, Krak vagy Montreál uradalmát, a Galileai Hercegséget és Szidón uradalmát. A királyi birtokot Jeruzsálem és a körülötte fekvő területek, Türosz és Akkó alkották. Bár a hűbéruradalmak örökletesek voltak, a királynak gyakran bele kellett szólnia az öröklési vitákba és erővel érvényesíteni a Jeruzsálemi Határozatokat, azt a törvénykönyvet, amelyen a királyság kormányzása alapult.

A királyság nem volt gazdag. A muszlimokkal folytatott kereskedelem, a banki tevékenység és a zarándokokra kivetett adók és vámok biztosították a kormányzat működéséhez szükséges pénzt. Bár voltak termékeny vidékek, a terület jelentős része kopár, sivatagos volt. A rosszabb években Szíriából kellett gabonát importálni a lakosság ellátására.

Az I. keresztes hadjáratot követően Jeruzsálem első királyai, I. Balduin (1100-1118) és II. Balduin (1118-1131) a tengerparti városok elfoglalásával és Palesztina belső és északi területeit védő erődök építésével stabilizálták a királyságot. A későbbi uralkodók felhagyva az addigi politikával déli irányba próbáltak terjeszkedni. Miután a II. keresztes hadjárat (1147–1149) kudarca után a muszlimok fokozatosan megerősítették pozicíóikat, I. Amalrik király (1163-1174) támadásokat intézett Egyiptom ellen, de kudarca hozzájárult Szaladin muszlim vezér (1169-1193) felemelkedéséhez. Szaladinnak sikerült az addig megosztott iszlám világot a Szentföld elleni nagy hadjáratra egyesítenie. IV. Balduin (1174-1185) halála után a királyság vereséget szenvedett a hattini csatában, majd 1187. október 2-án Szaladin seregei Jeruzsálemet is elfoglalják. A III. keresztes hadjárat területi nyereségei ellenére a város muszlim kézen maradt. Jeruzsálem eleste után a kiráyok Akkót tették meg fővárosuknak. A 13. század folyamán az újabb keresztes hadjáratok ellenére a királyság területe fokozatosan felmorzsolódott.

Az ázsiai szárazföldről 1291-ben kiszorítva a Lusignan-dinasztia utolsó jeruzsálemi királya, II. Henrik Ciprus szigetére vonult vissza. A Lusignan-dinasztia tagjai itt uralkodtak a 15. század végéig és továbbra is igényt tartottak a Jeruzsálem királya címre.


1102-1918 Magyar - Horvát perszonálúnió

A perszonálunió két (esetleg több) független állam olyan szövetsége, amelyet a közös uralkodó személye kapcsol össze.

Mivel az államok megtartják önállóságukat, a perszonáluniónak nincs közös neve, ezért gyakran a nagyobbik ország nevén emlegetik (például a Jagellók korában létrejött lengyel–litván perszonáluniót inkább Lengyelországnak hívták.) Mai példája az Egyesült Királyság és a nemzetközösségi királyságok viszonya.
Általában úgy jön létre, hogy egy ország uralkodóját egy másik ország erre feljogosított szervezetei szintén uralkodójuknak választják. (A dinasztikus típusú trónutódlásnál ez nemigen jöhet szóba). Erre mind belpolitikai, mind külpolitikai okból sor kerülhet. (A belső egyensúly megteremtése, illetve közös ellenség esetén).
Magyar Királyság és Horvátország között 1102-től egészen 1918-ig


1116. kommuna mozgalom kezdete Laonban

A kommuna mozgalom


A kora középkori kereskedelmi és ipari központok egy-egy földesúr birtokán feküdtek. Az egy helyre összegyűlt kereskedők és iparosok közösséget, azaz kommunát alkottak. (A kommuna a latin communitas szóból ered, melynek jelentése: közösség.) Szerették volna kivonni magukat az urak hatalma alól, hogy saját maguk kezébe vegyék a sorsuk irányítását.
A kereskedők hagyományos szabadságára, önigazgatására hivatkozva kezdték meg harcukat.
A városlakók szinte folytonos tevékenysége volt a biztonságot jelentő városfalak erősítése. A falak építőanyagaira a malterkeverők, a falazók, az ácsok, a pallérok fizetésére elő kellett teremteni a pénzt, s a munkálatokat meg kellett szervezni. A városlakók, azaz a polgárok ezért tisztségviselőkből álló tanácsot választottak maguk közül, amely a falak építését irányította, s a városi közigazgatás egyéb feladatait ellátta. A városi tanács élén a polgármester állt.
A városfalak és a közcélú városi épületek (városházák, templomok, raktárak, vásárcsarnokok) költségeit adóból térítették, amit minden polgárra kivetettek, s amelynek összegét a vagyon arányában állapították meg. A városi adó közcélú rendeltetése a földesúri adóhoz képest új jelenség.
A városi tanácsokat nemegyszer heves küzdelem után ismerték el a püspökök és a világi urak. A felkelések hulláma Itáliából indult s átterjedt a Rajna völgyébe, majd Franciaországba. A sikerek után a városi tanácsok megalkották a városok alkotmányát, a városi jogok gyűjteményét. Ezekben a város szabadságot biztosított polgárainak a földesúrral szemben, a törvényekkel szabályozta a város lakóinak életét. A szabad polgárság viszont vagyonilag rétegződött. A város így kiváltságolt területté vált, s ezért merőben különbözött a vidéktől. A városfal is ezt az elkülönülést hangsúlyozta (a védelmi funkció mellett).


1116-1131. II. István magyar király

II. István (1101. – 1131. március 1.), Árpád-házból származó magyar király. 1116. február 3-ától haláláig uralkodott. Apja Kálmán magyar király, anyja Kálmán első felesége Buzilla, szicíliai normann hercegnő volt. Ikertestvére, László 1104 körül meghalt. Nővérének Zsófiának későbbi férje nem ismert, csak annyit tudunk róla, hogy az ő fia volt Saul, aki rövid ideig trónörökösként szerepelt a magyar történelemben. István féltestvére volt Borisz, aki Kálmán második, elűzött feleségétől született, és Kálmán nem ismerte el fiának.


1122. wormsi konkordátum V.Henrik - II.Callixtus

A wormsi konkordátum annak a megegyezésnek az elnevezése, melyet a pápaság és a császárság kötött 1122. szeptember 23-án a köztük folyó hatalmi harcok lezárására Worms városánál. Az invesztitúra joga ezután megoszlott a világi vezető császárság, és az egyház élén álló pápaság között.

A konkordátum szövege (angol)


1123. elsô lateráni zsinat: invesztitúra vége

Az első lateráni zsinat a katolikus egyház 9. egyetemes zsinata, amelyet 1123. március 18. és április 6-a között tartottak Rómában a lateráni zsinati aulában. A zsinatot II. Kallixtusz pápa hívta össze 1122-ben elsősorban a wormsi konkordátum megerősítésére, amely az invesztitúraharc lezárását rendezte a pápa és a császár között. Kb. 300 püspök és több mint 600 apát vett rajta részt, és személyesen a pápa elnökölt. 22 kánont fogalmaztak meg, melyek megerősítették a korábbi rendelkezéseket a szimóniáról, a papi cölibátusról és az ún. „treuga Dei” megtartásáról. A zsinaton ezen kívül szabadságot igényeltek az Egyház számára, valamint a kereszteseknek teljes búcsút, hozzátartozóiknak védelmet ígértek, és kiközösítéssel sújtották azokat, akik a római zarándokokat kirabolták.
A zsinat egyetemes jellegét sokszor megkérdőjelezik, eredeti aktái hiányoznak, a törvények csak kánongyűjteményekben maradtak fenn.


1131-1141. II.Vak Béla magyar király

II. (Vak) Béla (1108-1110 körül – 1141. február 13.) Árpád-házból származó magyar király. 1131. április 28-ától haláláig uralkodott. Apja Álmos herceg, I. Géza, magyar király fia, anyja Predszláva, II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leánya.
Béla három gyermek közül másodikként született. Nővére, az 1106 körül született Adalheid, húga az 1110 vége körül született Hedvig volt. Adalheid az 1120-as évek elején Szobjeszláv cseh herceg felesége lett, Hedvig 1131 körül III. Lipót osztrák őrgróf fiához, Adalberthez ment férjhez.


1138. III. Boleszláv lengyel fejedelem felosztja országát

1138-ból való végrendeletében Ferdeszájú Boleszláv bevezette Lengyelországban a szeniorátus intézményét, hogy ilyen módon őrizze meg az ország egységét attól, hogy fiai harcoljanak egymással a hatalomért. Az országot részekre osztotta: Elűzött Ulászlónak Sziléziát adta Wrocław fővárossal, Göndörhajú Boleszlávnak Mazóviát Płock fővárossal, Öreg Mieszkónak Nagy-Lengyelországot Poznań fővárossal, Sandomierzi Henriknek a sandomierzi földeket, Sandomierz fővárossal. A legidősebb Piast lett a senior (princeps) az ő senior országrésze Kis-Lengyelország és Pomeránia lett. Lehet, hogy egy részt Boleszláv özvegye is örökölt. Halála után ennek ez rész visszaszállt a senior országrészhez.


1141-1161. II. Géza magyar király

II. Géza (Tolna, 1130 – 1161. vagy 1162. május 31.) 1141-től 1161-ig Magyarország királya. II. Béla király és Ilona legidősebb fia.


1154-1189.
II. Henrik: Anglia király

Fájl:Henry II of England.jpg

II. Henrik (Le Mans, 1133. március 5. – Château de Chinon, 1189. július 9.) angol király (1154–1189 között), apja örököseként Anjou és Maine grófja, anyja révén Normandia hercege, házassága révén Aquitánia és Gascoigne hercege, 1171-től Írország ura. Uralkodása során kiterjesztette az angol királyok fennhatóságát Wales, Skócia és Franciaország nagy részére. A második Anjou-ház vagy más néven a Plantagenet-ház első uralkodója.


1161. Lübeck és Hamburg kereskedelmi szövetség. Hanza

(Hanse), elavult német szó, mely eredetileg «csoportot», azután közös célra alakult társaságot, szövetkezetet (Gilde) jelentett. A szövetség tagjait hanz névvel jelöltétk. Mint kereskedelmi szövetség a H. és annak raktára a Hanshus legelőször angol oklevelekben fordul elő a XII. sz. első harmadában. «Mercatores hansati»-ról egy 1204. kelt francia oklevél emlékezik. Hanza-grófok, vagyis egy-egy hanzának elöljárói pedig már 1190. említtetnek Regensburgnál. A hansen igével, az uj tagok fölvételénél divatozó sajátságos eljárást jelölték (Köln 1259). A hanza szó a külfölddel való kereskedés jogát és az ezen jog után fizetendő adót is jelentette, amint ez Barbarossa Frigyesnek 1188. Lübeck városának adott szabadságleveléből is kitünik. H. alatt végül azt a járulékot is értették, melyet a társaság minden egyes tagja a közös pénztárba befizetni tartozott.

Hogy a német nagyvárosok u. n. hanzája vagy hanzaszövetsége (unio hanseatica) mely évben keletkezett, azt biztosan megállapítani nem lehet. Azonban tény, hogy a német kereskedők londoni szövetkezetének nyomai az 1000-ik évre vezethetők vissza.

Az időszak szimbolikus kezdete 1161, amikor Lübeck városát, a szövetség központját, újraalapították. Eleinte a Hanza fogalom a külföldön élő kereskedők szövetségét jelentette. A 13. század végére a városok Hansái megerősödtek – kereskedővárosok komoly szövetségévé, melyek közös politikai alapelvet vallottak.


1161-1171. III. István magyar király

Fájl:Chronicon Pictum P121 III. István koronázása.JPG

III. István (1147. – Esztergom, 1172. március 4.) Magyarország Árpád-házi királya, II. Géza és Eufrozina kijevi hercegnő idősebbik fia.III. István 1147-ben született, keresztapja VII. Lajos francia király lett, aki keresztes hadai élén éppen születésekor vonult át az országon. Istvánt 1152-ben hivatalosan is trónörökösnek nevezték ki, amit ellenségesen figyelt Géza két fivére, László és István, akik Konstantinápolyban, I. Mánuel bizánci császár udvarában várakoztak bátyjuk halálára, ami végül 1162. május 31-én következett be. III. Istvánt néhány nap múlva megkoronázták. Királyként mögötte állt anyja és Lukács esztergomi érsek. Eufrozina elsősorban a német területekkel fennálló jó viszony kiépítésében segített. Nagyrészt neki köszönhető, hogy 1168-ban István feleségül vette Anna ausztriai hercegnőt, II. Henrik herceg lányát.


1162. II. László magyar király

Fájl:Chronicon Pictum P121 A korona elrablása.JPG

II. László (1131. – 1163. január 14.) magyar ellenkirály. Unokaöccse, III. István uralkodása alatt 1162 júliusától haláláig uralkodott. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Második fiúgyermekként született.
Röviddel apja hatalomra kerülése előtt születhetett. Az első róla szóló híradás szerint anyja 1131 nyarán magával vitte a vérengzéssel végződött aradi gyűlésre, hogy a vak uralkodó iránti részvétet fokozza. Egy II. Géza kori oklevélből ismert, hogy Béla 1137 tavaszán az esztergomi gyűlésen a röviddel korábban birtokba vett Bosznia hercegévé tette másodszülött fiát. A cím nyilvánvalóan nem jelentett tényleges hatalmat, a terület kormányzását a király megbízásából a mindenkori boszniai bán látta el.
A Lászlóval kapcsolatos források ezután mind a királyi hatalom megszerzésével vagy megtartásával kapcsolatos eseményekről szólnak. II. Géza apjától az uralmat még szilárd belpolitikai helyzetben vette át, nem volt az országban olyan politikai erő, amely uralmát megkérdőjelezte volna. Ez az ötvenes évekre megváltozott. 1152-ben Géza hercegi ellátásban részesítette testvéreit, ami azt jelzi, hogy az Árpád-ház Álmos-ágának hatalomra kerülése óta felnőtt egy nemzedék, amely részt kívánt a hatalomból. Többen lehettek olyanok is, akik – elsősorban a sorozatos külső háborúskodás miatt – nem voltak elégedettek II. Géza uralmával. Ezek közé tartozott a király anyai nagybátyja, Belos bán is, aki húsz éven keresztül a király hűséges támasza volt, az ötvenes évekre azonban a trónkövetelő István herceghez – a későbbi IV. Istvánhoz – pártolt. A hercegi tartás nem elégítette ki Géza testvéreit, István 1157-ben, László 1160-ban lázadt fel. A sikertelen lázadás után menekülniük kellett és mindketten I. Mánuel bizánci császár udvarába kerültek. László ekkor már özvegy volt, de első feleségéról semmilyen információnk nincsen. Mánuel – Istvánhoz hasonlóan – neki is felajánlott egy bizánci hercegnőt feleségül, ő azonban ezt nem fogadta el, mert tartott attól, hogy magyarországi híveiben ellenszenvet váltana ki a Bizánc irányában vállalt elkötelezettség. Számítása helyesnek bizonyult, mert mikor II. Géza 1162. május 31-én bekövetkezett halála után Mánuel haddal vonult fel, hogy István herceget a magyar trónra juttassa, a magyar urak Lászlót választották királynak. Mánuel elérte, hogy László királysága mellett István megkapja az ország egyharmadára kiterjedő dukátus feletti uralmat. Ezzel rövid időre ismét újjáéledt Magyarországon a dukátus intézménye, melyet Könyves Kálmán szüntetett meg 1106 körül.
A magyar egyház élén 1158 óta ekkor Lukács esztergomi érsek állt, aki – kortársához, Becket Tamáshoz hasonlóan – az egyház új eszméi iránt elkötelezett főpapság képviselője volt. Lukács nem volt hajlandó megkoronázni a trónkövetelőt és mikor a koronázást Mikó kalocsai érsek 1162 júliusában mégis elvégezte, kiátkozta az új királyt. Az érseket László parancsára börtönbe vetették.
László uralkodásáról kevés adat van. Bár bizánci segítséggel jutott a trónra, semmi nem utal arra, hogy a bizánci császár vazallusa lett volna. Feltehetően jelentős belső hatalmi bázisa volt. Az is erre utal, hogy a Pozsonyba menekült unokaöccsét nem támadta meg, tehát nem érezte hatalmát veszélyeztetve III. Istvántól. A pápa kérésére Lukács érseket is kiengedte a börtönből, bár mikor a kimondott átkot nem vonta vissza ismét fogságba vettette.
Uralkodása alig fél évig tartott. Feltételezés, hogy mérgezésben halt meg. Székesfehérváron temették el. Egy utódjáról tudunk, leánya Mária 1167 decemberében Michieli Vitale velencei doge fiának, Miklósnak lett a felesége.


1163. Béla herceg Bizáncba kerül


A tizenöt éves Béla herceg a magas politikai érdekeknek megfelelően Bizáncba került. 1163-ban a magyar–bizánci háborúkat csitítani hivatott békekötések egyike parancsolta így, mert I. Mánuel császár (1143–1180) – I. (Szent) László (1077–1095) király unokája – saját leánya, Mária számára választotta jegyesül. Úgy látszott ekkor, sorsa végleg Bizánchoz köti. Megérkezte után magyar nevét elvették, s a császár apai nagyapja után Alexiosznak hívták. 1165-ben Mánuel trónutódjává nyilvánította, mivel az uralkodónak akkor még nem volt fia. Alexiosz–Béla egy leendő baszileuszhoz méltó nevelést kapott. A görög nyelvet, államigazgatást, hadtudományt, diplomáciát a legmagasabb szinten kellett elsajátítania. Hanem trónöröklésének a reménye 1169 őszén szertefoszlott: Mánuelt második asszonya fiúval ajándékozta meg. Erre felbontották jegyességét, s Mária helyett az új császárné féltestvérével kárpótolták. Châtillon Ágnes (Anna), Konstancia antiochiai fejedelemnő és Châtillon Raynald keresztes lovag lánya 1170 tavaszán nyújtotta kezét Bélának, aki mint Magyarország, Dalmácia és Horvátország hercege címezte magát, ezzel is a Bizánctól való lelki távolodására utalt. Így amikor bátyja, III. István király (1162–1172) halálhírét hozó követek keresték fel, Béla könnyű szívvel, de barátsággal hagyta ott nevelőatyját, hogy hazája trónját elfoglalja. A kettős, magyar–bizánci neveltetésű III. Béla egyedülálló felkészültséggel kezdte uralmát, egy év alatt megtörte kemény ellenzékét: Eufroszina anyakirályné és Lukács esztergomi érsek Béla öccsét, Géza herceget akarta királynak, de a lázadó testvérre börtön, Lukácsra pedig hosszú mellőzés várt. Az előző kormányzatból mindazonáltal a legtöbben elfogadták új uruknak Bélát, akitől megbecsülést és méltóságot kaptak. A megszilárdult belbiztonság mellé kedvező külpolitikai lehetőségek adódtak. Mánuel halála után súlyos belviszály, valamint szerb és bolgár függetlenségi harcok sora gyengítette a keleti császárságot, amely szinte vonzotta a magyar hódítást. Ez a Tengermellék, Béla egykori „hozománya” gyors visszavételével indult. 1181-re a Magyar Királyság területi épsége helyreállt, sőt, Zára, a fontos kikötőváros is hozzá pártolt Velencétől. A király ezután tovább terjeszkedett Bizánc rovására. Új területfoglalásait csak leánya, Margit és II. Izsák császár (1185–1195, 1203–1204) házasságkötésekor, 1185 végén adta vissza „nászajándékul”. Általánosságban elmondható, hogy III. Béla király kiegyensúlyozott és sikeres külpolitikát folytatott. Bizáncban töltött évei nem akadályozták meg a következetes pápapárti irányvonal érvényesítésében. Újító, egyszersmind egyetlen elhibázott hódítási törekvése északkelet felé irányult, hogy Halicsot fennhatósága alá vonja (1188), de az oroszföldi magyar uralom dolgát nem erőltette sokáig. 1189 nyarán I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (1152–1190) keresztes hada vonult át hazánkon, hogy az 1187-ben elesett Jeruzsálemet felszabadítsa. Esztergomban, majd Óbudán – „Attila városá”-ban – pazar vendégszeretet és pompás ajándék fogadta a Rőtszakállút. Később a Bizáncon áthaladó imperátor és a gyanakvó baszileusz között háborús feszültség támadt, amelyet csak III. Béla erélye oszlatott el: a magyar király Európa két császárának egymásra emelt kezét fogta le! S jóllehet Béla ügyelt arra, hogy a gyenge Izsák állama helyén ne támadjon egy erős német vagy normann hatalom, Magyarország lényegében átvette a Keletrómai Birodalom szerepét, amely az uralmi jelképekben napjankig ható érvénnyel él. Államcímerünk kettős keresztje eredetileg a baszileusz felségjelvénye volt; ezt a nyugat-európai heraldika szabályai szerint foglalta pajzsba, hogy fennen hirdesse: királysága Bizánc helyébe lépett. 1192-ben országa és családja legnagyobb ünnepét ülte III. Béla. III. Celesztin pápa (1191–1198) szentté avatta I. László királyt. Az elismerés nem csupán a XI. század hősének, hanem a felemeltetést kezdeményező utódnak is szólt, akire két évtizede még az ortodox szakadárság gyanúja vetült. Nem véletlen, hogy László kanonizálása tőle indult: az Árpádok hagyományában élő kultuszt ő egyesítette a bizánci tisztelettel, amely az apja emlékét ápoló Piroska (Szent Eiréne) császárnéról fiára, Mánuelre, onnan pedig reá szállt. Az Árpád-ház a „szent királyok nemzetsége”, III. Béla pedig a három legjelesebb magyar királylány, Szent Erzsébet, Szent Margit és Szent Kinga ősatyja lett. (részlet: valosagonline.hu - Imre király emlékezete)


1163. IV. István magyar király

IV Istvan III Bela Imre KK.jpg

IV. István (1133 körül – Zimony, 1165. április 11.) magyar ellenkirály. Unokaöccse, III. István uralkodása alatt 1163. január 27-étől haláláig uralkodott, bár egyes nézetek 1163. június 19-i vereségét tekintik uralkodása végének. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Harmadik fiúgyermekként született, életét a magyar koronáért folyó küzdelem töltötte ki. Uralkodói sorszámát a történetírás utólag adta neki: saját magát egyetlen fennmaradt oklevelében III. Istvánnak nevezte (nem ismerve el unokaöccsét), ugyanakkor ellenkirályként sokáig nem vették figyelembe az uralkodók sorszámozásánál.

Trónharcok II. Géza uralkodása alatt

Istvánról a források lényeges információt 1152 tájáról közölnek először. Ekkor II. Géza nagybátyjai, László és István számára hercegi tartást rendelt el. Az esemény azt mutatja, hogy a II. Géza uralkodása kezdetén még szilárd belpolitikai állapot változóban volt. Kialakult egy II. Géza uralkodásával elégedetlen réteg, amely ha még nem is tört közvetlenül Géza uralmára, a külön udvartartást és jövedelmeket ki tudta kényszeríteni. Ezzel Magyarországon negyedszázados szünet után ismét kiújult a küzdelem a királyi trónért.

A bizánci beavatkozás időszaka

Istvánt örömmel fogadták a bizánci udvarban, ezt az is mutatja, hogy feleségül kapta Máriát, a Mánuel császár unokahúgát. A magyar korona megszerzéséhez azonban ekkor még nem kapott segítséget mert a császárt 1161-ig a keleti terjeszkedés foglalkoztatta. Eközben Magyarországon István bátyja, László herceg is összeesküvést szőtt a király ellen és a megtorlás elől 1160 körül ő is Bizáncba menekült. Lászlónak szintén felajánlottak egy bizánci hercegnőt feleségül, azonban ő ezt nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy Magyarországi támogatói szemében visszatetszést keltene, ha túlzottan elkötelezné magát Bizánc irányába.

forrás: Wiki


1172-1196. III. Béla magyar király

III. Béla (1148-1149 körül született – 1196. április 24.), Árpád-házi magyar király, uralkodott 1172-től haláláig.

A század kilenc Árpád-házi uralkodója közül talán a legjelentősebb volt. Apja II. Géza magyar király, anyja Eufrozina kijevi hercegnő volt. 1161 körül horváth-dalmát herceg lett, de mivel apja első fia, III. István volt a trónörökös, Bélának az a szerep jutott, hogy Magyarország és Bizánc között a kapcsolatot szorosabbra fűzze. Ennek érdekében – és a két ország 1163-ban kötött szövetségének zálogaként – a bizánci udvarba költözött, felvette az Alexiosz nevet és eljegyezték a bizánci császár Mária nevű leányával. Új méltóságot létesítettek kedvéért, így ő lett a császár után következő második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították.

Uralkodása

Uralkodása során mindvégig következetes pápabarát politikát folytatott, amely eredményeképpen megszerezte a főpapság támogatását. Erősödtek az ország nyugati kapcsolatai, Béla idejében mind többen tanulhattak külföldi egyetemeken – így a rejtélyes sorsú krónikás, Anonymus. A francia-magyar kapcsolatok erősödését jelzi a ciszterci rend magyarországi szerepének erősödése (a franciaországi anyakolostorokra támaszkodva) is, akiknek III. Béla széles kiváltságokat biztosított a már meglévő és az újonnan alapított apátságoknak (Cikádor, Pilis, Pásztó, Zirc, Szentgotthárd).


III. Béla magyar király és feleségének Antiochiai (Chatillon) Annának sírja Budapesten, a Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban, (I. Szentháromság tér)

1181-ben elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete, ugyanakkor elrendelte a királyi kancellária felállítását, aminek feladata a központi hatalom okmányainak kezelése lett. Országlása alatt keletkezett legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés, továbbá a legrégebbi magyar uralkodói jövedelem-összeírás, s a legrégebbi magyar történeti mű, a Gesta Hungarorum.


A Bécsi Képes Krónika iniciáléja (III. Béla király)


Kettős kereszt III. Béla magyar király címere

Sikeres külpolitikát folytatott: visszaszerezte Bizánctól az 1160-as években elfoglalt területeket. Mánuel 1180-ban bekövetkezett haláláig hű szövetségese volt a császárnak, utána azonban megszállta Dalmáciát, majd megvédte Zárát a velenceiektől. 1186-ban újranősült, második felesége Capet Margit, Fülöp Ágost francia király testvére lett. 1188-ban elfoglalta Halicsot, ám ezt hamarosan kénytelen volt feladni. 1189-ben Barbarossa Frigyes látogatásakor kiengedte Gézát, aki csatlakozott a keresztesek seregéhez. Frigyest olyan pompás vendéglátással fogadta, hogy a császár fia később a palermói palota freskóján is megemlékezett a magyarországi látogatásról. 1192-ben az ő szorgalmazására avatták szentté I. László királyt. A központi hatalom megerősítése érdekében állandó királyi kancelláriát hozott létre.
Imre fiát annak nyolcéves korában hivatalos trónörökösként megkoronáztatja. András fiát keresztes hadjárat vezetésére szólította fel végrendeletében, a trónt pedig idősebb fiára, Imrére hagyta. Béla idejében tűnt fel először a jelenlegi címerünkben is megtalálható kettős kereszt. Szintén uralkodása idejére esik a Magyar Szent Korona két darabból készítésének elméletét támogatók szerint a mai formájának kialakulása, a latin és a görög korona összeszerelése által. A Magyar Királyság III. Béla uralkodása alatt elismert európai nagyhatalommá fejlődött, erős, független központi irányítással. Székesfehérváron, a bazilikában temették el, sírjára csak 1848. december 12-én bukkantak rá. Az Árpád-házi uralkodók közül az ő sírja az egyetlen, amit hitelesen feltártak. Hamvait később a budapesti Mátyás-templomban helyezték el.


1176. legnanoi csata császár-pápaság+Milánó

A legnanói csata 1176. május 29-én zajlott le a Milánótól 30 km-rel északnyugatra lévő Legnano mellett I. Barbarossa Frigyes és a Lombard Liga seregei között. A csata I. Frigyes vereségével végződött, és döntő jelentőséggel bírt az észak-itáliai városok és a Német-római Császárság közötti hosszú küzdelemben. A hadtörténet az ütközetet a polgári seregeknek a lovagseregek fölött aratott első győzelmeként tartja számon. A felek között létrejött eltolódás az erőviszonyokban hatéves fegyverszünethez, a városi önkormányzatok újjáalakulásához, a III. Sándor pápának kedvező velencei békeszerződéshez (a császár nyilvános meghódolásához a pápa előtt) vezetett. Ugyanakkor a csata utáni helyzet lehetővé tette I. Barbarossa Frigyesnek, hogy leszámoljon a birodalmon belüli legfőbb ellenlábasával, Oroszlán Henrik bajor herceggel, aki megtagadta a támogatást a császártól az ötödik itáliai hadjáratában, s ezzel hozzájárult a legnanói döntő ütközet elvesztéséhez.

A csata

A legnanói csata tulajdonképpen egy helyi epizódnak minősíthető eseményből fejlődött ki. I. Barbarossa Frigyes a csapatait egy rövidebb pihenőre a Legnano melletti Seprióban helyezte el. A környék parasztjai azonban fegyvert ragadtak, és a hajnali szürkületben rávetették magukat a messze lentebb fekvő Borsanóban táborozó császári előőrsre. Röviddel ezután a császár személyesen a lovasságával az események helyszínére sietett. A legnanói parasztok visszahúzódtak az ökrök vontatta szekereik mögé, melyek közül az egyiken a mai csapatzászlóknak megfelelő hadi jelvényük (hadi szentségük) volt. Mialatt a parasztok a császári lovasságot nem tudták feltartóztatni és részben Milánó felé menekültek, addig a maradék gyalogság és a kisszámú, helyi lovasság falanxszerűen felállt. A császári csapatok az első sorokat brutálisan legázolták, ezután a lombardokban mégis felébredt a dacos, harci szellem, ami arra sarkallta őket, hogy a teljes megsemmisülésig harcoljanak megadás nélkül. De időközben megérkezett a friss gyalogság és bekapcsolódtak a küzdelembe Brescia és Milánó legjobb lovasai is. Ezek ragadták el a megelőző délutánon a császári sereg zászlaját. A döntő csapást Brescia lovassága mérte a császári seregre, amikor megölték a császári felségjelek hordozóját és menekülésre kényszerítették a császárt, akit a lova ledobott, s ez tovább növelte a zavart a németek között. Az eset elbizonytalanította a császári sereget és az elején még a németek javára eldőlni látszó csata menete megfordult. A császár csapatai Tessin irányába menekültek.


1180-1223 II.Fülöp Ágost francia király

A köztudatban Fülöp Ágostként (franciául Philippe Auguste) ismert II. Fülöp (Gonesse, 1165. augusztus 21. – Mantes-la-Jolie, 1223. július 14.) a középkori Franciaország egyik legjelentősebb királya (uralkodott 1180. szeptember 18-ától haláláig), VII. (Ifjú) Lajos és Champagne-i Adél gyermeke és VIII. (Oroszlán) Lajos édesapja volt. Számos jelentős területtel gyarapította a királyi birtokot, így nagy szerepe volt a Francia Királyság egységének kialakításában.

A császári hangulatú augustus jelzőt, amelyet később többen neveként értelmeztek, 1185-ben, Artois, Valois, Amiens és Vermandois koronához csatolásakor kapta meg krónikásaitól, ő maga pedig az 1214-es bouvines-i diadal után vette fel hivatalosan is.

Uralkodási ideje

1180. szeptember 18. – 1223. július 14.

Koronázása

1179. november 1.

Elődje VII. Lajos
Utódja VIII. Lajos

Életrajzi adatok

Született

1165. augusztus 21
Gonesse

Elhunyt

1223. július 14. (57 évesen)
Mantes

Házastársa

1) Hainaut-i Izabella
2) Dániai Ingeborg
3) Merániai Ágnes

Gyermekei

1.-től:

Lajos
NN
NN

3.-tól:

Mária
Jean-Tristan
Philippe Hurepel

törvénytelen:

Pierre Charlot

Édesapja

VII. Lajos
Édesanyja

Champagne-i Adél


1181 III.Béla létrehozza a kancelláriát

Fájl:III Bela.png Fájl:Coa Hungary Country History Bela III (1172-1196).svg

III. Béla (1148-1149 körül született – 1196. április 24.), Árpád-házi magyar király, uralkodott 1172-től haláláig.

Életrajza

A század kilenc Árpád-házi uralkodója közül talán a legjelentősebb volt. Apja II. Géza magyar király, anyja Eufrozina kijevi hercegnő volt. 1161 körül horváth-dalmát herceg lett, de mivel apja első fia, III. István volt a trónörökös, Bélának az a szerep jutott, hogy Magyarország és Bizánc között a kapcsolatot szorosabbra fűzze. Ennek érdekében – és a két ország 1163-ban kötött szövetségének zálogaként – a bizánci udvarba költözött, felvette az Alexiosz nevet és eljegyezték a bizánci császár Mária nevű leányával. Új méltóságot létesítettek kedvéért, így ő lett a császár után következő második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították.

Családja

1163-tól 1169-ig I. Manuél bizánci császár lányával Máriával járt jegyben, az eljegyzést azonban 1169-ben felbontották. Kétszer nősült, első feleségét a Magyarországon Annaként ismert Châtillon Ágnest (1154-1184), Konstancia antiochiai fejedelemnő és Châtillon Rajnald keresztes lovag lányát 1172-ben vette el. Második feleségét, Margit francia hercegnőt (1157-1197), VII. Lajos francia király és Kasztíliai Konstancia lányát, II. Henrik angol király legidősebb fiának, Henriknek özvegyét 1186-ban vette el. Gyermekei csak az első házasságából születtek:

Imre magyar király
Margit királyi hercegnő, II. Iszaakiosz bizánci császár felesége
II. András magyar király
Konstancia, I. Ottokár cseh király felesége
egy ismeretlen nevű leánygyermek, aki valószínű, hogy még csecsemőként meghalt
Salamon, fiatalon hunyt el
István, fiatalon hunyt el

1181-ben elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete, ugyanakkor elrendelte a királyi kancellária felállítását, aminek feladata a központi hatalom okmányainak kezelése lett. Országlása alatt keletkezett legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés, továbbá a legrégebbi magyar uralkodói jövedelem-összeírás, s a legrégebbi magyar történeti mű, a Gesta Hungarorum.


1182. Fülöp Ágost francia király:kommunajog Beauvaisnak

Fájl:Louis-Félix Amiel-Philippe II dit Philippe-Auguste Roi de France (1165-1223).jpg

Fülöp Ágost megerősíti a Beauvais-i kommuna szokásjogát (1182)

A szent és oszthatatlan Háromság nevében. Amen.Mi, Fülöp, Isten kegyelméből a franciák királya, tudtára adjuk mindazoknak, akik ma élnek, s azoknak is, akik eljövendők, hogy mi azt a kommunát, melyet a Beauvais-iak a mi atyánktól, Lajostól [VII. Lajos (1137-1180)] és a mi elődeinktől, sok idővel ennek előtte kaptak, s ők odaítélték azokat nekik, megerősítjük és mi is engedélyezzük számukra azokkal a szokásjogokkal együtt, amelyeket ez az oklevél tartalmaz, az irántunk való köteles hűségük fenntartásával.
1. Valamennyi lakos, aki csak a város falai alatt, avagy a váralján [alsóváros, külváros] lakik, bárkinek a földjén tartózkodik is, a kommunára tesz esküt, azok kivételével, akik az elöljáró (maire [major]), továbbá a tanácsbeliek, avagy a tanácsbeli esküdtek tanácsára ebből kimaradnak.
2. A váralján élő lakosok mindegyike segítse a másikat becsületesen, saját belátása szerint.
3. Ha valaki latorságot követ el olyan emberrel szemben, aki erre a kommunára felesküdött, akkor a kommuna elöljárói és tanácsbelijei - ha e tettről hírt kapnak - ítélkezzenek a lator teste és vagyona felett saját megítélésünk szerint, ha bűntettéért az nem szolgáltatta az általuk megítélt elégtételt.
4. Ha pedig az, aki a latorságot elkövette, menedékhelyre menekül, akkor a kommuna elöljárója és tanácsbelijei a menedékhely urával vagy azzal, aki helyettesíti, megegyeznek az ügyben, s ha az elégtételt ad a ellenfélnek az ő kezükbe, mégpedig Ítéletük szerint, akkor rendben van a dolog; ha azonban megtagadná az elégtételt, akkor az ő emberein, illetőleg vagyonán vegyék meg az ítéletük szerinti elégtételt.
5. És ha eljönne egy kereskedő Beauvais-be kereskedés céljából, s valaki a város külvárosában latorságot követne el vele szemben, s ennek híre eljutna az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, és ha a kereskedő megleli a gonosztevőt a város alatt, akkor az elöljáró és a tanácsbeliek saját megítélésük szerint szolgáltassanak igazságot ebben az ügyben; és ha az a kereskedő nem volt az ellenségeik közül való, továbbá, ha a gonoszt elkövető valami menedékhelyre menekülne, és ha a kereskedő vagy a kommuna elöljárója avagy a tanácsbeliek elküldenék hozzá megbízottjukat, és elégtételt adna a kereskedőnek vagy kellőleg bizonyítani tudná azt, hogy nem ő követte el a latorságot, ezzel a kommuna megelégszik. Ha azonban ezek egyike sem állna fenn, akkor - ha a gonoszt elkövető elfogható lesz a város területén - az elöljáró és a tanácsbeliek ítélete szerint toroltassék meg tette.
6. Rajtunk és a mi asztalnokunkon kívül senki sem fogadhat be a városba olyan embert, aki a kommuna valamelyik tagjával szemben latorságot követett el, csakis abban az esetben, ha azért jön, hogy gonosztettéért elégtételt adjon. Viszont ha a Beauvasi-i püspök befogad valakit a városba, akiről nem tudta, hogy a kommuna valamelyik tagjával szemben latorságot követett el, később, amikor már a püspöknek ezt bebizonyítják, semmiképpen sem fogadhatják be, csakis az elöljáró és a tanácsbeliek engedélyével; s ebben az esetben a püspök visszafogadhatja ezt az embert.
7. Minden egyes malomban csak két molnárlegény legyen; ha pedig valaki több legényt venne oda, avagy más rossz szokásokat akarna bevezetni a malmokba, s ennek híre eljutna az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, akkor ezek saját megítélésük szerint annak szolgáltassanak igazságot, aki a feljelentést ez ügyben megtette.
8. Ezenkívül: ha a Beauvais-i püspök a mi három törvénynapunkra akarna utazni, avagy ha hadba akarna vonulni, akkor minden törvénynapra csak 3-3 lovat kapjon, de ezek a lovak semmiképpen sem lehetnek idegen emberéi. Ámde, ha akár ő, akár szolgálattevő embere a kommuna valamelyik tagjától megkapta volna a ló helyett a váltságdíjat, akkor utána püspök már nem kaphat lovat a megváltott ló helyébe. Ha viszont három lónál többet követelne, s ennek híre eljut az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, akkor ezek mindenkor, becsületesen, saját megítélésük szerinti segítséget nyújtják majd az ilyen panasztevőnek.
9. Hasonlóképpen: ha a Beauvasi-i t püspök nekünk halat akarna küldeni, ehhez kapjon egy lovat.
10. A kommuna egyetlen tagja se adjon kölcsön pénzt vagy ne juttasson pénzt a – kommuna – ellenségein, míg a háború tart; ha mégis megtenné, akkor ezzel a hitszegés bűntettét követné el. És ha bebizonyosodnék az, hogy bármennyit is hitelezett vagy juttatott volna nekik, akkor az elöljárók és tanácsbeliek ítélkezzenek felette belátásuk szerint.
11. És, ha úgy adódnék, hogy a kommuna kivonul ellenségei ellen a város falain kívülre, a kommuna tagjai közül senki se váltson szót az ellenséggel, csakis az elöljáró és a tanácsbeliek engedélyével.
12. Ezenfelül: ha valaki a kommunából a városiak valamelyikének kölcsön adná pénzét, és az, aki a kölcsönt kapta, elmenekülne valami menedékhelyre, akkor a menedékhely ura, ha hírét veszi ennek vagy adja meg a kölcsönt, vagy vesse ki menedékhelyéről az adóst; ha pedig sem azt, sem az utóbbit nem tenné meg, akkor a menedékhely férfiai felett - mihelyt megtalálják őket - tegyenek törvényt a kommuna elöljárója és tanácsbelijei, saját megítélésük szerint.
13. Hasonlóképpen: ha valaki a kommuna egyik tagjától pénzt vesz el [lop el], és utána bemenekül egy menedékhelyre, és ha erről hírt kapnak az elöljáró és a tanácsbeliek, akkor rajta - mihelyt megtalálható lesz -, valamint a menedékhely urán és emberein tegyenek törvényt az elöljáró és a tanácsbeliek, saját megítélésük szerint, hacsak a pénzt vissza nem adja.
14. A posztók kifeszítésére szolgáló függesztőfákat úgy kell a földbe erősíteni, hogy azok egyforma magasak legyenek; aki pedig ezekben a függesztőfákban vagy a posztóverő műhelyben, avagy a műhely tartozékaiban valamiféle kárt tenne, s ennek híre eljutna az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, akkor ezek saját megítélésük szerint Ítélkezzenek a kártevő felett.
15. Jól vigyázzon a kommuna minden tagja arra, hogy ha idegennek kölcsönözne pénzt, meglegyen rá a megfelelő biztosíték, mert az ilyen kölcsönért az adóson kívül a kezest is fogságra lehet vetni.
16. Ezenkívül: az, aki felesküdött a kommunára, a város falain kívüli helység elöljáróságához ne menjen pereskedni vitás ügyeiben.
17. Hasonlóképpen: ha megtörténnék az, hogy a kommuna egyik tagja örökséget [földbirtokot] vásárolna, és azt egy éven és egy napon át birtokban is tartja, s azon építkezne, bárki jönne is e határidő után, és vádat emelne ellene e vásárlás miatt, akkor a vádlónak már semmit sem kell felelni, hanem a vevő maradjon meg az örökbirtok békés birtoklásában.
18. A kommuna tagjai közül tizenhárom tanácsbelit kell kiválasztani, s e tanácsbeliek, valamint a tanácsbeli esküdtek javaslata szerint egy vagy két elöljárót kell ezek közül megválasztani.
19. Az elöljáró és a tanácsbeliek pedig megesküsznek arra, hogy a kommunából senkit sem részesítenek előnyben azért, mert barátjuk, és senkit sem bántanak meg azért, mert nincsenek vele jó viszonyban, és a legjobb meggyőződésük szerint szolgáltatják mindenben az igazságot. A kommuna többi tagja pedig arra tesz esküt, hogy az elöljáró és a ta­nácsbeliek ítéletén_k engedelmeskednek, és azt támogatják.
20. Mi pedig azt az igazságtételt és Ítélkezést, mely az elöljáró és a tanácsbeliek által lesz, engedélyezzük és megerősítjük a Beauvais-i kommuna számára.
21. Jóváhagyjuk azt is, hogy ezt az oklevelünket semmiféle ok miatt nem fogják kivinni a város falain kívülre. És bárki akarna ellene szót emelni, azt nem hallgatjuk meg, miután mi ezt az oklevelet megerősítettük, és biztosítékot is adtunk felőle.

Annak érdekében, hogy ez a jövőben is hiteles és sérthetetlen maradjon, megparancsoltuk, hogy ezt az oklevelet a mi pecsétünk tekintélyével és alul írott királyi nevünk jegyével is meg kell erősíteni.

Így történt ez Fontaineblau-ban, az Úr testet öltésétől számított 1182. esztendőben, uralkodásunk harmadik évében, amidőn jelen voltak palotánkban azok, akiknek neve és pecsétje alant következik: Teobald gróf, asztalnokunk pecsétje; Guido pohárnokunk pecsétje; Máté kamarásunk pecsétje; Rátolf főlovászmesterünk pecsétje. Kiadja Hugo kancellárunk, saját kezével.

forrás: sulinet.hu


1182-1226 Assisi Szent Ferenc élete

Fájl:The Ecstasy of st Francis--Sassetta--Bernson collecton--Settignano.jpg

Assisi Szent Ferenc (latinul: Franciscus Assisiensis) vagy ahogy a Ferenc-rendiek nevezték: Szerafikus Szent Ferenc (latinul: Franciscus Seraphicus; "Pater seraphicus")[1] (Assisi, 1182. július 5. – Porciunkula, 1226. október 3.) a ferences rend megalapítója; Itália, az állatok, a kereskedők és a természet védőszentje.

Életpályája

Ifjúkora

Eredeti neve Giovanni di Pietro di Bernardone volt, de leginkább Francesco néven ismerték, ugyanis édesanyja francia volt, s Franciácska néven szólította a fiát, melynek olasz megfelelője Francesco. Édesapja Pietro di Bernardone volt, Assisi-beli gazdag ruhakereskedő, a tehetős vállalkozói kör egyik befolyásos tagja.

Ferenc tanulmányokkal töltötte ifjúsága nagy részét. Több nyelven folyékonyan beszélt, köztük latinul is, s a tanulás és a harci játékok mellett szívesen mulatozott ifjú nemes barátai társaságában.

Mikor 1201-ben Assisi hadba indult az ellenséges Perugia ellen, ő is csatlakozott a harcoló csapatokhoz. Nem sokkal később Collestradánál egy sebesülés miatt fogságba került, majd egy év raboskodás után, nagybetegen tért haza szüleihez.

1203-ban egy új, gyökeresen megváltozott emberként tért haza Assisibe. Ezt tetézte súlyos betegsége is, mely mély lelki válságba döntötte. 1205-ben mégis elindult Apuliába, hogy beálljon Gualtiero di Brienne seregébe, de útban Spoleto felé, egy különös látomás hatására visszatért Assisibe. Ettől az időtől fogva kerülte a barátaival való világias időtöltéseket, helyette inkább magányos helyeken imádkozott, s közben az Assisi mellett élő leprások ápolásával törődött.

Hamarosan zarándoklatra indult Rómába, amely során misztikus élményben volt része San Damiano templomában, Assisi mellett. A megfeszített Krisztus képmása életre kelt, és háromszor így szólt hozzá: „Ferenc, Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, mert látod, hogy romokba dől.” Ferenc ezt úgy értelmezte, hogy ez arra a rossz állapotban levő templomra vonatkozik, ahol éppen imádkozott, ezért eladta a lovát és egynémely ruhaneműt az apja készletéből, majd az árát a templom papjának adományozta.

Pietro nagyon felháborodott fia cselekedetei miatt, és megpróbálta fiát észhez téríteni, először fenyegetésekkel, majd testi fenyítéssel. A végső vita után, amely apja kérésére a püspök jelenlétében került sor, Ferenc szakított az apjával, lemondott az örökségéről, és a következő néhány hónapban koldusként élt Assisi környékén.

Visszatérve a városba, ahol ezúttal két évet töltött, több romos templomot rendbe hozott, ezek között a Santa Maria degli Angeli kápolnát, azaz a Porciunkulát.


Szerzetesrend alapítójaként

Jordanus szerint Ferenc 1209. február 24-én, a Máté evangéliuma 10:9 sorainak hatására elhatározta, hogy apostoli szegénységben folytatja életét. Durva csuhát vett fel, és mezítláb, anyagi javak nélkül elkezdett a megtérésről prédikálni. Hamarosan követte őt az első tanítvány, a városból való jogász, Bernardo di Quintavalle, aki minden vagyonát feláldozta a hit érdekében. Hamarosan Ferenc több barátja is csatlakozott hozzájuk. Ferenc soha nem szenteltette pappá magát, s a közösség, melyet vezetett, egyenrangú testvérekként élt együtt, „fratres minores”-nak, vagyis „kisebb testvéreknek” nevezve magukat.

1209-ben Ferenc elvezette tizenegy első követőjét Rómába, és a pápa engedélyét kérte egy új rend megalapításához; ezt meg is kapta III. Ince pápától. A hagyomány szerint a rendjük szabályzatát 1209. április 16-án hagyta jóvá a pápa, s máig ezt a momentumot tekintik a ferences rend hivatalos megalapításának.

A rend tagjait frátereknek, azaz testvéreknek nevezték. Céljuk az apostoloknak adott krisztusi útmutatás szerinti élet volt, mely érdekében szegénységi fogadalmat tettek, és vállalták, hogy életüket Isten szolgálatának rendelik alá.


Későbbi élete

Innentől kezdve az új rend gyorsan gyarapodott. Amikor 1209-ben Assisi Szent Klára hallotta őt prédikálni az assisi San Rufino templomban, ráébredt elhivatottságára. Rufino nevű bátyja is csatlakozott az új rendhez. 1211. március 28-án, virágvasárnapon Ferenc a Porciuncula kápolnában találkozott Klárával és megalapították a később klarisszáknak nevezett rendet. A rend tagjait a San Damiano templom melletti kolostorban szállásolta el.

Ugyanebben az évben Ferenc útra kelt Jeruzsálembe, de a dalmát partok mellett hajótörést szenvedett és visszatért Itáliába.

1213-ban ismét tengerre szállt, ezúttal Marokkó felé, de betegség miatt Spanyolországban megszakította útját.

1215-ben ismét Rómába ment, a negyedik lateráni zsinatra. Valószínűleg ekkor találkozott Szent Domonkossal.

1217-ben a növekvő szerzetes-gyülekezet tartományokra és csoportokra oszlott és különböző csoportokat küldtek Franciaországba, Németországba, Magyarországra, Spanyolországba és Keletre.

1219-ben Ferenc néhány társával együtt Egyiptomba indult. Melek-el-Kamel szultán előtt Ferenc kihívta a muszlim papokat az igaz hit tűz általi próbájára, de ezek nem vállalták. Amikor Ferenc felajánlotta, hogy elsőként lép a tűzbe, és amennyiben a tűztől nem esne baja, a szultán ismerje el Krisztus igaz istenségét, a szultán megengedte neki a prédikálást. 1219. november 5-én hírül véve öt testvére marokkói mártírhalálát, visszatért Itáliába.

1223. szeptember 17-én a Verna-hegyen, imádkozás közben, megjelentek rajta a stigmák. Erről azonban senki sem tudott, csak Ferenc halála után derült ki.

1226-ban gyógykezelésre ment Rietibe, onnan Sienába szállították, végül hazavitték Assisibe, ahol az első szerzetesközösség lakóhelyén, a Porciunkulában hunyt el.

1228. július 16-án IX. Gergely pápa szentté avatta, és a következő napon letette az Assisi Szent Ferenc-bazilika alapkövét.

Assisi Szent Ferencről számos legenda terjedt el. Egyes források szerint prédikált az állatoknak is. Éppen ezért a különféle ábrázolásokon (festmények, szobrok) alakja gyakran látható állatok (elsősorban madarak) társaságában.

Az állatok világnapját 1931 óta Szent Ferenc emléknapján, október 4-én ünnepelik.

A legenda szerint Szent Ferenc Cannarióban prédikálni kezdett a népnek, de előbb megparancsolta a fecskéknek, hogy hallgassanak, míg el nem mondja beszédét. Azok azonnal engedelmeskedtek… Továbbmenve fölemelte tekintetét, észrevette, hogy az úttól nem messze a fákat óriási madársereg lepte el. Egészen elámult a madarak hihetetlen sokasága láttán, és azt mondta társainak: „Várjatok meg itt, amíg prédikálok húgocskáimnak, a madaraknak.” Letért a mezőre, odament a madarakhoz, és elkezdett beszélni a földön csipegetőkhöz, mire a fákon ülők is mind odasereglettek, valamennyien szép csöndben várták végig a beszédet, s el nem szálltak addig, amíg Szent Ferenc áldásával égnek nem eresztette őket. Amikor Szent Ferenc közöttük sétált, s csuhájával megérintette a madarakat, akkor sem repült el egyik sem.

„Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket; szabadságot adott nektek, oda röpülhettek, ahová akartok; Noé bárkájában megőrizte fajotokat, hogy ki ne vesszetek. Hálával tartoztok a levegőért, amelynek uraivá tett. Azután gondoljátok meg, hogy se nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik rólatok. Inni ad a folyókból és forrásokból, menedéket nyújt a hegyekben és völgyekben, helyet biztosít a fészekrakáshoz a fák lombos ágain. Azután még fonni és szőni sem tudtok, Isten ruház föl benneteket és fiókáitokat. Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent.”

– Assisi Szent Ferenc Virágoskertje Fioretti


Írásai

Canticum Fratris Solis (A Napfivér éneke) Naphimnusz
Regula non bullata, a ferences rend korai szabályzata, 1221.
Regula bullata, a későbbi szabályzat, 1223.
Végrendelet, 1226.


1185. Bizánc-ellenes felkelés Bulgáriában

http://www.zum.de/whkmla/histatlas/balkans/bulg1185.gif

Bulgária történelme kezdetének a 7. század utolsó harmadát tekinthetjük, amikor a bolgárok keletről, a Fekete-tenger térségéből érkező türk törzsei Aszparuh vagy Iszperih vezetésével megalapították az első dunai bolgár államot. A keresztény cársággá váló Bulgária I. Simeon (a 9–10. század fordulója) alatt érte el legnagyobb területi kiterjedését. A 10–11. század fordulóján a Bizánci Birodalom több hadjárattal az ellenőrzése alá vonta a meggyengült birodalmat. Az Aszen-ház vezetésével 1186-ban megalakult második bolgár állam a 14. század végéig állt fenn, majd áldozatul esett az oszmán-török hódításnak, ami alól csak 1878-ban szabadult fel.

Bizánci uralom (1018–1185)

Mivel a császár az ohridi pátriárkát érsekké fokozta le, Bulgária 1018-ban politikai és egyházszervezeti értelemben is bizánci fennhatóság alá került, függetlenségét csak 1186-ban nyerte vissza. A bizánci uralom szilárdnak bizonyult, amin a Sámuel egy állítólagos unokája, II. Péter Delján által 1040-ben kirobbantott felkelés sem tudott változtatni. A Bizánci Birodalom Bulgária elfoglalásával nélkülözni kényszerült az addig hatékony ütközőzónát; bár a népvándorlás második hullámában érkező nomád népeket, a besenyőket, úzokat és a kunokat Bulgária északkeleti részében tartóztatták fel, nem egy támadás Konstantinápolyig, a birodalom szívéig hatolt. Ilyen szempontból Bulgária bekebelezése csak rövid távon számított sikernek, hosszú távon olyan mértékben gyengítette meg Bizáncot, mint Kis-Ázsiában Arménia elfoglalása, mely utat nyitott a szeldzsuk-török expanziónak.

A 12. századot végigkísérő magyar–bizánci határháborúk, az itáliai normannok és a nyugati keresztesek zaklatásai, valamint a fekete-tengeri nomád népek betörései aláásták Bizánc balkáni pozíciót. III. Béla sikeres hadjáratai és a bizánci trónháborúk lehetővé tették mind a 12. század első felében is forrongó szerbek, mind a bolgárok függetlenedését.


Második (dunai) bolgár állam (1185–1396)
Bulgária újjáalakulása

Két tirnovói földbirtokos bojár, Petar és I. Iván Aszen vezetésével felkelés tört ki a bizánci uralom ellen 1185-ben. A felkelés sikerrel végződött, közel egy évtizedes harc alatt a felkelők hatalmuk alá vonták az Első Bolgár Állam területének egy jelentős részét. Az új bolgár főváros Tirnovo lett. Az új Aszen-dinasztia következő tagja, Kalojan cár (1196–1207) elérte a bolgár állam nemzetközi elismerését, majd a következő cár, II. Iván Aszen alatt (1218–1241) virágkorát élte a Második Bolgár Állam.


1187. Jeruzsálemet feladják a keresztesek

Fájl:Ac.saladin.jpg Fájl:Guido di Lusignano.jpg Fájl:Hattin.jpg

A hattini csata és Jeruzsálem bukása

A királyi pár egyik fő feladata az volt, hogy ellenőrzésük alatt tartsák Szaladin seregeit, és meggátolják a szultán hódításait. Guido és Châtilloni Rajnald azonban bíztak abban, hogy a lovagok támogatásával elsöprő győzelmet arathatnak Szaladin felett, így továbbra is kirabolták a karavánokat, és minden lehetőséget megragadtak a szaracénokkal való összecsapásokra. Szaladin egy idő után megelégelte ezt, és egy végső összecsapásra szánta el magát. Június 26-án szemlét tartott seregei felett, majd megindult Jeruzsálem ellen. Július 1-jén átkelt a Jordán folyón, július 2-án bevette Tibériás városát, ám a várat – melyet III. Rajmund felesége védelmezett férje távollétében – nem tudta elfoglalni. A tizenháromezer főt számláló királyi seregek a város felmentésére siettek, noha maga III. Rajmund azon a véleményen volt, hogy nem érdemes kockáztatni a forró, ivóvíz nélküli terepen. Szaladin a keresztények elé vonult Tibériásból, de míg ő a Galileai-tó partján táborozott le, addig a keresztes seregek víz nélkül, nagy melegben haladtak.

1187. július 4-én Hattin mellett csaptak össze. Az elcsigázott keresztesekkel a muszlimok könnyedén leszámoltak. III. Rajmund, Balián ibelini gróf és Rajnald szidoni gróf, mikor látták, hogy a csatát elvesztették, elmenekültek a helyszínről. Guido király, a testvérei, Châtilloni Rajnald és Gérard de Ridefort templomos nagymester, illetve az ispotályosok nagymestere fogságba esett. A többi lovag és katona vagy elesett a harcokban, vagy eladták őket rabszolgának. Guidót magát, de Ridefort-t és Châtilloni Rajnaldot Szaladin a sátrába invitálta, ahol frissítővel kínálta meg a királyt. Guido ivott, majd továbbadta a serleget Rajnaldnak, ekkor azonban Szaladin saját kezével szúrta le a volt antiochiai fejedelmet. Állítólag ezt mondta utána Guidónak: „kétszer esküdtem meg, hogy megölöm ezt az embert […]. De király nem öl meg egy másik királyt.”.
Nem csak a teljes keresztes sereg semmisült meg azonban Hattin mellett. A csatába ugyanis a keresztesek magukkal vitték a Szent Keresztet, melyről azt tartották, hogy arra feszítették fel Jézus Krisztust. Az Igaz Kereszt hordozója elviekben Heraclius pátriárka lett volna, ám ő betegségre hivatkozva kimentette magát, így Akkon püspöke helyettesítette. Utólag sokan ennek tudták be a vereséget, illetve azt is lehetséges oknak tartották, hogy az Igaz Kereszt hordozójának nem szabadott páncélt viselnie, ám Akkon püspöke vértet hordott köntöse alatt, ez pedig hitetlenségére utalt. Akkon püspöke elesett a harcokban, az Igaz Kereszt a muszlimok kezére került, és meghurcolták.

A keresztes városokat a Palesztinán végigvonuló muzulmán sereg sorra foglalta el. Július 5-én, egy nappal a hattini vereség után Tibériás kapitulált, cserébe III. Rajmund neje és háznépe szabadon távozhatott Tripoliszba, ahol az őrgróf is tartózkodott. Július 10-én elesett Akkon, tizennegyedikén Nablusz, huszadikán Jaffa, huszonnegyedikén Toron, huszonkilencedikén Szidon, augusztus 6-án Bejrút, majd legvégül szeptember 4-én Aszkalon.

