Ugrás a Főoldalra!

Harcászati Eszközök kezdőoldal >>

Harci eszközök a 2. világháborúban

Frissítve: 2016-02-21 18:49

Féllánctalpas harci járművek >>

Gumikerekes
harci járművek
>>

Hadihajók >>

Harckocsik >>

Magyar
Német
Szovjet
Angol
Amerikai
Csehszlovák
Olasz
Lengyel

Katonai repülőgépek >>

Harmadik Birodalom
Japán
Francia

Önjáró lövegek >>

Tüzérségi fegyverek >>

Lövegek

Összefoglaló Táblázatok >>

Páncélozott szállító járművek >>

Német páncélozott harcjárművek a II. világháborúban >>

Az első és a második világháború
közötti
harckocsik és
páncélozott gépjárművek
>>


Magyar páncélos harcjárművek
a II. világháborúban
>>

II. világháborús
amerikai harcjárművek
>>

Olasz páncélozott harcjárművek
a II. világháborúban
>>

Lengyel páncélozott harcjárművek
a II. világháborúban
>>

Szovjet
harci járművek
>>


Féllánctalpas harci járművek


1-es típusú féllánctalpas

Type 1 Ho-Ha.jpg

Ország Japán Birodalom
Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő + 12 utas
Hosszúság 6,1 m
Szélesség 2,1 m
Magasság 2,51 m
Tömeg 6,5 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8 mm
Elsődleges fegyverzet 3 db 7,7 mm-es 97-es típusú könnyű géppuska
Másodlagos fegyverzet -
Műszaki adatok
Motor Hino DB 52, 134 LE (98,6 kW) 2000 f/p-nél, dízelmotor
Teljesítmény 134 LE (98,6 kW)
Sebesség 50 km/h
Hatótávolság 300 km

 


BA–30

BA-30 armored car.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 3
Hosszúság 4,94 m
Szélesség 2,4 m
Magasság 4,6 m
Tömeg 4,6 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6 mm
Elsődleges fegyverzet 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor GAZ–M–1 benzinmotor
Teljesítmény 37 kW (50 LE)
Felfüggesztés fél-lánctalpas
Sebesség 37 km/h
Fajlagos teljesítmény 8 kW/t
Hatótávolság 253 km

 

C4P

POL C4P.jpg

Típus féllánctalpas tüzérségi vontató
Ország  Lengyelország
Általános tulajdonságok
Hosszúság 5,25 m
Szélesség 1,9 m
Magasság 2,35 m
Tömeg 3000 kg
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat -
Elsődleges fegyverzet -
Másodlagos fegyverzet -
Műszaki adatok
Motor Polski Fiat 122B 6 hengeres benzinmotor
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 35 km/h
Fajlagos teljesítmény 46 LE
Hatótávolság 250 km

 

Raupenschlepper Ost


Bundesarchiv Bild 101I-203-1696-25, Albanien, Raupenschlepper Ost mit Kanone.jpg
képek


A Raupenschlepper Ost (magyarul „keleti lánctalpas vontató”), röviden RSO német könnyű lánctalpas vontatójármű volt, melyet a német haderő részére fejlesztett ki az osztrák Steyr 1500A típusából a második világháború elején. Főként a kelet-európai hadszíntér mostoha viszonyaira tervezték, ahol a féllánctalpas és gumikerekes tehergépjárművek képtelenek voltak haladni a felázott, sártengerré váló járhatatlan utakon. Hasonló kialakítású vontatójárműveket a szovjet és nyugati szövetségesek is bevetettek a háború idején.

Harckocsielhárításra kifejlesztett változata a PaK 40-nel felszerelt RSO mit Pak 40 (sf, selbstfahrlafette).

Nagy hasonlóságot mutat ezzel a típussal a hidegháború idején, a svéd Hägglunds által kifejlesztett Bandvagn 206, melyet napjainkban is széleskörűen alkalmaz 25 ország (köztük a Bundeswehr is).

Schwerer Wehrmachtschlepper

Típus féllánctalpas teherautó
Ország  Harmadik Birodalom
Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 6,92 m
Szélesség 2,5 m
Magasság 2,07 m
Tömeg 13,5 t
Gyártási darabszám 825
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6-15 mm
Elsődleges fegyverzet alváltozattól függ
Másodlagos fegyverzet MG 42 (Panzerwerfer 42-nél)
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 42 TRKMS 6 hengeres benzinmotor, 75kW, üzemanyagtartály 240 l
Felfüggesztés laprugó és torziós rugó
Sebesség úton27,4 km/h
Fajlagos teljesítmény 100 LE
Hatótávolság 300 km

A schwerer Wehrmachtschlepper (magyarul nehéz Wehrmacht-vontató) vagy röviden sWS egy német gyártmányú féllánctalpas vontató volt, amit a második világháborúban alkalmaztak különféle feladatkörök betöltésére 1943 és 1945 között. A páncélozatlan típusokat ellátó járműnek és vontatónak használták. A félig páncélozott változatot légvédelmi, a teljesen páncélozottat pedig egy 10 csövű rakétavető (Nebelwerfer) szállítására használták. Valamivel kevesebb, mint ezer darab készült belőle a háború végéig, de a gyártás folytatódott a háború után némi módosítással a csehszlovákiai Tatra gyárban.


Sd.Kfz. 2, Sd.Kfz. 4,

Sd.Kfz. 6

Az Sd.Kfz. 6 (Sonderkraftfahrzeug 6) egy féllánctalpas katonai jármű volt, melyet a német Wehrmacht használt a II. világháború alatt. A 10,5 cm-es leFH löveg fő vontatójárművének tervezték. Azonban túl drágának bizonyult és 1941-ben kiszorították más gazdaságosabb féllánctalpas járművek. Néhány elkészült SdKfz 6-ost a német hadsereg később is üzemeltetett.

Sd.Kfz. 7

Sd.Kfz. 8

Sd.Kfz. 9


Sd.Kfz. 10

Bundesarchiv Bild 101I-280-1058-16, Russland, Halbkettenfahrzeug mit Pak.jpg

Az Sd.Kfz. 10 (Sonderkraftfahrzeug - különleges gépjármű) egy német féllánctalpas jármű volt, melyet széles körben alkalmaztak a második világháborúban. Fő feladata a kis méretű vontatott lövegek vontatása volt, mint a 2 cm FlaK 30, a 7,5 cm leIG vagy a 3,7 cm PaK 36 páncéltörő löveg. Nyolc katona szállítására és egy löveg vagy utánfutó vontatására volt képes.

A német féllánctalpasok alap tervezetét a Weimar-éra alatt fejlesztette ki a Reichswehr Katonai Autóipari Minisztériuma, de a végső tervezetet és a teszteléseket kereskedelmi cégeknek adták ki, miután rájöttek, hogy a gyártást több társaság között célszerű megosztani. A Demag a német féllánctalpasok közül a legkisebb fejlesztését választotta, melynek prototípus-szériáját 1934 és 1938 között fejlesztette ki.

A jármű alvázán alapult az Sd.Kfz. 250 könnyű lövészpáncélos. Hozzávetőleg 14000 jármű készült 1938 és 1945 között, így ez a típus egyike lett a németek számos taktikai járműjének a háború alatt. A jármű részt vett a lengyelországi invázióban, a franciaországi csatában, a balkáni hadjáratban és harcolt mind a nyugati, mind a keleti fronton, Észak-Afrikában és Olaszországban is.

Változatok

Sd.Kfz. 10/1
Sd.Kfz. 10/2
Sd.Kfz. 10/3
Sd.Kfz. 10/4 és 10/5


Sd.Kfz. 11

Bundesarchiv Bild 101I-290-1116-07, Russland, Halbkettenfahrzeug mit Geschütz.jpg

Az Sd.Kfz. 11 (Sonderkraftfahrzeug - különleges gépjármű) egy német féllánctalpas katonai jármű volt, melyet széles körben alkalmaztak a második világháború alatt. Fő feladata a közepes méretű vontatott lövegek vontatása a 3,7 cm FlaK 43 légvédelmi lövegtől egészen a 10,5 cm leFH 18 tábori lövegig. Nyolc katona szállítására és egy löveg vagy utánfutó vontatására volt képes.

A német féllánctalpasok alap tervezetét a Weimar-éra alatt fejlesztette ki a Reichswehr Katonai Autóipari Minisztériuma, de a végső tervezetet és a teszteléseket kereskedelmi cégeknek adták ki, miután rájöttek, hogy a gyártást több társaság között célszerű megosztani. A Borgward a német féllánctalpasok közül a második legkisebb fejlesztését választotta, majd épített egy prototípus szériát 1934 és 1937 között. A fejlesztést 1938-ban átvette a Hanomag, amely megtervezte a fő gyártási változatot, a H kl 6-ost.

Az alvázon alapult az Sd.Kfz. 251 közepes lövészpáncélos. Hozzávetőleg 9000 darabot gyártottak 1938 és 1945 között, így ez a típus egyike lett a németek számos taktikai járműjének a háború alatt. A jármű részt vett a lengyelországi invázióban, a franciaországi csatában, a balkáni hadjáratban és harcolt mind a nyugati, mind a keleti fronton, Észak-Afrikában és Olaszországban is.


Sd.Kfz. 250

Svidnik war museum 02.jpg

A 15 változatban gyártott Sonderkraftfahrzeug 250 (rövidítve Sd.Kfz. 250) egy könnyű páncélzatú féllánctalpas volt, hasonlóan, mint a nagyobb Hanomag-tervezésű SdKfz 251. Teljes neve 1939 és 42 között Leichte Mannschaftwagen Typ D 7p, SdKdz 250. 1942 után Leichter Shützenpanzerwagen Typ D 7p, SdKdz 250. A DEMAG vállalat gyártotta és a Náci Németország használta a második világháború alatt. A 250-nek 4 futógörgő tengelye volt, ellentétben a 251-essel, amelynek 6 volt. Az SdKfz 251 3 tonnányi terhet szállíthatott, a kisebb és könnyebb 250-es csak egy tonnát. Elölről nézve a két jármű nagyon hasonló volt.

Összehasonlítva az USA féllánctalpasaival, az SdKfz 250 kevésbé mozgékonyabb volt, meghajtatlan első kerekkel. Lánctalpjainak köszönhetően viszont sokkal mozgékonyabbak voltak azoknál a páncélautóknál, melyeket felváltottak, a katonák között pedig nagy népszerűségnek örvendtek. A legtöbb típus nyitott tetejű volt, egy egyszárnyú hátsó ajtóval.


Sd.Kfz. 251
SdKfz 251 Ausf D 1.jpg

 

A Sonderkraftfahrzeug 251 (rövidítve Sd.Kfz. 251) a II. világháborúban alkalmazott német általános rendeltetésű ún. féllánctalpas páncélozott harci jármű. Teljes nevén Mittlerer Schützenpanzerwagen Typ HL kl 6p (Borgward gyártmány) vagy Mittlerer Schützenpanzerwagen Typ H kl 6p (Hanomag gyártmány) Felépítménye négy fő változatban készült, amelyelyet az ábécé A, B, C és D betűjével jelöltek meg. Ezen túlmenően további 23 feladatspecifikus felépítményváltozatot alakítottak ki a lövészpáncélostól az önjáró lövegeken át a tüzérségi megfigyelőkig. Az alváltozatokat számokkal jelölték a 251-es szám után /-jellel elválsztva. Az egyes feladatkörökre átépített, azonos felszereltségű járművek között gyakori volt az eltérő felépítmény-változat (például Sd.Kfz. 251/3 Ausf. C és D) A háborút követően Csehszlovákiában gyártásban maradt a típus a felépítmény kisebb módosításaival, a járművek az 1950-es évek első felében még hadrendben álltak OT–810 típusjellel. Napjainkban is főként ezeket a csehszlovák gyártású járműveket alkalmazzák a különféle hagyományőrző rendezvényeken.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2+10 fő
Hosszúság 5,8 m
Szélesség 2,1 m
Magasság 1,75 m
Tömeg 7,8 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8-14,5 mm
Elsődleges fegyverzet 2 db 7,92 mm-es MG 34 vagy MG 42 géppuska
Másodlagos fegyverzet alváltozattól függő
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 42 TUKRM típusú hathengeres benzinmotor

henger ürtartalom=4170cm3, üzemanyag=160 l

motor_teljesítménye = 100 LE 3000 f/p-nél(73,6kW)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 52,5 km/h
Hatótávolság 300 (úton),130 (terepen) km

 

A német hadseregben az 1930-as évek második felében rendszeresített harckocsik és az akkoriban kifejlődő harckocsi-harcászat német irányzata megkövetelte, hogy a gyorsan áttörő harckocsicsapatokkal az őket követő gyalogság együtt tudjon mozogni. Ezért egy általánosan alkalmazható páncélozott lövésszállító járműre volt szüksége a hadvezetésnek. A típus, mely a 251-es sorozatszámot kapta a német nevezékrendszerben, alvázszerkezete a 5, 8, 12 tonnás vontató gépjárművek alvázainak felhasználásával lett kialakítva. Kezdeti hiányosságokat (A és B változat) kijavítva a gyártásracionalizálás és a harctéri tapasztalatok felhasználásával alakult ki a C, majd a D felépítmény. Utóbbit 1940-től egészen a háború végéig gyártották, de a B változatból is üzemeltek még példányok a normandiai partraszállást követő időkben. Mind a négy felépítményváltozat egységesen két részre volt bontva. A két féltest rögzítése a vezető és a mellette ülő járműparancsnok mögött történt csavarkapcsolatokkal. A háború végén ezt a megoldást is elhagyták, összehegesztették őket.

A jármű féllánctalpas, azaz a jármű elejében elhelyezett Maybach-motor a gépjárműtest alatti futóműn kialakított lánctalpas rendszert hajtotta, az orr alatt elhelyezett gumikerekes, torziós laprugókkal felszerelt tengely csak az enyhe ívű kanyarodást szolgállta. A tényleges fordulást a lánctalpak egyes oldalainak fékezésével oldották meg. Ez az elrendezés a háborút követően nem került továbbfejlesztésre egyik országban sem, gyakorlatilag a csak tisztán lánctalpas és gumikerekes futóművek fejlesztése fejlődött tovább napjainkra.

Az alaptípus fegyverzete két, egy mellső és egy hátsó, géppuska volt. A mellső géppuska előre és oldalra tüzelhetett, a kezelőt egy ékszerűen kiképzett 10 mm-es acéllemez védte, a hátsó pedig egy forgatható légvédelmi állványra volt szerelve, védőlemezei nem voltak kialakítva. Géppuskaként alkalmazható volt mind az MG 34, mind az MG 42 is.

A jól bevált típusnak 23 altípusa alakult ki, melyeket sok más feladatkörben (például légvédelem, harckocsi-elhárítás, éjszakai harc támogatása, rakétavetők hordozása) is alkalmaztak.


Sd.Kfz. 252
Sd.Kfz. 252 01.png

Az Sd.Kfz. 252 leichte Gepanzerte Munitionskraftwagen egy német páncélozott féllánctalpas lőszerszállító volt, amit 1940-ben a franciaországi csata alatt használtak.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 4,70 m
Szélesség 1,95 m
Magasság 1,80 m
Tömeg 5,73 t
Gyártási darabszám 30
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8-18 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db 7,92 mm-es MG 34 géppuska
Másodlagos fegyverzet -
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 42 TRKM 6 hengeres benzinmotor
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 65 km/h
Fajlagos teljesítmény 100 LE
Hatótávolság 320 km


Sd.Kfz. 253
Sd.Kfz. 253 01.png

Az Sd.Kfz. 253 leichter Gepanzerter Beobachtungskraftwagen egy német könnyű megfigyelő jármű volt, amit tüzérségi megfigyelésre és rávezetésre illetve harckocsizó és gépesített gyalogos hadosztályok kísérésére használtak. A jármű az Sd.Kfz. 250 féllánctalpas családjába tartozik.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 4,70 m
Szélesség 1,95 m
Magasság 1,80 m
Tömeg 5,7 t
Gyártási darabszám 285
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8-18 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db 7,92 mm-es MG 34 géppuska
Másodlagos fegyverzet -
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 42 TRKM 6 hengeres benzinmotor
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 65 km/h
Fajlagos teljesítmény 100 LE
Hatótávolság 320 km


Sd.Kfz. 254 


Az Sd.Kfz. 254 egy teljesen lánctalpas páncélozott felderítő jármű volt, melyet a németek használtak a második világháborúban.

1936-tól a járművet RK–7 néven fejlesztették a Saurer társaságnál az osztrák hadsereg számára, mint tüzérségi vontató. 1937-ben végeztek a teszteléssel és megérkezett a jármű sorozatgyártásának megrendelése, ami 1938-ban vette kezdetét. 12 jármű készült el az Anschluss előtt.

A jármű gyártása folytatódott az Anschluss után. A feljegyzések alapján összesen 140 jármű készült. Az új német jelölés az Sd.Kfz. 254 lett. A jármű kerék-lánctalp kivitelben készült dízelmotorral. A kerekeket akkor engedték le, mikor a járművel műúton haladtak, terepen történő haladáskor felhúzták őket, így a jármű a lánctalpjain folytathatta útját. Néhány jármű az Afrika Korps kötelékében szolgált, mint tüzérségi megfigyelő jármű, miután felszerelték őket rádióval és keretantennával.


Somua MCG

A Somua MCG egy francia tüzérségi vontató és műszaki mentő jármű volt, melyet a második világháború folyamán használtak.

Közepes tüzérségi lövegek vontatására használták, mint a Canon de 155 C modèle 1917 Schneider és a Canon de 155 L modèle 1936 Schneider lövegek, illetve azok lőszerszállító utánfutóit is vontatták. A fő változatból 345 darabot gyártottak: 1939 szeptember 1-ig 264 darabot, majd 1940 május végéig további 81 darabot.

A járműből műszaki mentő változatot is építettek, melyre egy darut szereltek, hogy helyreállítsák vele a lerobbant harckocsikat. Ebből a változatból 440 darab készült.


Unic P107

Az Unic P107 egy második világháborús francia féllánctalpas vontató és szállítójármű volt.

Az 1920-30-as években a Citroën féllánctalpas járművek hosszú sorát fejlesztette ki a Kégresse szabadalom alapján. 1934-ben mutatta be a társaság a legújabb és sokkal erősebb P107 modelljét, a Citroën-Kégresse P17 utódját. Azonban a sorozatgyártás kezdete előtt a Citroën csődbe ment, majd az új tulajdonosa, a Michelin a civil piac felé fordította figyelmét. Az Unicnak ekkor lehetősége nyílt megszereznie a Kégresse szabadalmat, majd sorozatgyártásba raknia a P107 féllánctalpast.

A P107 két fő változatát rendszeresítették a francia hadseregben: egy könnyű tüzérségi vontatót a 75 mm-es és a rövid csövű 105 mm-es tüzérségi lövegekhez, és egy szállítójárművet az utászalakulatoknak. 1940-ben több mint 2000 példány állt hadrendben.


Wurfrahmen 40

A Wurfrahmen 40 (magyarul: „40-es vetőkeret”) egy II. világháborús német rakéta-sorozatvető faanyagú vetőkerete volt. Általában Sd.Kfz. 251-es féllánctalpasokra vagy zsákmányolt francia Renault UE Chenillette-re szerelték. Ezzel egy jóval mozgékonyabb és védettebb tüzérségi eszközt kaptak, mint a vontatott Nebelwerfer-ek. A vele felszerelt járművet a katonák nagyon találóan csak „Gyalog Stukának” (Stuka zu Fuß), telepített változatát (Wurfgerät 41) pedig „Bőgő tehénnek” (Heulende Kuh) nevezték.

1941-ben a J. Gast. cég kifejlesztett egy csövekből összeszerelhető tartóvázat, amely mind a négy Sd.Kfz. 251-alváltozatra (Ausf. A–D) könnyen felszerelhető volt. A keretre összesen 6 darab Wurfrahmen 40 rakétaindítót lehetett felszerelni a Wurfkörper rakéták számára. Az indítókból 280 mm-es repesz-romboló (28 cm Sprengranate), vagy 320 mm-es gyújtó töltetű rakétát lehetett kilőni. Mint az összes korabeli rakétatüzérségnél, a rakéták pontatlanok voltak és ezért nagy mennyiségben lőtték őket a célpontra. A nagy mennyiségben érkező gyújtó töltetű rakéták sokkhatása viszont elsöprő erejű volt. A rakéták célba juttatását a jármű megfelelő irányba állításával lehetet elérni (oldalszög), míg lőtávolságukat a vetőkeretek helyszögének módosításával változtatták. A 280 mm-es rakétával 1,9 km-es, míg a 320 mm-es rakétával 2,2 km-es maximális hatótávolságot lehetett elérni. Az irányzás elősegítésére, a jármű elejére két „irányzópálcát” szereltek. Az indítást távirányítással, elektromos indukciós tekerccsel, a járműtől biztonságos távolságra végezték. Egy teljes sorozatot (egyesével, egymás után) 10 másodperc alatt lehetett kilőni. Az indítókeretet rendszerint az Sd.Kfz. 251/1-es lövészszállító változatokról vetették be.


Wz. 34

A wz. 34 egy lengyel féllánctalpas teherautó volt, melyet a második világháború alatt használtak.

A két világháború között a féllánctalpas járművek közkedveltté váltak a világ hadseregeiben. Legtöbbjüket tüzérségi vontatóként alkalmazták. A járművek jó terepjáró tulajdonságokkal rendelkeztek, és viszonylag elfogadható áruk volt. Lengyelországban a francia Citroën-Kegresse féllánctalpas vontatókat használták. A harmincas években a lengyelek terveztek néhány saját féllánctapas járművet. Egyikük wz. 34 (wzór 34) féllánctalpas teherautó néven került gyártásra (nem összekeverendő a wz. 34 páncélautóval). A leginkább ismert változata a C4P tüzérségi vontató.

A wz. 34 féllánctalpas vontató a 2,5 tonnás Polski FIAT-621 teherautó lengyel változata, amit olasz licenc alapján gyártottak 1932-től. A féllánctalpas változatot 1934-ben tervezték a Fegyveres Erők Technikai Kutatóintézet varsói irodájában. A tervezet többféle teherautó alkatrészt tartalmazott, beleértve a motort. Néhányat megerősítettek vagy módosítottak (alváz). A váltót módosították, hogy alkalmasabb legyen terep használatra. A fő változtatás a hátsó tengyely lánctalpra való lecserélése volt. A lánctalp mechanikájának elkészítését a francia Citroën-Kegresse P14/ 17/ 19 féllánctalpas vontató és a Vickers E harckocsi felfüggesztése inspirálta.

Egy prototípus széria 1935-ben készült el, ezután kezdődött a gyártás 1936-ban a PZInż-nél (Państwowe Zaklady Inzynieryjne - Állami Hadmérnöki Művek) Varsóban. 1939-ig nagyjából 400 jármű készült különféle kivitelben. Egyes közlemények az összes wz. 34 féllánctalpast hibásan C4P néven említik, de ez a megnevezés csak a tüzérségi vontatókra vonatkozik. A wz. 34 féllánctalpas teherautó igen sikeres típus volt. A hátrányai a nagy üzemanyagfogyasztás, illetve az egyre gyengülő motor volt.

Változatok

Az alap változata a wz. 34 féllánctalpasnak egy féllánctalpas teherautó volt zárt kabinnal, hosszabb alvázzal és hosszú platóval. A kabin hasonló volt a PF-621 teherautóéhoz, de egyszerűbb kivitelben. A vászontetőt a plató fölé lehetett húzni.

Volt egy egészen gyakori altípus, a wz. 34 műhely autó. Nyitott, vas kasznija volt vászon tetővel és ajtókkal. A munkafülke oldalait le lehetett nyitni. A jármű egy közepes hosszúságú alvázra épült.

A C4P járműhöz hasonlóan ezzel is vontattak légvédelmi kereső fényszórókat és felszerelést tartalmazó utánfutót a légvédelmi lövegekhez.

Egy érdekes változata is volt a wz. 34-nek: a terepjáró mentőautó. Zárt fém kasznija volt, a vezetőfülkét elválasztották a test többi részétől. Nyolc ülő sebesültet lehetett vele szállítani, akik puha padokon ültek, vagy négy fekvő sebesültet hordágyon, két szintes magasságban. Nagyjából 50 mentőautó készült.

Egyéb típusok, kisebb számban építve:

** Tűzoltóautó létrával, a Lwów Tűzoltó Brigád használta - néhány készült.
** wz. 34 "lot" (vagy C4P "lot") - egy változat a légierő részére (rövidebb, repülőgépek vontatására). A 16. motorizált tüzérségi zászlóalj rendelkezett legalább kettővel, tüzérségi vontatónak optimalizálva.
** wz. 34 féllánctalpas teherautó ballon csörlővel - mindössze egyetlen darab készült.
** wz. 34 féllánctalpas teherautó vasúti közekedésre optimalizálva. Ezt egy alap járműre szerelték, lehetővé tette vasúti síneken való haladást. A járművet hagyományos módon lehetett vezetni a lánctalpjai által.

Általános tulajdonságok
Hosszúság 5,25 m
Szélesség 1,9 m
Magasság 2,35 m
Tömeg 3000 kg
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat -
Elsődleges fegyverzet -
Másodlagos fegyverzet -
Műszaki adatok
Motor Polski Fiat 122B 6 hengeres benzinmotor
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 35 km/h
Fajlagos teljesítmény 46 LE
Hatótávolság 250 km

 

Harckocsik

Magyar

42M Toldi II
Fájl:Toldi II tank kub.jpg

A 42M Toldi, vagy Toldi II egy magyar fejlesztésű könnyűharckocsi-típus. Általában felderítésre használták, mely célra kiválóan megfelelt, a páncélosok elleni harcban azonban nem jeleskedett. A hadseregben használatos megnevezése 38M Toldi hk. B.20 és -B.40 volt, a beépített fegyverzet szerint.

A harckocsi elődjét, a 38M Toldi vagy Toldi I elnevezésű harckocsit 1938-ban kezdték tervezni a svéd Landsverk L-60 páncélos licence alapján. A 42M Toldi csupán abban különbözött elődjétől, hogy a Toldi I R-5 típusú rádiójának ívantennája, míg a Toldi II R-5/a készülékének botantennája volt, továbbá a gyenge német torziós rugók helyett magyar gyártmányokat építettek be.


44M Zrínyi

Általános tulajdonságok
Személyzet 4
Hosszúság 7,6 m
Szélesség 2,9 m
Magasság 1,90 m
Tömeg 22,0 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 13 mm - 100 mm
Elsődleges fegyverzet 43M típusú 75 mm űrméretű harckocsiágyú
Műszaki adatok
Motor Weiss Manfréd V–8H benzinmotor
Teljesítmény 191 kW (260 LE)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 11,8 LE/t
Hatótávolság 220 km

A 44M Zrínyi második világháborús magyar rohamágyú, a Magyar Királyi Honvédség számára Magyarországon kifejlesztve. Sorozatgyártására a nyersanyaghiány miatt nem került sor. Zrínyi 75 néven is ismert.


44M Tas

Általános tulajdonságok
Személyzet 5
Hosszúság 9,20 m
Szélesség 3,50 m
Magasság 3,0 m
Tömeg 38 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 20–120 mm
Elsődleges fegyverzet 43 M típusú 75 mm-es harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 2 db 34/40A M típusú 8 mm-es géppuska
Műszaki adatok
Motor 2 db Weiss Manfréd V–8H 8 hengeres benzinmotor
Teljesítmény 2 × 194 kW (260 LE)
Felfüggesztés laprugós, 2 × 3 görgőpár
Sebesség 45 km/h
Fajlagos teljesítmény 10,3 kW/t
Hatótávolság kb.200 (becslés) km

A magyar hadvezetés 1943 tavaszán döntött egy 75 mm-es löveggel felszerelt nehézharckocsi beszerzéséről. Erre azért került sor, mert a Magyar Királyi Honvédség páncélosai alulmaradtak a szovjet Vörös Hadsereg közepes (T–34) és nehéz (KV–1) harckocsijaival szemben, melyek 76,2 mm-es lövegükkel lényegesen hatékonyabbnak bizonyultak a gyenge fegyverzetű és vékony páncélzatú magyar harckocsiknál.

A Tas harckocsi fejlesztési munkálatait a Weiss Manfréd gyár mérnökei végezték. A munka során a német PzKpfw III futóművét vették alapul, mely a felázott talajon is kiválóan működött. A meghajtási rendszer alapjául a modern harckocsitípusok esetében alkalmazott megoldást választották.


38M Toldi I
Fájl:Toldi.jpg

A 38M Toldi I a Magyar Királyi Honvédség által rendszerbe állított második világháborús, magyar gyártmányú könnyűharckocsi volt, a Toldi-harckocsicsalád első tagja. 1942-től a típust 38M Toldi A.20, illetve 38M Toldi A.40 néven tartották nyilván főfegyverzete alapján, megkülönböztetésül a Toldi II-től.


39M Csaba


A 39M Csaba páncélautó a magyar Királyi Honvédség által a második világháborúban rendszeresített felderítő és összekötő gépjármű volt


41M Turán

Turan tank kub1.jpg

A 41M Turán magyar nehézharckocsi, amelyet a 40M Turán típusból fejlesztettek tovább. Turán 75 típusjelzéssel is ismert (a „nehézharckocsi” megnevezés a korabeli magyar terminológia szerinti).

A harci tapasztalatok már 1941-ben azt mutatták, hogy egy korszerű harckocsinak legalább 75 mm-es löveggel kell rendelkeznie. A Honvéd Vezérkar által szorgalmazott harckocsit a 40 mm-es löveggel felszerelt 40 M Turánból alakították ki. A gyártás mielőbbi megkezdése érdekében a páncéltestet és a toronykoszorú méreteit nem akarták megváltoztatni, így csak egy rövid csövű, kevésbé hatásos löveg beépítésére volt mód. Prototípusa 1942 februárjában készült el. A Honvédség számára az 1941 júniusában megrendelt 309 db-os második Turán-sorozatból (Turán II-rendelés) 222 db már a nehéz kivitelben, 41 M Turánként készült el. Bár méreteit, páncélzatát és teljesítményét tekintve közepes kategóriába tartozott, Magyarországon a löveg űrmérete alapján nehézharckocsinak nevezték. 1943 nyarától került a csapatokhoz. A harckocsigyártás Magyarországon 1944. őszi leállásáig körülbelül 180 újabb Turánt adtak át. Bár erősebb volt elődjénél, mind fegyverzet, mind védettség tekintetében elmaradt ellenfeleitől. A hatásosabb hosszú csövű 75 mm-es löveggel ellátott, javított változatának, a 43 M Turánnak csak a prototípusa készült el 1944-ben.

Fennmaradt példány csak a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban található

Általános tulajdonságok
Személyzet 5
Hosszúság 5,5 m
Szélesség 2,44 m
Magasság 2,6 m
Tömeg 19,2 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 60 mm
Elsődleges fegyverzet 75 mm 41 M típusú harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 2 db 8 mm-es 34/40M Gebauer-géppuska
Műszaki adatok
Motor Weiss Manfréd V–8H benzinmotor
Teljesítmény 195 kW (260 LE)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 45 km/h
Fajlagos teljesítmény 9,7 kW/t
Hatótávolság 150 km


43M Turán
Fájl:Turaniii.jpg

A 43M Turán a Magyar Királyi Honvédség számára a második világháború idején kifejlesztett nehézharckocsi volt. Sorozatgyártására nem került sor, mindössze egy prototípusa készült el két különböző kialakítású toronnyal. Hosszú csövű Turán 75 néven is ismert.

Az új harckocsitípusnak a hosszúcsövű, 75 mm űrméretű löveggel ellátott Turánt szánták. A sok reménnyel kecsegtető 43 M 75 mm-es hosszú csövű páncéltörő ágyúból gyártási gondok miatt csak kettő darab készült.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 6,6 m
Szélesség 2,6 m
Magasság 2,7 m
Tömeg 21 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 80 mm
Elsődleges fegyverzet 75 mm 43M harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 2×8 mm 34/40M Gebauer géppuska
Műszaki adatok
Motor Weiss Manfréd V–8H 8 hengeres benzinmotor
Teljesítmény 195 kW (260 LE)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 45 km/h
Fajlagos teljesítmény 8,9 kW/tonna
Hatótávolság 150 km


Straussler V–3
Fájl:V-3 kisharckocsi.jpg

A Straussler V–3 könnyű (vagy kis-)harckocsi az első magyar fejlesztésű páncélos harcjármű. Egyetlen prototípus készült el 1936-ban.

A hadügyminisztérium fejlesztési irányelvei alapján 1934-ben olyan harckocsi fejlesztését kellett megkezdeni, amelyik képes lánctalpon és lánctalp nélkül egyaránt közlekedni. Az elképzelés az M1931 Christie és M1932 Christie fejlesztési sikereiből adódott. A kor futóművei és lánctalpai közúton kisebb sebesség elérését tették lehetővé, mint amit a kerekes harcjárművek esetében elérhettek. Az M1932 Christie közúton, közvetlen kerékhajtással 193 km/h sebességet ért el (igaz, láncon is képes volt a közúti 96 km/h sebességre).