Mária anyakirályné Szaladin seregeinek közeledésére a fővárosba menekült Szibillához. 1187 szeptemberében megkezdődött a támadás a Szent Város ellen, melynek védelmét a királynő személyesen vezette, Heraclius pátriárka és a Hattint túlélő Balián ibelini gróf segédletével. Október 2-án Jeruzsálem megadta magát a többszörös túlerőnek; Szaladin cserébe szabad elvonulást engedélyezett Szibillának és leányainak Tripoliszba. Bár Jeruzsálem elesett, további keresztes városok még tartották magukat, így mind Szibilla, mind Guido uralkodói címe megmaradt.


1187-1396. második bolgár cárság

Második bolgár állam 1185-1396


Tarnovo, a második bolgár állam (1185–1393) székhelye.

Fájl:Tsarevets-gruev-2.JPG

Bulgária rövid időre ismét nagy és erős, kulturálisan is virágzó ország lett. De az összes szomszédjával folytatott állandó háború és a feudális anarchia felmorzsolta. Az Anatóliából érkező oszmán törökök fokozatosan elfoglalták, még az ősi ellenség, Bizánc végleges eleste előtt.


1192-1195 Pray kodex összeállítása benne a Halotti beszéd

Pray-kódex – Halotti beszéd és könyörgés

Pray-kódex, f. XXVIIr

Az elkészítés helye A kódex 1192–1195 között másolt része egy felvidéki bencés kolostorban, talán Boldván vagy Jánosiban jött létre. Valószínűleg több bejegyzés került a kötetbe annak Pozsonyig tartó vándorútja során, a 12. század végén és a 13. század első évtizedeiben. A kézirat 1241-től Pozsonyban volt, ahol egy a 12. század közepén keletkezett ívfüzetet kötöttek az elejére (f. I–IV.).
Az elkészítés ideje 1192–1195, 12. század közepe, 13. század
A nyelvemlék anyaga pergamen
Levélszám XXVIII+144 levél
Méret 235×150 mm
Őrzőhely Országos Széchényi Könyvtár, Budapest (Magyarország)
Jelzet MNy 1
Egyéb – 12. századi minuscula (könyvírás), ívfüzetenként papírba csomagolva – 19. századi papírkötése leválasztva –
Digitalizált változat folyamatban...
Digitalizálás helye, ideje Országos Széchényi Könyvtár, 2004


Leírás

„Az európai műveltség [12. század végi, M. E.] magyarországi helyzetéről egymagában is szinte teljes képet kínál, egyedülállóan fontos dokumentuma ugyanakkor a speciálisan magyar eredetű magas kultúra jelentkezésének is.” Szendrei Janka fogalmaz így középkori hangjegyes forrásainkat átfogóan elemző monográfiájában.
A több különálló részből még a 13. század folyamán egybekötött kézirat tartalma középkori művelődéstörténetünknek valóban szinte valamennyi ágát érinti. Legterjedelmesebb része liturgikus tartalmú, a legkorábbi magyarországi használatra szerkesztett sacramentarium (azaz a miséző pap könyörgéseit tartalmazó szerkönyv). Ehhez kapcsolódnak olyan misén kívüli szertartások szövegei, mint az esketés, a templom alapkövének letétele és a temetés. A magyar nyelvű Halotti beszéd, legkorábbi összefüggő magyar nyelvű szövegemlékünk a temetési szertatás végén olvasható, egy bővebb, latin nyelvű temetési beszéd kíséretében. A szerkönyvhöz mintegy bevezetésül szolgál Konstanzi Bernold Micrologus című, korszerű szertartástani kézikönyve (f. V–XXVI). A mű VII. Gergely pápának a római liturgia egységesítésére irányuló törekvései jegyében született 1085 körül. A liturgia végzésének előírásai mellett a liturgikus szövegek és cselekmények eredetét, szimbolikus jelentését világítja meg. A Micrologus és a sacramentarium között egy duplalevélen (f. XXVII–XXVIII) öt színezett tollrajz kapott helyet, Krisztus kereszthalálának, sírba tételének, feltámadásnak és megdicsőülésének jeleneteivel. Ezek a hazai könyvfestészet salzburgi hatást mutató korai emlékei. A kézirat hangjegyírása zenetörténeti szempontból igen fontos, a középkori „magyar notáció” és a vonalrendszeres reformkottaírás hazai alkalmazásának egyik legkorábbi dokumentuma. A sacramentariumban a székesegyházi és a szerzetesi liturgikus szokásrend elemei keverednek, vagyis egy székesegyházi gyakorlatot követő mintapéldányt alakíthattak át bencés használatra. Az a kérdés, hogy erre hol kerülhetett sor, máig nem dőlt el megnyugtatóan. Mezey László a jánosi bencés kolostor mellett érvelt (Gömör vm.), de Szendrei Janka visszatért a már korábban felmerült boldvai eredethez. A kódex 1228-ban Deákiban volt, 1241-ben pedig már Pozsonyban. Itt kötöttek elé egy újabb, a 12. század közepéről származó ívfüzetet (f. I–IV), mely a történettudomány számára teszi ugyancsak jelentős forrássá. A lapokon Könyves Kálmán korabeli zsinati határozatok és a 997 és 1187 közötti eseményeket elbeszélő ún. Pozsonyi Évkönyvek olvashatók.
Toldy Ferenc Pray György jezsuita történészről nevezte el a kódexet, aki 1770-ben először hírt adott róla. A pozsonyi káptalan 1813-ban a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának adományozta.

Madas Edit - OSZK


1196-1204. Imre magyar király

Fájl:Imre koronázása KK.jpg

Imre (1174 (?) –1204) Árpád-házi magyar király. 1196. április 24-étől haláláig uralkodott. III. Béla és Châtillon Anna, antiochiai hercegnő elsőszülött fia volt. Születésének időpontja nem ismert, feltételezések szerint 1174-ben született. Halálának pontos időpontját sem ismerjük, 1204. augusztus 26-án még bizonyosan életben volt, 1204. október 27-én róla egy forrás már mint néhairól emlékezik meg. A magyar hagyomány szerint november 30-án halt meg.


1197-1230 Premysl Ottokár cseh király

Fájl:Ottokar II Premysl.jpg

II. Přemysl Ottokár más néven Nagy Ottokár (csehül Přemysl Otakar II.), (1232 ősze – 1278. augusztus 26.) cseh király 1253-tól haláláig; országát rövid időre a Német-római Birodalom legerősebb államává fejlesztette.

I. Vencel cseh király másodszülött fia. Morva őrgrófként igényt tartott a férfiágon kihalt Babenberg-ház örökségére, mivel II. Frigyes osztrák herceg elesett a IV. Béla magyar király elleni harcokban. 1251-ben megszállta Alsó-Ausztriát hadseregével, és Bécset is sikerült elfoglalnia. 1251 novemberében Ausztria hercegévé választották. II. Ottokár Stájerországot is meg akarta szerezni, de azt a területet IV. Ince pápa a magyaroknak ítélte oda.

1253-ban II. Ottokár cseh király lett, miután apja meghalt. 1254-1255-ben a német lovagrenddel szövetségben keresztes hadjáratokat intézett a pogány poroszok és litvánok ellen. Ezeknek egyedüli eredményét azonban csak Königsberg városának alapítása jelenti. A Király hegye Ottokár tiszteletére kapta a nevét, amiért oly sokszor megsegítette a lovagokat.

Hosszú háborúk során 1260-ban kiűzte az István királyfi (a későbbi V. István) által vezetett magyar seregeket Stájerországból. Ezután békére törekedett a magyarokkal és mivel felesége meddő volt, a pápa engedélyével elvált tőle, és 1261-ben sikerült elnyernie Kunigunda kijevi hercegnő (IV. Béla lányának, Annának a lánya) kezét.

1266–1267-ben a litvánok ellen vezetett keresztes hadjáratot.

Ottokár tovább folytatta ausztriai hadjáratait: 1269-ben elfoglalta Karintiát és a Karni Alpok vidékét és Isztriát.Ezekért a területekért ismét háborúznia kényszerült a magyarokkal. V. Istvánnal, majd később IV. (Kun) László ellen folytatott sikeres hadjáratot, egy ízben nagy pusztításokat végzett a Dunántúlon. II. Ottokár külpolitikájára a magyargyűlölet volt jellemző, minden királyi családnál igyekezett lejáratni az Árpád-házat.

Ottokár birtokai ekkor Sziléziától az Adriai-tengerig terjedtek, és ő volt a Német-római Birodalom legerősebb hercege. Uralma alatt Csehország belső gazdasága megnövekedett, és nagypolitikája révén az ország külkereskedelme, hírneve fellendült. Leghőbb vágya az volt, hogy elnyerje a német-római császári címet, ám a német bárók és grófok féltek a hatalmától, ezért egy jelentéktelen családból választottak uralkodót maguknak. Így lett a Habsburg I. Rudolfból magas rangú uralkodó, aki meg akarta szerezni az osztrák tartományokat. Ottokár nem ismerte el Rudolfot császárnak. Miután mind a vetélytárs hercegeket, mind saját nemességét maga ellen hangolta, 1274-ben a regensburgi birodalmi gyűlésen megfosztották Ausztriára, Stájerországra és Karintiára vonatkozó jogaitól, Rudolf pedig kimondatta rája a „Reichsacht”-ot. De 1276 júniusában kiközösítették a Birodalomból. Rudolf végül betört Ausztriába, és az 1276 novemberi bécsi békekötéssel kényszerítette, hogy Cseh- és Morvaország kivételével valamennyi birtokáról lemondjon.

Két évvel később Ottokár megpróbálta visszaszerezni birtokait, és csapataival Bécs ellen indult. Rudolf viszont a magyarokkal szövetkezett. 1278-ban Dürnkrutnál (másként Morva-mező) zajlott a döntő ütközet. A magyarok lovassága és taktikája döntötte el a győzelmet Rudolf javára, a csatában Ottokár is halálát lelte: Ottokár látva, hogy a csata elveszett, egy kis csapattal megpróbált elmenekülni, de az osztrákok gyűrűjéből nem tudott kitörni. Lova felbukott és a kétségbeejtő helyzetben a megadást választotta. Nevét hangosan kiáltva jelezte, hogy nem folytatja tovább a harcot. Támadóit azonban a bosszúvágy vezérelte. Miután felismerték, még kegyetlenebbül támadták, szúrták és vágták. Végül 17 sebből vérezve feküdt a földön. Legyőzői még ekkor sem ismertek kegyelmet, hanem lovagiatlan módon a ruháitól is megfosztották.

A pedig Habsburgok azonnal megszerezték a hódított területeit, fia, Vencel csak a cseh koronát tudta megtartani.

 

Fájl:Duernkrut3.jpg


1198-1216. Ince pápa pápaság csúcsa

Fájl:Innozenz3.jpg

III. Ince (1160. november 23. – 1216. július 16.) volt a katolikus egyház történetének 176. pápája. A történetírók egyöntetűen őt tekintették a középkor leghatalmasabb pápájának, akinek pontifikátusa alatt állt a katolikus egyház hatalmának tetőpontján.[2] Incének sikerült elérnie, hogy Európa minden fejedelme és uralkodója elismerje a pápa elsőségét, és az egyetemes egyházon belül is sikerült ezt biztosítania. A fiatalon fellépő egyházfő tizennyolc éves uralkodása átrajzolta a Pápai Állam határait, de a kontinens politikai térképét is. Korának minden fontosabb hatalmi vitájába belevetette magát, és kiváló diplomáciai érzékével ritkán maradt alul. Ezért több krónika is megemlíti, hogy Incét elsősorban nem szent élete tette naggyá, hanem politikai pályája.

Ince állama

Ince ugyan az egyház történetének egyik legifjabb pápájaként foglalta el az egyházfői trónt, mégis kortárs krónikások és politikusok szerint egy cseppet sem ingott meg bizalma az általa kijelölt útban. Ince kiváló politikai érzékkel építette fel pontifikátusának állomásait. Felismerve az európai politikai lehetőségeket, végre érvényt akart szerezni az egyház egyetemes hatalmának. Erre már VII. Gergely pápa óta törekedtek az egyházfők, de egyikük sem mert olyan élesen ezen érdekek mellett kiállni, mint Ince. Persze az is a pápa kezére játszott, hogy a nagy ellenfél, a Német-római Birodalom VI. Henrik császár 1197-es halála óta nem talált önmagára, és nem alakulhatott ki erős központi hatalom.

Mindezt az újdonsült pápa kiválóan átlátta, és erős kézzel hozzálátott az egyház világhatalmi pozíciójának kiépítéséhez. Ince elsőként saját háza táján rakott rendet. Jogászként több reformot is hozott, de ami sokkal fontosabb, hogy úgy gondolta, igazán nagy súlyt csak akkor tud képviselni az európai politikában, ha mögötte egy feudális állam áll. A Pápai Állam megerősítését pedig a több évtizede forrongó Róma megtörésével kezdte.
A császár által támogatott nemesi ellenzéket a német-római belviszályok miatt egyszerűen megtörhette. A pápai birtokok seregeit összegyűjtve nyomást gyakorolt a város prefektusára, aki a császár megbízottjaként állt Róma élén, hogy tegye le hűbéri esküjét kezébe. Ezek után a római népet képviselő szenátus vezetőjét is ugyanerre kényszerítette, majd miután ez nem akart esküt tenni a pápának, erővel eltávolította őt a szenátus éléről, és saját emberét helyezte a nép akaratának élére. A nemességet pénzzel kibékítette, és a maga oldalára állította.

Ince nagysága tehát már uralmának első pár évében megmutatkozott. De az erős háttérállam Ince ideái szerint nem csupán Rómára terjedt ki. Új közigazgatási rendszerrel szorosabbra fűzte a Patrimonium Petri és a Szentszék közötti viszonyt, majd Itália többi részére is igyekezett kiterjeszteni hatalmát. A névlegesen a pápák uralma alá tartozó Ancona és Romagna területét is igyekezett megszerezni. Az itáliaiak németellenességét próbálta kijátszani saját céljai érdekében, amely Anconában sikerrel is járt. A város és a körülötte fekvő Marche tartomány területe inkább a pápa uralma alá vonta magát, mint hogy vállalja az újabb német megszállást. Romagna urát azonban a pápai követeknek ki kellett átkozniuk, majd a pápai sereg hathatós beavatkozására is szükség volt, hogy a terület végül a tiara területévé váljon. A Patrimonium Petri Rómával azonban távol esett az Adriai-tenger partján fekvő Romagnától és Anconától, ezért Ince a pápai területek egyesítéséért elfoglalta a közbenső területeket is. A két terület között fekvő Spoletoi Hercegség, Assisi és Sora területeivel Ürslingeni Konrád uralma alá tartozott. A pápai átok, és a javarészt németellenes itáliaiakból álló pápai sereg ezt a területet is Róma hatalma alá vonta. Az egyházi állam Ince pápa korában érte el legnagyobb kiterjedését, még akkor is, ha a korábban oly sokszor vita tárgyát képző matildi birtokok nem véglegesen kerültek a pápa hatósága alá. Később Romagna és Toszkána is kivonta magát a pápa közvetlen fennhatósága alól, de mindvégig Ince hűbéresei maradtak.


1199-1216. I.Földnélküli János: Anglia

Fájl:John of England - Illustration from Cassell's History of England - Century Edition - published circa 1902.jpg Fájl:Magna Carta (British Library Cotton MS Augustus II.106).jpg

Földnélküli János (1166. december 24. – 1216. október 18./19.) 1199. április 6-tól haláláig Anglia királya. Mindössze egyéves volt, amikor 1167-ben apja, II. Henrik felosztotta fiai közt az Anjou–Plantagenêt birtokait, ám János – fiatal kora miatt – nem kapott semmit. Apja nagyon szerette János herceget, mindig maga mellett tartotta. Miután három idősebb fia anyjuk, Aquitániai Eleonóra támogatásával fellázadt ellene, II. Henrik legkisebb fiának, Jánosnak szánta az angol trónt. A „Földnélküli” gúnynevet egyrészt azért kapta, mert a „földosztásánál” ő legkisebbként kimaradt, másrészt azért, mert uralkodása alatt Anglia elvesztette a kontinensen lévő szinte összes területét. Másik gúnyneve - katonai kudarcaira utalva - a „Puhakardú” volt.

Gyermekei

Második felesége öt gyermeket szült Jánosnak:

Név
Születés
Halál
III. Henrik 1207. október 1. 1272. november 16.
Richárd 1209. január 5. 1272. április 2.
Johanna 1210. július 22. 1238. március 4.
Izabella 1214 1241. december 1.
Eleanor 1215 1275. április 13.


1200.k. Anonymus krónikája

ANONYMUS

GESTA HUNGARORUM

Fordította: Pais Dezső

 

TARTALOM

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MAGYAROK CSELEKEDETEIHEZ
SZCÍTIA
MIÉRT MONDJÁK AZT, HOGY HUNGÁRUSOK?
ÁLMOS, AZ ELSŐ VEZÉR
ÁLMOS VEZÉR
ÁLMOS VEZÉR MEGVÁLASZTÁSA
ESKÜJÜK
KIKÖLTÖZÉSÜK
OROSZORSZÁG
BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT
A KUNOK HÉT VEZÉRE
LADOMÉR ÉS HALICS VÁROSA
MIKÉPPEN JÖTTEK BE PANNÓNIÁBA?
HUNG VÁRA
ÁRPÁD VEZÉR
KOMÁROM VÁRA
TARCAL HEGYE
SZERENCSE
BORSOD
A BIHARI VEZÉR
MIKÉPPEN MENTEK BIHAR ELLEN?
SZABOLCS
A NYÍR
TAS, SZABOLCS ÉS TÉTÉNY DIADALA
AZ ERDŐNTÚLI FÖLD
TÉTÉNY OKOSSÁGA
HOGYAN MENTEK GYALÚ ELLEN
GYALÚ HALÁLA
MÉN-MARÓT VEZÉR
VISSZAÉRKEZÉSÜK
SALÁN VEZÉR
TÁVOZÁSUK SZERENCSRŐL
ÖRSÚR VÁRA ÉS AZ EGER VIZE
NÓGRÁD ÉS NYITRA VÁRA
GARAM FOLYÓ ÉS BORS VÁRA
NYITRA VÁROSA
A VEZÉREK KÜLDÖTTE KÉMEK
ÁRPÁD VEZÉREINEK A HARCA
A GÖRÖGÖK ÉS BOLGÁROK SEREGE
SALÁN VEZÉR ELINDULÁSA ÁRPÁD VEZÉR ELLEN
ÁRPÁD VEZÉR GYŐZELME
ÁRPÁD ELŐNYOMULÁSA
BOLGÁRORSZÁG VEZÉRÉNEK KÖVETEI
ZÁGRÁB, POZSEGA ÉS VALKÓ VÁRAK
A DUNA SZIGETE
A BOLGÁROK ÉS MACEDÓNOK NÉPEI
A MAGYAR-RÉV
PANNÓNIA FÖLDJE
VESZPRÉM VÁROSA
VASVÁR
PANNÓNIA ELPUSZTÍTÁSA
MÉN-MARÓT VEZÉR
ÖSBŐ MEG VELEK
ZOLTA VEZÉR ÖRÖKÖSÖDÉSE
LOTARINGIA, ALEMANNIA ÉS FRANKFÖLD ELPUSZTÍTÁSA
LÉL ÉS BULCSÚ HALÁLA
OTTÓ KIRÁLY ELLENSÉGEI
AZ ORSZÁG HATÁRAINAK MEGÁLLAPÍTÁSA


1202-1204 negyedik keresztes hadjárat (Bizánc ellen)

Fájl:Near East 1135.svg

A IV. keresztes hadjárat előzménye volt, hogy VI. Henrik német-római császár hadjáratot vezetett a Szentföldre, amely kezdetben sikeres volt, de Henrik 1197-ben hirtelen meghalt, így a hadjárat abbamaradt. III. Ince pápa azonban nem akarta kihasználatlanul hagyni a győzelmeket, ezért új keresztes hadjáratot hirdetett meg.

A keresztesek célja eredetileg Egyiptom volt, melyet a pápa és vele együtt sokan mások – jogosan – a Szentföld kulcsának tekintettek. A keresztes seregek szállítását a velenceiek vállalták magukra.

A velencei hajók a kereszteseket, előbb a magyar kézben levő Zára alá vitték, melyet mintegy fizetségül elfoglaltak. A velenceiek a pápa követelésére csak egy év múlva adták vissza várost, teljesen kifosztva. Zára alól Enrico Dandolo velencei dózse Konstantinápoly alá vitte a seregeket, hogy Angelosz Izsák és fia, Alexiosz kérésére az oldalukon részt vegyenek az Izsák bitorló fivére, III. Alexiosz ellen vívott politikai harcokban. A keresztesek – mivel a bebörtönzött császár fia ígéretet tett adósságaik kifizetésére – a fővárost bevették, III. Alexiost elkergették és Izsákot újra trónjára ültették. Azonban Izsák és Alexiosz ellen lázadás tört ki a városban és új császárt emeltek a trónra, V. Alexiosz néven. A keresztesek emiatt Konstantinápolyt megrohanták, uralmuk alá hajtották és kifosztották.

Ezután a keresztes lovagok megalapították az úgynevezett Latin Császárságot, és a Keletrómai Császárság tartományait maguk között felosztották.

Az a tény, hogy a keresztesek a pogányok helyett keresztény országot támadtak meg, a nagy egyházszakadás után nem volt különösebben III. Ince pápa ellenére. A zömmel földnélküli, másodszülött nemesek alkotta keresztes seregeknek sikerült a hadjárat során birtokokat szerezni. A Görögország földjén és a szigeteken alapított kisebb országok – Thesszalonikéi Királyság, Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség – a török hódítás koráig megmaradtak a francia, katalán, német lovagok kezén. Velence megszabadult a Földközi-tenger keleti medencéjében egy nagy vetélytársától, a Genovával szövetséges Bizánctól. Ezzel együtt a IV. keresztes háború véglegesítette a nagy egyházszakadás következményeit, megerősítette különállásukban a keleti (ortodox) egyházakat.

A Konstantinápolyi Latin Császárság 1204–1261 között létezett. Első uralkodója I. Balduin lett, akinek rövid uralkodása a bolgárok elleni háborúkkal telt el, a császár is a bolgár cár börtönében halt meg. A Császárság fennállásának ideje végig a bolgárokkal vívott harcokkal telt, míg végül 1261-ben Palaiologosz Mihály visszafoglalta Konstantinápolyt. Habár újra létrejött a Bizánci Császárság, már soha nem tudta elérni régi hatalmát, így a IV. keresztes hadjárat hoszzútávon a Bizánci Császárság bukásával járt.


1204-1261. latin császárság

Fájl:Blason Empire Latin de Constantinople.svg Fájl:LatinEmpire.png

A Latin Császárságot (latin nevén Romania) a negyedik keresztes hadjárat után hozták létre a keresztes lovagok 1204 márciusában. A Konstantinápoly központú római katolikus keresztes állam a görög és ortodox Bizánci Birodalmat volt hivatott helyettesíteni. Első császára VIII. Balduin flandriai gróf lett 1204. május 16-án.

A keresztesek és Velence által irányított Latin Császárság kezdettől fogva magának követelte a Bizánci Birodalom összes területét, azonban ezeket csak részben sikerült megszereznie (ráadásul a feudális rendszerből adódóan ezek is nagyrészt szinte független hűbérurak vezetése alá kerültek, mint a Thesszalonikéi Királyság, az Akháj Fejedelemség és az Athéni Hercegség), több helyen görög utódállamok jöttek létre (a Balkánon az Epiruszi Despotátus, Anatóliában pedig a Nikaiai és a Trapezunti Császárság). Emellett a zűrzavaros helyzetet a bolgárok is kihasználták, és erős birodalmat hoztak létre.

Baldvin és utódai hősiesen harcoltak, ennek ellenére 1261. július 25-én Palaiologosz Mihály elfoglalta Konstantinápolyt, és VIII. Mikhaél néven bizánci császárrá nyilvánította magát. II. Baldvin, az utolsó latin császár utódai még sokáig követelték maguknak a címet, ami azonban teljesen kiüresedett.


1204-1205. III. László magyar király

Fájl:III.László.jpg

III. László (1199-ben vagy 1201-ben született – Bécs, 1205. május 7.) Árpád-házi magyar király, Imre király és Aragóniai Konstancia fia.

III. Lászlót apja, Imre koronáztatta meg 1204. augusztus 26-án. Ekkor a kis László három vagy öt éves volt. A koronázására vélhetően azért került sor, mert Imre király közeledni érezte halálát, és zökkenőmentessé akarta tenni a trónöröklést. Imre rövidesen meghalt, de előbb testvérét, Andrást megeskette, hogy a kis Lászlót mindenben támogatni fogja.

András - mint az ország kormányzója - azonnal minden hatalmat a saját kezébe összpontosított, s lehetetlenné tette a gyermek László és anyja helyzetét. III. Ince pápa levélben figyelmeztette Andrást, hogy hű maradjon esküjéhez, és ne engedjen egyes gonosz emberek biztatásának. Ezek alatt az András körüli előkelőket értette, akik minél előbb a trónon szerették volna őt látni, hogy aztán hasznot húzhassanak a támogatásából. A pápa Magyarország népéhez is levelet intézett, hogy maradjanak meg László hűségében. András azonban még az anyakirálynő vagyonára is rátette a kezét, így Aragóniai Konstancia kisfiával, a koronával és párthíveivel Bécsbe menekült VI. Lipót osztrák herceghez. András ezt nem nézte jó szemmel, és háborúval fenyegetőzött, ha Lipót nem adja ki a menekülteket. Mielőtt azonban tényleges háborúba sodródott volna Lipót és András, a gyermek László váratlanul elhunyt.

III. Lászlót Székesfehérváron temették el. Mint király, a magyar történelemben gyakorlatilag semmilyen szerepet sem játszott.


1205-1235. II. András magyar király

Fájl:Andrew II of Hungary th.jpg

II. András (névváltozata Endre, Jeruzsálemi, Katolikus vagy Lovag András ragadványnevekkel is ismert) (1176 vagy 1177 – 1235. szeptember 21.) Magyarország uralkodója volt 1205-1235 között. Ő volt a 18. Árpád-házi uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikájával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan intézkedéseket hozott az Aranybulla kiadásával, melyek kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig érvényben maradtak.

 

)Fájl:Sigillum Andreae 1216.png Fájl:Aranybulla1.jpgAz Aranybulla
II. András pecsétje (1216

András könnyelmű életvitele, határtalan költekezése felbőszítette a rendeket, és 1222. május 29-én az Aranybulla kiadására bírták rá a királyt. Ez a 31 cikkelyt tartalmazó alaptörvénykönyv főleg azért láthatott napvilágot, mert a nagyurak több földet és nagyobb hatalmat akartak, a szerviensek és várjobbágyok pedig csökkenő állami terheket. A nemesek alapvető jogait több évszázadon keresztül ez a bulla határozta meg. 1224-ben kibékült Bélával, és 1226-ban neki adta Erdélyt, Szlavóniát pedig Kálmán fiának biztosította. 1229-ben András orosz menekült bojároknak adott menedéket, akik tájékoztatták őt a készülő mongol veszélyről.

1230-ban Béla már az ország kormányzója lett, András pedig a nagykirály címet vette fel. 1231-ben az Aranybulla módosítására kényszerült az egyház nyomására, és sok engedményt adva az egyháznak, majd 1233-ban a beregi egyezményben szintén meg kellett változtatni a bulla szövegét. 1224-ben II. András adta ki az Andreanumot, az erdélyi szászság privilégiumlevelét. 1233-ban meghalt András második felesége, Jolán. Így még 1234-ben harmadszor is megnősült, és I. Aldobrandino őrgróf leányát, Estei Beatrixot vette feleségül. Tőle született István nevű gyermeke, aki már András halála után látott napvilágot. Egres ciszterci monostorában helyezték örök nyugalomra.

András vezette 1217-1218-ban az V. keresztes hadjáratot (lásd: keresztes háborúk) a Szentföldre. Ezt a hadjáratot 1215-ben III. Ince pápa hirdette meg, és II. András 1217-ben kelt útra VI. Lipót osztrák herceg társaságában, akikhez Cipruson csatlakozott I. Hugó ciprusi király is. Akkóig (ma Acre, Izrael Állam) el is jutottak, de a király nem akart sokáig távol maradni az országtól, így 1218-ban hazaindult Magyarországra. Bár nem vette be Jeruzsálemet, ennek ellenére II. András címei között szerepelt a Jeruzsálem királya cím is.


1212-1250. II. Frigyes Német - Római császár

Frederick II and eagle.jpg

II. Frigyes Roger (németül Friedrich II.), (Jesi, 1194. december 26. – Castel Fiorentino, 1250. december 13.) német-római császár és szicíliai király, korának egyik legjelentősebb uralkodója volt. Idejének nagy részét a virágzó kulturális központtá fejlesztett, centralizált Szicíliában töltötte, német földön csak 1214–1220 és 1240–1246 között tartózkodott megszakításokkal.

1215-ben a választófejedelmek ismét királlyá választották Frigyest, akit július 23-án Aachenben maga III. Ince kent fel annak fejében, hogy megtiltotta neki Szicília és a Birodalom egyesítését. Császárrá koronázására csak hosszas tárgyalásokat követően került sor: 1220. november 20-án III. Honorius pápa Rómában illesztette fejére a koronát. Viszonzásképpen ebben az évben királyi felségjogokat (adó- és vámszedés, pénzverés, várépítés) adományozott egyházi nagyhűbéreseinek (Confoederatio cum principibus ecclesiasticis – Szövetség az egyházi hercegekkel), amit 1232-ben kiterjesztett a világiakra is. Ezzel véglegesedett az ország széttagolódása. 1226-ban adományozott aranybullát a teuton lovagoknak, amiért a magiszterük Salzai Hermann nehéz diplomáciai ügyek elsimításában segített neki. A kiváltság értelmében a lovagok nyugodtan saját birtokukként kezelték a Balti-tenger melletti területeket, amik meghódítására feljogosították őket.

Egy újabb viszály a pápasággal ismét békével zárult a német lovagrend békeközvetítőként való fellépésének köszönhetően.

II. Frigyes igyekezett minél kevesebb időt tölteni Németországban, ezért képviselőként fiait küldte északi országába. Először Henrik nevű fia vigyázta apja érdekeit szicíliai, római, később német királyi minőségben. 1231-től kezdve viszonyuk megromlott, mivel a fejedelmek ellene hangolták Frigyest, aki 1234-ben birodalmi átok alá helyezte fiát. Henrik erre fellázadt, és szövetkezett a lombardokkal, ám sikertelenül: 1235-ben legyőzték, letették a trónról és bebörtönözték. Rövidesen kibékült fiával, ez megint csak Salzai érdeme volt. Ekkor a császár kisebbik fia, az ekkor még kiskorú Konrád vette át a helyét: 1237-ben királlyá választották. 1242-ig II. Siegfried mainzi érsek irányította Németország ügyeit, onnantól kezdve pedig Raspe Henrik, Türingia tartománygrófja, és I. Vencel cseh király felügyelték az ifjú királyt. Frigyes 1245-ös kiátkozása után Raspe fellázadt, és 1246-ban ellenkirálynak kiáltották ki, de már a következő évben meghalt. Ekkor II. Vilmos holland gróf lépett fel trónkövetelőként, és meg is választották, de németalföldi elfoglaltságai miatt tevékenyen sosem vett részt a Császárság ügyeiben.


1212. keresztes hadjárat a Pireneusi félszigeten

Fájl:Gustave dore crusades the childrens crusade.jpg

Gyermekek keresztes hadjárata (1212) és a pásztormozgalom

Egyes krónikások szerint a IV. és V. keresztes hadjárat között francia illetve német gyermekekből álló sereg indult el a Szentföld felszabadítására. Két helyen szerveződött, az egyik Németországban, a másik Franciaország területén. Németországban az események kirobbantója egy Miklós nevű fiatal volt, Franciaországban pedig egy Péter nevű pásztorgyerek, aki azt állította, hogy találkozott Jézussal, aki felszólította, hogy gyermekekből szervezzen hadsereget és induljon velük Jeruzsálem felé, mert az ártatlan gyermekek, akik mentesebbek a bűntől, mint a felnőttek, képesek lesznek visszavenni Jeruzsálemet.

Péter hatalmas tömeg élén vitte el „Jézus üzenetét” a királynak, aki rájött, hogy a fiú hazudik, ezért utasította a tömeget, hogy tartson egy körmenetet, majd térjen haza.

 

A németországi események rekonstruálása, már nehezebb feladat, mivel jóval kevesebb forrás maradt fenn róla, mint a Franciaországban történtekről. A hadjáratra összetoborzott gyerekek útra keltek Miklós vezetésével, átkeltek az Alpokon és egyenesen a Földközi-tengernek tartottak, remélve, hogy mint annak idején Mózes előtt a Vörös-tengert, úgy előttük is szét fogja választani az Isten a Földközi-tengert. A várt csoda azonban elmaradt, mire a gyerekek egy része hazaindult, de csak néhányan értek haza. A fanatikusabb gyerekek két hajón indultak a Szentföld irányába, az egyik elsüllyedt, a másik hajó arab kalózok kezébe került, akik a hajó „rakományát” eladták az afrikai rabszolgapiacokon.

Egy 1977-ben megjelent tanulmány kétségeit fejezte ki az események megtörténtével kapcsolatban. A kutatás mai álláspontja szerint valóban volt egy ilyen mozgalom 1212-ben Franciaországban és Németországban, de a résztvevők nem vagy nem elsősorban gyermekek voltak, hanem nyomorban élő fiatalok.

A pásztormozgalomra (les pastoreaux) pár évtizeddel később került sor. A sereget egy magyar szerzetes, Jakab toborozta össze. Elképzelésének lényege az volt, hogy Isten, a szegények pártfogójaként valószínűleg inkább nekik fogja visszaadni Jeruzsálemet, mint a nemeseknek. A francia parasztok meg is indultak a Szentföld irányába, de időközben irányt változtattak és végigpusztították egész Dél-Franciaországot, mire IX. Lajos sereggel vonult ellenük és 1251-ben szétverte a sereget, Jakab is elesett.


1213 fôurak meggyilkolják II.András nejét

Az új király helyett inkább az új királyné keltett nagy visszhangot az országban. Gertrúd ugyanis merániai rokonai között nagylelkű adományokat osztott ki. 1208-ban a Novae Institutiones, azaz az új berendezkedés keretei között egész vármegyék kerültek eladományozásra. Ez haragot szült az országban, hiszen ezeket az adományokat a királyné idegen származású rokonai kapták meg. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőkön áthajtató királyné hintóját megtámadó Péter ispán, valamint a Kacsics nembeli Simon megölték Gertrúdot. II. Andrásnak azonban a ránehezedő országos nyomás miatt nem volt lehetősége a büntetésre, és csak Péter ispánt végeztette ki.


1215. jún.15. Magna Charta Libertatum

A Magna Carta Libertatum („Nagy szabadságlevél”) az 1215. június 15-én Földnélküli János angol király által aláírt, a rendi jogokat biztosító szabadságlevél, az angol alkotmányfejlődés egyik legfontosabb állomása.

A Carta rendelkezései

Gyakrabban hivatkozott cikkelyei:

12. cikkely - az uralkodó hűbéreseinek egyetértése nélkül nem rendelheti el hadiadó és pajzspénz megfizetését

39. cikkely - szabad embert csak vele egyező státusúak ítélete alapján lehet elfogni, illetve javait lefoglalni

45. cikkely - királyi bíró és sheriff csak az ország jogát ismerő személy lehet

48. cikkely - a rossz szokások felülvizsgálatára grófságonként 12 lovagot kell választani

61. cikkely - a bárók jogot kaptak arra, hogy a Carta megsértése esetén lefoglalják a király várait, birtokait

A 63 cikkelyt tartalmazó Magna Carta Libertatum összességében biztosította az egyházi és világi bárók, valamint a városok jogait, kiváltságait személyi és vagyoni biztonságát. Rendelkezéseket tartalmazott továbbá a kereskedelem, a vám- és pénzügyek területén, elrendelte a súlyok és mértékek egységesítését. Egy 25 tagú bizottság volt hivatva arra, hogy a rendelkezéseket az uralkodóval betartassa.

A középkorban többször megújították és kivették a legradikálisabb, a király hatalmát korlátozó rendelkezéseket, így a 61.cikkelyt is. A legelterjedtebb az 1225-ös megújítás során született szöveg.

A király és a bárók közötti küzdelem azonban nem oldódott meg hosszú távra a Magna Cartával. A 61. cikkelyben megfogalmazott ellenállási jogra (ius resistendi, ius resistentiae) hivatkozva 1258-ban a Simon de Montfort, Leicester 6. grófja által vezetett bárói mozgalom az oxfordi províziók kibocsátására kényszerítette III. Henriket. Az Anglia első írott alkotmányának is tartott províziók egy tanácsra bízták a kormányzati hatalom ellenőrzését. A tanácsba 12 tagot a bárók, 12 tagot a király nevezett ki. A kiválasztott személyek még két személyt választhattak. Az így létrejött tanács felügyelte a miniszteri megbízásokat, a helyi közigazgatást, illetve a királyi várak őrzését. Az bárókkal szövetséges polgárságnak tett engedménynek tekintehtő, hogy évente három alkalommal össze kellett hívni a parlamentet, amely a tanács tevékenységét felügyelte. A 24 tagú tanács 1259-ben kibocsátotta az ún. westminsteri províziókat, mely a királyi és földesúri bíróságok eljárásrendjét szabályozta, korlátozva ezek önkényét. A királyhoz hű bárói csoportok Glouchester grófjának vezetésével legyőzték Montfortot, a király pedig, hogy megnyerje a polgárságot 1265-ben összehívta a parlamentet (ún. mintaparlament). Montfort bukásával a "westminsteri províziókat" is hatályon kívül helyezték, azonban a parlament 1267-ben újra megerősítette azokat.

Magyar vonatkozások

1832. október 15-én Széchenyi István (1791-1860) Naplójában így ír: "Magna Carta és Aranybulla a kereszteshadjáratok következményeképpen úgyszólván egyazon agyból születtek. Anglia fokozatos kifejlődése révén tökéletes... Hogyan áll Magyarország, ahol annyi mindenden hátramaradt. Meg kell vizsgálni és össze kell hasonlítani a kettő mechanikáját és fokozatos kifejlődését - hogy Angliából a jót mindjárt befogadhassuk - nem pedig véres válság árán..."

A 19-20. század fordulóján élő jogtörténész,Timon Ákos (1850-1925) is rokonságot lát az 1222-es Aranybulla és az 1215-ös Magna Carta között. Timon a keresztes államok jogalkotásában, különösen az ún. jeruzsálemi assizákban látja a közös forrást.

Eckhart Ferenc (1885-1957) ezzel szemben nem lát kapcsolatot a két dokumentum között, legfeljebb annyiban, hogy a "korszellem", a feudális jogfelfogás hasonlósága hozott létre hasonló jellegű dokumentumot. Eckhart kimutatja, hogy a Magna Carta jogfelfogása sokkal fejlettebb, és a társadalom szélesebb rétegeinek javát szolgálta, mint az Aranybulla


1217.k. Jáki templom alapítása

Fájl:Apátsági templom (8941. számú m&udblac;emlék) 7.jpg

A jáki templom az egykori jáki bencés apátság monumentális bazilikája a magyarországi román stílusú építészet kiemelkedő, szinte szimbolikus alkotása. A hazai középkori nemzetségi monostorok egyedülálló épségben fennmaradt képviselője, mely művészi gazdagságával, a táj képébe illeszkedő mesteri elhelyezésével hívja fel magára a figyelmet.

Stílusjegyei alapján 1220 körül alapíthatták, és 1256-ban szentelték fel, Szent György tiszteletére. Építése során több alkalommal is változtathattak a terveken, erről tanúskodnak a különféle szabálytalanságok. Történelme viharos: tűz, vihar és az oszmán hadsereg is megrongálta, többször helyre kellett állítani. Az utolsó nagy átépítés 1896 és 1904 közt zajlott, Schulek Frigyes tervei alapján.

Leghíresebb része a befelé mélyülő, többszörösen tagolt főbejárat, melyet normann motívumok díszítenek, fölötte a timpanonban Jézus látható angyalokkal és apostolokkal.

A templom főhomlokzatával szemben kis kápolna áll, a Szent Jakab-kápolna, ez volt Ják középkori temploma, mivel a kolostori templomnak nem volt szabad plébániaként is működnie.


1222. Aranybulla

Fájl:Aranybulla1.jpg

Az Aranybulla szűkebb értelemben II. András magyar király 1222-ben, Székesfehérvárott kiadott, aranypecséttel ellátott királyi dekrétuma. Tágabb értelemben az aranybulla szó azt az arany pecsétet jelenti, mellyel a magyar királyok – III. Bélától kezdődően – megerősítették fontosabb okmányaikat.

II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében, a 16. századtól pedig egészen a 20. század közepéig az írott törvénycikkelyeiben vagy csak a szellemében.

Az Aranybulla rendelkezései :

I. pont :

„Hogy minden évben, a szent király ünnepét Fehérvárott üli meg, ha csak nagyon fontos dolog, vagy betegség meg nem akadályozza. Ha nem lehetne jelen, a nádorispán okvetlenül ott lesz, hogy az ő képében minden ember dolgát meghallgassa, s a nemesek is, amelyik akarja, szabadon odagyűlhessenek.”

II. pont :

„ Továbbá azt is akarjuk, hogy sem mi, sem az utánunk való királyok, valami hatalmasabb kedvéért, valamikor a nemes embert meg ne fogják, vagy meg ne nyomorgassák, ha csak előbb meg nem idézik és a törvény szerint el nem marasztalják.”

III. pont :

„Azonképpen semmi szedés-vevést -pénzszedést /collecta/ - a szabadok adóját – dénárját - meg nem vétetjük a nemesek jószágain, sem házukra, falvaikra, az okáért, hogy rajtok élnénk nem szállunk, hanem ha hivatalosak leszünk: azonképpen az egyház jószágán sem veszünk semmi szedés-vevést.”

IV. pont :

Nagy engedményt tett itt Endre. Lemondott a háromlási jogról, melyet Kálmán király törvényében minden adományjószágra fenntartott, mely nem a szent királytól származott. Az adományos vagy testvére fiágának kihalása esetén a birtok a királyra visszaszállt Kálmán rendelkezése szerint. Ezzel szemben:

„ Ha nemes embernek holta történik és fimagzatja nem marad, jószágának egy negyed része leányára szálljon, a többivel azt művelje, ami neki tetszik. Ha pedig testamentom nélkül történik halála, amely közelebb való atyafiai vannak, jószága azokra; és ha semmi nemzetsége nincsen, mindene a királyra szálljon.”

V. pont :

A nemesek álláspontjára állott és maga szabott határt a királyi, a vármegyei kormányzat terjedésének az ötödik törvényben:

„A vármegyei ispán ne ítéljen a nemesek jószágán, csak oly perben, mely a pénz dolgát illeti: a megyei udvari ispánok /alispánok/ csak váruk népei felett ítéljenek; a tolvajok és latrok bírái a billogok legyenek, de csak ispánjok lábainál. / Vagyis az ő felügyelete alatt.

VI. pont :

A régibb, barbár kor egy kétélű szokását szüntette meg a VI. törvény.

„ A nép közös vádja, tolvajnak, mint eddig szokás volt, senkit se bizonyíthasson.”

VII. pont:

„ Ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak vele elmenni fizetés nélkül; ha pedig a király a hadból megjön, a nemeseken hadakozó bírságot ne vehessen. Ellenben pedig, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak hadba menni. Azonképpen, ha az országon kívül hadakozunk, valakinek ispánsága vagyon és valaki pénzünket felvette, tartozik velünk eljönni.”

VIII. pont:

„A nádorispán országunk minden embere felett válogatás nélkül ítéljen, de a nemesek oly perét, mely fej, jószág veszedelmével jár, a király híre nélkül el ne végezhesse. Helyettese pedig, csak egy legyen és az is curiájában.”

IX. pont:

»Az ország ispánja — az országbíró — míg a király udvarában vagyon, mindenki felett ítélhessen és a mely pert az udvarban kezdett, azt mindenütt elvégezhesse, de a mikor az őjószágán lakik, akkor ne bocsáthasson ki poroszlót és a pörösöket maga elé ne idéztethesse. „

X. pont:

Magukra gondoltak, és családjukat, gyermekeiket biztosítani igyekeztek azok, kik Jeruzsálemi /II./ Endrének fegyvertársai voltak, érte vérüket ontották. A X. törvény tehát elrendelte:

„ Ha valamely jobbágy úrnak tiszte vagyon és a hadban történik halála, annak fiát vagy testvérét a király méltó tisztelettel ajándékozza meg. Azonképpen ha valamely nemes embernek a hadban lesz halála, a király — a mint neki tetszik — fiát ajándékozza meg.”

XI. pont:

Megemlékezett a XI. törvénypont a keserű tapasztalatokról, melyeket Gertrúd királyné idejében, sőt még azóta is szerzett:

„ Ha vendégek —jóravaló emberek — jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül tisztet ne nyer­hessenek. „

XII. pont:

„ A nemes asszonyok, ha uruk meghal, vagy törvény szerint megölik, vagy bajviadalban lesz halála, vagy akármiféle más módon, hitbérüktől meg ne fosztassanak.”

XIII. pont:

„A jobbágy urak úgy járjanak a király udvarában, samikor mennek akárhol egyebütt is, hogy a szegénységet ne fosszák, ne nyomorgassák.”

XIV. pont:

„ Ha valamely vármegye ispánja, az ő ispánságának módja szerint, magát tisztességesen nem viseli, az ő vármegyéjét nyomorgatja, ha ez rábizonyul, az ország színe előtt csúfságosan fosztassék meg tisztétől, és amit elvett, legyen köteles vissza­adni.”

XV. pont:

„ Lovászok, pecérek, madarászok, királyi emberek ne merjenek a nemesek falvaira szállani.”

XVI. pont:

A hűbéri uradalmak megakadályozására törekedett a XVI. cikk:

„ Örökbe nem adunk egész vármegyét, sem egyéb királyi tisztet.”

XVII. pont:

A XVII. törvénnyel védték a királyi birtokot Endre király túlságos bőkezűsége ellen, de védték az adományosokat is, kiket a királyi visszakövetelések fenyegettek:

„ Ha valaki jószágot igaz szolgálatjával nyert, attól soha meg ne fosztassék.”

/ Tehát értsük így: csak aki igaz és jutalmat érdemlő szolgálattal nyert földet arra vonatkozik a rendelkezés védelme, arra nem, aki csak úgy, minden érdem nélkül kapja az adományt!/

XVIII. pont:

„ A nemes ember búcsút véve tőlünk, mehessen el fiunkhoz, vagyis a nagytól, a királytól a kicsihez / Itt IV. Béla ifjabb királyt érti a szöveg / :- azért jószágában meg ne bántassék, se meg ne károsíttassék. S akit fiunk igaz törvény szerint megszentenciáz /szentencia = törvényi végzés, határozat/, azt mielénk nem viszik; s amely pört előtte kezdtek, míg ugyanott a pörnek vége nem szakad, elénkbe nem viszik; - viszont fiunk is ugyanígy cselekszik.”

XIX. pont:

A nemesség megemlékezett az ország más szabad népeiről is a tizenkilencedik törvényben:

„ A várjobbágyok az őszabadságuk szerint tartassanak, mint a szent király végezte, azonképp a vendégek is, bármiféle nemzet legyenek.”

XX. pont:

Még a papsággal szemben is gondoskodott a törvény a nép érdekeiről:

„A dézsmát ne váltsák meg pénzen, hanem amint a föld ter­mése vagy bor, vagy gabona, azt fizessék. Ha ebben a püspökök ellentartók lesznek - ígérte a király – nem segítjük őket.”

XXI. pont:

Könnyített azonban az egyháziakon a huszonegyedik törvényben:

»A püspökök a mi lovainknak dézsmát ne adjanak a nemesek jószágairól, s embereik ne tartozzanak dézsmát hordani a királyi jószágokra.”

XXII. pont:

„Disznainkat a nemesek erdeire, rétjeire nem eresztjük kedvük és akaratuk ellen.„

XXIII. pont:

„A mi új pén­zünk esztendeig tartson, húsvéttól húsvétig, s a dénár olyan legyen, minő volt Béla király idejében”. – Értsd itt I. Bélát, kinek korát már ez időben, pénzügyi tekintetben ideális időnek képzelték! - „ Mert igaz értékű pénzt veretett a legtisztább ezüstből, s mindaddig amíg élt, a pénz Magyarországon nem változott.” / Az Árpádok korában a gyakorlat az volt általában, hogy a király évente új pénzt bocsátott ki, a régit köteles volt mindenki a kamarának beváltani, amely hivatal mindig a beváltott összeghez viszonyítva kevesebb értékben adott cserébe új pénzt; a különbözet volt a kamara haszna./

XXIV. pont:

Amit az egyházi törvény rendelt, de a pápa csak érintett II. Endre előtt: a világi nemesség törvénybe tétette:

„Kamaraispánok, pénzváltók, só-tisztek és vámosok nemesek legyenek, zsidók és szerecsenek ne lehessenek”. - Ezzel e jövedelmező hivatalokat magának követelte a nemesség.

XXV. pont:

A fiskális szempont nyilvánult meg a XXV. törvénycikkben, a célja, hogy ellenőrizhessék a só bevételeket. Ezért rendelték:

„A sót ne tartsák az ország közepén, hanem csak Szalacson, Szegeden és a végekben.”

XXVI. pont:

„ Jószágot kül­földinek ne adjanak; ha adtak, vagy eladtak, azt az ország­beli ember magához válthassa.”

XXVII. pont:

„A nyestbért - ez a drávántúli részekre szólt- fizessék, amint azt Kál­mán király elvégezte.” – Vagyis házan­ként tizenkét dénárral róják le!

XXVIII. pont:

„A kit a törvény rendje szerint elítéltek, azt semmi­féle hatalmas ember se oltalmazhassa meg.”

XXIX. pont:

„A várispánok csak az ő ispánságuk járandóságával éljenek, a többi a király számára legyen, úgymint: csöbör adó/szőlőkadója/ , a vám; ökrök adója és a váraknak két harmadrésze. / Értsd: a várbirtok jövedelmeinek kétharmad része a királyt illette, egyharmada az ispánt./

XXX. pont:

„A négy jobbágy úron: a nádoron, bánon, a király és királyné udvarbíráján kívül senki két tisztet ne tarthasson.”

Engedményét és rendelését II. Endre, „hogy mind maga, mind utódjai idejében örökre érvényes legyen”, hét „párban” íratta le, és arany pecsétjével megerősítette, „úgy, hogy egy pár (példány) küldessék a pápának és ő írassa lajstromába, a második a hospitaleban — a Szent János vitézeknél —, a har­madik a templomban — a templomosoknál —, a negyedik a királynál, az ötödik az esztergomi káptalanban, a hatodik a kalocsai káptalan, hetedik végre a mindenkori nádornál maradjon, hogy az írást mindenkor szemei előtt tartván, sem ő ne tévedjen le a föntebb mondottak valamely pontjáról, sem a királyt, sem a nemeseket, vagy másokat ne engedjen letévedni, hogy ők is örvendjenek szabadságuknak, és ezekért nekünk és maradékainknak mindig hívek legyenek és a királyi koronának azzal, amivel tartoznak, szolgáljanak.”

Azután következett a sanctio:

A runymedi Magna Charta szerzői huszonöt báróból bizottságot állítottak, a kik vigyázzanak, hogy a király megtartja-e ígéretét? - Ha nem tartja meg, figyelmeztessék, és” ha ez sem használ, az országgal együtt minden lehető módon arra kényszerítsék.”/1215./

1222-ben Magyarországon nem voltak még ily hatalmas bárók, kiket ilyen megtiszteltetéssel meg lehetett volna bízni. Egyes hatal­masabb férfiak voltak, kiket érdemeik vagy a királyi kegy fölemelt: de a törvény jórészt ezek ellen is irányult; nem is oly elemek vívták ki az Aranybullát, mint az angol bárók, kik bárókat vá­lasztottak a felügyelő bizottságba, a maguk fajtáját.

Az »Aranybullát«, mint a történet II. Endre e törvényét nevezi, az egész nemzet, különösen annak nagy tömege, a nemesség, a királyi szerviensek, vagyis a köznemesség, hogy később kori kifejezéssel éljünk, nyerte ki és e nemesség minden egyes tag­jának kezébe tette le a törvény, saját jogai védelmét:

„Hogy ha pedig mi — végzi II. Endre az oklevelet — vagy utánunk valaki a jövendő királyok közül a mostani rendelésünk ellen valamikor vétene, mind a püspökök, mind a jobbágyurak, mind a nemesek, mindnyájan és egyenként, mind a mostaniak, mind a jövendők, minden hűtlenségnek szégyen vallása nélkül, mind nekünk és mind az utánunk való királyoknak ellentálhassanak, / Jobbágyúron az országos méltóságot és ispánságot viselőket értsük!/ és ellenük mondhassanak, örökkön örökké a mostani rendelé­sünk erejével és hatalmával.”

„Kelt Kelet keze által, ki egri prépost és udvarunk kancellárja, a megtestesült ige után az ezerkétszázhuszonkettedik esz­tendőben, midőn főtisztelendő János esztergomi, tisztelendő Ugrón kalocsai érsekek, Dezső csanádi, Róbert veszprémi, Tamás egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereck váci püspökök voltak. Királyságunk tizenhetedik esz­tendejében”. /- Tehát még az évnek május 7-ik napja előtti időtől, a kiskorú III. László halála napja előtti időtől számította II. Endre uralkodása éveit itt is, mint gyakran más iratokban is./

http://aranybulla.hupont.hu/


1225-1274 Aquinoi Szent Tamás élete

Gentile da Fabriano 052.jpg

Aquinói Szent Tamás, Tommaso d'Aquino (Roccasecca, 1225. január 28. – Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert.

A nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott.

Ötéves korában a montecassinói bencés kolostorban kezdi meg tanulmányait.
Tizennégy éves korában Nápolyba küldik, ahol megismeri a dominikánusok rendjét. Elhatározza, hogy ott fog tanulni.
1244 áprilisában megkezdi tanulmányait a nápolyi domonkos kolostorban. Egy hónap múlva továbbképzésre Párizsba küldik. Útközben testvérei megakadályozzák továbbutazását, saját várukban tartják fogva. Tamás közel másfél évi kényszerpihenő után folytathatja csak útját Párizsba.
1245 nyarán Párizsba érkezik. Találkozik Albertus Magnusszal, akinek előadásait hallgatja.
1248. mesterét Kölnbe küldetésekor Tamás is követi, ahol négy évig folytatja tanulmányait.
1252. Párizsba megy, Tamás már tanárként folytatja tevékenységét.
1256. A pápa közbenjárására már magiszterként adhat elő.
1259–1269. Itáliában teológiát tanít.
1260. A pápa a görög császárral folytatott uniós tárgyalásokhoz Tamást kéri fel.
1262. Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának orvietói látogatása után (ekkor ott volt a pápai udvar), Tamás maga is támogatja a magyar szerzetesrend jóváhagyását.
1265. Rómában átveszi a rendi főiskola vezetését.
1267–1269. Ezekben az években írja fő műveit, köztük a Summa Theologiaet.
1269–1272. Ismét a párizsi egyetemen tanít.
1272. Tamást a domonkosok visszahívják, és megbízzák egy teológiai főiskola szervezésével.
1274. Elindul a lyoni uniós zsinatra, ám már korábban kezdődött betegsége megakadályozta részvételét. Útja során, március 7-én a fossanovai ciszterci kolostorban fejezi be földi életét. Két nap múlva temetik el ugyanott.
1323-ban szenté avatták.

Foglalkozott az akkor még tudománynak számító alkímiával és asztrológiával is. Sokat merített Arisztotelész filozófiájából, az iszlám misztikából, Hippói Szent Ágoston tanaiból, ám mindezeket megújította és egységbe foglalta, ebből alakult ki az úgynevezett tomizmus.


Munkássága

Aquinói Szent Tamás, folytatva elődeinek, a görög filozófusokat arab és bizánci közvetítéssel a nyugati hagyományba beemelő teológusoknak munkáját, összhangba igyekszik hozni Arisztotelész filozófiáját a keresztény tanítással, kísérletet téve egy átfogó filozófiai rendszer megalkotására.

Az arisztotelészi filozófia ebben a vállalkozásban a természetes értelem tudománya, amelyet csupán a kiinduló premisszák empirikus volta különböztet meg a kinyilatkoztatáson alapuló premisszákat alkalmazó teológiától.

Főbb művei

De fallaciis, 1244
De propositionibus modalibus, 1244/1245
Contra impugnantes Dei cultum et religionem, 1257
Super Boethium de hebdomadibus, 1258
Summa contra gentiles, 1258–1264
Summa theologiae, 1265–1272
Magyarul: A teológia foglalata I-II. (Bp., 2002, 2003)
Officium de corpore Christi 1264
De perfectione vitae spiritualis, 1269
Contra pestiferam doctrinam retrahentium homines a religionis ingressu, 1270
De aeternitate mundi contra murmurantes, 1270
De substantiis separatis, 1272–1273
De mixtione elementorum ad magistrum Philippem, 1273


1226. német lovagrend Lengyelországban

Codex Manesse Tannhäuser.jpg

A Német Lovagrend Lengyelországban

Mikor a lovagok Lengyelországba érkeztek, az ország több kisebb-nagyobb részfejedelemségekre tagolódott, amik egymással is küzdelmet folytattak. A német lovagoknak rövidesen új lehetőségük nyílt, s most okulva az erdélyi tapasztalatokból, körültekintőbben láttak neki érvényesülésük megvalósításához.

Lengyelország politikai helyzete a lovagrend megjelenésekor

III. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel uralkodó 1138-ban bekövetkezett halálával kétszáz évig tartó széttagoltság következett a lengyel államra. Boleszláv részfejedelemségekre osztotta országát, amelyeket fiainak adományozott. A későbbiekben az egymást követő fejedelmek birtokainak a nagysága és a részfejedelemségek kormányzásának az elvei állandóan változtak. A fejedelemségek aztán további független területekre bomlottak szét. Ez a szétdaraboltság egyáltalán nem vált Lengyelország javára, így a német lovagoknak több esélyük lett volna, ha a lengyelekkel is fegyveres konfliktus alakulna ki.
Magyarországon hasonló belső válság következett a 13. század második felében, ami már II. András rossz belpolitikájának köszönhetően a század elején megalapozódott.

A széttagolódás a legrosszabbkor következett be. A Német Birodalomban a Hohenstaufok jutottak hatalomra, aminek második uralkodója III. Konrád Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot, hasonlóan a dán, francia, spanyol és angol uralkodókat is hatalmi érdekszférája részének tekintette, így elvárta tőlük, hogy engedelmességet fogadjanak neki. De a Hohenstaufokat megelőző Száli-dinasztia is kemény fegyveres expanziót folytatott a keleti szomszédok ellen.
Az egyes lengyel fejedelmek a birodalom részét képező kisebb-nagyobb államokkal, mint Brandenburggal állandó harcokat folytattak. Nyugatról a gyér keleti területekre ezalatt sok német telepes érkezett ide. De a betelepülésnek a csehek és a lengyelek nagy kárát lelték, mert példának okáért a lengyel Szilézia és a szláv Pomeránia elnémetesedtek, akárcsak Csehországban a Szudéták. Magyarországon az Árpád-házi királyaink viszont mértékletesen folytatták a betelepítést és ott az etnikai összetétel nem változott meg olyan drasztikusan.


1226-1270. IX. Lajos francia kir.

Ludvik9sv.gif

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25. – Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-ától haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

Szent Lajos testesítette meg a keresztény lovagkirály eszményét: két keresztes hadjáraton is részt vett, és heroikus erőfeszítésének és állhatatosságának köszönhetően hamarosan szentté avatták. Uralkodása alatt Franciaország Európa vezető nagyhatalma volt, mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális szempontból: példának okáért a király gyóntatója, Robert de Sorbon ekkor alapította meg a Sorbonne-t, ekkor épült fel a Sainte-Chapelle és a király udvarában gyakran megfordult Aquinói Szent Tamás is. Lajost már sokan életében szentként tisztelték, és a többi uralkodó is elismerte kivételes helyzetét, amikor vitás ügyeik rendezésére őt kérték fel.

Emlékezete

A szigorú keresztény életelvek alapján élő Lajost sokan már életében szentnek tekintették, de kanonizálására csak 1297-ben került sor, amikor VIII. Bonifác pápa a Lajos unokája, Szép Fülöp ellen vívott politikai harcban az előbbi engedményekre kényszerült. Ereklyéi egy részét Tunéziában temették el, ahol ma is látható Szent Lajos sírja. A maradványok más részei a palermói bazilikában találtak nyughelyre. A holttest nagy részét a Saint-Denis bazilikában helyezték örök nyugalomra, de ezek a maradványok a 16. század végének vallásháborúi során eltűntek.

Szent Lajosról nevezték el a versailles-i székesegyházat és a Szent Lajos-rendet, illetve a francia gyarmatosítók számára a 19. században épített katedrálist Karthágóban.

A király nevét őrzi többek között St. Louis városa Missouriban, Saint-Louis du Sénégal Szenegálban, Saint-Louis Elzászban, a Szent Lajos-tó Québecben, a Mission San Luis Rey de Francia Kaliforniában és számos São Luís után elnevezett település Brazília területén. Egy helyi legenda szerint a tunéziai Szidi Bú Szaíd neve is Szent Lajostól származik, aki beleszeretett egy berber hercegnőbe, ezért felvette az Abu Szaíd ibn Halef ibn Jahja Ettamini el-Bedzsi nevet. Ez az ember valóban létezett, és Szidi Bú Szaíd volt a ragadványneve, a muszlimok pedig szentként tisztelik.

Házasságok és utódok

 

1234. május 27-én Sens-ben vette el Provence-i Margitot, IV. Raimond-Bérenger provence-i gróf és Béatrice de Savoie lányát.

11 gyermekük született:

Blanche (1240–1243),
Izabella (1242–1271), 1258-ban II. Thibaud navarrai királyhoz és Champagne grófjához ment feleségül
Louis (1244. február 20. – 1260)
Merész Fülöp (1245. május 1. – 1285. október 5.),
Jean (1248),
Jean-Tristan (1250. – 1270. augusztus 3.) Valois és Nevers grófja, 1266-tól Yolande de Bourgogne férje
Pierre (1251–1284) Alençon és Perche grófja. 1272-ben vette feleségül Jeanne de Châtillon-t
Blanche (1252–1320), 1269-ben lett Ferdinand de la Cerda kasztíliai infáns felesége
Marguerite (1254–1271), 1270-ben ment feleségül I. (Győzedelmes) János brabanti herceghez
Robert (1256–1317) Clermont grófja, 1279-től Béatrice de Bourgogne férje, a Bourbon-dinasztia őse.
Ágnes (1260–1327), 1279-től II. Róbert burgundi herceg felesége


1231. Aranybulla megújítása ellenállási zár. pontosítása

 

Az Aranybulla megújítása (1231)

 

A Szentháromság és Oszthatatlan Egység nevében.

András, Isten kegyelmébõl Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics és Ladoméria királya, mindörökké.

Mivelhogy mind országunk nemeseinek, mind másoknak is, Szent István király által elrendelt szabadsága , némely királyoknak a hatalmaskodása folytán, akik olykor saját haragjukat akarták megbosszulni, olykor pedig gonosz emberek hamis tanácsaira hallgattak, igen sok dologban kisebbedést szenvedett, ezek a mi nemeseink felségünket és a mi elõdeinknek, az õ királyaiknak feleségét kéréseikkel és sürgetéssel zaklatták országunk újjáalakítása végett.

Mi tehát az õ kéréseiknek mindenben eleget kívánván tenni, ahogy tartozunk, különösen pedig mivel közöttünk és õ közöttük ezen okból már gyakrabban nem csekély elkeseredésre jutott a dolog, amit, hogy a királyi méltóság teljesebben megõriztessék, illik elkerülni - ez pedig senki más által nem történhetik jobban, mint általuk - , megengedjük mind nekik, mind országunk más jobbágyainak és servienseinek a szent király által engedett szabadságot és másokat is, melyek országunk állapotának rendezésére tartoznak, megerõsítünk a következõ módon:

1. A székesfehérvári törvénynapokról

a) Szent királyunk ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket váratlan nehéz országos ügy avagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni, hogy ott az elnyomottak panaszaikat félelem nélkül elõadhassák.

b) De ha mi nem is tudnánk jelen lenni, a nádor tartozik jelen lenni, és nevünkben az ügyeket meghallgatni.

c) És az összes serviensek és mások, akik akarnak, oda szabadon és félelem nélkül eljöhetnek.

2. A fõpapoknak eme törvénynapokon való megjelenési kötelezettségérõl

Az egyházak fõpapjai, mind az érsekek, mind a püspökök, a szegények panaszának meghallgatására és a netalán megsértett szabadság megerõsítésére, hacsak kánonjogilag igazolható akadály nem gátolja õket, kötelesek megjelenni.

3. A nádornak e törvénynapokon való felelõsségre vonásáról

Ha a nádor aközben rosszul intézné a király és az ország ügyeit, könyörögni fognak nekünk, hogy helyére hasznosabbat állítsunk, akit akarunk, és mi az õ kéréseiknek engedni fogunk.

4. Az ország lakóinak személy- és vagyonbiztonságáról

Akarjuk, hogy sem mi, sem a mi utódaink soha senkit el ne fogjanak, vagy (birtokaikat) fel ne dúlják, hacsak elõbb bírói úton el nem ítélték õket.

5. A jövõben elkövetendõ efféle sérelmek teljes jóvátételérõl

És mivel ezek a mi eskünkkel és a mi fõembereink esküjével erõsítettek meg: ha valakit mi vagy a mi fiaink vagy bárki ezen idõ, tudniillik a mi uralkodásunk tizenhetedik éve után, bírói ítélet nélkül kifosztanának (az ilyenek javait) teljes mértékben vissza kell állítani.

6. A jogtalan és rendkívüli adók megszüntetésérõl

Úgyszintén: semmiféle adót, semmiféle behajtást, sem "kamara haszná"-t, bármely számítás szerint vessék is ki, soha semmi alkalommal nem fogunk szedetni, semmiféle nemzetiségû vagy jogi állapotú emberektõl, kivéve azokat, akik a királyi kincstárnak meghatározott adót tartoznak fizetni.

7. A servienseknek és az õ népeiknek mentességérõl minden beszállásolás alól

a) A serviensek házaiba vagy falvaiba sem mi nem szállunk, sem a mi lovászaink, sem solymáraink, sem pecéreink, sem szekereseink nem szállnak az õ akaratuk ellenére.

b) Ha pedig valahol megtörténik, hogy mi vagy a mi tisztviselõink megszállnak, igazságos térítést fogunk fizetni, miként az alábbiakban foglaltatik.

8. A beszállásolások esetén és más esetekben fizetendõ térítésekrõl

a) És mivel emiatt, tudniillik mind a mi és a királyné asszony és fiaink megszállásai miatt, mind érsekeink, püspökeink, báróink és nemeseink beszállásolásai miatt az egész országban elviselhetetlen károkat és terheket látunk keletkezni, szigorúan elhatározva megparancsoljuk, hogy semmit se fogadjanak el a mi vagy a mieink konyhája számára, csak a méltányos ár megfizetése után.

b) Hasonlóképpen sem gabonából, sem borból, sem más szükséges dolgokból semmit se fogadjanak el, csak az igazságos ár megfizetése után.

9. Azok büntetésérõl, akik térítés nélkül visznek el valamit

a) Az olyan honi személy ügyében, akinek igazságot nem szolgáltattak, a faluból három paraszt tartozik esküt tenni, és ezeknek az esküjére a külföldi vendég, bárki volt is, a honi személynek teljes igazságot szolgáltasson a királyi bírsággal együtt,

b) vagy pedig a falu ura, bárki is legyen az, akár érsek, akár püspök, akár nemes, személyesen tartozzék az ügyben igazságos ítéletet mondani.

10. Azok büntetésérõl, akik nem szolgáltatnak igazságot

Amely nemes pedig eme törvényünk végzése szerint igazságot nem szolgáltat, az ilyeneket bármilyen püspök a saját egyházmegyéjében közösítse ki, és mi õket mint kiközösítetteket fogjuk tekinteni mindaddig, amíg a sérelmet szenvedettnek megfelelõ módon elégtételt nem adnak.

11. A serviensek birtokainak öröklési rendje

a) Ha valamely serviensünk örökös nélkül hal meg, birtoka negyedét leánya örökölje, a többirõl úgy intézkedjék, ahogy akar;

b) és ha váratlan halál folytán intézkedni nem tud, (azok a) rokonai örököljék, akik hozzá közelebb állnak,

c) és ha egyáltalán semmi rokonsága sincs, a király bírja azokat.

12. A serviensek és az egyházak népeinek mentessége a megyei ispánok bíráskodása alól

A megyei ispánok a serviensek birtokai és az egyházak falvai felett ne ítélkezzenek, csak pénz- és tizedügyekben.

13. A megyei udvari ispánok és a billogosok bíráskodási jogkörérõl

a) A megyei udvari ispánok egyáltalában senki felett ne ítélkezzenek, csupán váruk népei felett.

b) A tolvajokat és rablókat a királyi billogosok ítéljék meg, de csak a megyei ispánok lábainál.

14. A népítélet szokása ellen tolvajlások esetében

Az összegyûltek senkit tolvajnak ne kiálthassanak, és ezáltal az ártatlan népet ne nyomják el.

15. A nemesek és mások hadkötelezettségének újabb szabályozása

a) Ha mi az országon kívül vezetünk hadat, a nemesek nem tartoznak velünk menni,

b) csupán az ispánok és a zsoldosok, várjobbágyok és azok, akik tisztségüknél fogva erre kötelesek, és akiknek nagyobb birtokokat adományoztunk.

16. Ugyanarról

Ha azonban hadsereg jön az ország ellen, mindnyájan együtt és külön-külön tartoznak a haza védelmére az ellenség ellen kiállni. S ha az ellenség ellenünk jövõ hadserege visszavonul, ezeket megtorlás végett tartoznak üldözni.

17. A nádor bírósági jogkörérõl

A nádor pedig minden ember felett különbség nélkül ítélkezzék, kivéve az egyházi személyeket és klerikusokat, valamint a házassági és hitbérügyeket és más egyházi (vonatkozású) ügyeket, amelyek bármely címen egyházi vizsgálat alá tartozóknak látszanak.

18. Ugyanarról

A nemesek (olyan) ügyei, melyek fõvesztésre avagy birtokaik feldúlására vonatkoznak, a király tudta nélkül semmiféle bíró által ne legyenek befejezhetõk.

19. A nádor helyettesérõl

A nádor helyettes bírákat ne tartson, csak egyetlen egyet a saját udvarában.
És gondosan óvakodjék (ti. a nádor), nehogy bárki felett is eme határozat ellenére bíráskodjék vagy ítéletet mondjon.

20. Az udvarbíró jogkörérõl

a) Udvari ispánunk, míg udvarunkban tartózkodik, mindenki fölött ítéljen és az udvarunkban elkezdett ügyet bárhol befejezheti.

b) De ha birtokán tartózkodik, vagy másutt udvarunkon kívül, sem poroszlót nem küldhet, sem a feleket nem idézheti meg.

21. A poroszlókról és az egyházak hiteleshelyi mûködésérõl

a) És mivel az országban sokan szenvednek sérelmet a hamis poroszlók miatt, ezek idézései vagy tanúbizonyságai ne legyenek érvényesek, csak a megyés püspök vagy a káptalan tanúbizonysága által (támogatva);

b) s a meggyanúsított poroszló is csak ezek tanúbizonysága által tisztázhassa magát;

c) kisebb ügyekben pedig a szomszédos konventek vagy kolostorok tanúbizonysága legyen érvényes.

22. A poroszlók visszatartása ellen

Poroszlót senki se tartson magánál egy évig vagy két évig vagy annál tovább, csak annak az ügynek elintézéséig, amelyre küldték.

23. Az idegenek tisztségviselése ellen

Az országba jövõ nemes vendégeket, hacsak nem akarnak itteni lakosok lenni, méltóságokra ne emeljék, az ilyenek viszik ki ugyanis az ország gazdagságát.

24. Az özvegyek védelmérõl

A megholtak feleségeit vagy azokét, akik bírói ítélettel halálra ítéltettek, vagy párbajban elestek, avagy (másokét) semmiféle más okból csalárd módon ne fosszák meg hitbérüktõl.

25. A tolvajok és rablók családtagjairól

A tolvajok vagy rablók feleségét vagy gyermekeit az apák bûntetteiért ne adják el.

26. Megyéknek és országos tisztségeknek eladományozása ellen

Egész megyéket vagy méltóságokat tulajdonul vagy birtokképpen nem adományozunk.

27. A várjobbágyok és vendégtelepesek szabadságáról

a) Elrendeltük, hogy a várjobbágyokat a szent királytól engedélyezett szabadságban kell megtartani;

b) hasonlóképpen a vendégeket is, bármilyen nemzetbõl valók, a kezdettõl fogva nekik engedett szabadságban kell örökké megtartani.

28. A serviensek és egyházak népeinek a vármunkától való mentességérõl

Kerítések vágására és árkok ásására, kertekben vagy bármely királyi épületekben vagy mûhelyekben (való munkára) a serviensek vagy egyházak népeit nem kényszeríthetjük.

29. A huszad szedésérõl

A huszadon kívül, amely a királyokat régtõl fogva megilleti, tizedet nem szedünk, mivel ez a népet megterheli.

30. A serviensek birtokainak mentességérõl a legeltetés alól

Disznaink a serviensek erdeiben, vagy rétjein, ezek akarata ellenére, ne legelhessenek.

31. A zsidók és szaracénok tisztségviselése ellen

A pénzverde, a sókamarák és más állami hivatalok élére zsidókat és szaracénokat ne állítsanak.

32. A birtokoknak külföldi személyek részére való adományozása ellen

a) Birtokokat nem szabad az országon kívüli személyeknek adományozni.

b) Ha ilyeneket adományoztak vagy eladtak, meg kell engedni az ország lakóinak, hogy azokat visszaválthassák, vagy egyszerûen vissza kell venni azokat.

33. A nyestbõradó pénzben való megváltásáról

a) Úgyszintén: minden egyes nyestbõr helyett négy pondust kell fizetni.

b) Amennyi ebbõl bejön, annak egyharmad része a telek urának, kétharmad része a föld urának adassék.

34. A királyi és az ispáni jövedelmekrõl

a) Az ispánok elégedjenek meg ispáni tisztük jövedelmével,

b) egyebeket, amelyek a királyt illetik, tudniillik a csöböradót (pénz-) adókat, ököradót és a várak (jövedelmének) kétharmad részét, a király akarata szerint osszák széjjel azok között, akik között õ akarja.

35. Az elítéltek birtokairól

a) Úgyszintén: Ha valakit bírói úton elítéltek, akaratunktól fog függni, hogy az ilyenek birtokait magunknak tartsuk meg, vagy tetszésünk szerint mások közt osszuk szét.

b) Azt azonban nem akarjuk, hogy az ilyenek falvaira tüzet bocsássanak.

c) Hogy pedig mindezek mind a mi idõnkben, mind a mi utódaink idejében erõsen és változatlanul megmaradjanak, mind mi, mind a mi fiaink személyesen esküt téve, megerõsítettük, és saját, valamint fiaink pecsétjeivel megpecsételtük.

Saját akaratunkból hozzájárulván, hogy akár mi, akár a mi fiaink és a mi utódaink ezt az általunk engedélyezett szabadságot meg akarnák sérteni, az esztergomi érseknek jogában álljon, hogy szabályszerû elõzetes megintés után, minket és õket a kiközösítés büntetésével fenyítsen meg.

Kelt az Úr megtestesülésének ezerkétszázharmincegyedik évében, a mi uralkodásunknak pedig a huszonkilencedik évében.

Forrás:
Szöveggyûjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához
I. rész 1000-tõl 1526-ig
Szerkesztette: Lederer Emma.
Tankönyvkiadó, Budapest, 1964, 73-79. o.


1232. zalai szerviens mozgalom., nemesi vármegyék kezd.

Királyi szerviensek

A királyi szerviensek Magyarországon a 11–12. században átmeneti réteget alkottak az uralkodó osztályba tartozó nagybirtokosok és a közvitézek között. Rendelkeztek földbirtokkal, valamennyi szolgával, ezért nem süllyedtek az alávetett osztályba, viszont birtokaik nagysága nem tette lehetővé, hogy az uralkodó osztályba tartozzanak. Közszabadságukat biztosította, hogy a királynak teljesítettek katonai szolgálatot, hadba vonuláskor sem az ispán, hanem a király vezetése alatt álltak. Nem az ispán, hanem a királyi bíráskodás joghatósága érvényesült felettük.

A 12. század második felétől a királyi hatalom hanyatlásával, illetve a királyi vármegyerendszer felbomlásával helyzetük is romlott, mert a világi nagyurak magánföldesúri függésbe akarták vonni őket a várjobbágyokkal együtt. Ez ellen a nyomás ellen a szerviensek és a várjobbágyok együtt léptek fel, a királyi szervienesek lettek az Aranybulla-mozgalom vezetői. Meg akarták őrizni a kizárólag a királytól való függésüket, meg akarták védeni birtokaikat, ezért a nagybirtokosokhoz hasonlóan ők is egy „ősfoglaló” elődről (de genere ...) kezdték nevezni magukat, mint akik az ő nemzetségéből származnak. 1222-ben sikerrel szabadultak meg a szabadok dénárai adótól és a szállásadó kötelezettségüktől (descensus).

Az 1222-ben II. András által kiadott Aranybulla sem védte meg őket a világi nagyurak önkényétől, így először 1232-ben a Zala megyei szerviensek kérték, hogy maguk választotta szolgabíráik legyenek – ezzel kialakultak a nemesi vármegyék. Az 1267-es törvényekben már a nemes elnevezést használták rájuk vonatkozóan, megkülönböztetve őket a nagybirtokosoktól, akiket báró névvel illettek. A 13. század végétől a tartományi hatalom kiépülésével fokozatosan a familiaritás kötelékébe kerültek.

A nemesi vármegye

A köznemesség megerősödésével a vármegye irányítása is átalakult. Az ispánt (később főispánt) ugyan továbbra is a király nevezte ki, de az alispánt és az először 1232-ben említett szolgabírákat a nemesség választotta. A szolgabírónak a szerviensek vitáinak eldöntéséből induló funkciója később őt a vármegye fontos tisztviselőjévé tette. Eleinte megyénként általában négy szolgabírót választottak. Később a járások 16-18. századi kialakulásával járásonként egy főszolgabírót és néhány alszolgalbírót.

A rendi országgyűlésre a vármegyék követeket küldhettek.

A kialakuló nemesi megye


A nemesi megye azonban - a közhiedelemmel szemben - nem ekkor született meg, még ha a zalai ítéletlevélnek van is olyan eleme, amely rokonságot jelez a későbbi nemesi megyével. A nemesi megye voltaképpen sajátos kompromisszum a királyi hatalom és a köznemességgé egyesült királyi szerviensek és várjobbágyság (várjobbágyi elit) között. A megyében (amely területileg a királyi vármegye alapjain épült ki, de mivel függetlenedett a vártól, immár vármegye aligha volt) a főhatalmat a király által kinevezett ispán (utóbb főispán) gyakorolta. A megyének immár önálló tisztikara volt: az alispán ugyan a (fő)ispán familiárisa, de a négy, egyes helyeken kevesebb szolgabíró már valóban a megye nemességét képviselte. A szolgabíró neve latinul iudex nobilium formában rögzült. A magyar megnevezés még azt a helyzetet rögzíti, amikor a (királyi) szolgák - a szerviensek - bíráiként szerepeltek, a latin pedig már a nemesek képviseletére utal. A terminológiai váltás mindenesetre a 13. század utolsó évtizedeiben végbement, s az 1267. évi - és egy újabb "Aranybulla" kiadásával záruló - esztergomi gyűlést követően sorra jöttek létre az egyes megyékben a nemesi megye intézményei. A nemesi megye azonban éppen csak megszületett az Árpád-kor végén, amikor a tartományúri hatalom már megfojtással fenyegette. Csak a tucatnyi báró tartományúri hatalmának megtörését követően folytatódhatott, illetve bizonyos megyékben ekkor vehetett nagyobb lendületet a nemesi megye berendezkedése.

S abban a 13. században, amelyben a királyi vármegye romjain a királyi várispánság túlhaladásával megteremtődött a nemesi megye, a nemzetségi szerveződés újbóli megjelenéséről olvashatunk a forrásokban. Persze nem a régi, általunk fentebb vertikálisnak mondott nemzetségek keltek életre, hanem új, bátran horizontálisnak nevezhető nemzetségek születtek. Ez azt jelenti, hogy immár nem egy nemzetség fogta át a vérrokon családok egész vertikumát, hanem egy-egy horizonton a társadalmi tagolódásnak megfelelő nemzetségek jöttek létre. Így szerepelhetnek a kútfőkben 1208 óta az ún. úri nemzetségek (amelyek az egy közös őstől származó elit tagjait fogják át), a várjobbágy-nemzetségek (amelyeknek tagjai a korlátozott szabadsággal rendelkező várjobbágyok) és olyan nemzetségek, amelyek egy-egy alávetett társadalmi csoport vérrokon tagjaira terjednek ki (pl. udvarnok-nemzetségek). A vérségi szerveződés tehát feléledt, bár társadalomszervező erővé többé nem vált.

forrás: Wiki, Rubikon
1233 II.András az egyháznak adja a sókereskedelmet

A beregi egyezmény (1233)
(Szemelvények)

 

Nektek, Jakab prenestei választott püspök úr, az Apostoli Széknek, a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében küldött követe,

mi, András, Magyarország királya, esküszünk Isten szent evangéliumára, hogy az alábbi írt összes és valamennyi fejezetet megtartjuk, elrendelve, hogy azokat fiaink és utódaink is örökké megtartsák, és hogy semmiben semmiféle ürüggyel ellenkezõt nem teszünk, vagy csalást nem követünk el azokban, hogy ne úgy legyenek, miként az alábbiakban következnek. És meg fogjuk parancsolni összes alattvalóinknak országunkban, hogy az összeseket és minden egyeseket megtartsák. És ha valaki parancsolatainkat áthágja, meg fogjuk büntetni, miként megérdemli. És meg fogjuk esketni fiainkat és jobbágyainkat (is) annak megfelelõen, miként alább az õ esküjükrõl intézkedünk.

Az egyes fejezetek pedig ezek:

1. A zsidók és izmaeliták tisztségviselése ellen

a) Zsidókat és szaracénokat vagyis izmaelitákat ezután nem állítunk kamaránk, a pénzverés, só(ügyek), adók vagy más közhivatalok élére; sem nem rendeljük õket az ezek élén állók mellé, sem valamely csalást nem követünk el, amely folytán ezek a keresztényeket elnyomhatnák.

b) Úgyszintén egész országunkban nem fogjuk megengedni, hogy zsidókat és szaracénokat, vagyis izmaelitákat valamely állami tisztség élére állítsanak.

2. A zsidóknak jellel való megkülönböztetésérõl

Úgyszintén: intézkedni fogunk, hogy a zsidókat és szaracénokat vagyis izmaelitákat ezután bizonyos jelekkel különböztessék meg és válasszák el a keresztényektõl.

3. Ugyanazok által való keresztény rabszolgák tartása ellen

Úgyszintén nem fogjuk megengedni, hogy zsidók és szaracének, vagyis izmaeliták keresztény rabszolgákat vásároljanak vagy bírjanak bármi módon.

4. Ezen intézkedések évenként való ellenõrzésérõl

És megígérjük, hogy mind mi, mind a mi utódaink minden évben kirendeljük és kiküldjük a nádort vagy jobbágyaink közül mást, akit akarunk, olyat, aki a keresztény hit buzgó követõje és õt megesketjük, hogy parancsunkat, az itt foglaltak szerint, hûségesen keresztülviszi: az (olyan) püspök kérésére, akinek egyház-megyéjében zsidók, pogányok, vagy izmaeliták vannak vagy lesznek, hogy a keresztényeket kivonja a szaracénok uralma alól vagy a velük való együttlakásból.

5. A keresztényekkel együtt élõ szaracénok és zsidók büntetésérõl

És ha mindezek ellenére olyanok találtatnak, akik keresztény létükre szaracénokkal laknak együtt, vagy szaracén létükre keresztény rabszolgát bírnak; úgyszintén olyan keresztények, akik szaracénok közül valók, vagy olyan szaracénok, akik keresztények közül való asszonyokkal élnek együtt bármi módon, akár házasság színe alatt, akár más módon; eme keresztények, éppúgy mint eme zsidók és pogányok, minden vagyonuk elkobzásával bûnhõdjenek, és egyszersmind a király õket a keresztények örökös rabszolgáivá tegye.

6. Az egyes egyházak sójárandóságának megállapítása, illetõleg a sómennyiségek beváltásának részletes szabályozása, összesen tíz pontban.

a) Úgyszintén akarjuk és megengedjük, hogy az egyházak szabadon szállíthassák sójukat a maguk egyházához, és ott a mindenkori sókamarai tisztviselõk és ama egyház azonidõbeli fõpapjának, ahol a sót elhelyezik, pecsétje alatt helyezzék el, és így elhelyezve õrizzék azt Szent István király nyolcadáig, és akkor ettõl a naptól a boldogságos Szûz Mária születése napjáig fizessenek nekik pénzt ama sóért, amit az egyházak akkor maguknál bírnak, az alább lejegyzett árszabás szerint.

b) És ha eme sótisztek a sót ezen idõ alatt nem veszik meg, vagy az egyháznak mondott becslés szerint a pénzt nem fizetik meg, akkor az egyházak mindezt a sót mindenkor saját használatukra fordíthassák vagy eladhassák saját akaratuk és tetszésük szerint. És minden haszon, ami minket illetne vagy más királyt, aki akkor lesz, vagy eme sótiszteket: teljes egészében szálljon az egyházak hasznára, és sem e sótisztek, sem újak vagy más személyek semmi módon ne zavarják õket, hogy azt tehessék, amit nekik bármikor tetszik tenni a sóval, amelyért nekik a megjelölt idõben nem fizették ki a pénzt.

c) Ugyanezt rendeljük a második idõhatárról, hogy Boldog Miklós ünnepétõl Boldog Tamás apostol ünnepéig azért a sóért, amit az egyházak a sótisztek pecsétje alatt maguknál fognak tartani, fizessék ki nekik a pénzt a lejegyzett árszabás szerint. Ha ez nem történik meg, ugyanaz legyen, amit az elõbbi esetben mondottunk a sóról.

d) Az ezüst pedig, amit az említett egyházaknak fizetni fognak, jó frisachi dénárokban lesz, vagy olyan ezüstben, amelynek egytized része van hozzáolvasztva.

e) A só árai pedig ezek: minden egyes rakás mosott sóért fizetni fognak az egyházaknak nyolc márkát, kivéve a jeruzsálemi ispotályosok házát és a kalocsai és bácsi egyházakat, amelyeknek minden rakásáért tíz márkát fogunk adni, föltéve, ha az említett kalocsai és bácsi egyházaknak sójukat le kell szállítani Szegedre vagy tovább: egyébként (csak) nyolc márkát fognak kapni. A nagyobb rakás mosott sóért adni fogunk az egresi apátságnak huszonhat márkát minden egyes rakásért és az aradi egyháznak huszonöt (márkát), szintén minden egyes rakásért. A bányászott sóért pedig adni fogunk egy márkát száz kõsókockáért (abban az esetben), ha az (illetõ egyházak) sójukat a végeken kötelesek aratni: kivéve Szent Gotthárd monostorát, amelynek nyolcvan sókockáért adunk egy márkát.

f) Mi pedig és bárki lesz a király a jövõben, a só tartozunk a végekre küldeni, az egyházaknak adott kiváltságlevelek értelmében és azt el kell helyezni a kiváltsággal ellátott egyházak házaiban, ahol a sótisztek pecsétjével lezárva fog maradni a só a fentebb említett határnapokig és mindezeket egyformán tartsák meg mind õk, mind mi, a fentebb említett idõpontokban, ahogy mondottuk.

i) Az egyházaknak azokért a jövedelmeikért, amelyeket idáig szoktak a sóból kapni, kivéve a tizedet, tízezer márkát fogunk fizetni öt egymásután következõ éven keresztül, amely éveket az Úr feltámadásának legközelebbi húsvétjától kezdjük számítani, és a fizetést a következõ módon eszközöljük:

Az elsõ évben a Boldogságos Szûz születésének ünnepén fogunk fizetni ezer márkát, Szent Tamás apostol ünnepén újabb ezer márkát, és ezt ezután így tesszük folytatólagosan minden egyes évben, mindaddig, amíg a mondott tízezer márka összeget meg nem fizettük. És ezt az egész összeget (a következõnek) fogjuk kifizetni a mondott határidõkben: a csanádi püspöknek, pannóniai Szent Márton apátjának, és az egresi apátnak, vagy ezek megbízottainak – amennyiben ez utóbbiak uraiktól erre vonatkozólag külön megbízóleveleket mutatnak fel, avagy kettõnek az elõbb említettek közül, vagy eme kettõ megbízottainak. A fizetni fogjuk ezt az összeget a prédikátor barátok pesti házában a káptalan vagy annak nagyobb része jelenlétében; hogy ez azután a mondott legátus akarata szerint legyen szétosztandó és felhasználandó, az esztergomi és kalocsai érsek tanácsával.

j) És nem kevésbé akarjuk és hozzájárulunk, hogyha a mondott tízezer márka összeget nem fizetnénk meg minden egyes idõpontban amelyeket fentebb megjelöltünk, azok az egyházak, amelyektõl a sót elvontuk, tekintet nélkül erre a megjegyzésre, szabadon és változatlanul ugyanabban az állapotban és jogokban maradjanak, amelyben eme megegyezés elõtt voltak.

7.A hitbérre vonatkozó és házassági ügyek csak egyházi bíróság elé tartoznak

Úgyszintén: nem akarjuk és ne m engedjük meg, hogy ezután hitbérre vonatkozó vagy házassági ügyeket mi vagy más világi bírák tárgyaljanak, mivel ezekbe nem akarunk beleavatkozni, s nem is vagyunk illetékesek, hanem egyházi bíráknak kell ezeket tárgyalni és befejezni.

8. Az egyházi személyek felett szintén csak egyházi bíróság ítéljen, kivéve a birtokpereket

Úgyszintén akarjuk és hozzájárulunk, hogy klerikusok és egyházi személyek minden ügyben egyházi bíró elõtt feleljenek és egyezkedjenek, kivéve a birtokpereket, amelyekrõl azt akarjuk, hogy mind ti, legátus úr, mind mi, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, kifejtve elõtte az ügy körülményeit, amely körülmények közül többek között kifejtendõ, hogy ti Magyarország fõpapjaitól úgy értesültetek, hogy az egyházak és az egyházi személyek birtokaira vonatkozó pereket mindig Magyarország mindenkori királyai szokták tárgyalni és befejezni, és hogy Magyarország fõpapjaitól azt az értesülést nyertétek, hogy ha az egyházi birtokokra vonatkozó pereket kivonnák a mi bíráskodásunk alól, ez az egyházakra nézve igen káros és veszélyes lenne, mivel ezáltal az egyház jogaiból sok elveszne.

9. Az egyházi személyek teljes adómentességérõl

Semmiféle adót és semmiféle kamarahasznot nem vetünk ki, vagy nem szedünk be klerikusoktól és egyházi személyektõl és azok kiváltságai ellen, ha ilyenekkel bírnak, szándékosan nem cselekszünk.

10. A legátus által kivetni tervezett adóról

A ti általatok országunk más lakóira kivetendõ adóról mi és a legátus, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, amint ugyancsak vele megegyezünk a pápa úrral folytatandó tanácskozásról a birtokpereket illetõleg.

Megerõsítõ és befejezõ részek

Úgyszintén: huszonöt napon belül, miután Oroszországból visszatérünk, az említett tisztelendõ legátus elõtt fiainkkal együtt megjelenünk, és minden egye egyháznak, amely sóval rendelkezik, még ez évben nyílt alakú levelet adunk sójogaikról, eme megegyezés értelmében. És ugyanazon legátus és püspökeink elõtt akkor nyilvánosan el fogjuk ismerni, hogy ezt a megegyezést kötöttük és az elsõ és eme második ünnepélyes esküt tettük, és hogy mindezeket az említett esküvéseinkkel és eme aranypecsétünkkel megerõsítettük, és akkor mindezekrõl oklevelünk harmadik példányát is kiállítjuk, aranypecsétünkkel megerõsítve. S a nádort is megesketjük, hacsak elõbb meg nem esküszik.

Hogy mindezeket a fentebb elõadottakat önként és minden feltétel nélkül teljesítjük, s mi és a mi utódaink, minden idõben erõsen és kisebbítés nélkül megtartjuk, és semmiben ellene nem teszünk, sem másokat tenni nem engedünk: (mindezt) a tisztelendõ atya E. veszprémi püspök és Cognoscens mester, esztergomi kanonok, mint a többször említett legátus követe és káplánja elõtt – aki eme esküt a legátus nevében és megbízásából s a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében átveszik – udvarunk tanácsára, érintvén a szent evangéliumot, ígérjük és esküszünk. Megparancsolván igen kedves fiainknak is, és meghagyván alább felsorolt jobbágyainknak, hogy ugyanilyen módon esküdjenek meg.

MI: Miklós ispán Barchfia; Moys ispán; Miklós, Moys testvére; Benedek ispán; Sándor ispán, Sebus testvére; Fyla ispán; Péter ispán Marcell testvére, Miklós tárnokmester; Mihály lovászmester, Móric étekfogómester; Bagan italhordozómester; nektek az elõbb említett tisztelendõ atyának, B. veszprémi püspöknek és Cognoscens mester esztergomi kanonoknak, mint az elõbb említett legátus úr követének, és káplánjának, akik ezt a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében veszitek át: önként és alázatosan, feltétel nélkül, a szentséges evangéliumokat érintve ígérjük és esküszünk, hogy mindenben és mindenek felett jóhiszemûleg meg fogjuk tartani és meg fogjuk õrizni most és a jövõben mind ama és minden egyes fent említett fejezeteket, melyek minket érintenek, azokban pedig, melyek az említett király urunkat érintik, a jelenlegit vagy mást, aki abban az idõben lesz, buzgón igyekezni fogunk kéréssel, irányítással és tanácsadással, mindenben jó hittel, hogy a fentebb megírt összes és minden egyes fejezeteket teljességgel megtartsa és õrizze.

A mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének ezerkétszázharmincharmadik évében, IX. Gergely pápa úr uralkodásának hetedik évében, augusztus hó húszadik napján tárgyaltattak mindezek szerencsés módon az említett András úrnak, Magyarország dicsõ királyának a tanácsában.

Ugyanott jelen lévén: tisztelendõ Cletus, egri és Bertalan veszprémi püspökök. És az említett s akkor esküt tett jobbágyok, valamint Mihály ittebõi prépost, Vince sasvári esperes, Szent Benedek-rendi Jacobinus, csanádi kanonok és mások igen számosan az ország nemesei közül, akik abban a tanácsban jelen voltak.

Ama erdõben, melyet Beregnek neveznek.

Forrás:
Bolla Ilona – Rottler Ferenc (szerkesztette):
Szemelvények az 1526 elõtti magyar történelem forrásaiból I.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 116–121.



1235-1270. IV. Béla magyar kir.

BelaIV-ChroniconPictum.jpg

IV. Béla Árpád-házi magyar király (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország uralkodója volt 1235. szeptember 25. és 1270. május 3. között. II. András és Gertrúd gyermeke, Szent Erzsébet testvére. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, ezért „második honalapító”-nak is nevezik. Ő egyben fővárosunkban Budavár alapítója is.

Uralkodása

Apját, II. András királyt követte a trónon annak halálakor. Viszonyukat már korábban is burkolt, majd nyílt viszálykodás jellemezte. Első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván elődje politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla kora dicsőségének visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni.

A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, ezenfelül a király a kereszténység terjedését látta a kunok befogadásában, ők ugyanis pogányok voltak.


1237. Julianus barát hírt hoz a tatárról

Julianus barát egy magyar Domonkos-rendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával két utazást tett, hogy megkeresse a magyarok őshazáját keleten.

A Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket a vatikáni levéltár őrzi. Az első útról (1235-1236) Pater Richardus – valószínűleg Julianus felettese – írt jelentést, a második útról (1237–1238) maga Julianus írt feljegyzést („Levél a tatárok életéről”). A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita fedezte fel újra a vatikáni levéltárban, 1695-ben.

Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungarianak nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították (lásd: Tatárjárás). Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt.

„Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kúnokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kúnoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!”


1240. Névai csata Alexandr Nyevszkij- svédek

Chorikov.jpg

A névai csata a novgorodiak svédek ellen aratott győzelme 1240. július 15-én a Névánál. A forráskritika azonban cáfolja, hogy a csata több lett volna kisebb határvillongásnál. Svédország ebben az időszakban képtelen lett volna nagyobb hadjáratot szervezni Novgorod ellen, mivel az országban a polgárháborús állapotok mellett a norvégokkal is hadiállapotban voltak. A svédek (vagy finn törzsek) feletti győzelmet az oroszok messze eltúlozták politikai célok miatt. Bár finnországi területeiket a novgorodiak később elvesztették, de több mint kétszáz évig nem történt jelentős összecsapás a svédek és az oroszok közt.

A csata

Sándor herceg, Novgorod uralkodója kb. 6-7000 katonával indult a betolakodók ellen. Július 15-én vihar tombolt, amely eltakarta a svédek szeme elől a novgorodi és vlagyimiri erőket, így azok nem láthatták, hogy támadnak.
A rajtaütés meglepetés erejével hatott a svédekre. Az oroszok állítólag 20 halottnyi veszteséget szenvedtek. Birger elrendelte a visszavonulást. Nem ismert hogy a svéd katonák közül hányan estek el, de a flottából két hajó elveszett és egy svéd püspök is holtan maradt a csatatéren.


1240. tatár(Batu kán) elfoglalja Kijevet

1240-ben a nyugat felé nyomuló Batu kán vezette tatár sereg a várost elfoglalva földig rombolta, ennek következtében elveszítette azt a befolyást, melyet évszázadokon keresztül gyakorolt. 1362-től a Litván Nagyhercegség, majd 1569-től Kijów vajdaság székhelyeként a Lengyel–litván unió része lett és a lengyel király uralma alá tartozott.


1241.ápr.11-12-1242.márc. Tatár Magyarországon

A magyarországi invázió

A betörés és pusztítás

A hadműveletek stratégája Szübőtej, Batu kán hadvezére volt, aki a tatárjárás előtt már sok évvel kémekkel hálózta be Európát, és a hadjárathoz szükséges minden információt begyűjtött.

A mongol hadsereg 9 tümenből (kb. 90 000 harcosból) állt. A nomád népek általános haditaktikájának megfelelően a mongolok a meghódított népek harcosait előőrsként használták fel a hadjárataikban. A mongolok előtt a kegyetlenségükről hírhedt mordvinok haladtak.

A magyar királyi haderő kb. 50 000 fegyverest számlált, ehhez jött volna még a kb. 10 000 kun harcos.

Az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után a Batu kán vezette fősereg bevette Halicsot, majd két részre oszlott, és két különböző irányból támadt Magyarországra:

A keleti irányból (korábban Halicsot bevevő) fősereg a mai Bukovinán át délre tartva két részre oszlott:
az egyik sereg a Radnai hágón tört be Erdélybe (március 31.), és 1241. április 2-án győzelmet aratott az erdélyi határőr csapatok felett, majd feldúlta Besztercét (április 3.), Kolozsvárt (április 11.), Váradot, Örvéndet, Tamáshidat, Pereget, és Csanád térségében egyesült a másik sereggel, amely
Szübőtej és Bedzsak vezetésével a Szeret folyó mentén dél felé tartott, elpusztította a Milkói püspökséget, átkelt a Bodzai szoroson, felégette Brassót (március 31.), lemészárolta Sólyom fia Pósa erdélyi vajda hadát, majd bevette Küküllővárt, Gyulafehérvárt (április 4.), Szebent (április 11.) és Kercet.

Ezt követően a portyázó hadak újból összeverődtek, és a Maros folyó mentén haladtak nyugatra, pusztítva az útba eső településeket, majd a Várad felől érkező északi seregrésszel egyesülve bevették Csanád püspöki székhelyet, utána Szegedet, és észak-északnyugati irányba előrenyomulva elérték Pestet, Budát, Vácot és Esztergomot.

Az északi irányból támadó sereg 1241. március 12-én átkelt a Vereckei-hágón. A leírások szerint a sereg nem az országúton tört előre, hanem több ezer szláv favágó készített neki hadi utat az erdőkön át. A Tomaj Dénes által vezetett 5000 fős magyar határőrséget elseperte. A mongol előőrsök a nagyobb folyók völgyein és a síkságokon előnyomulva és dúlva 3 nap alatt elérték Pestet, március 17-én elfoglalták és felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni akaró IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak.

A magyar főurak csak ekkor kezdték összegyűjteni csapataikat, és bár a király megtiltotta, hogy megütközzenek a mongolokkal, Csák Ugrin kalocsai érsek és az egyetlen külföldi segítség, Babenberg Frigyes osztrák herceg csapata megtámadta a mongolokat. Ugrin vereséget szenvedett, csak pár emberével sikerült megmenekülnie, Frigyes azonban kisebb győzelmet aratott és ezzel sokakat felbátorított. A foglyul ejtett mongolok között kunok is voltak, és ez a magyarokban tovább fokozta a már korábban megfogalmazott gyanút, hogy a kunok összejátszanak az ellenséggel. Budán a felizgatott tömeg megölte Kötönyt, a kunok vezérét, és több kun előkelőt. A Kunságban összegyűlt kun sereg erről értesülvén a magyarok ellen fordult, és feldúlta a Duna-Tisza közét, a Szerémséget, közben megsemmisítette Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét, majd déli irányban elhagyta az országot.

A muhi csata

Április 9. után, miután feldúlta Lengyelországot és a Legnicai csatában legyőzte a sziléziai, a lengyel és német hadakat, Batu kán csapataihoz újabb mongol sereg csatlakozott Orda kán vezetésével. Két nappal később a mongol fősereg a muhi csatában (1241. április 11.) megütközött a számban körülbelül megegyező magyar királyi haddal, és vereséget mért rá.

A muhi csata A muhi csata A muhi csata

Magyarország pusztulása

Béla királynak sikerült elmenekülnie Ausztriába, ám ott II. (Harcias) Frigyes foglyul ejtette, és csak jelentős váltságdíj illetve területi engedmények fejében hagyta távozni. Észak-északnyugat felől újabb mongol sereg érkezett Bajdar vezetése alatt, sikertelenül megostromolta Turócot és Nyitrát, majd Esztergomnál csatlakozott a többi mongol hadhoz.

A mongolok sikeresen átkeltek a Dunán, kihasználva, hogy a szokatlanul hideg tél miatt az befagyott, és a magyarok hiába próbálták a jég feltörésével megakadályozni az átkelést.

Mialatt a király Ausztria felé menekült, a mongolok sikertelenül próbálták bevenni Győr, Pannonhalma és Székesfehérvár erődítményeit.

A mongolok egy része, Kadán vezetésével a sebesült Kálmán herceget és az Ausztriából hazatérő Béla királyt üldözte Segesd, Varasd, Kemlék, Csázma, és Zágráb irányába, de egyetlen várat sem vettek be, részben azért is, mert a menekülő Béla királyt akarták elfogni, és az ostromok több időt igényeltek volna.

IV. Béla Zágrábból értesítette a pápai udvart a muhi csata véres veszteségéről.

A krónikák szerint IX. Gergely megsiratta Magyarországot, és a domonkosokon keresztül keresztes hadjáratot hirdetett a tatárok ellen, azonban tényleges segítséget nem nyújtott az országnak, hiszen túlságosan lefoglalta a II. Frigyes ellen vívott háború.

Béla király az Adriai-tenger partmellékén található Trau szigeti várában húzta meg magát, amelyet Kadán csapatai nem tudtak elfoglalni, ezért folytatták útjukat délkelet irányába, és Bosznián át távoztak az országból.

A megrémült IV. Béla 1241 júniusában követei útján hűbéri esküt tett II. Frigyes német-római császárnak, cserébe a katonai segítségért, de ez utóbbi soha nem érkezett meg. (Pár évvel később a pápa ez alól az eskü alól felmentette.)

„A Pest központtal berendezkedett mongolok igyekeztek megszervezni a betakarítást és az adóbehajtást a lakóhelyére visszacsalogatott lakosságtól.”

Rogerius mester leírása szerint: „Aratás ideje volt, behordták a gabonát, a szénát és a szalmát és berakták a csűrbe. Ott állott mellettünk a kún és a tatár és mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj neje, a testvér szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörűséget találtak abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek a leánnyal vagy feleséggel. Kenézeket, vagyis ispánokat is rendeltek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is ilyen úr volt és talán 1000 falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról. Aki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.”

A mongolok visszavonulása

Ögödej kán 1241 decemberében meghalt, és ennek híre több hónapos késéssel jutott el Magyarországra. Ekkor a Batu kán vezette fősereg Buda és Pest térségéből délnek fordult, feldúlta Pécset, majd a Duna vonalát követve, Szerbiát érintve (ahol szintén legyőzték a szerbeket és az ország egy részét is feldúlták) Havasalföld felé elhagyta az országot. Hozzájuk csatlakozott egy másik hadtest, amely Erdélyen keresztül távozott.

Batu kán újból egyesült serege tehát 1242 márciusában Havasalföldön át vonult vissza kelet felé.

1241 áprilisa és 1242 márciusa közötti majdnem egy év leforgása alatt a mongol sereg dúlása nyomán Magyarország lakosságának kb. 40-50%-a pusztult el (3 millióból kb. 1,5 millió ember), emellett hatalmas volt az anyagi kár is.

Egyes történészek vitatják, hogy Batu kán Ögödej nagykán halála miatt vonult volna ki az országból. Szerintük az új nagykán megválasztására csak 1246-ban került sor, és a választásra Batu el sem ment. Emellett azt hangsúlyozzák, hogy a mongol sereg Kijevből történő elindulása óta sok harcost vesztett az orosz, lengyel, cseh és magyar seregek elleni csatákban. Nem tudta megsemmisíteni a teljes magyar haderőt – erre bizonyíték az is, hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után már több külföldi hadjáratot vezetett és visszaszerezte a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket is –, és nem tudta elfoglalni a magyar erődítmények jelentős részét sem.

IV. Bélának Rómába küldött leveléből tudjuk, hogy Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és Abaújvár 1242. február 2-án még magyar kézen volt.

Egyéb források vizsgálatából valószínűsíthető, hogy közel százhatvan magyar vár, kolostor és egyéb erődítmény nem került a mongolok kezére. Ismert, hogy a középkorban a könnyűlovasságra alapozott gyors mozgású hadseregeknek nem volt erősségük a várostrom.


1242. Csud-tavi jégcsata Német lovagrend-Nyevszkij

Alexander nevskiy ice battle3.jpg

A Csúd-tavi csata avagy egyik közismert nevén a jégcsata (oroszul Ледовое побоище, észtül Jäälahing, németül Schlacht auf dem Peipussee) 1242. április 5-én a német lovagrendnek, a kardlovagoknak és a dánoknak a novgorodi orosz seregek ellen vívott ütközete a befagyott Csúd-tavon. A német lovagok első nagy és súlyos veszteséggel járó veresége, amelyet csak a Grünwaldi csata múlt fölül.

A jégcsata

Dorpattól (ma: Tartu Észtországban) keletre a befagyott Csúd-tó vagy más néven Peipus tavon (észtül Peipsi järv) állta útját 5-6000 novgorodi és vlagyimiri emberével és egy kisebb mongol csapattal a Kardtestvérek rendje, a német lovagrend és a dánok egyesített erői (kb. 2-2500 fő). Erősítették a sereget észt segédhadak, valamint néhány svéd, és más skandináv keresztes. A lovagok azt tervezték, hogy a jól bevált ék alakú hadrendben való gyors támadással kettévágják az orosz sereget és az ő hadrendjük is két részre válik, melyekkel az ellenség seregét két részre szakítva külön-külön morzsolják föl a mögöttük támadó gyalogsággal.

A német roham az oroszok első sorait áttörte. De Sándor herceg – aki jól ismerte az ellenség harcmodorát –, parancsára a következő sorok szétnyíltak: az oroszok a maguk közé engedett ellenség mögött bezárták a réseket, eképp az ék nem bírt kibontakozni. A mögöttük támadó észtekből, dánokból, németekből és más skandinávokból álló keresztes gyalogosok a gyűrűn kívül rekedtek, s nem tudták a nagy túlerőben levő oroszok sorait áttörni. A lovagokat horgas kampókkal leszedték lovaikról, voltak akiket megöltek, mások feltápászkodtak, de kénytelenek voltak gyalog harcolni. Ennek ellenére a harc még nagyon egyenlőtlen volt, mert az oroszoknak aránylag nagyszámú, de gyengén felszerelt katonájuk volt. A bekerítésben küzdő német és dán lovagok teljes felszerelésben álltak és tapasztalt katonák voltak, ezért sokáig küzdöttek az oroszokkal. A folytonos mozgás miatt latyakosra taposták a tó jegének felszínét és a paták, valamint csizmák dobogása következtében az repedni kezdett. A jég beszakadása hozta meg a döntő eredményt: számos lovag a hideg vízbe esett, bár az oroszok között is sokan fulladtak meg. Végül több lovag fogságba került. A csatában a rend száz tagja esett el, további háromszáz halt meg a bosszúállás során, ötvenen pedig fogságba kerültek. A legnagyobb veszteséget talán a német hűbéres dorpati püspök, Hermann von Buxhoevden erői szenvedték el Mindemellett tény, hogy az oroszok jelentős véráldozat árán vívták ki a győzelmet. A keresztesek gyalogsága még viszonylag nagy arányban el tudott menekülni a csatából, mivel jobbára a gyűrűn kívül harcolt.

„ Messzire hallatszott a töredező kopják recsegése, kardok csattogása. A jég betört a küzdők alatt, és nem lehetett látni a jeget, mert vastagon borította a vér. Én mindezt egy szemtanú szájából hallottam, aki ekkor ott tartózkodott. ”

– Szimeon évkönyve

A csata következménye

Ez a vereség meghiúsította a Német Lovagrend expanziós kísérletét Novgorod irányába. A német lovagrend országát 1241 és 1242 során több tatár támadás is érte, s az oroszföldi vesztés hatására tört ki a még pogány poroszok felkelése a rajtuk uralkodó keresztes lovagok ellen, amit csak 1253-ra sikerült leverni. 1244-ben a szentföldi keresztesek megsemmisítésével végződött gázai csatában a lovagrendnek vagy 400 embere esett el. A borzasztó veszteségek a rend fennmaradását veszélyeztették, melyekből csak külső segítséggel bírt kilábalni.

De a dánok és a kardlovagok még több mint két évtizedig nem tettek le orosz területek meghódításáról. 1268-ban történt vereségük során hagytak fel tervükkel.


1250-1400 gótikus stílus Európában

A gótika az érett középkor művészetének egyik irányzata, de megjelenésének technikai és társadalmi körülményeit tekintve történelmi korszaknak is tekinthető. Az elnevezést először pejoratív értelemben használták a reneszánsz korban, a sötétnek vélt középkor művészetét illették vele a fényesnek tartott antik művészettel szemben. Az akkori olaszokban mélyen élt a barbár pusztítások emléke, ezért goticónak, barbárnak mondták. Az elnevezést egyébként Giorgio Vasari óta használja a művészettörténet (csakúgy, mint az antikvitás kifejezést).

Általános jellemzők

Számos vonatkozásban különbözik a középkor másik stílusirányzatától, a romanikától. Mivel egyes országokban a gótika eltérő időpontokban jelent meg, sokszor a két irányzat kortársként (nem beszélve a szintén kortárs iszlám s bizánci művészetről) volt jelen, lényegében nem egymást váltották fel, még csak nem is átmeneti stílussal győzedelmeskedett a gótika a romanika felett. A kettő összehasonlítása és értékelése valójában egymás nélkül nehezen értelmezhető, mert ugyanannak a kulturális közegnek megnyilvánulásai. (lásd: középkori művészet)

A gótikát archeológiai kultúrának kell tekinteni. Egyrészt, mert emlékei részben elpusztultak, másrészt, mert a mai emlékek (főképp az épületek) a 19. században nem kerülték el a historizáló műemlékvédelem átépítéseit (például a budavári Mátyás-templom). Az archeológiai kultúrák megértéséhez pedig egyfajta szellemi rekonstrukciót kell végezni. Erre a célra jól használható kézikönyvek születtek.

A gótikus építészet emlékei

A párizsi Notre-Dame
A kölni dóm
A budapesti Mátyás-templom
A King's College kápolnája Cambridge-ben
A firenzei Santa Croce
A Krak des Chevaliers Szíriában

Franciaország

Albi: székesegyház
Amiens: székesegyház
Avignon: a pápák palotája
Blois várkastélya a Loire mentén
Bourges: székesegyház
Chartres: székesegyház
Párizs: Notre-Dame székesegyház
Párizs: Sainte-Chapelle
Reims: székesegyház
Saint-Denis-i apátság
Toulouse: Domonkos templom

Anglia

Cambridge: a King's College kápolnája
Canterbury: székesegyház
Gloucester: székesegyház
Lichfield: székesegyház
London: Westminster-apátság temploma, VII. Henrik kápolnája
Salisbury: székesegyház
Wells: székesegyház

Spanyolország

Burgos: székesegyház
Toledo: székesegyház

Itália

Assisi: Assisi Szent Ferenc-bazilika
Firenze: Santa Croce templom
Firenze: Santa Maria del Fiore székesegyház (Dóm)
Firenze: Santa Maria Novella templom
Firenze: Campanile
Firenze: Palazzo Vecchio
Firenze: Loggia dei Lanzi
Milánói dóm
Siena: Székesegyház
Velence: Palazzo Ducale (Dózse-palota)

Németország

Annaberg: Szent Anna-templom
Chorin: Ciszterci kolostortemplom
Freiburg im Breisgau: ún. monostortemplom
Köln: Székesegyház
Lübeck: Mária-templom
Marburg: Szent Erzsébet-templom
Schwübisch-Gmünd: Plébániatemplom

Ausztria

Bécs: Szent István-templom (Stephansdom)

Csehország

Kutná Hora: Szent Borbála-templom
Prága: Szent Vitus-székesegyház
Prága: Károly híd és tornyai
Prága: A királyi vár Ulászló-terme

Lengyelország

Krakkó: Mária-templom
Krakkó: az egyetem épülete, a Collegium Maius
Gdańsk: Szent Mária templom (Gdańsk)

Felvidék

Garamszentbenedeki apátság temploma
Kassa: Szent Erzsébet-dóm

Magyarország

Budapest: Budavári Boldogasszony- (Mátyás-) templom
Budapest: Középkori budavári királyi palota
Budapest: Belvárosi plébániatemplom szentélye
Miskolc: Diósgyőri vár
Miskolc: Avasi templom
Miskolc: Szentléleki pálos kolostor romjai
Nógrádsáp: Plébániatemplom
Nyírbátor: Mai református templom
Siklós: Várkápolna
Sopron: Egykori ferences templom
Sopron: Szent Mihály-templom
Szeged: Alsóvárosi ferences templom
Visegrád: Vár
Visegrád: Királyi palota
Gótikus lakóházak Budán, Sopronban, Kőszegen és Pécsett

Erdély

Brassó: Fekete templom
Kolozsvár: Szent Mihály-templom
Kolozsvár: Farkas utcai református templom
Marosvásárhely: Vártemplom
Nagyszeben: Evangélikus székesegyház

Közel-Kelet

Sebaste (Szamária): Székesegyház
Tortosa: Székesegyház
Krak des Chevaliers

Ciprus

Nicosia: Székesegyház
Famagusta: Székesegyház

Görögország

Rodosz: Az Ispotályos Lovagrend nagymesterének egykori várkastélya


1250. II. Barbarossa Frigyes halála Németo.szétesik

II. Frigyes Roger (németül Friedrich II.), (Jesi, 1194. december 26. – Castel Fiorentino, 1250. december 13.) német-római császár és szicíliai király, korának egyik legjelentősebb uralkodója volt. Idejének nagy részét a virágzó kulturális központtá fejlesztett, centralizált Szicíliában töltötte, német földön csak 1214–1220 és 1240–1246 között tartózkodott megszakításokkal.

Német–római ügyek

1215-ben a választófejedelmek ismét királlyá választották Frigyest, akit július 23-án Aachenben maga III. Ince kent fel annak fejében, hogy megtiltotta neki Szicília és a Birodalom egyesítését. Császárrá koronázására csak hosszas tárgyalásokat követően került sor: 1220. november 20-án III. Honorius pápa Rómában illesztette fejére a koronát. Viszonzásképpen ebben az évben királyi felségjogokat (adó- és vámszedés, pénzverés, várépítés) adományozott egyházi nagyhűbéreseinek (Confoederatio cum principibus ecclesiasticis – Szövetség az egyházi hercegekkel), amit 1232-ben kiterjesztett a világiakra is. Ezzel véglegesedett az ország széttagolódása. 1226-ban adományozott aranybullát a teuton lovagoknak, amiért a magiszterük Salzai Hermann nehéz diplomáciai ügyek elsimításában segített neki. A kiváltság értelmében a lovagok nyugodtan saját birtokukként kezelték a Balti-tenger melletti területeket, amik meghódítására feljogosították őket.