A harckocsi kifejlesztését 70 ezer pengővel támogatta a Honvédelmi Minisztérium. A csepeli Weiss Manfréd Művekben 1936 tavaszára készült el az első üzemképes prototípus, mely a V–3 típusjelzést kapta (V – vontató). 1936 augusztusában a Csepel-sziget és a Háros-sziget között úszópróbáknak is alávetették a harcjárművet. Az úszást a jármű oldalára szerelt úszótestekkel és kiegészítő hajócsavarokkal oldották meg.

A harcjármű csak előkísérletekre szolgált, tornyot eleinte nem kapott, a teljes felszereltség tervezett tömegét súlyokkal pótolták a teszteken. Csapatpróbái Hajmáskéren, 1936. május 26-tól június 30-ig zajlottak. Ez időre készen állt a 34/A M géppuskával szerelt bukótorony is. A magyarországi próbák befejezése után a prototípusba nagyobb teljesítményű motort szereltek, majd Nagy-Britanniába szállították. Ott újabb kísérleteknek vetették alá, még erősebb Alvis-motorral látták el, de sorozatgyártására nem került sor.


Straussler V–4
Fájl:V-4 kisharckocsi.jpg

A Straussler V–4 kisharckocsi a Straussler V–3 továbbfejlesztett változata. Az első rendszerbeállított magyar fejlesztésű harcjármű.

A V-3 csapatpróbáinak befejeztével a következő verzió tervezése már 1936-ban megindult. A V-3 minden tapasztalatát figyelembe véve alkották meg az új terveket: a futómű állítható láncvezetőgörgői kiküszöbölték a korábbi lánchajtásos problémákat, erősebb motor beépítésével az elvárt sebességre is képes lett. Megbízható, jól kezelhető konstrukció alakult ki, amelyben a kezelőszemélyzetnek jóval könnyebb dolga volt, mint a másik rendszeresített kisharckocsiban, a Fiat-Ansaldoban. Ezek a minősítések mindaddig fennálltak, amíg a HM ismét túlzott követelményeket nem támasztott a harckocsival szemben, az úszásképesség és a lánc nélküli közlekedés miatt a futóműgeometria összhangja végül leromlott.

A tervezés és folytonos módosítások sorozata annyira elhúzódott, hogy sorozatgyártásra érett változatának elkészültére minden tekintetben elavulttá vált, a Landsverk L-60-as svéd harckocsi és a cseh gyártmányú Lt-35 harckocsik licencének megvásárlása után a Toldi kis- és Turán közepes harckocsik tervezése és gyártása indult meg. Ezért ez a fejlesztési irány zsákutcának bizonyult a biztató kezdetek ellenére a tervezés, a kivitelezés és a csapatpróbák elhúzódása, valamint a haditechnika rövid idő alatti nagyarányú fejlődése miatt, és mindezt amellett, hogy a Toldi harckocsival szemben csak mozgékonyságban maradt alul.

Általános tulajdonságok
Személyzet 3(4) fő
Hosszúság 3,64 m
Szélesség 2,31 m
Magasság 2,01 m
Tömeg 9 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 23/13/9 mm (homlok/oldal/alsó)
Elsődleges fegyverzet 37M 40 mm
Másodlagos fegyverzet 34/37M 8 mm-es ikergéppuska
Műszaki adatok
Motor Weiss-Mannfréd V-OHC
Teljesítmény 133 kW (180 LE)
Felfüggesztés himbás futómű
Sebesség 45/32 (kerék/lánc) km/h
Hatótávolság (nincs adat) km

Német

Panzer VII Löwe



A Panzer VII Löwe 2. világháborús német harckocsi. Ismert egyéb elnevezés: „papirpanzer”, mivel a tervezőasztalról soha nem gurult le. A tervek szerint a Tiger I, illetve a Tiger II utódjának szánták, ezt megerősíti a kilenc darab, átlapolt futógörgő. Kinézetre mégis inkább a Pantherre hasonlított volna, mivel a Tigris függőleges és vízszintes páncéllemezeit ferde helyzetű elemekkel helyettesítették. Alaposan megnézve azonban a hátsó rész és a torony is inkább a Tigrisre hasonlít.


Panzerkampfwagen 38(t)
Fájl:Panzer 38(t) Ausf. S.jpg

A Panzerkampfwagen 38(t), rövidítve PzKpfw 38(t) egy Csehszlovákiában gyártott, elsősorban a német Wehrmacht által használt második világháborús könnyűharckocsi. Eredeti csehszlovák típusjelzése LT–38, vagy más jelöléssel LT vz. 38 volt.

Egyéb adatok:

Hasmagasság: 0,4 m
Mászóképesség: 45° (!)
Lépcsőmászó képesség: 0,8 m
Árokáthidaló képesség: 2,1 m
Gázlóképesség: 0,9 m

A Magyar Királyi Honvédség a típust a doni fronton, Erdélyben, valamint a jelenlegi Magyarország területén folyó hadműveletekben használta.



Panzerkampfwagen I
Fájl:SdKfz101.jpg

A Panzerkampfwagen I az első sorozatban gyártott német harckocsi, amelyik a spanyol polgárháborúban debütált

A Panzerkapfwagen I-nek két fő változata volt. Az előbbi az Ausführung A (az első sorozatban gyártott német harckocsi), a későbbi pedig az Ausführung B. Az Ausf. A-t egy 57 lóerős Krupp benzinmotor hajtotta, amely azonban nem bizonyult elegendőnek, ezért a második széria járműveit (Ausf. B) már a sokkal nagyobb teljesítményű Maybach motorokkal szerelték fel. Az Ausf. B változat másik sajátos jellemzője a meghosszabbított alváza, amelyet úgy alakítottak ki, hogy a futógörgők számát az addigi négyről ötre növelték. Mindkét változat fegyverzetét két darab párhuzamosan elhelyezett 7,92 milliméteres MG 13 típusú géppuska alkotta. Az új német könnyűharckocsi valóban nagyon könnyűre sikeredett: a jármű páncélvastagsága legfeljebb 13 milliméter volt. Ez a páncélvédettség csak a kézi lőfegyverekkel szemben nyújtott védelmet, de mivel csak ideiglenes megoldásnak szánták, ez nem okozott igazi problémát. A Pz.Kpfw. I-es személyzete két főből állt: egy vezetőből és egy lövészből, aki egyben a jármű parancsnoka is volt.

1938-ra, a spanyol polgárháború tapasztalatai alapján világossá vált, hogy mind az Ausf. A, mind az Ausf. B páncélzata túlságosan is gyenge. Ezért hozzákezdtek a Pz.Kpfw. I-es modernizálásához, amely révén egy új felderítő harckocsit kívántak létre hozni. A továbbfejlesztés eredményeként született meg az Ausf. C, az Ausf. D és az Ausf. F, amelyek alig hasonlítottak elődjeikre. Páncélzatukat jelentős mértékben megerősítették: a páncél vastagságát 13 milliméterről az Ausf. C esetében 30 milliméterre, az Ausf. F esetében 80(!) milliméterre növelték. Ezekből a változatokból azonban viszonylag kevés épült.

Az 1939-1940-től kezdve a Pz.Kpfw. I-eseket folyamatosan kezdték kivonni az első vonalban harcoló alakulatoktól, így nagyszámú Pz.Kpfw. I-es alváz szabadult fel más, specializáltabb feladatú harcjárművek építéséhez.


Panzerkampfwagen II
Fájl:PzKpfw II 01.jpg

A Panzer II a második világháborút közvetlenül megelőző időben, Németországban gyártott könnyű harckocsi.

Az Ausf A-C változatokat széleskörűen alkalmazták a II. világháború első szakaszában, kiváltképpen Lengyelországban 1939-ben, Franciaországban 1940-ben, sőt még az Észak-afrikai fronton is bevetették. A nyugat ellen indított támadás kezdetén a hadjáratban résztvevő 2500 páncélos közül 965 volt Panzer II-es. Később a háború során az egyre modernebb páncéltörő fegyverek miatt a könnyűpáncélosok háttérbe szorultak, már csak felderítésre használták őket.

Változatai

* Pz. II Sd.Kfz. 121 a1; a2; a3; b - az LT-38 alaptípus kisebb-nagyobb módosításai. Fegyverzete 20 mm-es KwK30(38) löveg.
* Pz. II Ausf. A-B-C-D-E-F (Sd.Kfz. 121c) - kissé magasított torony. Fegyverzete maradt.
* Vk 903b - Megerősített fegyverzet: 50 mm-es PaK38 löveg, L/60-as űrmérethosszal.
* Marder I - Ausf. A-B-C-F variációk alvázára épített páncélvadász, 75 mm-es PaK40/2 löveggel.
* Marder II - Ausf. D-E alvázakra szerelt orosz páncéltörő löveg (76,2 mm-es, L/54,8)
* Flammpanzer II Flamingo - 2 db. lángszóróval szerelt változat
* Sturmpanzer II Wespe Sd.Kfz. 124 - támogató rohamlöveg, 105 mm-es LeFH 18M L/28
* Pz. II Ausf. L - Lynx - 20 mm-es gépágyúval szerelt könnyített felderítő jármű
* Pz. II-J Leopard (Vk. 1602) - 50 mm-es KwK39/1, L/60-as löveggel szerelt változat


Panzerkampfwagen III

Fájl:SdKz141-1-1.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 5,41 m
Szélesség 2,92 m
Magasság 2,51 m
Tömeg 15 t (Ausf. A-D)
20 t (Ausf. E-G)
21,9 t (Ausf. J)
23,4 t (Ausf. M-N)
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 12 mm (Ausf. A-D)
30 mm (Ausf. E-F)
30–40 mm (Ausf. G)
30-50 mm (Ausf. J-N)
Elsődleges fegyverzet 1 db 3,7 cm-es PaK 36 L/45 (Ausf. A-D)
1 db 5,0 cm-es KwK 38 L/42 (Ausf. F–J)
az előző kettő vegyesen (Ausf. E-G)
1 db 5,0 cm-es KwK 39 L/60 (Ausf. J)
1 db 7,5 cm-es KwK 37 L/24 (Ausf. M-N)
Másodlagos fegyverzet 3 db 7,92 mm-es MG 34 géppuska (Ausf. A)
2 db 7,92 mm-es MG 34 géppuska (Ausf. B-N)
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 108 TR (Ausf. A–D)
Maybach HL 120 TR (Ausf. E–F)
Maybach HL 120 TRM (Ausf. F–N)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény Ausf. A 230 LE Ausf. J 300 LE
Hatótávolság 155 km

A Panzerkampfwagen III (Panzer III vagy Sd. Kfz 141) német közepes harckocsi, melynek gyártását 1936-ban kezdték meg

Típusok

** Panzerkampfwagen III Ausf A: A német hadsereg ezeket a kísérleti sorozat első járműveinek szánta, amelyekkel a felfüggesztés különböző megoldásait próbálhatták ki. Öt tagú személyzet üzemeltette, akiket elöl és oldalt 15 mm vastagságú páncél védett. Tömege 15 tonna volt, melyet 230 lóerős Maybach HL 108-as TR benzinüzemű motor hajtott. Fő fegyvere egy 3,7 cm-es KwK L/45-ös löveg volt 150 lőszerrel. Támogatásként három 7,92 mm-es MG 34-es géppuska volt még rajta. Ezeket 4500 lőszerrel látták el. A német hadsereg a tíz harckocsit a lengyelországi hadjárat során próbálta ki éles bevetésekben, azonban 1940 februárjában, a Nyugat-Európa elleni támadás előtt visszavonták őket.
** Panzerkampfwagen III Ausf B: Gyártását 1937-ben kezdték meg. 15 darabot gyártottak belőle. Nagyon hasonlított az A-hoz, de a Daimler-Benznél újratervezték a felfüggesztőrendszert. Az új elrendezés szerint oldalanként nyolc kis méretű futógörgő volt fölszerelve, amelyeket páronként összekapcsoltak, és mindössze két, elliptikus rugóval függesztettek fel. Fő fegyverét kevesebb lőszerrel látták el, 150 helyett csak 121-gyel, hogy a többletsúlyt kiegyenlítsék. A módosítások ellenére a harckocsi teljesítménye körülbelül megegyezett elődjével. A 15 Panzer IIIB is szerepet kapott a lengyelországi hadjáratban, de a német hadsereg Franciaország megszállása előtt kivonta őket a szolgálatból.
** Panzerkampfwagen III Ausf C: A C változatból szintén 15 darab készült 1937 végén, 1938 elején. A felfüggesztőrendszert tovább módosították. Az előző változatokhoz hasonlóan nyolc futógörgővel látták el, de ezeket kettő helyett három elliptikus laprugó segítségével függesztették fel. A tömege 16 tonnára emelkedett, ezért hatótávja 105 kilométerre csökkent.
** Panzerkampfwagen III Ausf D: A negyedik változat volt a legnehezebb és a legjobban védett az összes változat közül, 30 mm vastag páncélzatot kapott. Ezzel tömege jelentősen nőtt, majdnem 19,3 tonnára. A felfüggesztésen újabb módosításokat eszközöltek. Ugyanannyi lőszerrel látták el, mint elődeit. 1938 első félévében 40 darabot gyártottak belőle. Ezek a Lengyelország elleni támadásban és Norvégia megszállásában is részt vettek.
** Panzerkampfwagen III Ausf E: Az utolsó kísérleti változatot, az E-t 1938 decembere és 1939 októbere között gyártották a Daimler-Benznél. Ez az első típus, amelyet nagyobb mennyiségben állítottak elő. 96 darab készült belőle. Több nagyobb változást is beiktattak, például a motort 320 lóerős Maybach HL 120 TR-re cserélték és új sebességváltóval szerelték fel. A hat különálló futógörgőt keresztirányú torziós rugókkal függesztették fel. A lengyelországi hadjáratban 98 Panzer III került bevetésre, többségük E változat volt. Emellett részt vett az 1940-es nyugati, 1941–1942-es keleti és észak-afrikai frontokon is. Ez a változat már alkalmas volt nehezebb fegyver hordozására, ezért az 5,0 cm-es KwK löveget is beleépíthették. A lövegeket folyamatosan cserélték a nagyjavításra visszaérkező példányokon, és a G változatot már gyárilag ezzel szerelték.


Panzerkampfwagen IV

Pz-IVG-latrun-2.jpg

A Panzer IV (Sd.Kfz 161) egy második világháborús német harckocsi, amely a háború elejétől végéig szolgált, sőt a háború után Szíria is vásárolt az egykori szovjet hadizsákmányból. Sokoldalúságát mutatja, hogy gyártása során támogató szerepköréből valódi közepes harckocsivá nőtte ki magát, miközben egyes változatait műszaki mentő járművé alakították át. A Panzer IV-et a második világháború végéig gyártották. Hivatalos német típusjelzése Panzerkampfwagen IV, vagy rövidítve PzKpfw IV volt. A Magyar Királyi Honvédség 1942-1945 között összesen 84 különböző típusú Panzer IV harckocsit állított szolgálatba.

Változatai

PzKpfw IV Ausf A SdKfz 161
PzKpfw IV Ausf B SdKfz 161
PzKpfw IV Ausf C SdKfz 161
PzKpfw IV Ausf D SdKfz 161
PzKpfw IV Ausf E SdKfz 161
PzKpfw IV Ausf F1 SdKfz 161
PzKpfw IV Ausf F2/G SdKfz 161/1
PzKpfw IV Ausf. G
PzKpfw IV Ausf. H SdKfz 161/2

Átépített változatok

Tauchpanzer IV
Panzerbefehlswagen IV
Brückenleger IV
Hummel (SdKfz 165)
Surmpanzer IV Brummbär (SdKfz 166)
Jagdpanzer (Panzerjäger) IV, JagdPz IV/70A, JagdPz IV/70V
Jagdpanzer IV Hornisse (Nashorn) (SdKfz 164)
Jagdpanzer StuG IV (SdKfz 167)
Flakpanzer IV Möbelwagen
Flakpanzer IV Flakwierling
Flakpanzer IV Kügelblitz
Flakpanzer IV Gepard


Panzerkampfwagen V

PanzerV Ausf.G 1 sk.jpg

A Panther (jelentése párduc) közepes harckocsi a német hadsereg legmodernebb harckocsija volt, melyet a II. világháborúban fejlesztettek és alkalmaztak. Német katonai jelölése Sd.Kfz. 171.

 


Szétlőtt Panther Ausf. A a kölni dóm előtt 1945. március 6-7-én

Harci alkalmazás

A Panther-ek a kurszki csatában debütáltak, nem túl sikeresen: a német offenzíva, majd a szovjet ellentámadás és a német visszavonulás alatt a németek csaknem mindet elvesztették, méghozzá anélkül, hogy a járművek jelentősebben be tudtak volna avatkozni a harcokba. A térségbe összevont kb. 350 db Pantherből mindössze a 2/3-a tudott a műveleti területre érni, kb. 120 db műszaki problémák miatt kivonásra került. Újra jelentkeztek a hajtómű- és futóműproblémák, a motor elégtelen hűtése miatt túlmelegedett, a lánctalpak is gyengének bizonyultak és gyakran elszakadtak. A kimentett példányokat visszaküldték a gyárakba alapos átdolgozásra. A módosított változatok (Ausf. A) már jobban szerepeltek. A harckocsit tűzerejének, páncélzatának valamint mozgékonyságának az aránya magasan az átlag fölé emelte és a II. világháború egyik leghatékonyabb harckocsijává tette, a szövetségesek nyomasztó létszámfölénye ellenére. Az amerikai hadsereg statisztikája szerint 1 „Párduc” kilövése 5 db Sherman, vagy 9 db T–34 elvesztésébe került. Gyenge pontjának a meglehetősen vékony oldalpáncélzat bizonyult. A németek ezért a páncélostámadások alkalmával oldalról rohamlövegekkel fedezték a támadó Panther-eket. A háború vége felé jelentős műszaki problémát okozott, hogy a futómű torziós rúdjainak készítéséhez nem mindig állt rendelkezésre megfelelő ötvözőanyag, ezért gyakoriak voltak a rúdtörések.

1944-45-ben több tesztet is végeztek speciálisan felszerelt Panther-eken infravörös képátalakítóval, új típusú hajtóművekkel- Daimler Benz dízelmotorral, illetve BMW Bramo 123 repülőgép-csillagmotorjával. A próbák sok esetben kiválóan sikerültek, de a módosított harckocsik sorozatgyártására és harci bevetésére valószínűleg sohasem került sor (csak infravörös-rendszerrel viszont igen). A Rheinmetal-Borsig, a Krupp és a cseh Škoda is épített egyedi, a korukat messze megelőző Panther-változatokat. A Krupp-projektek közül főleg a Panther-alvázra épült 12,8 cm-es ágyúval felszerelt önjáró löveg volt érdekes, a Rheinmetal-Borsig pedig több, légelhárító ágyúkkal ellátott konstrukcióval is próbálkozott, azonban egyik járművet sem gyártották nagy sorozatban. A Skoda egy 150 mm-es rakéta-sorozatvetőt tervezett a torony helyére, de ez a verzió még a prototípus stádiumot sem érte el.

Alkalmazásuk a II. világháború után

1945 után 50 db Panther teljesített szolgálatot a francia 503e Régiment de Chars de Combat-ban (nehézharckocsi ezred), amelyeket 1950 vége előtt a francia építésű ARL-44 nehézharckocsikkal váltottak fel. Rövid ideig a Vörös Hadseregben is szolgált néhány Párduc. 1955-56 ban harcolt a közel-keleti válságban és a koreai háborúban.

D változat
A változat
G változat
Jagdpanther
Bergepanther
F változat


Panzerkampfwagen VI(Tigris)

TigerITankTunis.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 8,45 m
Szélesség 3,72 m
Magasság 3,14 m
Tömeg 56.9 t
Gyártási darabszám 1355 db
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 25–110 mm (kései változaton 120 mm)
Elsődleges fegyverzet 8,8 cm Kwk 36 harckocsiágyú (L/56 űrmérethosszú)
Másodlagos fegyverzet 2×7.92 mm MG34
6 darab ködvető (korai)
Műszaki adatok
Motor 21 000 cm³, V12-es Maybach HL 210 P45 benzinmotor/23000 cm³ HL 230 P45
Teljesítmény (642 LE)/515 kW (700 LE)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 41,5 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,35 LE/t
Hatótávolság 40/195 (terep/közút) km

A Panzerkampfwagen VI, más néven Tiger (magyarul Tigris) harckocsi minden tekintetben a második világháborús német haditechnika-fejlesztési erőfeszítések mintapéldája. A típust először 1942 augusztusában vetették be Leningrádhoz közel, a Ladoga-tó térségében.

Később szinte az összes hadszíntéren megjelent: a keleti fronton, Észak-Afrikában, Olaszországban, Normandiában, harcolt az Ardennekben és Magyarországon is a Harmadik Birodalom 1945-ös kapitulációjáig. Védettségének és tűzerejének köszönhetően neve egybeforrt a legyőzhetetlenséggel. A szövetségesek főképp nagy teljesítményű, 8,8 cm-es lövege és vastag páncélzata miatt tartottak tőle. Bár harci cselekményei máig legendásak, műszakilag megbízhatatlan és lassú volt. A szövetségesek elsődlegesen leküzdendő harckocsijává lépett elő, a jármű gyenge pontjait azonban hamar kitapasztalták. A háború végére harctéri fölénye egyre csökkent, mivel a szövetségesek egyre hatékonyabb páncéltörő ágyúkat állítottak hadrendbe, valamint a legtöbbet a levegőből küzdötték le. 1945 elején már csak igen kis példányszámban volt szolgálatban, de még Berlin utcáin is harcolt az utolsó napokban.

A Tigris megjelenése óriási technikai versenyhez vezetett, mivel a szövetségesek nem rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyek a német nehézpáncélos leküzdéséhez alkalmasak lettek volna. Az amerikaiak az M4 Sherman harckocsit 1940-ben kezdték fejleszteni, 1942-ben állították rendszerbe, és a Tigris rögtön elavulttá tette. Ugyanígy jártak az angolok és a szovjetek valamennyi típusukkal. Megindult az erős páncélozottság és a nagy tűzerő utáni hajsza. A Shermant és a T–34-est egyre erősebb lövegekkel látták el. Kifejlesztették a Sherman-Fireflyt kifejezetten a Tigris (később a Párduc) ellen, a szovjetek pedig a teljes löveges harcjármű-állományukat áttervezték és átalakították.

A németek nem exportálták egyik szövetségi országnak sem (saját részre is mindig kevés volt belőle), csak saját csapataikat szerelték fel a típussal. A Magyar Királyi Honvédség 10 darabot átvett 1944 őszén a Kárpátok védelmének erősítésére. A legtöbb példányt azonban az elháríthatatlan meghibásodások és az üzemanyaghiány miatt a személyzet felrobbantotta, a megmaradt példányokat (1–2 darab) pedig visszaadták a német csapatoknak.

Változatai

VK4501 (P) olyan lánctalpas járművet jelent, amelyet a Porsche cég tervezett, 45 tonna tömegű és az első számú prototípus. Fejlesztése a VK3001 (P)-ből indult, amelyet a VK6501 miatt állítottak le.

ausf A A Tiger II (vagy Königstiger) néven nevezett Panzerkampfwagen VI ausf B változat rendszerbeállításával egyidejűleg kezdték a Tiger I-et Pz VI ausf A-nak nevezni, majd a később rendszeresített változtatásokkal a Tiger I a Pz VI ausf H/E jelzetet kapta.

ausf H és E A Panzerkampfwagen VI ausf H(E) változatot 1943 közepétől gyártották, a módosítások a harctéri tapasztalatok és a kezelőszemélyzet igényei szerinti kisebb-nagyobb változások. Az irányzó-tüzér figyelőnyílása egylyukú lett, a pisztolynyílás helyett újabb búvónyílást vágtak a toronyba, melyen keresztül a lőszer berakodása is egyszerűbb lett.

Ferdinánd A Ferdinánd rohamlöveget a VK4501 (P) konstrukció alapján megrendelt 92 darab Porsche-alvázból 90 darabra építették. A rohamlövegbe a rendszeresített Tigrisnél is hatékonyabb löveget építettek, a PaK (Panzerabwehrkanone = páncélelhárító ágyú) 43/2 típusú, L/71 űrmérethosszú, 88 mm-est.

Elefánt A háború során 48 példány Elefánt típusú páncélvadászt alakítottak ki, ennyi volt az összes megmaradt Ferdinándok száma. A harcjármű semmi másban nem tér el a Ferdinándtól, mint hogy a rádiós lövész helyén (ahol a Tiger I-ben is volt) géppuska-állást alakítottak ki.

Királytigris A Királytigris tervezése gyakorlatilag a Tiger I rendszerbeállításával egy időben megkezdődött. Számos ponton érintkezik a konstrukciójuk, és bár külalakra a Párduchoz hasonlít, mégis a Tigris rokona. A német hadsereg nem is tekintette önálló típusnak, a Panzerkampfwagen VI ausf B típusjellel látta el, ezért inkább tekintendő a Pz VI (közkeletű nevén Tiger I, később Pz VI ausf A) egy változatának, mint önálló fejlesztésnek.

Vadásztigris A Jagdpanzer VI Jagdtiger a Tigris B változatának páncélvadász átalakítása. Erősen páncélozott, 250–150 mm-es páncéllemezekből áll a merev felépítmény. Fegyverzete a rendelkezésre álló legerősebb páncéltörő ágyú, a PaK 44 128 mm-es, L/55 űrmérethosszú löveg, amelynek páncéltörő képessége 2000 méteren 210 mm volt.

Erős páncélzata, nehéz lövege miatt mozgékonysága erősen redukálódott: beásva, védekező harcban jól teljesített, de páncélosütközetekben nem vehetett részt, mert nem követhette sem az ellenséges harckocsikat, sem a saját egységeket.

Bergepanzer Tiger P Nem önálló változat, a VK4501 (P) és VK4502 (P) torony nélküli alvázat (miután a Krupp-toronnyal kipróbálták) műszaki mentővé alakítottak át, később még egyet a használhatatlan Elefántok közül. Fegyverzet és felépítmény nélkül, jelentős mértékben csökkentett tömeggel alkalmas volt vontatásra.


Sturmpanzer VI Sturmtiger A „Rohamtigris” (Sturmmörser, Panzersturmmörser, Sturmtiger) az egyik legkülönösebb kísérlet. 18 darab kilőtt Tigris alvázára haditengerészeti rakétavetőt (Raketenwerfer) építettek, a SturmMörser RW61 típusú, 380 mm űrméretűt, amelynek lövedéke 6000 méterről 200 mm-es páncélt volt képes átütni. Leginkább bunkerek és egyéb erődített állások ellen használták.


Tiger III 1945 elején a német haditervezők még javában dolgoztak, és a Tigris harmadik generációs változatait is előkészítették, amelyek a Panzerkampfwagen VI ausf L és Panzerkampfwagen VI ausf S jelzést kapták. Mindkettő a szupernehéz kategóriába tartozott volna a Panzer VII Löwe és a Maus mellett, 15 cm-es hosszúcsövű löveg hordozására tervezték.


Panzerkampfwagen VI B( királytigris)

Általános tulajdonságok
Személyzet 5
Hosszúság 7,62 m
Szélesség 3,755 m
Magasság 3,09 m
Tömeg 68,5 tonna (Porsche toronnyal)
69,8 tonna (Henshel toronnyal)
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 25-180 mm
Elsődleges fegyverzet 8,8 cm KwK 43 L/71 űrmérethosszal
Másodlagos fegyverzet 2×7,92 mm MG34
Műszaki adatok
Motor V-12 Maybach HL 230 P30
Teljesítmény 700 lóerős benzinmotor (515 kW)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 38 km/h
Fajlagos teljesítmény 10 LE/t
Hatótávolság 170 km

A Tiger II eredeti német nevén Panzerkampfwagen VI Ausf. B egy német nehézharckocsi volt a második világháborúban, melyet a PzKpfw VI Tiger I és a PzKpfw V Panther alapján fejlesztettek ki. A King Tiger vagy Royal Tiger (jelentése „Királytigris”) elnevezést a szövetséges (amerikai és brit) katonák adták a járműnek, német becenevét, a Königstiger-t (a bengáli tigris német neve) a német hadsereg hivatalosan sohasem használta. Német katonai jelölése Sd.Kfz. 182.

A Királytigris kifejlesztése egészen 1941 május 26-ig nyúlik vissza, ekkor döntöttek a 35-45 tonna kategóriájú nehéz harckocsik fejlesztési ütemének felgyorsítása mellett. A Barbarossa hadművelet tapasztalatai további lendületet adtak a programnak amellyel a Henschel a Porsche GmbH valamint a Krupp vállalatot bízták meg. Utóbbi cégnek a Flak 41 légvédelmi löveg önjáró változatának elkészítése volt a feladata. A Porsche a korábbi VK4501(P) modell alvázát és erőátviteli rendszerét vette alapul, a felépítmény kialakításán és a lövegtorony elhelyezésén viszont változtattak, okulva a Pz V és Pz VI típusok összehasonlításából többnyire döntött páncélzattal látták el a korábbi függőleges páncélborítás helyett. Végül a VK4503(H) terveit fogadták el, ezek közül az első 50 példányt a Krupp által megkonstruált lövegtoronnyal szerelték fel, ennek gyártását azonban törölték miután kiderült hogy az íves lövegpajzs úgy térítette el az ellenséges lövedékeket hogy azok a lövegtorony és a törzs találkozásánál csapódtak be. A Krupp vállalat tervezőmérnökei ezért egy új lövegtoronnyal álltak elő amely elődjénél jobb védelmet biztosított, továbbá a tágasabb belső tér miatt a lőszer javadalmazást 6 darab lőszerrel egészítették ki.

A gyártásra kerülő Henschel féle Tigris változat -neve ellenére- inkább a Párduc leszármazottjának tekinthető mint sem a Tigris I-es nehéz harckocsi továbbfejlesztett változatának. A tervezőmérnökök ugyanis felismerték hogy a gyártási folyamatok szabványosítása komoly előnyökkel jár, ezért megpróbálták összehangolni a Párduc és a Királytigris alkatrészeinek gyártását. Például a vezető és a rádiós búvónyílásai megegyeztek és a két harckocsi páncéltestének kialakítása is nagyon hasonló volt.

1944. januárja és 1945. márciusa között összesen 492 darab Királytigrist gyártottak. A termelés üteme 1944 augusztusában érte el a maximumot, ez idő tájt 94 példány gördült le a gyártósorról. A legtöbb egyszerre hadra fogható Királytigris 1944 szeptemberében 226 darab volt. Az előirányzat szerint eredetileg a német gyáraknak összesen 1500 Királytigrist kellett volna legyártaniuk, ám ez meghiúsult, mivel a szövetséges légierő gyakorlatilag porrá zúzta a német infrastruktúrát és az ipari komplexumokban is komoly károkat tettek. Az 1944 szeptember 22 és október 7-e között végrehajtott szövetséges légitámadások során a Kasseli harckocsigyár 95%-a megsemmisült.

A gyártósorról 1944 január és szeptember között legördülő királytigriseket-az első három prototípus kivételével- Zimmerit bevonattal látták el amely a mágnese aknák feltapadását volt hivatott megakadályozni. Néhány járművet elláttak mélyvízi átkelésre alkalmas felszereléssel, de erre főként kísérleti célok miatt került sor. Mindemellett a gyártási időszak alatt folyamatos változtatásokat eszközöltek, hogy javítsanak a típus harcértékén ám ezek a módosítások összességében nem befolyásolták számottevően a harckocsi küllemét és teljesítményét.


Sd.Kfz. 265 Panzerbefehlswagen

Az SdKfz 265 Kleiner Panzerbefehlswagen a német hadsereg első parancsnoki páncélozott járműve volt, mely az első sorozatban gyártott német harckocsi, a Panzerkampfwagen I átalakított változata. A második világháború elejétől a harckocsi egységek vezetési és híradó feladatainak támogatása érdekében rendszeresítették. A Magyar Királyi Honvédségben is szolgált és a háború befejezését követően tovább használták kiképzési célokra.

Alkalmazás

1935 és 1940 között az Sd.Kfz. Panzerbefehlswagen volt a szabvány parancsnoki harckocsi a német páncéloshadosztályokban. Mindegyik hadosztály 16 harckocsizó századot foglalt magában, melyek négy zászlóaljba, két ezredbe vagy egy dandárba tömörültek, így összesen 23 főhadiszállást adtak ki. Főhadiszállásonként legalább egy parancsnoki harckocsival kellett rendelkezni. 1940-ben az Sd.Kfz 265 harckocsikat beosztották a páncélos tüzérezredek jelző és megfigyelő zászlóaljaiba is.