Egy újabb viszály a pápasággal ismét békével zárult a német lovagrend békeközvetítőként való fellépésének köszönhetően.

II. Frigyes igyekezett minél kevesebb időt tölteni Németországban, ezért képviselőként fiait küldte északi országába. Először Henrik nevű fia vigyázta apja érdekeit szicíliai, római, később német királyi minőségben. 1231-től kezdve viszonyuk megromlott, mivel a fejedelmek ellene hangolták Frigyest, aki 1234-ben birodalmi átok alá helyezte fiát. Henrik erre fellázadt, és szövetkezett a lombardokkal, ám sikertelenül: 1235-ben legyőzték, letették a trónról és bebörtönözték. Rövidesen kibékült fiával, ez megint csak Salzai érdeme volt. Ekkor a császár kisebbik fia, az ekkor még kiskorú Konrád vette át a helyét: 1237-ben királlyá választották. 1242-ig II. Siegfried mainzi érsek irányította Németország ügyeit, onnantól kezdve pedig Raspe Henrik, Türingia tartománygrófja, és I. Vencel cseh király felügyelték az ifjú királyt. Frigyes 1245-ös kiátkozása után Raspe fellázadt, és 1246-ban ellenkirálynak kiáltották ki, de már a következő évben meghalt. Ekkor II. Vilmos holland gróf lépett fel trónkövetelőként, és meg is választották, de németalföldi elfoglaltságai miatt tevékenyen sosem vett részt a Császárság ügyeiben.


1259-1282 VIII.Palailogosz Mihály nikaiai, majd bizánci csász.

VIII. Mikhaél Palaiologosz (görögül: Μιχαήλ Η΄ Παλαιολόγος), (1223 – 1282. december 11., uralkodott: 1261-1282) bizánci császár, Konstantinápoly visszafoglalója

Miután Mikhaél félreállította társcsászárát, a gondjaira bízott IV. Jóannészt, és elérte elődjei törekvését Konstantinápoly visszaszerezésével, hamarosan a nyugati ügyek felé fordult. Rájött, hogy IV. Márton pápa, a szicíliai I. (Anjou) Károly és a velenceiek, azaz Bizánc itáliai birtokainak szomszédai egységesen fognak fellépni vele szemben, tehát igyekezett, hogy a nyugati veszedelmet elhárítsa, de Manuél hibáinak elkövetése nélkül: megpróbálta megosztani az ellenfeleit.

Közben, 1265-ben Bizáncot megtámadták a mongolok. A megvert császár a mongolok kegyét keresve adót fizetett Nogaj kánnnak, az Arany Horda vezetőjének, és feleségül adta hozzá Eufrozina leányát.

Hogy a pápát maga oldalára állítsa, elhatározta, hogy egyesíti a katolikus és az ortodox egyházat. A gyenge lábakon álló uniót 1274-ben mondta ki a Lyonban tartott zsinat. Hazájában ezért sok elégedetlenkedő ortodoxot kellett bebörtönöznie, ráadásul a szövetség, amit így megtépázott, újra helyreállt, és a pápa kiközösítette őt.

Hogy meggyengítse ellenfeleit, igazi bizánci diplomáciával rávette az aragóniai királyt, III. Pétert, hogy támadjon Szicíliára, miközben a szicíliaiak fellázadtak, és lemészárolták a helyi franciákat (1282, szicíliai vecsernye). (Mellesleg Károly és utódai továbbra is a Nápolyi Királyság urai maradtak, egészen 1442-ig, amikor III. Péter utódai egyesítették a szétszakított országot.)

A Mikhaél által alapított Palaiologosz-dinasztia uralta a görög birodalmat egészen annak bukásáig, tehát összesen 192 éven át.


1261 VIII.Palai... elfoglalja Bizáncot, megdôl a latin cs.


1265. elsô rendi országgyűlés Angliában

Rendi fejlődés Angliában

A főnemesség 1215-ben a Magna Carta Libertatum (A nagy szabadságlevél) kiadására kényszerítette az uralkodót (Földnélküli Jánost). A charta a főnemesség a lordok számára beleszólást biztosított a hatalomba, s felruházta őket az ellenállás jogával. A király ez után nem vethetett ki adót a királyi tanács beleegyezése nélkül. Amikor a király - megsértve a chartát - önkényesen adót vetett ki, a főnemesség fellázadt (1264) és közösen lépett fel az uralkodóval szemben. Összehívták a parlamentet, amely a kis létszámú tanácskozó testület volt a király mellett. Most azonban valamennyi főnemes, valamint a lovagok és a polgárok választott képviselői meghívót kaptak. A XIII. század végére megerősödött a királyi hatalom korlátozásának a gondolata. Az érdekeiket érvényesíteni képes, azonos jogú és érdekű társadalmi csoportokat rendeknek nevezzük. Amikor I. Edwardnak amikor pénzre volt szüksége Wales és Skócia meghódításához összehívta a parlamentet (1295). Ettől kezdve az uralkodó Angliát a rendekkel együtt irányította kialakult a rendi monarchia.

Az angol rendi állam működése:

        • angol parlament:
          • kétkamarás: az egyes rendek, az azonos jogállású és érdekű csoportok, eltérő módon vettek részt munkájában
            • lordok háza:
              • születés vagy tisztség alapján
              • személyesen
            • alsóház:
              • a lovagok és jómódú polgárok képviselői
              • választás útján
                Angliai parlament kialakulása


1267. Aranybulla második felújítása

IV. Béla király kiadja dekrétumát, mely az Aranybulla megújítása. Ebben megerősíti a nemesek jogait és először ismeri el a nemesi megyét, azonban nem biztosítja őket a bárói hatalom ellen.


1270-1272. V. István magyar kir.

Fájl:V Istvan koronazasa.jpg

V. István (?, 1239. – Csepel-sziget, 1272. augusztus 6.) magyar király.

IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként 1239-ben született, de mivel ő volt az első fiú, ő lett a trón örököse. A tatárjárást szüleivel és lánytestvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át. Apja már gyermekként Szlavónia hercegévé koronáztatta. Jövőjére rányomta bélyegét apja politikája, melyet az újabb esetleges tatárjárás elleni védekezés befolyásolt. Apja benne látta az újjáépülő ország reménységét, ezért már gyermekként feleséget keresett számára. A kunokkal kötött szövetség jegyében az országba visszatelepült kun fejedelemnek Szejhánnak Erzsébet nevű lányát jegyezték el vele. Házasságukból később öt leány és két fiúgyermek született.

Istvánt apja 1270-ben bekövetkezett halála után magyar királlyá koronázták. Rövid uralkodását kezdettől fogva viszályok jellemezték, apja hívei közül számos ellenfele akadt. Nővére Anna, apjuk kincseit magához véve II. Ottokár cseh királyhoz menekült, vele ment apja korábbi híveinek nagy része is. Emiatt kiéleződött a magyar-cseh ellentét, amely rövidesen háborúhoz vezetett. 1271-ben Ottokár megtámadta Magyarországot, de kezdeti sikerek után István kiűzte az országból. Ezután a felek Pozsonyban békét kötöttek. Már úgy tűnt, hogy sikerül uralmát megszilárdítania, amikor váratlanul nagy csapás érte. Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével Anjou Károllyal, amikor Gutkeled Joachim bán elrabolta kíséretéből a trónörökös László herceget és a Dráva menti Kapronca várába záratta. A király rögtön a vár ostromába kezdett, közben azonban súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Csepel-szigetre vitette magát és itt halt meg 1272. augusztus 6-án. A Margit-szigeti domonkos kolostor templomába temették, ahol húga, (az 1270. január 18-án elhunyt) Szent Margit nyugodott. Később, a kolostor maradványainak 20. századi feltárásakor az evangéliumi oldalon egy halotti koronát találtak, amely valószínűleg V. Istváné volt.


1272-1290. IV. Kun László magyar kir.

Fájl:Coa Hungary Country History Ladislaus IV (1262-1290).svg

IV. László, Kun László (1262. – Körösszeg, 1290. július 10.) Árpád-házból származó magyar király. Az 1272. szeptember 3. előtti koronázásától haláláig uralkodott. Apja V. István magyar király, anyja Erzsébet kun hercegnő volt. Kun László saját magát III. Lászlónak nevezte okleveleiben, mivel nem vette számba Imre király fiát.

A „Kun” nevet azonban nem származása miatt kapta, hanem élete folyamán ragasztották rá. A hatalomra törő főurak Joachim bán vezetésével gyerekkorában elrabolták, hogy ezzel sakkban tarthassák apját. A trónra lépő László továbbra is ki volt szolgáltatva az urak kényének-kedvének, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felserdülve szívesebben tartózkodott „szeretett kunjai”-val, mint a magyarok között. Szinte teljesen azonosult velük, átvette életmódjukat.

Feudális anarchia

A főúri csoportok között nagy versengés támadt az országos, udvari és helyi méltóságok betöltéséért. Mutatja a kor átmeneti jellegét, hogy bár a főurak célja a királyi hatalomtól való függetlenedés volt, a harc mégis a központi hatalom tisztségeiért folyt. Ekkor még nem volt közömbös, hogy melyik főúri kör járhatott el bármiféle ügyben királyi felhatalmazást élvezve. Végül két, országos politikában is jelentős szerepet játszó csoport alakult ki, egyik élén Kőszegi Nagy Henrik és Gutkeled nembeli Joachim, a másik élén Csák nembeli Máté – a Károly Róbert uralkodása alatti tartományúr, Csák Máté nagybátyja – és testvére Csák nembeli Péter – Csák Máté apja. . Mindkét párt Nyugat-Magyarországon rendelkezett birtokokkal, és mindkét párt ott akarta kiépíteni saját területi hatalmát. A következő években e két párt sűrűn váltogatta egymást a kormányzatban, az éppen fennálló erőviszonyoknak megfelelően. A 10 éves Lászlónak nem volt ráhatása az események menetére.

Kőszegi–Gutkeled-hatalom (1272 ősze – 1273 tavasza)

1272 őszén Kőszegi Nagy Henrik kibékült Gutkeled nembeli Joachimmal és Béla herceg halála után felosztották a macsói bánságot. Henrik sói bán és ozorai bán lett 1273 márciusáig. Csák nembeli Péter, V. István legnagyobb híve kiszorult a hatalomból, bizonyos birtokait is elvesztette. Testvére, Máté szlavón bán lehetett 1273. márciusig.

Csák-hatalom (1273 tavasza – 1273 decembere)

Pétert a Nyitra megyei Szenic vámjövedelemmel is járó birtokával kárpótolták, testvére Máté országbíró volt augusztustól decemberig. Máté helyett Nagy Henrik lett a szlavón bán még márciusban, amely tisztséget 1274 szeptemberig megtartotta.

Kőszegi–Gutkeled-hatalom (1273 decembere – 1274 ősze)

Máté helyett Gutkeled nembeli Miklós az országbíró. Kőszegi Nagy Henrik is horvát-szlavón bán szeptemberig. 1274-ben Kőszegi Nagy Henrik csoportja foglyul ejtette az ifjú királyt, majd miután a Csákok kiszabadították, András herceg (László öccse) személyében ellenkirályt állítottak. Az 1274. szeptember 26. és 29. között a Fejér megyei Polgárdi mellett vívott csatában Csák nembeli Péter legyőzte Henrik és Joachim seregét, Kőszegi Nagy Henrik életét vesztette, de fiai folytatták politikáját.

Csák-hatalom (1274 ősze – 1276 nyara)

Péter soproni és somogyi ispán 1275 nyaráig, majd fél évig nem visel tisztséget, decembertől viszont nádor 1276 nyaráig. Máté 1274 szeptembertől 1275 őszéig erdélyi vajda és szolnoki ispán, utána pedig 1276 nyaráig tárnokmester és bányai ispán. Bátyjuk, István 1275-ben trencséni és barsi ispán, decembertől 1276 közepéig asztalnokmester, s közben hol barsi, hol bányai, hol szolgagyőri ispán. Közben Gutkeled nembeli Miklós 1275 júniustól októberig szlavón bán. 1276 márciusában Csák Péter nádor feldúlta Veszprémet, ahol a püspöki székben Kőszegi Péter ült. A pusztításnak áldozatul esett a veszprémi káptalani iskola is, amely a korabeli Magyarország egyik legrangosabb tanintézete volt.

Kőszegi–Gutkeled-hatalom (1276 nyara – 1277 nyara)

Kőszegi Miklós nádor, Kőszegi Iván tárnokmester.

Csák-hatalom (1277 nyara – 1279)

1277 májusában a rákosi országgyűlés a 15 éves IV. Lászlót nagykorúsította. Péter 1277 augusztusától nádor az év végéig, ekkortól István fél évig asztalnokmester és pozsonyi ispán, majd Péter 1278 tavasztól újra nádor az év végéig, amikor a tisztséget Máténak adta át. Péter ekkor asztalnokmester, pozsonyi és mosoni ispán lett 1279-ig, amikortól politikai tisztséget többé már nem viselt. Gutkeled nembeli Miklós 1278-tól 1279-ig szlavón bán.


Az 1273. évi magyar–cseh háború

A magyar belpolitikai viszonyok szükségképpen következményekkel jártak a külpolitikában is. A cseh Přemysl dinasztia történetének legnagyobb uralkodója, II. Ottokár elérkezettnek látta az időt, hogy hatalmát Magyarország irányába is kiterjessze: 1273 áprilisában egy kisebb sereggel elfoglalta Győr várát. A külső veszély egy rövid időre rákényszerítette az urakat a közös fellépésre, a magyar sereg június közepén véres küzdelem árán visszavívta Győrt, július végén Ottokár azonban már teljes haderejét mozgósította. A mintegy kétszeres túlerőben lévő cseh és osztrák csapatok ellen a magyar sereget Kőszegi Henrik vezette. Csatára nem került sor, a magyar csapatok átmeneti sikert értek el morva területen, majd visszavonultak. Ottokár érdemleges ellenállás nélkül foglalhatta el a kulcsfontosságú határszéli várakat és megyéket, Óvárt, Mosont, Győrt és Sopront. A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül fejeződött be. A Kőszegi-érdekcsoport a vezetése alatt álló fegyveres erőt arra használta fel, hogy ismét kezébe vegye az országtanácsot.


1273-1291. Habsburg Rudolf N.R. császár

I Rudolf rézmetszet.jpg

I. Rudolf, vagy IV. Habsburg Rudolf (németül Rudolf von Habsburg), (1218. május 1. – Speyer, 1291. július 15.) német király, a Habsburg-család első jelentős tagja. 1273. október 1-jétől haláláig uralkodott. Apja IV. Albert Habsburg gróf, anyja Heilwig (Hedvig) kyburgi grófnő.

II. Frigyes halála (1250. december 13.) után interregnum volt a birodalomban, több mint húsz évig nem volt olyan uralkodó, akit a fejedelmek jelentősebb csoportja elfogadott volna. X. Gergely pápa 1272 körül azonban komoly tevékenységbe kezdett, az interregnum felszámolása érdekében, mert újabb keresztes hadjáratot szándékozott indítani a Szentföldre. A birodalomban ekkor II. Ottokár cseh királynak volt a legnagyobb hatalma, de a választófejedelmek éppen ezért nem őt kívánták megválasztani, ellenjelöltjük azonban nem volt. A Zollern-családból (a később Hohenzollern nevet felvett családból) származó nürnbergi várgróf, III. Frigyes – Rudolf sógora – vetette fel először Rudolf jelölését, és sorra járta a választófejedelmeket, hogy meggyőzze őket Rudolf megválasztásának előnyeiről. Így 1273. október 1-jén ellenszavazat nélkül választották meg Rudolfot német királynak és 1273. október 24-én Aachenben megkoronázták.

Rudolf uralkodásának jelentősége az, hogy felismerte, szakítania kell elődjei politikájával, tekintélyét nem itáliai beavatkozással, hanem Németországban kell megerősítenie. 1275 októberében Lausanne-ban találkozott a pápával és ünnepélyesen lemondott a Hohenstaufok hagyományos politikájáról és megígérte, hogy itáliai ügyeibe nem fog beavatkozni, továbbá a korábbi egyházi adományokat jogosnak ismeri el.

A német uralkodónak csak akkor volt tekintélye és tényleges hatalma a birodalomban, ha nemcsak király vagy császár, hanem egyúttal valamely nagyobb tartomány ura is volt. Az addigi nagy német uralkodócsaládok azt a politikát követték, hogy családi hatalmukat építették ki, és erre támaszkodva tudtak tekintélyt szerezni, tehát kormányozni az egész birodalomban. A királyt választó fejedelmeknek azonban nem volt érdekük, hogy a birodalomnak erős uralkodója legyen és mindent megtettek annak érdekében, hogy a német királyok ne tudjanak nagy családi birtokot szerezni.


1278. morvamezei csata Rudolf, IV. László - II. Ottokár

morvamezei csata, 1278. aug. 26.: az alsó-ausztriai Dürnkrut közelében, a Morva folyó mellett lezajlott csata. - Habsburg Rudolf ném. kir. (1273-91) és IV. (Kun) László m. kir. (1272-90) seregei döntő győzelmet arattak a ném-róm. birod. akkor leghatalmasabb fejedelme, II. (Przemysl) Ottokár cseh kir. (1253-78) ellen, aki elesett a csatában. Rudolf hada főként nehézfegyverzetű csapatokból, László serege főként könnyűfegyverzetű kun és m. íjászokból, kisebb részben nehézfegyverzetű lovasokból állt. A nehézlovasok számában Ottokár volt fölényben. A cseh kir. első harcrendjében a Milota által vezetett cseh és morva csapatok álltak, a másodikban Ottokár vezetésével ném. (brandenburgi, meisseni, türingiai és bajor) lovasok, köztük ezer vértezett lovú nehézlovas, a 3. harcrendben könnyebb fegyverzetű sziléziai és lengy. csapatok. A 3 harcrend együtt kb. 6 ezer főnyi volt, nem számítva a lovagok segédfegyvereseit, kik legalább ennyien lehettek. Rudolfnak mindössze kb. 2300 nehézlovasa volt, a seregben kb. 2 ezer lovagi harcos volt, de csak kisebb részük teljes vértezettel. E számhoz hozzáadandók a lovagok segédfegyveresei és több ezer kun íjász. Rudolf seregének első harcrendjét a m-ok alkották, a többieket a 2. harcrendbe osztotta és egy 250-300 főnyi tartalékcsapatot is szervezett, melyben 50-60 nehézlovas volt. Az első harcrendben támadó m-ok szétverték a velük kb. egyenlő nagyságú cseh-morva harcrendet, a m. nehézlovasság kiváló teljesítményt nyújtott. Ottokár 2. harcrendje visszaszorította Rudolf 2. harcrendjét, de Rudolf 3. harcrendje ellentámadásba ment át, és mielőtt Ottokár 3. harcrendje beavatkozott volna (ennek az oldalába v. hátába kerülő m-ok és kunok is problémát okozhattak, talán szét is verték őket), elővágtatott Rudolf KapellenUlrik vezette tartaléka, és eldöntötte a csatát. Rudolf jól mozgatta a nehéz- és könnyűlovasságot. Rudolffal ellentétben, kinek csata közben lovát is megölték, a fiatal László kir. csak végignézte az ütközetet. A ~ban Rudolf megalapozta a Habsburg-ház tört. szerepét, 1918. X-ig tartó hatalmát. B.A.


1282 Kézai Simon Gestája

 

A Gesta Hungarorum két magyar történeti mű címe. A latin kifejezés A magyarok viselt dolgait jelenti. Az első mű, a szerző ismeretlensége miatt csak Anonymusnak nevezett, magát P. mesternek jegyző krónikás írása az őshazából(Szcítiából) való kivonulástól Szent István koráig tartó időszakot öleli fel, míg Kézai Simon Gesta Hungarorumja (melyet Anonymus azonos című művétől megkülönböztetve Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szokták nevezni) a honfoglalástól IV. László király uralkodásáig (1272–1282) tájékoztat a magyarok történelmének első évszázadairól. Mindkét Gesta Hungarorum latin nyelvű gesta, és eredeti példánya egyiknek sem maradt fenn.

A geszta nyomán maradt fenn a köztudatban a Turul-monda, Vereckei-hágón át történő bejövetel, a hét vezér közismert névsora (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm), a vérszerződés, a pusztaszeri gyűlés, Zalán vezér menekülése.

Kézai Simon magyarokról szóló krónikája 1283 körül keletkezhetett. A mű a hunok és a magyarok történetét beszéli el, ezért szokták a Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) címen is emlegetni. Megtaláljuk benne a csodaszarvas történetét, valamint a hun–magyar rokonság leírását. Kézai a hunokkal hozza kapcsolatba a székelyeket is, s azt írja, hogy az Attila halála után kitört testvérháborúban vereséget szenvedtek, s Csigla mezején várakoztak Árpádnak és népének megérkezéséig. Szintén Kézai gestájából ismerjük a turulmadár nevét (quae Hungarice turul dicitur).

KÉZAI SIMON MESTER - MAGYAR KRÓNIKÁJA


1285-1314.
IV. Szép Fülöp francia kir.

Fájl:Filippoilbello.gif

IV. (Szép) Fülöp (Fontainebleau, 1268. – Fontainebleau, 1314. november 29.) a középkori Franciaország egyik legjelentősebb királya (uralkodott 1285. október 5-étől haláláig), III. (Merész) Fülöp és Aragóniai Izabella másodszülött fia, anyai ágon II. András magyar király dédunokája. X. (Civakodó) Lajos, V. (Hosszú) Fülöp és IV. (Szép) Károly, valamint Izabella angol királyné édesapja volt. Már kortárs ellenfelei és tisztelői is Vaskirálynak vagy Márványkirálynak nevezték. Számos jelentős tett fűződik a nevéhez, így az első francia rendi gyűlés összehívása, a pápaság Avignonba telepítése és a templomos lovagrend feloszlatása is.

Kelemen készséggel asszisztált a templomos lovagrend ellen hozott intézkedésekhez. A lovagrend valóban óriási birtok- és pénzmennyiség felett rendelkezett, és már egy ideje számos gyanús szóbeszéd terjengett körülöttük mindenféle perverziókról, istengyalázásról és egyéb bűnökről. Fülöp vagy az óriási kincstár megszerzése, vagy saját szakrális tekintélyének megóvása vágyától hajtva 1307. október 13-án váratlanul Franciaország minden templomosát elfogatta és börtönbe vettette.

Vallatások kezdődtek, amelyek a vezetők esetében hét éven át húzódtak. Az uralkodó eljárását 1309-ben ismét rendi gyűlés hagyta jóvá, ezúttal Tours-ban és Poitiers-ben. A meggyötört lovagok végül mindent beismertek, és végül két vezetőjüket, Jacques de Molay nagymestert és Geoffroy de Charnay-t, Normandia praeceptorát 1314. március 18-án megégették. Geoffroy de Paris, a krónikás feljegyezte a nagymester máglyáról szórt átkát:

„Isten tudja, hogy ki tévedt és ki követett el bűnt, és a balszerencse bizony lesújt azokra, akik tévesen ítéltek el minket. Isten meg fogja bosszulni a mi halálunkat. Tudja meg az Úr, hogy igazság szerint mindazok, akik ellenünk vannak, miattunk fognak szenvedni!”

Maurice Druon híres regényciklusában, Az elátkozott királyokban mindezt úgy adja vissza, hogy Molay személyesen Kelemen pápát, Nogaret-t és Fülöpöt átkozza el tizenharmadíziglen. A három illető valóban még abban az évben meghalt, és a király rövid ideig uralkodó utódai alatt káosz állandósult, amit a Capetingek kihalása és a százéves háború kitörése tovább fokozott.

Utódok

Szép Fülöp egyetlen felesége I. Johanna navarrai királynő volt, akit 1284. augusztus 14-én vett feleségül. Hét gyermekük született, közülük négy érte meg a felnőttkort: a három fiúból, Lajosból, Fülöpből és Károlyból francia király, az Izabella nevű leányból pedig angol királyné lett.

X. Lajos (1289 – 1316), Navarra és Franciaország királya
Margit (1290 – 1294) (IV. Ferdinánd kasztíliai királynak ígérték)
V. Fülöp (v. 1291-1322), francia király
Izabella (1292 – 1358), Anglia királynéja, II. Edward felesége
Blanka (1293 k. – röviddel 1294 után)
IV. Károly – (1294 – 1328), francia király
Róbert (1296 k. – 1308)


1290-1301. III. András magyar király

III Andras Thuroczy.jpg

III. András (Endre), Velencei András (1265 körül – Buda, 1301. január 14.) Árpád-házból származónak tekintett magyar király. 1290. július 23-ától haláláig uralkodott. Apja István, II. András magyar király utószülött fia, anyja Morosini Tomasina velencei előkelő család leánya.

III. András halála

1299-re ismét megélénkültek az Anjou diplomácia magyar trón irányába tett erőfeszítései, az új királyjelölt Martell Károly fia, Caroberto lett. A tengermelléki Subićokat sikerült is megnyerni, így II. Károly nápolyi király 1300 augusztusában Magyarországra küldte unokáját. Kortárs feljegyzés szerint András „értesült ugyan Károly unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Valójában nem tudjuk az okát, hogy miért nem indult a király a lassan észak felé vonuló Károly Róbert ellen, pedig ezt a teljes siker reményében megtehette volna. Feltehetően bízott saját növekvő erejében és az időközben német királlyá választott Albert támogatásában. Erre a támogatásra azonban már nem kerülhetett sor, mert III. András 1301. január 14-én váratlanul elhunyt. A rövidesen elterjedő hír szerint megmérgezték, de valószínűbb, hogy valamilyen gyorsan ölő betegség okozta halálát. Lehetséges, hogy anyja, Tomasina alig egy hónappal előbb bekövetkező halála törte meg a királyt. Szilágyi Sándor szerint: "1301. január 13-án még adományoz a margitszigeti apácáknak; egy nappal később elhunyt. Halálát méregnek tulajdonították, épp úgy mint anyjáét, ki néhány hónappal előtte halt meg.

András halála nagy csapást jelentett az országnak. A királyi hatalom kiesése az országot történelmének egyik legsúlyosabb válságába sodorta. A jelek arra mutatnak, hogy a feudalizmus egy korszerűbb formájának meghonosodása Magyarországon nem csak a bejárt úton történhetett volna meg.

András uralkodása alatt mindvégig méltó volt a magyar koronára, nem pusztán az ő hibája volt, hogy a válság leküzdésének módját csak az utolsó években találta meg, és a feladatot korai halála miatt már nem tudta elvégezni. E feladat elvégzése az akkor még alig tizenhárom éves Carobertóra várt, aki András halálakor Dalmáciában várakozott, és akiről az ország túlnyomó része még úgy gondolta, hogy ő Magyarország legnagyobb ellensége.

Az Árpád-ház kihalása

III. András Árpád-házi származása a mai napig kétségeket ébreszt és feltehetően nem is fognak előkerülni olyan bizonyítékok, amelyek e kétségeket eloszlathatnák. Lehetséges, hogy 1290. július 10-én Körösszeg mellett nem csak a keleti nomád fejedelmet imitáló IV. László élete ért véget, hanem egyben a nagy múltú dinasztia is kihalt. A történészek túlnyomó része azonban III. Andrást az Árpád-dinasztiából származónak tekinti és a dinasztia fiúágának kihalását is III. András halálának napjában adja meg.

Az Árpád-ház kihalásával kapcsolatban felmerült egy más természetű kétely is, mely szerint a francia Croy, vagy a Crouy-Channel család az Árpád-ház egyenes ági leszármazottai.Pontus Heuter 1583-ban írt krónikájában leírt nézet szerint II. Andrásnak és Gertrúdnak legkisebb fia, András Velencében feleségül vette egy gazdag velencei polgár leányát Cumano Sybillát és tőle egy Márk nevű gyermeke született. Márk Franciaországban feleségül vette Katalint, Croy báró leányát és egyetlen örökösét és tőle származik a francia Croy család. Egy másik nézet szerint III. András vette feleségül még Velencében Sybillát és tőle két gyermeke született: Márk lett a Croy család őse és Félix a Crouy-Chanel családé. A felmerült további nézetekkel is részletesen foglalkozik Wertner Mór Az Árpádok családi története című művében.

Természetesen nem zárható ki, hogy a dinasztiának voltak olyan fiági leszármazottai, akikről semmilyen forrás nem szól, az Árpád-ház férfi ágának továbbélése ellen szól az a tény azonban, hogy közülük 1301 után sem próbálta senki jogos örökösödési igényét érvényesíteni. Az Árpád-ház leányágon tovább folytatódott III. András egyetlen gyermeke, Erzsébet hercegnő révén, aki csupán 8 éves volt apja halálakor. Erzsébet azonban zárdában élte le hátralévő életét, s nem ment férjhez, nem született gyermeke, így vele halt ki 1338. május 6-án az Árpád-dinasztia női ágon is. 45 évet élt.


1298 szabad költözés MO.n

1298–1301 között
A királyi tanács határozatot hoz egyebek mellett a jobbágyparasztok szabad költözési jogáról.


1301. Árpád dinasztia vége

Mivel László örökös nélkül halt meg, elindult oldalági utódjának keresése. II. András halála után született, ezért nem törvényesnek tartott Utószülött Istvánnak volt egy fia. Mivel rajta kívül csak leányági örökösök voltak, végül elfogadták a Velencében nevelkedett III. András trónigényét. Uralkodásának nagy részében idejét a főúri csoportokkal való harc kötötte le. 1301. január 14-i halála egyben az Árpád-ház kihalását is jelentette.


1301-1304. Vencel magyar király (nem elfogadott)

Wenceslaus III of Bohemia statue.jpg

Vencel (csehül Václav III., lengyelül: Wacław III Przemyślida, németül Wenzel III. [Böhmen]) (Prága, 1289. október 6. – Olmütz, 1306. augusztus 4.[1]) Přemysl-házból származó magyar, cseh és lengyel király. Magyarországon – László néven – 1301. augusztus 27-étől, 1305. október 9-én történt lemondásáig uralkodott. 1305. június 21-étől haláláig III. Vencel néven volt Csehország, II. Vencel néven Lengyelország királya. Apja II. Vencel néven cseh és I. Vencel néven lengyel király, anyja Habsburg Juta (Guta), Habsburg Rudolf leánya.

III. András váratlan halála után többen bejelentették igényüket a magyar trónra. A legnagyobb külföldi támogatottságot élvező jelölt a nápolyi Anjou családból származó Caroberto, a későbbi Károly Róbert magyar király volt. Károly Róbert élvezte a Szentszék támogatását és III. András halálakor már trónkövetelőként Magyarországon tartózkodott, így élve a lehetőséggel 1301 tavaszán Esztergomban Bicskei Gergely választott érsekkel királlyá koronáztatta magát. A magyar urak azonban tartottak a pápai befolyás erősödésétől, nem ismerték el az alkalmi koronával történt koronázást és 1301 májusában a budai királyválasztó országgyűlésen Vencelt választották királynak. Van olyan nézet is, hogy a magyar koronát először II. Vencelnek ajánlották fel, de ő ezt nem fogadta el, és fiát ajánlotta maga helyett. Vencel országon belüli támogatottsága lényegesen nagyobb volt, mint Károly Róberté, néhány délvidéki főúron és Bicskei Gergelyen kívül a magyar politikai élet szinte minden szereplője – beleértve a tartományurakat is – Vencel királyságát támogatta. 1301. augusztus 27-én Székesfehérvárott János kalocsai érsek a Szent Koronával királlyá koronázta Vencelt, aki magyar királyként – az országban akkor népszerű – László nevet vette fel. Károly Róbert tavaszi koronázásához hasonlóan Vencelé sem felelt meg a hazai jogszokásoknak, mert nem az esztergomi érsek végezte. 1301 második felére így az országnak két vitatható legitimitású királya is volt, azonban tényleges hatalmat egyikük sem gyakorolt. A kialakult helyzetnek egyedül a tartományurak voltak haszonélvezői, akik alaposan ki is használták a két király küzdelmét.

Vencel lemondása a magyar trónról

1304-re kiéleződtek II. Vencel és Habsburg Albert közötti ellentétek. Vencel királysága többszörösen is sértette a Habsburgok érdekeit, mert egyrészt a Přemysl dinasztia lengyel, cseh és magyar uralma hatalmi túlsúlyt jelentett a Habsburgokkal szemben, másrészt Habsburg Albert anyai nagybátyja volt a magyar koronára szintén igényt tartó Károly Róbertnek. A várható összecsapás előtt a cseh király rendezni kívánta fia helyzetét. Addigra Vencel magyarországi támogatottsága jelentősen meggyengült. Még 1301-ben meghalt János kalocsai érsek és utóda Károly Róbertet támogatta. Vencelt elhagyta legfőbb tanácsosa Muskat János krakkói püspök is, mert nem vállalta a pápával való további szembenállást. Nyíltan Károly Róbert mellé állt a tartományurak közül Aba Amadé és Borsa Kopasz. A hatalmas birtokadományok ellenére Csák Máté is felhagyott Vencel támogatásával. A legnagyobb befolyású tartományúr feltehetően tartott attól, hogy Vencel Csehországban és Magyarországon is megerősödik, és így tartománya harapófogóba kerül. II. Vencel 1304 augusztusában nagy haddal érkezett Magyarországra, de végül kilátástalannak ítélte fia helyzetét. Az ország kormányzását a fia mellett kitartó tartományúrra, Kőszegi Ivánra bízta és fiát a koronázási ékszerekkel együtt Prágába vitte. A kinevezéssel és a Szent Korona elvitelével Vencel jelezte, hogy nem mondott le véglegesen a magyar trónról, a visszavonulásra csak a várható Habsburg támadás miatt került sor. Az 1304 őszén be is következő támadásban német és – Károly Róbert-párti – magyar csapatok mellett részt vett Bajor Ottó, a későbbi magyar király is. A támadás végül nem hozott eredményt, de 1305. június 21-én meghalt II. Vencel cseh király és így az 1305. augusztus 18-án megkötött német-cseh béke feltételeit már a német király diktálta. A feltételek között szerepelt, hogy fia, Vencel mondjon le a magyar trónról és a koronázási jelvényeket is szolgáltassa vissza. Albert nem saját magának követelte a Szent Koronát, hanem azt Károly Róbertnek kívánta juttatni. Vencel az első feltételnek eleget is tett, 1305. október 9-ikén Brünnben (Brno) ünnepélyesen lemondott a magyar trónhoz való jogáról, de azt a koronával együtt Ottónak adta át.


1302. elsô rendi gyűlés Franciaországban

A 13. században Franciaország kezdett az európai politika fontos tényezőjévé válni. II. Fülöp Ágost (1180-1223) nevéhez fűződik e váratlan felemelkedés, akit joggal tekintenek a francia királyság voltaképpeni megteremtőjének. Fülöp kezdettől fogva az angol-normann hatalom megtörésében látta fő célját. Kihasználta Anglia meggyengülését, és az angol tartományok nagy része egyetlen diadalmas hadjáratban a francia király kezére került. Fülöp ezzel a háborúval Észak-Franciaország ura lett.

Fülöp unokája, a később szentté avatott IX. Lajos (1226-1270) már egy tekintélyes, Flandriától a Földközi-tengerig nyúló országot örökölt, amely a hanyatló Német-római Császárság helyére tört Európában. Lajos a maradék déli területek bekebelezése után megkezdte az államélet központosítását. Erős zsoldos hadával véget vetett a még zajló magánháborúknak, és a század végére már szinte minden francia nemes a király hűbéresévé lett. Lajos legnagyobb külpolitikai sikerét III. Henrik angol királlyal szemben érte el, akitől véglegesen megszerezte az angolok legféltettebb birtokait, Normandiát és Anjout. Lajos emellett a hit védelmezője és igazi lovag is volt, uralkodása alatt két keresztes hadjáratot is vezetett, s a másodikban, egy járványban vesztette életét. A Capeting királyok céltudatos politikája a középkor végére nagyhatalommá tette Franciaországot.A rendi gyűlések összetétele mindenütt a rendi társadalom felépítéséhez igazodott. Franciaországban három rend formálódott ki: a nemesség, a papság és a harmadik rend, a polgárság. Ezek küldötteiből állt az Általános rendi gyűlés, amelyet először 1302-ben hívtak össze. A gyűlésekre a főpapság és a főnemesség személyre szóló meghívót kapott, a városok követeit vagy a király hívta meg, vagy a városi tanács választotta előkelő polgárai közül. A gyűlést azért hívták "általánosnak", mert Franciaország egyes tartományaiban még léteztek a rendek helyi gyűlései. Az általános rendi gyűlésen a három rend mindig külön ülésezett - csak a királynak adandó válasz kidolgozására ültek össze közösen, de itt sem voltak kötelesek közös határozatot hozni -, és minden rendnek egy szavazata volt. Ebből következett, hogy az első két rend túlsúlyos volt a városi polgársággal szemben. Az Előkelők gyűlése a főnemesek és a főtisztségviselők tanácskozó testülete volt, a király a rendi gyűlés elkerülésének a céljából szokta volt összehívni.

A parlamentarizmus új eszméje a 13-14. század folyamán szerte a katolikus Európában gyakorlattá vált, és szinte szakadékká mélyítette azt a különbséget, amely a nyugati és a keleti államformák között eleve fennállt.


1305-1307. Bajor Ottó magyar kir (nem elfogadott)

Ottó rézmetszeten.jpg

Wittelsbach Ottó, Bajor Ottó (Burghausen, 1261. február 11. – Landshut, 1312. szeptember 9.), a bajor Wittelsbach-házból származó magyar király, III. Ottó néven Alsó-Bajorország hercege. 1290. február 3-ától haláláig volt bajor herceg, a magyar királyi címet 1305. december 5-étől haláláig viselte, de 1307-ben megfosztották magyarországi hatalmától. Apja XIII. Henrik Bajorország, majd I. Henrik néven Alsó-Bajorország hercege, anyja Erzsébet, IV. Béla magyar király leánya volt. Ottó a nagyapja emlékére az V. Béla uralkodói nevet használta.

Ottó Magyarországra jövetele nem volt veszélytelen, mert III. (Habsburg) Rudolf osztrák herceg megkísérelte a Magyarországra vezető utakat elzárni előle. Hogy a feltűnést elkerülje, Ottó (a Képes krónika ábrázolása szerint) egy nagyobb kulacshoz hasonló csobolyót készíttetett és abba rejtette a Szent Koronát. Egy éjszaka folyamán a csobolyó a földre esett és a visszaforduló Ottó csak másnap este találta meg. A Képes krónika írója égi jelként értékelte az esetet:

„Valóban csodálatos, és el nem hallgatható csoda! Mert mit is értsek azon, hogy a korona leesett – ha nem azt, hogy az a herceg nem viselhette élete végéig ezt a koronát […] És mit jelent az, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték – ha nem azt, hogy Pannonia nem veszítheti el angyal adta koronáját.” (Bellus Ibolya fordítása)
Az angyal adta korona említése igazolja, hogy a Szent Korona „szent” voltáról alkotott nézet a 14. századra már átment a köztudatba. (A Szent Korona kifejezéssel IV. Béla egy oklevelében találkozhatunk először.) A Szent Korona kutatásában volt olyan időszak, amikor a kereszt ferdeségét a csobolyó leesésének következményeként magyarázták.

A szerencsésen Magyarországra érkező Ottót Székesfehérvárott Rádi Benedek veszprémi és Antal csanádi püspökök koronázták meg. A koronázás tehát nem felelt meg a magyar szokásjognak, mert nem az esztergomi érsek végezte. A koronázás után az új király seregével Budára vonult és – demonstrálva, hogy az országnak koronás uralkodója van – a Szent Koronával a fején bejárta az egész várost.

Az Árpád-ház kihalása utáni évtizedet interregnumnak szokás nevezni a magyar történelemben, annak ellenére, hogy az országnak volt koronás királya. Az elnevezést mégis az indokolja, hogy a 14. század elejére a magyar nagybirtokosok (kiskirályok vagy oligarchák) hatalma olyan mértékben megnőtt, hogy központi királyi hatalomról gyakorlatilag nem is beszélhetünk. Ottó uralma is csak az ország kis részére terjedt ki és egyre fogyó híveit is megbénította, hogy a Károly Róbert irányába elkötelezett V. Kelemen pápa egyházi átkot mondott ki rájuk. Ottó rövid uralkodásáról keveset tudunk, a fennmaradt oklevelekből az a törekvése derül ki, hogy adományaival az őt támogató főúri és egyházi csoportot próbálta erősíteni. Uralkodásának végéről többféle híradás maradt ránk. Annyi bizonyos, hogy 1307 elején Erdélybe indult, a források egy része szerint az őt támogató erdélyi németekkel akarta kapcsolatait erősíteni, más források szerint feleségül kívánta venni Kán László erdélyi vajda leányát. Kán László elfogta a magyar királyt a nála lévő Szent Koronával együtt. Ottó csak néhány hónapos rabság után, váltságdíj ígéretével szabadult és feladva magyarországi uralmi terveit Bajorországba távozott. Hazatérésekor a bajorok hősként ünnepelték, uralkodójuk kudarcát az osztrákok intrikáinak tulajdonították.


1306. kihal a Premysl dinasztia

A Přemysl-ház cseh származású uralkodócsalád, Csehország első királyi dinasztiája. A IX. századtól egészen 1306-ig irányították a közép-európai országot, ezért "cseh Árpádoknak" is szokták őket hívni. 1300-ban megszerezték a lengyel trónt is, de a ház királyi ága férfi ágon hat év múlva kihalt, viszont oldalágon a XVI. századig továbbélt.


1306-1333. Ulászló lengyel király

I. Ulászló, más néven Kis Ulászló (lengyelül: Władysław I Łokietek), (1261 – 1333. március 2.), Lengyelország újraegyesítője és hosszú idő után a lengyel királyi cím felújítója.

Lengyelország egyesítése

Brześći Kujáviában és Dobrzyńban fejedelem 1267-1275 (anyja gyámsága alatt) együtt uralkodik testvéreivel 1275-1288 között, brześći és sieradzi fejedelem 1288-1300 között, sandomierzi fejedelem 1289-1292 között, 1292-1300 között II. Vencel hűbérese, a dobrzyńi fejedelemségben helytartó 1293-1295 között, łęczycai fejedelem 1294-1300 között, nagy-lengyelországi és pomerániai fejedelem 1296-1300 között, 1300-1304 között száműzetésben, 1304-től wiślicai fejedelem, 1305-től újra sandomierzi, sieradzi, łęczycai és brześci, 1306-tól Krakkóban és nagyfejedelem az inowrocławi és dobrzyńi fejedelemség felett, 1306-1308/9 között Pomerániában, 1314-től Nagy-Lengyelországban.

Lengyel királysága

1314-re sikerült egyesítenie Lengyelországot Pomeránia, Mazóvia és Szilézia kivételével és 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Sziléziáért Luxemburgi János cseh királlyal vetélkedett, aki a lengyel királyi címet is felvette, hogy kifejezze egész Lengyelország iránti igényét. Pomerániáért a Német Lovagrenddel folytatott háborút. A németek és a csehek ellen Magyarországhoz, Károly Róberthez igyekezett közeledni akihez lányát, Erzsébetet 1320-ban feleségül adta. 1327-ben Károly király fel is lépett az érdekében, amikor János király a Károllyal tartott nagyszombati találkozó után rögtön Sziléziába ment, hogy onnan Ulászló fővárosa, Krakkó ellen vonuljon. Károly Róbert fenyegető hangú üzenetére János elállt a támadástól, de szövetséget kötött a Német Lovagrenddel.


1308-1342. Károly Róbert magyar király

I. Károly (Nápoly, 1288. – Visegrád, 1342. július 16.), Károly Róbert néven ismert magyar király, 1301-től koronás, de csak az „Anjou párt” részéről elismert uralkodó, érvényesen – harmadszorra megkoronázva – 1310–1342 között uralkodott. A történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján a második koronázás évét tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt a magyar Anjou-ház alapítója. Születésekor a Caroberto nevet kapta – amely név nem a Károly és a Róbert összetétele –, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke. Nyugati és északi politikájával igyekezett olyan szövetségi rendszert kialakítani, ami ellensúlyozza a Német-római Császárság nagyhatalmi helyzetét, valamint gazdaságilag is kedvezőbb helyzetbe hozza Magyarországot. A honor rendszer kiépítésével a regálé – királyi jogon szerzett – jövedelmekre alapozva pénzügyi reformokat hajtott végre, amivel jelentősen megnövelte a kincstár bevételeit. Károly Róbert uralkodásának második felében jelentős – a török dúlás miatt csak nyomaiban fennmaradt – gótikus építkezések folytak, mint például a visegrádi királyi palota, a soproni ferences kolostor káptalanterme és a diósgyőri vár átépítése. I. Károly 1342-es halálakor erős országot hagyott fiára, Nagy Lajosra.


1309-1379. a pápai székhely Avignonba kerül

A pápák avignoni fogsága 

VIII. Bonifác után XI. Benedek lett a pápa (1303-1304). Bonifác híve volt, de Szép Fülöpöt feloldozta a kiközösítés alól. Perugiába utazott és a Nogaret és Sciarra Colonna elleni per előkészítése idején 1304. július 7-én váratlanul meghalt. (1736-ban boldoggá avatták.) 

V. Kelement (Bertrand de Got - előzőleg Bordeaux érseke) 1305. június 5-én, pünkösd előestéjén választották meg. Pályafutása alapján mindenki arra számított, hogy nem lesz a francia király eszköze. Az új pápa Rómába készült (Perugiában választották meg), de azután a bíborosokat Lyonba hívta, hogy mindenszentek ünnepén megtartsák a koronázást. Ez meg is történt aggasztó előjelekkel. Pápasága az egész egyház történelmére nézve igen súlyos következményekkel járt, mert 1309-től Avignonban élt, ami akkor a nápolyi király kezében volt és egyébként a német birodalom kötelékébe tartozott. Már 1305 decemberében bíborosokat nevezett ki, - kilenc franciát és ezek közül négy unokaöccse volt, - és egy angolt. 

V. Kelemen mindent megtett, amit Szép Fülöp követelt tőle. A vienne-i zsinat azonban visszautasította a királynak azt a vádját, amely szerint VIII. Bonifác eretnek lett volna. Fülöp kívánsága volt a templomosok elleni per is. Arra viszont V. Kelemen sem volt hajlandó, hogy a császári trónra a francia király jelöltjét támogassa, és ehelyett Luxemburgi VII. Henrik mellett foglalt állást. 

A pápa 1314. április 20-án halt meg. Hosszú idő óta a pápai székben a legnegatívabb szerepet játszotta. A pápaságot a francia királytól való függésbe hozta, mértéktelen nepotizmust gyakorolt, rokonait méltóságokkal és javadalmakkal halmozta el és botrányos pénzügyi politikát folytatott. 

XXII. János (1316-1334) 
A konklávé Carpentrasban (Avignon közelében) ült össze 17 francia és 7 olasz bíborossal. Ez rövidesen feloszlott és több mint két év után Lyonban megválasztották Jacques Duése személyében az új pápát 1316. augusztus 7-én. A főpap ekkor már 72 éves volt, a XXII. János nevet vette fel. Telve volt tetterővel, 1334-ig volt pápa, az avignoniak közül a legjelentősebb. Jogi és orvosi képzettséggel is rendelkezett. Kiváló egyházjogász és teológus volt, puritán életvitellel, feddhetetlen papi erkölcsökkel. Többször kifejtette, hogy Rómába szeretne visszatérni. A bíborosok pedig azt kérték, hogy maradjon Avignonban. 

Politikai felfogása azonban az volt, hogy a francia királyt kell támogatnia. Ezért engesztelhetetlenül támadta Bajor Lajos német császárt. A küzdelem előzménye a németországi kettős királyválasztás volt. A többség Bajor Lajosra szavazott (1314-1347), a kisebbség Ausztriai Frigyest választotta. A pápa önmagát tette meg döntőbírónak, ezt viszont egyik fél sem fogadta el. 

A pápa felújított egy a 13. században kialakult elméletet. Eszerint a császárság szünetelése idején Felső-Itália kormányzása a pápát illeti meg és ezért jogot formált arra, hogy ő nevezze ki Itália kormányzóját és megújította Nápolyi Róbert helytartói kinevezését. Bajor Lajos viszont Bertold von Naiffent nevezte ki Itália helytartójává. 

A pápa akkor sem ismerte el Bajor Lajos megválasztását, amikor az 1323-ban legyőzte és fogságba vetette Ausztriai Frigyest. Felszólította Lajost, hogy ne gyakoroljon császári jogokat, vonja vissza Itáliára vonatkozó rendeleteit és három hónapon belül jelenjen meg előtte, hogy magát igazolja. Mivel a császár nem engedelmeskedett, a pápa kiközösítette, alattvalóinak megtiltotta az engedelmességet. 

Bajor Lajos a Sachsenhausenben (Frankfurt am Main egyik városrésze) kiáltványt adott ki. A pápa szemére vetette, hogy az egyházi bűntető hatalmat jogtalanul politikai célokra használja. Azzal is vádolta, hogy formális eretnekségbe esett, ezért nem törvényes pápa, és a császár egyetemes zsinathoz fellebbezett. A pápa és a császár harca - nem kevésbé heves, mint az invesztitúra-harc, vagy a Staufiakkal vívott küzdelem - az irodalom eszközeivel folyt, röpiratok, pamfletek, vitairatok tömegével. 

A pápa mint magánember tévedéseket is taníthatott, illetve azzal vádolták. (A szentek lelkéről azt tanította közel kilencven éves korában, hogy ők sem élvezik rögtön a teljes Isten-látást a mennyben. A párizsi egyetem ezért elítélte. Azt a ferences nézetet a pápa ítélte el, amely szerint Jézusnak és az apostoloknak semmi tulajdonuk nem lehetett.) A ferences Ockham Vilmos azt tanította, hogy a pápa hatalma csak a lelkek üdvösségéhez és a hívek vezetéséhez szükséges dolgokra terjed ki. Ezután 1326-ban Bajor Lajoshoz menekült. 

Páduai Marsilius (előbb filozófiát tanított Párizsban) Defensor pacis c. munkájában a következőket állította: minden hatalomnak a szuverén nép a birtokosa, illetve a nép képviselői. Egyházi téren a legmagasabb fórum az egyetemes zsinat, amit a politikai hatalom hív össze. A pápai primátus nem isteni intézmény és csak tiszteletbeli elsőbbséget jelent. 

XXII. János 1327. október 23-án a következő tételeket ítélte el: 

- Péternek csak annyi hatalma volt, mint a többi apostolnak. 
- A császárnak joga van letenni és megbüntetni a pápát. 
- Minden pap egyenrangú. 
- A papoknak csak annyi büntető hatalmuk van, amennyit a császártól kapnak. 

Bajor Lajos 1327-ben Itáliába ment és ott 1328 elején Sciarra Colonna bíboros, Róma prefektusa a római nép nevében császárrá koronázta. A császár János pápát trónbitorlónak nyilvánította, ellenpápát is állított V. Miklós (1328-1330) személyében, aki azonban meghódolt a törvényes pápa előtt. 

XXII. János évei tovább erősítették a franciák súlyát a bíborosi kollégiumban. Rögön megválasztása után hét francia bíborost nevezett ki. Bár maga szegényen élt, rokonait és gascogne-i 
földijeit tisztségekkel, anyagi javakkal és pénzzel bőkezűen ellátta. Így kapta például a francia királyné gyóntatója a zágrábi püspökséget. 1334. december 4-én halt meg. Igen tevékeny, jámbor és feddhetetlen erkölcsű főpap volt, azért azonban nem tett semmit, hogy visszatérhessen Rómába. 

XII. Benedeket (Jacques Fournier) még 1334 decemberében megválasztották és nyolc esztendeig volt pápa. Trónra lépése után a római nép küldöttei előtt kijelentette, hogy hamarosan visszatér Rómába. Ennek ellenére elkezdte építeni az erődítmény-szerű pápai palotát Avignonban. Békés természetű ember volt és kereste a megegyezést Bajor Lajossal. 

Ezt viszont meghiúsította VI. Fülöp francia király (1328-1350), mivel féltette a francia érdekeket. Így 1338-ban az első frankfurti birodalmi gyűlés ünnepélyesen kimondta, hogy a császári hatalom közvetlenül Istentől származik, nem a pápától, a megválasztott német király pedig pápai elismerés és koronázás nélkül is gyakorolhatja a császári hatalmat. 

XII. Benedek egyébként a reformpápák közé tartozott, aki sokat tett az egyház megújításáért. Nepotizmussal nem lehet vádolni, a püspököket kötelezte, hogy egyházmegyéjükben tartózkodjanak, szorgalmazta a szerzetesrendek megújítását. Bírálható volt viszont azért, hogy Avignonban maradt, nem tudott megszabadulni a francia királytól való függőségtől. Meghalt 1342. április 25-én. 

VI. Kelement (Pierre Roger de Beaufort - elődjeihez hasonlóan dél-francia) pár nap múlva megválasztották és 1342-1352 között volt egyházfő. A francia király feltétlen híve volt és így szó sem lehetett a Bajor Lajossal való kibékülésről. Mindenesetre négy választófejedelem elfordult Lajos császártól és Luxemburgi Károly személyében 1346. július 11-én új német királyt választottak. Csak azért nem tört ki a polgárháború, mert Bajor Lajos 1347. október 11-én meghalt, majd a másik király-jelölt, a thüringiai őrgróf is lemondott, rövidesen meg is hat és így Károlynak nem maradt riválisa. Ő lett a kései középkor egyik legjelentősebb uralkodója. Jóváhagyta, hogy Avignon, a pápai város kikerüljön a német birodalom kötelékéből. 

(Nagy Lajos magyar király azt kérte VI. Kelementől, hogy hűbéresét, Johanna királynőt büntesse meg, fossza meg a nápolyi tróntól és a nápolyi királyság hűbérét rá, a magyar királyra ruházza. A pápa viszont Johanna új férjének adományozta a királyi címet és amikor 1350-ben Nagy Lajos másodszor is személyesen ment Itáliába, egyértelműen Johanna mellé állt, miként a százéves háborúban Franciaország mellé.) 

Hogy hatalmas kiadásait fedezhesse - miután a két elődje alatt felgyűlt óriási összegeket is elköltötte, tovább bővítette azoknak az egyházi javadalmaknak a körét, amelyeknek a betöltését magának tartotta fenn. Ez különösen Angliában és Németországban tovább növelte a pompás, franciás avignoni pápai udvarral szembeni ellenérzést. A művészeken és tudósokon kívül ez a pápai udvar tele volt az egyházfő rokonaival és földijeivel, bár ő maga személy szerint jámbor ember volt. 
Az 1348-49-es nagy pestisjárvány idején, amely elvitte Európa lakosságának egyharmadát, a közhangulattal szembeszállva megvédte s zsidókat, akiket a baj okozóinak tartottak. 1352. december 6-án halt meg. Sírját 1562-ben a hugenották meggyalázták, maradványait elégették. 

VI. Ince (Étienne Aubert - 1352. december 18. - 1362. szeptember 12.) megválasztásakor 25 bíboros vett részt a konklávén, amely mindössze két napig tartott. Először sikerült a bíborosoknak a megválasztandóval feltételeket (választási kapitulációkat) elfogadtatniuk. Ilyen feltétel volt, hogy a bíborosok száma nem lehet több húsznál. Új bíboros kinevezéséhez a bíborosok legalább kétharmadának a beleegyezése szükséges. 

Az új pápa rögtön reformokat léptetett életbe, egyszerűsítette a pápai udvartartást, általában nagyon takarékosan gazdálkodott. Fél év múlva a választási feltételeket semmisnek nyilvánította azzal a megokolással, hogy a pápa hatalmát semmi sem korlátozhatja. 

Rómában a szentév megünneplése előtérbe állította azt a gondolatot, hogy a pápa mielőbb térjen vissza az Örök Városba. VI. Ince pápai legátusként Albornoz bíborost küldte Rómába 1353-ban, aki okosságával és tetterős fellépésével a pápai állam egyik újjászervezőjének nevezhető 

A középkori Róma életében külön epizód volt Cola di Rienzo szereplése. 

Mint néptribunus 1347-ben átvette Róma irányítását, majd a város szenátora lett, nem sokkal később azonban zsarnoksága miatt 1354-ben megbuktatták és október 8-dikán meggyilkolták. 

Albornoz bíboros elérte azt, hogy a pápai állam egész területe valóban pápai fennhatóság alá került és előkészítette V. Orbán pápa 1367-ben történt római bevonulását. 

Ostia bíboros-püspöke 1355-ben császárrá koronázta IV. Károly német királyt, aki 1356-ban kiadta az Aranybullát, a birodalmi alaptörvényt. Eszerint hét német választófejedelem választja meg a német királyt és a jövőben nem kell egyhangú választás, elég az egyszerű többség (négy választó fejedelem) szavazata. 

A százéves háború idején az angolok Avignont is fenyegették. A pápa végül sikeresen közvetített az angolok és a franciák között, így 1360-ban létrejött a brétigny-i béke. 

VI. Ince csalódottan halt meg, mert a pápaságot nem tudta Rómába visszaköltöztetni. 

V. Orbán (Guillaume de Grimoard, 1362-1370) ötnapi konklávé után lett pápa. Az első jelölt nem fogadta el a választást, így egyhangúlag az éppen Nápolyban tartózkodó marseille-i bencés apátot (Szent Viktor apátság), a kor egyik legkiválóbb egyházjogászát emelték a pápai székbe. Mint pápa is szerzetesi egyszerűségben élt, az avignoni pápák közül ő volt a legrokonszenvesebb. Boldoggá avatták. 

Többen kérték tőle, hogy térjen vissza Rómába (pl. IV. Károly császár, aki kérését Avignonban személyesen adta elő 1365-ben, Petrarca és Szent Brigitta szintén). Így a francia bíborosok nem tudták megakadályozni abban, hogy Rómába induljon, ahová 1367 október 16-dikán meg is érkezett.

V. János bizánci császár (1354-1391) 1369 júniusában ünnepélyesen áttért a katolikus hitre, de egyháza és népe nem követte, mert V. Orbán elhárította egy közös tanácskozás összehívását. 

Mivel a török 1352-ben megvetette lábát Európában, ellenük keresztes háborút akart szervezni. 

A pápa 1367. április 30-án hagyta el Avignont nagyon vonakodva távozó kíséretével együtt és október 16-án érkezett meg Rómába. A lateráni palota teljesen lakhatatlan volt, a lateráni székesegyház pedig 1360-ban leégett, - így a pápa a Vatikánban rendezkedett be. Mivel Itáliában teljesen bizonytalanná vált a helyzet, másrészt ismét közvetíteni akart a százéves háborúban, - visszatért Avignonba. Svéd Szent Brigitta figyelmeztette, hogy ha visszamegy, hamarosan meghal. Ez három hónap múlva, 1370. december 19-én be is következett. 

Marseille-ben temették el és sírja zarándokhely lett. 1870-ben boldoggá avatták. 

XI. Gergely személyében még decemberben új pápát választottak, aki 1370-1378 között töltötte be hivatalát. Családi nevén Pierre Roger de Beaufort VI. Kelemen unokaöccse volt. 1376 őszén megkezdte a pápai kúria átköltöztetését Rómába, majd 1377. január 17-én ő is ünnepélyesen bevonult a pápák tulajdonképpeni székhelyére. A Vatikánban választott lakást és ettől kezdve itt laktak a pápák. Követte 13 bíboros is. 

A pápák avignoni fogságának következményei: 
1. A pápaság tekintélye hanyatlott, mert erősen francia befolyás alá került. 
2. A bíborosi testületben is erősödött a francia befolyás és ez is oka lett a nyugati egyházszakadásnak. 
3. A pápák új adózási rendszert vezettek be. 


A pápai bevételek formái voltak: 
Adók: servitia communia (közszolgáltatások) 
A betöltött püspöki és apáti székekért fizetni kellett, a javadalom egyévi jövedelmének egyharmadát. A 13. század vége óta az összegek fele az Apostoli Kamarát, fele pedig a bíborosi testületet illette meg. 
servitia minuta: a kisebb javadalmak megadóztatása volt az irodai személyzet és a pápai szolgák számára. 
Annáták: a javadalom első évi jövedelme, ha elérte az évi 6, később 24 aranyforintot. 
Tized - próbálták bevezetni. 
Subsidia: pápai különadó az Itáliában dúló háborúk kiadásaira. Ezt nem minden országra vetették ki. 
Spolia: a főpapok hagyatékából befolyó összegek. 
Taxa: illetékek. 

"Camara Apostolica" ("Apostoli Kamara") "az akkori világ legnagyobb és legtökéletesebb pénzhivatala és pénzközpontja volt, amely már a firenzei nagybankokon keresztül készpénz nélkül, kötvényekkel dolgozott." Ez a módszer azonban egész Európában elégedetlenséget váltott ki. 
kommenda-rendszer lényege, hogy más személy élvezte a javadalom bevételeit és más látta el a papi teendőket. 

XXII. János megtiltotta, hogy egy személy egyszerre több javadalmat birtokoljon. (Kivételt csak a bíborosok és a fejedelmek fiai képeztek.) 

Az ellenhatás először Angliában mutatkozott. Több parlamenti határozat (1351, 1353) törvénytelennek nyilvánította a javadalmak pápa betöltését és itt már megkezdődött az államegyház kialakulása. Franciaországban pedig az egyházi javadalmak betöltésénél hivatkoztak a "gallikán szabadságjogokra".


1312. rozgonyi csata

A rozgonyi csata Károly Róbert országegyesítő háborújának legjelentősebb csatája volt, melynek során a király 1312. június 15-én a Kassához közeli Rozgony mellett legyőzte Aba Amadé fiainak seregét.

A csata lefolyása

Az oligarchák Balassa Demeter és Aba nembeli Nagy (vagy Szép) Aba vezetése alatt álló seregének fő ereje a nehézlovasságból volt, míg a király seregében sok gyalogos katona is volt. Az Amadé-fiak seregének frontális támadása után az ellenfelek a centrumban próbáltak meg döntést kicsikarni. Szárnyakon vívott harcról vagy átkarolási kísérletről nem írnak a források. A tartományurak hadseregük erőfölényének tudatában feltehetően egyetlen, erőteljes rohammal kívánták áttörni a király hadrendjét. A leghevesebb küzdelem a királyi zászló körül alakult ki. Csák nembeli Györke királyi zászlótartó el is esett a csatában, és a király a johanniták zászlaja alatt harcolt tovább. A királyi sereg már nagy veszteséget szenvedett, amikor a szepesi és kassai gyalogság oldalba támadta az Abák már győztesnek látszó seregét. A seregvezérek a váratlan oldaltámadásban elestek, és ez annyira megzavarta az oligarchák hadseregét, hogy megfutamodtak a csatatérről. A csatában elesett Amadé nádor két fia, Miklós és Dávid is. A magyar hadtörténelemben ez volt az első olyan csata, amelyben a gyalogság döntő sikert ért el a nehézlovasság ellen.


1315. morgarteni csata (kantonok- Habsburgok) Svájc megalakuása

A morgarteni csata 1315. november 15-én az alpokbeli Morgarten-hágóban lezajlott csata I. Lipót osztrák herceg serege és az Uri, Schwyz és Unterwalden kantonok által még 1291-ben létrehozott Svájci Konföderáció harcosai között, mely az osztrák sereg megsemmisítésével ért véget.
A győzelem óriási tekintélyt szerzett a svájciaknak Európában, s a diadal kiharcolásában nagy érdemet szerző Schwyz kanton után lett az államszövetség neve Svájc. A svájciakat idővel sok helyen szívesen fogadták zsoldjukba a hadseregek.

A csata

Az osztrák sereg 1315. november 15-én vonult a Morgarteni-hágóban, teljesen gyanútlanul. Egyáltalán nem számítottak itt támadásra, úgy vélték a svájciak majd a falvakban és erdőkben folytatnak ellenállást. Ám a fölöttük levő sziklaszirteken rejtőzködtek a svájci felkelők. Schwyz gyalogos erői Werner Stauffacher vezetése alatt álltak, mely kiegészült a két szövetséges szintén gyalogos harcosaival. Összesen 1500 emberből álló maroknyi sereg, alabárdokkal, lándzsákkal és kardokkal volt felfegyverezve, de előre kidolgozott és alapos stratégiával rendelkeztek.

A magabiztosan masírozó osztrák sereg előtt a szoros egyre szűkült és libasorban kellett vonulniuk. Ekkor már nagyon sebezhetőek voltak, s a svájciak hatalmas sziklákat gurítottak rájuk. A sziklalavina a lovagok és gyalogosok javarészét összezúzta, a maradék nehézfegyverzetében összetorlódott, megzavarodott, s a nehéz terepen lovasság képtelen volt még hatékony védekezésre is.
A Uri, Schwyz és Unterwalden emberei ekkor minden oldalról rohamozni kezdtek. Az osztrákokat lekaszálták, foglyokat nem ejtettek. Winterthur szavai szerint úgy ölték őket, „mint a vágóhídra vezetett nyájat.” Sok osztrák Argerisee-tóba fulladt bele, amely a hágó mellett volt, mert azon keresztül úszva akartak elmenekülni. A svájciak vesztesége állítólag mindössze 15 ember volt.

A győzelem jelentősége

A svájci diadal híre bejárta Európát és kantonokat is önbizalommal töltötte el, akik sorra csatlakoztak a Szövetséghez. A függetlenség teljes kivívásához még hosszú idő kellett, s az osztrákokkal 1394-ig további három háborút vívtak. Az elavult harci teljesítményű lovagi seregekre azonban a svájci parasztokból verődött gyalogosok több súlyos vereséget mértek.
1353-ra 8 tartomány és három város (Luzern, Zürich, Bern) szövetségéből jött létre a Svájci Konföderáció.


1317 Borsa kopasz lázadása

Borsa Kopasz vagy Borsa Kopasz Jakab, néhol Kopasz Jakab vagy Kopasz nádor (? – 1317.) magyar főúr, katona, nádor, az 1290-es évektől kezdve egyike volt a hatalmaskodó, a központi hatalamtól egyre inkább függetlenedő regionális kiskirályoknak.

Kopasz nádor lázadásának leverése 1317.-ben.

Az utolsó évtizedekben az ország különböző részein elhatalmasodott főurak, ha nem is oly mértékben mint Csák Máté, de azért az övékez hasonló kínzásokat és sanyargatásokat vittek véghez az igájuk alá hajtott papságon, alsóbb nemességen és népen. E főurak és zsarnokok általában véve két kategóriába tartoztak. A legvadabbak és legféktelenebbek egyáltalában nem akartak urat és parancsolót elismerni maguk fölött, a valamivel szelídebbek, de ép oly önzők ellenben legalább külső látszatra meghajoltak a király hatalma és tekintélye előtt, de csak addig, amíg ez túltengő hatalmuknak a kellő korlátok közé való szorításához nem fogott, visszakövetelvén tőlük „az Isten számára, ami az Istené és a király számára, ami a királyé”, sőt még ezt is annyi tapintattal, jóakarattal és méltósággal, hogy ha ezeknél az uraknál csak némi belátás mellett az ország és nemzet érdeke és javai is csak kis mértékben szívükön feküdt volna, akkor a nagy feladatot, a belrend és belbéke helyreállítását, amit Károly király maga elé tűzött, minden nagyobb surlódás nélkül nyélbe lehetett volna ütni. De amidőn arra került a dolog, hogy az 1308 november 27.-i országgyűlésnek a bitorolt javak visszaadására vonatkozó határozata végrehajtassék, a kapzsi és hatalmukat féltő főurak egytől-egyig ellenkezni, sőt legtöbbje nyiltan lázadozni kezdett, s így nem maradt egyéb hátra, mint hogy Károly király fegyveres erővel egyenként megtörje őket s visszahódítsa tőlük mindazt, amit azok az idők folyamán a királytól, a papságtól, országtól és a néptől, minden jogot és méltányosságot lábbal taposva, a maguk és családjuk, nemkülönben esetleges cinkostársaik számára elfoglaltak. Valóságos hódító hadjáratot kellett e notórius népzsarnokok ellen indítani, akik egyébként kevés kivétellel a legnagyobb mértékben a király kegyét is élvezték, hogy a király az országot részenként magának és a nemzet összességének újból visszahódítsa. A jó barátból, kegyeltből és hűséges alattvalóból, a már fentebb említettek miatt, hirtelenül kérlelhetetlen ellenséggé átvedlett főurak egyik tipikus alakja Borsa Tamás fia Kopasz nádor, akit Károly király még 1314.-ben is kedvelt hívének nevez, és annak cinkostársa, az 1312.-ben még a legnagyobb önfeláldozással a király oldalán Csák Máté ellen küzdő, Petnefia Szécsi Péter volt, akik még számos családot rábírtak arra, hogy a király ellen fellázadjanak. Hozzájuk csatlakoztak: a borsodi Ákosok; Moys nádornak Majos nevű fia;Borsa Tamás unokája István; Dénes fiai és Lothár unokái a Gutkeled nemzetségből; Lőrinczfia István, Csompász és László; Csonta László fia János, Beke ésDomokos; Ördög András, Botos Mihály; László erdélyi vajda gazdag maradékai, valamint Ajdud kún vezér. E szerint a Felső Tisza vidéke, Ung, Zemplén, Borsod, Szabolcs, Bihar, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék s később Erdély lett e nagyarányú lázadás színtere. Az összeesküvők terve az volt, hogy Károly királyt megfosztják trónjától és helyette vagy Lvovics Vladimirt, a vladimiri herceget, IV. Béla Konstancia nevü leányának unokáját, vagy Romanovits Leót, Halics és Luck fejedelmét hívják be az országba, mely feladatot Szécsi Péter néhány társával vállalta magára. Romanovics állítólag nem idegenkedett az eszmétől és a halicsi határon levő várából, Maghból ismételten küldött be portyázó csapatokat Magyarországba, míg végre Károly király személyesen vezetett hadat az említett vár megostromlására, de hogy minő eredménnyel, arról nem szólnak a feljegyzések. Hogy az ebből az irányból fenyegető veszedelmet elhárítsa, Károly király a halicsi határ őréül Drugeth Fülöpöt, a szepesi és abaujvári ispánt jelölte ki, akinek ennek fejében a lengyel határ mentén fekvő palocsai kővárat tartozékaival együtt ajándékozta.

Az ország belsejében szervezkedő és gyülekező lázadók ellen Károly király Debreczeni Dózsát állította a királyi hadak élére. A hadműveletek itt kölcsönös csipkedéssel és egymás várainak bevételével kezdődtek. Így többek között Lórántfia István bevette és felgyújtotta a királypárti Elefánti Dezső várát, Csehvárt (a mai Szilágy-Cseh) és az égő várból menekülő Dezső urat foglyul is ejtette.Ez a király segítségével fogságából kiszabadulván, azzal bosszúlta meg magát, hogy előbb a Krasznában fekvő Valkót, majd Lórántfia István dergenchi (Dergöcs) várát vette be, azután pedig a Lothárfiak ellen fordult, akiket Szilágynál megvervén, ezt a várat is a király kezére juttatta.

Ezalatt Kopasz és társai fegyvereseiket összegyűjtvén, döntő támadásra készültek Debreczeni Dózsa ellen, aki haderejét szülővárosában, Debrecenben összpontosította. A király hívei szép számmal jelentek meg, de a lázadók mégis többen lehettek, mert Dózsa eleinte nem mert velük ütközetbe bocsátkozni. Végre a király által újonnan küldött Kenéz pozsonyi nemes egy lelkes csoport élén rárontott a debreceni mezőn sűrű tömegekben álló lázadókra, s miután Kenéz példáját többen is követték, a királypártiak támadása általánossá vált, mely a lázadók teljes szétverésével végződött. Ezúttal Kenézen kívül kivált a Kállayak és a Báthoryakősei tüntették ki magukat. Dózsa a szép számmal kezébe került foglyokat elküldte a királynak, aki erre maga is feljött Biharba s a sereg élére állva, 1317 július 1.-én mindenek előtt Adorján várát vette ostrom alá, amelynek védelmét maga Kopasz nádor vezette. Károly király Elefánti Dezső és a Kállayak hathatós támogatásával a szívósan védett várat „hatalmas karral nemsokára elfoglalta”, Kopasz nádornak azonban sikerült a Sebes-Kőrös mentén Élesd mellett fekvő Sólyomkő várába elmenekülni. Ez a vár különálló sziklatetőn, szédítő magasságban épült és barát és ellenség, elsősorban pedig maga Kopasz is, szinte bevehetetlennek tartotta. Károlykirály a vár megvételét a Borsákkal ugyan rokonságban álló, de velük az idők folyamán halálos ellenségekké vált Dobi Dorogokra, Joákimra és Istvánra bízta, akik megigérték, hogy elbánnak majd Sólyomkővel és az abban magát meghúzott Kopasszal. Miután a Dorog-testvérek is tudták, hogy a vár ostroma kilátástalan, ennélfogva tőle jobbra-balra a szomszéd hegyormokon két új erődítést rakattak, nem azért, hogy azokból intézzék az ostromot, mint inkább, hogy Kopaszt minden oldalról elzárják és kiéheztessék. Ilyenformán a bevehetetlennek tartott vár Kopasznak saját kelepcéjévé vált, amelyből csak külső segítség szabadíthatta meg. Jó barátja Majos, meg is jelent és kellő számú haddal ostromolni kezdé a Dorogiak újonnan épített két erősségét, de hosszas és fáradságos küzdelem után csak azIstvánét sikerült bevennie, a Joákiméval ellenben sehogy sem tudott zöld ágra vergődni, s így Majos kénytelen volt visszavonulni, anélkül, hogy Kopasz barátján segíthetett volna. Miután ennek hamarosan minden élelme elfogyott, nem maradt egyéb hátra, mint hogy megadja magát, mire Károly király őt több társával együtt kivégeztette.


1320-90.k. Toldi Miklós élete

Toldi Miklós (1320 körül – 1390. november 22.) bihari birtokos nemes, alakját mint legendásan erős vitéz emberét őrizte meg a néphagyomány.

Élete

Személyét sokáig fiktívnek tartották, mivel életéről kevés adat maradt fent. Oklevelekből kimutatták, hogy valóban élt Toldi György és Toldi Miklós I. Károly és I. Lajos korában. Amit biztosan lehet tudni, hogy tanult ember volt, minden valószínűség szerint elsajátította a latin nyelvet is, s ezt a tudását Itáliában is kamatoztatta. Bizonyára családi kapcsolatai révén került Meggyesi Móric pozsonyi ispán mellé, és Pozsony megyében már várnagyságig és alispánságig vitte (1354). Minthogy Meggyesi részt vett Nagy Lajos király 1351-52-es nápolyi hadjáratában, feltételezhetjük, hogy bandériumában ott volt Toldi is.

Rövid ideig maradt csak az ispán mellett, hamarosan a leghatalmasabb egyházi méltóság, Váradi Miklós esztergomi érsek familiárisa lett. Szolgálata itt már kifejezetten katonai jellegű volt; s mint az érsek vazallusa, szinte állandóan a király környezetében tartózkodott. 1359-ben ura megbízásából Firenzéből két oroszlánkölyköt kellett elhoznia.

Még éveket szolgált Itáliában és részt vett a különböző városok, államok és nemesek egymás között zajló harcaiban. Magyar zsoldosokat vezetett, melyek társultak más nemzetiségű, itáliai, angol, spanyol, német, vagy francia zsoldosokkal, ún. kompániákkal.

1366-tól ismét a királyi udvartartás tagja, s itt is kitűnhetett, mert egymás után kapta a magas tisztségeket. A király vazallusa, így feudális famíliájának tagja lett, s tartósan Nagy Lajos környezetében tartózkodott. 1366-ban Gömör, 1372-ben Heves megyében, három évvel később Biharban, 1383-ban pedig Szabolcs megyében ispán.


1324. Havasföld egyesítése I.Basarab

Fájl:Wallachia Mircea the Elder.png

I. Basarab (1270-1280 k.– 1352) havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Latin nyelvű magyar forrásokban Bazarad vagy Ivanko Bazarad néven szerepel. Őt tartják a Havasalföldi Fejedelemség alapítójának, ezért az újkori román történelemben Basarab Întemeietorul (Alapító Basarab) néven emlegetik. Egy 1332-es, Károly Róbert által kibocsátott okirat szerint Thocomerius fia.

Basarab volt az, aki az Olt mindkét partján levő kis kenézségeket és vajdaságokat egyesítette, felszabadította a Román-síkságot a tatár uralom alól, és felvette a Havasalföld Nagy Fejedelme (vajdája) címet. Valószínűleg Szeneszláv utóda volt, székhelyét Câmpulungba helyezte.

Uralkodása kezdetén jószomszédi viszonyban volt Magyarországgal, elismerve a király hűbérúri jogát. 1324 után a magyar királlyal együtt szerveztek hadjáratokat a tatárok elen. Így szabadult fel a Duna torkolatától északra levő terület is, melyet a román vajda nevéről elneveztek Besszarábiának. Idővel Basarab hatalma megnőtt, elfoglalta a Szörényi Bánság egy részét, és emiatt konfliktusba keveredett a Magyar Királysággal.

Miután Károly Róbert magyar király helyreállította Magyarország belső rendjét, felszólította a román vajdát, hogy mondjon le az elfoglalt bánságokról és tegyen vazallusi hűségesküt. Basarab visszautasította ezt, és így elkerülhetetlenné vált a háború. Miután a magyar seregek visszafoglalták a Szörényi Bánságot, a román vajda békét kért, és megígérte, hogy kifizeti az új adót, és a fiát túszként küldi a magyar király udvarába. Ajánlatát a magyar király visszautasította. Miközben a Magyar Királyság hadai Havasalföldről Erdély felé vonultak vissza, a román vajda seregei 1330 novemberében egy szorosban lesből rajtuk ütöttek, és döntő győzelmet arattak a magyarok felett. Ez szentesítette az ország függetlenségét.


1327. Károly Róbert bányareformja

Róbert egyik legfontosabb intézkedése a bányareform volt. Magyarország a korszakban igen jelentős kiaknázatlan nemesfém lelőhelyekkel rendelkezett. A földesurak azonban nem részesedhettek a birtokukon lévő ércek jövedelméből, illetve a királyi felségjog alapján az uralkodó a bányaművelésre alkalmas területeket bármikor megvásárolhatta, vagy elcserélhette, ezért a földesurak igyekeztek bányáikat, felfedezett lelőhelyeiket titokban tartani. Károly Róbert hamar belátta, hogy az erős gazdaság megteremtéséhez elengedhetetlen az ásványkincsek kiaknázása, 1327-es intézkedése nyomán megszűntette a bányászat királyi monopóliumát (eddig a földesúr a birtokán talált érclelőhelyet kötelezően felajánlotta a királynak, helyette cserebirtokot kapott), a földesurak a bányák feltárása után is változatlanul birtokolhatták addigi birtokukat, illetve, hogy a birtokokon feltárt bányák jövedelméből a földbirtokos is részesülhetett: a királynak fizetendő bányapénz, (urbura) harmada a birtokos kezébe jutott. (az urbura mértéke különböző volt: az aranynak egy tizede, az ezüstnek egy nyolcada), ezáltal az uralkodó érdekeltté tette a földesurakat a lelőhelyek feltárásában.


1328. Capeting-dinasztia kihal, jön a Valois-dinasztia

forrás: tortenelemklub.com

A Karoling dinasztia kihalása után a Capetingek (X - XIV. század) uralkodtak és hosszú harcok árán megszilárdították a királyi hatalmat. A Capeting dinasztia kihalása (1328) után kezdődött meg.

forrás: tortenelemklub.com

A Valois-ház a Franciaországot 987 óta uraló Capeting-dinasztia egyik oldalága volt, amely III. Fülöp (ur. 1270–1285) második fiától, IV. (Szép) Fülöp (ur. 1285–1314) testvérétől, Károly valois-i gróftól (1270–1325) származott. A Capetingek egyenes ágának 1328-as kihalását követően – az ebben az időszakban „előkerült”, nőági és női örökösödést kizáró száli törvény értelmében – a legközelebbi fiági rokon, Károly gróf fia, Szerencsés Fülöp (ur. 1328–1350) került hatalomra. Fülöp leszármazottai 1589-ig uralkodtak Franciaországban, amikor a gyermektelen III. Henrik halálával a Valois-k fiága végleg kihalt. Ekkor a Capeting-ház egy régebben leágazott ága, a Bourbon-ház került hatalomra.

1333-1370 III.Kázmér lengyel király

III. Kázmér, más néven Nagy Kázmér (lengyelül: Kazimierz III Wielki), (1310. április 30. – 1370. november 5.), lengyel király 1333–1370 között, a Piast-dinasztia utolsó tagja a lengyel trónon. Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár dédapja, akinek még megérte a születését (1368).

Szülei I. (Kis) Ulászló és Piast Hedvig kaliszi hercegnő, Jámbor Boleszláv és Árpád-házi Boldog Jolán lánya. Nagy Kázmér 1325-ben Gediminas, litván nagyfejedelem lányát, Aldonát vette el feleségül, aki felvette az Anna nevet. E házassággal biztosították a Lengyelország elleni litván rablóhadjáratok megszűnését, és a litván–lengyel szövetség létrejöttét.

Uralkodása elején sikerült lezárnia a még apja idejében kezdődött trónvitát a lengyel koronára szintén igényt tartó Luxemburgi János cseh királlyal sógora, Károly Róbert magyar király segítségével. Az 1335-ös visegrádi találkozójukon hármas szövetséget kötöttek az osztrák hercegek és a német-római császár ellen. A cseh király lemondott lengyel trónigényéről, Kázmér viszont Sziléziáról.

A trónöröklés kérdésében 1339-ben született megállapodás Károly Róbert és Kázmér között, miután Anna királyné fiúutód nélkül, váratlanul elhunyt. A megállapodás rögzítette, hogy amennyiben Kázmér törvényes fiúgyermekek nélkül hal meg, akkor a koronát Károly Róbert vagy a fia örökli azzal a feltétellel, hogy megpróbálja visszaszerezni Lengyelország számára a tengermelléket és a többi elvesztett lengyel területet. Ennek fejében Károly Róbert elismerte Kázmér igényét a halicsi területre, azzal a kikötéssel, hogy ha Kázmérnak mégis lenne utóda, akkor Magyarország azt megvásárolhatja tőle.

1342-ben egyezséget kötött a Német Lovagrenddel, és kisebb területek fejében lemondott Pomerániáról. Így a lovagrend szabad kezet kapott keleti terjeszkedéséhez, Kázmér pedig Litvánia ellen fordult.

Kázmér támogatta a lengyel városok fejlődését, és ezek élénk kapcsolatokat építettek ki az északi-tengeri Hansa városokkal.

1364-ben a krakkói egyetem alapítása indult meg, feltehetően ez annak a következménye volt, hogy Kázmér igyekezte magát jól képzett szakemberekkel, politikusokkal és diplomatákkal körülvenni. Nagy Kázmér próbálta Krakkót gazdasági centrummá fejleszteni. Bevezette az egész Lengyelországra érvényes garast (grosz). Az ő nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése is. Nagy Kázmér volt a Piast-dinasztia utolsó királya Lengyelországban, de a Piastok még a különböző lengyel hercegségek élén továbbra megőrizték befolyásukat a Lengyel Királyságban.


1335 értékálló aranyforint , kapuadó

A vámokból származó bevételek miatt a király érdekelt volt a kereskedelem fejlődésében. A forgalomnak kedvezett az értékálló pénz bevezetése. Erre alapot teremtett, hogy Magyarország gazdag volt nemesfémekben. A külföldi piacokon is megbecsült, értékálló aranyforintot - amit a firenzei fiorino mintájára vertek - 1325-től vezették be a forgalomba. Az aranypénz bevezetésével egyidejűleg Károly Róbert elrendelte a nemesércek királyi monopóliumát is. A határozat értelmében a nemesérc beváltása kizárólag a királyi pénzverő kamaráknál történhetett, s a veretlen aranyat és ezüstöt kivonták a szabad kereskedelemből.

A nemesfémbányászat növekedését szolgálta, hogy 1327-ben megszűnt a bányászat királyi monopóliuma. Az új rendelkezés szerint az uralkodó csak a bányajövedelem (urbura) kétharmadára tartott igényt, a további egyharmad részt átengedte a földesuraknak. Természetesen a nemesércet a földesuraknak is kötelező volt vert pénzre váltani a királyi kamarákban.

Károly Róbert új adót szabott ki a jobbágyokra is. Minden olyan ház után, amelynek kapuján egy szénásszekér át tudott haladni, fizetni kellett. Ez volt a kapuadó (az első állami egyenesadó Magyarországon).


1335. visegrádi királytalálkozó Károly Róbert, Kázmér, Lux János

A visegrádi királytalálkozó a Károly Róbert magyar király által összehívott, Luxemburgi János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király részvételével 1335 október végén és november elején megrendezett diplomáciai találkozó volt. Eredményeképpen megszűnt a Lengyelország és Csehország közötti ellenségeskedés, helyette a három ország között szövetség és kereskedelmi együttműködés jött létre.

A találkozó egyik célja az volt, hogy a résztvevők elsimítsák ellentéteiket és gazdasági-politikai együttműködésben állapodjanak meg Bécs árumegállító joga ellenében. Új kereskedelmi utakat jelöltek ki, hogy kikerüljék a bécsi vámot. A Buda–Brünn útvonal főbb állomásai Esztergom, Nagyszombat és Holics voltak. Buda és Brünn teljes árumegállító jogot kaptak. A lengyel-orosz kereskedelem magyarországi központja Kassa lett. Ez az együttműködés olyan sikeres volt, hogy a három királyság gazdasága ebben a korban virágkorát élte.

Magyarország és Csehország között a királytalálkozó körüli években valutaunió is létezett. 1320 táján Magyarországon mintegy harmincötféle hazai és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. Ez a reform azonban sikertelen volt, mivel a dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben áttérve az aranyvaluta-rendszerre firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni, de önmagában ez sem segített, mert ez sem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben Nagyszombaton megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni. Ennek értelmében 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése, a korábbi ezüstdénárokat („apródénár” vagy „kisdénár”) pedig váltópénzként használták. Minden más pénz használatát megtiltották. Az aranyforint később körmöci arany néven Közép-Európa egyik legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek (kamara haszna), ami zavarokat okozott a pénzforgalomban, ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként így a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára, az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként.


1339-1453 100-éves háború

Lenepveu, Jeanne d'Arc au siège d'Orléans.jpg

A százéves háború (1337-1453) egy Anglia és Franciaország közt dúló, 116 évig tartó háború volt.

IV. (Szép) Fülöp halála után nem sokkal kihalt a Capetingek férfiága. A trón oldalágon a Valois-családra [valoá] szállt. A francia trónra – leányági öröklésre hivatkozva – az angol király, III. Eduárd (1327-1377) is igényt tartott. A háború kirobbanásában a trónviszály mellett a textilipara révén gazdag Flandria feletti uralom kérdése is szerepet játszott.

Az angolok Flandriában törtek előre, és legyőzték a franciákat. A franciák sorozatos vereségeik után jelentős területi engedményeket tettek. Franciaországban a hadseregek dúlásai és a pestis elviselhetetlenné tette a városi és falusi szegénység helyzetét. A háborús veresége miatt tekintélyét vesztett nemességgel szemben parasztfelkelés robbant ki (1358), amelyhez Párizs népe is csatlakozott. A felkelést kezdeti sikerei után – mint a középkorban mindegyiket – leverték. Az erőre kapó francia királyság az angolokat néhány kikötő (Calais, Bordeaux, La Rochelle) kivételével kiszorította Franciaországból. A két fél fegyverszünetet kötött (1375).

A harcok a 15. század elején ismét fellángoltak. Az angolok újra támadásba lendültek, és legyőzték a francia seregeket. Elesett Párizs is, a francia trónörökös, a későbbi VII. Károly délre menekült. Az angolok már Orléans-t ostromolták, mikor egy ifjú parasztlány, Jeanne d’Arc angolellenes mozgalmat indított. Jeanne d’Arcot látomásai vezették, és isteni eredetű küldetéstudata erőt öntött a francia seregekbe. Felmentették Orléans-t, majd Reimsig a francia koronázó városig nyomultak előre. Jeanne d’Arc álma teljesült. VII. Károlyt francia királlyá koronázták, ám a lány rövidesen fogságba esett (1430), s az angolok kezébe került. Jeanne d’Arc, a tömegeket megmozgató fanatikus kezdett kényelmetlenné válni mind az angol, mind a francia vezető réteg számára. Így az angolok a francia egyház közreműködésével eretnekként máglyán megégették (Rouen, 1431).

A francia győzelmek hatására az angolok franciaországi uralma hamarosan összeomlott. A megszülető békében (1453) egyedül Calais-t tudták megtartani. Az angolok kiűzésével párhuzamosan Károly a helyi hatalmasságokat is megtörte. A főnemességtől megvonta a katonatartás jogát, s zsoldoshadsereget állított fel. Utódai folytatták a központosítást, s újabb területeket csatoltak Franciaországhoz (Burgundia nyugati része, Provence és Bretagne).

Legfontosabb csaták

1340. június 24.: a Sluys–i csata; III. Edward Flandria partjainál megverte VI. Fülöp francia és genovai hajókból álló flottáját és megszerezte a La Manche-csatorna feletti ellenőrzést.
1346. augusztus 26.: a crécyi csata; Az angol íjászok Abbeville-nél legyőzték a francia lovasságot.
1346-1347: Calais ostroma.
1351: A harmincak harca; Beaumanoir harminc francia lovagja a Josselin-kastélynál kihívta és legyőzte Pembroke és Brambaugh harminc angol lovagját.
1356. szeptember 16. : a Poitiers-i csata; Edward, a Fekete herceg elfogta II. János francia királyt. Franciaországban kitört a zűrzavar.
1364. szeptember 29.: az Auray-i csata; a breton örökösödési háború vége .
1415. október 25.: az azincourt-i csata. Az V. Henrik vezette angol íjászok legyőzték a Charles d’Albert által vezetett francia sereget.
1418. július 31. ? – 1419. január 19.: Rouen ostroma; V. Henrik megvetette a lábát Normandiában.
1421. március 22.: a Bauge-i csata; VII. Károly francia és skót erői Earl of Buchan vezetésével legyőzték V. Henrik, Clarence hercege által vezetett seregét.
1423. július 31.: a cravant-i csata; A francia hadsereg vereséget szenvedett Cravant-nál a Yonne folyó partján.
1424. augusztus 17.: a vernuil-i csata; Döntő vereség a skót erőkre.
1428. október 12. – 1429. május 8. az orléans-i csata; Az angol sereg Earl of Salisbury, Earl of Suffolk, és Talbot (Earl of Shrewsbury) vezetésével megostromolta Orleans-t, de az angol csapatokat elüldözték, miután Jeanne d’Arc vezetésével megérkezett a felmentő sereg a városba.
1429. július 17.: a Patay-i csata; A francia sereg La Hire, Richemont, Jeanne d’Arc és mások vezetésével keresztültörte a Lord Talbot által vezetett angol íjászok vonalát, majd üldözőbe vették és felszámolták az angol hadsereg többi részét. Körülbelül a sereg fele (2200 fő) fogságba esett vagy meghalt. Earl of Shrewsbury-t (Talbot) és Hungerfordot foglyul ejtették.
1435 a Gerberoy-i csata; La Hire legyőzi az angol erőket.
1450. április 15. a formigny-i csata; Count of Clermont és Earl of Richmond ágyúkkal áttörik az íjászok vonalát és legyőzik a Kyriell által vezetett angolokat.
1453. július 17. a castillon-i csata; A Valois-k ágyúk segítségével legyőzik a Lancaster-pártiakat és véget ér a százéves háború. A 80 éves Talbotot megölik, amikor megpróbálja szétszéledt seregét összegyűjteni.


1340. angol gyôzelem a tengeren

1340. június 24.: a Sluys–i csata; III. Edward Flandria partjainál megverte VI. Fülöp francia és genovai hajókból álló flottáját és megszerezte a La Manche-csatorna feletti ellenőrzést.


1342-1382 I.Lajos magyar király

Louis I (Heroes Square).jpg

I. (Nagy) Lajos (lengyelül Ludwik Węgierski/Wielki/Andegaweński azaz Magyar Lajos, Nagy Lajos, Anjou Lajos) (Visegrád, 1326. március 5. – Nagyszombat, 1382. szeptember 10.) Magyarország (1342–1382) és Lengyelország (1370–1382) Anjou-házi királya volt.

Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, így az ország fejlettsége közelebb került a nyugat-európai országokéhoz, aktív külpolitikája és hadjáratai révén pedig Magyarország európai nagyhatalommá vált. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is.

Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevő városok Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be, mint különadót. A Szepesszombati Krónika szerint „… ez a király és az apja nagyon szerették a magyarországi városokat, és felemelték őket, és javították állapotukat”

Lajos királyságának vége felé, 1375 és 1380 között komoly változtatások történtek a Magyar Királyság államigazgatásában. Az addig királyi kézben levő nagypecsét előlapja 1375-től kezdve a királyi tanács akaratának jelképévé vált, így jellege állami lett az addigi uralkodói helyett. A király autentikus pecsétje ettől kezdve a titkos pecsét lett, amelynek őrzésére 1374-ben neveztek ki először titkos kancellárt (addig a titkos jegyző látta el ezt a funkciót).

A reform keretében a kancellária tényleges vezetése az alkancellár kezéből a kancelláréba került át, aki egyúttal a királyi különös jelenléti bíróság rendes tagjává vált (az alkancellár addig delegált tag volt).

Az elszaporodó panaszok feldolgozására és a bírósági ügyek szortírozására állították fel az ún. audiencia-irodát, amelynek irányítása az addig hiteleshelyként működő kápolnaispán feladata lett, aki továbbra is a középpecsét őre maradt, ám ettől kezdve nem a saját, hanem a király nevében intézkedett.

Ugyanehhez az újítássorozathoz köthető a tárnokmesteri funkció átalakulása. 1375-ben Szepesi Jakab országbíró kapta azt a feladatot, hogy elsőként a szabad királyi városok felett ítélkezzen; segédei a nemesi ülnökök voltak. Ezzel párhuzamosan a tárnok addigi kincstári feladatait a kincstartó vette át.


1346. angol gyôzelem Crecy mellett

1346. augusztus 26.: a crécyi csata; Az angol íjászok Abbeville-nél legyőzték a francia lovasságot.

A vereség súlyos következményekkel járt Franciaországra nézve. Az angolok a következő évtizedekben mélyen behatolnak az ország területére és jelentős részét uralmuk alá vonták.
A crécyi csata ugyanakkor a hadászat új hajnalának egyik epizódja volt. Ekkor vetették be először a tűzfegyvert, bár komoly hatást még nem mutatott, de a haditechnika rövidesen kezdi felismerni a lőpor jelentőségét. Még hosszú évszázadokig dominálnak a szálfegyverek, de az ágyúk és a muskéták kora rövidesen eljön. Az új fegyverek utódai ma is meghatározó szerepet játszanak a modern haditechnikában.


1346-1378 Luxemburg Károly cseh király 1347-1378 & német császár

IV. Károly vagy Luxemburgi Károly (csehül Karel IV., németül Karl IV), (Prága, 1316. május 14. – Prága, 1378. november 29.) morva őrgróf 1333-tól 1346-ig, német ellenkirály 1346-tól 1347-ig, cseh király 1346-tól, luxemburgi gróf 1346-tól 1353-ig, német király 1347-től, német-római császár 1355-től haláláig.

Cseh királyként I. Károly néven tartják számon. Nevéhez fűződik a Német Aranybulla kiadása és Prága intenzív fejlesztése, melynek nyomai mindmáig láthatóak a városon – nevét őrzi a Károly híd, de Karlovy Vary és Karlštejn városa is. Koronáinak többségét fia, Vencel örökölte, akitől később öccse, Zsigmond szerezte meg azokat.

 

Károly elkísérte apját a visegrádi királytalálkozóra (1335) is, és még apja életében a politika sűrűjében találta magát, a német nemesek egy része ugyanis római királlyá koronázta a bajor IV. Lajos császár (ur. 1314-1347) ellenében, 1346-ban. Károly és apja francia szövetségesként még ebben az évben részt vett a százéves háború Crécy mellett vívott ütközetében, ahol János király életét vesztette és örököse is súlyosan megsebesült. Károly ráadásul háborúban állt időközben Lajos császárral is, aki 1347 során váratlanul szívrohamban meghalt.

Ezután már csak 1349-ben próbáltak meg ellene felléptetni egy római ellenkirályt, Günther von Schwarzburg személyében, de ő nem jelentett már komoly veszélyt a Luxemburgi-király uralmára. Károly, mint a császári cím várományosa, folytatta János király politikáját, jó viszonyban maradt az Avignonba költözött Szentszékkel, melynek feje abban az időben éppen egykori nevelője, VI. Kelemen volt.

A pápa támogatójaként érzéketlen maradt az Itália egységét megteremteni akaró ghibellin párt kéréseivel szemben (melynek például a költő, Petrarca is híve volt), 1350-ben elfogatta és átadta a pápának a Prágába látogató Cola di Rienzo római néptribunust, császárrá koronázása után (1355) pedig gyakorlatilag lemondott minden jogáról a félszigetet illetően. A császár csak uralkodása végén tért vissza Itáliába, akkor is V. Orbán, majd VI. Orbán hazatérésének biztosítása érdekében, illetve, hogy legidősebb fia, Vencel császárrá koronázását biztosíthassa.

Károly felelős politikusként nem kockáztatta Alpokon túli hatalmát a bizonytalan itáliai állapotok bolygatásával, így is elég teendője akadt, mert az 1348-49-es pestisjárvány után a korábban virágzó német területek lakossága megtizedelődött, a gazdaság romokban állt. Szerencsésebb helyzetben volt a császár kedvenc országa, első királysága, Csehország, melyet elkerült a pestis: Luxemburgi Károly alkotó munkásságának nyomát elsősorban ez a tartomány mutatja be, mind a mai napig.

Az ő nevéhez fűződik Karlstejn, Karlovy Vary városainak fejlesztése, az érseki rangra emelt (1344) Prága Nové Mesto, azaz Újváros részének építtetése, illetve Közép-Európa első egyetemének alapítása is, 1348-ban. A császár eközben családi birtokait is gyarapította, megszerezte Lausitz (Luzsica) tartományt, illetve Brandenburgot, nyugaton pedig a Rajnai Palotagrófság területét.

Császárként IV. Károly legfontosabb törekvése az állandó belharcoktól sújtott Német-római Birodalom stabilizálása volt: 1356-ban kiadott Aranybullájában az uralkodó szabályozta a császárválasztás rendjét, hét választófejedelem kezébe adva a döntés jogát. A legnagyobb arisztokrata családokat házasságok és privilégiumok útján békítette meg, miközben fontos szerepet szánt a béke megőrzésében a városoknak, melyeket szövetségekbe tömörített (pl. a sváb Landfrieden 1370-ben alakult meg), és különféle kiváltságokkal állított a stabilitás szolgálatába. Károly 1378-ban bekövetkezett halálakor szilárd birodalmat oszthatott szét három fia, Vencel, Zsigmond és János között, akik közül a középső gyermek később házassága révén a magyar királyi trónt is megszerezte.


1347. Nagy Lajos elsô nápolyi hadjárata

Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 10000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került.

Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, illetve Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt és Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket. Ettől „… kezdve a rettegés és gyanakvás jártak előtte, a hercegek számtalan híve kiengesztelhetetlen ellensége lett, és vádjait a pápa ellenvádakkal utasíthatta vissza”. Bellér Béla szavaival: „a Nápolyért vívott harcot Lajos király erkölcsi és politikai tekintetben már Aversában elvesztette”.

Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.


1348. pestisjárvány Európában

Fájl:Bubonic plague-en.svg Az 1347-1351-es pestisjárvány terjedése Európában

Százmillió emberrel végzett a fekete halál

Hívják dögvésznek, fekete halálnak, nagy halálnak is: az ókor és a középkor legrettegettebb betegségében, a pestisben legalább százmillióan vesztették életüket az elmúlt évszázadokban, ráadásul a hadjáratok végkifejletét megváltoztató, birodalmak sorsát befolyásoló járványok kórokozója volt az egyik első „biológiai fegyver” az emberiség történelmében.

A járvány a 14. században újból kitört Európában, kisebb-nagyobb hullámai még a 17. században is pusztítottak. Az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el ez idő alatt. A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa (ma: Feodoszija) erődjébe az ostromló kipcsakok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt a lakosság hajókon menekült el Kaffából, így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, és onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába.

A kirobbant pestisjárvány kísérőjelenségei közé tartozott a flagellánsok (önostorozó szekta) megjelenése is.

A pestis elterjedésének oka az volt, hogy a főbb kereskedelmi útvonalakon árukat szállító kereskedők hajói patkányokat (és bolhákat) rejtettek. Ezek a szárazföldre jutva megfertőzték a háziállatokat és az embereket is. A fertőzöttek nagy része pár napon belül meghalt, de voltak, akik csodával határos módon túlélték a pestist. Ők örökre védettséget szereztek, mások viszont immunisak voltak a fertőzésre.

Az orvostudomány fejletlensége miatt abban korban még nem tudtak védekezni, bár arra viszonylag gyorsan rájöttek, hogy veszélyesen ragályos. A fejlettebb európai városokban (Velencei Köztársaság) ezért később már lezárták a város, illetve a fertőzöttek otthonait (karantén), de a legtöbb helyen a pestis ellen kevéssé hatékony természetes gyógymódokat (füstölés, gyógyfüvek, kenőcsök stb.), illetve az egyház által javasolt érvágást, böjtölést és bűnbánatot ajánlották.


1348. prágai egyetem

Az Úr 1348. évében, Szent Márk napján tette le Károly úr, a rómaiak és Csehország királya az alapkövet, és alapította a prágai újvárost... Az 1348. esztendőben Károly úr, a rómaiak és Csehország királya, az isteni szeretet buzgalmától égve, meleg felebaráti vonzalomtól eltelve, és azon kívánságtól áthatva, hogy országa boldogságát növelje, és cseh birodalmát dicséretesen fölemelje, az apostoli széktől kiváltságokat eszközölt ki egy Prága városában felállítandó egyetem számára, és ezenfelül mint cseh király számos kiváltságot adott az itt tanulóknak. Különböző más országokból sok teológiai magistert és kánonjogi doktort hívott meg, hozzáértő, az egyes tudományokban járatos és képzett embereket, hogy azok Isten egyházát és embertársaikat a tudományokban és erkölcsökben építsék. Azt akarta, hogy a prágai egyetemet minden tekintetben azon párizsi főiskola szokásai és módja szerint rendezzék be és vezessék, ahol valaha fiatal éveiben maga a király is tanult. 
Az előadásokat tartó magisterek állandóan, évről évre meghatározott járandóságot kaptak. Így alakult meg Prága városában egy olyan egyetem, amelyhez foghatót Németország egyetlen részén sem lehetett találni, és jöttek a diákok, nemesek és fejedelmek fiai is, idegen országokból, mint Anglia, Franciaország, Lombardia, Magyarország és Lengyelország, valamint a szomszédos országokból is. Prága városa az egyetem miatt nagy hírnévre tett szert, és oly ismertté vált az idegen országokban, hogy a tanulók nagy száma következtében az élet jelentősen megdrágult, oly nagy volt az ideáramló tömeg. Midőn Károly úr látta, hogy az iskola ily nevezetessé növekszik, a diákoknak ajándékozta a zsidók házait; és egy kollégiumot is odahelyezett magisterekből, akik minden nap olvasni, vitázni tartoztak. Használatukra könyvtárat is alapított, és az oktatáshoz szükséges könyvekről feles számban gondoskodott. E magisterek a diákoktól kapott jövedelmeken kívül meghatározott évi járandósággal bírtak, és bőven el voltak látva. 


1350. Nagy Lajos 2. nápolyi hadjárata

Lajos 1350 áprilisában újból nekivágott Nápolynak, ezúttal hajóval, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Alvezérei közben bravúrus huszárcsínyeket hajtottak végre. Tarantói Lajos párbajra hívta ki a királyt, megegyeztek a párbaj körülményeiben (III. Edward angol király (1327–1377) előtt lett volna), de Tarantói Lajos megint visszalépett. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző.

Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra.

Az 1351. április 1-jével lejáró fegyverszünetet követően Tarantói Lajos hadműveletet indított a Lajos hódításainak visszafoglalására, amely azonban összeomlott. Sőt, Lackfi Endre sikeres ellentámadásai újból kétségbe ejtették a nápolyi vezetést. A felek végül 1352. március 23-án Nápolyban békét kötöttek: eszerint Lajos lemondott hódításairól, visszaadta a fogságba vetett durazzói és tarantói hercegek szabadságát, elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit, akik viszont 300 000 aranyforint hadikárpótlást voltak kötelesek fizetni Lajosnak, továbbá Johannának pápai vizsgálóbizottság elé kellett állni, amely tisztázza esetleges bűnrészességét a „férjgyilkosságban”.

Lajos követei azonban a király utasítására lemondtak a kialkudott összegről, „mondván, hogy uruk nem kapzsiságból, hanem öccse megbosszulásáért intézte azt a vállalatot”. Magyar lovagok még sokáig hadakoztak Itália földjén Johanna és a pápa alkalmazásában az ún. „Nagy Magyar Sereg” (Gran' Compania) részeként (köztük Toldi Miklós, 1365-től a zsoldosok vezére).


1351. Aranybulla 3. felújítása-- ôsiség, kilenced egyazon nemesi szab.

Az Aranybulla 1231. évi újrafogalmazása, megerősítése után Nagy Lajos ismét kiadta azt. Az 1351. évi törvény elismerte a nemesi földek ősi öröklési rendjét, ezt nevezzük ősiségnek. Ahhoz, hogy megértsük ennek a lényegét, át kell tekintenünk a nemesi földek öröklési szokásait. Szent István óta a földek öröklési rendjében különbséget tettek az ősi nemzetségi földek és a királyi adománybirtokok között. A nemzetségi földek királyi beleszólás nélkül, egyenes ágon és oldalágon is öröklődhettek a nemzetségen belül, tehát pl. unokatestvér is örökölhette a földet. Az örökösödésben ez volt az "ősibb", erősebb szokásjog, és ezt nevezték ősiségnek. Ezzel szemben a királyi adománybirtok csak az egyenes ági férfi örökösöket - a fiúkat, a fiú unokákat - illette meg, és a család kihalása esetén a föld visszaszállt a királyra (háramlási jog). E két birtoktípus határai idővel elmosódtak, hiszen az apának juttatott királyi adomány a következő nemzedéknél már nyilván "ősinek" számított. Ezt erősítette, hogy a 13. századtól a királyok örökjogon adtak birtokokat, vagyis a királyi adománybirtokok már régóta az ősi nemzetségi szokásoknak megfelelően öröklődtek.

Az Aranybulla még úgy rendelkezett, hogy a fiú utóddal nem rendelkező szerviens a királytól kapott birtokról életében vagy halálakor szabadon végrendelkezhetett. Ezt a magyar szokásjoggal ell entétben álló rendelkezést az 1351. évi törvény hatályon kívül helyezte, és ugyanez a törvény a nemzetségi öröklés rendjét minden nemesi birtokra kiterjesztette. Nem Lajos vezette tehát be az ősiséget, a nemesség e régóta gyakorolt jogát a törvény csupán becikkelyezte. Az ősiség – amely egészen 1848-ig volt érvényben – lehetetlenné tette a nemesi földek elidegenítését.

Ugyanezen törvény rendelkezett a kilencedről is. A kilenced a gabona- és bortermés második tizede volt, hiszen az első tized az egyháznak járt. Ez a törvényben elrendelt földesúri adó nem azt jelentette, hogy korábban a birtokosok ne szedtek volna terményjáradékot. A kilenced bevezetésére azért került sor, mert a nagy pestisjárvány pusztításai következtében csökkent a népesség, és a nagybirtokosok túlzott kedvezményekkel saját birtokaikra csábították a köznemesek jobbágyait. Egy nagyúr ugyanis, akinek sok jobbágya volt, megtehette, hogy kevesebb járadékot követelt – ez a törvény tehát a köznemesség érdekeit tartotta szem előtt. A törvény ellenére az országban nem alakult ki teljesen egységes földesúri adózás.

A nemesi rend egységét szintén ez a törvény szentesítette, amikor kimondta, hogy “az országunk határai közt lakó valódi nemesek… egyetemlegesen egy és ugyanazon szabadságnak örvendjenek”.


1352 Gallipoli törökök Európába lépnek

A Bizánci Birodalomnak jócskán meggyűlt a baja az iszlám vallású keleti népekkel, az új hit 7. századi felbukkanása óta. A 13. század végén egy új veszedelmes ellensége támad a keleti keresztény birodalomnak, ami szintén az iszlám vallást veszi fel és kemény harcok során beveszi Konstantinápolyt. A szeldzsukokat szolgáló Oszmán nevű ifjú bég megdönti szeldzsuk uralmat Kis-Ázsiában és Bursa székhellyel egy emírséget alapít. Ettől kezdve a kis-ázsiai törököket oszmán-törökök-nek kezdik nevezni. Oszmán fia Orhán folytatta a háborúkat és egyre több területet foglalt el Bizánctól, amely a 14. században már mindinkább szétesett.

Ráadásul a birodalomban belviszályok törtek ki és a trónkövetelő Palaiologosz János (későbbi V. János császár) török segítséget kért a trón megszerzésére, ami nagy hiba volt. 1345-ben török csapatok lépték át a Dardanellákat. és 1352-ben megszerezték Gallipolit. 1354-re az egész Dardanellák az ellenőrzésük alá került, közvetlenül fenyegetve Konstantinápolyt.


1356. német aranybulla cseh kir. vállasztófejedelem

Fájl:Goldene-bulle 1c-480x475.jpg

IV. (Luxemburgi) Károly által 1356-ban, a tartományurak nyomására kiadott okirat. Az irat meghatározta a német-római császár megválasztásának módját, kijelölve hét választófejedelmet - három egyházit és négy világit: (trieri, mainzi, kölni érsekek, szász fejedelem, cseh király, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf).

Az Aranybulla rögzíti a világi választófejedelmek kötelezettségeit az újonnan megválasztott uralkodóval szemben:

A birodalmi gyűlés alkalmával a császárnak vagy római királynak kézmosó vízzel a brandenburgi őrgróf szolgál, az első pohár italt a cseh király nyújtja, ki azonban kiváltságai értelmében ezt nem királyi koronával a fején cselekszik hacsak erre magától nem hajlandó; a rajnai palotagróf az ételt szolgálja fel, míg Szászország fejedelme a marsalli tisztet tölti be, mint ahogyan ez régtől fogva szokásos.

Az Aranybulla a nemesek jogait védte. Az újonnan megválasztott uralkodónak azonnal meg kellett erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát. A tartományok nagyobb önállóságot, a választófejedelmek pénzverési, hadsereg felállítási jogot kaptak. Az okirat engedélyezte a fejedelmek számára a független külpolitikát.

Az Aranybulla a 7 választófejedelmet saját birtokukon függetlennek ismerte el, ezzel "szentesítve" Németország széttagoltságát.

A német Aranybulla 4 példányban maradt fenn: a mainzi, a heidelbergi, a majna-frankfurti aranypecséttel, a nürnbergi pedig a nagy császári viaszpecséttel.

Az 1–23 törvénycikkeket 1356. január 9-én hirdették ki a nürnbergi birodalmi gyűlésben, a 24. cikkelytől végig 1356. december 24-én Metzben.


1358.k. képes krónika keletkezése

A Képes krónika (Chronicon pictum) egy latin nyelven írt krónika, illetve az azt tartalmazó kódex, amely 1360 körül készült Nagy Lajos budai udvarában, szerzője feltehetően Kálti Márk. A szöveg elejétől végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden valószínűség szerint magyar másoló munkája.

A Képes krónikát a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban őrzik Clmae 404. jelzeten. A 15. században 1458–1490 között még Magyarországon volt, Mátyás király udvarában, ezután először Franciaországba, majd Brankovics György szerb despota udvarába került. A 16. századtól a bécsi Udvari (majd Osztrák Nemzeti) Könyvtár állományába tartozott, ezért korábban bécsi Képes krónikának (Chronicon pictum Vindobonense) nevezték. Az 1932-ben megkötött velencei kultúregyezmény eredményeként, 1934-ben került vissza Magyarországra.

A középkori történelem, művészet- és kultúrtörténet páratlan értékű forrása.

Törzsanyaga 75 (kis)fólió pergamen (kb. 300×210 mm), amik elé egy, mögé harmincegy papírlapot kötöttek. Kötése 16. századi papírtáblás fehér bőr, vaknyomásos díszítéssel. Az első pergamenlap üres, a második a címlap. A szöveg a 74. fólión megszakad. Beosztása kéthasábos, teljes szövegtükör esetén 33 soros.

A Nekcsei Biblia és a Magyar Anjou-legendárium mellett legbecsesebb kézzel illusztrált művészettörténeti emlékünk a 14. századból.

Szövegét öt középkori kódex őrizte meg, ám egyik sem jut el az 1350-es évekig.

A Béldi-kódexben fennmaradt szöveg akkor szakad meg mondat közben, amikor Zách Felicián a királyi család ellen merényletet kísérelt meg (1330 tavasza).
A Teleki- és a Csepreghy-kódexekben a havaselvei hadjárat (1330 ősze) leírásánál a sor és mondat közepén szintén megszakad a szöveg.
A Thuróczi-kódexben közölt szöveg nagyon szűkszavúan eljut 1342-ig, és I. Lajos koronázása után ér véget.
Maga a Képes krónika nyilván reprezentációs céllal készült, de befejezetlen maradt. Nem csak a szöveg, de az illusztráció is: több, képnek kihagyott hely kifestetlen maradt. Némelyek feltételezték, hogy Nagy Lajos Katalin nevű lánya és Valois Károly dauphin (francia trónörökös) eljegyzésére szánták ajándéknak. Ennek ellentmond, hogy a címlapon nem látható a lengyel címer, pedig Lajos 1370-től lengyel király is volt, és Katalin is ebben az évben született. Ráadásul a Teleki-kódex bejegyzése szerint a krónikát 1462-ben másolták egy pompás kódexből, amit a francia király ajándékozott Brankovics György szerb despotának (egyben magyar mágnásnak). Vannak, akik valószínűsítik, hogy ez nem azonos az ismert Képes krónikával, hanem egy másik illusztrált példány volt, amely elveszett.

A műnek a 15. század második felében mégis Magyarországon kellett lennie. Ezt bizonyítja Vitéz János (kb. 1408–1472) humanista tudós, bíboros, esztergomi érsek több, saját kezű bejegyzése. De ebből másolták 1479 után a Dubnici Krónika első hét fejezetét is. További 15. és 16. századi jegyzetek is vannak benne magyar és latin nyelven, sőt három helyen török írással, magyar nyelven. A bécsi Udvari Könyvtár katalógusában a 17. század első harmadában szerepelt először.


1358. francia parasztháború

A Jacquerie-felkelés


A XIV. században a francia parasztság körében egyre nőtt az elégedetlenség a földesurakkal szemben. Ezt még tovább súlyosbította a százéves háború. A hadműveletek, az angol és francia csapatok fosztogatásai, a pestis nagy szenvedéseket okozott a falusi népnek. Az adók pedig folyton emelkedtek. Ilyen előzmények után 1358 májusában kirobbant az úgynevezett Jacquerie felkelés.
A neve valószínűleg onnan ered, hogy az urak a parasztokat a Jacques Bonhomme (Együgyü Jakab) gúnynévvel illették. A lázadás Franciaország nagy területeit érintette. A felkelők várakat romboltak le, és számos nemes esett a parasztok áldozatául. A parasztvezér Guillaume Cale egyesítette seregét Etienne Marceléval, aki a párizsi polgárok felkelésének vezetője volt. Hamarosan azonban Marcelt, majd Cale-t is legyőzték a nemesek, és mindkét felkelést brutálisan leverték


1359. független Moldva

A folyamatos tatár támadások után létrejött az első független Moldva, 1359-ben. Az országot nyugatról a Kárpátok határolta, keleten a Dnyeszter folyó, délen a Duna és a Fekete-tenger. Területe szinte a mai területének felelt meg.

1350-ben Nagy Lajos király rábízta Drágos vajdára a Kárpátoktól keletre eső földet. A cél az volt, hogy létrehozzanak a tatárok ellen egy védelmi övezetet, akik rendszeresen fosztogatták a magyar területeket. 1359-ben azonban Bogdán fellázadt a magyar fennhatóság ellen, átkelt a Kárpátokon követőivel együtt, és megszabadult az akkori moldvai vajdától, aki Dragoș unokája, Bâlc volt. A török krónikák ekkor kezdtek az államra Bogdániaként vagy Bogdánként hivatkozni (akkor még az állam megnevezésére nem létezett a Moldva kifejezés). I. Bogdán uralkodása alatt verték az első moldvai pénzérméket, amelyek a következő feliratot viselték: Moneda Moldaviae - Bogdan Waiwo(da).


1364. krakkói egyetem

1364-ben, sokéves előkészítés után, Nagy Kázmér király engedélyt kapott a Papától, hogy egyetemet alapítson Krakkóban, a Lengyel Királyság fővárosában. Közép-Európa második egyeteme volt ez, mert 1348-ban Prágában volt az első. Nem sokkal ezután más helyeken is alapítottak egyetemet: Bécsben (1365), Pécsett (1367), Erfurtban (1379) és Heidelbergben (1386). 

A Krakkói Általános Egyetem (Studium General) csak 1367-ben kezdett működni. Háromféle fakultása volt: Művészetek, Orvostudomány és Törvénykezés. V. Orbán Pápa nem adott engedélyt a Tológia fakultás létesítésére, mivel a teológia a lagmagasabb rendű tudomány volt. Hasonlóan nem kapott erre engedélyt a bécsi, a pécsi és az erfurti egyetem.