Az Sd.Kfz. 265 harckocsit először 1939 szeptemberében, a lengyelországi hadjárat alatt vetették be. Ezt követően több példányt átalakítottak Sanitatskraftwagen I (Sd.Kfz. 265) páncélozott sebesültszállítóvá, melyek a franciaországi hadjárat idején teljesítettek szolgálatot. 1940 májusában, a francia hadjárat kezdetén a 190 járműből 96 még mindig használatban volt. A Lengyelországban szerzett harci tapasztalatok után a jármű páncélvédettségét 15 miliméterrel megnövelték (így maximálisan 28 miliméter lett). Az átalakítást a felépítmény felszínére sebtében felszerelt páncéllemezek jelentették. A jármű folytatta pályafutását a franciaországi és hollandiai invázió alatt, majd 1941-ben több példányt átszállítottak a Földközi-tengeren, hogy részt vegyenek az Afrikai hadjáratban. Az Sd.Kfz. 265 parancsnoki harckocsit jelentős mértékben használták az 1941-es balkáni hadjárat során, mielőtt felváltották volna nagyobb parancsnoki járművekkel. Habár század szinten lecserélték, 1942 folyamánt több jármű folytatta a szolgálatot magasabb parancsnoki szinteken. Néhány járművet rádió-irányító járműként használtak a Minenraeum-Wagen BI/BII (Sd.Kfz.300) járművekhez. Egy kisebb mennyiséget exportáltak Magyarországnak. A háborút követően a német hadseregben továbbra is szolgálatban maradt, mint kiképző jármű.


Szovjet

PPG

 

Típus kisharckocsi
Ország  Szovjetunió
Általános tulajdonságok
Személyzet 2
Tömeg 2,5 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8–10 mm (a homlokpáncél 20 mm)
Elsődleges fegyverzet 2 db 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor benzinüzemű motorkerékpár-motor
Teljesítmény 18,4 kW (25 LE)
Sebesség 25 km/h
Fajlagos teljesítmény 7,36 kW/t (10 LE/t)

A PPG (oroszul: ППГ – Подвижноө Пулемётноө Гнездо / Podvizsnoje pulemjotnoje Gnyezdo, magyarul: mozgó géppuskafészek) kisharckocsi a Szovjetunióban kifejlesztett harcjármű, sorozatgyártására nem került sor. 1940-ben tervezték a leningrádi Kirov Gépgyárban (LZK) Zsozef Jakovlevics Kotyin főkonstruktőr vezetésével. Eredeti jelzése "217-es gyártmány" (Объект 217) volt, később kapta a PPG típusjelzést.

Harci alkalmazása

A járművet a finn-szovjet Téli háborúban jelentkező igények alapján, a Karéliai-fronton a finn védelmi vonalak támadására fejlesztették ki. A PPG prototípusa azonban csak 1940 tavaszára készült el, amikorra már a háború befejeződött, így harci alkalmazására nem került sor. A típus fejlesztését nem folytatták.

 

T–26

T26 parola 1.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő
Hosszúság 4,88 m
Szélesség 3,41 m
Magasság 2,41 m
Tömeg 9,4 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6-25 mm
Elsődleges fegyverzet 45 mm-es harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 1 vagy 2 db DT géppuska
Műszaki adatok
Motor GAZ T–26 benzinmotor
Teljesítmény 68 kW (91 LE)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 42 km/h
Fajlagos teljesítmény 6,6 kW/t
Hatótávolság 175 km

A T–26 a Szovjetunióban gyártott könnyű harckocsi. Az 1930-ban a Vörös Hadsereg számára vásárolt brit Vickers Mark E harckocsi szolgált alapul. A Vörös Hadsereg 1931-ben rendszeresítette. A legutolsó változata már 20 mm-es páncélzatot, 45 mm-es harckocsiágyút és öntött tornyot kapott. Összesen kb. 12 000 db T–26 harckocsi készült, 23 féle típusváltozatban.

1941 júniusában, a Szovjetunió elleni német támadás idején kb. 10 ezer darab volt hadrendben. Gyenge páncélzata és fegyverzete, valamint a mozgékonyságban mutatkozó hiányosságok miatt a háború kezdeti szakaszában az eseményekre szinte semmilyen befolyása sem volt, a német harckocsik könnyűszerrel megsemmisítették a T–26-t.


T–27

T-27 tank.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 2,6 m
Szélesség 1,83 m
Magasság 1,44 m
Tömeg 2,7 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6–10 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db 7,62 mm-es DT géppuska 2520 db lőszerrel
Műszaki adatok
Motor Ford–AA (GAZ–AA)
Teljesítmény 30 kW (40 LE)
Sebesség 42 km/h
Fajlagos teljesítmény 11 kW/t
Hatótávolság 120 km

A kisharckocsi az 1920-as, 1930-as évek jellegzetes harcjárműve. Rendszeresítése és alkalmazása a hadseregek motorizálásának kezdeti időszakára esik. A Szovjetunióban az 1926. június 2-án elfogadott harckocsi-fejlesztési program keretében egy kisharckocsi-zászlóalj felállítását tervezték 69 db harcjárművel. Az első kísérletek még abban az évben kezdődtek a Liliput nevű kisharckocsival, de műszaki nehézségek miatt a munkát hamarosan felfüggesztették. A következő modell az 1,95 t-ás T–17 volt, melyből két példány készült, de a próbák során harci alkalmazásra alkalmatlannak bizonyult (főként az egy fős kezelőszemélyzet miatt, aki egymaga képtelen volt a harc során minden szükséges funkciót betölteni). Hasonlóan sikertelenek maradtak a későbbi próbálkozások, így 1929–1930-ban a T–21, majd a T–22 és T–23, valamint a 3,5 t-ás T–25.

1930 elején szovjet katonai küldöttség járt Nagy-Britanniában az ottani harckocsi gyártás tanulmányozása és esetleges vásárlás céljából. A delegációnak bemutatták az akkori legsikeresebb, klasszikus kisharckocsinak számító Carden-Loyd Mk. IV. típust. A delegáció megállapodást kötött 20 db kisharckocsi megvásárlásáról, valamint a tervek és gyártási dokumentáció megvételéről. 1930 augusztusában a megvásárolt kisharckocsikat bemutatták a Munkás–Paraszt Vörös Hadsereg vezérkarának, köztük Mihail Tuhacsevszkij marsallnak. A bemutató jó benyomást tett a hadsereg vezetésére, ennek hatására támogatták a rendszeresítését és a hazai gyártását.

 

T–28

T28 parola 1.jpg

A T–28 az 1930-as években a Szovjetunióban gyártott és használt háromtornyú közepes harckocsi, melynek elsődleges feladata a gyalogság támogatása volt. Az első nagy sorozatban készített szovjet közepes harckocsi, több mint 500 db készült belőle. Sorozatgyártása 1932-ben kezdődött. Lengyelország 1939-es szovjet megszállása, a téli háború során, valamint a második világháború kezdeti szakaszában alkalmazták. Összességében nem volt sikeres konstrukció, de a kifejlesztése során szerzett tapasztalatok miatt fontos szerepet játszott a későbbi modellek tervezésénél. A T–28 koncepciója a 16 t-ás Vickers A6 harckocsin alapul.


T–34
Fájl:T-34 kal76,2mm RB.jpg

A T–34 fejlesztéséhez a J. Walter Christie, amerikai harckocsitervező prototípusai szolgáltak alapul, melyeket, miután az Egyesült Államok hadserege nem vásárolta meg tőle, eladta a Szovjetuniónak.

A T–34-esek egyik fontos eleme a Christie-féle felfüggesztés speciálisan átdolgozott változata lett. A harckocsi egyik legfőbb technológiai újítása az öntött torony és a teljes egészében hegesztett páncéltest. A 30-as évek harckocsijait alapvetően benzinmotorok hajtották. A T-34-be ezzel szemben dízelmotort építettek, ezzel sikerült növelni a harckocsi hatótávolságát, valamint csökkenteni a tűzveszélyt. A 38 liter hengerűrtartalmú V–2 típusú V12 hengerelrendezésű öntött alumínium blokkos motor főkonstruktőre Konsztantyin Fjodorovics Cselpan (1899–1938) volt.

A T–34 esetében sikerült megteremteni a harckocsikat jellemző három alapvető tulajdonság – mozgékonyság, tűzerő, páncélvédettség – összhangját.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4
Hosszúság 6,75 m
Szélesség 3,00 m
Magasság 2,45 m
Tömeg 30 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 70 mm
Elsődleges fegyverzet 76,2 mm-es F–34 típusú harckocsiágyú, 1943-tól 85 mm-es D-5T harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 2 db 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor V-2 típusú 12 hengeres dízelmotor
Teljesítmény 373kW (500 LE)
Felfüggesztés Christie
Sebesség 50 km/h
Fajlagos teljesítmény 12 kW/t
Hatótávolság 465 km


T–35, T–37, T–38

T-40

T40kub1.jpg

A T–40 a második világháború idején használt szovjet könnyű úszó harckocsi. 1939 elején fejlesztették ki a moszkvai 37. sz. üzemben Nyikolaj Asztrov vezetésével. 1939 decemberében rendszeresítették a Munkás–Paraszt Vörös Hadseregben. Sorozatgyártása a 37. sz. üzemben folyt 1941 decemberéig, utána a modernebb és nagyobb teljesítményű T–60 könnyű harckocsi váltotta fel a gyártósoron. Összesen 722 db készült belőle. 1941–1942-ben részt vett a második világháború harcaiban. Ezt követően a megmaradt példányokat kiképzési célokra használták a háború végéig, majd végleg kivonták a hadrendből. A T–40 szolgált alapul az első szovjet önjáró tüzérségi rendszer, a harckocsi-alvázra épített BM–8–24 önjáró rakéta-sorozatvető kialakításához. Két példánya maradt fenn, amelyeket a Kubinkai Harckocsi Múzeumban állítottak ki.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2
Hosszúság 4,11 m
Szélesség 2,33 m
Magasság 1,905 m
Tömeg 5,5 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 7–14 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db 12,7 mm-es DSK nehéz géppuska
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor GAZ–11 típusú benzinmotor
Teljesítmény 62,5 kW (85 Le)
Felfüggesztés torziós rugók
Sebesség 44 (műúton) km/h
Fajlagos teljesítmény 8,9 kW/t (12 Le/t)
Hatótávolság 300 km


T–44


T–50

T50 parola 1.jpg

A T–50 a Szovjetunióban a második világháború elején gyártott gyalogsági támogató könnyű harckocsi. A konstrukció néhány előnye mellett gyártása bonyolultnak és költségesnek bizonyult. A rövid gyártási sorozatban csak 69 db harckocsi készült

A T–50 egy haladó elgondolás volt a maga idejében a torziós rugós felfüggesztéssel, dízelmotorral (ami az összes új szovjet tankban közös) és a hegesztett, ferde páncélzattal. Kiváló vonása még a három személyes torony a parancsnoki kupolával ami csak 1942-től tűnt fel a szovjet tankokon. 1939–1943 idején csak egy-két emberes toronnyal készültek harckocsik amik jóval kevésbé hatékonyak harcban mint a három emberes. Emellett az összes T–50 fel volt szerelve adó-vevővel, ami a korabeli modellekben csak a parancsnoki járművekben volt.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4
Hosszúság 5,2 m
Szélesség 2,47 m
Magasság 2,16 m
Tömeg 14 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 12–37 mm
Elsődleges fegyverzet 45 mm Model 1938
Másodlagos fegyverzet 7,62mm DT géppuska
Műszaki adatok
Motor V–4 dízelmotor
Teljesítmény 224 kW (300 Le)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 60 km/h
Fajlagos teljesítmény 15,6 kW/t
Hatótávolság 220 km

Mindamellett a T–50-nek sok hiányossága van, kezdve a zsúfolt beltérrel, sok más szovjet harckocsihoz hasonlóan. A fő problémák a V–4 motorral kapcsolatosak melyet kifejezetten ehhez a harckocsihoz terveztek ellentétben más szovjet harckocsikkal, amibe normál teherautó motort szereltek. A T–60 és T–70 harckocsik és az SZU–76 önjáró lövegek szabvány GAZ teherautó motorokkal működtek. Külön harckocsi motorokat drágább előállítani. Ezeket nagyobb teljesítményű harckocsikba építettek. A mozgékony BT–8 harckocsikat, a T–34 közepes harckocsikat, a KV–1, IS–2 nehéz harckocsikat és ezek változatait ugyanolyan szabványos V–2 típusú 12 hengeres dízelmotor hajtotta. A V–4 dízelmotorok rendkívül megbízhatatlanok voltak javíthatatlan tervezési hibákkal. A megbízhatatlan és drága motorok hozzájárultak a T–50 bukásához.


T–60

T60 parola 1.jpg

A T–60 felderítő harckocsi egy 1941-1942-ig gyártott szovjet könnyű harckocsi. Ekkor több mint 6,292 db készült belőle. Ez a típus az elavult T–38 kétéltű felderítő harckocsit volt hivatott felváltani.

Nicholas Astrov a moszkvai 37. Gyár tervező csapatát bízták meg 1938-ban a szárazföldi és kétéltű felderítő harckocsik tervezésével. Ők készítették a T–30A és a T–30B prototípusokat, valamint az egykori T–40 kétéltű harckocsit 1940-től. Ez vezetett a T–40S (szukhoputnij, szárazföldi) változathoz, egy nehezebb harckocsi prototípushoz is, amit a gyártáshoz túl bonyolultnak találtak. A T–30B prototípust T–40 alvázzal, de egyszerűbb szerkezettel és nehezebb páncélzattal csak T–60 felderítő harckocsi néven fogadták el és 1941 júliusában, épp a Barbarossa hadművelet után sorozatgyártását is elkezdték.

Ugyan először 12.7 mm-es géppuskával tervezték mint a T–40-t, később a fegyverzetét egy 20 mm-es TNSh löveggel javították. Ez már képes volt 500 m-ről átütni egy 15 mm vastag merőleges páncélt de elégtelennek bizonyult az újabb német harckocsik páncélzata ellen. Így újabb kísérletek folytak a 37 mm-es ZIS–19-es ágyúval újra fegyverzésre de ezzel felhagytak a szovjet elegendő 37 mm-es lőszer híján.

A T–60 harckocsit a T–90 légelhárító harckocsi tervezésénél is felhasználták. Ez a projekt váltott át a T–70 könnyű harckocsihoz és lett törölve sorozatgyártás nélkül.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 4,1 m
Szélesség 2,3 m
Magasság 1,75 m
Tömeg 5,8 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 7–20 mm
Elsődleges fegyverzet 20 mm TNSh ágyú
Másodlagos fegyverzet 7,62mm DT géppuska
Műszaki adatok
Motor 2 db GAZ–202 benzinmotor
Teljesítmény 2×52 kW (2×70 Le)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 44 km/h
Fajlagos teljesítmény 17,9 kW/t
Hatótávolság 450 km

Egy T–60 lett átalakítva 1942-ben vitorlázó kivitelűre. Úgy tervezték, hogy egy Petlyakov PE–8 vagy Tupoljev TB–3 bombázóval vontatható könnyű páncélosa legyen a partizán erőknek. A harckocsi légi felhasználáshoz könnyített volt lőszer és fegyverzet nélkül, nagyon kevés üzemanyaggal. A módosítások ellenére a TB–3 bombázó hagyta a sikló harckocsit a gyenge aerodinamikája miatt kényszerleszállni, csak hogy a törést elkerülje. A T–60 a tervek szerint egy reptér melletti mezőn landolt és a szárnyak és a farok ledobása után visszatért a bázisára. A vontatáshoz elég erős repülőgépek hiányában a projektet törölték és soha nem folytatták.


T–64


T–70

T70m1942.jpg

A T–70 szovjet könnyű harckocsi a második világháború idejéből. A Gorkiji Autógyárban tervezték a T–60 felváltására, 1942-ben rendszeresítették a Vörös Hadseregben. 1943-ban jelent meg a továbbfejlesztett változata, a T–80 könnyű harckocsi. A T–70 bázisán alakították ki a SZU–76 önjáró löveget. T–90 típusjelzéssel önjáró légvédelmi löveget is kifejlesztettek belőle, ez azonban csak prototípus maradt.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 4,29 m
Szélesség 2,32 m
Magasság 2,04 m
Tömeg 30,9 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 60 mm
Elsődleges fegyverzet 45 mm-es harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor 2 db GAZ–202 benzinmotor
Teljesítmény 2×52 kW (2×70 Le)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 45 km/h
Fajlagos teljesítmény 15 Le/tonna
Hatótávolság 360 km


BT–5


BT–7

A BT–7 szovjet könnyű harckocsi, a BT-sorozatú gyorsharckocsik (Быстроходный Танк) harmadik modellje. A BT–5 továbbfejlesztett változataként jött létre. Sorozatgyártását 1934–1935-ben kezdték meg. A harckocsin már megjelent a csonkakúp alakú torony, az M–17-es (BMW-motor másolat) motor, újfajta rádióantenna, a modernizált célzóberendezés, az átdolgozott lánctalp, futómű és a sebességváltó. 1937-től a V–2-es dízelmotor egy korai változatával szerelték fel BT-7-eseket, és BT–7M jelzéssel 1940-ig mintegy 800 darab készült belőlük. A dízelmotort párhuzamosan fejlesztették a BT harckocsikkal a Komintern gyárban, a fejlesztésbe besegített a Repülőgépmotorok Központi Intézete (CIAM) is. A tesztek kielégítőek voltak, és a motort V–2 jelzéssel alap harckocsimotorként rendszeresítették a Vörös Hadseregben.


BT–8


KV–1

Kv1 m1942 parola 1.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 6,75 m
Szélesség 3,35 m
Magasság 2,75 m
Tömeg 48 000 kg
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 30–90 mm
Elsődleges fegyverzet 76,2 mm-es F–34 típusú harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 3 vagy 4 db 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor V–2K típusú, V12-es hengerelrendezésű dízelmotor
Teljesítmény 373 kW (600 LE)
Sebesség 37 műúton,15 terepen km/h
Hatótávolság 340 km

A KV–1 (KV – Kliment Vorosilov) szovjet nehézharckocsi a második világháború időszakából. 1940 márciusa és 1942 augusztusa között gyártották. A KV–2 megjelenéséig a típusjelben nem volt sorszám, csak a KV típusjelet használták. A szovjet–finn téli háborúban és a második világháborúban alkalmazta a Vörös Hadsereg.


KV–2

KW-2 1940.jpg

A KV–2 (KV – Klim Vorosilov) szovjet nehézharckocsi a második világháború időszakából. 1940 tavasza és 1941 októbere között gyártották a KV–1 alvázát felhasználva, jelentősen módosított toronnyal és főfegyverzettel. Alapvető feladatául a támadott ellenséges frontszakasz áttörését és a megerődített körletek rombolását jelölték meg, ezért főként az ún. áttörő ezredeket szerelték fel a típussal. Nagyméretű és nehéz tornyába egy 152 mm-es M–10 típusú tarackot építettek, amely révén a rendszeresített kumulatív lövedék alkalmazásával harckocsik ellen is bevethetővé vált. Azonban nehéz tornyát (összesen 12 tonna tömegű) lassan tudta forgatni, valamint alulmotorizáltsága sorozatos műszaki problémák elé állította a kezelőszemélyzetet. Leghátrányosabb tulajdonsága az volt hogy a löveg osztott lőszert tüzelt (külön kellett először a lövedéket, utána a kivető töltetet betölteni ami az egyesített lőszerhez képest lassú). Nagy méretű tornya kiváló célpont volt, ráadásul a nagyméretű lőszerből csak keveset tudott magával vinni. Gyártásuk a harcok elől a hátországba hátravont gyárak leállásával szűnt meg. A Wehrmacht is hadrendbe állította KV–2 754(r) típusjelzéssel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kiinduló ötlet jó volt (lásd későbbi német és szovjet roham és önjáró lövegek), de mint saját kategóriájában elsőnek feltűnt fegyver még sok gyermekbetegséggel kűzdött, amit a későbbi típusoknál kijavítottak.

Típusváltozatok

KV–2
KV–2A
KV–2B
KV–2 754(r)
: a Wehrmacht által hadrendbe állított járművek, módosított, német parancsnoki kupolával és külső-belső felszereléssel.


ISZ–2

A ISZ–2 (oroszul: ИС – Иосиф Сталин /Ioszif Sztálin) harckocsi az 1943 végén elkészült ISZ–1 harckocsik továbbfejlesztett változata, a második világháború egyik legerősebb szovjet nehézpáncélosa volt. 1944-ben mutatták be a szovjet hadvezetésnek

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 9,83 m
Szélesség 3,07 m
Magasság 2,73 m
Tömeg 46 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 30-120 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db D–25T 122 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 3 db DT típusú géppuska
1 db DShK típusú géppuska
Műszaki adatok
Motor 12 hengeres, dízelmotor
Teljesítmény 384,75 kW (513 LE)
Felfüggesztés torziós
Sebesség 37 km/h
Fajlagos teljesítmény 11,3 kW/t
Hatótávolság 240 km

A kurszki csata egyértelműen bebizonyította, hogy a szovjet tankok tűzerő és páncélzat terén is egyaránt hátrányba kerültek a német páncélosok következő generációját képviselő Panzer V Panther és a Panzer VI Tiger harckocsikkal szemben. Felmerült tehát az igény egy nagyobb tűzerővel rendelkező szovjet nehéz páncélos megépítésére, amely sikerrel veheti fel a versenyt az újabb német közepes és nehéz harckocsikkal. A német fenyegetés miatt a fejlesztési munkálatokat és a teszteket a lehető legrövidebb időn belül el kellett végezni, ezért a szovjet mérnökök a ISZ–1-es harckocsi továbbfejlesztése mellett döntöttek.


ISZ–3

 


Angol

Churchill tank
Fájl:Churchill axb01.jpg

A Churchill Mk IV (A22) a brit hadsereg gyalogsági nehéz harckocsija volt második világháborúban. A harckocsi erős páncélzattal rendelkezett, és számos speciális harcjármű alapját képezte. A szériát az akkor brit miniszterelnökről, Winston Churchillről nevezték el, aki nem csak Anglia háborús erőfeszítéseinek szimbóluma volt, hanem ő volt az az ember is, akinek segítségével az első világháború során elkezdődhetett az első harckocsi kifejlesztése is.


Comet I (A34)
Fájl:Comet tank 1.jpg

A Comet I (A34) a brit hadsereg cirkáló típusú harckocsija volt a második világháborúban. Első bevetésére nem sokkal a háború vége előtt került sor.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető, rádiós)
Hosszúság 6,55 m
Szélesség 3,04 m
Magasság 2,67 m
Tömeg 33 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 102 mm
Elsődleges fegyverzet 77 mm-es HV löveg
Másodlagos fegyverzet 2 db 7,92 mm-es Besa MG géppuska
Műszaki adatok
Motor Rolls-Royce Meteor V12
Teljesítmény 447 kW (600 Le)
Felfüggesztés Christie felfüggesztés
Sebesség 50 km/h
Fajlagos teljesítmény 18 kW/t
Hatótávolság 250 km



Cruiser Mk VIII Challenger

Challenger axb01.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 - 5 (parancsnok, lövegkezelő, töltőkezelő, rádiós, vezető) fő
Hosszúság 8,15 m
Szélesség 2,91 m
Magasság 2,78 m
Tömeg 33 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 102 mm
Elsődleges fegyverzet Ordnance QF 17 76,2 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 7,92 mm-es Besa géppuska
Műszaki adatok
Motor Rolls-Royce Meteor
Teljesítmény kW (600 Le)
Felfüggesztés Christie
Sebesség 52 km/h
Fajlagos teljesítmény kW/t
Hatótávolság 260 km


Valentine tank

Duxford Valentine Mark III.jpg

A Valentine Mk III, harckocsi a második világháború legnagyobb számban gyártott brit harckocsija volt. A harcjármű alacsony gyártási költségűnek és megbízható konstrukciónak számított.

Általános tulajdonságok
Személyzet Mk I,II, IV, VI - XI: 3 (parancsnok, lövegkezelő, vezető) fő
Mk III, V: 4 (+ töltő) fő
Hosszúság 5,4 m
Szélesség 2,6 m
Magasság 2,2 m
Tömeg 16-17 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8-65 mm
Elsődleges fegyverzet Mk I-VII: Ordnance QF 2 40 mm-es löveg vagy
Mk VIII-X:Ordnance QF 6 57 mm-es löveg vagy
Mk XI: Ordnance QF 75 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 7,92 mm-es Besa MG géppuska
Műszaki adatok
Motor Mk I: AEC A189
Mk II, III, VI: AEC A190 Dízelmotor
Mk IV, V, VII-XI: GMC 6004 Dízelmotor
Teljesítmény 97–157 kW (131–210 Le)
Felfüggesztés tekercsrugós
Sebesség 24 km/h
Fajlagos teljesítmény kW/t


Vickers 6-Ton

Vickers E.jpg

A Vickers 6-Ton vagy Vickers Mark E egy brit könnyű harckocsi, melynek gyártója British Vickers-Armstrongs Ltd. volt. Bár a brit hadsereg nem állította hadrendbe, számos országba exportálták vagy gyártották, mint Lengyelország, Finnország, Kína, Sziám, Bulgária, Bolívia. A Szovjetunióban a megvásárolt Vickers licenc alapján a T–26 jelű, Lengyelországban a 7TP jelű harckocsit gyártották. A második világháború kezdetekor a második legnagyobb számban gyártott harckocsi volt a Renault FT–17 után.

A harckocsi felépítése nagyban tükrözi a két világháború közti időszakban kialakult harcászati elgondolásokat. A járművet túlmelegedő motor, gyenge fegyverzet és páncélzat illetve szűk küzdőtér jellemezte. A második világháború kitörésekor már elavultnak számított, nem lehetett méltó ellenfele sem a kortárs pácélosoknak, sem a páncéltörő fegyvereknek. A Wehrmacht lengyelországi hadjárata során a lengyel 7TP-et már csak a Panzer I-esek nem tudták kilőni.

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő
Hosszúság 4,88 m
Szélesség 2,41 m
Magasság 2,16 m
Tömeg 7,3 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 13 mm
Elsődleges fegyverzet 47 mm-es ágyú (csak Type B változatnál)
Másodlagos fegyverzet 1 - 2 géppuska
Műszaki adatok
Motor Armstrong Siddeley Puma
Teljesítmény 60–70 kW (80–98 Le)
Felfüggesztés laprugós
Sebesség 35 km/h
Fajlagos teljesítmény 11–13 kW/t
Hatótávolság 160 km


Mk VI Crusader

IWM-E-17616-Crusader-19421002.jpg

Crusader, Mk VI Crusader (A15) a Brit Szárazföldi Erők cirkáló típusú harckocsija volt a második világháborúban. Az Észak-Afrikai hadjárat során a Crusader volt a britek meghatározó páncélosa. Gyenge felépítményével, vékony páncélzatával és a meghibásodásra való hajlamával, az egyik legrosszabb brit konstrukciónak számított, ennek ellenére több mint 5300 darabot gyártottak belőle. Az szicíliai hadjárat idejére a típust már amerikai harckocsikkal váltották fel.

A Crusader harckocsi több fejlesztési programot is megélt, a Crusader I-III. típusok a harckocsi fegyverzetében eltérő változatokat jelölnek, a Crusader I a homlokpáncélba épített géppuska toronnyal, a II. a nélkül illetve megnövelt páncélzattal, III. pedig az erősebb 57 mm-es főfegyverzettel készült. A páncélos bázisán ezenkívül létrehoztak még két önjárő légvédelmi gépágyút (Crusader III, AA Mk I, Crusader III, AA Mk II / Mk III), egy „lövészpácélost” (Crusader II, Gun Tractor Mk I) illetve műszaki és aknamentesítő járműveket.

Általános tulajdonságok
Személyzet Mk III: 3 (parancsnok, töltőkezelő, vezető) fő
Mk I,II: 4 vagy 5 (+ töltőkezelő, géppuskakezelő) fő
Hosszúság 5,97 m
Szélesség 2,77 m
Magasság 2,24 m
Tömeg 19,1 - 20,1 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 26 mm
Mk II,III: 32 mm
Elsődleges fegyverzet Mk I,II: Ordnance QF 2 40 mm-es löveg
Mk III: Ordnance QF 6 57 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 1 vagy 2 db 7,92 mm-es Besa géppuska
Műszaki adatok
Motor Nuffield Liberty L-12
Teljesítmény 254 kW (340 Le)
Felfüggesztés Christie
Sebesség 42 (24 ) km/h
Fajlagos teljesítmény 17,2-18 kW/t
Hatótávolság 322 km


Mk VIII Cromwell
Cromwell-latrun-2.jpg

A modell fejlesztése 1941-ben indult, a gyártás 1943 novemberétõl 1945-ig folyt. Az elődjénél sokkal erősebb páncélzattal és fegyverzettel ellátott Cromwellt a Crusader felváltására tervezték. Az első Cromwellek, amelyek 1943-ban jelentek meg, még 6 fontos ágyút kaptak, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez a fegyverzet már nem elegendő. Többféle változat készült, az eredeti 57mm-es löveget a Cromwell IV-es típustól kezdődően 75 mm-es váltotta fel, de egyes változatokba 93 mm-est is építettek. Legnagyobb erénye a kitűnő Meteor motor volt, melynek segítségével igen gyorsan haladhatott, és így felderítésre is kiválóan megfelelt. Kétségtelen tény, hogy a legtöbb brit egységet végül M4 Shermanekkel szerelték fel, de kiképző harckocsiként a Cromwell is értékes szolgálatot tett a D-napra való felkészülésben, és mindvégig ott szolgált az európai hadszíntéren. A típust emellett mozgó figyelőpontként és műszaki mentő harckocsiként is használták. Jóllehet még mindig nem ért fel teljesen a német harckocsikkal, a Cromwell mégis érezhetően jobb volt minden korábbi brit típusnál, és harc közben is elfogadható teljesítményt nyújtott.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 (parancsnok, töltőkezelő, irányzó, vezető, rádiós) fő
Hosszúság 6,35 m
Szélesség 2,91 m
Magasság 2,83 m
Tömeg 28 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 76 mm
Elsődleges fegyverzet Ordnance OQF 75 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 2 db 7,92 mm-es Besa géppuska
Műszaki adatok
Motor Rolls-Royce Meteor V12
Teljesítmény 447 kW (600 Le)
Felfüggesztés Christie
Sebesség 64 km/h
Fajlagos teljesítmény 21,4 kW/t
Hatótávolság 280 km



Matilda tank

Az Mk II, Matilda II (A12) a brit hadsereg gyalogsági harckocsija volt második világháborúban. A Matilda felépítése részben az első világháborúból fennmaradt alapelvek alapján készült. Fő feladata a gyalogság támogatása volt, így páncélzata és fegyverzete erős, mozgékonysága azonban gyenge volt. A világháború első szakaszában a német páncélos erők egyik fő ellenfele volt, mivel homlokpáncéját csak a 88 mm-es légvédelmi ágyúkkal tudták átütni. Gyenge mozgékonysága és gyorsan elavuló fegyverzete miatt hamar felülmulták a közepes és nehézharckocsik.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 (parancsnok, töltőkezelő, lövegkezelő, vezető) fő
Hosszúság 6,0 m
Szélesség 2,6 m
Magasság 2,5 m
Tömeg 27 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 78 mm
Elsődleges fegyverzet Ordnance QF 2 40 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 7,92 mm-es Besa MG géppuska
Műszaki adatok
Motor 2 db hathengeres AEC vagy Leyland dízel-motor
Teljesítmény 134 kW (180 Le)
Felfüggesztés tekercsrugós
Sebesség 24 km/h
Fajlagos teljesítmény 6,55 kW/t
Hatótávolság 257 km



Amerikai


M26 Pershing

M26-Pershing-Vettweiss-194503.jpg

Az M26 Pershing egy, a második világháború végén bevetett, amerikai közepes/nehéz harckocsi volt. A típus kifejlesztését eredetileg az Észak-Afrikában 1943 elején megjelenő német Tiger I harckocsik ihlették meg. Szemben az M4 Sherman harckocsikkal, ezt a harcjárművet kifejezetten az ellenséges harckocsik elleni harcra tervezték. A típust propaganda okokból nehéz harckocsiként jelölték, de 1946-ban átminősítették közepes harckocsivá. A John Pershing tábornokról elnevezett tank a Koreai Háborúban is bevetésre került. Új konstrukcióként az M26 vált a hidegháborús Patton harckocsicsalád előfutárává.

Az európai harcok végére 200 T26 került a csapatokhoz, de komolyabb harcot cak a Zebra Küldetés keretében Európába küldött 20 db harckocsi látott. A tankok fele-fele arányban a 3. és a 9. Páncélos Hadosztályhoz kerültek, 1945 februájában. Különösen az előző hadosztály vett részt heves harcokban a Ruhr-vidék körülzárása során, ahol szembekerültek a német nehézharckocsikkal is. Fontos megjegyezni, hogy a német páncélos erők állapota ekkorra már erősen zilált, a személyzetek képzettsége, tapasztalati szintje nagyon ingadozó volt. A 3. Páncélos Hadosztály T26-os tankjainak harctéri karrierje nem indult szerencsésen. 1945. február 26-ról 27-re virradó éjszaka Elsdorf közelében beépített területen egy Tiger I 90 méterről háromszor eltalálta az egyik tankot. Az egyik lövedék átütötte a lövegpajzsot, kilőve ezzel a járművet. A T26-os nem égett ki, így ki tudták javítani. A visszavágás nem váratott sokáig magára. Másnap az egyik Pershing kilőtt egy Tigrist, és az azt kísérő két Panzer IV-et.

Az alakulat egy másik tankja március 6-án egy drámai párbajban győzött egy Panther (harckocsi) harckocsival szemben a Kölni dóm előtt. Az esetről filmfelvétel is készült.[6] A mozgásban lévő amerikai harckocsinak sikerült három találatot elérnie a Pantheren, ami pár perccel korábban kilőtte az egyik Shermant. Ugyanezen a napon a Pershingek megsemmisítettek még egy Tigert és Panzer IV-et.

Végleges veszteséglistára az a jármű került, amelyet a németországi Niehl közelében egy Nashorn páncélvadász lőtt ki ugyanezen a napon, 250 méter távolságból. A 88 mm-es lövedék átütötte az orrlemezt. Végül nem javították ki, hanem alkatrész-lelőhelyként szolgált a többi harckocsi részére. Egy másik járművet a német tábori tüzérség tett harcképtelenné, de ezt sikerült is kijavítani. Mindkét Pershing a 3. Páncélos Hadosztály állományába tartozott.

A Pershing leghíresebb csatája a remageni Ludendorff vasúti híd elfoglalása volt 1945. március 7-én. A 9. Páncéloshadosztály "B" harccsoportjának (CCB) kötelékében 4 ilyen tank volt, amely tűztámogatást adott a mindenki meglepetésére még álló hídat megrohanó 27. Páncélos Lövész Zászlóaljnak. Az új harckocsikkal szerzett tapasztalatok azonban vegyesek voltak. Hajlamosak voltak megrongálni a pontonhidakat, a keskeny utakon a szélességük miatt nehezebben boldogultak, ezért gyakran alternatív felvonulási útvonalakat kellett keresniük. A 9. Páncélos Hadosztály Pershingjeit végül csak a megrongált híd elfoglalása után egy héttel tudták átszállítani a Rajnán. A 14. Harckocsi Zászlóalj - ráunva az új tankokkal járó extra papírmunkára - a híd elfoglalása után el is cserélte őket a hadosztályon belül pár M4A3E8 Shermanért

Főbb változatok, prototípusok

** T26E1: Az 1944 júniusáig elkészült 10 db prototípust jelölték így. Később 10 másik tankkal együtt őket is behajózták Európába a Zebra Küldetés keretein belül.

** T26E2: Közeltámogató változat. Az ágyú helyett egy 105 mm-es tarackkal szerelték. A toronypáncélzat maximális vastagsága 200 mm lett. Harcban nem vett részt. M45 típusjelzéssel rendszeresítették a háború után. A hadsereg azonban elégedett volt az ** M4A3E8 ugyanezzel a fegyverzettel ellátott változatával, így a legyártott példányokat végül átépítették M46 Patton harckocsivá.

** T26E3: Alaptípus. 2212 készült összesen. Kísérleti jelleggel felszerelték a torony kétoldalán elhelyezett T99 rakétaindítóval is, amelyből összesen 44 db 114 mm-es tüzérségi rakétát lehetett indítani.

** T26E4: Hosszabb csővű, 73 kaliberhosszú ágyúval készült. 1945 márciusában 25 db-t gyártottak le belőle. A több lőporral készült, extra hosszú, 127 cm-es lőszerek miatt át kellett térni az osztott lőszerre, ugyanis a torony belső tere nem változott. Egy módosított, korábbi T26E1 prototípus a hosszabb löveggel a 3. Páncéloshoz került. A "Super Pershing" egy nem azonosított német harcjárművet semmisített meg 1500 méter távolságból. Hogy képes legyen ellenállni a Tiger II lövegének, ezt a példányt egy zsákmányolt Párducból kivágott páncéllemezekkel erősítették meg.

** T26E5: 279 mm-es maximális torony és 152 mm-es homlokpáncélzattal készült. A jármű erősen túlterheltnek bizonyult. Csak 24 db készült.

** M26E1: Prototípus egy hosszabb csövű T54 löveggel.

** T92: Az M26 alvázán kialakított önjáró, 240 mm-es tarack. Öt példány készült. Három percenként egy lövést lehetett vele leadni. Japán tervezett inváziójánál akarták bevetni.

** T93: Szintén önjáró tüzérségi eszköz, de a löveg a 8 hüvelykes M1 messzehordó ágyú. Egy példány épült.


M3 Lee

 

Az M3 harckocsi amerikai tervezésű tank a II. világháború idejéből. Nagy-Britanniában a „General Lee” nevet kapta, Robert E. Lee, az amerikai polgárháború tábornoka után. Módosított változatának (a lövegtornyot változtatták) a „General Grant” nevet adták, Ulysses S. Grant, szintén polgárháborús tábornok után.

A Lee/Grant harckocsikat a burmai harcok során sikerrel vetették be. A japánok saját tervezésű harckocsijait könnyedén legyőzték. Hiányossága volt, hogy fő fegyvere csak jobboldalt 45°-ban tüzelt.

Az afrikai harcok során a Pz III-asokkal szemben fölényben volt. A Pz IV-esek már sikerrel vették fel vele a harcot. Az M4 Sherman rövid idő kiszorította a Lee/Grant-ot.


M3/M5 Stuart

Az M3 könnyűharckocsi (angolul Light Tank M3) az Amerikai Hadsereg megrendelésére kifejlesztett könnyűharckocsi volt, amelyet a második világháborúban alkalmaztak. Elődje a T2E1 fejlesztési nevű M2 könnyűharckocsi volt, amelyet 1935-ben kezdtek tervezni. A módosított M2-t 1941 márciusában kezdték gyártani M3 jelzéssel. A korabeli könnyűharckocsiktól jelentősen el nem térő járművet a harctéri tapasztalatok alapján modernizálták, és ezt a változatot M5 könnyűharckocsi néven rendszeresítették. Az M3 névadójául az amerikai polgárháború egyik tábornoka, James Ewell Brown Stuart szolgált. Ez a Stuart név a teljes családot jellemezte később. A britek Honey-nak becézték (magyarul „Édes”, „Kedves”, vagy „Drága” a nők után).

Konkurensei a német Panzerkampfwagen I és Panzerkampfwagen II, a szovjet T–26, –27, –40, –50, –60, –70, a lengyel 7TP. A típust bevetették a világháború összes hadszínterén. Napjainkban már nem áll hadrendben.

A jármű bázisán több altípust hoztak létre. Ilyen volt az M8 önjáró tarack (Howitzer Motor Carriage M8) is. Ennek tömege 15 695 kg volt és a 75 mm-es M1 hegyitarackot alkalmazta (a háború utáni neve M116). Összesen 46 darab 75 mm-es lőszer volt bemálházható, de gyártottak a járműhöz páncélozott utánfutót is, amelyben további lőszerek kaptak helyet. A löveg mellett még egy 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuskával is fel volt fegyverezve. 1942 végétől 1944 januárjáig gyártották, 1778 darab készült belőle.


M4 Sherman

Az M4 Sherman a második világháború idején az Amerikai Egyesült Államokban gyártott és a szövetséges hadseregek által nagy számban használt közepes harckocsi. Nevét William Tecumseh Sherman után kapta, aki az északi szövetségi állam hadseregében szolgált mint tábornok, az amerikai polgárháború idején. A róla elnevezett harckocsi volt a II. világháború egyik legelterjedtebb és legsokoldalúbb páncélosa, amely a Csendes-óceáni ütközetektől kezdve az arab-izraeli háborúkig számos fontosabb 20. századi háborúban felbukkant.

Főbb változatai

** M4 (alap)- hegesztett test, Wright Continental R–975 típusú repülőgép csillagmotor. 6748 db készült belőle.
** M4A1 – M2-es ágyú, öntött test, két beépített M1919A géppuska a testben.
** M4A2 – két darab General Motors 6–71 típusú motorral volt felszerelve, 8053 darabot gyártottak belőle.
** M4A3 – Ford GAA V-8 hajtóművel és 76,2 mm- es ágyúval vagy 105 mm- es löveggel volt felszerelve.
** M4A3E2-Az M4A3 továbbfejlesztett változata megerősített páncélzattal.
** M4A4 – Chrysler WC Multibank típusú motorral volt felszerelve.
** M4A5 –
** M4A6 – Caterpillar D–200 motorral ellátva, M2-es ágyú, öntött test, két beépített ** M1919A géppuska a testben. 75 darab készült belőle.
** M4DD - úszóképes Sherman (duplex drive)
** M10 GMC Wolverine – páncélvadász

!! ADATOK !!


Csehszlovák



LT 35 (T–21)

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 5,25 m
Szélesség 2,25 m
Magasság 2,3 m
Tömeg 16,5 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 12-50 mm
Elsődleges fegyverzet Skoda V-38 47 mm
Másodlagos fegyverzet 2×7,92 mm VZ-37 GPU
Műszaki adatok
Motor 8 hengeres Škoda
Teljesítmény 176 kW (240 LE)
Felfüggesztés laprugós himbás
Sebesség 35-40 km/h
Hatótávolság 125 km

Az LT 35 egy csehszlovák harckocsi. Egyetlen példány készült belőle 1939-ben, a német megszállás miatt leállt a tesztelés. A T-11 modell továbbfejlesztése, páncélzata, motorereje, tűzereje megnőtt. A páncélzat szegecselt kivitelezése 1939-ben már elavultnak számított, és korszerűtlen volt a kis futógörgős futómű is. Ezzel szemben a motor és erőátvitel megfelelt a kor követelményeinek.

Magyar vonatkozásai

A magyar hadsereg 1940-ben megvette a licencet, miután az egyetlen elkészült prototípust Magyarországon Vértesy János ezredes tesztelte. E típus képezte alapját a 40M Turán harckocsi gyártásának.


LT vz. 35
LT vz 35 2.JPG

Az LTM–35 (T–11) vagy LT vz. 35 (Lehký Tank vzor 35, „35-ös könnyűharckocsi modell”) 1935-ös csehszlovák tervezésű könnyű harckocsi, melyet legnagyobb számban Németország használt a második világháború alatt. Német alkalmazásban a hivatalos neve a Panzerkampfwagen 35(t) (Pz.Kpfw. 35(t)) volt, de általában Panzer 35(t) néven azonosították.

A (t) betű a „tschechisch” szó rövidítése (németül: cseh). 434 darab készült belőle; ebből 244-et a németek használtak, miután elfoglalták Cseh-Morvaországot 1939 márciusában. A szlovákok 52 darabot szereztek, miután ugyanebben az időben kikiáltották a függetlenségüket Csehszlovákiától. Export révén hozzájutott még Bulgária és Románia is.

Német használatban a második világháború első éveiben lehetett harcban látni, főleg a Lengyelország elleni hadjárat, a franciaországi hadjárat és a Szovjetunió megtámadása során. A német hadsereg 1942-től kivonta a frontszolgálatból. A háború további részében más országok alkalmazásában megmaradt, illetve kiképző harckocsiként használták Bulgáriában egészen az 1950-es évekig.

A Magyar Honvédség 1939 márciusi kárpátaljai és felvidéki hadmozdulatai során hadizsákmányként megszerzett két darabot, melyeket kiképzési célra használtak fel. A Škoda gyártól 1940-ben Magyarország megvásárolta a licencét és átalakított, átfegyverzett változataként 40M Turán I megjelöléssel gyártották a típust.

A szolgálatból kivont harcjárművek napjainkban is megtekinthetők, hiszen hadtörténeti múzeumok tulajdonában vannak Belgrádban, Bukarestben, Aberdeenben, Szófiában és Szlovákiában.

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő a cseh hadseregben, 4 fő a német hadseregben
Hosszúság 4,90 m
Szélesség 2,06 m
Magasság 2,37 m
Tömeg 10,5 t
Gyártási darabszám 434
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8-25 mm
Elsődleges fegyverzet Škoda 37 mm kanon PÚV vz. 34 löveg
Másodlagos fegyverzet 2×7,92 mm ZB vz. 37 géppuska
Műszaki adatok
Motor négyhengeres, vízhűtéses Škoda T11/10 dízelmotor
Teljesítmény 89 kW (120 LE)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 34 km/h
Fajlagos teljesítmény 11 LE/t
Hatótávolság 120
190 km

Változatok

** S-ll-a – A prototípusok alapmegnevezése
** LT vz. 35 – Csehszlovák alaptípus, 37 mm-es A–3 löveggel
** T–11 – Export változat Bulgáriának, jobb minőségű, 37 mm-es A–7 löveggel
** L.T.M. 35 – A német lovasság által 1940 januárjáig használt típus
** Panzerkampfwagen 35(t) – Az LT–35-ös német megnevezése
** Panzerbefehlswagen 35(t) – Német parancsnoki változat
** Mörserzugmittel 35(t) (Artillerie Schlepper 35(t)) – Német páncélozott tüzérségi vontató
** Zugkraftwagen 35(t) – Német könnyű tüzérségi vontató
** Munitionsschlepper 35(t) – Német lőszerszállító változat
** Panzerjäger 35(t) – 4,7 cm PaK 36(t) L/43 löveggel felfegyverzett páncélvadász, amelyet a németek használtak
** R–2 – Az LT–35-ös román megnevezése, és S-IIr néven prototípus készült; ez volt az alapja a magyar fejlesztésű 40M Turán harckocsinak.[52]
** TACAM R–2 – Az R–2-es (LT–35) típuson alapuló román páncélvadász
** T–21 – Továbbfejlesztett változat, amelyből egy darab készült



Olasz


Fiat L6/40
Bundesarchiv Bild 101I-201-1561-23, Balkan, italienischer Panzer.jpg

A Fiat L6/40 egy könnyű harckocsi volt, melyet az olasz hadsereg használt 1940-től a második világháború végéig. A hivatalos olasz megjelölés a Carro Armato L 6/40 volt. A megjelölés a következőképpen értendő: „L” a Leggero (magyarul: könnyű), ezt követi a súly tonnában (6), majd a szolgálatba állítás éve (1940).

Az L6/40 egy hagyományos könnyű harckocsi tervezet volt szegecselt konstrukcióval. Egy fős lövegtornya középpontjában egy Breda Modello 35 20 mm-es fő löveg kapott helyet, mellette pedig egy Breda Modello 38 8 mm-es párhuzamosított géppuska. A vezető a teknő jobb oldalán ült. A páncélzat 6-30 mm vastag, ami nagyjából megegyezett az akkori szövetséges könnyű harckocsikéval.

Érdekességképpen, a járművet a Fiat-Ansaldo tervezte, mint export termék, az olasz hadsereg pedig akkor rendszeresítette, mikor a katonai vezetés értesült a tervezetről, és érdeklődni kezdett felőle.

Az L6/40 volt a fő harckocsitípus, melyet az olasz erők a keleti fronton bevetettek az L6/40 alvázán alapuló Semovente 47/32 mellett. Az L6/40 típusokat az észak-afrikai hadművelet folyamán is bevetették.

Az L6/40 könnyű harckocsikat az olaszok használták a balkáni hadjárat alatt, mikor a Szovjetunió ellen harcoltak, az észak-afrikai hadjárat befejező szakaszában, illetve Szicília és Olaszország védelménél vetették be.

Az L6/40 volt a fő harckocsitípus, melyet az olasz erők a keleti fronton használtak. Az L6 harckocsik mellett az L6/40 alvázán alapuló Semovente 47/32 harckocsikat is bevetették.

Habár egy egészen jó könnyű harckocsi volt a maga méretében, fejlesztéseinek köszönhetően pedig a kisharckocsik felé emelkedett, melyek általánosak voltak az olasz hadseregben, már bevezetésekor is elavultnak számított. A jármű alacsony sziluettje (valamivel magasabb volt, mint egy átlagos férfi) jól használhatóvá tette felderítési feladatkör betöltésére, fegyverzete pedig hatékony volt bármilyen könnyű jármű ellen. Mivel az olasz haderőnél hiánycikknek számítottak a megfelelő közepes harckocsik, így gyakran hadba fogták az L6/40 harckocsikat, bár erre a feladatkörre nemigen voltak alkalmasak.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 3,78 m
Szélesség 1,92 m
Magasság 2,03 m
Tömeg 6,8 tonna
Gyártási darabszám 283
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6-40 mm
Elsődleges fegyverzet 20 mm Breda 35
Másodlagos fegyverzet 8 mm Breda 38 géppuska
Műszaki adatok
Motor 4 hengeres SPA 180 benzinmotor
Sebesség 42 km/h
Fajlagos teljesítmény 70 LE
Hatótávolság 200 km

 


Fiat M11/39

A Fiat-Anslado M11/39 egy olasz közepes harckocsi volt, melyet 1939-es bevezetésétől a második világháború korai szakaszában alkalmaztak. A hivatalos olasz megjelölése a Carro Armato (harckocsi) M 11/39 volt. Az M11/39 jelölés a következőképpen értendő: „M” a Medio (magyarul: közepes), ezt követi a súly tonnában (11), majd a szolgálatba állítás éve (1939).

Az M11/39 harckocsik többsége (nagyjából 72 a 100-ból) részt vett az észak-afrikai hadjáratban, de valamennyit bevetettek Olasz Kelet-Afrikában is. Az L3/33 és az L3/35 kisharckocsikkal összehasonlítva az M11/39-esek hatalmas fejlődésnek minősíthetőek.

Az M11/39 harckocsik a háború elején elértek némi sikereket a brit könnyű harckocsik ellen, mint az Mk VI. A 37 mm-es főlöveg hatásos volt ezek ellen a gyors, de vékony páncélzatú, és csak géppuskával felszerelt járművek ellen. Habár az M11/39-nek már nem sok esélye volt a nehezebb brit cirkáló és gyalogsági harckocsik ellen, mint az A9, A10, A13 és a Matilda.

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő
Hosszúság 4,7 m
Szélesség 2,2 m
Magasság 2,3 m
Tömeg 11,175 tonna
Gyártási darabszám 100
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6-30 mm
Elsődleges fegyverzet 37 mm Vickers-Terni L/40 löveg 84 darab gránáttal
Másodlagos fegyverzet 2 darab 8 mm Breda 38 géppuska 2808 darab lövedékkel
Műszaki adatok
Motor Fiat SPA 8T V-8 dízelmotor
Felfüggesztés 8 futógörgő, fél-elliptikus laprugók
Sebesség 32,2 km/h
Fajlagos teljesítmény 105 LE
Hatótávolság 200 km


Fiat M13/40

Carro M 13 40.JPG

A Fiat-Ansaldo M13/40 egy olasz közepes harckocsi volt, melyet a második világháború elején a Fiat L3/35, a Fiat L6/40 és a Fiat M11/39 harckocsik leváltására terveztek. A tervezetre nagy hatással volt a brit Vickers 6-Ton harckocsi, alvázának alapjául pedig a korábbi Fiat M11/39 harckocsi módosított alvázát használták. Az M13/40 jelölés a következőképpen értendő: „M” a Medio (magyarul: közepes), ezt követi a súly tonnában (13), majd a szolgálatba állítás éve (1940).

Az M13/40 harckocsikat bevetették az 1940-es és 1941-es görög hadjáratban és az észak-afrikai hadjáratban is. Az M13/40 harckocsikat a keleti fronton nem használták, az olasz erőket csak Fiat L6/40 harckocsikkal és Semovente 47/32 önjáró lövegekkel látták el. Az 1942-es év kezdetén az olasz hadsereg felismerte az M13/40 gyengeségét a tűzerőben, ezért a páncélozott egységekben a harckocsik mellett Semovente 75/18 önjáró lövegeket is bevetettek.

Változatok

Az M13/40 széria Olaszország legnagyobb számban gyártott harckocsija volt, beleszámítva a későbbi M14/41 változatot is, amellyel együtt több mint 3000 darabot gyártottak. A legutolsó változat az M15/42 harckocsi volt, melyet 1943-ban gyártottak, jobb benzinmotorral és hosszabb 47/40 löveggel. A Semovente 75/18 önjáró löveg az M13/40 vagy az M14/41 harckocsik alvázának felhasználásával készült.

A Fiat M14/41 változat erősebb 145 lóerős (108 kW) motorral és jobb légszűrőkkel készült az észak-afrikai hadjárathoz. A Semovente Comando M40 egy M13/40 harckocsi volt, amelynél a tornyot eltávolították és egy nagy, több elemtől álló búvónyílással helyettesítették. A páncéltest további rádiókat és egyéb kommunikációs felszerelést foglalt magában.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 4,9 m
Szélesség 2,2 m
Magasság 2,39 m
Tömeg 14 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 6-42 mm
Elsődleges fegyverzet 37 mm Cannone da 47/32 M35 löveg 104 darab gránáttal
Másodlagos fegyverzet 3-4 darab 8 mm Breda 38 géppuska
Műszaki adatok
Motor Fiat V-8 dízelmotor
Felfüggesztés fél-elliptikus laprugók
Sebesség 32 km/h
Fajlagos teljesítmény 125 LE
Hatótávolság 200 km

 


Lengyel

7TP
Fájl:7 TP tank.PNG

A 7TP a brit 6 tonnás Vickers-harckocsin alapuló lengyel könnyű harckocsi a második világháború idejéből. A lengyel hadsereg alapvető harckocsi-típusa volt az 1939-es lengyelországi hadjárat idején. 139 db készült belőle. A 7TP szolgált alapul a C7P tüzérségi vontató kifejlesztéséhez.

Amikor a harckocsikat hadrendbe állították, megalakították a 3. hadosztályt Varsóban. A 30-as évek végén, valószínűleg 1937-ben, új 7TP-k érkeztek, a Vickerseket a 2. zászlóaljhoz vezényelték Zurawicába, Przemysl közelében. A második egység, amely Vickers hk.-kal volt felszerelve, a 11. zászlóalj volt a Harcjármű Kiképző Központban, (CWBrPanc), Modlinban. Öt harckocsit ezek közül az ún. "mob"-tartalékba vonták, amely békeidőben zárolt volt. A maradék az intenzív gyakorlást szolgálta, így ezek alaposan "elrongyolódtak" és kivonásra kerültek 1939-ben.

1938. szeptember 4. és 20. között húsz tank vett részt a Volhíniában megrendezett nagy gyakorlaton. Az itt kialakított egység a 10. (gépesített) Lovassági Brigád elnevezést kapta. A gyakorlat előkészület volt, a csehszlovák Olsa-terület lengyel fennhatóság alá vonását modellezte. Ez a terület 1919-ig lengyel volt, csak ez után került a csehek kezébe. A lengyel kormány felhasználta a müncheni szerződés megkötését. 1938. szeptember 22-én a 10. (gépesített) Lovassági Brigád az ideiglenes "Slask" (Szilézia) harccsoport részeként, bevonult az Olsa-területre. A brigád a következő két hónapot itt töltötte.

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő (parancsnok, vezető, irányzó)
Hosszúság 4,6 m
Szélesség 2,4 m
Magasság 2,27 m
Tömeg 9,9 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 17 mm
Elsődleges fegyverzet Bofors wz. 37 típusú 37 mm-es harckocsiágyú
Másodlagos fegyverzet 1 db Ckm wz. 30 7,92 mm-es géppuska
Műszaki adatok
Motor Saurer VBLDd dízelmotor
Teljesítmény 80 kW (110 LE)
Felfüggesztés laprugó, futógörgők párosával zsámolyban
Sebesség 37 km/h
Fajlagos teljesítmény 8 kW/tonna
Hatótávolság 150 km



TKF , TK-3, TKS


 TK-3 kisharckocsi

A TK (TK-3) és TKS egy lengyel kisharckocsi volt, amelyet a II. világháború alatt használtak

1939 szeptemberében a TK szériák gyalogos hadosztályokban, lovassági dandárokban szolgáltak, illetve független egységben, században (13 kisharckocsi) csatlakoztak nagyobb egységekhez. A kisharckocsik voltak a fő fegyvereik a lengyel páncélos erőknek. Ezek a járművek reménytelenül gyengék voltak és szó szerint félresöpörték őket a német Panzerek. Bárn a fegyverzetüknek köszönhetően a bátor lengyel TK harckocsizóknak sikerült néhány ellenséges járművet elpusztítani.

Napjainkban mindössze egy teljesen működőképes TKS kisharckocsi létezik. Ezt a svéd Axvall Harckocsimúzeum adományozta Lengyelországnak, és 2008 óta a Lengyel Hadi Múzeumban van kiállítva. Ezen kívül 3 kisharckocsi van kiállítva az oroszországi Kubinka Harckocsi Múzeumban (TKS típus), a belgrádi Hadi Múzeumban, Szerbiában (TK-3 és TKF típusok). Érdekesség, hogy a svéd TKS túlélte a háborút és az azt követő időszakot Norvégiában, ahol egy helyi farmer traktorként használta. Egy C2P tüzérségi vontatót találtak Belgiumban és megvásárolták a Nemzeti Hadi Történeti Központ részére, ahol jelenleg kiállítási tárgy. Ezen felül még legalább két TKS kisharckocsit rekonstruálnak a lengyelek az eredeti tervet követve.

Változatok

TK (TK-3) - 1931-ből, kb. 280 db készült
TKF - TK kisharckocsi 46 LE-s (34 kW) motorral, kb. 18 db készült
TKS - továbbfejlesztett 1933-as modell, kb. 260 db készült
TKS 20 mm-es löveggel - kb. 40 db-ot fegyvereztek fel 20 mm-es ágyúval
C2P - fegyverzet nélküli könnyű tüzérségi vontató, kb. 200 készült

Kísérleti modellek

TK-1, TK-2 - első prototípusok
TKD - könnyű önjáró löveg 47 mm-es ágyúval, 4 db készült
TKW - könnyű felderítő harckocsi toronnyal, 1 prototípus készült
TK-3 20 mm-es löveggel - mindössze egy prototípus készült
TKS-D - könnyű páncélvadász 37 mm-es Bofors páncéltörő löveggel, kettő készült


Vickers E

A Vickers 6-Ton vagy Vickers Mark E egy brit könnyű harckocsi, melynek gyártója British Vickers-Armstrongs Ltd. volt. Bár a brit hadsereg nem állította hadrendbe, számos országba exportálták vagy gyártották, mint Lengyelország, Finnország, Kína, Sziám, Bulgária, Bolívia. A Szovjetunióban a megvásárolt Vickers licenc alapján a T–26 jelű, Lengyelországban a 7TP jelű harckocsit gyártották. A második világháború kezdetekor a második legnagyobb számban gyártott harckocsi volt a Renault FT–17 után.

A harckocsi felépítése nagyban tükrözi a két világháború közti időszakban kialakult harcászati elgondolásokat. A járművet túlmelegedő motor, gyenge fegyverzet és páncélzat illetve szűk küzdőtér jellemezte. A második világháború kitörésekor már elavultnak számított, nem lehetett méltó ellenfele sem a kortárs pácélosoknak, sem a páncéltörő fegyvereknek. A Wehrmacht lengyelországi hadjárata során a lengyel 7TP-et már csak a Panzer I-esek nem tudták kilőni.

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 fő
Hosszúság 4,88 m
Szélesség 2,41 m
Magasság 2,16 m
Tömeg 7,3 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 13 mm
Elsődleges fegyverzet 47 mm-es ágyú (csak Type B változatnál)
Másodlagos fegyverzet 1 - 2 géppuska
Műszaki adatok
Motor Armstrong Siddeley Puma
Teljesítmény 60–70 kW (80–98 Le)
Felfüggesztés laprugós
Sebesség 35 km/h
Fajlagos teljesítmény 11–13 kW/t
Hatótávolság 160 km

Páncélozott
szállító harci járművek

 

Sd.Kfz. 250

A 15 változatban gyártott Sonderkraftfahrzeug 250 (rövidítve Sd.Kfz. 250) egy könnyű páncélzatú féllánctalpas volt, hasonlóan, mint a nagyobb Hanomag-tervezésű SdKfz 251. Teljes neve 1939 és 42 között Leichte Mannschaftwagen Typ D 7p, SdKdz 250. 1942 után Leichter Shützenpanzerwagen Typ D 7p, SdKdz 250. A DEMAG vállalat gyártotta és a Náci Németország használta a második világháború alatt. A 250-nek 4 futógörgő tengelye volt, ellentétben a 251-essel, amelynek 6 volt. Az SdKfz 251 3 tonnányi terhet szállíthatott, a kisebb és könnyebb 250-es csak egy tonnát. Elölről nézve a két jármű nagyon hasonló volt.

Összehasonlítva az USA féllánctalpasaival, az SdKfz 250 kevésbé mozgékonyabb volt, meghajtatlan első kerekkel. Lánctalpjainak köszönhetően viszont sokkal mozgékonyabbak voltak azoknál a páncélautóknál, melyeket felváltottak, a katonák között pedig nagy népszerűségnek örvendtek. A legtöbb típus nyitott tetejű volt, egy egyszárnyú hátsó ajtóval.

Alkalmazás

A járművet széles körben használták a II. világháború folyamán. Az alap gyalogos szállító típust lövészpáncélosként használták a felderítő egységek, megfigyelő osztagok szállítására. Ezt az alap variációt általában egy vagy két MG34-es géppuskával szerelték fel. A későbbi típusok 20 mm-es, 37 mm-es és esetenként 75 mm-es lövegeket szállítottak, hogy támogassák a sokkal könnyebben felfegyverzett változatokat.

Számos egyedi tervezésű változatot már a háború korai szakaszában is használtak. A 250/3 és a 250/5 parancsnoki változatok voltak, kevesebb üléssel és nagy hatótávolságú rádiófelszereléssel. Ezeket zászlóalj és magasabb szintű parancsnokok használták, mint személyi parancsnoki járművet. A leghíresebb az a 250/3-as volt, amit Erwin Rommel használt az észak-afrikai hadjáratban. A korai változatoknak hatalmas „keretantennájuk” volt, amit nagy távolságokról is könnyű volt észrevenni, és ezzel sebezhetővé váltak a tüzérség számára. A későbbi típusok ehelyett már egy botantennát használtak.

Az Sd.Kfz 253-as típus teljesen zárt volt, tüzérségi megfigyelők használták, így együtt tudtak haladni a harckocsizó és motorizált gyalogos egységekkel.

A kezdeti tervezetnek páncélozott teste volt, a páncéllemezeket több irányba megdöntötték, ami jó védelmet nyújtott a kézifegyverek ellen, de a tervezet előállítása egyszerre volt drága és bonyolult. A második verzió (neue art vagy „új verzió”), amely 1943 végén jelent meg, sokkal egyszerűbb volt és felgyorsította a gyártást. Mindkét típusnál a páncélzat csak a kézifegyverek és kisebb tüzérségi lövedékek ellen volt hatásos. Nehézgéppuksa tűz, páncéltörő löveg, vagy akármilyen harckocsilöveg képes volt áthatolni az Sd.Kfz 250 páncélzatán akár nagy távolságból is. A döntött alsó testpáncél lemezek V alakja elnyelte a tankelhárító aknák energiáját. Ez általános volt valamennyi II. világháborús német könnyűpáncélzatú járműre, mint az Sd.Kfz 222 és az Sd.Kfz 231 - és ezt tökéletesítette a modern észak-afrikai CSIR Casspir.

A típus egyik leghíresebb kezelője Jochen Peiper volt, aki bár 1943-tól rohamlövegek és páncélosok parancsnoka volt, mégis bármikor szívesen visszaült az Sd.Kfz. 250-esbe.

Változatok

SdKfz 250/1 leichter Schützenpanzerwagen - Az alap gyalogos szállító.
SdKfz 250/2 leichter Fernsprechpanzerwagen - Kábelfektető eszközökkel felszerelt változat.
SdKfz 250/3 leichter Funkpanzerwagen - Parancsnoki változat, rádióval és külső elhelyezésű „keretantennával” felszerelve.