1367. pécsi egyetem Nagy Lajos

Hungary Pecs 2005 June 076University.jpg

„Magyarország királyának kérésére rendeljük, hogy Pécs városában legyen studium generale, amelyben az egyházi és polgári törvény s minden más nem tilos tudomány, a hittudományon kívül, taníttassék… 
(részlet V. Orbán pápa alapító okleveléből)

1367. szeptember 1-jén kelt oklevelében engedélyezte V. Orbán pápa Nagy Lajos magyar királynak (ur. 1342-1382) a pécsi egyetem megalapítását. A püspöki székhelyen felállított felsőfokú oktatási intézmény három fakultással kezdte meg működését, és rövid fennállása dacára egy új korszak kezdetét jelentette a magyar művelődésben.

Az első egyetemek Európában –  az ókori Hellászban – jöttek létre, a legkorábbi ilyen intézmény a Platón által alapított híres Akadémia volt. Az antik kor hanyatlása után az iszlamizált Közel-Kelet metropolisaiban jelentek meg hasonló felsőfokú iskolák, az érett középkor Európájában pedig a 11. század végén támadt újra igény az egyetemekre. A keresztény világban először Bologna és Párizs városában alapítottak universitast, melyek az akkori jogrendben különleges státusszal bírtak. Az egyetem számos privilégiummal rendelkezett, hallgatóit, tanárait, – és általában a diákok által megválasztott – vezetőit nagyfokú autonómia illette meg, nem csak a pénzügyek, hanem a bíráskodás és az önkormányzat terén is.

Mindazonáltal az egyetemalapításnak szigorú feltételei voltak, mivel ahhoz nem csak az uralkodó, hanem az oktatásban szinte totális befolyással rendelkező egyház – tehát a pápa – jóváhagyására is szükség volt. Az engedély kiadásán túl az egyházfő határozta meg az egyetem felállításának helyét, továbbá azt is, hogy ott milyen fakultásokat – vö. karokat – alapíthatnak. Ez Magyarország esetében sem volt másképp, V. Orbán pápa Viterbóban kelt oklevele ugyanis nem csak Pécs városát jelölte ki, hanem azt is kikötötte, hogy a képzés ott a jövőben három – orvosi, jogi, filozófiai – karon indulhat majd meg. Mivel az első – bolognai mintára megszervezett – magyar egyetemen nem volt teológiai fakultás, így azt a korban nem tekintették universitasnak, hanem „csak” a studium generale elnevezés illette meg.

Az egyetemalapításnak nagyon is kézenfekvő okai voltak (amellett, hogy abból az adott város, tehát Pécs is jelentős hasznot húzhatott): a felsőfokú tanulmányok ugyanis nem csak a tudósok számára voltak fontosak, hanem nélkülözhetetlen ismereteket adtak a magasabb világi és egyházi pozíciók betöltéséhez is. Az írásbeliség terjedésével, az ismeretek növekedésével az universitas a művelődés szerves része lett, ami iránt a 14. században Európa keleti felében is jelentősen megnőtt az igény.


1369-1415 Husz János élete

Husz János (csehül Jan Hus), (Husinec, Csehország 1369 – Konstanz, 1415. július 6.) cseh pap, egyetemi tanár és vallásreformer. A huszitizmus alapítója.

Husz katedrájáról és szószékéről egyaránt következetesen hirdette a Wycliffe gondolatain alapuló tanait. Például „a hatalom a kegyelmen alapul” eszme számára egy birtok- és vagyon nélküli egyházat jelentett, mely gyakorlatilag az állam közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ugyanis nézete szerint minden „hatalom”, „uraság” vagy „uradalom” égen és földön egyedül Istenhez tartozik, így egy teremtmény uradalma Istentől ered, és a bűn (Istentől való elszakadás) által az elvész. A halálos bűnöket ő Isten – mint a legfőbb hűbérúr – ellen elkövetett főbenjáró árulásnak tekintette. Természetesen ez a gondolat nemcsak a lelki, hanem a földi hatalmasokra is alkalmazható, de Husz nem ment el eddig, kizárólag az egyházról beszélt és jó hívőként csak a nyilvánvaló hibák kijavításának módjait kereste. Egy másik, kora újdonságának számító gondolata pedig az volt, hogy nem lehet valakit kizárni az egyházból, hacsak előbb ő nem zárta ki magát valamilyen bűn által. Ez nagyon fontos elméletnek bizonyult. Husz szerint az egyházi kiközösítés (egyházi átok) hatékony lehet ugyan a lélek esetében, de az egyház külső kormányzatára nem lehet alkalmazni. A Bibliáról és a prédikálásról való tanításait a pápa egyetemes hatalma elleni támadásnak lehet tekinteni, különösen abban a történelmi helyzetben, mikor a keresztény világot mindkét egymással hadakozó pápa a magáénak tulajdonította.

Az egyház kifejezetten rossz néven vette és világi hatalmát érezte veszélyeztetve Husznak a katolikus szentségek hitelméleti alapokon való megkérdőjelezésével. Husz mindig is jó katolikusnak vélte magát, és úgy gondolta, hogy érveivel át tudja formálni az egyházat.

"Óvakodj attól, hogy házadat jobban ékítsd, mint a lelkedet! Mindenekelőtt lelked építésére legyen gondod! Légy jóindulatú és önzetlen a szegényekhez, és anyagi javaidat ne pazarold lakomákra!"


1370. I.Nagy Lajos lengyel kir., magyar-lengyel perszonálunio

Az 1339-ben kötött örökösödési szerződés értelmében Nagy Kázmér 1370. november 5-i halála után 12 nappal, november 17-én Nagy Lajos fejére került a Piastok koronája. A magyar-lengyel szövetség I. Károly óta az Anjou-politika rendíthetetlen pillére volt. A két család rokoni kapcsolatban állt: I. Károly Erzsébetet, Nagy Kázmér nővérét vette feleségül. Később fiúk, Lajos, és gyermektelen nagybátyja között szoros együttműködés alakult ki. Lajos címe szerint Magyar- és Lengyelország királya lett, a két országot a közös uralkodó személye kötötte össze, azaz perszonálunióban álltak egymással. Ám a `három tenger mosta` birodalom képe történelemi illúzió. Magyarországnak nem volt más tengerpartja az Adrián kívül. A Fekete-tengerrel Moldva volt határos, amely nem tartozott a Magyar Királysághoz. Lengyelország pedig ekkoriban nem ért el a Balti-tengerig. Lajos a korábbi évtizedekben gyakran harcolt a lengyel korona érdekeiért a litvánokkal, királyként pedig 1377-ben újabb hadjáratot indított. Lengyel trónja láthatóan háttérbe szorult a magyar mellett, keveset tartózkodott új országában. Az a választása, hogy anyját bízta meg Lengyelország kormányzásával, kifejezetten szerencsétlennek bizonyult. Az iránta érzett ellenszenv hatására 1376-ban egy kisebb összetűzés a királyné magyar kíséretének lemészárlásához vezetett.


1371. szerb összefogás a török ellen


1376. I.Lajos oklevele az erdélyi szász városoknak

Az Anjou-korban kezdődött meg a Szászföld rohamos városiasodása, illetve a távolsági kereskedő és kézműves polgárság megjelenése, amely végül domináns eleme lett a szászságnak, kiszorítva a gerébi réteget a vezetésből. A városfejlődést különféle privilégiumok segítették: Beszterce (1368), Brassó (1369) és Nagyszeben (1378) Nagy Lajostól kapott árumegállító jogot, amellyel kiaknázhatták Havasalföld és Moldva, illetve a rajtuk keresztül is zajló levantei kereskedelem előnyeit. Egyúttal a céheket is szabályozták (1376). A városokban és környékükön hamarosan a kereskedők zárttá váló patríciusrétege vette át a vezetést, amely ellen az iparosok a 15. századtól kezdve igyekeztek saját érdekeiket is érvényesíteni; ennek jegyében alakultak meg 1495-ben a Kolozsváron már működő százas testület mintájára a Hundertmannschaftok, amelyek azonban patríciusi befolyás alatt maradtak.

(jus stapulae), a középkorban a városok ama joga, hogy a területükön átvonuló idegen kereskedőket utjokban feltartóztathatták,: kényszeríthették, hogy áruikat kirakják és elárusítsák. A városba jött kereskedő kénytelen volt rakodó helyet bérelni s ott portékáit áruba bocsátani; e szabály megszegését az árucikk elkobozásával büntethették. Nálunk az Á. Joga irályi kiváltságleveleken alapult. Legrégibb ilyen szabadalom Pest városáé, melyet IV. Béla 1244-iki arany bullája biztosított.


1377-1446 Filippo Brunelleschi élete

Filippo Brunelleschi (Firenze, 1377 – Firenze, 1446. április 15.), építész, szobrász, mérnök, az olaszországi reneszánsz építészet egyik legnagyobb mestere. Főbb munkái Firenzében, és Olaszország más környező városaiban találhatók. Munkásságának, de főleg a Santa Maria del Fiore székesegyház kupolájának a megépítéséért e templomban temették el. Művészként és mérnök föltalálóként is nagysága Leonardo da Vinciéhez hasonlítható.

Korai életéről keveset tudunk. Életrajzírói, Antonio Manetti és Giorgio Vasari említik, hogy Filippo apja, Brunellesco di Lippo, jogászember volt, édesanyja neve pedig Giuliana Spini. Filippo a három gyermek közül a középső volt. Atyja hivatali szolgálatra szánta fiát, de Filipponak művészi hajlamai voltak és elszegődött Arte della Seta ötvösműhelyébe. 1398-ban szabadult fel mint ötvösmester. Az első megrendelést a nevezetes firenzei árvaháztól, az Ospedale degli Innocenti-től kapta.

1401-ben Brunelleschi részt vett azon a versenypályázaton, amelyet a firenzei keresztelőkápolna bronzkapujának elkészítésére írt ki a városi építészeti előljáróság, az Opera del Duomo. Egy másik fiatal, de később nagy nevet szerzett mesterrel, Lorenzo Ghibertivel együtt vett részt e pályázaton. Izsák föláldozása volt az a jelenet, amit a pályázóknak el kellett készíteniük. 1403-ban a bizottság Ghibertit nevezte meg győztesnek, mert ő egyetlen tömbben öntötte ki az egész bronzlapot, míg Brunelleschi több szegeccsel rögzítette a szereplőket a hátlaphoz. A pályázat hatására Brunelleschi építészeti tanulmányokba fogott, hogy más területen túlszárnyalja vetélytársát.


1378. posztómunkások felkelése Firenzében

A város gazdaságának alapját továbbra is a bankok és a textilipar képezte és a vagyon néhány befolyásosabb család kezében összpontosult, ami súlyos politikai ellentétekhez vezetett, emiatt többször is lázadások, pártvillongások törtek ki. Mindezek ellenére a városban virágzott a kulturális élet és hamarosan az itáliai reneszánsz vezető városává nőtte ki magát.

1378-ban az alsó néposztály lázadása, a Tumulto dei Ciompi három évig tartó "népuralomra" vezetett. Ezt ismét az az arisztokrata párt semmisítette meg, amelynek élén az Albizzik álltak.


1380. kulikovói csata (Dimitrij - tatár)

Battle of Kulikovo 17th century miniature.jpg

A kulikovói csata 1380. szeptember 8.-án zajlott az Arany Horda és vazallusai, az egyesült orosz fejedelemségek erői között, és orosz győzelemmel zárult. Bár a fejedelemségek továbbra is adót fizettek a tatároknak, az ütközet után megrendült a tatárok legyőzhetetlenségébe vetett hitük és meggyorsult a Moszkvai fejedelemség által vezetett orosz egyesülési folyamat.

A krónikák szerint a csata a Don jobb partján, a Nyeprjadva torkolatánál zajlott. A paleobotanikusok szerint ekkoriban a Nyeprjadva bal partját sűrű erdő borította, ezért az ütközet helyszínét a jobb partra, a két folyó egybefolyásának közelében feltételezik. Mivel ez is erdős vidék volt, viszont a több tízezernyi lovasnak sík területre volt szüksége, a csata helyszíne egy legalább két kilométerszer nyolcszáz méter széles tisztás lehetett. 2006-ban georadarral hat, egymástól 100-120 méter távolságra levő betemetett gödröt találtak a helyszínen, amik a feltételezések szerint az elesettek tömegsírjai lehettek, bár sem csont-, sem fémmaradványokat nem találtak bennük.


1381. angol parasztfelkelés

II. Richárd udvartartásának pazarlása, a sok háború nyomasztó adókkal sújtotta a népet. Ezekhez járult 1381-ben a fejadó behozatala, de hatottak a felkelőkre a kor forradalmi prédikációi is (John Ball, John Wycliffe). A lázadás legelőször is Essex grófságban tört ki május 30-án és rövid idő alatt óriási mértéket öltött. Először Maidstone-ban kiszabadították John Ballt, majd Canterbury után London felé nyomultak. Útközben feldúlták a várakat s legyilkolták családostul a nagyurakat s azok embereit. A fanatikus felkelők a Blackheath mezőn telepedtek le London kapui előtt, ahonnan követséget küldtek a királyhoz; követeléseik legfontosabbika a jobbágyok felszabadítása volt. A tizennégyéves II. Richárd ugyan elébük ment, de tanácsosaira hallgatva, feleúton visszafordult, amire válaszul a felbőszült sereg június 12-én Londonba nyomult és két napon át tűzzel-vassal pusztította a várost. A megmenekült király június 14-én kihirdetett proklamációjában fontos engedményeket igért a parasztságnak, mire a felkelők legnagyobb része hazatért. Maga Wat Tyler azonban nem bízott a király szavában és a kenti parasztok élén a Towert rohammal a hatalmába kerítette és a magas rangú foglyokat mind lemészároltatta. Amikor a király másnap a város felé közeledett, Smithfieldben a lázongók csapataira bukkant. Rövid ütközet fejlődött ki, mialatt Wat Tyler tőrével merészen a királynak rohant; William Walworth, London polgármestere és néhány lovag azonban leterítette. A vezér nélkül maradt felkelők erre elszéledtek. A király visszavonta igéreteit, katonáival elfogatta, bíróság elé állíttatta és kivégeztette a felkelőket.

Wat Tyler (1341. január 4. – London, 1381. június 15.) az 1381-es, utóbb róla elnevezett angliai parasztlázadás vezére.


1382-85 Mária Magyarország királynôje

Mária (1371. április 14. – Buda, 1395. május 17.), Anjou-házi magyar királynő. Kortársai latinul királynak nevezték (rex), „mert még mint fogalom is teljesen idegen volt számukra a »királynőség«, mint egyeduralkodási forma.” Ahhoz, hogy nő létére elfoglalhassa a trónt, apjának fiúsíttatni kellett, így jogilag férfinak számított, ezért is használták rá jogosan a rex (király) megjelölést a regina (királyné, királynő) helyett, amely utóbbi kifejezés elsősorban a király hitvesét jelölte.

Nagy Lajos és Erzsébet második leánya. 1382. szeptember 10-étől uralkodott. 1385. december 31-én lemondott a trónról, de 1386. február 7-étől haláláig ismét ő volt – 1387. március 31-étől társuralkodóként – a Magyar Királyság hivatalos uralkodója. Máriának két leánytestvére volt. Nővére, Katalin – V. Károly francia király másodszülött fiának, Lajosnak jegyese – 1378-ban meghalt. Húga – az 1997. június 8-án szentté avatott – Hedvig Lengyelország királynője lett Jadwiga néven.

Mária nevelését Deméndi László váradi püspök és Tótsolymosi Apród János küküllei főesperes irányította. Már 1373. június 1-jén apja feleségül ígérte IV. Károly német-római császár fiának, Zsigmondnak, az eljegyzést azonban csak 1379 második felében, Nagyszombatban tartották meg. Mária és Zsigmond ugyanis távoli rokonságban álltak egymással, de XI. Gergely pápa 1374. november 24-én engedélyezte a házasságot. Nagy Lajosnak csak leányai születtek, ezért mindenképpen biztosítani kívánta számukra az örökösödést, és ez tekintélyénél fogva sikerült is. Már 1374-ben elismertette a lengyel nemességgel a leányági örökösödést, majd 1379-ben – Katalin halála (1378) után – Mária jogát a lengyel trónra.


1385. Zsigmond & Mária házassága

A Garaiak, Garai Miklós nádor és Erzsébet anyakirályné jelöltje Lajos orléans-i herceg (V. Károly francia király gyermeke és VI. (Őrült) Károly fivére) volt; Lajos és Mária diplomáciai úton házasságot is kötött. A délvidéki Horváti család II. Anjou vagy Kis Károly nápolyi királyt akarta a trónra, és 1385-ben meg is koronázták. 40 napig uralkodott, majd Garai nádor és Erzsébet megölette. Zsigmond még Kis Károly koronázása előtt Csehországba menekült.

A Horváti testvérek összefogtak a királynő és édesanyja ellen, és 1386-ban a nádorral együtt elfogták őket. A nádort, aki hősiesen küzdött, lekaszabolták, majd lefejezték, az anyakirálynőt és lányát Novigrad várába zárták. A bárók így jobb híján Zsigmond mögé sorakoztak fel, mivel ő 1385-ben már feleségül vette Máriát. Zsigmondot 1387-ben királlyá koronázták.


1387-1437 Luxemburg Zsigmond magyar király

Pisanello 024.jpg

Luxemburgi Zsigmond (németül Sigismund von Luxemburg), (Prága, 1368. február 14. – Znaim, Morvaország, 1437. december 9.) magyar, német és cseh király, német-római császár, a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodója volt. Zsigmond a hercegi birtokáról Luxemburginak nevezett német eredetű uralkodócsaládból származott. Nevéhez fűződik az utolsó összeurópai keresztes hadjárat megszervezése (1396), a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása (1417), és a huszitizmus elleni harc megkezdése. Magyar királyként elsősorban Dalmácia elvesztésével, Visegrád és Buda nyugati színvonalú kiépítésével, illetve az Oszmán Birodalommal szembeni defenzívába vonulással, a végvárrendszer kiépítésével, valamint törvényeinek gazdasági és jobbágyokkal kapcsolatos előremutató jellegével írta be magát a történelembe. Fiú örökös hiányában utódjául lánya férjét, Habsburg Albertet jelölte.

1389. rigómezei csata törôk - szerb

Battle on Kosovo1389.jpg

Az első rigómezei csata (más forrásokban rigóföldi csata vagy koszovói csata) a Balkán középkori történelmének sorsdöntő eseménye volt. A ma Koszovónak nevezett Rigómező területén több csata is zajlott, ezek közül az elsőre 1389. június 15-én (Szent Vitus napján) került sor a szerb erők vezette keresztény szövetségesek és az Oszmán Birodalom hadai között. Ma a Gergely-naptár alapján június 28-án van az ünnepe.

A harc kimenete, eredményei, a csatához kapcsolódó mondakör alapvető jelentőségűek a szerb nemzeti öntudat megértéséhez. Dátuma a szerbek számára szimbolikus, egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt. Jelképes abból a szempontból is, hogy a szerb vér a manapság már albán többségű Koszovó területén hullt (a csata neve szerbül koszovszki boj), amelyet a szerbek nemzetük bölcsőjének tekintenek.

A csata részletei csak töredékesen maradtak fenn, így csak annyi bizonyos, hogy egy Evremosz bég nevű görögöt bíztak meg a keresztény taktika felderítésével, kémkedéssel, és egy bizonyos Haidar volt az oszmán tüzérek parancsnoka. A szerbeknek is voltak ágyúik. Ebben az időszakban ágyúkkal csak kő- vagy vasgolyókat lőttek, ezért nem voltak hadi szempontból túlságosan hatékonyak. Legfeljebb a lovak és a gyalogság megfélemlítésére voltak alkalmasak. A későbbi állításokkal szemben, melyek a vereséget próbálták megmagyarázni, a szerbek igen korszerűen fel voltak a harcra készülve. Először a keresztények nehézpáncélzatú lovasai támadtak nehézkes galoppban, amit az oszmánok ágyúgolyókkal, azután íjászokkal kíséreltek meg megállítani. I. Bajazid oszmán szultán arról hagyott hírt, hogy széles sávot vágtak az oszmán fősereg vonalaiba és a bal szárnyba, melyet Jakub vezetett. Először Bajazid beavatkozása tudta csak a szerbeket megállítani. További részletek a csatáról nem maradtak fenn. Arról, hogy a csata végül is kinek a győzelmével végződött, még a kortársak között is megoszlottak a vélemények. A francia Philippe de Mézières, Ignatyij Szmoljanyin orosz szerzetes, az anales ragusi anonymi Dubrovnikból és a bosnyák király üzenete Firenzébe és Trogirba keresztény győzelmet ünnepelt. A párizsi Notre-Dame harangjait is megkongatták.

A török források igen szegények és keserűen emlegetik az eseményt, valószínűleg a szultán halála miatt, akit egy Miloš Obilić (v. Kobelić) nevű szerb nemes ölt meg.

A csata valószínűleg úgy ért véget, hogy miközben a szerbek már majdnem fölénybe kerültek, Branković övéivel kivonult a csatából, ami zavart okozott a szövetségesek közt. Ezt a törökök kihasználták, és visszavágva elsöpörték a szerb hadakat.

A győzelem után Bajazid visszavonult Drinápolyba, az akkori török fővárosba, hogy trónját biztosítsa. Valószínűleg ezt értékelték a tudósítók „keresztény győzelemnek”.

Lázár özvegyének, Milicának el kellett ismernie I. Bajazid oszmán szultán főségét. A röviddel a csata után indított magyar támadást csak török segítséggel tudták visszaverni (Zsigmond megtámadta a meggyengült Szerbiát, hogy gyepűt teremtsen a magyar határ és a törökök között). Ezek az események tették a rigómezei csatát a szerbek legnagyobb győzelmévé és bukásává is egyben.


1395. Óbudai egyetem alapítás

A közép-európai régióban Prágában alakult meg az első ismert egyetem 1348-ban. Ezt követte az 1364-es krakkói, majd az 1365-ös bécsi alapítás. Az első magyarországi egyetemet 1367-ben alapította Nagy Lajos magyar király Pécsett.

Budapest, a középkori Óbuda, illetve Buda és Pest az elmúlt évszázadok során mindig is meghatározó szerepet játszott az ország gazdasági vérkeringésében, az iskolai képzésben. Az egyházi és világi alapfokú, középfokú iskolák mellett a XII. századtól a kor igényeinek és színvonalának megfelelő felsőoktatási intézmény is működött Óbudán. 1395. október 6-án adta ki IX. Bonifác pápa Luxemburgi Zsigmond magyar király kérésére az Óbudai Egyetem első alapítólevelét, mely az ország második, a főváros első egyeteme lett.

A négy fakultásból álló Universitas Budensis alapító okirata nem maradt fenn. A pápai bulla a budai prépostság jövedelmeit az egyetem ellátására szánta. Az intézmény rövid működést követően, a kor belviszályai között feltehetően 1403-ban bezárta kapuit.

Zsigmond király a belviszályok elültével, a pápasággal való viszonya rendezését követően szükségét látta egy közvetlenül a befolyása alatt álló magyar univerzitás újra létesítésének. Kérésére 1410. augusztus 1-jén a pápa aláírta az Óbudai Egyetem újjáalapítására vonatkozó bulláját. Az egyetem négy klasszikus fakultással – szent teológia, a kánon- és polgári jog, az orvostudomány és a szabad művészetek – működhetett, mindazokkal a kiváltságokkal, amelyeket a nagy európai egyetemek, a párizsi, a bolognai, az oxfordi és a kölni élveztek. A pápai bulla a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként maradt fenn. A pápai bulla magyar fordítását a korábbi kiadások figyelembe vételével átírta Prof. Dr. Érszegi Géza.

Hála Ulrich von Richentalnak, ismert az Óbudai Egyetem, a Studium generale címere. Richental krónikájának több régi kézirata és korai nyomtatott kiadása látott napvilágot, a legismertebb az 1483-i augsburgi kiadásban nyomtatásban megjelent címer vágott pajzsán a felső, vörös mezőben zöld hármashalmon ezüst kettőskereszt nyugszik, az alsó, kék mezőben balról benyúló ezüst ingű kar kapcsos, barna kötésű, arany lapszélű, zárt könyvet tart. A könyv a hagyomány szerint a grammatika, a bölcsesség, a hírnév jelvénye volt, de azonosították az egyetem anyakönyvével vagy kiváltságainak a könyvével, sőt a Bibliával is. Ma is élő, átvitt értelemben jelenthette a tankönyvet, a bölcsesség birtoklásának, a tanulásnak, tudásnak a jelképét is.


1396. nikápolyi csata török - Luxemburgi Zsigmond

Fájl:Battle of Nicopole battle map 1396.jpg

A nikápolyi csata 1396. szeptember 25-én vagy 28-án az egyesült magyar–francia–havasalföldi és egyéb csapatokból álló keresztes had összecsapása az Oszmán Birodalom török-szerb seregével.

A csatában a két állam, Magyarország és az Oszmán Birodalom uralkodója, Luxemburgi Zsigmond és I. Bajazid ütközött meg, és ez utóbbi győzött.
A vereséget főképp a keresztény sereg magvának, a nagyobbrészt francia lovagokból álló hadtestnek katasztrófába torkollott támadása okozta. A régebbi források szerint a franciák önhitten előrenyomultak, és a törökök csapdába ejtették őket. Ettől a sereg többi részén pánik lett úrrá: az erdélyi és havasalföldi segédhadak elmenekültek, a magyar fősereget a török túlerő szétverte. Ez volt Zsigmond első külpolitikai kudarca.

Nikápolynál nem ez volt a törökök és a magyarok első összecsapása. 1366-ban a két fél itt ütközött meg első ízben: akkor I. Lajos vereséget mért az oszmánokra.


1397. országgy. a telekkatonaságról

telekkatonaság (lat. militia portalis), 1397-1848: a zsoldos katonaságot megelőző haderő egyik szervezeti formája a Magyar Királyságban. - 1397: a temesvári ogy. határozata a birtokos nemességet 20 jobbágytelkenként egy lovas íjász kiállítására kötelezte. A jobbágytelkek összeírását és nyilvántartását a szolgabírák a melléjük adott biztosokkal végezték. A törv. azokat, akik a kihirdetett időre nem jelentek meg a táborban, későn érkeztek, a tábort engedély nélkül elhagyták, jószágvesztéssel büntette. A katonák fegyverzete: íj, nyíl, pajzs, lándzsa, csákány és kard; kiegészítője a bandériális haderőnek és a nemesi fölkelésnek. Az így szervezett haderőt ~nak nevezték, melynek élelmezésére a nemesség adót is szedett jobbágyaitól. Mivel az →Aranybulla a honvédelem kötelességét a személy és birtokjogtól föltételezte, a ~ot csak mint a nemesi jószágok járulékát vette föl a honvédelembe. (Nem a parasztság állított ki a maga kebeléből, hanem a nemesség adott jószágainak nagysága, jobbágyainak száma szerint katonákat.) Az egyh. és világi urak azt is megtehették, hogy váraik őrzésére, családjuk szolgálatára is beosztották őket (az →egyházi nemesek egy része közülük származott). A honvédelem fő elemei ezután: a kir., főpapi, tiszti (nádor, erdélyi vajda, bánok, stb.), főúri bandériumok, a ~ és a nemesi fölkelés. Egy katona kiállításának portaszámait a szükség szerint változtatták. 1397-1526: az alkalmanként hadbavonult telekkatonák száma 10-40.000 fő lehetett. Az 1458-i ogy. határozata után a ~ köteles volt külhonban is hadakozni. 1526 u., a tör. hódítás korában a zsoldos hadsereg mellett létezett, szerepe volt 1704-11: a Rákóczi-szabharc hadszervezetében. 1715: az állandó hadsereg megszervezésekor sem szüntették meg, 1848: a jobbágyfölszabadítás szüntette meg. B.A.-88


1405. 1. országgyűlés Mo-n a városokkal

1405-ben a király városi dekrétumokat bocsátott ki, ezek a törvények a városok és polgárságuk pozícióit erősítette; egyebek közt szentesítette a városok jogát a lakosaik feletti önálló ítélkezése, bíráit pallosjoggal ruházta fel. Az 1405. évi dekrétumoknak már a bevezetője is falvakat emel mezővárosi, mezővárosokat városi rangra, és elrendeli a védőfalak építését.


1410. Zsigmond német kir.

Luxemburgi Zsigmond (németül Sigismund von Luxemburg), (Prága, 1368. február 14. – Znaim, Morvaország, 1437. december 9.) magyar, német és cseh király, német-római császár, a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodója volt. Zsigmond a hercegi birtokáról Luxemburginak nevezett német eredetű uralkodócsaládból származott. Nevéhez fűződik az utolsó összeurópai keresztes hadjárat megszervezése (1396), a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása (1417), és a huszitizmus elleni harc megkezdése. Magyar királyként elsősorban Dalmácia elvesztésével, Visegrád és Buda nyugati színvonalú kiépítésével, illetve az Oszmán Birodalommal szembeni defenzívába vonulással, a végvárrendszer kiépítésével, valamint törvényeinek gazdasági és jobbágyokkal kapcsolatos előremutató jellegével írta be magát a történelembe. Fiú örökös hiányában utódjául lánya férjét, Habsburg Albertet jelölte.


1410. grünwaldi csat. lengyel+litván - német lovagr.

A grünwaldi csata vagy tannenbergi csata (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg 1410. július 15-én a Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelme a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket. A csatát Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark), Faulen (Ułnowo) és Ludwigsdorf (Łodwigowo) falvak közötti területén vívták.

Az ütközet az 1409–11-es lengyel–litván–lovagrendi háború keretében zajlott és a lengyel-litván szövetséges hadak győzelmével zárult. A grünwaldi ütközet a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete volt, egyes források szerint majdnem negyvenezren haltak meg a harcokban. A győzelem következtében a lovagrend ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésének, az ún. Drang nach Ostennek.

A csatatéren számos nép csapott össze. A szövetséges sereg egy részét oroszok tették ki A más nemzetiségű hadak némelyikét saját uralkodójuk vezette. A litvánok tatár lovassága élén Dzsalál ad-Dín, az Arany Horda majdani kánja állt. A lengyel had soraiban harcoló moldvaiakat Sándor fejedelem (rom.: Alexandru cel Bun) vezérelte.

A győztesek ugyanakkor a lovagrend központját, Marienburgot (Máriavár) nem tudták bevenni, egyfelől azért, mert a győzelmüket áldomással ünnepelték, másrészt annyira kimerültek, hogy pihenőt kellett tartaniuk. Az sem kizárt, hogy jelentős számú veszteségük pótlása és a sorok rendezése is időbe telt.


1415.júl. konstanzi zsinat (királyi fôkegyúri jog)

A konstanzi zsinat 1414-től 1418-ig ülésezett. Összehívásának és a 38 évig tartó nagy nyugati egyházszakadásnak legfőbb oka az volt, hogy az Avignonban maradt bíborosok nem fogadták el a megválasztott római pápát. A katolikus egyháznak egyszerre két, sőt később három pápája is volt, és senki nem volt biztos benne, melyikük a törvényes. Az egyházszakadást felszámoló 16. egyetemes zsinatot 1414. november 5-én nyitotta meg Konstanzban XXIII. János ellenpápa. Egészen az 1814-ben tartott bécsi kongresszusig a konstanzi zsinat maradt Európa legnagyobb diplomáciai eseménye. A zsinat a konstanzi Miasszonyunk székesegyházban (Münster Unserer Lieben Frau) ülésezett.

A zsinatra az "öt nemzetet”, az itáliaiakat, az angliaiakat, a németeket, a franciákat, a spanyolokat és a bíborosok kollégiumát Luxemburgi Zsigmond kezdeményezésére azért hívták össze, hogy megszüntesse a nyugati nagy egyházszakadást (görögül:skizma), megjavítsa a meglazult egyházi fegyelmet és helyreállítsa a keresztény hit egységét. A zsinatot kölcsönös megegyezéssel a legtekintélyesebb párttal rendelkező XXIII. János ellenpápa és Zsigmond császár hívta össze 1414. november elejére Konstanzba. A megnyitás november 5-én, az első nyilvános ülés november 16-án zajlott. A zsinaton végül 1417. november 11-én egyhangúan Colonna Ottót választották pápává, aki november 21-én V. Márton néven kezdte meg pontifikációját. Ezt követően az új pápa Zsigmond királlyal 1418. április 22-én a zsinatot berekesztette

A főkegyúri jog tartalma

A magyar királyt apostoli minősége, évszázados hagyományok és a pápa hozzájárulása alapján az egyház és a felekezetek feletti legfőbb felügyeleti jog, új püspökségek, káptalanok, apátságok, más egyházi szervezetek és méltóságok alapításának joga illette meg. Ezeket átszervezhette, megszüntethette, egyesíthette. Kinevezhette és áthelyezhette az érseket, püspököket, apátokat, prépostokat, és kanonokokat. Magánkegyuraságokat és egyházi alapítványokat engedélyezhetett, és azok felett a felügyeletet gyakorolta; rendezhette az egyházi javadalmakat, élvezte azok intercalaris (a betöltetlenség idejére eső) jövedelmeit, engedélyet adott az egyházi javak elidegenítésére és megterhelésére, jóváhagyta a vallás- és tanulmányi alap költségvetését és zárszámadását stb.


1415.jul.6. Husz máglyahalála

1415. július 6-án égették meg a máglyán Husz János cseh prédikátort, John Wycliffe angol hittudós tanainak hirdetőjét, a róla elnevezett huszita egyház szellemi atyját. Husz – többek között – a pápai főhatalom megkérdőjelezésével, a Bibliához való visszatéréssel, és a két szín alatti áldozással a reformáció legfontosabb előfutára lett, aki tanaiért életét is feláldozta.

Husz János – a vezetéknevét adó – Husinec faluban látta meg a napvilágot, feltehetően az 1369-es esztendő során. Tanulmányait Prága egyetemén végezte, majd pappá szentelték, a századforduló után pedig a filozófiai fakultás rektori feladatait is ellátta. Husz minden bizonnyal itt ismerkedett meg a 14. század végi angol prédikátor, John Wycliffe tanaival, aki tagadta a pápa egyház feletti főségét, a papság apostoli szegénységének visszaállítása érdekében prédikált, és azt vallotta, hogy az igaz keresztény vallásgyakorlás csak a Szentírás betűjének szigorú tiszteletével lehetséges. Az angol–cseh udvarok házassági kapcsolata révén a wycliffe-i eszmék 1400 körül jutottak el Prágába, és hatalmukba kerítették Huszt, aki 1402 után a Betlehem-kápolna szószékéről és egyetemi katedrájáról elterjesztette azokat egész Csehországban.


1419.jul. 30. Huszita felkelés Prága

1419. július 30-án foglalta el a Jan Zelivsky huszita pap által feltüzelt tömeg a prágai – Nové Mestóban álló – Új Városházát, majd az ablakokon kihajította az épületben tartózkodó városi elöljárókat. Ez az esemény volt az úgynevezett első defenesztráció, mely a huszita háborúk nyitányának bizonyult.


1419. Zsigmond cseh király

Zsigmond magyar és cseh király, német-római császár, (Luxemburgi),*1368, +1437. IV. Károly császár fia, 1378-ban brandenburgi őrgr. lett, 1379 óta Nagy Lajos magyar király udvarában nevelkedett, mint Nagy Lajos leányának. Máriának jegyese, akit 1385-ben már mint magyar királynőt feleségül is vett. Mivel Mária a D.-vidéki fellázadt főurak fogságába került, e zavaros helyzetben a magyar rendek elismerték magyar királynak. Z.-nak sikerült nejét kiszabadítani s a D.-vidéki lázadást elnyomni, de idegen környezete, pazarlásai, önkényeskedése miatt a magyar urak nagy része hamar elfordult tőle, (Hont és társai felkelése, 1393). Külpolitikája sem volt sikeres. A török veszedelem feltartóztatására a Ny.-i államok segítségével valóságos keresztes hadjáratot vezetett, de Nikápolynál, (1396) súlyos vereséget szenvedett. Z. a vereség után csak néhány hónap múlva tért vissza az országba s mivel az elégületlen főurak felkelést szítottak ellene, néhányat közülük felkoncoltatott.


1422-1461 VII. Károly francia király

VII. (Győzedelmes) Károly, franciául Charles le Victorieux (Párizs, 1403. február 22. – Mehun-sur-Yèvre, 1461. július 22.) Franciaország királya (uralkodott 1422. október 21-tól haláláig), VI. (Őrült) Károly és Bajor Izabella királyné fia, a Valois-ház ötödik királya volt.

1422-ben úgy került trónra, hogy apja korábban kizárta az öröklésből, és országa egyik részét az angol VI. Henrik nevében igazgatták, a Burgundi Hercegség pedig önálló, vele ellenséges politikát folytatott. Károlynak azonban – nem kis mértékben az uralkodása alatt fellépő Jeanne d’Arcnak köszönhetően – sikerült diadalmasan befejezni a százéves háborút. Ezekkel a harcokkal párhuzamosan saját trónörökösével és az önállósodó francia főurakkal is fel kellett vennie a küzdelmet, akiket csak fia tudott végleg letörni.


1431-tôl Zsigmond lombard király

1431. november 28-án Zsigmondot Milánóban a lombard vaskoronával Itália királyává koronázta Bertalan milánói érsek. Hosszúra nyúlt tárgyalássorozat után másfél esztendővel később, 1433. május 21-én vonult be aranybaldachin alatt kísérete élén a király Rómába, hogy elnyerje immár ötödik, de legfényesebb koronáját, a német-római császárokét. A koronázásra pünkösd ünnepén, május 31-én került sor. A Szent Péter-templom előtti téren Róma város szenátorai várták a királyi menetet, az előcsarnokban a pápa foglalt helyet a bíborosi testülettel és a pápai udvartartás tagjaival. Zsigmond lábcsókra járult a pápa elé, majd a bazilika kapujában letette az esküt. Zsigmondot innen a szomszédos S. Maria in Turribus-templomba vezették, ahol felöltöztették a koronázási ruhába, majd a Szent Péter-székesegyház kanonokjai körmenetben kísérték a bazilikába. A köszvénye miatt kísérői karjára támaszkodó Zsigmondot a bíborosok felkenték a szent olajjal, ezután a szokásos imák elmondása közepette IV. Jenő pápa fejére tette a császári koronát, kezébe adta az oltárról elvett országalmát, jogart, majd a kardot. Az ünnepélyes mise végeztével a bazilika lépcsői előtt a pápa felszállt a rá várakozó öszvérre, melyet az újdonsült császár zablájánál fogva néhány lépést vezetett, majd lóra szállva visszakísérte a pápát palotájába. Zsigmond császárrá koronázása lovaggá ütésekkel, majd fényes lakomával ért véget.


1433. Zsigmond NR császár


1434.máj. lipanyi csata (táboriták - kelyhesek)

lipanyi csata, 1434. máj. 30.-31.: a →huszita háború döntő csatája, melyben a →táboriták végleges vereséget szenvedtek. - A →husziták eddig sorra megverték az ellenük küldött birod. keresztes seregeket, mélyen betörtek ném. és m. területre. Cseho. rendkívüli mértékben kimerült, ezért 1434. III: a huszita és kat. cseh és morva nemesség ligát alkotott a radikális táboriták ellen; csatlakozott hozzájuk Prága óvárosa is. - A kb. 25 ezer főnyi nemesi had (vezére Borek de Milihinek, Žiška egykori fegyvertársa) 11 soros szekérvára állt szemben a táboriták Prokop vezette kb. 18 ezer fős seregének 6 soros szekérvárával. - A nemesi had helyváltoztatásokkal azt a látszatot keltette, mintha megzavarodott volna, kitörve váraikból színlelt rohamra indultak. Miután az ellenség elsütötte az ágyúit, menekülést színleltek. A táboriták és árvák erre üldözni kezdték őket; amikor már elég messze voltak szekereiktől, a nemesek oldaltámadásokkal elvágták őket szekérváraiktól. A küzdelem egész nap és éjjel tartott, a táboriták fő erejét megsemmisítették. Elesett Prokop és Prokupek mellett a parancsnokok és papok többsége, kb. 13 ezer katona (akik néhány éve még Közép-Eu. rémei voltak), köztük sokan olyanok, akik megadták magukat, de lemészárolták őket. Az egész tábor, minden szekér, ágyú, fegyver és zsákmány a nemesi hadé lett. A kb. 700 foglyot csűrökbe zárták, s ott elégették őket. A huszita veszedelem ezzel véget ért Közép-Eu-ban.


1435. 1. rendi országgyűlés MO-n

1435 Pozsony Zsigmond dekrétumai a hadügy és bíráskodás reformjáról


1437. parasztfelkelés Erdélyben

erdélyi parasztháború, 1437. márc.-1438. febr.: Erdélyben későn fejlődött ki a feudális rend, s a 15. sz. elején még sok szabad pásztor és paraszt élt itt, kik nem régen jutottak jobbágysorba. Súlyos terhet jelentett a pénzben történő adózás, különösen, ha a földesurak jó pénz kibocsátása után akarták egyszerre beszedni a pénzrontás miatt több évig nem szedett adót. A parasztok helyzete a nemesi vm-kben volt a legsúlyosabb. 1417: Torda vm-ben, 1430: a Székelyföldön már volt kisebb fegyveres fölkelés. Az elégedetlenséget tovább erősítette az 1434. V. 30-i lipanyi csata után Erdélybe menekült huszita papság, majd 1436 őszén az eretnekség fölszámolásán fáradozó Marchiai (Szt) Jakab inkvizítor tevékenysége. Zsigmond kir. 1433: pénzrontással élt, Lépes György erdélyi pp. 3 é. nem szedte be a tizedet, 1436: viszont jó pénzben követelte a hátralékot. Erre Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok vm. parasztjai fegyvert ragadtak és 1439. III: a Dés melletti Bábolna hegyen tábort vertek. A 700 m magas hegy jó védelmet biztosított seregüknek. A m. és rum. parasztok ismertebb vezetői Budai Nagy Antal diósi jobbágy, Világosberki Oláh Mihály bíró és Vajdaházi Nagy Pál voltak. Uekkor Kardos János vezetésével megmozdultak a Szászföld és az erdélyi →Fehér vármegye parasztjai is. A parasztok tárgyalások útján akarták rendezni sérelmeiket az adószedés, a szabad költözési jog s az őket terhelő katonai szolgálat ügyében. Az erdélyi rendek seregeinek többsége a török ellen harcolt, de maradék erőikkel Csáki György vajda, Lépes Loránd alvajda és Lépes György pp. vezetésével a fölkelők ellen vonultak. A jobbágyok a fegyveres összecsapást elkerülendő követeket küldtek Csáki vajdához, de ez a követeket megölette. A jobbágyok már értek el kisebb hadi sikereket a nemesek ellen, VII. elején Csáki mégis támadást kísérelt meg Bábolna enyhébb lejtőjén. Ezt a felkelők visszaverték. A nemesek tárgyalásokra kényszerültek és VII. 6: a kolozsmonostori apátságban egyezményt kötöttek, mely felére csökkentette a tizedet, eltörölte az úri kilencedet, helyreállította a jobbágyok szabad költözési jogát, megszabta a jobbágyok katonai szolgálatának mértékét, biztosította a fölkelésben részt vettek büntetlenségét. A földesurak mindezt csak megtévesztés céljából hagyták jóvá, s futárt küldtek a török ellen küzdő seregnek, hogy minél előbb térjen haza. A fölkelők többsége Bábolnán maradt, kisebb csop-jaik itt-ott összecsaptak a nemesekkel. A m. rendek, a székely és szász székek vezetői 1437. IX. 16: Kápolnán (Belső-Szolnok vm.) szöv-et (uniót) kötöttek egymással; IX. végén Csáki György a török ellen harcoló csapatoktól s a szászoktól segítséget kapott, majd a jobbágyok ellen indulva IX. 25: Dés közelében, Apátinál (Doboka vm.) a Szamos partján csapott össze velük. A jobbágyok a nemesi sereg támadását újra visszaverték. Ezután a nemesek és a jobbágyok 16-16 képviselője X. 6: megkötötte az apáti egyezséget amit X. 10: átirattak a kolozsmonostori konventtel (II. kolozsmonostori egyezmény), melynek pontjai az elsőéhez hasonlóak, de a jobbágyok enyhítettek követeléseiken, mivel katonai helyzetük kedvezőtlenebbé vált. A béke nem állt helyre. A jobbágyok D felé vonultak vissza, még visszaverték Losonci Dezső erdélyi vajda bandériumának támadását, majd miután a város szegényei megnyitották előttük a kapukat, bevonultak Kolozsvárra. Innét kiindulva ostromolták meg a környék nemesi udvarházait, s dúlták föl a kolozsmonostori apátságot is. 1437. XII. 10-14: a nemesek ostrom alá vették Kolozsvárt. Úgy látszik, hogy a fölkelők 1438. I: derekán kitörtek a városból, s a csatában Budai Nagy Antal elesett. A város a nemesek kezére került, s II: már csak kisebb jobbágycsapatok harcoltak. A fölkelők elfogott vezéreit kivégezték, a jobbágyokhoz csatlakozott kisnemeseket bíróság elé állították, Kolozsvár elvesztette kiváltságait. A vereség nem rontotta lényegesen a jobbágyok helyzetét, a megtorlás nem volt olyan erős, mint 1514-ben, s a néhány év múlva erdélyi vajdává emelkedő Hunyadi János a jobbágyok helyzetének javítására törekedett.


1437-1439 Habsb. Albert magyar király

Habsburg Albert (Bécs, 1397. augusztus 16. – Neszmély, 1439. október 27.) mint V. Albert osztrák herceg (1404–1439), mint II. Albert német király (1438–1439), mint I. Albert Magyarország (1437–1439) és Csehország királya (1438–1439). Az első Habsburg a magyar trónon.


1437.jul. kolozsmonostori egyezmény , 3 rendi nemzet

1437. július 6-án kötötték meg az erdélyi nemesek és a parasztfelkelés vezérei a kolozsmonostori egyezményt, melyben a fellázadt jobbágyok számára számos kedvező intézkedést helyeztek kilátásba. A szerződés pontjai sosem léptek életbe, a Budai Nagy Antal által vezetett fegyveres harcot ugyanis az erdélyi rendek – Csáki László vajda irányításával – 1438-ra sikeresen leverték.


1437.szept. kápolnai unió

1437. szeptember 16-án hozták létre az erdélyi magyar, székely és szász nemzetek vezetői a kápolnai „testvéri” uniót, hogy egyesíthessék erőiket a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelőkkel szemben. Bár a háború négy hónappal később befejeződött, a három nemzet uniója több évszázadon át fennmaradt, és egészen 1848-ig meghatározta Erdély politikai berendezkedését.


1439-1444 Ulászló magyar király

Magyarországon I. Ulászló, Lengyelországban III. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk[1]) (Krakkó, 1424. október 31. – Várna, 1444. november 10.) Jagelló-házból származó magyar király és III. Ulászló néven lengyel király is. Lengyelországban 1434. június 1-jétől, Magyarországon 1440. július 17-étől haláláig uralkodott. Apja II. Ulászló lengyel király, a Jagelló-ház első jelentős uralkodója, anyja II. Ulászló negyedik felesége, Holszański Zsófia volt.


1441. Hunyadi 1. gyôzelme a török felett

Hunyadi János első sikereit 1441-42-ben aratta Erdélyben, ahol a támadó török hadakra mért meg-semmisítő vereséget. E győzelmek méltán váltottak ki lelkesedést a keresztény világban, hisze n európai sereg még soha nem győzedelmeskedett ekkora túlerőben lévő oszmán had felett. Hunyadi sikereinek hatására megszületett a török elleni európai összefogás gondolata, a lelkesedésnek azonban nagyobb volt a füstje mint a lángja.


1442. Hunyadi gyôz Gyulafehérvárnál a török felett

A török ellen több ütközetet vív Erdélyben. Marosszentimrénél vereséget szenved, Gyulafehérvárnál pedig győz.
Serege:

  • Kisebb létszámú, gyakran parasztokkal és zsoldosokkal erősít
  • Offenzív fellépés, átkaroló hadművelet, váratlan támadás
  • Fegyelmezett, zárt alakulat, sokféle fegyvernem összehangolt támadása
  • Huszita szekérvár


1443. Téli hadjárat


1444.jun. drinápolyi béke

1442. június 12. drinápolyi béke:

  • Hadisarcot fizet a török a magyarnak
  • Hadifoglyok hazaengedése
  • Brankovics György, szerb despota visszakapta 24 várát és birtokait is, ami által Magyarország védelme délebbre húzódott
  • 10 évre kötötték

A békét Váradon Brankovics és Hunyadi is szentesítette. Az európai és pápai nyomás hat Ulászlóra, mely szerint a háborút folytatni kell. Ezért 1444 nyarának végén újra háborúznak.

A sereg felére apadt. Brankovics távolmaradt, a genovai hajósok hozták a török utánpótlást, és a velencei hajózár nem tudta meggátolni ezt.


1444.nov.10. várnai vereség

A várnai csata, 1444. november 10.

 

Az egykori csatatér ma Ulászló mauzóleuma Hunyadi szobra A jelképes szarkofágok A török halomsír

II. Murád szultán miután 1440-re megszilárdította birodalma rendjét, haderejével Magyarország ellen fordult. Elsőként Nándorfehérvár elfoglalására tett kísérletet, de nem járt sikerrel. 1242-ben az Erdélyre törő seregei ismét vereséget szenvedtek. A keresztény Európa fellelkesült a győzelmeken és 1243-ban keresztes hadjárat megindítására vették rá a magyar uralkodót, melynek végső célja Drinápoly elfoglalása és a török Európából való kiűzése volt. A 35 000 fős sereg július végén indult el a „hosszú hadjáratra” azzal az ígérettel, hogy a keresztény flotta megakadályozza az anatóliai török csapatok átkelését a Boszporuszon. Sajnos a csekély létszámú hajóhad nem volt képes teljesíteni a feladatát, így a Hunyadi vezette seregnek a teljes török haderővel kellett szembenézni. A több győzelmet hozó hadjáratot végül december közepén kellett félbeszakítani, mivel a hadvezetés belátta, hogy a kedvezőtlen téli viszonyok között, akadozó utánpótlással nem képesek teljesíteni a kitűzött célt. A hadjárat kudarca ellenére a kivívott győzelmek táplálták a lelkesedést és már 1444 áprilisában megkezdődik az újabb hadjárat előkészítése. Az idő kedvezőnek tűnt, mivel a török birodalmat a Karaman Emírség lázadása meggyengítette. Valószínűleg ez vezetett Murád szultán békeajánlatához melyet Ulászló augusztus 15-én fogadott el. A szerződés azon kívül, hogy 10 évre szavatolta a békét, rendkívül kedvező feltételeket tartalmazott, többekközött Szerbia, Bosznia és Havasalföld kiürítését.

A pápai diplomácia azonban nem nyugodhatott bele a török európai jelenlétének szentesítésébe. Ismételten a keresztény államok és a hajóhad segítségét felkínálva sikerült rábírni a királyt újabb hadjárat megindítására és ezzel az esküszegésre. A hosszú hadjárat kudarca után, meggondolatlanságnak tűnhet, hogy Ulászló csak fele akkora sereggel, majdnem két hónappal később, 1444 szeptember 22-én lépett az ellenség földjére Orsovánál. Útjuk során több várat elfoglalva törtek Várna felé, hogy azután a flotta támogatásával haladjanak Drinápolyig.

 

Csata Várnánál

 

A keresztény sereg utolsó egységei november 9-én érték el a várost, mely a többi környékbeli erődökkel együtt megnyitotta kapuit a sereg előtt. A fáradt katonák a város falai előtt húzták fel sátraikat, melyek legalább másfél négyzetkilométeres területet borítottak el. A délutáni órákban feltűntek nyugatról az első török csapatok. Könnyűlovas akindzsik csoportjai nyargaltak a síkon, mögöttük pedig az egyre erősödő zaj és porfelleg jelezte a szultán seregének érkezését. Az est leszálltával tüzek gyúltak a hegyoldalakon és a síkon.

Várna a Fekete-tenger egyik öblének partján fekszik. A szárazföld felől egy nyugat-keleti irányú völgyteknő fut ki itt a tengerig, melynek legmélyebb részét a Várnai-(régebbi nevén Devnyai) tó tölti ki. A tenger és a tó között mocsaras terület húzódott. A várostól északra és délre egyaránt meredek löszös partfal határolja a tengerpartot, egyedül az öböl sarkában fekvő kikötő körzetében kínálnak lankás dombok nyugodt leereszkedést a tengerhez. A várnai tó partjától északi irányba a terep fokozatosan emelkedik a 340 méteres Planova csúcsig. A hegy meredek része és a tó között egy 2,5-3 km széles terület kínál lehetőséget a lovasság megütközésére.

 

Az est leszálltával a sereg vezetői haditanácsot tartottak a király sátrában. Ulászló csalódott és dühös volt. A kereszténység összefogásának ígérete rábírta, hogy megszegje a szegedi békét. Hadjárata során sikeresen eljutott Várnáig, azonban nemhogy a támogató hajóhad nem várta, hanem a török sereg átkelését sem akadályozták meg Ázsiából. Nyilvánvaló volt, hogy Várnánál csapdába kerültek. Délről a Várnai tó és a mocsarak gátolták a mozgást, nyugat és észak felé pedig a jelentős létszámfölényű török sereg vágta el az utat. Cesarini pápai legátus azt javasolta, hogy a harci szekerekkel erősítsék meg a tábort és ott védekezzenek míg a támogatás beérkezik. A javaslat Hunyadiból heves ellenkezést váltott ki. Nem hitt a keresztény flotta beérkezésében és tudta, hogy a készleteik nem teszik lehetővé, hogy sikeresen védekezzenek utánpótlás nélkül az ellenséges terület belsejében, főleg nem a közelgő téli hónapokban. Másrészt azzal is tisztában volt, hogy a magasabb harcértékű keresztény sereg csak támadó tevékenységgel tudja kompenzálni létszámbeli hátrányát. Ezért a csata másnapi megvívása mellett tört lándzsát. A haditanács végül ezt fogadta el és megbízták a harcrend megalakításával. 

 

 

 

A törökök által alkalmazott harceljárás a nomád lovasíjász türk taktika továbbfejlesztett változata volt. A csatarend egy aktív támadó és egy helytálló csoportból állt. A csatarend közepén rendszerint a zsoldos gyalogság fegyelmezett tömege helyezkedett el árkok és egyéb akadályok mögött. Nem vettek részt a támadásban, hanem a csatarend biztosítása érdekében pozíciójuk megtartására törekedtek. A harc során íjat – a későbbiekben puskát – valamint közelharc fegyvereket alkalmaztak. A szárnyakon állt a lovasság, mely az ellenfél erőinek átkarolására és a szilárdan álló centrummal együttműködve, erőinek szétzúzására törekedett.

A keresztény sereg legmagasabb harcértékű és egyben csatadöntő egységét a nehézlovasság alkotta. A tetőtől talpig acél vértbe öltözött lovasok lándzsával, karddal és egyéb közelharc fegyverekkel voltak felszerelve. A harcban igyekeztek fenntartani a zárt rendet. Ennek érdekében a lovaikat láncokkal egymáshoz kapcsolták (- legalább is a források leírása szerint. Az egységes arcvonal fenntartása szempontjából célszerűnek tűnik ez az eljárás, azt azonban nem ártana egyszer a valóságban is kipróbálni, hogy miként lehet így rohamot végrehajtani és harcban mozogni – a szerző megjegyzése) és így zúdultak előreszegezett lándzsákkal az ellenség sorai közé. Amikor a páncélos ék behatolt a csatarendben álló gyalogság, de főleg lovasság közé, a lándzsák okozta sérülések miatti zavar kedvező helyzetet teremtett, hogy  azután a kötelék fenntartásával közelharcban felmorzsolják az ellenséget. A nehézlovasság lovainak jelentős részét is páncél fedte, így a közelharcban nagy volt a túlélési esélyük. A páncél viszonylag nagy súlya és zártsága ellenére elegendő mozgásszabadságot

Adott viselőjének a hatékony harchoz, azonban a sisak szűk látórései jelentős holtteret hagytak a harcos környezetében, így csak a szemből jövő támadást volt képes érzékelni. Ezért volt fontos, hogy a zárt rend fenntartásával a harcosok egymást fedezték.

 

Hunyadi mivel jól ismerte a török a taktikát a csatarend felállításakor a rendelkezésre álló csapatokat viszonylag széles arcvonalon, több önállóan is harcolni képes csapatban állította fel. A török átkarolási kísérletek kivédésére a balszárny közvetlenül a Várnai tó partján fejlődött fel, öt önállóan vezetett mintegy 1000 fős bandériumban, zömében erdélyi vitézekből. A szárny parancsnoka Szilágyi Mihály volt. A jobbszárny felállításánál az lett volna a legkedvezőbb ha az a Várnától északra emelkedő dombokra támaszkodhat, azonban ehhez nem volt elegendő a rendelkezésre álló sereg. Ezért a jobbszárny szélére az itt álló lovascsapatok mögé építtette a szekérvárat, melybe a gyalogságot és a lövegeket helyezte.  A jobbszárny szintén öt 1000-1000 fős lovascsapatból állt, Rafael boszniai püspök, Rozgonyi Simon egri püspök, Thallóczy Ferenc horvát bán, Julián bíboros és Dominis János nagyváradi püspök vezetése alatt. Ez utóbbi egyben a jobbszárny parancsnoka is volt és a csapatában lengyel vitézek is harcoltak Bobritz Leko és Tarnov János parancsnoksága alatt. A középen a király magyar és lengyel házi csapatai és zsoldosai állottak a nagy királyi zászlóval két bandériumba alakulva, melyek mindegyike 2000 lovasból állt. Az egyiket Báthory István, a másikat Losonczi Bánffy László vezette. Ide sorolt be a nógrádi bandérium is fekete zászlajával. A két szárny és a középhad alkotta az első harcvonalat. Mögöttük 4000 oláh lovas várakozott, készenlétben a szárnyak biztosítására és a megvert ellenség üldözésére. A király és Hunyadi 500 válogatott vitéz élén mozogtak a sorok mögött, hogy szükség esetén beavatkozzanak a harcba. Ezt a magas harcértékű csapatot általános tartaléknak tekinthetjük.

Elővigyázatosságból Hunyadi harci szekerekkel záratta le a hegyről a síkságra vezető mély patakvölgyeket, nehogy a törökök észrevétlenül a táborhoz juthassanak, a Várnába nyugatról vezető út két oldalára pedig hadigépeket és tüzérséget állított míg a sereg felállt.

 

A csatatér helyének behatárolásánál a kútfőkben fellelhető adatokat kell alapul vennünk. A török sereg csatarendje, - valószínűleg a török jobbszárny arcvonala – Várnától 4000 lépésre volt. A keresztény balszárny, a táborból kivonulva, attól ezer lépésre állt fel. A jobbszárny a várostól 2000 lépésre távolodott el, így a keresztény sereg arcvonala egy 4000 lépés hosszú ívet alkotott. Persze ezt nem úgy kell elképzelnünk, hogy az arcvonalon végig katonák álltak, hanem erre a képzeletbeli ívre zárkóztak fel a bandériumok, kisebb-nagyobb távközökkel. A keresztény tábor valószínűleg a város előtt a tenger és a Várnai tó között húzódó mocsártól északra feküdt.