Sd.Kfz. 250/3-I (Fu 7, Fu 18) (Luftwaffe)
Sd.Kfz. 250/3-II (Fu 5, Fu.Spr. f)
Sd.Kfz. 250/3-III (Fu 8, Fu 4, Fu.Spr. f)
Sd.Kfz. 250/3-IV (Fu 8, Fu.Spr. f)
Sd.Kfz. 250/3-V (Fu 12, Fu.Spr. f)

SdKfz 250/4
SdKfz 250/4 leichte Truppenluftschützpanzerwagen - Légvédelmi változat 2 db MG34-es géppuskával felszerelve. Soha nem került sorozatgyártásra.
SdKfz 250/4 leichte Beobachtungspanzerwagen - Megfigyelő jármű a Sturmgeschütz különítménynek.
SdKfz 250/5 leichte Beobachtungspanzerwagen - Parancsnoki változat rádióval.
SdKfz 250/6 leichte Munitionspanzerwagen - Lőszerszállító rohamlövegekhez.
SdKfz 250/6 Ausf A - 75 mm-es StuK 37 L/24-es lövegekhez szállított 70 db lövedéket.
SdKfz 250/6 Ausf B - 75 mm-es StuK 40 L/48-es lövegekhez szállított 60 db lövedéket.
SdKfz 250/7
SdKfz 250/7 leichte Schützenpanzerwagen (schwerer Granatwerfer) - 80 mm-es aknavetővel felszerelve.
SdKfz 250/7 leichte Schützenpanzerwagen (Munitionsfahrzeug) - Lőszerszállító, 66 db lövedéket szállított 80 mm-es aknavetőkhöz.
SdKfz 250/8 leichte Schützenpanzerwagen (7,5 cm) - Támogató típus egy 75 mm-es KwK 37 L/24-es löveggel és egy MG34-essel felszerelve.
SdKfz 250/9 leichte Schützenpanzerwagen (2 cm) - Felderítő típus egy 20 mm-es KwK 38-as automata gépágyúval és egy MG34-es vagy egy MG42-es géppuskával egy alacsony, nyitott tetejű toronyban elhelyezve, hasonlóan az SdKfz 222 páncélgépkocsihoz (korai verzió) és az SdKfz 234/1 páncélgépkocsihoz (későbbi verzió).
SdKfz 250/10 leichte Schützenpanzerwagen (3,7 cm PaK) - Felderítő szakaszvezetők által használt típus egy 37 mm-es PaK 35/36 löveggel. Ez ugyanaz a löveg volt, mint amit a háború elején használtak vontatott változatban. Alapjában lövegpajzs nélkül használták.
SdKfz 250/11 leichte Schützenpanzerwagen (schwere Panzerbüchse 41) - 28 mm-es sPzB 41 nehéz páncéltörő puskával és egy MG34-essel
SdKfz 250/12 leichte Messtruppanzerwagen - Felmérő és tüzérségi célravezető jármű
SdKfz 252 leichte Gepanzerte Munitionskraftwagen - A Sturmgeschütz lőszerszállítója
SdKfz 253 leichte Gepanzerte Beobachtungskraftwagen - Tüzérségi megfigyelő jármű, teljesen zárt páncélzattal és tüzérségi rádiókkal.

 

43M Lehel

A 43M Lehel a Magyar Királyi Honvédség szolgálatában álló sebesült- és csapatszállító gépkocsi volt a II. világháború alatt.

Lehel S (sebesültszállító változat)
A magyar harckocsialakulatok harctéri tapasztalatai szerint a kilőtt harckocsik személyzetének mentése csak páncélozott járművekkel lehetséges, amelyek elszállítják a peremvonalból a sebesülteket. A Haditechnikai Intézet mérnökei ezért 1943 májusában kezdtek kifejleszteni egy, a 40M Nimród légvédelmi gépágyú alvázára szerelt szállítójárművet. A tornyot leszerelték, és a helyére egy, a sebesültek és az egészségügyi személyzet számára kialakított, páncéllemezekkel körülvett, megmagasított oldalfalú szállítóteret hoztak létre. A jármű négy fekvő sebesült+négy további személy (könnyebb sebesült, ápolószemélyzet) szállítására volt alkalmas.

Lehel Á (árkászszállító változat)
A Lehelt alkalmassá tették árkászok szállítására is. Egy járműre nyolc katona fért fel. Fegyverzete egy golyószóró volt, melyet a homlokpáncélra helyeztek el. A felszerelést a páncélzat külső oldalára rögzítették.

A Lehel Á és S között nem volt számottevő különbség, átszerelésüket egyik típusból a másikba 10 perc alatt végre lehetett hajtani.


Sd.Kfz. 251

Wermacht rendszámú Sd.Kfz. 251/1 Ausf. D egy magángyűjteményben.

A Sonderkraftfahrzeug 251 (rövidítve Sd.Kfz. 251) a II. világháborúban alkalmazott német általános rendeltetésű ún. féllánctalpas páncélozott harci jármű. Teljes nevén Mittlerer Schützenpanzerwagen Typ HL kl 6p (Borgward gyártmány) vagy Mittlerer Schützenpanzerwagen Typ H kl 6p (Hanomag gyártmány) Felépítménye négy fő változatban készült, amelyelyet az ábécé A, B, C és D betűjével jelöltek meg. Ezen túlmenően további 23 feladatspecifikus felépítményváltozatot alakítottak ki a lövészpáncélostól az önjáró lövegeken át a tüzérségi megfigyelőkig. Az alváltozatokat számokkal jelölték a 251-es szám után /-jellel elválsztva. Az egyes feladatkörökre átépített, azonos felszereltségű járművek között gyakori volt az eltérő felépítmény-változat (például Sd.Kfz. 251/3 Ausf. C és D) A háborút követően Csehszlovákiában gyártásban maradt a típus a felépítmény kisebb módosításaival, a járművek az 1950-es évek első felében még hadrendben álltak OT–810 típusjellel. Napjainkban is főként ezeket a csehszlovák gyártású járműveket alkalmazzák a különféle hagyományőrző rendezvényeken

.
Egy csehszlovák gyártású OT–810

A német hadseregben az 1930-as évek második felében rendszeresített harckocsik és az akkoriban kifejlődő harckocsi-harcászat német irányzata megkövetelte, hogy a gyorsan áttörő harckocsicsapatokkal az őket követő gyalogság együtt tudjon mozogni. Ezért egy általánosan alkalmazható páncélozott lövésszállító járműre volt szüksége a hadvezetésnek. A típus, mely a 251-es sorozatszámot kapta a német nevezékrendszerben, alvázszerkezete a 5, 8, 12 tonnás vontató gépjárművek alvázainak felhasználásával lett kialakítva. Kezdeti hiányosságokat (A és B változat) kijavítva a gyártásracionalizálás és a harctéri tapasztalatok felhasználásával alakult ki a C, majd a D felépítmény. Utóbbit 1940-től egészen a háború végéig gyártották, de a B változatból is üzemeltek még példányok a normandiai partraszállást követő időkben. Mind a négy felépítményváltozat egységesen két részre volt bontva. A két féltest rögzítése a vezető és a mellette ülő járműparancsnok mögött történt csavarkapcsolatokkal. A háború végén ezt a megoldást is elhagyták, összehegesztették őket.


Egy D felépítményű Sd.Kfz. 251/9 önjáró löveg
kis kezdősebességű 7,5 cm KwK 37

A jármű féllánctalpas, azaz a jármű elejében elhelyezett Maybach-motor a gépjárműtest alatti futóműn kialakított lánctalpas rendszert hajtotta, az orr alatt elhelyezett gumikerekes, torziós laprugókkal felszerelt tengely csak az enyhe ívű kanyarodást szolgállta. A tényleges fordulást a lánctalpak egyes oldalainak fékezésével oldották meg. Ez az elrendezés a háborút követően nem került továbbfejlesztésre egyik országban sem, gyakorlatilag a csak tisztán lánctalpas és gumikerekes futóművek fejlesztése fejlődött tovább napjainkra.

Az alaptípus fegyverzete két, egy mellső és egy hátsó, géppuska volt. A mellső géppuska előre és oldalra tüzelhetett, a kezelőt egy ékszerűen kiképzett 10 mm-es acéllemez védte, a hátsó pedig egy forgatható légvédelmi állványra volt szerelve, védőlemezei nem voltak kialakítva. Géppuskaként alkalmazható volt mind az MG 34, mind az MG 42 is.


Egy D változat, melyen jól megfigyelhető
a függőleges illesztési rés

A jól bevált típusnak 23 altípusa alakult ki, melyeket sok más feladatkörben (például légvédelem, harckocsi-elhárítás, éjszakai harc támogatása, rakétavetők hordozása) is alkalmaztak.

Változatok

Sdkfz 251/1 Schützenpanzerwagen - Alapváltozat.
251/1-I - Alapváltozat rádióval felszerelve.
251/1-II - Rakétavető változat (Stuka zu Fuß vagy Wurfrahmen 40) hat, oldalanként három-három rakétavető kerettel felszerelt változat a 280 mm vagy 320 mm-es Wurfkoerper rakéták kilövéséhez.
SdKfz 251/1 Falke - Infravörös detektorral felszerelve, az SdKfz 251/20 Uhu-val egyszerre használták. Főleg Ausf. D változatok.
SdKfz 251/2 Schützenpanzerwagen (Granatwerfer) - 81 mm-es aknavető platform.
Sdkfz 251/3 mittlere Kommandopanzerwagen (Funkpanzerwagen) - Kommunikációs jármű, extra rádió felszereléssel parancsnoki feladatkör ellátására. Ausf. C és Ausf. D változatok.
251/3 I - FuG8 és FuG5 rádiók
251/3 II - FuG8 és FuG5 rádiók
251/3 III - FuG7 és FuG1 rádiók
251/3 IV - FuG11 és FuG12 rádiók (9 méteres teleszkópos póznával). Parancsnoki jármű változat (Kommandowagen)
251/3 V - FuG11 rádió
Sdkfz 251/4 Schützenpanzerwagen für Munition und Zubehör des leIG18 - Lövegvontató jármű. Eredetileg a 75 mm leichtes Infanteriegeschütz 18 löveghez. Később az 50 mm Pak 38, 75 mm PaK 40 és 105 mm leFH 18 lövegekhez használták.
Sdkfz 251/5 Schützenpanzerwagen für Pionierzug - Utászjármű felfújható csónakokkal, pontonhidakkal. Parancsnoki jármű utász alakulatokhoz (Pionierzug).
Sdkfz 251/6 mittlere Funkpanzerwagen (Kommandopanzerwagen) - Parancsnoki jármű térkép asztalokkal, rejtjelező és kódoló készülékekkel felszerelve. Ausf. A és Ausf. B változatok.
Sdkfz 251/7-I Pionierpanzerwagen - Utászjármű felfüggesztésekkel az oldalán a pontonhíd elemeinek szállításához.
251/7-II - Mint a fenti, de különböző rádióval.
Sdkfz 251/8-I Krankenpanzerwagen - Páncélozott mentőautó.
251/8-II - Mint a fenti, de különböző rádióval.
Sdkfz 251/9 Schützenpanzerwagen (7.5 cm KwK37) - Egy 75 mm L/24 alacsony kezdősebességű löveggel felszerelve, becenevén "Stummel".
Sdkfz 251/10 Schützenpanzerwagen (3.7 cm PaK) - Egy 37 mm Pak 36 tankelhárító löveggel felszerelve. Szakasz parancsnoki változat.
Sdkfz 251/11 Fernsprechpanzerwagen - Telefonkábel fektető.
Sdkfz 251/12 Messtrupp und Geratpanzerwagen - Tüzérségi megfigyelő jármű. A jármű felszereltségéhez hozzátartozott egy teodolit ("scherenfernrohr"), egy szögbemérő műszer ("Winkelmessgeraet") valamint egy FuG 8-as rádió keretantennával.
Sdkfz 251/13 Schallaufnahmepanzerwagen - Hangbemérő és rögzítő változat tüzérségi egységek számára.
Sdkfz 251/14 Schallaufnahmepanzerwagen - Hangbemérő és rögzítő változat tüzérségi egységek számára.
Sdkfz 251/15 Lichtauswertepanzerwagen - Tüzérségi torkolattűz megfigyelő változat.
Sdkfz 251/16 Flammpanzerwagen - Lángszórós változat. Fegyverzete két 14 mm-es lángszóróból állt, amelyet a jármű két oldalára helyeztek el úgy, hogy 160 fokos szögtartományban tüzelhessenek vele. A két lángszóró mellett az első szériás járművet felszerelték egy kisebb lángvetővel is (módosított Flammenwerfer 41-el) amelyhez egy tíz méteres tömlő tartozott így a járművön kívül is lehetett alkalmazni. A jármű fegyverzetéhez egy MG34-es vagy MG42-es géppuska is hozzá tartozott. Az Sd.Kfz. 251/16-osokat rendszerint 6 járműves szakaszokba szervezték. Minden szakaszhoz tartozott 3 benzinszállító teherautó, amelyek egész rakományukat leadva kétszer tudták a teljes szakaszt feltölteni munícióval.
Sdkfz 251/17 Schützenpanzerwagen (2 cm FlaK38) - Légvédelmi változat. Egy 20 mm Flak 30 vagy Flak 38 löveggel szerelték fel. Másik neve "Schwebenlafette".
Sdkfz 251/18-I Beobachtungspanzerwagen - Tüzérségi megfigyelő jármű.
251/18-Ia - Nem ismert különbség, talán különböző rádió.
251/18-II - Páncélozott megfigyelő jármű.
251/18-IIa - Különböző rádió.
Sdkfz 251/19 Fernsprechbetriebspanzerwagen - Mozgó telefonállomás.
Sdkfz 251/20 Schützenpanzerwagen (Infrarotscheinwerfer) Uhu - Infravörös keresőreflektorral felszerelt változat. ÉJszakai harchoz alkalmazták.
Sdkfz 251/21 Schützenpanzerwagen mit Fla MG Drilling - Egy tripla MG151 automata ágyúval felszerelt változat. A korai változatok MG151/15 mm-es ágyúval, a későbbiek egy MG151/20 mm-es Luftwaffe ágyúval voltak felszerelve. Elsősorban légvédelmi célokra használták, de előszeretettel alkalmazták gyalogság ellen is.
Sdkfz 251/22 7.5 cm PaK40 L/46 auf Mittlerem Schützenpanzerwagen - 75 mm PaK 40 páncéltörő ágyúval szerelt változat.
Sdkfz 251/23 2 cm Hängelafette 38 auf Mittlerem Schützenpanzerwagen - Megfigyelő változat. A jármű küzdőterét lefedték és a német felderítő páncélosokon (pl: Sd.Kfz. 222, 234/1, 251/9, stb.) általánosan alkalmazott Hangelafete 38-as lövegtoronnyal látták el.
OT-810 - Csehszlovák gyártmány.


Sd.Kfz. 252



Az Sd.Kfz. 252 leichte Gepanzerte Munitionskraftwagen egy német páncélozott féllánctalpas lőszerszállító volt, amit 1940-ben a franciaországi csata alatt használtak.

Történet

A leichter gepanzerter Munitionstransportkraftwagen, vagyis a "könnyű páncélozott lőszerszállító gépjármű" története szorosan kapcsolódik a rohamtüzérség történetéhez. 1935-ben Erich von Manstein ezredes javaslatot tett egy új alakulat-típus (Begleitbatterien) létrehozására, amelynek feladata - elképzelése szerint - a gyalogság támogatása volt. A Begleitbatterien, vagyis a "kísérő-ütegek" a koncepció szerint együtt haladva a gyalogsággal elhárítják az olyan akadályokat, amelyeket például a géppuska-fészkek vagy éppen az ellenséges bunkerek, tüzérségi eszközök jelentettek. Ehhez a feladathoz egy új fegyverre volt szükség: a rohamlövegre. A német hadiipar 1940 januárjában kezdte meg gyártani az új fegyvert, amely a német rohamtüzérség gerincét adta a háború végéig: a StuG III-ast.

Egy rohamlöveg-üteg (Sturmgeschütz Batterie) rohamlövegenkénti lőszer-javadalmazása háromszáz 7,5 cm-es gránátból állt, azonban egy páncélosba csak 44 fért be belőle; a többit a frontvonalhoz közeli lerakatokban tárolták. A lőszer-lerakatok és a rohamlövegek közötti összeköttetést az Sd.Kfz. 252 jelzésű könnyű páncélozott lőszerszállító-gépjárművek jelentették.

A jármű alapjául az Sd.Kfz. 250 jelzésű könnyű lövészpáncélos szolgált, amely lényegében az Sd.Kfz. 10 típusú könnyű vontató páncélozott változata volt. Az új lőszerszállítót is hasonló páncélzattal látták el, azzal a különbséggel, hogy a páncéltest teljesen zárt volt. Ez elengedhetetlenül fontos volt az érzékeny és robbanásveszélyes lőszerek harctéren történő szállítása során. Az Sd.Kfz. 252-es nem rendelkezett beépített fegyverzettel, de általában rendelkezésre állt egy MG34 típusú géppuska, illetve egy-két géppisztoly és kézigránát a jármű belsejében elhelyezve; a két oldalsó kémlelőnyílás alatt pedig egy-egy zárható lőrést alakítottak ki. A lőszerszállító jármű egy rohamlöveg teljes feltöltéséhez elegendő lőszert tudott szállítani, amit további 49 gránáttal tudott növelni, ha az Sd.Anh. 32 jelzésű utánfutót is hozzákötötték.

Az Sd.Kfz. 252-es gyártása 1940 júniusában kezdődött és 1941 végéig tartott, amikor is gazdasági okokból felhagytak gyártásával. Ez alatt a másfél év alatt 413 jármű készült. Helyét a sokoldalúbb RSO, Maultier, illetve Sd.Kfz. 250/6 típusú járművek vették át.

Harci alkalmazás

A lőszer utánpótlás általában vasúton érkezett a fronthoz legközelebbi jelentősebb vasúti állomásra, ahonnét teherautóval szállították az adott alakulat lőszerraktárába. A raktár és a harcoló alakulatok közötti utat a Sd.Kfz. 252-es páncélozott rakterében tették meg a 7,5 cm-es gránátok. Az 1941-es hadrend szerint minden rohamlöveg szakaszhoz tartozott egy páncélozott lőszerszálltó, ezzel kellett ellátni a szakasz négy rohamlövegét. A szállító jármű kétfős személyzettel rendelkezett, akik segítettek a rohamlöveg töltőjének a lőszerek málházásában. Az Sd.Kfz. 252-est FuG 15 típusú rádióval is ellátták, így pontosan nyomon tudták követni, melyik jármű szorul sürgősen feltöltésre, és hogy éppen merre jár. Ez nagymértékben növelte a lőszer utánpótlás hatékonyságát. Noha a jármű gyártását 1941-ben abba hagyták, néhány példánya a háború végéig szolgálatban maradt, hatékony segítséget nyújtva a Wehrmacht rohamlövegeinek.

Felső homlokpáncél
18 mm/30°
Alsó homlokpáncél
18 mm/12°
Felső oldal
8 mm/30°
Alsó oldal
8 mm/30°
Test hátulja
8 mm/45° és 8 mm/55°
Test teteje
8 mm/90°
Test alja
8 mm/90°


Sd.Kfz. 253

Az Sd.Kfz. 253 leichter Gepanzerter Beobachtungskraftwagen egy német könnyű megfigyelő jármű volt, amit tüzérségi megfigyelésre és rávezetésre illetve harckocsizó és gépesített gyalogos hadosztályok kísérésére használtak. A jármű az Sd.Kfz. 250 féllánctalpas családjába tartozik.

Történet

A harmincas évek végén előgyártott Sturmgeschütz szériák csapatpróbái alatt kiderült, hogy ezekhez a járművekhez szükséges egy páncélozott lőszerszállító és egy megfigyelő jármű. Ezek a Demag féllánctalpas járműveinek az alvázán alapultak. Röviddel a Sturmgeschütz sorozatgyártásba lépése után 1940-ben parancsot adtak 25 le gep Beob Wg gyártására és ezeket 1940 márciusa és júliusa között készítették el. Mivel ezek voltak az első járművek, amelyek a Demag által tervezett D7p 1 tonnás vontató rövidített változatát használták, a gyártás során nehézségek adódtak. További mennyiséget rendeltek miután a Sturmgeschütz-ök száma növekedett, de ezt a speciális típust háttérbe szorította a normál Sd.Kfz. 250.

Vastagabb páncélzat és teljesen zárt küzdőtér jellemezte az Sd.Kfz. 253-at. A megfigyelést a tetőn elhelyezett nagy kerek nyílás tette lehetővé. A rádió antenna a jobb kéz felőli oldalon kapott helyet, melyet összecsukott állapotban egy védelmet nyújtó mélyedésben helyeztek el, mikor nem használták. Az Sd.Kfz. 253 a Sturmgeschütz Batterien 640, 659, 660 és 665 kötelékében szolgált 1940-ben Franciaországban, később más rohamtüzér ütegekben Oroszországban.

A Demag/Wegmann 285 járművet készített 1940-1941 között

 


Sd.Kfz. 254

Az Sd.Kfz. 254 egy teljesen lánctalpas páncélozott felderítő jármű volt, melyet a németek használtak a második világháborúban.

1936-tól a járművet RK–7 néven fejlesztették a Saurer társaságnál az osztrák hadsereg számára, mint tüzérségi vontató. 1937-ben végeztek a teszteléssel és megérkezett a jármű sorozatgyártásának megrendelése, ami 1938-ban vette kezdetét. 12 jármű készült el az Anschluss előtt.

A jármű gyártása folytatódott az Anschluss után. A feljegyzések alapján összesen 140 jármű készült. Az új német jelölés az Sd.Kfz. 254 lett. A jármű kerék-lánctalp kivitelben készült dízelmotorral. A kerekeket akkor engedték le, mikor a járművel műúton haladtak, terepen történő haladáskor felhúzták őket, így a jármű a lánctalpjain folytathatta útját. Néhány jármű az Afrika Korps kötelékében szolgált, mint tüzérségi megfigyelő jármű, miután felszerelték őket rádióval és keretantennával.


Raupenschlepper Ost

A Raupenschlepper Ost (magyarul „keleti lánctalpas vontató”), röviden RSO német könnyű lánctalpas vontatójármű volt, melyet a német haderő részére fejlesztett ki az osztrák Steyr 1500A típusából a második világháború elején. Főként a kelet-európai hadszíntér mostoha viszonyaira tervezték, ahol a féllánctalpas és gumikerekes tehergépjárművek képtelenek voltak haladni a felázott, sártengerré váló járhatatlan utakon. Hasonló kialakítású vontatójárműveket a szovjet és nyugati szövetségesek is bevetettek a háború idején.

Harckocsielhárításra kifejlesztett változata a PaK 40-nel felszerelt RSO mit Pak 40 (sf, selbstfahrlafette).

Nagy hasonlóságot mutat ezzel a típussal a hidegháború idején, a svéd Hägglunds által kifejlesztett Bandvagn 206, melyet napjainkban is széleskörűen alkalmaz 25 ország (köztük a Bundeswehr is).


Schwerer Wehrmachtschlepper

A német hadseregnek 1941-re már égetően szüksége volt egy közepes kategóriájú féllánctalpas járműre, de olyanra, amelyet a túlterhelt német hadiipar a lehető leggazdaságosabban képes előállítani. A Schwerer Wehrmachtsslepper-t (nehéz Wermacht vontató) a gyalogos egységek általános utánpótlás szállító és csapatszállító járművének szánták. Hogy minél alacsonyabban tartsák az előállítási költségeket, mellőzték az olyan luxus tartozékokat, mint a zárt vezetőfülke és a gumiperemes futógörgők. A típus gyártása lassú volt, mert alacsony prioritást kapott, illetve részben a RAF Bombázó Parancsnokságának a gyárak iránt megnyilvánuló kitüntető figyelmének köszönhetően. A háborút követően a csehszlovák hadsereg is számos ilyen járművet tartott szolgálatban. A típus változatai között találunk rakétavető hordozó, légvédelmi, illetve közvetlen a frontvonal ellátását végző szállító járművet is, utóbbi vezetőfülkéjét teljes körű páncélozás védte.

TECHNIKAI ADATOK:

Méretek - hosszúság 6,68 m; szélesség 2,50 m; magasság 2,83 m

Súly: 13 500 kg;

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: az alapváltozatnak nincs

Páncélzat: 8-15 mm

Hatótáv: 250 km

Motor: egy 100 LE-s hathengeres Tatra 111 dieselmotor

Teljesítmény: max. sebessége úton 27 km/h;

Schwerer Wermachtschlepper leírás (Gerät 71)


Német páncélozott
harcjárművek
a II. világháborúban 

 

Harckocsik
Pz.Kpfw. I · II · III · IV · Panther · Tiger I · Tiger II · Pz.Kpfw. 35(t) · Pz.Kpfw. 38(t)

 

Önjáró lövegek (Geschützwagen, Rohamlöveg = Sturmgeschütz)
Wespe · Heuschrecke · Hummel · Grille · Grille 17 · Grille 30 · Panzerwerfer 42 · Wurfrahmen 40 · Sturmpanzer I · 15 cm sIG 33 (Sf) II · 39H(f) Pa.K. 40 (SF) · Stu.G. III · Stu.G. IV · Stu.H. 42 · Stu.I.G. 33 B · Brummbär · Sturmtiger · Karl-Gerät

 

Páncélvadászok (Jagdpanzer)
Panzerjäger I · Marder I, II , III · Hetzer · Jagdpanzer IV · Jagdpanther · Hornisse/Nashorn · VK3001 Dickermax · Sturer Emil · Jagdtiger · VK 4501 P Ferdinand · VK 4501 P Elefant

 

Féllánctalpas és lánctalpas járművek
Sd.Kfz. 2 · 4 · 6 · 7 · 8 · 9 · 10 · 11 · 250 · 251 · 252 · 253 · 254 · RSO · s. W.S.

 

Páncélautók és parancsnoki járművek
Kfz. 13/14 · Sd.Kfz. 221/22/23 · Sd.Kfz. 231/32/63 · Sd.Kfz. 234 · Sd.Kfz. 247 · Sd.Kfz. 265 · ADGZ · Kübelwagen · Schwimmwagen

 

Önjáró légvédelmi ágyúk
Flakpanzer I · Flakpanzer IV Möbelwagen · Wirbelwind · Ostwind · Kugelblitz · Flakpanzer 38(t)

 

Prototípusok
Maus · E- series · Waffenträger · Heuschrecke 10 · Neubaufahrzeug · Dickermax · Sturer Emil · Panther II

 

Tervek
Panzer VII 'Löwe' · Tiger III

 

Különleges páncélosok
Borgward IV Wanze

 

Az első és a
második világháború
közötti
harckocsik és
páncélozott gépjárművek

 

Egyesült Királyság
Medium Mark D · Vickers Mark I · Vickers Independent · Vickers Guy · Vickers Light · Mark Mk VI · Carden-Loyd · Cruiser Tank Mark I A9 · Cruiser Tank Mark II A10 · Cruiser Tank Mark III · Cruiser Tank Mark IV A13 · Cruiser Tank Mark V Covenanter · Cruiser Tank Mark VI A15 Crusader · Matilde I-V · Infantry Tank Mk III Valentine
 
Franciaország
Renault FT–17 · Schneider B16 Saint Chamond · Schneider M16 CA · Char B1 · Char 2C · Char 3C · Panhard Kégresse-Hinstin · Renault Mitrailleur · Renault R35 · Char Légere R35 · n C2 · U-E · Char de Chevaliére (Somua) S35 · Hotchkiss H35 · Char Légere H38
 
Olaszország
Fiat 3000 · Carro Veloce 33 · CV35 Ansaldo · L35/Lf · Fiat M11/39
 
Németország
LK–I · LK–II · Pz I · Pz II · Puma
 
Szovjetunió
Lenin · T–18 · BT–2 · BT–4 · BT-5 · BT–7 · T-26 (Vickers) · T-27 (Vickers-Carden Loyd) · T-28 (Vickers-Carden Loyd) · T-33 (Carden-Loyd) · T–35 · T–37 · KV–1
 
Amerikai Egyesült Államok
M1918 Ford · M1919 Christie · M1921 Christie · M1923 Christie · M1928 Christie/T3 · M1931 Christie · M1932 Christie · M1937 Christie · T1 · T1E1 · T1E4 · T2 · M1A1 Combat Car · M2A2 · M2A4 · M3T5E2
 
Lengyelország
TK 3 · 7 TP · Vickers
 
Csehszlovákia
KH–50 · LT vz. 35 · LT 35 (T–21) · LT 38
 
Svédország
Landsverk M–21 · Landsverk L–10 · Landsverk L–60
 
Japán
94 · 95 HA-GO · M2593 · M94 · 97 CHI-HA

Magyar páncélos
harcjárművek
a II. világháborúban

Harckocsik
35M kisharckocsi · Straussler V–3 · Straussler V–4 · 38M Toldi I · 42M Toldi II · Toldi III · 40M Turán · 41M Turán · 43M Turán · 44M Tas
 
Önjáró lövegek
40M Nimród páncélos gépágyú
 
Rohamlövegek
Tas rohamlöveg · Zrínyi önjáró tarack · Zrínyi II rohamtarack
 
Páncélautók,
páncélozott szállító járművek
Lehel csapatszállító · 39M Csaba
 
A magyar hadseregben rendszeresített
egyéb járművek
CV35 Ansaldo · Pz 35(t) · Pz 38(t) · Landsverk L–60


II. világháborús
amerikai
harcjárművek

II. világháborús amerikai harcjárművek
Könnyű harckocsik
M2 Light Tank | M3/M5 Stuart | M22 Locust | M24 Chaffee | Marmon-Herrington CTLS
Közepes és nehéz harckocsik
M2 közepes harckocsi | M3 Lee | M4 Sherman | M26 Pershing
Önjáró lövegek
M7 Priest | M8 Scott | M10 GMC Wolverine | M12 GMC | M18 Hellcat | M6 Jackson | M40 GMC
M3 GMC | M16 Multiple GMC | M5 GMC
Féllánctalpas járművek
M2 Half Track Car | M3 Half Track Personnel Carrier
M4 Mortar Carrier | M5 Half Track Personnel Carrier | T30 Half Track
Kétéltű járművek
Landing Vehicle Tracked | DUKW
Páncélautók
M8 Greyhound | M3 Scout Car 'White' | M20 Armored Utility Car
T17 Deerhound / Staghound | T18 Boarhound
Kísérleti harcjárművek
M38 Wolfhound | T1/M6 Heavy Tank | T-28 Tank/T-95 GMC
Assault Tank T14 | Heavy Tank T29 | Medium Tank T20 | T7 Combat Car

T-16 | T-3 Half Track | T54 Gun Motor Carriage | T40/M9 Tank Destroyer
T-19 | T35 | 8in Howitzer Motor Carriage T84 | T92 Howitzer Motor Carriage
Light Tank T7/Medium Tank M7 | T88 GMC

Olasz páncélozott
harcjárművek
a II. világháborúban

Könnyű harckocsik/Kisharckocsik
Fiat 3000 · L3/33 · L3/35 · Fiat L6/40
Közepes harckocsik
M11/39 · M13/40 · M14/41 · M15/42
Nehéz harckocsik
P 40
Páncélautók
Lancia IZM · AB 40 · AB 41 · AB 43 · Lince · AS 42
Páncélozott teherautók
AS 37 · Fiat 626 NM · Fiat 665 NM · SPA Dovunque 35
Önjáró lövegek
20/70 · 47/32 · 75/18 · 75/34 · 75/46 · 90/53 · 105/25 · 149/40

Lengyel páncélozott
harcjárművek
a II. világháborúban

Harckocsik
7TP · TKF · TK-3 · TKS · Vickers E
Páncélautók
wz. 28 · wz. 29 · wz. 34
Tüzérségi vontatók
C2P · C4P · C7P · PZInż 302
Autók és Tehergépjárművek
PF 508 · PF 518 · PF 508/518 · Ursus A · PF 621 · PF 618 · wz. 34
Páncélozott vonatok
Poznańczyk · Śmierć · Danuta · Śmiały · Gen. Sosnkowski · Paderewski · Pierwszy Marszałek · Piłsudczyk · Groźny · Bartosz Głowacki · Smok Kaszubski · Zagończyk · Stefan Czarniecki
Prototípusok és kísérleti tervek
10TP · 4TP · 14TP · 20/25TP · PZInż 130 · PZInż 152 · PZInż 202 · PZInż 222 · PZInż 303 · PZInż 342 · PZInż. 703 · PZInż. 713 · PZInż. 723 · PZInż. 603 · TKD · TKS-D

 

Gumikerekes
harci járművek

Kfz. 13/14
Kfz13.jpg

A Kfz. 13 egy német páncélgépkocsi volt, amelyet a Daimler-Benz tervezett és gyártott 1932 és 1934 között, a Wehrmacht pedig felderítőjárműként használta a II. világháború első éveiben.

Az Adler-páncélautók (Kfz. 13 és 14) a felderítő és a lovassági alakulatok kötelékében részt vettek az 1939-es lengyelországi, valamint az 1940-es nyugati hadműveletekben. A harctéren a jármű igen csak leszerepelt: mind fegyverzete, mind páncélzata, mind pedig a terepjáróképessége elégtelenek bizonyult. A páncélzat csupán a 200 méternél messzebbről leadott puskalövések ellen nyújtott megbízható védelmet. Ezen kívül a jármű felülről nyitott volt: bárki könnyedén kézigránátot hajíthatott a gépkocsi személyzetére. A katonák gúnyosan csak „Badewanne”-nak, azaz „fürdőkádnak” nevezték. A franciaországi hadjárat után a járművek többségét kivonták a frontszolgálatból, és helyüket a sokkal modernebb Sd.Kfz. 221, 222 és 223 jelzésű járművek vették át.

Minden hibája ellenére az Adler-páncélautók jól megfeleltek az eredetileg nekik szánt szerepnek: kiképző járműként nagyban hozzájárultak a páncélos fegyvernem (Panzerwaffe) fejlődéséhez, és az általa szerzett tapasztalatok nagyban segítették az olyan korszerű páncélgépkocsik kifejlesztését, mint a már említett Sd.Kfz. 220-as típuscsalád.

Típusváltozatok

Kfz.13 Maschinengewehr-Kraftwagen - géppuskás páncélgépkocsi
Kfz.14 Funk-Kraftwagen - nagy hatótávolságú rádióval felszerelt összekötő-páncélgépkocsi


Krupp Protze

A Krupp Protze egy hatkerekű német teherautó és tüzérségi vontató volt, melyet a német haderő használt a második világháborúban.