 

 A hajnali órákban törökök is megkezdték az előrenyomulást. A ruméliai hadtest 25 00 harcosa Daud ruméliai beglerbég parancsnoksága alatt a tó és az út között, az anatóliai hadtest pedig Karadzsa anatóliai beglerbéggel az út és a hegy között vonult Várna irányába. Őket követte az úton a szultán kíséretében 10 000 janicsár és 3000 portai szpáhi. A ruméliaiak és az anatóliaiak egy a hegyekből a tóba folyó patak partjáig haladtak, ahol csatarendbe álltak. A szultán az első harcvonal mögött magasodó trák halomsíroknál állt meg, körülötte a janicsárok négyszöget alkottak. Állásukat sánccal, árokkal, kihegyezett karókból készült akadállyal és gerendapalánkkal erősítették meg. Mögöttük általános tartalékként és a csatarend hátának biztosítására az udvari szpáhik álltak. A török seregben jelentős létszámú irreguláris könnyűgyalogos (azab) és könnyűlovas (akindzsi) is harcolt, akik már az előző nap délutánján felhúzódtak a hegyoldalba és igyekeztek a keresztény sereg jobb oldalába kerülni. A török főerők támadásának tengelye az út lett volna Várna irányába.

Még tartott a törökök szétbontakozása, amikor zivatar söpört végig a tájon. A szél hatalmas port kavart és megszaggatta a keresztények zászlóit. A rossz időt kihasználva a török irreguláris csapatok megközelítették a keresztény jobbszárnyat és a terep rejtekéből nyilazással és rácsapásokkal zaklatták őket. A csapatok, hogy számukra előnyösebb helyen harcoljanak, visszahúzódtak a szekérvárhoz, majd megfordulva az utánuk nyomuló akindzsik és azabok tömegébe rontottak. A rohamuk elsöprő erejű volt. Harcolva jutottak el ismét a hegy lábáig, azonban időközben az irreguláris csapatok korábbi előrenyomulását látva az anatóliai hadtest erői is erre húzódtak így amikor a jobbszárny bandériumai idáig jutottak, itt már a magasabb harcértékű anatóliai harcosokkal találták magukat szembe akik rögtön támadásba lendültek. A túlerő elől először visszavonulnak, majd a rend felbomlása után riadtan menekülnek. Sokan a tenger irányába futnak, mások a Várnai tó keleti oldalán húzódó mocsarak felé. Az üldöző törökök összecsaptak a szekérvárban védekező gyalogsággal és fosztogatni kezdték a tábort. Hunyadi a mozgékony oláh lovasság élén indult támadásba a szétszóródott törökök ellen akik főként a zsákmánnyal voltak elfoglalva. A gyors oláh lovasoknak sikerül elkergetniük a törököket és az üldözés során kirabolták a török tábort is ahol jelentős zsákmányhoz jutottak. Sajnos ezzel befejezettnek tekintették a csatát és haza vonultak.

Időközben kemény összecsapás zajlott a keresztény balszárnyon is. Szilágyi lovasai sikeresen tartóztatták fel az ötszörös túlerőben lévő ruméliaiak rohamát. Hunyadi a török balszárny szétverése után a középhad élére állt és a ruméliai hadtest oldalába és hátába indított támadást. Rövidesen felbomlott a török jobbszárny és a keresztények megkezdték az üldözést.

Ezzel elérkeztünk a csata döntő pillanatához. Gyakorlatilag mindkét török szárny megsemmisült, a szultán a csatatér elhagyását fontolgatta, de az egyik főembere maradásra bírta. Hunyadi tudta, hogy a török lovasság üldözését annak teljes szétveréséig folytatni kell, nehogy később újra rendeződve visszatérjenek a harcba. Az üldözés megkezdésekor azt kérte a királytól, hogy maradjon a csatatéren a középhaddal, de ne indítson támadást a janicsárok ellen. Azok ugyanis nem estek pánikba, hanem fegyelmezetten várták, hogy utolsó csepp vérükig védelmezzék a szultánt. A török középhad szétveréséhez először rendezni kellett volna a sereget de leginkább a gyalogságot valamint a tüzérséget kellett volna átcsoportosítani.

Ulászló azonban másként látta a helyzetet. 500 válogatott vitéze élén a janicsárok sorai közé rontott. Átverekedték magukat az első sorokon és miközben a közelharc folyt, a király közvetlen kíséretével utat keresett Murád szultán felé. Az uralkodó állását palánk vette körül, melynek bejáratánál egy janicsár egység állt. Amikor Ulászló a lovagjai élén ideért, visszahúzódtak a sánc mögé. Egy kis időre szabaddá vált a bejárat és a király vakmerőn bevágtatott. „Gospodar Murad!” kiáltott a szultán felé, de a janicsárok már körül is vették. Bár vitézül harcolt a gyalogosok megsebezték a lovát és amikor a földre zuhant Kodzsa Hizir janicsár levágta a fejét és azt lándzsára tűzve a szultánhoz küldte.

 

Jan Matejkó festménye a csatáról

 

A csatával foglalkozó irodalom azzal magyarázza ezt a felelőtlen támadást, hogy a király - nem kis részben kísérete sugallatára – féltékeny volt Hunyadi hadisikereire és így próbálta megszerezni a végső győzelem dicsőségét. Magam részéről nem tartom valószínűnek, hogy ez lett volna az ok. Hunyadi hadvezér volt, a király hadvezére. Az ő sikerei Ulászló sikerei voltak. Az ifjú királyban a keresztény Alexandroszt látom, aki hadjáratot vezet a török Dareiosz ellen és a várnai síkon, - akár a nagy előd Isszosznál,- a „bajtársak” élén vakmerően támad a császárra.

Az üldözésből visszatérő Hunyadi megdöbbent a király halálán, de nem engedte elhatalmasodni a pánikot, inkább igyekezett újjászervezni a csapatokat. A katonák azonban már elveszítették a lelkesedésüket, ezért nem maradt más választása, mint parancsot adni a visszavonulásra.

Murád szultán a következő napot is a janicsár sáncban töltötte, mivel nem ismerte fel, hogy győzött. Hunyadi cselére gyanakodott és várta az újabb támadást. Csak akkor engedte kirabolni a keresztény tábort, amikor felderítői átfésülték a környéket és nem akadtak ellenségre. Győzött, de nem tudott örülni, hiszen hatalmas árat fizetett. „Jaj nekem, ha gyakran adódik nekem ilyen áron diadalmaskodnom!” – mondta amikor meglátta az elesett török harcosok holttesteit.

 

Várna látképe a XIX. században Várna 1897-es térképe
Piros nyilak jelzik a város erődítményeit
A város az 1900-as évek első felében


1446-1453 Hunyadi kormányzó

Luxemburgi Zsigmond halála (1437) új korszak nyitányát jelentette Magyarországon. A nagy tekintélyű király uralma népszerűtlen volt: békétlenkedtek a félreállított nagyurak, a háttérbe szorított köznemesség, az egyház pedig korábbi hatalmát akarta helyreállítani. A felgyülemlett feszültségek gyorsan kirobbantak, és másfél esztendő alatt semmissé tették Zsigmond életművét. Magyarországon a rendek vették át a hatalmat.

Zsigmond egyetlen lányát, Erzsébetet Habsburg Alberttel, Ausztria hercegével házasították össze. Albertet a bárók királlyá koronázták (1437–1439), de a választási feltételek igen súlyosak voltak. Az első Habsburg király ígéretet tett, hogy eltöröl minden Zsigmond által bevezetett “újítást és káros szokást”, azaz megszünteti az egyház adóztatását, ezenfelül mindenben, beleértve a királyi jövedelmek felhasználását és az országos tisztségek betöltését is, csakis a királyi tanács hozzájárulásával fog dönteni. A köznemesség hangulata azonban a bárók ellen fordult, ezért a király országgyűlést hívott össze, ami a rendek teljes győzelmét hozta. Az országgyűlés által elfogadott törvények szerint az udvar fölötti ellenőrzés joga immár nemcsak a királyi tanácsot, hanem az országgyűlést is megillette. Megtiltották a királynak, hogy külföldiekre tisztségeket bízzon vagy nekik birtokot adományozzon, kimondták továbbá, hogy a végek védelme a király kötelezettsége. Teljesen új törvény volt a nádorválasztás, melynek joga ezután az országgyűlést illette meg.

Albert váratlan halála után a magyar rendek I. (Jagelló) Ulászló lengyel királyt választották uralkodóvá (1440–1444). Ulászló megígérte, hogy feleségül veszi Albert özvegyét, aki az egyezkedés idején állapotos volt. Mivel Erzsébet fiúgyermeket szült, felrúgta a megállapodást, és a csecsemő Lászlót megkoronáztatta. Az ország megint két pártra szakadt. Két év elkeseredett harc után Erzsébet elismerte Ulászló királyságát, de fia trónigényéről nem mondott le. Erzsébet a megegyezés után pár nappal meghalt, a gyermek László király gyámjához, III. Frigyes bécsi udvarába került.

Az 1444 novemberében vívott várnai csatában elesett Ulászló király, a király nélkül maradt ország összeomlott. Az 1445-ös országgyűlés V. (Utószülött) Lászlót (1445–1452–1458) ismerte el királynak, a kormányzást pedig az országtanácsra és az abból kirendelt hét főkapitányra bízta.

V. László királlyá választásával a belpolitikai válság nem oldódott meg. A király ötesztendős volt, ráadásul III. Frigyes császár sem őt, sem a koronát nem volt hajlandó kiadni az országnak. A Szent Korona nevében kormányzó országtanács és a hét főkapitány a saját hatalmát építgette. Bonyolította a helyzetet, hogy a Délvidéket Cillei Ulrik tartotta a kezében. Az ország bárói elvben elfogadták V. László királyságát, a gyakorlatban azonban kisemmizték őt a hatalomból.

Az 1446-os országgyűlés a király kiskorúsága idejére Hunyadit az ország kormányzójává választotta. A hírneves hadvezér a belpolitikában nem bizonyult sikeresnek: az ország egységét nem sikerült helyreállítania, Cillei hatalmát kénytelen-kelletlen el kellett fogadnia. 1452-ben Frigyes kiadta az országnak V. Lászlót, Hunyadi pedig lemondott a kormányzóságról, de ezután is országos főkapitány maradt. Továbbra is ő rendelkezett az ország haderejével és a királyi jövedelmekkel. A többnyire Bécsben tartózkodó László teljesen Cillei Ulrik befolyása alatt állt.


1448. 2. rigómezei csat. (vereség)

A második rigómezei csata (gyakran csak rigómezei csata) 1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el.

Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60 000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24 000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállásának köszönhetően. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, ami a szárnyak megfutamodásához vezetett. Ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.

A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely János szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba, mint például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics György szerb despota elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki II. Murád szultánnak.


1450.k. könyvnyomtatás feltalálása , Guttenberg

A kínai/koreai nyomtatási módszerektől feltehetően függetlenül 1450-re egy mainzi aranyműves, Johann Gutenberg kitartó munkával kifinomította a mozgatható nyomóelemek széles körű használatának technikáját, ahol a különálló részek, a betűk összerakva képezték a szöveget. Ő volt, aki először használta az olajból készített nyomdafestéket, a rongypapírt, kifejlesztette a betűöntő eljárást, a szedéstechnikát, fából sajtóprést készített. Ugyanakkor az állítást, hogy Európában Gutenberg találta fel a könyvnyomtatást, páran vitatják és Costernek tulajdonítják a főbb érdemeket.


1451-1506 Kolonbusz élete

Ridolfo Ghirlandaio Columbus.jpg

Cristoforo Colombo vagy hagyományos magyaros nevén Kolumbusz Kristóf (portugálul: Cristóvão Colombo, spanyolul: Cristóbal Colón); Genova, Genovai Köztársaság, 1451. augusztus 25. és október 31. között – Valladolid, Kasztíliai Királyság, 1506. május 20.) olasz származású, a portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló utazó, tengerésztiszt, az amerikai kontinens felfedezője 1492-ben. Bár az első, Amerika földjére lépő európaiak a 10. századi viking hajósok voltak – feltehetően Leif Eriksson, esetleg Bjarni Herjólfsson és harcosai – de művelődéstörténeti szempontból Kolumbusz felfedezése vezetett a korabeli világkép dinamikus kitágulásához, az ő felfedezése nyomán indult meg az amerikai kontinens feltérképezése és kolonizálása.


1453-1457 V.László magyar kir.

V. László (Komárom, 1440. február 22. – Prága, 1457. november 23.) vagy más néven Utószülött László, csehül Ladislav Pohrobek, németül Ladislaus Postumus, horvátul: Ladislav V. Posmrtni, magyar, horvát és cseh király, Ausztria hercege, 1453-tól Ausztria első főhercege. A Habsburg-ház második uralkodója Magyarországon, és az egyetlen Habsburg-házi magyar király, aki Magyarországon született. A Habsburg-ház alberti (senior) ágának utolsó férfi tagja volt.


1453. Bizánc török kézre kerül


1455-1485 Rózsák harca Angliában

Rózsák háborúja néven ismert Anglia történelmében a York-ház és Lancaster-ház között az 1455–1485 időszakban a trón megszerzéséért vívott háború. Az elnevezés onnan ered, hogy a Lancaster-ház jelvényében piros rózsa, a York-ház jelvényében pedig fehér rózsa volt. A York-ház főként a városokra és a kisnemesekre támaszkodott, míg a főnemesek a Lancaster-házat próbálták hatalomra juttatni. A háború a nőágon a Lancaster-házból származó Tudor Henrik győzelmével ért véget, ezt követően a Tudor-ház 116 évig uralkodott Anglia és Wales felett.


A Tudor-ház rózsa-jelképe

Dinasztia alapítás:

A győztes Henrik a hódítás jogán elfoglalta a trónt és VII. Henrik néven 1485. október 30-án királlyá koronázták. Majd trónigényének és uralkodása jogosságának további megerősítéséért 1486. január 18-án feleségül vette néhai IV. Edward király legidősebb törvényes lánygyermekét, Yorki Erzsébetet, akinek ekkorra már egyik fiútestvére sem élt. Ezzel a lépéssel véget vetett a rózsák háborújának, kibékítette a két rivalizáló dinasztiát és megalapította a Tudor-házat


1456.jun.29. Pápa elrendeli a déli harangot

A déli harangszó minden nap déli 12 órakor megszólaló, az Úrangyala imádságra hívó harangszó. Az egész világon elterjedt szokás a katolikus templomokban, de Magyarországon sok helyen protestáns templomok is harangoznak délben. Az 1456. július 22-én kivívott törökök elleni győzelmet, a Nándorfehérvári diadalt, egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa a győzelmi örömhír megérkezésének napját – augusztus 4-ét, "Urunk színeváltozása" ünnepét – főünneppé nyilvánította, és az Imabulla korrekciójában a déli harangszóhoz hálaadó imádságot rendelt.


1456.jul. Nádorfehérvár ostroma

A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán több mint tízszeres túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd július 22-én Hunyadi János vezetésével a vár melletti csatában legyőzték a törököket.

Az ostrom első szakasza

A törökök július elején értek a vár alá, az ostrom július 4-én kezdődött. A földsáncokba helyezett tüzérség – huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú – kezdte meg ekkor a vár rombolását. II. Mehmed a jelek szerint csak egyetlen rohamot tervezett. A védőket kiéheztetéssel – az utánpótlás bejuttatását megakadályozó teljes ostromzárral – kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. A szultán ezzel – feltehetően az akkori nagy emberveszteség miatt – eltért a Bizánc ostrománál alkalmazott taktikától. A török szárazföldi csapatok csak a Duna és a Száva összefolyásának vár előtti részét szállták meg, és a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta.

Az ostrom részleteiről több szemtanú leírásából értesülhetünk. Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes – Kapisztrán János titkára, aki július 4-én nem követte mesterét, és a várban maradt – feljegyzése szerint „… tíz nap elteltével a vár valamennyi falát földdel tették egyenlővé…”. Kritobulosz, II. Mehmed életrajzírója szerint, „… a szultán […] a falat ágyúkkal részint egészen le is dönté. S a sereget részekre felosztván, betölteté velök a sáncárkot, hogy könnyű legyen a nehéz gyalogoknak a falra följutni.” Az ostrom első tíz napjában tehát a szultán számítása igazolódni látszott. Ha Tagliacozzo túlzott is, bizonyos, hogy a város és a vár falain javíthatatlan sérülések keletkeztek. A törökök eközben a tervezett roham műszaki munkálatait végezték.

Az ostrom első szakaszában a védőknek nem voltak veszteségeik, de a megnövelt létszámú sereg élelme fogytán volt. Hunyadi – bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral – tudta ezt, ezért, ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.

Az ostrom második szakasza, a török roham

A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. Kritobolosz leírása szerint Hunyadi „bemenvén a városba, csendesen ül vala, senki sem tudván a kívül lévők közül, hogy átkelt”. Nem valószínű, hogy II. Mehmed a dunai hajózár áttörése után ne tudta volna, hogy a várba erősítés érkezett, a magyar sereg számára azonban valóban előnyös lehetett az, hogy az átkelés éjszaka, a törökök elől rejtve történt, így a szultán bizonytalanságban volt a várat védő sereg és a Száva túlpartján letáborozott sereg nagysága felől. Thuróczi szerint mikor II. Mehmed értesült a dunai vereségről, a következőt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!” Valóban, a szultánnak még minden oka megvolt az optimizmusra, serege az elszenvedett vereség után is jelentős erőfölényben maradt. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat, és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. Az idő múlása – az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis és a tétlenségre ítélt hadseregekben szokásos problémák miatt – már nem kedvezett a török seregnek, ezért a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.

Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A török hagyományos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. (Történelmileg vélhetően több katona alakja testesül meg a fiktív Dugovics alakjában.) A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, a törököket viszont megzavarta. Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent a törökök hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak még bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra.


1456.jul.21. nádorfehérvári gyôzelem

A győzelem következtében az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. Ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, ugyanekkor kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai is. Így, mikor a törökök 1521-ben végül elfoglalták Nándorfehérvárt, Európa számára ennek már nem volt olyan súlyos következménye, mintha ez 1456-ban következett volna be.

Hunyadi a győzelem után nem üldözte a török sereget, de a rá jellemző lendülettel azonnal egy újabb törökellenes hadjárat tervezésébe kezdett. Tévesen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött az idő Bizánc felszabadítására és a török Európából való kiszorítására. A hadjárat megindítására nem maradt ideje, pestisjárványban augusztus 11-én elhunyt. Október 23-án Kapisztrán János is meghalt a járványban. A siker két ösztönzőjének halála elhamvasztotta a reményeket, az 1456 őszén Magyarországra érkezett keresztes sereg már nem vonult a török ellen. A nándorfehérvári győzelem így kihasználatlan maradt, ennek ellenére minden előzetes várakozást felülmúló haditettnek, a feudális Magyarország egyik legnagyobb katonai sikerének bizonyult.


1456. Moldva a török hűbérese

A Balkán teljes bekebelezése a XV. század végére fejeződik be. Kénytelen behódolni Bosznia, ahol a vezetőréteg áttért a mohamedán hitre, így megőrizhette birtokait, Ezzel megszületett a mohamedán délszláv nép a bosnyák. Havasalföld és Moldva, a két román fejedelemség is török hűbéres állammá válik, belső autóimát /önállóságot/ kapnak, de adót fizetnek, s seregeikkel is támogatniuk kellett a szultánt.


1457. Hunyadi László kivégzése

A források egybehangzó tanúsága szerint Hunyadi Lászlót 1457. március 16-án végezték ki, estefelé, a budai várban a Friss palota előtti Szent György téren. A hóhérnak csak negyedszerre sikerült elválasztania László fejét a testétől, amelyet később a budai Mária-Magdolna templom Krisztus-teste kápolnájában temettek el minden gyászpompa nélkül.

Portrait of László Hunydi 18. c..jpg


1458.jan. Szegedi egyezmény

Miután 1457 márciusában Hunyadi László feje lehullott Budán, öccse, Mátyás sorsa is nehézre fordult, az oligarchák által befolyásolt V. László (ur. 1453-1457) ugyanis Bécsbe, majd Prágába is magával hurcolta utódját. Magyarországon küszöbön állt a Garai-Újlaki-liga és a Szilágyi-Hunyadi-liga polgárháborúja, a feltehetően leukémiában szenvedő király azonban 1457 novemberében váratlanul elhunyt, ezzel pedig a hazai viszonyok gyökeresen megváltoztak. László halála után nem maradt értelme a bárói ligák fegyveres összecsapásának, ellenben annál több haszon származhatott abból, ha megegyeznek és közösen választanak uralkodót, akit együttesen befolyásolhatnak majd. Ezt maguk az érintettek is belátták, így Szilágyi Mihály és Garai László vezetésével 1458 januárjában tárgyalások kezdődtek Szegeden, melyek során a két bárói liga az édesapjának köszönhetően nemzetközi tekintéllyel is bíró ifjú Hunyadi Mátyás mellett döntött. Jóllehet, a későbbi korok retrospektíven értékelték a január 12-én aláírt szegedi egyezményt, a valóságban a bárók nem azt a tetterős királyt akarták trónra ültetni, akit később Mátyásban megismertek.

Szilágyi Mihály és Garai László a fent említett szerződésben számos olyan kitételt állított, ami a királyi hatalmat gyengítette: ilyen fék volt például Szilágyi gubernátori – kormányzói – kinevezése, Garai nádori tisztségének megtartása, a ligák által összeharácsolt királyi birtokok magánkézen hagyása, valamint a Mátyás és Garai Anna között tervezett házasság is. A szegedi egyezmény megkötése után a felek Budára vonultak, hogy a kompromisszumban foglaltakat az országgyűlésben is keresztülvigyék, vagyis a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem volt váratlan fordulat Mátyás január 24-i megválasztása. A Hunyadi-jelölt királyságát követelő budai és pesti tömeg, mely a legenda szerint később a Duna jegén ünnepelte az új uralkodót, sokkal inkább Szilágyi Mihály erőfeszítései következtében vonulhatott fel, a leendő gubernátor ugyanis nem csak familiárisaiból toborzott serege felvonultatásával, hanem egyéb módon is igyekezett keresztülvinni, hogy a szegedi egyezményben foglaltak tényleg megvalósuljanak.


1458.jan.20.-1490 Hunyadi Mátyás magyar király


1458. Galambóc várát elveszi a török, Mátyás visszafoglalja

Galambóc vára helyén egykor Columbaria római erőd állott. A várat a rácok (későbbi szerbek) építették, 1334-ben Károly Róbert hódította meg hadjárata során. 1387-ben Lázár szerb fejedelem ostromolta. A török először 1391-ben foglalta el, de ekkor még Perényi Péter visszafoglalta. A szerb várat 1427-ben szerződéssel szerezte meg Zsigmond király, de annak szerb kapitánya a töröknek adta át 12 000 aranyért. 1428-ban Zsigmond ostrom alá vette, de a szultán serege felszabadította, és a király is alig menekült meg. 1458-ban Mátyás serege ostromolta, de a belharcok miatt kénytelen volt az ostromot félbeszakítani. 1481-ben Kinizsi Pál foglalta el, de nemsokára megint török kézre került. 1688-ban Nándorfehérvár eleste után török őrsége feladta. Festői romjai a Duna partján állnak Galambóc mellett.

Golubac.JPG


1461-1483 XI.Lajos francia király

Hadvezéri sikerek

Lajos néhány évre lenyugodott, és ismét részt vett az angolok és burgundiak elleni hadjáratokban. 1441-ben ő vezette azt a sereget, amely hosszas harcok árán elfoglalta Pontoise-t az angoloktól, 1443-ban pedig hajdani harcostársa, a királynak még mindig ellenálló d’Armagnac gróf ellen vonult, akit le is győzött és Carcassonne börtönébe zárt. 1444-ben az angolokkal fegyverszünetet kötő és állandó hadsereget felállító király megbízta az „embernyúzók”, az állástalanul maradó, ezért a francia népet gyötrő zsoldosok összegyűjtésével és országon kívülre vitelével. A dauphin Svájc ellen vonult: az őskantonok nemrég megtámadták az akkor még tőlük független Zürichet, mire III. Frigyes német-római császár VII. Károlyhoz fordult segítségért.

Kezdeti sikerek után az augusztus 26-án vívott, francia győzelemmel végződő birsi csata során Lajos nehézlovassága súlyos veszteségeket szenvedett el a jóval kisebb létszámú svájci lándzsásoktól. A dauphin szeptember 26-án kötötte meg a békét Ensisheimben. Győzelmét követően részt vett a bázeli zsinaton, és kiállásáért IV. Jenő pápa előbb a katolikus egyház, majd 1445. május 26-án a korábban avignoni pápaság székhelyéül szolgáló Comtat Venaissin védnökévé (gonfaloniere) nevezte ki.

Konfliktus a királlyal

Új jövedelmei birtokában a hatalomvágyó Lajos dauphin továbbra is sok gondot okozott a királynak. A szeretője, Agnès Sorel és kegyence, Pierre de Brézé elleni szervezkedése miatt 1447-ben elűzték az udvarból, és tartományában keresett menedéket. VII. Károly haddal indult utána, de fia kikönyörögte a békét. Haza azonban nem térhetett, és tovább folytatta rágalomhadjáratát apja ellen. Az egy idő után elunta magyarázkodását, és 1456-ban Antoine de Chabannes dammartini gróf vezetésével ismét sereget küldött fia ellen. A dauphin augusztus 30-án kénytelen volt elmenekülni, méghozzá Jó Fülöp burgundi herceghez: először a Franche-Comtéba, majd Leuvenbe, végül Genappe-ba. A herceg szívélyesen fogadta és már 1456 októberében hűséget esküdött neki, ám nem bocsátkozott harcba az ország egésze felett rendelkező VII. Károllyal. A dauphin így apja öt évvel később bekövetkező haláláig Philippe vendégszeretetét élvezte – igaz, a betegeskedő VII. Károly többször megpróbálta visszahívni, mindhiába. Lajos apja állítólag attól való félelmében éheztette magát halálra, hogy fia meg akarja mérgeztetni.

Uralkodása

A halálhírre közönyösnek mutatkozó XI. Lajos el se ment apja temetésére Saint-Denis-be, hanem egyenesen Reims-be tartott, ahol augusztus 15-én megkoronáztatta magát, és csak augusztus 30-án vonult be Párizsba. Mindjárt uralkodása elején szélnek eresztette apja korábbi tanácsadóit, és saját embereit vonta be a hatalomba: a később ellene forduló Jean Balue bíborost, a borbélyként kegyeibe férkőző Olivier le Daint, az udvari történetírójaként jeleskedő Philippe de Commynes-t vagy a tüzérség parancsnokává és főmaréchallá kinevezett, könyörtelenségéről ismert Louis Tristan L’Hermite kamarást, illetve később vejét, a Bourbon-házhoz tartozó Beaujeu-i Pétert. Ezek nagyrészt korrupt, gyanús figurák voltak, akik a királyi hatalom végrehajtóiként tűntek ki a rengeteget dolgozó, minden ügyet személyesen irányítani akaró Lajos mellett. A széles műveltségű király nem csak sokat dolgozott – fennmaradt levelezése tizenegy kötetnyire rúg –, hanem uralkodása nagy részében sokat is utazott, hogy mindenről személyesen értesülhessen és intézkedhessen.


1462-1505 III. Iván orosz cár

III. Nagy Iván (oroszul Иван III Великий, teljes nevén Ivan Vasziljevics Иван Васильевич; Moszkva, 1440. január 22. – Moszkva, 1505. október 27.) orosz cár és moszkvai nagyfejedelem, illetve minden oroszok nagyfejedelme 1462. március 27-étől egészen haláláig. Uralkodása alatt sokat tett Oroszország egységesítéséért, és jelentősen megnövelte az ország területét. Az ő nevéhez fűződik továbbá a Kreml kibővítése is.

Ivan III of Russia.jpg


1463. Mátyás & III.Frigyes békéje

1461-ben Mátyás háborúba keveredett Frigyes császárral, akivel azonban kénytelen volt békét kötni, mivel apósa, Podjebrád bujtogatására a cseh főurak újra lázongani kezdtek ellene. Ezt követően kötötte meg 1463-ban Mátyás III. Frigyessel a bécsújhelyi megállapodást, aminek értelmében 80 000 aranyforintért visszakapta tőle a Szent Koronát, amivel 1464. március 29-én Székesfehérvárott koronázták meg. Ezen kívül az egyezségben közös céljuknak nevezték meg a harcot a török ellen. Kinyilvánították, hogy ha Mátyás fiú utód nélkül hal, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli. Később ez a kitétel vált a Habsburg-ház hatalmi igényének első jogalapjává.


1463. Jajca elfoglalása

II. Mehmed oszmán szultán viszont 1463 májusában megindította támadását Bosznia ellen, hogy megbüntesse a István hűtlenségét. Júniusban a szultán elfoglalta Jajcát, elfogatta és kivégeztette Istvánt. Jajca török kézre kerülése megnyitotta a törökök előtt a Horvátország, Ausztria, Velence és Magyarország vezető portyák lehetőségét. A kortársak Jajcát némi túlzással „Európa kapujának” nevezték. Mátyás 1463 szeptemberében szövetségre lépett Velencével. Megegyeztek abban, hogy Velence a Peloponnészoszon, Mátyás pedig Boszniában támad. Mátyás a szultán elvonulása után elfoglalta a szávai átkelőket és ostromolni kezdte Jajcát. A várost már október elején elfoglalta, de a fellegvárban a janicsárok még két hónapig tartották magukat. Végül teljesen kiéhezve a várkapitány Juszuf Haram bég tárgyalásokat kezdett Mátyással. Megegyeztek abban, hogy a vár átadása fejében aki akar, csatlakozhat Mátyáshoz, aki nem, az szabadon távozhat. A janicsárok többsége és maga a bég is belépett Mátyás seregébe, mert félt a szultán megtorlásától. Mátyás fennhatósága alá vonta Észak-Boszniát, Jajca parancsnokának kinevezte Hídvégi Székely Jánost, Szapolyai Imre pedig bán lett


1464. Mátyás nejének (Pogyebrád Katalin) halála

Első felesége, Podjebrád Katalin 1464-ben meghalt, ezt követően hosszú ideig nem nősült meg. Először német-római császári családból származó feleséget akart, de ezt nem sikerült elérnie. Végül 1476-ban Aragóniai Beatrix nápolyi királylányt vette feleségül, akitől azonban gyermeke nem született.

Podjebrád Katalin (Prága, 1449. november 11. – Buda, 1464. március 8.), születési neve: Kunigunda, csehül: Kateřina (Kunhuta) z Poděbrad, horvátul: Katarina Podjebradska, latinul: Catharina Podiebradensis, kunstadti bárónő, cseh királyi hercegnő, magyar és horvát királyné, Podjebrád György cseh király leánya, Hunyadi Mátyás magyar király első felesége. A Katalinnál majdnem 7 évvel idősebb Mátyás a prágai fogságból való szabadulásakor a György királlyal kötött egyezmény megerősítéseképpen jegyezte el, és elhatározása mellett a szegedi egyezmény ellenére is kitartott. Az olmützi megállapodások értelmében a házasságot a kitűzött időben, a hercegnő 13 éves korában Budán 1463. május elsején kötötték meg. A még csak 14 éves királyné 1464. február végén fiút szült, aki viszont nem sokáig élt. Katalin 1464. március 8-án gyermekágyi lázban halt meg 21 nappal a férje és az ő kijelölt és már előre elhatározott székesfehérvári koronázásának az időpontja előtt, amit a gyászeset ellenére is megtartottak a frissen visszaszerzett Szent Koronával az eredeti időpontban, 1464. március 29-én, de immár Katalin nélkül.


1466. német lovagrend elismeri Lengyelország fennhatóságát

A Német Lovagrend és Lengyelország közt dúló tizenhárom éves háborút lezáró, 1466. október 19-én megkötött békeszerződés, közismertebb nevén második thorni béke. (az elsőt 1411-ben kötötte a rend és a Lengyelország-Litvánia)

Ebben a lovagok lemondtak teljes Kelet-Pomerániáról, Nyugat-Poroszországról, a kulmi és ermlandi (warmiai) püspökségekről, Danzig (Gdańsk), Thorn (Toruń), Neustadt Elbing (Elbląg), Michaelu városokról, a székhelyről Marienburgról, több várról és kikötőről, köztük Gdingenről, melyet még 1309-ben foglaltak el. Ezek mint királyi Poroszország kerültek a Lengyel Királysághoz. A Lovagrend ezentúl hűbéri esküt volt kénytelen tenni a lengyeleknek, flottájukat elvették, és külpolitikát már nem folytathattak, ennek tetejébe az eddig kizárólag németekből álló rend kénytelen volt lengyel nemzetiségűeket is felvenni.


1469-1524 Vasco da Gama élete

Ifjúkoráról keveset tudni, a kor igényeinek megfelelően valószínűleg matematikát és hajózást tanult. Miután Kolumbusz Kristóf spanyol zászló alatt hajózva felfedezte Amerikát 1492-ben, Portugália joggal érezhette, hogy lépéshátrányba került nagy riválisával szemben. Öt esztendővel később a lisszaboni kikötőből kifutott az első olyan flotta, amelyik Indiába akart eljutni azon az útvonalon, amelyet Bartolomeu Dias megnyitott a portugálok számára.

A flotta élére egy fiatal nemesembert, Vasco da Gamát állították vezetőnek. 1497 decemberére hajói elérték azt a pontot, amelyen túl addig egyetlen felfedező sem jutott. Észak felé tartottak Afrika keleti partjai mentén. Mozambikban aztán megtapasztalhatták, mennyire gazdag az Indiai-óceánon virágzó kereskedelem. Arannyal, ezüsttel, fűszerekkel, gyönggyel és rubinnal megrakott arab hajókat láttak. Az arabokat hihetetlenül feldühítette a keresztények megjelenése. Még attól sem riadtak vissza, hogy megpróbálták elfoglalni a portugál hajókat. Ennek ellenére Vasco da Gamának sikerült olyan navigátort találnia, aki az óceánon keresztül elvezette őket az indiai partokig. 1498 májusában befutottak Calicut város kikötőjébe. A gazdag kikötőben senkinek sem kellettek a portugálok olcsó árui. Végül da Gama már annak is örült, hogy fűszermintákkal és a portugál királynak szóló levéllel indulhatott hazafelé, amelyet maga Calicut város legfőbb ura írt. A hazaút majdnem egy évig tartott.

Otthon igazi hősként ünnepelték, hiszen valóra váltotta Tengerész Henrik herceg nagy álmát: bebizonyította, hogy Indiába a tengeren át is vezet út. 1502-ben újra elindult Indiába, 1524-ben India alkirályává nevezte ki III. János portugál uralkodó. Vasco da Gama indiai megérkezése után röviddel meghalt, hamvait 14 évvel később szállították vissza szülőhazájába. Lisszabonban, a Szent Jeromos-kolostorban nyugszik.

Róla nevezték el Lisszabon hídját, a Vasco da Gama hidat, mely Európa leghosszabb hídja.

Vasco-da-gama-2.jpg


1471. Vitéz János féle összeesküvés


1471. portugál hajósok átmennek az egyenlítôn


1473-1543 Nikolausz Kopernikusz élete


1479. kenyérmezei csata (Kinizsi - török)


1479. Kasztília & Aragónia egyesül


1480. Tatár iga lerázása Oroszországban


1481. Mátyás hadjárata a török ellen


1482-1551 Fráter György élete


1483-1546 Luther Márton élete


1483. 5 éves béke a szultánnal


1485. Mátyás beveszi Bécset


1486
Mátyás törvénykönyve


1487 Bartolomeo Diaz eléri Afrika D-i csúcsát


1490.ápr.6. Mátyás halála


1490-1516 II.Ulászló magyar kir.


1491-1556 Loyola Ignác élete


1492.jan.2. arabok kiűzése Spanyolországból


1492.aug.3. Kolombusz indul Indiába


1492.okt.12. Kolombusz megérkezik Amerikába


1493-1496 Kolombusz 2. útja


1494 Tordasillesi vonal


1498. Vasco da Gama megkerüli Afrikát


1498-1500 Kolombusz 3. útja


1502-1504 & 4. útja


1505. rákosi országgy. csak magyar kir.


1509-1547 VIII.Henrik angol kir.


1513.márc.11 Bakocz Tamás veresége a pápaválasztáson


1514.ápr.9. törökellenes hadjárat meghirdetése


1514. Dózsa parasztháború


1514.máj.24. parasztok gyôzelme Nagylaknál


1514.júni.1. a pesti tábor leteszi a fegyvert


1514.jul.13. Dózsa veresége Temesvárnál


1514.júl.14. Dózsa kivégzése


1514.okt. jobbágyság röghözkötése


1516. Habsb.-ok öröklik a sp. trónt


1516-1526. II.Lajos magyar kir.


1517.okt.31. Luther M. 95 pont


1517. Werbôczi kiadja a tripartitumot


1516-1556 V. Károly spanyol kir.


1519-1556 & NR csász.


1519. Cortez hódítása Mexicoban


1519.szept.20 Fernando Magellán a Föld megkerülésére indul


1520. felkelések a sp. abszolutizmus ellen


1520.okt. Magellán-szoros


1520-1556 I.Szulejmán szultán oszmán bir csúcsa


1521. wormsi bir. gyűlés Luther eretnek


1521. elesik : Nándorfehérvár, Zimony, Szabács


1521.márc. Magellán eléri a fűszer-szigeteket


1522.szept. Magellán visszatér


1523. Alvarandó hódítása D-Amerikában


1524-1525 német parasztháború Münzer


1525. pávai csat. I.Ferenc - V.Károly


1525. a parasztháború átterjed Frankföldre


1525.máj. Münzer halála


1526. Sp. fr. béke Madridban


1526. Habsb. ház két ágra szakad


1526.máj. Habsb. ellenes cognaci liga velence, pápa, török, fro


1526.aug. II.Lajos általános felkelést hirdet


1526.aug.29. mohácsi vész


1526.okt.12. Törökök kivonulnak


1526.nov.10-1540 Szapolyai János magyar kir.


1526.dec.17-1564 Ferdinánd magyar kir.


1529. speyeri bir. gyül., protestálók


1529. Bécs sikertelen ostroma, de Buda igen az ország
kettészakad


1530. augsburgi bir. gyül.:protestáns tanok


1531. protestáns fejedelmek szöv.


1531. Bíró Mátyás Kassán kihirdeti a lutheri elveket


1531. Pizzarro hódítása Peruban


1532. Szulejmán Bécs ellen, Kôszegnél stop


1534. VIII.Henrik egyházreform Angliában


1538. váradi béke Szapolyai+ Ferdinánd


1540. Loyola Ignác Jezsuita rend


1541. Ferdinánd Buda ellen


1541.aug.29. Buda bevétele ország 3 részre szakad


1541.dec. gyalui egyezm. Ferdinándé minden, ha kiűzi ôket


1542. sikertelen kísérlet Buda visszaszerzésére


1543. elesik: Siklós,Pécs,Esztergom,Tata,Székesfehérvár


1544. elesik: Visegrád,Hatvan,Nógrád,Simontornya


1545-1563 tridenti zsinat ellenreformáció


1547 törvény a vitézlô rendrôl


1547. V.Károly gyôz a protestáns szöv. felett


1547-1584 IV.Iván orosz cár


1551. Kálvini elvek Debrecenben


1552-1556 IV.Iván elfoglalja a kazányi kánságot


1552. elesik: Temesvár,Drégely , Eger ostroma


1554. Moszkvai társaság


1555. augsburgi vallásbéke akié a föld azé a vallás


1556-1598 II.Fülöp sp. kir.
1556. Ferdinánd elismeri János Zsigát Erdély urának
1556. IV.Iván elfoglalja az asztrahányi kánságot
1557-1606 Bocskai István élete
1558-1603 I.Erzsébet angol kir.
1562. angol rabszolgaker. kezdete
1564-1576 I.Miksa magyar kir.
1566. elesik: Gyula, Szigetvár
1566.szept.6. Szulejmán halála
1566.szept.7. Zrínyi kirohanása
1566-1609 németalföldi szabharc & polg. forr.
1568. II. drinápolyi béke II.Szelin szultán - I.Miksa
1568. tordai országgy. vallási tolerancia
1569-1570 Karácsony György parasztfelkelése
1569. hűtlenségi vád Dobó ellen
1570-1637 Pázmány Péter élete
1571. lepantoi csat.Sp+velence+pápa - török
1571-1586 Báthori István erdélyi fejedelem
1572.aug.23-24. Szent-Bertalan éjszakája
1572.aug.24. Valois Margit & Bourbon Henrik házassága
1572. Zsigmond Ágosttal kihal a lengyel Jagelló ház
1574. Lengyelo. nemesi köztársaság
1576-1586 Báthori István lengyel kir.
1579. utrechti egyezmény németalföld uniója
1581. Hollandia
1584-1592 Fjodor Ivanovics orosz cár
1585. 1. angol kolónia Virginiában
1588. Angol-sp. háború a nagy armada veresége
1588-1602 Báthori Zsigmond erdélyi fej.
1589. III.Henrik az utolsó valois meggyilkolása
1589-1610 IV.(Bourbon)Henrik fr kir.
1590. Párizs sp. megszállása
1593-1606 15 éves háború
1595. Báthori bekapcs. a török elleni 15évesbe
1595. Gyurgyevó Báthory - török
1596. elesik: Eger,Kanizsa
1596 Mezôkereszt NRCs- Erdély - török
1597. Erzsébet rendelete a csavargók ellen
1598. kihal az orosz Rurik-dinasztia
1598-1605. Borisz Godunov orosz cár
1599-1658 Cromwell élete
1600. Keletindiai Társaság
1600.feb.17. Giordano Bruno máglyahalál
1600 II.Ferdinánd megvonja a szabad vallásgyakorlás
jogát a felsô-Ausztriai városoktól
1603-1625 I.Jakab angol kir. (Stuart ház)
1604. Bocskai , Hajdú gyôzelem Álmosdnál
1605. Bocskai erdélyi fej. övé a Felvidék
1605. szerencsi országgy. MO fejedelme Bocskai
1605 lengyel nemesek és az Ál-Dimitrij támadása
Oroszo. ellen
1606. Bocskait lezáró bécsi béke , 7 vármegye
vallásbéke: mezôvárosok és falvak nem
1606. Bolotnyikov féle parasztfelkelés
1606. 15 éves vége zsitvatoroki béke
1608-1619 II.Mátyás magyar kir.
1608. pozsonyi országgy. II.Mátyás megerôsíti
1606-ot: mezôvárosok igen
1609. Sp. Holland fegyverszünet
1609. Katolikus liga
1610 lengyelek elfoglalják Moszkvát, orosz felkelés
1610-1643 XIII.Lajos fr kir.
1611-1632 II.Gusztáv Adolf svédország kirája
1612 Oroszo. felszabadítása
1613. Romanov dinasztia Oroszo-ban
1613-1629 Bethlen Gábor erdélyi fej.
1614. utolsó rendi gyűlés fro. 1789 elôtt
1618-1648 30-éves háború 18-20 cseh szakasz
1618.máj.23. cseh felkelés a Habsb. ellen defenesztráció
1619. II.Ferdinánd NR csász.
1619. Bethlen belép a 30-éves háborúba
1619-1637 II.Ferdinánd magyar kir.
1620-1664 Zrínyi Miklós élete
1620.nov.8. fehérhegyi csata cseh - NRCs
1620. besztercei országgy. Bethlen kir.
1621. Bethlen gyôz a csász. ellen
1621. Hollandia felújítja háborúját Sp. ellen
1621. Nikolsburgi béke Bethlen+Ferdi vallásbéke:1608
1625-49. I. Károly angol kir.
1625. dán támadás, a 30 éves háb II. szakasza
1629-40. angol abszolutizmus
1630-48. I. Rákóczi György erdélyi fej.
1631. svéd király támad, 30 éves háb III. szakasza
1635. Fr.o belép a 30 éves háborúba a svédek oldalán
1636. cséplôgép feltalálása hollandia
1637-1657. III. Ferdinánd magyar kir.
1640. tavasz rövid parlament Angliában
1640. ôsz hosszú parlament 1653-ig
1642. jan.10. I. Károly elhagyja Londont
1642-49. angol polgárháború
1643. I. Rákóczi György bekapcs. a 30 éves hábba
1643. Habsb-dán szöv svéd ellen és Habsb.-török szöv erdély ellen
1645.dec. Linzi béke teljes vallásszab. MO-n
1643-1715. XIV. Lajos fr. király
1648. Zrínyi horvát bán
1648-1660. II. Rákóczi György erdélyi fej.
1648. wesztfáliai béke Svájc és hollandia függ
1648. kozák lázadás a lengyelek ellen
1648.dec 2. Cromwell bevonul Londonba
csonka parlament
1649. Anglia: köztársaság
1651. hajózási törvény, Anglia
1654. Ukrajna csatlakozik Oroszo.-hoz
1657. II. Rákóczi György lengyel hadjárata
1657-1705. I. Lipót magyar kir.
1657-1705 Thököly Imre élete
1658 Cromwell meghal
1660. Angliában újra kir. : II. Károly
1661-1676. Ahmed török nagyvezér
1662 angol Tud. akadémia Newton
1663. AhmedÉrsekújvár elesik
1663-64. Zrínyi téli hadjárata
1664. jan. Zrínyi fôvezéri kinev. I. Lipót visszavonja
1664. febr. Zrínyi felégeti az eszéki hidat
1664. máj. Zrínyi Péter horvát bán szöv ajánlata
XIV. Lajosnak
1664. újabb török támadás
1664. aug. 1. szentgothárdi gyôzelem
1664. aug.10. vasvári béke csász- szultán
1664.nov.18. Zrínyi Miklós halála(ólomvadkan)
1666-70. Wesselényi mozgalom
1676-1735 II.Rákóczi Ferenc élete
1678-85. Thököli Imre felkelése
1681. soproni országgyűlés Lipót lemond az abszol. ról
1681. orosz-török háború vége
1682. Thököli Imre + Zrínyi Ilona 
1683. Kara musztafa támadása Bécs ellen
1683. szept. Sobieski és Lotharingiai K. felszab Bécset
1684. szent liga Habsb., pápa, lengyel, velence
1686.szept. 2 Buda felszabadítása
1687. az országgyűlés lemond a szabad kir.válasz
és az Aranybulla ellenállási szándékáról
1688. Orániai Vilmos, Anglia, dicsô forr.
1689. jognyilatkozat
1689-1725. I. Péter orosz cár
1690. Thököli betörése Erdélybe
1694. megalakul az angol bank
1697. zentai csata török - császár, hegyaljai felkelés
1699. karlocsai béke, az ország felszab.
1700-21. északi háború orosz- svéd
1700. narvai csata orosz - svéd
1700. meghal az utsó spanyol Habsburg IV. Károly
1701-13 I.Frigyes porosz királyság kezdete
1701-14. Sp. örökösödési háb. I. Lipót XIV. Lajos
1703-1711. Rákóczi szabadságharc
1703. ápr. tiszaháti bujdosók felkeresik Rákóczit
1703. máj. Rákóczi brezáni kiáltványa, tiszaháti felkelés
1703. jún 14. Rákóczi találk. Esze Tamással
1703. jún. 16. Rákóczi a magyar felkelés élére áll
1703. okt. Rákóczié : Duna-Tisza köze, Felvidék
1704. höchstadti csata osztrák - fr
1704. nagyszombati vereség, vetési pátens
1705. szécsényi országgy. Rákóczi vezérlô fej. rendi konföd
1705-11. I. József osztrák császár, magyar kir.
1705. kuruc verség a zsibói szorosban
1706. kurucok kiverik a császáriakat Erdélybôl
1707. szinte az egész ország kuruc kézen
1707. ápr. marosvásárhelyi országgy. Rákóczi erdélyi fej.
1707. máj ónodi országgy. Habsburg ház trónfosztása, ált. adózás
1708. trencséni csatavesztés, sárospataki országgy,
jobbágyok felmentôdnek a feudális terhek alól
1709. poltavai csata orosz - svéd
1710. jan. romhányi csatavesztés
1711. Rákóczi  teljhatalom Károlyi Sándornak
1711. ápr. 30 fegyverletétel a majtényi síkon
1711. máj 1 szatmári béke
1711 I.Péter veresége a töröktôl
1713-40. I. Frigyes Vilmos porosz kir.
1713. utrechti béke Sp örökség felosztása
1715-74. XV. Lajos fr. kir.
1719 Pozseveráci béke
1722-23. országgy. Pragmatica Sanctio
1724. a kontinens elsô gôzsziv. Újbányán
1731 Carolina Resolutio(protestánsok vall.gyak.-nak szabályozása)
1732-1799 George Washington élete
1735. békési parasztfelkelés
1740-80. Mária Terézia magyar kir. osztrák császár
1740-48. osztrák örökösödési háború
1740-86. II. Nagy Frigyes porosz kir.
1741. országgyűlés Pozsonyban “életünket és vérünket”
1743-1793 Jean-Paul Marat élete
1754. Mária Terézia vámrendelete
1756-63. 7 éves gyarmati háb. Anglia  Fr.o.
1756-63. 7 éves háb. Sziléziáért
1760. bécsi magyar testôrség
1762-96 Nagy Katalin orosz cár
1764. mádéfalvi veszedelem
1765-66. parasztmozgalmak a Dunántúlon
1767. úrbéri rendelet
1769. James Watt gôzgépe
1769-1821 Napoleon élete
1772 a felvil. kezd. MO-on, Bessenyei: Ágis tragédiája
1772. Lengyelország elsô felosztása
1773. bostoni teadélután
1773-75. Pugacsov vez. parasztfelk. Oroszo.
1774-92. XVI. Lajos fr. kir.
1774. szept amerikai gyarmatok elsô kongr. Philadelphia
1775-83. amerikai függetlenségi háb.
1776. júl 4 Függetlenségi Nyilatkozat
1777. Ratio Educationis
1777. saratogai ütközet anglia - usa
1780. kb. ipari forr. kezdete
1780-1790 II.József osztrák csász magyar kir.(türelmi, nyelv)
1781 yorktowni ütközet anglia- usa
1783 Versailles-i béke,Anglia elismeri USA-t
1784 erdélyi felkelés(Horia és Kloska)
1785 II.József jobbágyrendelete
1787 USA alkotmánya
1789-1797 Washington az USA elnöke
1789 gazdasági válság Fro.-ban
1789.máj.5 francia rendi gyűlés megnyitása
1789.júni.17 3. rend nemzetgyűlésé nyílvánítja magát
1789 júni 23 labdaházi eskü
1789.júni.27 a kir. felszólítja a nemességet és a papságot a
nemzetgyűléshez való csatlakozásra
1789.júli.9. az együttes űlés alkotmányozó nemzetgyűlés lesz
1789 júl 12 párizsi községtanács megalakulása
1789 júli 14 Bastille elfoglalása
1789 aug 4 francia kiváltságosok lemond. jogaikról
1789 aug 26 Emberi és Polgári jogok nyilatkozata Versaille
1789 okt 5 Asszonyok menete
1789 Jakobinus klub megalakulása
1789.dec. megkezdik az egyházi birtokok kiárusítását fro-ban
1790-1792 II.Lipót osztrák csász. magyar kir.
1790-1838 Kölcsey Ferenc élete
1790-1791 orsz.gyűl.Budán megerôsítik az orsz.önállóság-t
(1791/X.tc.)
1790-1791 Fro.alkotmányozó nemzetgyűl.rendeletei
1791 polgári liberális alkotmány Fro.-ban alkotmányos monarhia
1791 júni 25 XVI.Lajos “temetési menet”
1791 Amerikai alkotmány kiegészítése
1791 Lengyel reformalkotmány
1791 Pillnitzi nyil. A+Poroszo beavatkozással fenyeget
1791 II.Lipót megerôsíti az ország ónnálóságát
1791-1860 Széchenyi István élete
1792-1835 I. Ferenc oszrrák csász.magyar kir.
1792 ápr.20 forradalmi háború kezdete,új kormány hadüzenetA+Porosz
1792 aug.10 Sanculotte-ok,2.forr.Párizsban,új forr.tanács
1792 szept. 2 1.terror Párizsban,Verdani ütközet porosz-fro
1792 szept.20 Valmy ütközet,köztársaság kikiáltása, Nemzeti konvent
1792 nov. 6 Jemappes fro- osztrák
1793 jan.21 XVI.Lajos kivégzése
1793 márc.10 Közjóléti bizottság,Konvent rendkívüli int.-i
1793 jún. 2 párizsi felk.,girondiák letart.,Jakobinus dik. kezd.
1793 Lengyelo.második felosztása
1793 Vendé parasztfelkelés fro-ban
1794 Magyar Jakobinusok mozgalma
1794-1850 Bem József élete
1794-1850 Wesselényi Miklós élete
1794 jún.26 fr. gyôzelem Fleuerusnál
1794.júl. Martinovics letartóztatása
1794 júl. 27 thermidori fordulat,vád alá Robespierre
1794 júl. 28 Robespierre kivégzése
1795 Lengyelo. 3. felosztása
1795 Sanculotte felkelés Párizsban
1795 Jakobinus vezetô kivégzése Mo.-n
1796 Bonaparte Napoleon italiai gyôzelme
1799 nov. 9 Napoleon államcsínje
1799-1884 Táncsics Mihály élete
1800 Napoleon gyôzelme Marengónál
1801 francia-osztrák béke Luvéville-ben
1802 francia-angol béke Amiensben
1803-1876 Deák Ferenc élete
1804-1847 Mohamed ali uralma Egyiptomban
1804 dec.2 Napoleon császárrá koronázza magát
1804 Haiti függetlensége
1805 trafalgari ütközet angol- fro
1805 dec.2 Napoleon gyôz Austerlitznél (3csász. csat),
Jénánál és bevonul Bécsbe
1806 Poroszország megsemmisítése
1806 Német Római Birodalom megszűnése
1806 Napoleon kontinentális zárlata
1807 orosz vereség Friedlandnál tilsiti béke
1807 Fulton gôzhajója
1808 fr. bevonulás Madridba,spanyol felkelés
1809-1865 Abraham Lincoln élete
1809 Napoleon kiáltványa a magyarokhoz
1809 Gyôri csata MO - fro
1809 osztrák vereség Wagramnál
1810-1825 függetlenségi háborúk Latin-Amerikában
1811 az elsô devalváció Mo.-on
1811-1861 Teleki László élete
1811-1812 országgyűlés (utolsó 1825-ig) Mo.-on,magas vámok
1812 Napoleon betör Oroszországba
1812 borogyinói ütközet oroszok visszavonulása
1813 a lipcsei “népek csatája”
1814 koal.hads.bevonul Párizsba,Napol.Elbára,XVIII.Lajos új kir.
1814-1891 Ybl Miklós élete
1814-1815 bécsi kongresszus
1815 márc. Napoleon partraszállása,”100 napos uralma”
1815 Szent szövetség megalakulása
1815 Waterloo angol- porosz- holl - fro
1815-1898 Otto von Bismarck élete
1815-1830 Bourbon restauráció Fro.-ban
1816 2. devalváció Mo.-on
1818-1916 Görgei Artúr élete
1820 Missouri egyezmény az USA-ban
1820 spanyol tisztek felkelése,nápolyi felkelés
1821 görög szabadságharc
1822-1823 Nemesi ellenállás Mo.-on
1823 Monroe-elv: “Amerika az amerikaiaké”
1824-1830 X. Károly francia király
1825-1827 országgyűlés Pozsonyban (MTA)
1825 dec. dekabrista mozgalom Oroszországban
1825 Stephenson gôzmozdonya
1829 független Görögország
1830-1902 Tisza Kálmán élete
1830 Széchenyi: Hitel
1830 júliusi forr. Fro.-ban alk. kir.Lajos Fülp
1830 Belgium független és semleges
1830-1831 oroszellenes szabh. Lengyelországban
1830 lengyel szejm detrozinálja a romanovokat
1831 szept. lengyel vereség Varsó elesett
1830 franciák elfoglalják Algírt
1831 Széchenyi:a Vaskapú szabályozásának kezdete
1831 lyoni selyemszövôk mozgalma
1831 Széchenyi: Világ
1831 Dessewffy József : Taglalat
1831 felvidéki parasxtfelkelés (koleralázadás)
1832-1836 elsô reformországgyűlés
1832 választójogreform Angliában
1833 Széchenyi Stádium
1833- Deák Ferenc az országgyűléseken
1833-1836 Kossuth az országgyűlési tudósításokat szerkezti
1834 német vámszövetség
1834 2. lyoni felkelés
1835 Wesselléniy perbe fogása, Kölcsey otthagyja az orszgyst
1835-1848 V. Ferdinánd osztrák csász. magyar kir.
1836 felségsértési per Lovassyék ellen
1836 népcharta Angliában
1837 Kossuth letartóztatása
1838 Pesti árvíz
1839-1840 reformgyűlés (önkéntes örökváltság)
1840-1842 1. ópiumháború Kínában
1841 jan. Kossuth beindítja a Pesti Hírlapot
1842 1 ipari kiállítás Mo.-on
1842 Pesti Magyar Kereskedelmi Bank
1843-1844 reformországgyűlés (nyelvreform)
1844 védegylet
1844 Kossuthot eltávolítják a Pesti Hírlaptól
1844 sziléziai takácsok mozgalma
1844 orosz ajánlat AngliánakTörökország felosztására
1844-1900 Fiedrich Neitzsche élete
1846 Vác-Pest vasútvonal
1846 Konzervatív párt megalakulása
1846 parasztfelkelés Galíciában
1847 Ellenzéki Párt megalakulása,Ell.-i nyilatkozat
1847 Táncsics börtönbe



MAGYARORSZÁG

 


1847-1848 utolsó rendi országgyűlés , ôsiség eltörlése
1848 febr. Kossuth alkotmányt kér az osztrák és olasz tart.-nak
1848 márc. 3 Kossuth felirati javaslata --jobbágyfölszab, közteher,
függ. nemzeti korm.
1848 márc.14 Kossuth kiegészített javaslatát a fôrendi ház elfogad.
1848 márc 15 országgyűlési küldöttség a felirattal Bécsbe
1848 márc 15 forradalom Pesten
1848 márc 17 Batthány Lajos miniszterelnök
1848 márc 23 országgy. elfogadja a kötelezô örökváltságot állami kárpótlással
1848 ápr 7 megalakul a kormány
1848 ápr.11 a törvények szentesítése
1848 jún. szerb felkelés a Délvidéken
1848 jún. az elsô népképviseleti választás
1848 júli. 5 a népképviseleti országgyűlés
1848 júli.11 Kossuth megajánlási beszéde,200 ezer újonc
1848 aug. királyi leirat a magyar had és pénzügy belvasztárára
1848 szept. 4 országgyűlés kormánybiztost küld a Délvidékre
1848 szept.11 Jellasics támadása
1848 szept 15 a szôllôdézsma eltörlése
1848 szept. Országos Honvédelmi Bizottmány eln.Kossuth végrehajtó hat.
1848 szept. 29 pákozdi csata Móga - Jellasics
1848 okt. 4 V. Ferdinánd feloszlatja az orsz.gyűl.-tJellasics Mo. kat.bizt.
1848 okt. 6-7 ozorai diadal Perczel+Görgei - Roth
1848 okt.30 magyar sereg átlépi a Lajtát,vereség Schwechatnál
1848 dec 2-1916 Ferenc József osztrák császár
1848 dec. 30 Perczel veresége Mórnál
1849 jan. 1 a fôváros kiürítése
1849 jan.13 Bem beveszi Marosvásárhelyet
1849 jan.17 Bem gyôzelme Gálfalvánál
1849 febr. 5 Guyon Richard branyiszkói áttörése
1849 febr. 9 piski csata Bem - Puchner
1849 febr.26-27 kápolnai csatavesztés
1849 márc. 4 olmützi oktrojált alkotmány
1849 márc.11 Bem beveszi Nagyszebent
1849 márc 19 gyôzelem Feketehalomnál
1849 márc.21 egész Erdély felszabadúl
1849 ápr. 2 Gyôzelem Hatvannál tavaszi hadjárat
1849.ápr. 4 Tápióbicskei csata
1849.ápr. 6 Isaszeg MO - A
1849 ápr 14 a Habsburg ház trónfosztása Debrecenben Függ. nyil.
1849 ápr.23 Pest felszabadítása
1849 máj. 2 Szemere kormány megalakulása
1849 máj 9 I. Miklós cár kiáltványa Ausztria segítségérôl
1849 máj.21 Buda visszavétele egész Mo. szabad
1849 máj.31 Görgey felajánlja a hatalomátvételt
1849 jún.16 Kmety tábornok veresége Zsigardnál
1849 jún.18 orosz beavatkozás kezdete
1849 jún.20-21 Kmety veresége Perednél
1849 jún.28 Pöltenberg feladja Gyôrt
1849 júl. 2 komáromi csata vereség
1849 júl.31 segesvári csata vereség
1849 aug. 9 temesvári csata Bem - Haynau
1849 aug.11 Kossuth és a Szemere kormány lemond
Görgei tejhatalom
1849 aug. 13 világosi fegyverletétel
1849 aug.26 Munkács bevétele
1849 szept. 5 Pétervárad feladása
1849 okt. 2 Komárom átadása
1849 okt. 6 Batthyány Lajos és a 13 aradi vértanu


EGYETEMES

 


1848. febr Kommunista Kiáltvány
1848 febr 22 forradalom Párizsban
1848. febr 24 Lajos Fülöp lemond, Fr.o. 2.köztárs.
1848. márc 13 forradalom Bécsben
1848. márc 18-19. berlini forradalom
1848. ápr chartisták III. petíciója, választások fro.-ban
1848. máj 18 frankfurti német parl. megnyitása
1848. jún 2 szláv kongresszus Prágában
1848.júni.17 prágai felkelés leverése
1848. jún 23 forr. mozgalom Havasföldön
1848. júl 23 munkásfelkelés Párizsban
1848. okt 6 második bécsi forradalom
1848. okt 31 bécsi felkelés leverése
1848. dec 10 Louis Bonaparte közt. elnök
1849. febr 9 római közt. kikiáltása
1849. márc 23 É-Itáliai forr. leverése
1849. júl 3 Rómát fr. csapatol elfoglalják
1849. aug 22 Velencét elfoglalják az osztrákok
1851. dec 2 Louis Bonaparte államcsínye
1851-64. Tajping felekelés Kínában
1852-70. III. Napóleon Fr.o. császára
1853-56. Krími háború
1854. Kansas felvétele USA-ba
1855. Cavour: 15ezer katonaKrím
1855-81. II. Sándor orosz cár
1855. szept 8 Szevasztopol bevétele
1856. krími háborút lezáró párizsi béke
1856. 2. ópiumháború
1857. világgazdasági válság
1857. szipoly feleklés Indiában
1857 angol szakszervezetek londoni tanácsa
1859 osztrák hadüzenet Piemontnak
1859. juni 4. Magetta I+fr - A
1859. jún 24 szolferínói csata fr+I - A
1859. aug villafrancai béke
1859. John Brown halálos ítélete
1859. Charles Darwin: A fajok eredete
1859. román fejedelemségek egyesítése
1860. Közép-Itália államaiPiemont
1860. máj 11 Garibaldi szicíliai partraszállása
1860. Lincoln az USA elnöke
1861. 11 déli állam kilép az únióból
1861. jobbágyfelszab. Oroszo. II.Sándor föld nélkül
1861. márc 18. az olasz kir. kikiáltása Róma, Velence nélkül
1861-65. amerikai polgárháború
1862. aug.29. Garibaldi: Róma vagy halál
1862. francia partraszállás Mexicóban
1862. szept. Bismarck: porosz min.elnök
1863. schleswig-holsteini háború
1863. Általános Német Munkásegylet(Lassale)
1863. jan lengyel szabharc és jobbágyfelszab földdel együtt
1863. rabszolgafelszab, és földtörvény USA
1864. I. Internacionálé London
1865. északi gyôzelem az USA polg.háborúban
1866. olasz hadüzenet ausztriának ,vereség , Velence
1866. porosz-osztrák, königgrátzi csata, É-német szöv.
1867. választójogi ref. Anglia, Marx:Tôke
1867. Lux. német megszállása, semleges lesz
1868. feudális anarchia felszámolása japánban
1869. 1. szocdem párt NO.-ban
1870. III.Napoleon hadüzenete, porosz--fr. háború
1870.szept.2. fr. kapituláció Sedannál, III.Napoleon fogságban
1870.szept.4. FRO. 3.köztársaság
1870.szept.20. olaszoké Róma
1871.jan.18. Versailles Német Császárság
1871.márc.28 párizsi kömmün átveszi a hatalmat
egyszerre törvényhozó és végrehajtó hatalom
1871.máj.21. párizsi kommün bukása


MAGYARORSZÁG

 


1849-1850 Haynau rémuralma
1850-1859 Bach rendsz.
1850. Kettôs vámrendsz. eltörlése MO.-n
1851. Kossuth alkotmányterve
1851-52. Kossuth kiszab Töröko.Anglia, USA
1853. Ferenc Jó. szentesíti a jobbágyfelszabot
1853. Libényi merénylete Fernc Jó ellenkivégzés
1859. Magyar Nemzeti Igazgatóság
1859 Széchenyi röpirata Bach ellen
1860. márc 15 Tüntetés Pesten
1860. okt 20. Októberi Diploma
1861. Februári Pátens
1861. Országgy. Határozati, Felirati Párt
Teleki László öngyilkos
1861-65. Schmerling-féle provizórium
1861-1918 Tisza István élete
1862. Kossuth dunai konföd. terve
1865. Deák húsvéti cikke
1865. dec. az országgy. összehívása
1866. Klapka légió a Kárpátokig nyomul
1867. Balközép, Szélsôbal, Deák Párt, kiegyezés
1868. magyar-horvát kiegyezés
nemzetiségi és népiskolai tv. Eötvös József
1868. Budapesti és Ált. Munkásegyletek
1869. országgy. választásokBalközép és Ellenzéki Párt


Vegyes

 


1872. I. Internacionálé : New York
1872. Hűtlenségi Per
1872 céhrendsz megszünése MO-n
1873. három császár szöv. (orosz,német,osztrák)
világgazdasági válság
1873. Pest + Buda = Budapest
1874. Balközép + Szélsôbal = Függetlenségi Párt
1875. Szabadelvű (1905-ig) és Konzervatív Párt
1875. Egységes Német Szocdem Párt
1876 I.Internacionálé föloszlik
1876 Bell: telefon
1877 Puskás Tivadar: telefonközpont
1877. ápr. orosz hadüzenet Töröko.nak
1877. független Románia
1878. egyesült ellenzék
1877-78. orosz - török háború
1878. berlini kongresszus: Maced török, Bulg kétfelé,
Dombrudzsa Rom, Rom. függ.
Monarchia megszállja Bosznia-Herc.
1879. kettôs szöv.( németo. + Au-Mo.)
1880. Mo-i Általános Munkáspárt
1881 Tisza megszervezi a csendôrséget
1882. Olaszo. csatl. hármas szöv.
1886. egységes Bulgária
1886. egységes megyerendszer
1886.máj.1. sztrájk, tüntetés Chicagoban
1888-1918. II. Vilmos német császár
1889. júl.14. II. Internacionálé Párizs
1890.márc 9. Tisza Kálmán lemond
1890. máj.1. elsô felvonulás Mo-n
1890.dec. Magyar Szocdem Párt
1891.máj.1. véres tüntetés Orosházán
1892. Nemzeti Párt
1893. fr.-orosz katonai szöv.
1894 Polgári házasság is törv. MO-n
1894.márc20 Kossuth halála Töröko-ban
1894-95. japán-kínai háború
1895 Lenin szervezkedése Pétervárott
1896 elsô újkori olimpia Athén
1896. milleniáris ünnepségek
1897. Független Szoc. Párt
1898 oroszo.i szocdem munkás p.
1898. fashodai incidens
1898. amerikai-spanyol háború
1899. Katolikus Néppárt
1899 Nyitott kapuk Kínában USA
1899-1902 Angol-Búr háború
1900 Zeppelin : léghajó
1901 Viktória királynô halála-Panama csat.
1902 Angol Japán egyezmény
1904 Entent Cordiale(francia-angol szöv.)
1904-1905 Orosz - Japán háború
1904 új Nemzeti párt
1904 febr.8 Port Arthur orosz-japán
1905 ellenzéki koalíció választási gyôzelem
1905 marokkói válság
1905 Forr.-i párt Szun Jat Szen vezetésével
1905 szept.15százezres tűntetés az országház elôtt
1905-1906 Darabont-kormány
1905 II.Miklós az állami dumát törv.hozó test.-té alakitja.
1905-1907 orosz polgári dem. forr.
1905 jan. sztrájkok Pétervárott
1905 febr. orosz vereség Japántól
1905 máj. Csuzimánál megsemm. az oros flotta
1905 dec. moszkvai felkelés
1906-1910 koalíciós kormány
1906 obscsina megszűnése Oroszo.-ban
1906 Angol Munkáspárt (Labour Party)
1907 10 éves iparfejlesztési program
1907 orosz cár önkényuralomhoz vissza tér
1907 orosz-angol szerzôdés (3-as Antant)
1908 Bosznai Hercegovina annektálása
1910 Tisza István-Nemzeti Munkapárt(1918-ig)
1910 Tisza István gyôzelme a választásokon
1911 olasz -török háború
1911 II. marokkói válság- “párducugrás”
1911 Polg forr Kínában
1912 jan.1 kinai köztársaság
1912 máj.22 Tisza István házelnök
1912 máj.23 tüntetés Bp.-en
1912-1913 1. balkáni hárorú török-bulg-szerb-görög-montenegró
1913-1917máj.23 Tisza István miniszterelnök
1910-1917 mexikói forradalom
1913 2.balkáni háború bulg. a vesztes, Albánia független
1914 Panama csatorna
1914 júni.6 Jászi Oszkár vezette orsz. Radikális Párt


I. Világháború

 


1914


júni.28 Szarajevói merénylet
júli.23 Monarchia ultimátuma a szerb kormánynak
júli.28 Monarchia hadüzenete Szerbiának
aug. 1 Németo. hadüzenete Oroszo.-nak
aug. 2 német-török szövetség
aug. 2 Németo. megszállja Luxemburgot
aug. 3 Németo. hadüzenete Fro.-nak
aug. 4 Nagybritannia hadüzenete Németo.-nak
aug. 4 német támadás Fro.ellen
aug. 5 Monarchia hadüzenete Oroszo.-nak
aug. 5 Mntenegró Monarchiának hadüzenet
aug. 5 Töröko. lezárja tengerszorosait
aug. 6 Szerbia hadüzenet Németo.-nak
aug. 8 Németo.hadüzenete Montegrónak
aug.12 Monarchiának hadat ü. Fro.és Anglia
aug.23 Japán hadüzenete Némato.-nak
aug.27 Monarchia hadüzenete Belgiumnak
aug.28-30 Tannenberg német-orosz
szept. 3 németek a Marne folyóig megköz. Párizst
szept. 5-10 marnei csata fro-NO.
szept. 6-15 Mazúri-tavak orosz-NO.
szept.25 orosz csapatok az Uzsoki szoroson át be Mo.-ra
okt. 1 Oroszo. elismeri Románia igényet a rom.lakta ter.-re
okt.29 Török Birodalom belép a háborúba
nov. 1 német flotta vereség Helgolandnál
dec. 4 Limanovánál Monarchia és Németo. legyôzik az oroszokat


1915


márc.22 oroszok beveszik Przemyslt
ápr. olasz-antant titkos egyezmény
máj.2-4 gorlicei áttörés NO.+MO.- oroszo
máj. 4 Olaszo. felmondja a 3-as szövetséget
máj.23 Olaszo. hadüzenete a Monarchiának
juni.23-júli.7 1. isonzói csata Olaszo-MO.
aug.18 Antant Szerbiának ítéli a Délvidéket
szept. bulg+Mo. elfoglalja szerbia, albánia, montenegro
okt. Szerbia elfoglalása
okt. brit-francia partraszállás Görögországban


1916


febr. 21 Verdan,Ir fügetlenségek húsvéti felkelése
febr.21 Indiában,a Nemzeti kong.és a Muzulmán liga szöv. britek ell.
máj.24 osztrák-magyar csapatok újabb támadása az olasz fronton
júni. Oroszok áttörik az osztrák -magyar frontot
júni.24 gépek csatája Sonne folyónál
júli.17 Függetlenségi és 48-as párt Károlyi Mihály vezetésével
aug. 5 6. isonzói csata
aug.17 Román-Antant titkos szerzôdés Bukarestben
aug.27 Románia hadatüzen a Monarchiának
okt.14 Bulgária belép a háborúba
nov.27 Ferenc József meghal
dec. Központi hatalmak békeajánlata
dec. 6 Bukarestet elfoglalják
dec.18 Wilson jegyzéke a békére
dec.30 IV.Károly koronázása (Mátyás-templom)


1917


jan.22 ált. sztrájk Pétervárott
jan.31 Németo. korlátlan tengeralattjáró háborúja
márc.12 gyôz a polg dem forr Oo.-ban
márc.15 Pétervárott megal.Ideiglenes Kor.II.Miklós cár lemond
márc.24 Károly oszt.csász.különbéke kísérlete(Sixtus-levél)
ápr. 6 USA hadba lép
máj. újjáalakul az orosz kormány
máj.23 Tisza István lemond
júni.12 Görögo.hadatüzen a központi hatalmaknak
júni.15 Eszterházy Móricz kormánya
júni. sikertelen orosz támadás Tarnopolnál
júli.17 bolsevik felkelési kísérlet Pétervárott
júli.30 Kerenszkij kormány megalakulása
aug.19 központi hatalmak Tarnapolnál áttörik az orosz frontot
aug.20 lemond az Eszterházi kor.Wekerle Sándor min.
szept. 7 Kornyilov katonai lázadása Oroszo.-ban
szept.14 Oroszo.elsô köztársasága
szept 27 oroszországi demokratikus tanács
okt.17 IV.Károly föderációs terve a Monarchia megmentésére
nov. 6 bolsevik fegyveres felkelés Pétervárott
nov. 7 bolsevik hatalomátvétel Pétervárott II. szovjet kong
nov.15. nyilatkozat azoroszo. népek jogairól
nov.25. szocdem tüntetés Bp-en
dec. 22. német-orosz béketárgyalások ( Breszt-Litovszk )


1918


jan. román bevonulás Besszarábiába
jan.8. Wilson 14 pontos békejavaslata
jan. 18. ált sztrájk Bp.-en
febr.1-3. matrózlázadás Cattaróban
feb. 23 vörös hadsereg
márc.3. breszt-litovszki béke
márc.21. német támadás Nyugaton
márc. brit partraszállás Murmanszkban
máj.8. Románia különbékéje a központi hat-al
jún.15. Monarchia támadása az orosz fronton
jún.20. Bp-en általános sztrájk
júl elsô szovjet alkotmány
júl. 6. eszer felkelés Moszkva
aug. 8. német hads. fekete napja, antant áttörés Amiens
aug.30. merénylet Lenin ellen(Dora Kaplan)
szept. 29. Bulgária fegyverletétele
okt. 6. német fegyverszün. kérelem Wilsonhoz
okt. 7. Varsóban önálló lengyel állam
okt. 20. közp. hat. Capelló áttörésPiave
okt. 21. osztrák bir. tanács: önálló Ausztria
okt. 24. Magyar Nemzeti Tanács , Wekerle korm. lemond
okt. 25. Forradalmi Katonatanács
okt. 27. antant betör a Monarchiába, fegyverszün. kérünk
okt.27. Gallia csatl. Lengyelországhoz
okt. 28. lánchídi csata
okt. 28. Kolozsvár : Erdélyi Nemzeti Tanács
okt. 29. Horváto. csatl. a délszláv államhoz
okt. 30. Töröko. fegyverletétele
okt. 31. József fôherceg kinevezi Károlyi Mihályt
okt. 31. Tisza István meggyilkolása
nov. 2. budapesti munkácstanács
nov. 3 kieli matrózlázadás NO.
nov. 3. padovai fegyverszünet
nov. 8. cseh csapatok Monarchiába, összeomlik a tört Mo.
nov. 9. forr. gyôz NO-ban, II. Vilmos lemond köztárs.
nov. 11. fegyverszünet Németo-gal IV.károly csász lemond
nov. 12. Bécsben köztársaság
nov. 13. Lindner Béla aláírja a belgrádi konvenciót
nov. 13. IV.Károly uralkodói jogának gyakorlását felfüggeszti
nov. 16. elsô magyar köztársaság
nov.22. függ. Lengyelo. Jozef Pilsudski
nov. 23. elsô néptörvény széles választójog
nov. 24. Kommunisták Magyaro. Pártja
nov. 25. szláv nemzeti gyülés: Újvidék csatl. Szerbiához
dec. 1. Szerb-Horvát-Szlovén királyság deklarálása
dec. 2. Románia megtámadja Dél-Erdélyt
dec. 12. Szlovákia csehek leverik
dec. 24. románok bevonulnak Kolozsvárra
dec. 29. Kassa


1919

Írország független
MO.-i szoci párt
Mussolini: Hadviseltek Szöv.
jan. 1. csehszlovákok elfoglalják Pozsonyt
jan. 11. Károlyi Mihály a köztárs. elnöke Berinkey Dénes korm
jan. 18. párizsi békekonf. megnyitása
jan. 19. polgári-szocdem gyôz. a német választáson
febr. 14. Népszövetség
febr. 28. Károlyi saját földjén kezd földosztást
márc.2-7. Komintern megalakulása
márc.20. Vyx jegyzék
márc.21. Tanácsköztársaság
márc.26. tv. az állami tul-bavételrôl és kisajátításokról
ápr. ABC Bécsben
ápr. 9. csehszlovák intervenció Mo. ellen
ápr. 12. Bécsben megalakul az ABC
ápr. 16. román támadás Mo. ellen
ápr. 30. románok elérik a Tiszát
május csehek: Miskolc, Diósgyôr, Ózd
máj. 4. függetlenségi mozgalom Kínában
máj. 5. ellenkormány Aradon
máj. 20. északi hadjárat kezdete
jún. 10. magyarok .Bártfánál elérik a lengyel határt
jún. 13. Clemenceau ultimátuma
jún. 19. Clem. féle ultimátum elfogadása
jún. 28. német békeszerzôdés aláírása
júl. 20. Vöröshadsereg támadása a románok ellen
júl. 29. románok átlépik a Tiszát
júli. 31. weimari közt. alkotmánya
aug. 1. Reidl Gyula szakszervezeti kormánya
aug. 4. románok bevonulnak Bp-re
aug. 6. Friedrich István ellenforr. kormánya
aug. 9. Horthy: nemzeti hadsereg szervezése
szept.10. osztrák békeszerzôdés aláírása
szept. D’ Ammunzio fiumei kalandja
nov. 14-16. románok ki Bp-rôl
nov. 16. Horthy M. a nemzeti hads. élén bevonul
nov. 24. Huszár Károly kormánya
nov. 27. bolgár békeszerzôdés aláírása
nov. 29. Nagyatádi Sz István: Nemzeti Kisg és Földm P
1919-20. föld és gyárfoglaló mozg. Olaszországban


1920


fr. Komm. Párt megalakulása
Hitler: Nemzetszoc. Német Munkáspárt
polgárháború Írországban
India, Gandhi: Nemzeti Kongr. vezetôje
jan. 5. Aponyi Albert vez. magyar küldöttség Párizsba
jan. 10. a Népszövetség elsô ülése
jan. 16. Párizsban elutasítják a népszavazásos felvetéseket
febr. 2. szovjet békeszerzôdés Észto-gal
márc.1. Horthy Miklós: kormányzó
ápr. Vöröshads. export hatalmat Azerbajdzsánba
ápr. lengyel szovjet háború kitör
ápr. San Renói konf. az arab államok jövôjérôl
ápr. fr. elfoglalják Frankfurtot és Darmstadtot
jún. 4. Trianoni békeszerzôdés
júl. szovjet békeszerzôdés Litvániával
júl 19. Teleki Pál (Numerus Clausus tv.)
aug. 10. szovjet békeszerzôdés Letto.
aug. 10. török békeszerz. aláírása
aug. 14. Csehszlov. és a délszláv állam szöv.
szept. 1. vitézi rend
okt. szovjet békeszerzôdés Finno.
nov. Vöröshads. export hatalmat Örményo.
nov. 13. Nagyatádi földreform


1921

I. Sándor Jugo. királya
megalakul Mussolini Nemzeti Fasiszta Pártja
Kína: Komintang és Komm. Párt
új gazpol. a NEP, kronstadti matr. felkelés
febr. Vöröshads. export hatalmat Grúziába
márc 18. lengyel-szovjet rigai béke
márc. lengyel alkotmány
márc 26-ápr 5 IV. Károly elsô trónfogl. kisérlete
ápr. 3. nagyhatalmi tiltakozás a Habsburg ház ellen
ápr. 14. Bethlen István kormánya
jún. 7. Kisantant
okt.20-23. IV. Károly második kisérlete
nov. 6. Habsburg ház trónfosztása
dec. 14-16. soproni népszavazás
dec. 22. Bethlen-Peyer egyezség


1922

Egyiptom független , IV. Károly halála
Német Nácipárt saját fegyveresereje (SA)
EP I. választási gyôzelme
febr. 22. Egységes Párt (EP) kisgazda+KNEP
ápr. 10. Genovai Konferencia
ápr. 16. német-szovjet szerz. Rapalló
aug. törökök kiverik a görögöket
szept. 18. Mo: Népszövetségbe
okt.30. Marcia su Roma: Mussolini min.elnök
dec. 6. ír szabad állam létrejötte
dec. 28. Romániában Országos Magyar Párt
dec. 30. Szovjetunio megalakulása


1923

Mo. népszövetségi kölcsönt kap
Mussolini Olaszo-hoz csatolja Fiumét
jan. 11. fr.-belga csapatok Ruhr vidék megszállása
júl. lausannei béke Töröko-gal
aug. 2. Gömbös Fajvédô Párt
okt. Török Köztársaság
nov. 9. sikertelen sörpuccs


1924

Francciák kiürítik a megszállt területeket
Szovjetúnió nyit K és Ny felé
Hitler és Gandlri kiszabadul a börtönbôl
konzervatív korm. Angliában Baldwin
Szovjetúnió alkotmánya
márc.5-6 Mo. 250 mill. kölcsön 20 évre
máj.24 Magyar Nemzeti Bank


1925

Hindenburg Németo. elnöke
választójog kiterjesztése Japánban
Magyar szoc. munkáspárt
ápr.18 1.Bp-i Nemzetközi Vásár
okt. 5-16 locarnoi konferencia Németo. Ny. határairól
dec.19 frankhamisítási botrány


1926

Németo.felveszik a népszövetségbe
Pilsudski hatalomátvétele Lengyelo.-ban
Olaszo.-ban betiltják az ellenzéki pártot (Duce)
Népiskolai törvény Mo.-on
MO-n visszaállítják a felsôházat
dec.14 Egységes Párt II. választási gyôzelme
dec.27 új pénz-pengô és a fillér


1927

Codreanu Romániában megalapítja a Vasgárdát
márc. Kínai polgárháború kezdete
jan.28 megalakul a parlament felsô háza Mo.-on
márc 31 megszűnik Mo. katonai ellenôrzése
ápr.4-6 Bethlen-Mussolini Olasz-Magyar barát szer Róma
júli. sztrájkok Bécsben


1928

Magyar-Lengyel szerzôdés
Gömbös feloszlatja a fajvédô pártot
Olaszo.-ban a parlament feloszlatja magát
mezôgazdaság kollektivizálása Szu-ban
újjáalakul a Csang Kaj-sek nemzeti kormány
Kinai vámügy önállósága
okt. 8 Mo. csatlakozik a Kellog-Briand szerzôdéshez
aug.27 Kellog-Briand szerzôdés


1929

Jugoszlávia megalak, Sándor király dikt
indiai nemzeti kongrasszus élén Nekru
febr. 11 lateráni szerzôdés
aug.6-13 Hágai konferencia Young-terv elfogadása
okt.29 New York-i tôzsde csôdje
1929-1932 1. 5 éves terv a Szou.-ban


1930

Bajcsy Zsilinszki Endre: Nemzeti Radikális Párt
jan.20 megszűnik Mo. pénzügyi ellenôrzése
júni. Fr. kiürítik a Rajna vidéket
szept. 1 munkástűntetés Bp-en
okt.12 újjáalakul a független Kisgazda Párt


1931

Mao Ce Tung Ideiglenes kormánya
jan.25 Osztrák-Magyar barátsági szerzôdés
júni. EP III. választási gyôzelme
júli.13 3 napos bankzárlat Mo-on
aug.19 Bethlen István lemond
aug.24 Károly Gyula kormánya
szept.13 Biatorbágyi merénylet
szept.19 a kormány statáriumot vezet be MO-n
szept.18 japán támadás Mandzsúriában
dec.11 westminiszteri statátum


1932

eltörlik a jóvátételli fizetéseket
Irország :De Valera
Dollfurs kormánya Ausztriába
Gömbös Római útja
júni.16-júli19 Lausanne-i konf rend. a német tartozást
USA elnöke Roosevelt
szept. Károlyi Gyula lemond
okt. 1 Gömbös Gyula korm Nemzeti Egység Pártja (NEP)
okt.25 95 pontos nemzeti munkaterv (Mo)


1933

USA-Szu. diplpmáciai kapcs.
jobboldali fordulat Sp.-ban
1933-1937 II.5 éves terv a Szu.-ban
jan.30 Hitlar Németo. kancellárja
febr.27 Reichstag felgyújtása Berlinben
febr.28 polgári szabadságjogok korlátozása Németo.-ban
márc. 4 New Deal
márc. 5 Hitler gyôz betiltja a pártokat
márc.27 Japán kilép a népszövetségbôl
júni. Gömbös berlini látogatása
júli. Gömbös és Kánya Olaszo-ban
okt.14 Németo. kilép a népszövetségbôl


1934

II.Sándor Jugo királyt meggyilkolják
Balkán-paktum(görög,török,jugo)
Német-Lengyel megnemtámadási szerzôdés
febr. szélsôjobb puccskisérlet Fro-.ban
febr. 6 Mo. -Szu. diplomáciai kapcsolat
júni.29-30 Hosszúkések éjszakája
júli.25 náci puccskisérlet Bécsben
márc.17 Római jegyzôkönyv
németo.-i kereskedelmi pótszerz. NO+MO
aug. Hitler Führer
szept.18 Szu. Népszövetségbe
1934-1935 a kinai Vöröshadsereg “hosszúmenetelése”


1935

Német- Angol flottaegyezmény
Benes Csehszlovákia elnöke
francia népfront
Brit törvény India kormányzásáról
jan.13 Saar-vidéki népszavazás
márc. 1 Németo. visszakapja a Saar-vidéket
márc.16 Hitler semmibe veszi a Versailles-i katonai
korlátozásokat s bevezeti a hadkötelezettséget
márc. 4 Szálasi Ferenc: Nemzet Akaratának pártja
ápr. NEP I. választási gyôzelme
júli.25-aug.20 Kommintern VII. kongresszusa, népfront
okt. Olaszo. megtámadja Abesziniát


1936

Népfront gyôzelem a franc. választásokon
Népfront kormány Spo.-ban
új szovjet alkotmány, Egyiptom függ
Belgium felmondja a fr. szövetséget
márc. Németo. megszállja a rajnai fegyvermentes ôvet
júni.21 Csehszlovákiában egyesült Magyar Front
júli. Német-Osztrák egyezmény,pol.-i egyetértés
júli.17 Franco tábornok katonai felkelése,pol.háború
aug.22 Horthy elsô látogatása Hitlernél
okt. 6 Gömbös Gyula meghal
okt.12 Darányi Kálmán kormánya
okt.25 német-olasz egyezmény,Berlin-Róma tengely
nov.25 Japán-Német antikommintern paktum


1937

Szálasit letartóztatják,pártját feloszlatják
Szent-Grörgyi Albart biokémikus Nobel-dija
Neville Chamberlain brit miniszterelnök
A Zürichi cionista kong. támogatja Palesztinát
feloszt.-t az arabok és zsidók közt
márc.15 Márciusi Front zászlóbontása
júli. 7 Japán megtámadja Kinát
okt. Márciusi Front makói tanácsskozása
nov. 6 Olaszo. cstl. az antikom. paktumhoz
dec.29 Ir köztársaság kikiáltása


1938

II. Károly diktatúrája Romániában
Hilter a német hads. parancsnoka
febr.21 Szálasi rendôri ôrizetben
márc. 5 Gyôri fegy.-i prog.
márc.12-13 Anschluss
máj.14 Imrédy Béla korm.
máj.29 I. zsidó törv.
aug.29 Kisantant elf. Mo. fegyv.-i egyenjoguságát
szept.29-30 müncheni értekezlet Szudéta vidék NO.
nov. 2 I. Bécsi döntés
dec. Mo.-i Volksbund


1939

Nemzeti Parasztpárt
jan. 6 Imrédy meghirdeti a magyar élet mozg.-t
febr. 3 Dohány utcai merénylet
febr.16 Teleki Pál kormánya
febr.22 Nemzeti Egység Pártja Magyar Élet Pártja (MÉP)
febr.24 Mo. csatl. az antikomm.paktumhoz
márc. 8 Hubay Kálmán: Nyilaskeresztes Párt
márc.14 Független Szlovákia
márc.15 németek bevonulnak Prágába cseh-morva-protektorátus
márc.15 magyar honv. megkezdi Kárpátalja vissz.szerz.
márc.28 Sp. polg.háb. vége
márc. Angli és Fro. garanciát vállal a Lengyel htár.-ra
ápr. 7 Olaszo. megszállja Albániát
ápr.11 kilépünk a Népszövetségbôl
máj. MÉP választási gyôzelme
máj. 5 II. zsidó törv.
máj .21 német-olasz katonai szöv.
aug.23 Molotov-Ribentrop paktum
aug.24 Fro. segítséget ígér Lengyelo.-nak
aug.25 Nagyb. kölcsönös segit. nyú. szerz. Lengyelo.-gal
aug.25 Hitler elhalasztja a másnapra tervezett hadjáratot
szept. magyar korm. nem engedi a német csap. átvon.
szept. 1. Lengyelo. ...
szept.17 Szu Lengyelo.
szept.27 Varsó elesik 4. feloszt.
Szu. kölcs. segítségnyujtási szerz.-t erôszakol rá Észto-ra,
Letto.-ra, Litvániára
nov.30-1940 febr.11 Szu-Finn.


1940

ápr.9 Hitler Dánia,Norvégia
máj. 10 Churchill kormányt alakít
máj..10 Hollandia,Belgium és Lux.
máj.14-28 Hollandia és Bekgium eleste
máj.12 átkelnek az Ardenneken
máj.20 Abeville-tengerpart
máj.26 Dinamó hadművelet
jún. 5 Fro. lerohanása
júni.10 olasz támadás Fro. ellen
jún.14 Párizs
jún.17 Pétain marshall (Reynaud)
jún.22 fr. kapituláció Compiegne-i erdôben
aug.13 Anglia megtámadása
aug.30 II. Bécsi döntés
szept. 12. olasz támadás Egyyiptom ellen
szept.15 utolsó ütközet német vereség az Angliai csat.ban
szept.27 3 hatalmi szerz.
okt. 1 Olaszo. Görögo. (vereség Afrikában)
nov.20 Mo. 3 hatalmi egyezmény
dec.12 magyar-jugo barátsági és meg nem tám. szerz.


1941

febr. Rommel partraszáll Afrikában
márc. 25 Jugo 3 hatalmi egyezmény
márc. 27. Jugo-ban megdöntik a németbarát kormányt
ápr. 4 Bárdossy László kormánya
ápr. 6 No. Jugo és Görögo.
ápr.11 Mo. Jugo ellen
jún.22 No. Szu 1Leningrád+Baltikum
2.Moszkva+Minszk 3. Sztálingrád+ Kiev
júni.26 kassai bombatámadás
jún.27 Mo. Szu ellen
aug. 14 Atlanti charta
aug. 8 III.zsidó törvény
szept. 8 Leningrád bekerítése 900 napos ost.
nov. 7 Zsukov, németek megállítása
dec.5-6 német támadás megakad Moszkvánál
dec. 7 Pearl Harbor
dec. 8 USA hadüzenet Japán
dec.11 No. Olaszo. USA-nak hadatüzen
dec.12 USA-nak hadüzenet Mo.
dec. 7 Nagyb. hadüzenete Mo.-nak


1942

márc. 9 Kállay Miklós korm.
máj.28 No. nagy nyári offenzívája Sztálingrád+Kaukázus
máj.30 szövvetségesek bombázzák No.-t
júni.3-7 Middway-szigetek japán vereség
aug.23 Sztáling. ostroma
szept. 4 szovjel légi tám. Bp ellen
nov. 4 Rommel El-Alamein
nov. 8 szövetséges partraszál. Casablancaban
nov.22-23 6. német sereget bekerítik az oroszok
dec.12 német kitörési kisérlet


1943

szárszói találkozó
jan. 13. Hitler : Totális háború
jan.12-13 Szovjetek átörnek Voronyezsnél
jan.-febr. magyar 2. sereg puszt. a Domnál
febr. 2 6. német sereg leteszi a fegyvert
márc. német ellentámadás kezdete
máj.12 Rommel kap.
máj. Angol,USA partraszállás Tuniszban
júl. 5 kurszki csata kezdete
júl.10 szöv. partraszállás Szicíliában
júl.13-15 Prohovorka (Kurszk)600 kocsi
júl.25 Mussolini bukása
szept.8 Olaszo. kapitulál
szept.10 Mussolini kiszabadítása
nov 28-dec 1 Teheráni konf.


1944

eleje végetér Leningrád ostroma
márc.18 Horthy -Hitlerhez utazik
márc.19 német megszállás
márc.22 német bábkorm.- Sztojai Döme
márc.29 zsidók sárga cssillagot viselnek Mo.-on
ápr. 3 Mo. angolszász bombázása
ápr.26 zsidók gettókba kényszerítése
máj.15 zsidók deportálása Mo.-ról
jún. 4 Szöv. Róma
jún. 6 Normandia 200,150,fél millio
júli.20 merénylet Hitler ellen
aug. 1. varsói felkelés
aug.20 Románia megtámadása
aug.23 Románia átállása
aug.25 Párizs felszabadúl
aug.29 Lakatos Géza korm.
aug.30 De Gaulle a fr. min.
szept. 7 Románia hadatüzen Mo.-nak
szept. 9 Bulgária átállása
szept.11 USA átlépi a Rajnát
okt.11 elôzetes fegyvverszünet Mo.-Oroszo.
okt.15 Horthy proklamációja
okt.16 gyôz a nyilas puccs Horthy lemond min.lesz Szálasi
okt.23-26 Fülöp japán vereség (nyáron Mariana,Marshall)
nov. 4 Szálasi leteszi a nemzetvezetôi esküt
dec. 4 Szálasi Hitler látogatása
dec. némett támadás az Ardanneken
dec.2 Magyar Nemzeti Függ. Front
dec.22 Ideiglenes Nemzeti Kormány
dec.24 Sopronkôhida-Bajcsy Zsilinszky Endre halála
dec.24 Bp.. ostroma
dec. 28. INK hadüzenet NO.-nak


1945

kommunista gyôzelem Fro.-ban
jan.20 magyar fegyverszünet aláír Moszkv,‘37.dec.31. határok
febr 4-11 Jaltai konf. (ENSZ,Szu.-Japán,Lengyelo. határai
feltételnélküli kap. Titó, De Gaulle)
márc. Petru Groza min. Románia
márc. 5 USA Köln
márc. 6 Dunántúlon a német haderô utolsó offenzívája
márc. 17 kormányrendelet a földreformról
ápr. 11. Ideiglenes Kormány Bp-re költözik
ápr. Csehszlovákiában megvonják a kisebbség jogait
ápr.15 Toargan
ápr.16 Berlin ostroma
ápr.28 Mussolini halála
ápr.30 Hitler halála
máj. 2 Berlin elfoglalása
máj. 9 No. kapitulál
júni. 26. San Francisco ENSZ alapokmányok kidolgozása
jún.29 Kárpátalja a Szu.-hoz kerül
júl.17-aug. 2 Potsdam( Attlle,Sztálin,Truman) kollektív bűnösség
júli.25 Japán felszólítása a kap.-ra
aug. 6-9 Hiroshima, Nagaszaki
aug. 9 Szu. Mandzsúria
szept. 2 Japán kapitulál
nov.15 Koalicióss kormány:Tildy Zoltán
okt. 11 3. kinai pol.háb.
nov. 4. Kisgazdapárti gyôzelmek a választásokon
nov.20 összeül a nürnbergi katonai törvényszék


1946

Nehru ideiglenes kormánya Indiában
sztrájkhullám USA-ban
jan. De Gaulle lemond a min. -rôl
jan.10 ENSZ 1. közgyűlése London
febr. 1 2. köztársaság kikiáltása elnök: Tildy Zoltán
febr. 4 Nagy Ferenc alakít kormányt
febr.27 magyar-csh lakosságcsere egyezmény
márc. 5 Churchill Fultoni beszéde
márc. 5 baloldali blokk Mo.-on
máj. kommunisták nyerik a választást Csehszl.-ban
máj. 7 kimondják Mo. 1938-as határainak visszaállitását
jún.26 szénbányák államosítása Mo.-on
júl.29-okt.15 párizsi békekonferencia
aug .1 új pénz a forint
okt. 1 ítélet a nürnbergi perben
nov.28 nagy nehézipari üzemek államosítása
dec.19 kirobban az elsô Vietnámi háború


1947

febr.10 békeszerzôdések aláírása Párizsban
febr.25 Kovács Béla letartóztatása
márc.12 Truman elv meghírdetése
máj.30 Nagy Ferenc lemondása
máj.31 Dinnyés Lajos kormánya
jún. 5 Marshall-terv bejelentése
aug. 1 1. hároméves terv
aug.15 India és Pakisztán független
aug.31 országgyűlési választás,kommunisták csalásai
szept.22-27 Kominform megalakulása
szept. 24. Dinnyés Lajos kormánya
nov. ENSZ arab és zsidó államra osztja fel Palesztínát
nov.21 bankok államosítása


1948

Truman 2. elnök
kommunisták elítélik a jugo kommunisták politikáját
febr.13 Magyar-Szovjet szerzôdés,seg.nyújt.
márc. 17 nyugat-európai UNIO Fro.,GB.,BEL.,NL.,Lux.,
márc. 25 államosítják a 100 dolgozónál nagyobb üzemeket
márc. beszűntetik a tôzsdét Mo.-on
máj.15 kikiáltják Izraelt -kitör az 1. izraeli-arab háború
jún. 12 Magyar Dolgozók Pártja
jún.23 berlini blokád kezdete
aug. 3 Szakasits árpád új köztársasági elnök
aug.11 komcsi szoci egyesülés Bulgáriában
szept. 6 ÁVH megalakulása
dec.10 Dobi István kormánya (10 dolgozó fölötti államosítás)
dec.21 komcsi, szoci egyesülés Lengyelo.-ban
karácsony letartóztatják Mindszenty Józsefet


1949

a Kominformból kizárják Jugót
jan. 25. KGST megalakulása
febr. 1. Magyar Függetlenségi Front
ápr. 4. NATO megalakulása
máj. 5. Stassburgi Európa Tanács
máj.15. elsô egypárti választás
máj. 23. NSZK
máj.30. létrejön az NDK
aug.18. új magyar alkotmány
aug.20. Magyar Népköztársaság
szept. 24 Rajk Lászlót halálra ítélik
szept. 25. SZU-nak van atomfegyvere
okt. 1. Kínai Népköztársaság
okt. 7. NDK kikiáltása
okt.10. Mo. nagyker. államosítása
dec. 14. 25 vármegye 19 megye
dec.28. 10 munkásnál több üzem államosít


1950

SZU és Kína elismeri a vietnámi Ho Si Minht
jan.1. elsô ötéves terv Mo-n
ápr. 24. Szakasits Árpád lemond
jún. 25. É-Korea megtámadja D-Koreát
szept. 7. szerzetesrendek megszüntetése
okt. 19. Kína elfoglalja Tibetet
1950-53. politikai perek 650 ember ellen


1951

konzervativ gyôzelem a brit vál. ( Churchill ) 1951-55.
febr-ápr jegyrendszer bevezetése
ápr. 18. Eu. Szén és Acélköz. ( Montánunió )
jún. 2. Magyar Néphadsereg
júl. 9. USA GBR Fr.o. megszünteti a hadállapotot D-vel


1952

romániai magyar autonómia
elsô brit atomrobbantás, Eisenhower USA elnöke
febr. 17. házingatlanok állami tulba Mo.
máj. 1. amerikaellenes tüntetés Japánban
máj 26. bonni szerzôdés, NSZK egyenjogúsága
aug. 14. Rákosi átveszi a min.elnökséget
szept.10. NSZK jóvátételt fizet Izraelnek
szept. 30. SZU visszaadja aMo-ról ellopott gazd.
nov. 1. elsô USA hidrogénbomba


1953

független Egyiptomi Köztársaság
az évszázad mérkôzése 6:3
márc. 5. Sztálin halála
máj. 17. Mo-n választások
jún.17. keletnémet felkelés
júl. 4. Nagy imre kormánya, reformprogram
júl. 27. koreai fegyverszünet Paumindesouban
aug. 20. elsô SZU hidrogénbomba
szept. 7. Hruscsov SZKP KB fôtitkára


1954

SZU elengedi NDK tartozásait
Trieszt Olaszo-hoz kerül
USA elítéli a faji megkülönböztetést
jan25-febr8 Berlin, 4 hatalom tanácskozása
ápr-júl Genfi konferencia
márc.10. Mo-n megszün a rögtönítélô bíróságot
máj. 7. Fr.o. elveszti az elsô vietnámi háborút
júl. 20. Genfben kettéosztják Vietnámot 17. sz. fok
szept. 8. SEATO
okt. 23. EU: NSZK, Olaszo. felvétele
okt.23-24. Hazafias Népfront


1955

jan. Moszkvában felelôsségre vonják Nagy Imrét
jan. 25. SZU megszünteti a hadiállapotot NSZK-val
febr. 24. Bagdadi paktum
márc. 18. MO. megszünteti a hadiállapotot NSZK-val
ápr. 14. leváltják Nagy Imrét
ápr. 18. Hegedűs András kormánya
ápr. 14 Bandungi értekezlet
máj. Hruscsov- Tito kibékül
máj. 5. NSZK szuverenítása
máj. 9. NSZK a NATO-ba csatl.
máj. 14. Varsói szerzôdés
máj. 15. osztrák államszerzôdés
szept. 9-13. Adenauer moszkvai látogatása
nov. 3. CENTO
dec. 3. Nagy Imrét kizárják a pártból
dec. 14. Mo. ENSZ


1956

febr. SZKP 20. kongresszusa
márc. Rákosi beismeri a Rajk per koholt volt
jún. 6. ellenzék megünnepli Nagy Imre 60. szülinapját
júl. 21. Rákosi levált, Farkas kizár, Gerô megválaszt
júl. 26. Szuezi csatorna államisítása
okt. 6. Rajk per áldozatainak újratemetése
okt. 16. MEFESZ
okt. 23. forradalom
okt. 24. Nagy Imre korm. SZU csapatok bevonulnak
okt. 25. Gerô le, Kádár, parlament elôtt sortűz
okt. 26. Mosonmagyaróvári sortűz
okt. 27. Nemzetôrség, Kovács Béla és Toldy Zoltán a korm.
okt. 28 “dem. forr.”ÁVH felbomlása, ENSZ is összeül
okt. 29. SZU csapatok ki BP-rôl
okt. 29. Izrael megtámadja Egyiptomot II. arab-izraeli háb.
okt. 30. Mindszenty bíboros, többpártrendszer
okt. 31. Moszkva dönt: beavatkozás, Maléter Pál
okt. 31. fr. GB légitámadás Egyiptom ellen
nov. 1. Varsói szerzôdés felboml. MSZMP
nov. 3. Mindszenty rádió, Malétert oroszok elfogják
nov. 4. SZU támadás, Jugó nagyköv., Kádár ellenkorm.
nov. 7. Kádár Bp-re érkezik
nov. 22. Nagy Imréék elrablása
dec. 9. munkástanácsok betiltása
dec. 11 statárium


1957

febr. 19. Munkásôrség
márc. 21. KISZ
márc 25. közös Piac
okt. 4. elsô mesterséges hold
nov. 13. Mo. statárium feloldása


1958

jan. 28. Münich Ferenc kormánya
febr. elsô USA mesterséges hold
jún. 1. De Gaulle kormánya
jún. 14. iraki felkelés, megdôl a királyság
jún. 16. Nagy Imre kivégzése
ôsz V. Fr. Köztársaság
nov. 16. országgy. és tanácsi választások


1959

jan.1-2. Castro gerillái Kubában
márc. 19. az Elnöki Tanács rendelete a TSZ-ek működésérôl
ápr. 17. felkelés Tibetben, kínaiak leverik
szept. 13. elsô szovjet rakéta eléri a Holdat


1960.

jan. 4. Stockholm: EFTA ( A,DNK, GBR, N, P, CH, S )
ápr. 1. részleges amnesztia az 56-osoknak


1961

ápr. 12. Gagarin ürrepülése
ápr. Disznó- öböl
júni. Kennedy-Hruscsov Bécs
aug 13. Berlini-fal
szept 1-6.el nem köt. orsz.k. Belgrád tito,nasszer,nehru,...
szept 13. Kádár János kormánya


1962

MSZMP kizárja Rákosit, Gerôt
febr 20. elsô USA ürrepülô 3-szor megkerüli a Földet
júl. 3. független Algéria
okt 22-nov 20 Kubai rakétaválság
dec. 20. ENSZ leveszi napirendrôl a magyar kérdést


1963

márc. 22. általános közkegyelem az 56-osoknak
máj 22-25.Afrikai Egység Szervezet
júl. 1-3. U Thant ENSZ fôtitkár Mo-ra látogat
aug. 5. USA, GBR, SZU részleges atomcsend
nov. 22 Kennedy meggyilkolása


1964

SZU-Kina szakítása, Kínai atombomba
márc. 14. TB egységesítése
aug. 2. incidens a Tonkini öbölben Vietnámi háb.
aug. 20. az ország villamosítása befejezôdik
szept. 15. Mo. és Vatikán viszonyát tisztázzák
okt. 14. Hruscsov leváltása (puccs)


1965

márc. űrséta SZU
jún. űrséta USA
jún. 30. Kállai Gyula kormánya


1966

márc 30 Fr.o kilép a NATO katonai szerv-bôl
máj.25-27. MSZMP határozat, gazd. mech. reform
jún. 4. Kína kultúrális forradalom


1967

ápr. 14. Fock Jenô kormánya
jún.5-10 III. arab izraeli háború


1968

Ír-angol ellentét, varsói szerz.bôl kilép Albánia
jan. 1. gazdaságirányítási reform bevezetése
jan 5. Dubcek a cseh pártvezetô, bársonyos forr.,
ápr. 4. Martin Luther King meggyilkolása
jún. 27. Csehsz. értelmiségiek Kétezerszó c. nyilatkozata
júl. 1. atomsorompó-szerzôdés
aug. 21. SZU és szövetségei beavatkoznak Prágában


1969

márc SZU és Kina határvita Ursusi folyónál
ápr. DeGaulle lemond
júl.21. Armstrong, Apolló II kilép a Holdra
aug. 13. SZU Kína határincidens Kazahsztánban


1970

budapesti metró
dec 6-8. Brandt varsói látogatása
dec.16-17. Gdansk-i tüntetés


1971

indiai-szovjet barátsági szerzôdés
júl.9-11. Kissinger Pekingben tárgyal
szept. 3. négyhatalmi egyezmény Berlinrôl
dec 2-17. indiai pakisztáni háború


1972

Berlin, a két állam alapszerzôdése
GBR : Közös Piac
febr 21-28. Nixon pekingi látogatása
márc.26. Bangladesh független
máj. 29. Nixon moszkvai lát., SALT 1
szept. 5. arab terroristák a müncheni olimpián
nov. 14-15. MSZMP vezetése “módosítja” a 68-as reformot


1973

jan. 27. vietnámi fegyverszünet, Párizs
márc 20. MSZMP a Lukács iskola ellen
jún. Brezsnyev USA-ban
júl.3-7. 33 európai tárgyal Helsinkiben a biztonságról
szept. 11 Chilei katonai lázadás, Allendét megölik
okt. 6. 4. arab izraeli háború, olajválság


1974

WillyBrandt Helmudt Schmidt a kancellár
ápr. 25. Portugália : vértelenül megdôl a tekint. ur. r. Pinochet
aug. 8. Nixon belebukik a Watergate ügybe


1975

ápr. 17. Vörös Khimer bevonul Kambodzsába
ápr. 30. Dél-Vietnámi Felszab. Front elfogl. Saigont
máj. 15. Lázár György alakít kormányt
jún. 5. megnyitják a 67-óta lezárt Szuezi csatornát
júl. közös USA-SZU ürrepülés
aug. 1. Helsinki, eu.i együttműködési és bizt.i ért. záróűlése
nov. 20-26. Franco meghal, János Károly spanyol trón


1976

jún. 24. Vietnam kommunista uralom alatt egyesül
szept. 9. meghal Mao Ce Tung


1977

SZU rakétákat telepít Európába
jan. NSZK megjelenik a csehektôl Charta 77
jún. 30. feloszlik a SEATO
nov. 19. Szadat egyiptomi elnök Jeruzsálembe megy


1978

jan 6. USAtól visszakapjuk a koronát
ápr. Afganisztánban katonai hatalomátvétel
dec. 15. USA-Kína diplomácia
dec. 25. vietnami csapatok Kambodzsába


1979

febr. 17. Kína támad Vietnam ellen
márc. 26. egyiptomi-izraeli béke
máj 3. Margaret Thatcher alakít kormányt
jún. 18. Bécs: Brezsnyev -Carter SALT-2
júl. 19. Nicaragua, sandinista felszab. front, Somora dikt.
dec. 12. NATO kettôs határozata
dec. 27. SZU Afganisztán


1980

ápr. 6. Irak ultimátuma Iránnak
máj. 4. meghal Tito
jún. 3-8. Farkas Bertalan
aug. 14. lengyelo-i sztrájkok
szept. 17. 8 éves Irak Irán háború
nov. 4. Ronald Reagan


1981

Fr.o. elnöke Mitterand
USA fellövi a többször felh. ürrakétát
dec. 13. Jaruselski táb. szükségáll. Lengyelo.


1982

ápr.2. faklandi háború kezdete
jún. 6. Palesztin Felszab. szerv. kivonul Bejrútból
nov. 10. Brezsnyev meghal, Jurij Andropov
dec. 31.-83. júl.22. szükségáll. feloldása Lengyelo.-ban


1983

márc. 23. Reagan csillagháborús terv
szept. 1.SZU lelô egy határsértô utasszáll.Dél-Koreai gépet
dec. 8. Genfi USA-SZU tárgyalások felfügg.


1984

Andropov halott Csernyenko
jan. 1. Közös Piacon belüli vámok megszünése
febr. 17. Balkán-fsz. atommentes övezet
aug. 1. GBR-Kína: Hongkong 1997. júl. 1.
okt. 31. Gandhi meggyilkolása


1985

márc. 8. új választójogi tv. a köt többes jelölésrôl
márc. 10. Csernenkó halála Gorbacsov SZKP KB fôtitkár
ápr. 26. Varsói szerzôdés meghosszabítása
nov. 19-20. Gorbacsov-Reagan : Genf
1985 az ellenzékiek monori találkozója


1986

jan 28. Challanger katasztrófa
ápr. 26 Csernobil


1987

jún 25 Grósz Károly korm.
szept.18. Reagan+Sevarnadze fegyverkorl. egyezm.
szept.27. lakiteleki tanácskozás MDF
nov. Magyar Nemzet lakiteleki nyilatkozat
dec.8. Gorbacsov + Raegan rövidh. nukl. rak. lesz.


1988

márc.15.ellenzéki tüntetések
márc 30 Fidesz
máj. Tört. Igazságtétel Bizottság
máj.1. Szo. csapatok ki Afganisztánból
máj.20-22 Kádár leváltása
máj.1. Szabad Kezdeményezések Hálózata
jún. 16 . Nagy Imre 30. évfordulója
jún.29. Elnöki Tanács elnöke Straub F. Brúnó
aug.28. Arad találkozik Grósz & Ceausescu
szept.3. MDF--párt
nov.13. SZDSZ
nov.24. Grósz helyett Németh Miklós
dec. ellenzéki nyilat. a békés átmenetrôl


1989

Lengyelo. Walesa
jan.9. MSZDP
jan.28. Pozsgay “népfelkelés”
feb.10-11 Mszmp elismeri a többpártrendszert
feb.17. Politikai Foglyok Szöv.
márc.22. Ellenzéki Kerekasztal
ápr. 2. KDNP
ápr.23. megszünik a KISZ
máj 2 vasfüggöny felszedése
máj.25. Gorbacsov Szu. elnöke
jún.13. a Nemzeti Kerekasztal tárgy. kezd.
jún.16 Nagy Imre Ujratemetése
jún.24. Kádár helyett a párt elnöke Nyers Rezsô
júl.6. Kádár meghal
szept.10. németeket NY-ra engedünk
szept.18. EKA & MSZMP megállapodása
okt.5-7. MSZMP utsó kong. megalakul az MSZP
okt.18. NDK összeomlása Honecker lemond
okt.20. feloszlatják a munkásôrséget
okt.23. 3. köztársaság
nov. berlini fal leomlik, Dubcek+havel bársonyos forr
dec.8. MKP
dec.17. MSZMP
dec.22. Ceausescu rensz. bukása
dec.25. kivégzik a Ceausescu párt


1990

márc.10. szov. kivonulás 1991.júli -ig
márc.25.- ápr.8. 1947-óta elôször többpárti váll.
máj.23. Antall József korm.
okt. Német egység


1991

Moszkva START-megállapodás
varsói szerz.+ KGST megszünik, SZU. megszünik


1993

jan. 1. szlovákia és csehország függ.


Magyar Királyok

1.István 1000-1038 (Árpád ház)


Orseolo Péter 1038-41 (Orseolók)


Aba Sámuel 1041-44 (Abák)


Orseolo Péter 1044-46 (Orseolók 2.)


I. András 1046-60 (Árpád ház)


I.Béla 1060-63 (Árpád ház)


Salamon 1063-74 (Árpád ház)


I.Géza 1074-77 (Árpád ház)


I.László 1077-95 (Árpád ház)


Könyves Kálmán 1095-1116 (Árpád ház)


II.István 1116-31 (Árpád ház)


II.Béla 1131-41 (Árpád ház)


II.géza 1141-62 (Árpád ház)


III.István 1162-72 (Árpád ház)


II.László 1162-63 (Ellenkirály)

Chronicon Pictum P121 A korona elrablása.JPG


IV.István 1163-65 (Ellenkirály)

IV Istvan III Bela Imre KK.jpg


III.Béla 1172-96 (Árpád ház)

Fájl:III Bela.png


Imre 1196-1204 (Árpád ház)

Imre koronázása KK.jpg


III.László 1204-05 (Árpád ház)

III.László.jpg


II.András 1205-35 (Árpád ház)

IIAndrás.jpg


IV.Béla 1235-70 (Árpád ház)

BelaIV-ChroniconPictum.jpg


V.István 1270-72 (Árpád ház)

V Istvan koronazasa.jpg


IV.László 1272-90 (Árpád ház)

Kun L szl Thuroczy.jpg


III.András 1290-1301 (Árpád ház)

III Andras Thuroczy.jpg


Vencel 1301-05 (Premysiek)

Wenceslaus III of Bohemia statue.jpg


Bajor Otto 1305-07 (Wittelsbachok)

Ottó rézmetszeten.jpg


Károly Robert 1308-42 (Anjouk)

I. Károly Róbert.jpg


I. (Nagy)Lajos 1342-82 (Anjouk)

I. (Nagy) Lajos.jpg


Lux Zsigmond 1387-1437 (Luxenburgiak)

Pisanello 024.jpg


Habsburg Albert 1437-1439 (Habsburgok)

Albrecht II. von Habsburg.jpg

I. Mária 1382-1395 (Anjouk)

Mária Thuróczy.jpg


I.Ulászló 1440-1444 (J agellók)


Hunyadi János kormányzó 1446-1453 (Hunyadiak)


V.László 1453-1457 (Habsburg)

Ladislas the Posthumous 001.jpg


Hunyadi Mátyás 1458-1490 (Hunyadiak)

Matthias Corvinus.jpg


II.Ulászló 1490-1516 (Jagellók)

Vladislaus II. of Bohemia and Hungary.gif


II.Lajos 1516-1526 (Jagellók)

Louis2.jpg


I.(Szapolyai)Jáno
s 1526-1540 (Szapolyaiak)

Szapolyai János fametszet.jpg


I.Ferdinánd 1526-1564 (Habsburgok)

Ferdinand I by Martin Rota.jpg


I.Miksa 1564-1576 (Habsburgok)


I.Rudolf 1576-1608 (Habsburgok)

Hans von Aachen 003.jpg


II.Mátyás 1608-1619 (Habsburgok)


II.Ferdinánd 1619-1637 (Habsburgok)

Joseph Heintz d. Ä. 003.jpg


III.Ferdinánd 1637-1657 (Habsburgok)

Frans Luycx 002.jpg


IV.Ferdinánd 1647-1654 (Habsburgok)

Jan van den Hoecke 002.jpg


I.Lipot 1657-1705 (Habsburgok)

Benjamin von Block 001.jpg


I.József 1705-1711 (Habsburgok)

Joseph I Holy Roman Emperor.png


III.Károly 1711-1740 (Habsburgok)

Johann Gottfried Auerbach 002.JPG


Mária Terézia 1740-1780 (Habsburgok)