Történet

Németországban hiány mutatkozott erős, terepjáró képességű teherautókra. 1929-ben a Krupp vállalat a sikeresnek mondható 3 tengelyes L3 széria alapján kidolgozott egy 1 tonnás könnyű tehergépkocsit. A gépjármű kisméretű motort kapott, ám könnyű súlya miatt így is mozgékony maradt. Az L2 H43 nevű teherautó, mivel mindkét hátsó tengelye hajtotta, jó terepjáró képességűnek számított a maga korában. Kis kapacitását ellensúlyozta alacsony fogyasztása.

A hadsereg több változatot rendszeresített. Ilyen volt az univerzális alvázon készült nehéz terepjáró gépkocsi és a 8 fő szállítására alkalmas rajszállító. 1936-ban egy erősebb 60 lóerős motort kapott mellyel már 70 km/h-t is el tudott érni. A vonóhorog megerősítése után a jármű alkalmas lett lövegek vontatására. Az új jármű az L2 H143 nevet kapta. A Wehrmacht-nál nagy számban kezdték alkalmazni, főleg raj tehergépkocsinak vagy a 3,7 cm PaK 35 páncéltörő lövegek vontatására. A háború előtt kialakítottak egy rádiós parancsnoki változatot mely azonos alvázra készült, mint a teherkocsi, de felépítménye inkább terepjáró gépkocsikra hasonlított. A vezetőn kívül 5 fő részére nyújtott viszonylag kényelmes helyet. Vonóereje elérte a 700 kg-ot. Vontatmánya úton 1000 kg, terepen 600 kg lehetett. A háború kezdetén még korszerűnek volt nevezhető, de későbbiekben az Opel Blitz típusok mellett nem tudott érvényesülni. A tüzérség fejlődésével egyre kisebb szerepet kaptak a kis teljesítményük miatt „kopogtatónak” csúfolt 3,7 cm-es lövegek. Csapatok szállítására pedig ekkor már a nagyobb terhelhetőségű típusokat használtak. A korszerűsített jármű gyártását 1943-ban abbahagyták. Addig több, mint 7000 darab készült a különböző változatokból. A járművet a háború másik felében ott használták, ahol tudták, vagy ahol hiány volt a modernebb típusokból. Sokat importáltak a szövetségeseiknek, köztük Magyarország 1936-ban 72 darabot vett.

Az L2 H143 jármű alapján készült az Sd.Kfz. 247 jelű páncélgépkocsi. Ebből csupán 20 darab készült 1937-ben. Gyenge páncélzata és fegyverzete miatt nem tervezték a sorozatgyártást.

Alkalmazás

Igazán a lengyel hadjáratban élték fénykorukat. Mozgékonyságuk, terepjáró képességük tökéletesen megfeleltek a célnak. Nagy hatótávolságuk (úton 400 km) miatt a gyorsan haladó alakulatok egyik pillérje lett. A háború korai szakaszában gyakran hevenyészett önjáró lövegként szolgált, mivel sokszor a platóra helyezték a vontatott 3,7 cm-es löveget. Ezek a „páncélvadászok” nagyon kicsi hatásfokúak voltak a gyenge ágyú, és a páncélzat teljes hiánya miatt. Néha kisebb légvédelmi fegyvereket is vontattak és a lövegekhez hasonlóan olykor ezeket is feltették a járműre. A hadvezetés felismerte, hogy a lövész alakulatok szállítására a teherautók nem igazán alkalmasak, így a féllánctalpasokra helyezték a hangsúlyt. A francia hadjárat alatt és után fokozatosan csökkent a könnyű páncéltörő lövegek száma. A járműnek a kegyelemdöfést az oroszországi sár adta. A hadjárat idején vonóereje és terepjáró képessége elégtelennek bizonyult. A 3,7 cm-es lövegek 1943-ra eltűntek a frontokról és velük együtt az L2-esek is. Parancsnoki és rajszállító példányai olykor-olykor még előfordultak. Hátországi alkalmazásuk azonban a háború végéig folyt. A háború vége felé gyakran használták orvosi vagy légvédelmi fényszórós járműként.

Változatok

Kfz. 19 - Telefonos változat
Kfz. 21 - Parancsnoki jármű
Kfz. 61 - Rádiós, parancsnoki nagy terepjáró személygépkocsi
Kfz. 68 - Rádiópózna szállító
Kfz. 69 - A 3,7 cm PaK 36 löveg vontatója
Kfz. 70 - Rajszállító
Kfz. 81 - A 2 cm FlaK légvédelmi lövegek lőszerszállító változata
Kfz. 83 - Könnyű befogófényszórós tehergépkocsi
Sd.Kfz. 247 - Páncélgépkocsi, mindössze 20 darab készült


Laffly S15

A Laffly S15 egy katonai terepjáró család volt, melyet a francia Laffly cég gyártott, és ugyanarra a hatkerekű alvázra épültek. A francia fegyveres erők használták a második világháború alatt.

Változatok

Laffly S15T - egy könnyű tüzérségi vontató volt, melyet könnyű tábori lövegek vontatására használtak, mint a modernizált Canon de 75 modèle 1897 tábori löveg vagy mint a Canon de 105 court mle 1935 B tarackágyú.

Laffly S15R - egy csapatszállító és felderítő jármű volt. Egy különböző, könnyebb hátsó kabinja és különböző sebességváltója volt, melynek köszönhetően műúton nagyobb sebességet tudott elérni.

Laffly S15TOE (théâtre d'opérations extérieures: tengerentúli műveletek) - egy felderítő jármű volt, melyet kifejezetten Franciaország afrikai kolóniáira terveztek. Az S15 alvázát megtartották, de a vezetőfülkét és a motorházat páncélzattal fedték le, illetve elhelyeztek rajta egy kicsi tornyot, benne egy Reibel géppuskával.

Laffly W15T - az S15T alacsonyépítésű változata volt. A Hotchkiss gyártotta és a 47 mm-es lövegek vontatására alkalmazták.

Laffly S15L - mentőautó változat.

Külföldi használat

Mikor 1939-ben Franciaország 41 darab Renault R35 harckocsit szállított Romániának, küldtek még néhány Laffly S15T tüzérségi vontatót is. Ezeket a vontatókat a 2. páncélosezred használta kiszolgálójárműnek.


Laffly V15

A Laffly V15T egy francia összkerékhajtású tüzérségi vontató volt, melyet a második világháborúban használtak. A Canon de 25 mm AC modèle 1934 páncéltörő löveg vontatására használták. A V15T alváza egy csapatszállító és felderítő jármű alapjául is szolgált, melynek jelölése a V15R volt. A Laffly cég csupán az első 100 V15 vontatót gyártotta, a többi jármű gyártását a La Licorne cég vette át.


Leichter Panzerspähwagen

A Leichter Panzerspähwagen (nagyjából „könnyű páncélozott felderítő jármű”) egy könnyű 4×4 hajtásképletű páncélkocsi sorozat volt, melyet a Harmadik Birodalom gyártott 1935 és 1944 között.

Történet

A versailles-i béke (1919) megtiltotta a németeknek, hogy (lánctalpas) harckocsikat fejlesszenek és tartsanak. A tiltás azonban nem vonatkozott a páncélautókra, hiszen a győzteseknek sem volt érdeke, hogy Németország totális anarchiába süllyedjen, már pedig a tömegmegmozdulások és fegyveres felkelések (müncheni sör-puccs) leverésének egyik leghatékonyabb eszközei a páncélozott és felfegyverzett gépkocsik voltak. Az akkori német haderő (Reichswehr) és a rendvédelmi szervek éppen ezért nagy számban alkalmazták ezeket az eszközöket a rend fenntartásának érdekében. A Weimari Köztársaság és a politikai rendszer többé-kevésbé 1924-re megszilárdult, így ezek az eszközök egyre inkább honvédelmi, vagyis katonai feladatokat láttak el. A 20-as évek elején épült járművek azonban katonai felhasználásra igencsak korlátozott mértékben voltak alkalmasak nagy tömegük, rossz terepjáró és manőverező képességük, valamint gyenge fegyverzetük miatt.

A Reichswehr 1927-ben pályázatot hirdetett a hadsereg egy új páncélautó család kifejlesztésére. Alapvető követelmény volt többek között, hogy a járműnek megfordulás nélkül is képesnek kell lennie tartósan mindkét irányba haladnia, ami azt jelentette, hogy a jármű mindkét végén kialakítottak egy-egy vezető állást. A német páncélautóknak ez a kissé bizarrnak tűnő kialakítása egészen a háború végéig megmaradt. A pályázat eredményeként többek között született meg az Sd.Kfz. 231-es nehéz páncélgépkocsi típus család.

A hadseregnek azonban könnyű, gyorsmozgású járművekre is szüksége volt. Ennek az igénynek a kielégítésére jött létre az Sd.Kfz. 221-es könnyű páncélgépkocsi típus család.


Sd.Kfz. 221.

Típusváltozatok

A járműcsalád első tagja az Sd.Kfz. 221 jelölésű jármű volt, amelynek alapjául a már katonai szolgálatban álló Horch 801-es nehéz, négykerék-meghajtású személyautó szolgált. A Horch 801-es alvázára egy 5-8 mm-es, különböző szögben összehegesztett páncéllemezekből készült felépítményt erősítettek. A jármű fegyverzete egyetlen géppuskából állt, amelyet egy nyitott tetejű toronyban helyeztek el a jármű tetején. A torony nyitott tetejét a későbbi modelleknél dróthálóval fedték le, hogy megvédjék a személyzetet a gránátoktól és a repeszektől. Néhány későbbi Sd.Kfz. 221-est 7,92 mm-es PzB39-es könnyű páncéltörő puskával is elláttak. 1942-ben a megmaradt járművek nagy részét átfegyverezték a 28 mm-es sPzB41 nehéz páncéltörő puskára, hogy növeljék tűzerejüket. Az Sd.Kfz. 221-esekből 1935 és 1940 között 339 példány épült a Wesserhütte AG bad oeynhauseni üzemében. A leichter Panzerspähwagen érdekessége, hogy 1938-ban 18 példányát exportálták Kínába, a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang részére.


SdKfz. 222

Mivel hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Sd.Kfz. 221-es fegyverzete nem biztosít kellő tűzerőt, ezért a járművet tovább fejlesztették. Ennek eredményeként született meg az Sd.Kfz. 222-es. Az Sd.Kfz. 221-es géppuskatornya helyére egy jóval nagyobb tízszögletű tornyot építettek. Ez a lövegtorony alacsony építésű és elődjéhez hasonlóan felülről nyitott volt, csupán egy drótháló védte a személyzetet attól, hogy az ellenség esetleg kézigránátot dobhasson a jármű belsejébe. A Sd.Kfz. 222-es fő fegyverzeteként a Pz.Kpfw. II-es harckocsik fegyverzeteként is szolgáló 20 mm-es KwK 30 illetve később a KwK 38 típusú gépágyú szolgált. Mindkét löveg gyakorlatilag a FlaK30-as, illetve a modernebb FlaK38-as légvédelmi lövegek módosított változata volt. A löveghez 10 lőszeres tárakban elhelyezve 180 darab 20 mm-es lőszer tartozott járművenként. A toronyban a 20 mm-es löveggel párhuzamosítva egy 7,92 mm-es MG34-es géppuska biztosította a jármű élőerő elleni védelmét. A löveget egészen 80 fokos - tehát majdnem teljesen függőleges - állásig lehetett emelni, így hatékony légvédelmi eszköznek is bizonyult. A jármű páncélzata teljes egészében megegyezett az Sd.Kfz. 221-esével, leszámítva a későbbi modelleket. A későbbi szériájú páncélautók fegyverzetét megváltoztatták (KwK 30-ast egy KwK 38-asra cserélték) és a jármű elülső páncélzatát is 30 mm-esre növelték. 1936 és 1943 között összesen 989 darab Sd.Kfz. 222-es készült a Wesserhütte, a Schichau, a MHN valamint a Büssing-NAG üzemeiben. A járművet exportálták is: Kína és Bulgária vásárolt belőlük egy kisebb mennyiséget (Kína 12 példányt).


Sd.Kfz. 223 a jellegzetes „keretantennával”.

A leichter Panzerspähwagennek létezett egy rádiós-híradó változata, amely az Sd.Kfz. 223-as jelzést kapta. A jármű kialakításában és technikai paramétereiben szinte teljesen megegyezett az alapváltozattal, az Sd.Kfz. 221-essel egészen 1942-ig. 1942-től a rádiós járművek alapjául a modernebb Sd.Kfz. 222-esek szolgáltak. Az Sd.Kfz. 223-as fő fegyverzete egy géppuskából állt. Jellegzetes ismertető jele a nagyméretű keretantenna a jármű tetején. Az Sd.Kfz. 223-asból összesen 550 példány épült 1935 és 1944 között.

Variációk

Leichte Panzerspähwagen (MG), Sd.Kfz. 221 - géppuskával felfegyverzett változat
Leichte Panzerspähwagen (2 cm), Sd.Kfz. 222 - 20 mm-es gépágyúval felfegyverzett változat
Leichte Panzerspähwagen (Fu), Sd.Kfz. 223 - rádiós-híradó változat

Alkalmazás

A leichter Panzerspähwagenneket a páncélos hadosztályok felderítő alakulatainak gépkocsizó egységeihez osztották be. Felderítő feladatok ellátására kiválóan megfeleltek nagy sebességük és mozgékonyságuk miatt, noha fegyverzetük és páncélzatuk gyengének bizonyult. Ez utóbbi hiányosságaik különösen a keleti fronton mutatkoztak meg, ahol rendszerint nagy veszteségeket szenvedtek. 1943 végén a gyártásukat leállították és megkezdték leváltásukat a nehezebb és sokkal modernebb Sd.Kfz. 234-es típusú 8x8-as páncélautókkal. Ezt követően a járművek nagy részét visszavonták a frontról és kiképző, valamint partizán-vadász alakulatok rendelkezésére bocsátották őket.


PZInż 302

A PZInż 302 egy lengyel tüzérségi vontató volt, melyet a második világháború folyamán használtak.

A jármű a Polski FIAT 508/518 katonai autó változata volt. A PF-508/518 autót Lengyelországban gyártotta a PZInż művek, néhány alkatrészt felhasználva a Fiat licenc alapján gyártott PF-508-III (a jármű eleje és motorja) és a PF-518 (a jármű hátsó tengelye) autókból, melyből a név is adódott. A jármű 4x2 meghajtású, a motor 24 lóerős volt, maximális sebessége 65 km/h. Az autó rendelkezett terepjáró tulajdonságokkal, mint a terepfelező a sebességváltóban, a differenciálzár, forgó pótkerekek és önvontató egység a hátsó kerekeken. Ezeket az autókat 1937-től gyártották különböző változatokban. A fő változat a PZInż 302 vontató volt a 37mm Bofors wz. 36 páncéltörő löveg vontatásához és 80 darab lőszer szállításához. Mindössze csak két motorizált dandár és néhány más egység használta (a legtöbb lengyel páncéltörő löveget lóvontatással szállították). A PF-508/518 autóknak volt rádiós, telefonkábel fektető, tüzérségi kiszolgáló jármű változata is, illetve még sok más. Néhány járművet géppuskával is felszereltek, melyeket a két motorizált dandárban használtak. A 4x2 meghajtás ellenére a PF-508/518 autóknak jó terepjáró képessége volt.

Nagyjából 400 darab készült a különféle változatokkal együtt.



Katonai
repülőgépek

Harmadik Birodalom

Focke-Wulf Fw 190
Fájl:Focke-Wulf Fw 190 050602-F-1234P-005.jpg

A Focke-Wulf Fw 190 a Luftwaffe (Német Légierő) egyik együléses, egymotoros vadászrepülőgépe, és kora egyik legjobb vadásza. (1942 őszétől egészen 1943 végéig a legjobb gép volt kategóriájában még a szövetséges gépek között is, azok csak a háború vége felé előzték meg, de mindvégig a Luftwaffe legkiválóbbja maradt.) Ennek ellenére a németek vadászpilótái mégis a Messerschmitt Bf 109-est részesítették előnyben. Főként a második világháborúban használták. A háború után a francia és a szovjet légierő is használta rövid ideig. 1941-től több mint 20 000 darabot gyártottak belőle, beleértve a kb. 6000 vadászbombázó változatot is.

1938. tavaszán az RLM (Reichsluftfahrtministerium, Birodalmi Légügyi Minisztérium) különböző tervezőket kért fel, hogy alkossanak meg egy új vadászgépet, a Messerschmitt Bf 109 (ami Németország légierejének gerincét alkotta) mellé. Akkoriban a Bf 109 rendkívül versenyképes vadászgép volt, de a RLM aggódott, hogy a későbbi fejlesztések klasszisokkal jobbak lehetnek. Ezért akarták hogy legyen egy fejlesztés alatt álló gépük.
Kurt Tank előállt két egymáshoz hasonló tervvel. Mindkettőnek egyszerű törzse volt, és elsősorban a motorban különböztek. Az egyik a Daimler-Benz DB 601 motort használta (ugyanazt, mint a Bf 109), a másik pedig a léghűtéses 18-hengeres BMW 139-es csillagmotort. Azidőben a csillagmotor használatát helytelenítették Európában, a nagy homlokfelülete miatt, amiről azt gondolták, hogy túl nagy légellenállást teremt. Tank erről nem volt meggyőződve, látva a Pratt & Whitney Wasp motorok sikerét. Ezeket az US Navy (Amerikai Haditengerészet) használta és a gépei áramvonalasak maradtak a hajtómű beszerelése után is. Ahelyett, hogy "nyitva" hagyta volna a géporr elejét, hogy hűtse a hengereket, Tank inkább kis nyílásokat vágott a motorburkolaton, és a nagyméretű légcsavar mögött egy ventillátor a levegőt a motorra fújta.
Sokak meglepetésére a csillagmotoros változatot fogadták el prototípusnak. A döntést jelentősen befolyásolta, hogy a Daimler-nek komoly gondot jelentett az is, hogy a meglévő motorokból eleget gyártson. Tank terve nem nyújtotta ugyanazt a teljesítményt, mint egy "V" motor, de legalább nem volt nagy teher az amúgy is akadozó motor ellátásnak. Mivel a 139-essel sorozatos problémák adódtak, ezért a BMW úgy döntött, hogy egyszerűen elölről kezdi a motor fejlesztését. Ennek az eredménye a BMW 801. A motor a repülőgépvezető munkájának egyszerűsítésére u.n. kommandogerat-tal volt ellátva (korabeli automatika). A kabintető nehezen volt repülés közben ledobható, ezért vészhelyzetben piropatronnal robbantották le. Próbálkoztak katapultüléssel is, de az akkori technikai színvonal nem tette lehetővé használható katapult létrehozását.
Az A, B, E, F és G sorozatok kaptak BMW 801-est, illetve ennek alváltozatait, a feladatnak megfelelően. A C-t kísérleti jelleggel DB 603-as fordított V hengerelrendezésű motorral szerelték. A D széria és a Tank Ta 152-es modell H változata 12 hengeres fordított "V" elrendezésű Junkers Jumo 213-t kapott, a Ta 152 C pedig DB 603-ast.
Első bevetésére Franciaországban került sor. Az angol pilóták hitetlenkedve figyelték az új repülőt. Nagyobb tűzerővel rendelkezett, mint a Messerschmittek és jobb volt a stabilitása zuhanásban is, továbbá meredekebben emelkedett más repülőgépeknél annak ellenére, hogy emelkedő sebessége kisebb volt a Bf-109-nél. Az angliai csata során igazolta, hogy a Spitfire V-ösnél is jobb gép. Ezt elsősorban jobb manőverező képességének és erősebb motorjának köszönhette, ráadásul méretei miatt eleve kisebb célpontot nyújtott, mint más gépek. Óriási előnye volt, hogy nem kellett minden repülési helyzetben újra trimmelni(kiegyensúlyozni), így vezetése kevésbé volt fárasztó.
A háború során egyre erősebb és jobban felfegyverzett változatok készültek, volt torpedóvető és vadászbombázó változata is.

Technikai adatok

Focke-Wulf FW 190 A-8

Hossz: 8,84 m
Fesztávolság: 10,50 m
Magasság: 3,95 m
Legénység: 1 fő
Motor: BMW 801D-2; 1730 LE felszálláskor
Sebesség: 650 km/h
Fegyverzet: 4 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyú; 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuska
Tömeg: 3170 kg (üresen); 4450 kg (maximális felszállótömeg)
Csúcsmagasság: 10 300 m
Hatótávolság: 985 km

Focke-Wulf FW 190 D-9

Hossz: 10,19 m
Fesztávolság: 10,51 m
Magasság: 3,36 m
Legénység: 1 fő
Motor: Junkers Jumo 213A-1; 1776 LE felszálláskor
Sebesség: 688 km/h (6600 m-en)
Fegyverzet: 2 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyú; 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuska
Tömeg: 3490 kg (üresen); 4840 kg (maximális felszállótömeg)
Csúcsmagasság: 11 280 m
Hatótávolság: 960 km

Focke-Wulf FW 190 F-8

Hossz: 9 m
Fesztávolság: 10,50 m
Magasság: 3,95 m
Legénység: 1 fő
Motor: BMW 801D-2; 1730 LE felszálláskor
Sebesség: 520 km/h
Fegyverzet: 2 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyú; 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuska, 1 db 500 kg + 4 db 50 kg, vagy 1 db 250 kg + 4 db 50 kg, vagy 4 db 50 kg + 4 db 50 kg bomba
Tömeg: 3323 kg (üresen); 5400 kg (maximális felszállótömeg)
Csúcsmagasság: 7250 m
Hatótávolság: 775 km

Heinkel He 111
Fájl:Heinkel HE111K.jpg

A Heinkel He 111 a német Luftwaffe II. világháborúban használt közepes bombázója volt. Az Angliai csata fő repülőgéptípusa volt. A gépet még a háború előtt tervezték, első prototípusa 1936-ban repült. 1942 után a Luftwaffe már nem alkalmazta a frontvonalban, de még 1944-ig gyártották.

Története

A Heinkel He 111-est az 1930-as évek közepén tervezte a német Heinkel AG. Első repüléseit 1936-ban tette meg, mint utasszállító repülőgép. Ekkor álcázott felderítő-repülésekre is használták. A cég 1937-től szállították a Luftwaffénak, mint közepes bombázó. Ugyanebben az évben a spanyol polgárháborúban bevetették, melynek tapasztalatai alapján a németek a közepes bombázókat vadászkíséret nélkül vetették be. Ennek később, az angliai csata során itták meg a levét, ahol a He 111-esek is súlyos veszteségeket szenvedtek. Ezért megerősítették védelmét, de ettől a modell lassabb lett. Annak ellenére, hogy1941-ben a He 111-es már nem volt korszerű, továbbra is szolgálatban maradt, mint távolfelderítő, vitorlázóvontató, és mint szállítógép. Alkalmassá tették a V-1-es robotrepülőgépek szállítására is. A magyar légierő is alkalmazta ezt a bombázótípust. Spanyolországban 1956-ig gyártották.

Technikai adatok

Hossz: 16,63 m
Fesztávolság: 22,63 m
Magasság: 4,18 m
Legénység: 5 fő
Motor: 2 db Junkers Jumo 212F-2, 1350 LE
Sebesség: 414 km/h (5000 m-en)
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es MG-FF gépágyú, 5 db 7,92 mm-es MG-15 géppuska, 1 db MG-17 géppuska, max. 2500 kg bomba
Tömeg: 6545 kg (üresen); 11.350 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 8500 m
Hatótávolság: 2780 km

Heinkel He 219
Fájl:Heinkel He219.jpg

A Heinkel He 219 (Uhu) egy a német Luftwaffe által a második világháborúban használt vadászgép. A Birodalmi Légügyi Minisztérium hibás kiértékelésének esett áldozatul. A többcélú vadászrepülőgépnek tervezett típus nagy harcértékét soha nem használták ki teljesen, és a repülőgép megmaradt a nehéz fegyverzetű éjszakai vadászgép szerepkörében. Az Uhu azon kevés német harci gép közé tartozott, amelynek megvolt a lehetősége, hogy elfogja a brit Mosquitót.

Technológiai újdonságai

A He 219-essel számtalan új technológiát vezettek be. Ez volt a Luftwaffe első, csapatszolgálatába került repülőgépe orrfutóval, amit néhány vezérkari tiszt - meglehetős tudatlansággal - felesleges amerikai találmánynak titulált. Egyben ez volt az egyik első harci gép, amelyet katapultüléssel szereltek fel, és valószínűleg az első, amelynek személyzete bevetés során rá is kényszerült a katapult használatára.

Technikai adatok

Kategória: kétfős éjszakai vadászrepülőgép
Motor: 2db. 1900 LE-s (1395 kW) Daimler-Benz DB 603AA V12-es motor
Max. sebesség: 615 km/h
Csúcsmagasság: 9400 m
Radar hatótáv: 2000 km
Tömeg: üres: 11200kg max. felszálló: 15300 kg
Fegyverzet: két felfelé tüzelő, 30 mm-es MK 108 ágyú, két 30 mm-es MK 108 ágyú a szárnytőben, két MG 151/20 és MK 103 a törzsben lévő teknőben.

Heinkel He 280
Fájl:He280.jpg

A Heinkel He 280 volt a világ első vadászrepülőgépe, melyet gázturbinás sugárhajtómű hajtott. A gépet Ernst Heinkel magánkezdeményezése hozta létre, aki elkötelezetten kereste a nagysebességű repülés megvalósításának módjait, melynek során sikeresen kipróbálta a He 176 rakétahajtású és a He 178 gázturbinás kísérleti repülőgépet. Műszaki és politikai tényezők szerencsétlen közrejátszása következtében alulmaradt a Messerschmitt Me 262 vadászgéppel folytatott versenyben. A típusból mindössze kilenc példány épült meg és egyik sem került tényleges szolgálatba

Fájl:He-280.svg

Fájl:Ohain USAF He 280 page67.jpg

Műszaki adatok (He 280 V3)

Személyzet: 1 fő
Hossz: 10,4 m
Fesztáv: 12,2 m
Magasság: 3,06 m
Szárnyfelület: 21,5 m²
Üres tömeg: 3215 kg
Teljes tömeg: 4280 kg
Legnagyobb felszálló tömeg: 4300 kg
Sugárhajtómű: 2 db Heinkel HeS.8
Tolóerő: 5,9 kN
Legnagyobb sebesség: 820 km/h
Hatótáv: 370 km
Csúcsmagasság: 10 000 m
Emelkedési sebesség: 1145 m/p
Fegyverzet: 3 x 20 mm-es MG 151 típusú gépágyú

Heinkel He 51
Fájl:He 51W.jpg

A Heinkel He 51 német biplán repülőgép a Condor légió kötelékében lett bevetve.1933 májusában tették meg az első próbarepülést. 700 darab készült belőle. A Luftwaffe használta Spanyolország bombázására. 1931-ben a Heinkel tehetséges repülőtervezőket toborzott, Walter és Siegfried Günter így került egy céghez, az első komolyabb tervük a Heinkel részére a Heinkel He 49-es gép elkészítése volt. Hivatalosan gyakorló repülőnek hasznáták, valójában harci repülőként működött. A He 49a prototípussal 1932. novemberében repültek elsőként, ezt követte a He 49b prototípusai. 1936 augusztus 6-án hat darab He 51-es gépet ment a spanyol földet bombázni. További megrendeléseket teljesítettek a németek, 2 nemzeti repülőszázadot szereltek össze novemberre és 3 repülőszázadot a Condor légiónak.

Heinkel He 59
Fájl:Heinkel he 59.jpg

A Heinkel He 59 német bombázó repülő, amit az 1930-as években fejlesztettek ki. Torpedó bombázásra és felderítésre használták. A Luftwaffe és a Finn Légierő használta. 142 gép készült belőle. 1931 szeptemberében tettek vele próbarepülést. Maximális sebessége 235 km/h.
Bevetették a Condor légióban 1936-ban és 1937-ben a spanyol polgárháború idején. Később a második világháború első hónapjaitól használták újra. 1940 és 1941 között felderítő repülőgépként működtek a He 59-esek. 1941–42 között szállításra, mentésre és gyakorló repülésekre használták a He 59-eseket. 1943 augusztusában a Finn Légierő négy Heinkel He 59-est bérelt Németországtól. Az ellenséges vonalak mögött felderítést, járőrözést végeztek a Condor légió kötelékében repülők.

Heinkel He 60
Fájl:Koln h98268.jpg

A Heinkel He 60-as egy német felderítő hidroplán, a Német Haditengerészet (Kriegsmarine) hadihajóihoz készült az 1930-as években. A Heinkel He 60-as gépet Reinhold Mewes tervezte, mint ahogy a Heinkel He 59-est is. A He 60-as biplán egymotoros repülőgép fa és fém felhasználásával készült. Maximális sebessége 240 kilométer per óra.
1933 júniusában szállították a He60-as gépeket a német hadiflottának. 1934-től álltak rá a He 60C verziójú repülőgépek szállítására. Az összes német cirkálóról fel tudott szállni. A spanyol polgárháborúban bevetették, a Condor légió kötelékében repült és sikerrel bombázta a spanyolokat.

Heinkel He 70


leírás, pdf

A Heinkel He 70 egy német utasszállító és bombázó repülőgép az 1930-as évekből. A második világháború alatt nagyon hasznos fegyvernek bizonyult. A He 70-es brilliáns típusa korának.
Az első prototípus 1932. december 1-én repült fel és tökéletes bemutatót tartottak vele, elérte a 377 kilométer per órás sebességet, mellyel sebességi rekordot döntött. Polgári alkalmazását a Lufthansa kezdte meg. 1934. és 1937. között gyors légi közlekedésre használták Berlin, Frankfurt, Hamburg és Köln városok között. A Lufthansa He 70-es repülőit 1937-ben a Luftwaffe vonta irányítása alá. 28 Heinkel He 70-es repülőgépet küldtek a Condor légióba a spanyol polgárháború idején, Spanyolország bombázására használták. Becenevét a sebességéről kapta: Rayo, mint villanás.

Magyar haszálata

A Heinkel He 70-es repülőgépek gyors felderítő repülőgép variánsát a Magyar Légierő is használta a II. világháború idején 1941 és 1942 között, He 170. A Luftwaffe 1935-től használta, főleg bombázóként és kémrepülőként.

Messerschmitt Bf 109
Fájl:Me109 G-6 D-FMBB 4.jpg

A Messerschmitt Bf 109 a második világháborúban alkalmazott és a németek által legtöbbet gyártott vadászrepülőgép. A kor első igazi modern vadászgépe, olyan tulajdonságokkal, mint például a csupa-fém félhéj építésű sárkányszerkezet, alsószárnyas elrendezés, zárt pilótafülke, vagy a behúzható futóművek. A Bf 109 volt a Luftwaffe alap vadászgépe a világháború alatt. A Bf 109-es több légi győzelmet aratott a második világháborúban, mint bármely más gép a történelem folyamán.
Az Bf 109-et számos célra használták, például kísérőgépként, elfogó vadászként, éjszakai vadászként, felderítőként, vagy földi célpontok ellen. A Messerschmittet nagyobb számban gyártották, mint bármelyik másik vadászgépet. Több mint 31000 (más források szerint 33000) darab készült belőle. A Bf 109-nek voltak gyengeségei, például a rövid hatótáv és a leszálláskor könnyen összecsukló gyenge futóműve és a viszonylag rossz kilátás a pilótafülkéből, amit a háború vége felé megpróbálták orvosolni, de sosem sikerült megoldaniuk teljesen. Továbbá igen sok pilóta panaszkodott a gyenge fegyverzet miatt. Volt lehetőség plusz ágyúkat tenni rá, de az annyira megnövelte a tömegét, hogy nagyon leromlottak a repülési tulajdonságai. Már 1940-ben kezdett elavulni a konstrukció, és 1942-re elérte fejleszthetőségének határait, de gyártását és fejlesztését folytatták. Az 1942-től utódtípusának szánt Focke-Wulf Fw 190 sohasem tudta teljesen kiszorítani, egyrészt mivel a gyártósorok átállítását a háborús szükséghelyzet miatt nem lehetett megoldani, másrészt a 109-es pilótái bíztak gépükben, nem szívesen cserélték le egy új típusra, ráadásul a korai 190-esek hűtési problémákkal küszködtek, amiket nehezen tudtak megoldani (csak 1944-re sikerült). Mindezek ellenére a Bf 109-es a háború végéig csapatszolgálatban maradt és az utolsó percekig nagy ellenállást fejtett ki az egyre erősödő szövetséges nyomás alatt.
A Bf 109-es valós értékét mi sem bizonyítja jobban, hogy ezzel a géppel repült Erich Hartmann is, aki 352 igazolt győzelemmel minden idők legtöbb légigyőzelmét aratta. Hartmann elutasította a háború alatt, hogy bármilyen másik géppel repüljön. Hans-Joachim Marseille szintén a Bf 109-essel repült, 158 légigyőzelmet aratott a szövetséges pilóták felett Észak-Afrikában, azonban egy balesetben életét vesztette. Volt olyan nap, mikor 23 szövetséges gépet lőtt le.

Elnevezés

Keveredés tapasztalható sok forrásban a gép típusjelével kapcsolatban. Említik Me-109 és Bf 109 néven is – a helyes megnevezés a Bf 109. A gép tervezője, Wilhelm Emil "Willy" Messerschmitt a fejlesztés megkezdésének időszakában még a Bayerische Flugzeugwerke AG (Bf) alkalmazottja, de 1938. július 1-jétől a cég felvette a Messerschmitt AG (Me) nevet. Ezért minden olyan fejlesztés, ami ezen dátum előtt kezdődött, Bf néven fut továbbra is, ezen dátum után indított fejlesztéseknél viszont Me jelzés volt használatban.

Előzmények

Willy Messerschmitt az RLM (Reichsluftfahrtministerium – Birodalmi Légügyi Minisztérium) által kiírt alap-vadászrepülőgép pályázatra kezdte el tervezni 1934-ben. A pályázat feltételei a következők voltak: 6000 m-en 400 km/h maximális sebesség, 10000 m szolgálati magasság, másfél órás repülési időtartam és kettő, csövenként 1000 tölténnyel ellátott fix beépítésű géppuska vagy egy gépágyú 200 tölténnyel. Ezenkívül éjszakai bevetésre is alkalmasnak kellett lennie. A prototípus 1935-ben repült először. A pályázat kiértékelése alkalmával az új gépet az RLM a három másik konkurens gyár ajánlataival (Arado Ar-80, Focke-Wulf FW-159 és Heinkel He-112) összehasonlítva győztesnek hirdette.

Tervezési sajátosságok

Prototípusok és előszéria modellek


Messerschmitt Bf 109 V1


Az első prototípus a Bf 109V1-es volt, lajstromjele: D-IABI. Első felszállására 1935. május 28-án került sor. A gép érdekessége, hogy nem a német Junkers Jumo 210A motorral építették, ami ekkor még nem volt készen, hanem az angol Rolls Royce Kestrel V-el. A Jumo egyébként is csak 610 LE-s volt, míg angol vetélytársa 695. Az első berepülés néhány apróbb hibától eltekintve jól sikerült. Ezután négy hónapos gyári teszt következett, majd a gépet átrepülték a rechlini kísérleti telepre. Itt került összehasonlításra az Ar 80V1-gyel, az FW 159V1-gyel és a He 112V1-gyel. A Heinkel és a Messerschmitt által gyártott gépek feleltek meg legjobban a Luftwaffe illetékeseinek, ezért további 10-10 darabot rendeltek mindkettőből.
A második prototípus a Bf 109V2-es volt, lajstromjele: D-IDUE. Első felszállására 1936. január 21-én került sor. Ebben a prototípusban már 640LE-s Jumo 210A motor volt. Beépítettek két 7,92 mm-es MG 17-es géppuskát, valamint tükrös célzókészüléket is. Ezt a gépet hasonlították össze a He 112-essel és az összehasonlítás eredményeképpen döntöttek végül a Bf 109-es gyártása mellett. (He-112-es hűtőrendszere sérülékenyebb és elliptikus jellegű hordfelülete miatt gyártása komplikáltabb volt.)

Típusváltozatok



Bf 109 E-3


Messerschmitt Bf 109 B


Messerschmitt Bf 109 C


Messerschmitt Bf 109 D

Bf 109 A/B/C - "Anton", "Berta", "Cezar"

A Bf-109A Anton volt a Bf-109 első verziója. Az RLM 22 darabot rendelt ebből a típusból. 2 db 7.92 mm MG 17-es géppuskával volt felszerelve. A repülőgép szive egy 640 PS Jumo 210B motor volt.
A Bf-109B Berta jobb, Jumo 210D motorral volt felszerelve. A fából készült Schwarz légcsavart felváltotta a változtatható állásszögű VDM kéttollú légcsavar. 341 darab készült összesen belőle.
A Bf-109C Caesar szive egy 700 lóerős Jumo 210G befecskendezéses motor volt. Az eddigi motorra épített MG 17 géppuskákat megtartva, ennél a típusnál jelent meg a szárnyba épített fegyverzet: két MG 17-es a C-1, illetve két 20mm-es MG FF ágyú a C-3 verzióban. A C változatból összesen 58 darab készült.

Bf 109 D "Dora"

A Dora külsőleg azonos volt a Bf-109C változattal, de Junkers Jumo 210D motorral készült. Ez a változat 4 darab 7.92 mm MG 17 géppuskával volt felszerelve. Összesen 657 darab készült belőle. Németország 2 db Bf-109D-t eladott Magyarországnak és néhányat Svájcnak.


Bf 109E


Bf 109E4

Bf 109 E "Emil"

Az Emil egy DB601A vagy DB601N motorral, átalakított fülketetővel készült. Fegyverzete a korai típusoknak (E-1, E-2) két MG 17-es géppuska a szárnyban, valamint ugyancsak 2 MG 17-es géppuska a motorra építve. E-3-tól 2 darab 20 mm-es MG FF gépágyú a szárnyban és 2 MG 17-es géppuska a motorra építve. Magyarország 1943-44-ben használt 50 db Bf 109E-t kiképzési célokra, Börgöndön. A gépeket később bombatartókkal szerelték fel és német pilóták ismeretlen helyre repülték őket


Messerschmitt Bf 109 F-2

Bf 109 F "Friedrich"

A Friedrich típus sokban különbözött az Emiltől. Messerschmitt áttervezte a motor hűtését és új, áramvonalasabb géporrt készített. A szárnyban lévő 20 mm-es ágyúkkal nehéz volt célozni, ezért helyettük egy darab gépágyút tettek a fordított V motor hengerei közé, ami a légcsavartengelyen át tüzelt. Eleinte voltak problémáik a nagy vibrációval, de miután megoldották, sokkal könnyebben lehetett a gép hosszanti tengelyében lévő fegyverrel lőni. Elhagyták a légellenállás javítása érdekében a vízszintes vezérsík tartóoszlopait is. Összességében nézve csökkent a tűzerő, a tartóoszlopok elhagyásától nagy terhelésnél hajlamos volt letörni a vízszintes vezérsík, több gépet is vesztettek emiatt. Ez csak a korai (például F-0-s modellekre) volt jellemző, később kijavítottá


Messerschmitt Bf 109 G-5

Fájl:Bf 109 Gustav Rödel.JPG
Bf 109-G2

Bf 109 G "Gustav"


A Gustav megjelenését az indokolta, hogy a Luftwaffének szüksége volt nagy magasságban is jól szolgáló repülőgépre. Rengeteg alváltozata készült, a Gustavokból gyártották a legtöbbet, többek között a Győri Waggon és Gépgyárból is több száz darab kigördült. (A teljes legyártott mennyiség több mint 70%-a 'Gustav' változat volt)


Messerschmitt Bf 109 H-1

Bf 109 H

Magassági vadász és vadászfelderítő változat, nem gyártották nagy sorozatban. A törzshöz közeli részen 1-1 db 93 cm hosszú egyenes vonalú szárnyközéprészt toldottak be, és merevített, növelt felületű vízszintes vezérsíkkal szerelték. A megépült példányok motor és fegyverzet szempontból tértek el egymástól.
BF-109H-0: Néhány darabos nullsorozat, normál BF-109F változat átépítése volt, 1300 lóerős Daimler Benz DB-601E folyadékhűtéses, 12 hengeres fordított V motorral.
BF-109H-1: Kissorozat, vegyesen BF-109F és BF-109G változatokból építették át, 1475 lóerős DB-605A motorral és GM-1 nitrogénoxid-adagolóval felszerelve. 1941 nyarán a franciaországi Guayancourt-ban állomásozó kísérleti csoportnak adták át, ahol a gépek főként felderítő feladatkörben rendszeresen bevetésre is kerültek.
BF-109H-2: Néhány darabos kísérleti széria, bár egyes források szerint csak tervezet volt, magassági vadászbombázó feladatkörben. Normál BF-109G változatokból alakították át és 1750 lóerős Junkers Jumo-213 folyadékhűtéses, 12 hengeres fordított elrendezésű V speciális magassági motorral, valamint GM-1 nitrogénoxid-adagolóval szerelték fel. 500 kg bombaterhet szállíthatott.
BF-109H-5: Rajzasztalon maradt tervezet volt, 1700 lóerős Daimler-Benz DB605L magassági motorral és GM-1 nitrogénoxid-adagolóval felszerelve került volna gyártásba.
Alapvető hibája volt hogy zuhanórepüléseknél a szárnyak erősen beremegtek. Fejlesztését és gyártását a Focke-Wulf Ta-152 típus javára abbahagyták.


Messerschmitt Bf 109 K-4

Bf 109 K "Kurfürst"

A Kurfürst: a legutolsó modell, a legerősebb DB motort tervezték bele. Ezzel a változattal érte el a gép ténylegesen fejleszthetőségének határait. Az elavult konstrukcióba nem lehetett nagyobb tűzerőt vagy hajtóművet beépíteni, mert nem bírta volna az alapvetően könnyű szerkezet.


Messerschmitt Bf 109 T-1

Bf 109 T "Trägerflugzeug"

A Bf 109 ezen verzóját a Graf Zeppelin repülőgép-hordozóra tervezték. A Bf 109E-3-tól annyiban különbözött, hogy a szárnyfesztávolságát megnövelték 11,08 méterre. Mivel a Graf Zeppelin nem készült el, ezért Norvégiába került az elkészült 63 db BF-109T az I/JG.77 kötelékébe.


Messerschmitt Bf 109 Z-1

Bf 109 Z "Zwilling"

A Zwilling két Bf-109-es törzsének összeillesztéséből keletkezett. 1000 kg bombát tudott volna szállítani. Az egyetlen elkészült darab egy szövetséges légitámadás során semmisült meg.

Alkalmazó országok

Több ország is alkalmazta Németországon kívül:

Finnország 162 darab Bf 109G-t vásárolt 1943-ban.
Svájc 1938-ban 10 darab Bf 109D-t, 1939-ben 80 darab 109E-3-t, a háború folyamán a F és G típusból is vásárolt néhány darabot.
Jugoszlávia 1939-ben 73 darab Bf 109E-3-t vásárolt.

A háború után

A második világháború után Csehszlovákiában Avia S-99 és Avia S-199 néven gyártották. Ezeket a módosított Bf 109G-14-eseket Junkers Jumo 211 motorral látták el. Néhány S-199-est Izrael légiereje állított hadrendbe.
Spanyolországban A Bf 109G-2-est Hispano Aviacion Ha 1112ként gyártották Rolls-Royce Merlin motorral.

Technikai adatok

Bf 109E-4:

Hossz: 8,64 m
Fesztávolság: 9,87 m
Magasság: 2,50 m
Legénység: 1 fő
Motor: Daimler-Benz DB 601 A, 1100 LE
Maximális sebesség: 575 km/h
Fegyverzet: 2 db 20 mm-es MG FF/M gépágyú a szárnyakban, 2 db 7,92 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 17-es géppuska
Tömeg: 2010 kg (üresen); 2505 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 11000 m
Hatótávolság: 560 km

Bf 109F-4:

Hossz: 8,94 m
Fesztávolság: 9,92 m
Magasság: 2,60 m
Legénység: 1 fő
Motor: Daimler-Benz DB 601 E, 1350 LE
Maximális sebesség: 630 km/h
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es MG 151/20, 2 db 7,92 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 17-es géppuska
Tömeg: 2250 kg (üresen); 3005 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 11500 m
Hatótávolság: 650 km

Bf 109G-6:

Hossz: 8,94 m
Fesztávolság: 9,92 m
Magasság: 2,6 m
Legénység: 1 fő
Motor: Daimler-Benz DB 605 A, 1475 LE
Maximális sebesség: 621 km/h 6900 méteren
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es MG 151/20 vagy 1 db 30 mm-es MK 108 gépágyú, 2 db 13 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 131-es géppuska
Tömeg: 2673 kg (üresen); 3148 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 11550 m
Hatótávolság: 563 km (~998 km póttankal)

BF 109H-1

Hossz: 9,04 m
Fesztávolság: 11,92 m
Magasság: 2,6 m
Legénység: 1 fő
Motor: Daimler-Benz DB 605 A, 1475 LE, GM-1 nitrogénoxid-adagolóval felszerelve
Maximális sebesség: 750 km/h 14325 méteren
Fegyverzet: 1 db 30 mm-es MK 108 gépágyú, valamin vagy 2 db 7,92 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 17-es géppuska (ha BF-109F szériából építették át), vagy 2 db 13 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 131-es géppuska (ha BF-109G szériából építették át)
Tömeg: 3450 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 14600 m

Bf 109G-14:

Hossz: 9,02 m
Fesztávolság: 9,92 m
Magasság: 2,6 m
Legénység: 1 fő
Motor: Daimler-Benz DB 605 AM, 1475 LE
Maximális sebesség: 650 km/h 7000 méteren
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es MG 151/20 vagy 1 db 30 mm-es MK 108 gépágyú, 2 db 13 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 131-es géppuska
Tömeg: 2300 kg (üresen); 3300 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 12000 m
Hatótávolság: 572 km (~998 km póttankal)

Bf 109G-10:

Hossz: 8,85 m
Fesztávolság: 9,92 m
Magasság: 2,5 m
Legénység: 1 fő
Motor: Daimler-Benz DB 605 D, 1800 LE
Maximális sebesség: 685 km/h 7400 méteren
Fegyverzet: 1 db 30 mm-es MK 108 gépágyú, 2 db 13 mm-es légcsavarkörön át tüzelő MG 131-es géppuska
Tömeg: 2300 kg (üresen); 3678 kg (harckészen)
Csúcsmagasság: 12000 m
Hatótávolság: 640 km

Messerschmitt Bf 110
  Bf 110 Postkarte Ausschnitt.jpg

A Messerschmitt Bf 110 vagy Me 110 a II. világháború idején használt német kétmotoros nehéz vadászrepülőgép, melyet a Bayerische Flugzeugwerke (Bf) tervezett és gyártott. Később vadászbombázó és éjszakai vadász változatát is kialakították.

Története

A Willy Messeschmitt által tervezett repülőgép először 1936-ban emelkedett levegőbe. A repülőgépet ellenséges bombázók és vadászgépek elleni harcra tervezte. A Junkers Jumo 210-es motorok kezdetben sok gondot okoztak. A C verziótól kezdve már a sokkal megbízhatóbb és erősebb DB 601-es motorral szerelték fel a gépeket.
A modell a második világháború elején igen sikeres volt a lassú és gyenge fegyverzetű lengyel vadászokkal szemben, később Skandináviában és Franciaországban is jól teljesített. Az angliai csata során viszont lassúsága és rossz manőverezhetősége miatt súlyos veszteségeket szenvedett, az angol vadászrepülőgéptípusok messze felülmúlták.
A későbbi modelleket felderítőként, elfogóvadászként és vadászbombázóként alkalmazták. Kísérletek történtek éjszakai vadász változatokkal is, és ez hozta el a típus reneszánszát. A radarral felszerelt Bf 110-esek jól teljesítettek, különösen megnövelte hatékonyságukat a kabin mögé később beépített ferdén előre-fölfelé tüzelő két 20 mm-es gépágyú (Schrage Musik). Ezek segítségével a bombázó alatt repülve a bombázó védőfegyvereinek holteréből támadhatta a RAF nehézbombázóit. Az amerikai gépeken volt alsó torony is. A háború végére ebben a szerepkörben is elavult, ennek ellenére az utolsó napokig szolgálatban maradt. Néhány példányt a Magyar Királyi Légierő is használt.

A Messerschmitt Bf-110

A második Messerschmitt által tervezett sorozatgyártott vadászgép, melyet az 1934-es RLM tenderre készült, mint nagy hatótávolságú kísérő vadász és romboló (Zerströrer). Három prototípus készült DB 600-as motorral, melyek közül az első 1936. május 12-én repült először. A második prototipust a következő év elején adták át a Luftwaffénak csapatpróbára, ami vegyes érzéseket keltett a vezetőkben. Gyors volt egy relatívan nehéz kétmotoros géphez képest, ám az irányítása is nehéz volt, és a manőverező-képessége is alulmaradt a várthoz képest. Négy előszériás Bf-110A-0 lett rendelve, ám mivel a DB 600-as motorok használata viszonylag ritka volt 610 lóerős Jumo 210B motorokkal szerelték fel őket. Ezek alkalmatlansága nyilvánvalóvá vált, és ezek örökébe a 690 lóerős DB 600A motorok léptek, hogy próbákat hajthassanak végre rajtuk, a következő széria (Bf-110B-1) számára.
A spanyol polgárháború jó alkalmat kínált a típus hadrendben történő kipróbálására, de a helyzet hamarabb megoldódott, mint hogy a gépek elérték a bevethető állapotot. Ezért az első modell, ami aktív szolgálatot teljesített, az a Bf-110C volt, mely megnövekedett teljesítményt produkált a DB 601A motoroknak köszönhetően. Több változtatás is megjelent a gépen, mint például a manőverezhetőség érdekében lekerekített szárnyvégek és a pilótafülkéből való jobb kiláthatóság. A Bf-110C 1939-ben lépett csapatszolgálatba, és több mint ötszáz gép érkezett még a Luftwaffe állományába még abban az évben. Néhányat kifejezetten vadászbombázó vagy felderítő feladatokra készítettek föl, de a Bf-110-est alapvetően a földi egységeket támadó gépként alkalmazták Lengyelország lerohanásakor. Ennélfogva egészen az angliai csatáig - ahol teljes egészében vadászgépként vetették be - nem is derültek ki a kapacitás terén mutatkozó hiányosságai.
Az akkor elszenvedett súlyos veszteségek arra késztették a vezetőséget, hogy küldjenek Bf-109-es vadászokat is a bombázó kötelékek oltalmazására. A C modell gyártása folytatódott - később 1200 lóerős DB 610N motorokkal lettek felszerelve - de a legtöbb korábbi gép csak második vonalbeli feladatokat látott el, mint például a vitorlázórepülők vontatása. Hogy fokozzák a gép hatótávolságát, létrehozták a D szériát, amit vadászként (D-0 és D-1), és vadászbombázóként (D-2 és D-3) gyártottak, de a C és a D verziók 1941 derekán csak közel-keleten és a keleti fronton voltak használatban.
A jóval sokoldalúbb E és F modell az év vége felé jelent meg, mely szériák részét képezi a rakétákat tüzelő F-2-es, és az éjszakai vadász F-4-es is. Amikor a felváltására szánt Me-210-es típus bevetésre való alkalmatlanságára fény derült, a Bf-110 gyártása újra fellendült az F széria színre lépésével. Az előző szériák példáját követve ebből is készült éjszakai vadász típus, melyet 1475 lóerős DB 605B motorokkal, valamint kettő vagy négy 20 milliméteres gépágyúval és négy 7.9 milliméteres géppuskával szereltek föl.
A három üléses Bf-110G4/R3 volt az első variáns, melybe beépíthették a Lichtenstein SN-2 elfogóradart. Főleg a nehezebb fegyverek hordozására való képesség miatt párhuzamosan gyártották a G szériával, és ez volt az utolsó gyártott modell. Az összes Bf-110-es típusból, beleértve az összes verziót, 6150 darab készült 1945-ig.
A modell a második világháború elején igen sikeres volt a lassú és gyenge fegyverzetű lengyel vadászokkal szemben, később Skandináviában és Franciaországban is jól teljesített. Az angliai csata során viszont lassúsága és rossz manőverezhetősége miatt súlyos veszteségeket szenvedett, az angol vadászrepülőgép-típusok messze felülmúlták.
A későbbi modelleket felderítőként, elfogóvadászként és vadászbombázóként alkalmazták. Kísérletek történtek éjszakai vadász változatokkal is, és ez hozta meg a típus reneszánszát. A radarral felszerelt Bf-110-esek jól teljesítettek; különösen megnövelte hatékonyságukat a később felszerelt két 20 mm-es gépágyú. A háború végére ebben a szerepkörben is elavulttá vált, ennek ellenére az utolsó napig szolgálatban maradt. Néhány példányt a Magyar Királyi Légierő is használt.

Technikai adatok

Hosszúság: 12,10 m
Fesztávolság: 16,20 m
Magasság: 4,13 m
Személyzet: 2 fő
Motor: 2 db Daimler-Benz DB 601A, 809 kW (1100 Le)
Sebesség: 562 km/h (7000 m-en)
Fegyverzet: 2 db 20 mm-es Oerlikon MG FF gépágyú, 4 db 7,9 mm-es Rheinmetall MG 17 géppuska, 1 db 7,92 mm-es MG 15 géppuska
Tömeg: 5150 kg (üresen); 6750 kg (max.)
Csúcsmagasság: 10.000 m
Hatótávolság: 1095 km

Messerschmitt Me 262
Me 262 flight show at ILA 2006.jpg

A Messerschmitt Me 262 a világ első sorozatban gyártott gázturbinás sugárhajtóműves vadászrepülőgépe (Schwalbe) és vadászbombázója (Sturmvogel). A második világháború végére elkészült repülőgépet a Luftwaffe az 1944. utáni időszakban vetette be, ám a szövetséges repülőgépeknél lényegesen gyorsabb Me 262 túl későn és túl kevés példányszámban készült el ahhoz, hogy a háború kimenetelét befolyásolhassa. A szövetségesek statisztikái szerint a gép 509 légigyőzelmet aratott, 100-nál több gépveszteség árán.

Fájl:Me262 02.jpg
Me 262 A-1a

Fejlesztése

A Me 262 sugárhajtású vadászrepülőgép tervezése a Projekt P.1065-ös számú projektjében már egy évvel a második világháború kitörése előtt megkezdődött. Mégis, a fejlesztésben és a megfelelő hajtómű leszállításában bekövetkező késések[3], a szövetségesek bombatámadásiból származó károk, valamint Hitler visszautasító válaszai miatt csak hat évvel később tudott a Luftwaffe csapatszolgálatába lépni. Így mivel nem gyártották sok helyen (Hitler inkább a már kifejlesztett és bizonyított típusok sorozatgyártását támogatta), csak néhány darab került használható állapotba a Harmadik Birodalom bukása előtt. 1939-re már elkészült a komplett tervezet, és a Légügyi Minisztérium (RLM) utasítására végrehajtott vizsgálatot követően 1940 tavaszán három prototípust rendeltek meg.
A repülőgépet eredetileg farokfutós futómű-elrendezéssel tervezték, és a V1-V4 prototípusok így is készültek el, de a berepülések során hamar kiderült, hogy a hajtóművek és a szárnyak állása miatt a vízszintes vezérsík a földön irányíthatatlanná vált. A hajtóműből kiömlő forró gázok emellett jelentős károkat okoztak a kifutópályákban, ezért a V5 prototípuson már orrfutós konstrukcióban készült, a V6 prototípus utáni gépek pedig már behúzható, orrfutós futóművekkel rendelkeztek.
A prototípusok már sokkal hamarabb készen álltak, mielőtt a hajtóműveik megérkeztek volna, ezért hogy kipróbálhassák a szerkezet fő tulajdonságait, a PC+UA Me 262V1 első repülésére 1941. április 4-én került sor sugárhajtómű gondolákkal és egy az orrban elhelyezett 700 LE-s Junkers Jumo 210 típusú dugattyús motorral. 1941. november 25-én megkísérelték a repülést két szárny alatti BMW 003 típusú gázturbinával, de a dugattyús motor beszerelve maradt. Ez a döntés később szerencsésnek is bizonyult, mivel az első BMW 003-as felszereltségű gép berepülése során mindkét hajtómű leállt, a pilótának az orrba szerelt motor segítségével kellett leszállnia. Az első kizárólag sugárhajtóművel történő repülésre 1942. július 18-ig kellett várni, amikor a PC+UC jelzésű harmadik prototípus a levegőbe emelkedett a Junkers Jumo 004-es hajtóműveivel - közel kilenc hónappal megelőzve a brit Gloster Meteor 1943. március 5-ei első felszállását.
A megbízhatatlannak bizonyult 003-as hajtóműveket leváltotta az újonnan kifejlesztett Junkers Jumo 004. A berepüléseket tovább folytatták, de a hajtómű-problémák nem múltak el. 1942-re elkészültek a sárkány változtatásaival, de a hajtómű-hiány miatt a sorozatgyártás 1944-re csúszott. E hiány egyik oka a stratégiai fontosságú nyersanyagok hiánya volt, különösen a rendkívül magas hőmérsékleti viszonyoknak ellenálló fémeké és ötvözeteké. A kész hajtóműveknek is csupán 50 órás élettartama volt - a legtöbb 004-es csupán 12 órát bírt ki. Egy tapasztalt Me 262-pilóta 20-25 órás hajtómű-élettartamra számíthatott. Egy 004-es hajtómű cseréje elméletileg csak három órába telt, de a silány minőségű alkatrészek és a műszaki személyzet elégtelen képzése miatt ez gyakran nyolc-kilenc órát is igénybe vett.
1943. közepén Hitler az Me 262-t nem védelmi elfogó vadászként, hanem támadó vadászbombázóként szerette volna látni. Igényei szerint egy gyors, könnyű bombaterhelésű Schnellbomber képes lett volna a szövetségesek légvédelmi vonalain áttörni az akkor már várható normandiai partraszállás során. Hitler utasítására fejlesztették ki a Sturmvogel vadászbombázó-variánst - hogy ez mennyire lassította le a gép hadrendbe állítását, arról a mai napig viták folynak.


Hans Guido Mutke Me 262A-ja a Deutsches Museum-ban van kiállítva.

Operatív története

1944. áprilisában a bajorországi Lechfeldben megalakult az Erprobungskommando 262, az Me 262 hadrendbe állítását előkészítő berepülési egység. 1944. július 26-án Alfred Schreiber egy Me 262 A-1a fedélzetén megszerezte a sugárhajtású gépek első légi győzelmét, miután lelőtt egy Mosquito felderítőgépet. Wener Thierfelder 1944. júliusi halálát követően Walter Nowotny-t nevezték ki egységparancsnokká, és az egység is felvette a Kommando Nowotny nevet. A berepülések lassan haladtak; 1944-ben 19 szövetséges gépet lőttek le 6 Me 262 veszteség árán, bár ezeket az adatokat az amerikai hadsereg légi ereje nem erősítette meg. A tiltó parancs ellenére Nowotny 1944. november 8-án bevetésre indult, ám hajtómű-problémái adódtak és lelőtték. A Kommandót visszavonták a frontról és 1945. januárjában megalakult a Jagdgeschwader 7 (JG 7) vadászgép-ezred, amely kizárólag sugárhajtású gépekkel repült. A JG 7 operatív készültségének elérése azonban még több hétbe telt, és időközben a Kampfgeschwader 54 (KG 54) bombázóezredet Me 262 A-2a vadászbombázókkal szerelték fel. Ez az egység azonban két hét alatt 12 gépet veszített úgy, hogy cserébe nem sok mindent tudott felmutatni.
A Jagdverband 44 (JV 44) Adolf Galland vezetése alatt 1945. februárjában jött létre. Galland számos tapasztalt és kitüntetett Luftwaffe pilótát tudott az egységébe toborozni olyan más egységekből, amelyek üzemanyag-hiány miatt már nem tudtak repülni.
1945. márciusában Me 262 vadászgép-egységek először hajtottak végre nagy számban támadást a szövetséges bombázók ellen. Március 18-án a JG 7 vadászgép-ezred 37 Me 262-ese elfogott egy 1221 bombázóból és 632 kísérővadászból álló formációt. 12 bombázó és egy vadászgép lelövése három Me 262 veszteségébe került. Bár ez a négy az egyhez arány megfelelt annak, amekkora veszteséget a Luftwaffé-nak a háború kimenetelének befolyásolására kellett elérnie, abszolút mértékben a siker aránya eltörpült a bevetett gépek száma mellett - a támadó gépek csupán egy százalékát semmisítették meg. 1943-ban és 1944-ben az amerikai légierő öt százalékot is meghaladó veszteségek mellett is fenn tudta tartani a támadásokat, és a kevés számú Me 262 nem tudott jelentős veszteségeket okozni.
Az Me 262 B-1a kétüléses, kiképző változatának számos darabját éjszakai elfogó vadásznak építették át, Fug 218 Neptun radarral és Hirschgeweih antennával. A Nachtjagdgeschwader 11-be tartozó éjjeli vadászokat Berlin mellé telepítették, és az 1945. első három hónapjában Berlin felett lelőtt 13 Mosquito nagy része nekik tulajdonítható.
A hátulütői ellenére az Me 262 a dugattyú-motoros repülőgépek végét jelentették. Felszállás után a gép több, mint 800 km/h-ás sebességet tudott elérni, amely 150 km/h-val volt gyorsabb minden egyéb Európában állomásozó szövetséges vadászgépnél.
Az Me 262 ászpilótái közül kiemelkedik Franz Schall, aki 17 légi győzelme közül hatot négymotoros bombázók, tízet pedig P–51 Mustang vadászgépek ellen ért el. Kurt Welter 25 Mosquito, két négymotoros bombázó éjjeli és további két Mosquito nappali lelövését tulajdonítja magának.

Messerschmitt Me P.1101
ModellPhoto MeP1101 2.png

A Messerschmitt P.1101, egy együléses, egyhajtóműves vadászgép volt a válasz az 1944. júliusi Védelmi Vadászgép Program-ra. E program a második generációs sugárhajtóműves vadászgépek kifejlesztésére keresett megoldást a Harmadik Birodalom számára. Egyik legjellegzetesebb tulajdonsága az a fejlesztés volt, amely a P.1101 prototípust alkalmassá tette a szárnynyilazás állásszögének repülés előtti fokozatos megváltoztatására. Ez a fejlesztés meghatározó volt a későbbi Változtatható szárnynyilazású repülőgépek kifejlesztésénél, úgy mint a MiG-23, Bell X-5, vagy a General Dynamics F-111, és az F-14 Tomcat esetében.

Tervezés és fejlesztés

A Messerschmitt tervező iroda mindössze 9 nap alatt készített el egy előzetes papír-tervet az 1944. július 15-ei Védelmi Vadászgép-re kiírt pályázat tervezői előírásainak figyelembevételével. A terv neve: Me P.1101. A repülőgép egy rövid és széles-törzsű, háromkerekű futóművel ellátott, középszárnyas gép lett. A repülő szárnyainak nyilazása 40 fokos volt, de ezt a földön 26 fokot felölelő tartományban ki lehetett téríteni, így 35, illetve 45 fokos szárnynyilazást is be lehetett állítani a repülés megkezdése előtt. A He S 011 sugárhajtómű került beépítésre az egyhajtóműves felépítményű törzsbe.
1944 augusztusára a papírtervből egy ügyesen megvalósított repülőgép kezdett formát ölteni. Meghosszabbították és pontosították a törzset. Kúp alakú formatervet kapott a pilótafülke. A szárnyak kettős nyilazását elhagyták azzal, hogy korábbi Messerschmitt tervekből átvették és a Me P.1101 terveibe belefoglalták a Me 262 vezérsíkját is. A terveket később további fejlesztések követték. A szárnyakat valamint a törzsprofilt számos szélcsatornás kísérletnek vetették alá. Ezek eredményei alapján a terveket újra átdolgozták. A módosítások után a tervezési fázist befejezettnek nyilvánították. Ennek eredményeként egy gyártásra kész, alapos és mindenre kiterjedően tesztelt repülőgép jött létre. A tervezőiroda 1944 november 10-én befejezettnek tekintette a munkát és 1944 december 4-én nekifogtak a gép gyártásához szükséges anyagok kiválasztásához.

Prototípus gyártása

A legrosszabb háborús körülmények között, de elkezdődött a prototípus elkészítése. Ezzel párhuzamosan elvégezték a szobajöhető alkatrész-alapanyagok kiválasztását. Ennek ismeretében statisztikai számításokat végeztek a gyártás alapanyagigényének megállapításához: úgy mint szárnyak, törzs, futómű és avionika. Mind a 35, mind a 45 fokos állású szárnyilazását szándékukban állt kipróbálni. Kezdetét vette a V1 nevű prototípus gyártása. Az első repülést 1945 júniusára tervezték a Messerschmitt bajorországi Oberammergau-i komplexumában.
A P.1101 V1 prototípus dúralumínium törzset kapott, valamint megtartották az Me 262 vezérsíkját. Ahogy korábban is tervezték, a szárny 30, 40, és 45 fokban állítható lett, megnyitva ezzel a variaszárnyú repülőgépek tervezése és kifejlesztése felé vezető rögös utat. A futómű a törzsbe húzódott vissza, és a pilótafülke lekerekített formatervet kapott. Ezáltal jobb körkörös kilátás nyílt annál, mint amit az eredeti követelménylista előírt. A prototípust Jumo 004B sugárhajtóművel egészítették ki, mely könnyen helyettesíthető volt a sokkal erősebb He S 011 hajtóművel. A repülőgép erősen páncélozott és -korához képest kiemelkedően forradalmi újításként- túlnyomásos pilótakabint kapott .

A háború után

Az amerikai gyalogos egységek 1945 április 29-én fedezték fel az Oberammergau-i komplexumot. Ekkorra a V1 prototípusa hozzávetőlegesen 80%-ban már elkészült. A gépet, ami eredetileg a közeli alagútban volt elrejtve lefoglalták és az összes dokumentumot elkobozták. A Messerschmitt főtervezőmérnöke Woldemar Voight valamint Robert J. Woods a Bell Aircraft-tól azért lobbizott, hogy a P.1101 V1 1945 júniusáig készüljön el, de ez meghiúsult néhány kritikus dokumentum elpusztulása miatt.
A prototípust végül átszállították a Bell Aircraft Művekbe Buffalo, New York-ba 1948-ban. A szállításkor a repülőgép összetört. A törött Me P.1101 V1 repülőgép még ép alkatrészeinek egy részét a Bell felhasználta a Bell X-5 repülőgép-prototípus építésekor annak alapjául. Ez lett az első repülőgép, melynek a szárnynyilazása -nem csak a földön-, de repülés közben is változtatható volt, és külsőre lényegében megegyezett a Messerschmitt P.1101 V1-gyel (már csak a felhasznált alkatrészek miatt is). Az 1950-es években a P.1101 maradványait szétszerelték.


Japán


Mitsubishi G3M
G3M-37.jpg

A Mitsubishi G3M egy japán közepes bombázó volt. először 1935-ben szállt fel. Harcolt a második kínai–japán háborúban és a második világháborúban, és bár utóbbiban sokkal jobb gépeket fejlesztettek ki nála, a konfliktus lezárultáig szolgálatban maradt.

A gép története

Az 1930-as évek első felében végzett kísérletek után, a gép első prototípusa (G3M1) 1935. júliusában repült. Ezt három másik prototípus követte és új motorokkal is kísérleteztek, aminek az eredménye egy jó teljesítményű bombázó lett. A G3M1-es típusokból nagyon keveset gyártottak le, mard a gyártást abba hagyták. 56 darabot gyártottak Kinsei motorokkal, aminek a neve G3M2-volt. Néhány gépet szállítóvá alakítottak át. Első háborús bevetésére a második kínai–japán háború során került sor, ahol nem csak a fontosabb csatákból, de a kínai városok ellen irányuló terrorbombázásokból is kivette a részét.

Második világháború

Jóllehet az G3M gyártása már a háború elején háttérbe szorította a Mitsubishi G4M ("Betty") bombázó, de a típus végig ott volt a háború folyamán és több jelentős akcióban is részt vett, mind például ilyen gépek pusztították el az Angol Haditengerészet két büszkesége, a HMS Prince of Wales és a HMS Repulse angol hadihajók elsüllyesztésénél (1941. december 10.). A háború végéig szolgálatban maradt.

A gép adatai

Hajtómű:két LE-s Mitsubishi Kinsei 45 kétsoros csillagmotor
Legnagyobb sebesség: 382 km/h (3000 méteren)
Fesztávolság:25,00 m
Hossz: 16,48 m
Magasság:3,65 m
Szerkezeti tömeg:5200 kg
Személyzet:7 fő
Szolgálati magasság:9120 m
Fegyverzet:egy 20 mm-es gépágyú és két 7,7 mm-es géppuska. 1000 kg bombateher vagy egy 800 kg-s torpedó.

Típusok

G3M1: Az első prototípus, aminek két 600 LE-s Hiro Typ 93 csillagmotorral repült. 21 darabot gyártottak ebből a típusból.
G3M1 (L3Y1): A gép tíz főt befogadó szállítógéppé átalakított típusa.
G3M2: Ez a típus Kinsei 45-ös motorokkal repült.
M3G2b: Kinsei 42-es motorral ment.
M3G2d (L3Y2): Szállítógép változat.
G3M3: Bombázóváltozatok, amik 1300 LE-s Kasei 51 hajtóművekkel repültek.


A5M Claude

Az A5M (Typ39) repülőgép-hordozóról üzemeltethető merev futóműves japán vadászrepülőgép, melyet a Mitsubishi fejlesztett ki és gyártott. Az amerikaiak a Claude becenevet adták a típusnak. A repülőgépet a kétfedelű Nakajima Typ 90 leváltására tervezték a Japán Császári Haditengerészet 9-6 típusú hadihajófedélzeti vadász . kiírása alapján 1934-ben. Első felszállására 11 hónappal a tervezés megkezdése után 1935. február 4.-én került sor Ka–14 gyári jellel. Ez volt a japán haditengerészet első szabadon hordó egyfedelű repülőgépe, általános vadászrepülőgépévé vált a Zero előtt.

Története

Az 1934-es versenykiírás szerint az új, korszerű vadászrepülőgépnek 350 km/óra maximális sebességet kellett elérnie 3000 m-es magasságon. Emelkedőképességét 5000 m-re 6 perc 30 másodpercben maximalizálták.
A repülőgépet négy sorozatban gyártották mintegy ezer példányban A5M1-től A5M4-ig. Első bevetése 1937 júliusában volt a Kína elleni japán támadás során. Ez volt a japán haditengerészet rendszeresített vadászgépe a csendes-óceáni háború kitörésekor. 1942 nyarától már csak második vonalbeli feladatai voltak, főleg az Aleut-szigeteken állomásozott. 1943-ban jelent meg a kétüléses kiképző változata A5M4–K jellel. A gép 436 km/h sebességgel repült. Abban az időben a US Navy éppen átvette első F3F–1 behúzható futóműves, kétfedelű gépeit, a brit Fleet Air Arm pedig a 290 km/h sebességgel repülő Hawker Nimrodokat.

Gyártás

Hat darab Ka–14 prototípus épült az A5M1-sorozat előtt. Az M1–M4 sorozatokból 780 darabot a Mitsubishi, 39 darabot a Watanabe és 161 darabot a Naval Ohmura Arsenal gyártott. A kétüléses A5M4–K-ból 103 darabot épített a Naval Ohmura Arsenal. Egy darab Ki–18 és kettő darab Ki–33 prototípus készült még a japán hadsereg részére, ezzekkel együtt összesen 1094 darabot gyártottak le a típus különféle változataiból.

Szerkezeti felépítése

A repülőgép tiszta fémépítésű mélyfedelű, szabadon hordó hagyományos elrendezésű vezérsíkokkal és kormányokkal. A szárny eliptikus alaprajzú (ez a felhajtóerő és ellenállás arányát tekintve hangsebesség alatt a legelőnyösebb de a legdágábban gyártható forma). Az A5M2b-sorozattól nyitott pilótafülkével. Motor egy 9 hengeres Nakajima Kotobuki, a változatoktól függően 585-710 LE-ig (430-522 kW) kétágú merev fa, vagy háromágú fém légcsavarral. Üzemanyag 810 liter a törzsben és 160 liter a törzs alá felfüggeszthető tüzelőanyag-póttartályban.

Típusváltozatai

Ka–14: eltérő motorokkal hajtva, némileg eltérő kialakítással.
A5M1: Kotobuki 5 KAI I motorral, motorteljesítmény 600 LE.
A5M2/A5M2a (Model 21): Erősebb motorral szerelték fel.
A5M2b (Model 22): az első sorozat, amelyet NACA-motorburkolattal szereltek fel és Kotobuki 3 motor hajtotta (477 kW, 640 LE).
A5M3a: prototípus 448 kW-os (601 LE) olasz Hispano-Suiza 12 Xcrs motorral.
A5M4 (Model 24, korábban Model 4): az A5M2b-t más motorral szerelték fel, zárt pilótafülkét kapott és leszerelhető üzemanyag tartályt. Az utolsó sorozat (Model 34) Kotobuki 41 KAI motorral (710 LE) lett felszerelve.
A5M4–K: kétüléses kiképző változata az A5M4-nek.
Ki–18: prototípus Kotobuki 5 motorral (410 kW (550 LE) szerelt változat, mindössze egy épült belőle a japán hadsereg részére
Ki–33: a Ki–18-ból kifejlesztett, zárt pilótafülkével felszerelt prototípus, eltérő motorral szerelve. Kettő épült meg belőle.


A6M Zero

Az A6M Reisen (Zero) japán vadászrepülőgép. A japán repülőgépeknél a megrendelés évének utolsó számjegye sokszor szerepel a repülőgép nevében, azonban tudni kell, hogy a tradicionális japán naptár eltér az európaitól. Már a háború alatt a japánok is inkább Zero-nak mint Reisen-nek nevezték. A gépet 1940-ben rendszeresítették. A csendes-óceáni harcok kezdetén a Zero mind sebességben, mind manőverezőképességben felülmúlta a legtöbb amerikai vadászrepülőgépet. Kiválóan kiképzett pilótáik rengeteg amerikai és szövetséges repülőgépet semmisítettek meg. A repülőgép-hordozókról és a szárazföldről egyaránt bevethető zuhanóbombázók pilótái nagy pontossággal tudták célba juttatni 250 kg-os bombaterhüket, ezzel nagyban hozzájárultak a szövetségesek veszteségeihez a háború első évében. Összesen 10 934 példány épült.
A háború előrehaladtával előjöttek a gyengeségei. A páncélozatlan, öntömítő tankokkal nem rendelkező gépet egy ellenséges sorozat rendszerint fáklyává változtatta, míg az amerikai típusok általában több találatot követően is haza tudtak érni.

Zero fejlesztésének története


Micubisi Zero

A Zero első felszállása 1939. március 1-jén volt. Az első sorozatgyártású repülőgép (A6M-2) első felszállása 1940. január 18-án volt.

A6M-1,

Motor: Mitsubishi MK2 Zuisei 13, 14 hengeres csillag, teljesítménye 780 Le
Max. seb. 513 km/h 3600m magasan
Fegyverzet: 2x7,7mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x30 kg vagy 2x60 kg bomba

A6M-2,

Modell 21 (Pearl Harbour megtámadásának idején volt rendszeresítve kb. 400 példányban.)
Motor:Nakajima NK1C Sakae 12, 14 hengeres csillag 940 Le teljesítménnyel.
Max. seb. 533 km/h 4550m magasan
Fegyverzet: 2x7,7mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x30 kg vagy 2x60 kg bomba

A6M-2N-11 és 21 Úszótalpas változat,

Motor:Nakajima NK1C Sakae 12, 14 hengeres csillag 940 Le teljesítménnyel.
Max. seb. 435 km/h 5000m magasan
Fegyverzet: 2x7,7mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x30 kg vagy 2x60 kg bomba

A6M-3 Modell 22, az utolsó 12,00m-es fesztávval épített változat.

Motor: Nakajima NK1F Sakae 21, 14 hengeres csillag, teljesítménye 1130 Le
Max. seb. 537 km/h 6000m magasan
Fegyverzet: 2x7,7mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x30 kg vagy 2x60 kg bomba,

A6M-3 Modell 32, az első 11,00m-es fesztávval épített változat.

Motor: Nakajima NK1F Sakae 21, 14 hengeres csillag, teljesítménye 1130 Le
Max. seb. 542 km/h 6000m magasan
Fegyverzet: 2x7,7mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x30 kg vagy 2x60 kg bomba

A6M-5 Modell 52,

Motor:Nakajima NK1F Sakae 21, 14 hengeres csillag, teljesítménye 1130 Le
Max. seb: 565 km/h 6000m magasan
Fegyverzet: 2x7,7mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x30 kg vagy 2x60 kg bomba

A6M-5c Modell 52c,

Motor:Nakajima NK1F Sakae 21, 14 hengeres csillag, teljesítménye 1130 Le
Max. seb: 565 km/h 6000m magasan
Fegyverzet: 3x13,2 mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 4x30 kg nem irányítható rakéta, bomba 0 kg

A6M-6c Modell 53c,

Motor: Nakajima NK1P Sakae 31A, 14 hengeres csillag, teljesítménye 1130 Le, metanol
befecskendezéssel 1210 Le
Max. seb:542 km/h 6400m magasan
Fegyverzet: 3x13,2 mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x60 kg vagy 1x250 kg vagy 1x500 kg bomba, 4x30 kg nem irányítható rakéta

A6M-8

Motor: Mitsubishi MK8P Kinsei 62, 14 hengeres csillag, teljesítménye 1560 Le
Max. seb:573 km/h 6000m magasan
Fegyverzet: 2x13,2 mm géppuska, 2x20mm gépágyú, 2x60 kg vagy 1x500 kg bomba, 4x30 kg nem irányítható rakéta
A 13,2mm-es géppuskákból kettőt a szárnyakban, egyet opcionálisan a törzsben helyeztek el.
A különböző változatok hatótávolsága 1380 km-től 3105 km-ig terjedt.(Az utóbbi póttartállyal, ami akár 10-12! órás repülési dőtartamot jelent ha gazdaságos sebességgel repült!)

Az előzmények

A japán repülőgép-hordozók standard gépe a Zero előtt az alsószárnyas, merev futóműves nyitott kabinos Mitsubishi A5M4 Claude volt. Ez a gép 436 km/h sebességgel repült. Abban az időben a U.S. Navy éppen átvette első F3F-1-es behúzható futóműves, kétfedelű gépeit, a Royal Fleet Air Arm pedig a 290 km/h sebességgel repülő Hawker Nimrodokat.
A nyugati szövetségesek által Ben, Ray, Zeke, vagy Hap/Hamp néven ismert repülőgépek éppen ott támadtak, ahová a stratégák szerint a japánok el sem juthattak volna. Ezek a célok esetenként 1600 kilométerre voltak a legközelebbi japán támaszponttól, illetve repülőgép-anyahajótól. A már a japánok által is Nulla-vadásznak nevezett gép a légiharcban jobban manőverezett, s a fegyverzete is erősebb volt, mint a Curtis P-40-esé, a Curtis-Wright CW 21-esé, a Brewster Buffalóé vagy a Hawker Hurricane I. gépeké. A jól előkészített flottamanőverekkel és a bázisok telepítésével a Hikotaik (a szárazföldi légierő századai) és Kanjo Koku Sentaik (a repülőgép-hordozókon települt századok) olyan légifölényt teremtettek, amelynek birtokában a japán hadsereg több mint 37 millió km2 terület felett gyakorolhatott hatalmat. Ez volt az alapja annak, hogy a szövetségesek oldalán és a japán katonai körökben is megszületett a legenda a legyőzhetetlen repülőgépről.

A követelmények

A Nakajima és a Mitsubishi tervezőmérnökei és a haditengerészeti légierő képviselői 1938 januárjában egy konferencián találkoztak Jokoszukában, hogy a korszerű vadászgépekkel kapcsolatos kérdéseket megbeszéljék. A haditengerészet ismertette a kínai hadszíntér harci tapasztalatait, majd kifejtette elvárásait. A követelmények között elsőként jelölték meg a manőverezőképességet, mint egy korszerű vadászgép legfontosabb tulajdonságát. Más vélemények ezzel szemben lényegesebbnek tekintették a nagy hatótávolságot. Ez éppen ellentmondott a Kínában tapasztaltaknak, hiszen ott a japán bombázók vadászkíséret nélkül repültek. Szóba került a fegyverzet is: vagyis két 20 mm-es ágyú beépítése, mert a pilóták egyhangúlag azon a véleményen voltak, hogy a géppuskákkal vívott harc nem eléggé hatásos. A Nakajima cég mérnökei az elvárásokat teljesíthetetlennek ítélték. Ezért 1938 januárjában kiszálltak a versenyből, s így a teljes munkát a Mitsubishi kapta meg.
A Zero-t A Mitsubishi cég főmérnöke Horikishi Jiro tervezte,aki a szinte teljesíthetetlen elvárások jelentette probléma megoldásaként a repülőgép tömegét nevezte meg, ennélfogva törekedett rá,hogy megfelelő szerkezeti megoldások,és anyagok alkalmazásával tegye minél könnyebbé a típust.A törzs és a szárnyak borítására könnyű, ám szilárd alumínium lemezeket használt, a szárnyakat újszerű tartóelemek segítségével rögzítette és a futóműtől kezdve egészen a kabin műszerezettségéig ragaszkodott a felesleges alkatrészek elhagyásához-ennélfogva még a pilótát védő páncéllemezt is kihajította a géptörzsböl.Horikoshi Jiro hosszasan kutakodott a leginkább megfelelő anyag után,majd választása a T-7178-ra,egy különleges alumíniumötvözetre esett, amelynek kiemelkedő szilárdsága csekély tömeggel párosult. A különleges szerkezetnek, az egyes részegységek elhagyásával és az alkalmazott anyagoknak köszönhetően sikerült a prototípus súlyát minimálisra csökkenteni, ezért fegyverzet terén nem volt szükséges kompromisszumos megoldásokat alkalmazni.A Zero 2 db, a légcsavarkörön át tüzelő, Typ 97 típusú 7,7 mm-es géppuskával volt felszerelve (500 lövés csövenként), elsődleges fegyverzetét pedig a szárnyakba épített Typ 99-es 20 mm-es gépágyúk adták ki (60 lövés csövenként). A megfelelő sebesség elérése érdekében nagy teljesítményű motort kellett alkalmazni,ám a könnyű szerkezet miatt alaposan meg kellett válogatni a felhasznált szerkezeti elemeket.Így végül a 12 hengeres,925 Le-s Nakajima NK1C Sakae 12-es csillagmotorra esett a választás,amely egy háromtollú állandó fordulatszámú légcsavart forgatott.Az előírt hatósugár teljesítése végett a repülőgépet alkalmassá tették a külső üzemanyagtartály hordozására, amely 3100 km-re tolta ki a Zero hatótávolságát.


Aichi E13A
E13A-3s.jpg

Az Aichi E13A, egy a japán Aichi gyár által tervezett és épített felderítő hidroplán volt. A gépet a Japán Császári Haditengerészet Légiereje használta főleg, és néhány darabot a Thaiföldi Haditengerészet.

Története

A gépet 1938-ban tervezték, de 1940-ig csak a prototípusok repültek. A gép sorozatgyártása csak 1941-ben indult meg. Az anyavállalat, az Aichi mindössze 132 példányt épített, majd a gép gyártását átvette a Kyushu, ahol 1100 darab gépet építettek.


A második világháborúban


A gépekkel a Japán Haditengerészet pilótái rendszeres, akár 15 órás őrjáratokat is repültek a második világháború folyamán. A Jake (ezt a kódnevet adták neki a szövetségesek) tengerészeti felderítőként részt vett a csendes-óceáni harcokban, ahol a háború végéig szolgálatban maradt. Részt vett a korall-tengeri csatában, a midwayi csatában és a Salamon-szigeteki csatában. Több gépet bevetettek kamikazetámadások során, de a legtöbbet lelőtték.

Típusai

E1 3A1: alaptípus
E13A1-K: kétkormányos iskolagép
E13A1a: éjszakai felderítő változat. A gépet felszerelték kipufogóláng-tompítótóval.
E13 A1b: felszerelték levegő-felszín radarral.


Francia

Potez 63.11
Essai-Potez.svg

A Potez 63.11 a francia légierő egyik alap vadászbombázója volt.
Potez 63.11

Funkció vadászbombázó repülőgép
Gyártó Franciaország
Gyártási darabszám kb. 1000 db
Fő üzemeltetők Franciaország
Első felszállás 1938. december

Története

1934-ben a francia légügyi minisztérium irányelveket adott ki egy új, többfeladatú repülőgép tervezéséhez, amelyre az új, kis átmérőjű Gnőme-Rhőne és Hispano-Suiza motorok kerülnek. A kétmotoros repülőgépnek alkalmasnak kellett lennie legalább egy 20 mm-es, előretüzelő gépágyú és a megfelelő rádiókészülék beépítésére, hogy bombázókötelékek kísérő vadászainak rávezető-irányító szerepét is elláthassa, valamint három különböző vadászgép-feladatkörben is be lehessen vetni. A választás a Potez 63-asra esett, amelyből aztán számos változat, így a Potez 63.11 is megszületett. A felderítő és földi egységekkel együttműködő repülőgép 1938 decemberében repült először. 1940 júniusáig 925 darab Potez 63.11A.3 gépet adtak át a légierőnek.

Felszerelése és technikai adatai

Hossz: 11 m
Magasság: 3,08 m
Fesztávolság: 16 m
Hatótávolság: kb. 1500 km
Személyzet: 3 fő
Csúcsmagasság: 8500 m
Csúcssebesség: 425 km/h
Hajtómű: 2 darab 700 LE-s (522 kW) Gnőme-Rhőne 14M-4/5 típusú csillagmotor
Fegyverzet: Fegyverzet: egy 7,5 mm-es géppuska a középső törzsrész alján, egy géppuska a hátsó törzsben, egy 7,5 mm-es géppuska a pilótafülke hátsó részén, és 300 kg-os bombateher külső megerősített pontokon

Harcban

A francia légierő közel 700 ilyen repülőgépet vetett be a németek megfékezésére, hiába. A német légierő még a háború elején több mint 220 darabot lelőtt, de nemsokára ezt még több veszteség követte. A franciák nem rendelkeztek a stukához fogható harcértékű repülőgépekkel, így szinte esélyük sem volt arra, hogy a légi fölényt megszerezzék.

Franciaország összeomlása után

Franciaország összeomlása után a típust mind a szabad franciák, mind a Vichy-légierő használta, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. 1944-ben a németek 40 Potez 63.11 gyakorlógépet adtak át Magyarországnak.


Morane Sauliner M.S. 406 C-1

Az MS.406 Franciaország első korszerű, önhordó alsószárnyas vadászgépe volt, zárt pilótafülkével és behúzható futóművel. Mindezek ellenére a típus a második világháború kezdetére már elavultnak számított, és súlyos veszteséget szenvedett a Lufwaffe repülőgépeivel vívott légiharcokban. Az MS.405 egy 1934-es kiírásra született, a prototípusa 1935 augusztusában repült először. Ezt 15 darab MS.405C.1 jelű, nullszériás repülőgép követte. A sorozatgyártás az MS.406C.1 típusú gépekkel indult meg, miután 1938 márciusában 1000 repülőgépre érkezett megrendelés. Az MS.406-osokat két gyártósoron készítették, 1938 júniusa és 1940 júniusa között 1077 repülőgépet adtak át. Alapvetően meghatározó gépe volt a Vichy-légierőnek, de exportáltak gépeket Svájcba és Törökországba, míg a németek által lefoglalt repülőgépekből jutott Horvátországnak és Finnországnak is.

TECHNIKAI ADATOK

Hossz: 8,17 m

Magasság: 3,25 m

Fesztávolság: 10,62 m

Hatótáv: 1500 km

Személyzet: 1 fő

Csúcsmagasság: 9400 m

Szerkezeti tömeg: 1872 kg

Felszálló tömeg: 2722 kg

Csúcssebesség: 490 km/h

Fegyverzet: 1 db a motorba mereven beépített 20 mm-es gépágyú (vagy 7,5 mm-es géppuska), két 7,5 mm-es, a szárnyba beépített géppuska

Hajtómű: egy 860 Le-s (641 kW) Hispano-Suiza 12Y-31 típusú, 12 hengeres V-motor


A–1 Skyraider

A-1H VA-152 USS Oriskany 1966.jpg

A Douglas A–1 (korábban AD) Skyraider egy amerikai együléses csatarepülőgép volt, melyet az 1940-es évektől az 1970-es évek elejéig használtak. Dugattyús motoros, légcsavaros repülőgép volt a sugárhajtóműves repülőgépek korában, így már elavultnak számított a harcmezőn, beceneve a Spad volt, egy első világháborús francia vadászgép után. A Skyraidernek rendkívül hosszú és sikeres karrierje volt, belőle merítették az inspirációt egy egyenesszárnyú, lassú, sugárhajtóműves csatarepülőgéphez, az A–10 Thunderbolt II-höz.
Üzemeltetői között volt a United States Navy (USN), a U.S. Marine Corps (USMC) és a United States Air Force (USAF), illetve szolgált még a British Royal Navy, a Francia Légierő, a Vietnami Légierő (VNAF) és más légierők kötelékében.

Történet

A U.S. Navy AD „Able Dog” („Megfelelő Kutya”) nevű repülőgépei már túl későn készültek el ahhoz, hogy részt vegyenek a második világháború csatáiban, de később fontos szolgálatot tettek az Egyesült Nemzetek égisze alatt lezajló koreai háborúban. A típus megkülönböztetett fontossággal bírt az Egyesült Államok délkelet-ázsiai előretörésében, és a U.S. Navy-n kívül még bevetette a U.S. Air Force és a dél-vietnami légierő is. A vetnami háború alatt Skyraiderek védték azokat a helikoptereket, amelyek a lelőtt személyzetet mentették ki a frontvonalak mögül. 1965. június 20-án két, a USS Midway hordozóról felszállt U.S. Navy Skyraider lőtt le egy észak-vietnami MiG–17-est, és ez egyike azon ritka eseteknek, amikor dugattyús motoros gépek értek el légigyőzelmet sugárhajtású vadászgép ellen. A U.S. Navy ugyan 1968-tól nem üzemeltette a típust, de a U.S. Air Force az 1970-es években még mindig hadrendjében tartotta „Spadjait”. A Skyraiderek harci körülmények közé kerültek Franciaország algériai gyarmatán, és valószínűleg a csádi fegyveres erők is használták. Sok feladatra bevethető, tekintélyes harci gép volt, alkalmas akár tízórás repülésre is nagy fegyverterheléssel, amit a szárny és a törzs alatti 15 megerősített pontra lehetett felfüggeszteni. Éppen sokoldalúsága és terhelhetősége miatt a Skyraidereknek harcászati nukleáris bombázó, tengeralattjáró felderítő, korai figyelmeztető/megfigyelő, elektronikus figyelő/zavaró, éjszakai alacsonytámadó és célzsákvontató változata egyaránt volt. A híres amerikai tervező, Ed Heinemann álmodta meg, és a prototípusa XBT2D-1 jelzéssel 1945. március 18-án repült először. Az első sorozatgépeket az AD–1-estől az AD–4-esig terjedő típusjelzéssel gyártották különböző felszereltséggel. Ezek együléses változatok voltak, de az AD–5-ösök két egymás melletti üléssel készültek tengeralattjáró vadászatra és tengeri célpontok megsemmisítésére. Több olyan kiegészítő készlet is született, amely lehetővé tette, hogy az AD–5-ösöket (1962 óta A–1E lett jelzésük) szállító-, fotófelderítő, célzsákvontató vagy alacsonytámadó gépként lehessen alkalmazni. Az AD–5N (későbbi jelzésük A–1G) éjszakai alacsonytámadó verzió volt, de a legtöbbet az AD–6-os sorozatból (A–1H) gyártották, amelyet precíziós alacsonybombázó gépnek alakítottak ki. Az utolsó sorozatmodell az AD–7-es (A–1J) lett nagyobb teljesítményű R-3350-26WB motorral és megerősített sárkányszerkezettel. Mintegy ötven háromüléses korai figyelmeztető és megfigyelő gépet a Royal Navy vett át Skyraider AEW.Mk.1-es jelzéssel (ezek azonosak voltak a U.S. Navy AD–4W gépeivel) 1951-től. A brit gépeket az 1960-as évek elején selejtezték. A Skyraiderek gyártását 1957-ben fejezték be. Az utolsó katonai használatban lévő Skyraider Csádban szolgált, egészen az 1980-as évek elejéig.

 

Angol páncélozott harcjárművek
a II. világháborúban

 

Harckocsik

 

Vickers 6-Ton | Mark I | Mark II | Mark III | Mark IV | Mark V | Mark VI | Mark VII | Mark VIII | Mk I | Mk II | Mk III | Mk IV | Mk V Covenanter | Mk VI Crusader | Mk VII Cavalier | Mk VIII Centaur | Mk VIII Cromwell | Challenger | Comet I (A34) | Sherman Firefly | Ram (Kanada) | Sentinel (Ausztrália) | Mk I Matilda | Mk II Matilda | Mk III Valentine | Mk IV Churchill

 

Önjáró lövegek

 

Bishop | Sexton | Deacon | Archer | Achilles

 

Csapatszálítók

 

Universal Carrier | Loyd Carrier | Kangaroo | Terrapin

 

Páncélautók

 

Daimler Dingo | Dingo Scout Car (Ausztrália) | Humber Scout Car | Lynx Scout Car (Kanada) | S1 Scout Car (Ausztrália) |Humber LRC | Morris LRC | Otter LRC (Kanada) | AEC Armoured Car | Coventry Armoured Car | Daimler Armoured Car | Fox Armoured Car (Kanada) | Guy Armoured Car | Humber Armoured Car | Lanchester Armoured Car | Marmon-Herrington Armoured Car (Észak-Afrika) | Morris CS9 | Rhino Heavy Armoured Car (Ausztrália) | Rolls-Royce Armoured Car | Rover Light Armoured Car (Ausztrália) | Standard Beaverette | Armoured Carrier Wheeled Indian Pattern (India) | Bedford OXA | C15TA Armoured Truck (Kanada) | AEC ACV | Guy Lizard ACV

 

Protípusok

 

Little Willie | Big Willie | Avenger | Black Prince | Centurion | Excelsior | TOG 1 | TOG 2 | Tortoise | Valiant | Harry Hopkins | Alecto | Thornycroft Bison

Hadihajók

A Harmadik Birodalom hadihajói a II. világháborúban

 

 

Csatahajók (Schlachtschiff)

 

Bismarck-osztály:

Bismarck | Tirpitz

Scharnhorst-osztály:

Gneisenau | Scharnhorst

 

Nehézcirkálók (Schwerer Kreuzer)

 

Admiral Hipper-osztály:

Admiral Hipper | Blücher | Lützow | Prinz Eugen | Seydlitz

Deutschland-osztály:

Admiral Graf Spee | Admiral Scheer | Lützow (ex. Deutschland)

 

Könnyűcirkálók (Leichter Kreuzer)

 

Emden-osztály:

Emden
(könnyűcirkáló)

K-osztályú könnyűcirkálók:

Karlsruhe
Köln
Königsberg 

Leipzig-osztályú könnyűcirkáló:

Leipzig

Módosított Leipzig-osztályú könnyűcirkáló:

Nürnberg

Tengeralattjárók (U-Boot)

Típusok:

I | II | VII | IX | X | XIV | XXI | XXIII

Repülőgép-hordozó (Flugzeugträger)

Graf Zeppelin |Flugzeugträger B

 

Rombolók (Zerstörer)

 

Zerstörer 1934 | Zerstörer 1936 | Zerstörer 1936A | Zerstörer 1936A (Mob) | Zerstörer 1936B |

Önjáró lövegek

39H(f) Pak40(SF)



A németek 1940-es franciaországi hadjárata során nagy számban zsákmányoltak francia és brit hadifelszerelést. A francia Blinde 37L (Lorraine) jelzésű vontatót tartották legértékesebbnek, amit a francia hadsereg tüzérségi vontatóként is alkalmazott. Az átalakításokat Alfred Becker alakulata, a 227. gyalogoshadosztály végezte el elsőként. A zsákmányolt alvázak felhasználásával önjáró lövegeket épített. 1941-ben a 227. gyalogoshadosztályt áthelyezték a keleti frontra, amely hátráltatta Beckert ötleteinek megvalósításában, végül a vezetés áthelyezte a berlini Alkett vállalathoz rendelkezési állományba. 1942. elején az Alkett cég Párizsba küldte, hogy felügyelje a francia járművek átépítését. Így született meg a Becker-Baukommando ("Becker-féle építő-gárda"), amely többek között a Marder I páncélvadász kialakításában játszott kulcsszerepet.

A Heereswaffenamt (HWA, a szárazföldi haderő fegyverzetügyi hivatala) 1942. május 25-én adott megrendelést Becker csapatának, hogy a Lorraine Schlepper(f) alvázak felhasználásával hozzon létre önjáró páncéltörő- illetve tüzérségi lövegeket. Az átalakítás részeként a Lorraine Schlepper(f) eredeti küzdőterét egy magasabb kialakítású, 9–12 mm-es lemezekből kialakított felépítményre cserélték. Fő fegyverzetként a legújabb fejlesztésű, 75 mm-es PaK 40/1-es löveget használták fel. A löveget jobbra is, balra is 32 foknyira lehetett kitéríteni, amely meghaladja a többi páncélvadász célzási lehetőségeit. A Baukommando összesen 170 járművet alakított át 1942 júliusában és augusztusában. Ezek különböző, alkalmasnak ítélt francia harckocsi- és vontató-alvázak felhasználásával készültek. Rendszerbeállításuk az eredeti francia jelzéssel, és az (f) kiegészítéssel történt.

Geschützwagen
Jármű tipus meghatározás!

A második világháborúban a német hadsereg rendszeresített harcjárművei közül azokat nevezték Geschützwagennek (szó szerint löveges jármű, magyar terminológiával önjáró löveg), amelyek valamilyen harckocsi vagy lánctalpas vontató átalakításával páncélvadásszá vagy rohamlöveggé változtak.

A 39H(f) Pak40(SF) Sd.Kfz. 135 a harcokban

A vontatók többnyire a Volksgrenadier-egységekhez osztották be, ahol olyan tüzérségi eszközök vontatására használták őket, mint például a PaK 40, a PaK 43 vagy éppen a leFH 18 és a Nebelwerfer.

A PaK 40-es páncéltörőlövegekkel felszerel páncélvadász változatok nagy részét a keleti fronton harcoló Déli Hadseregcsoport kötelékében szolgáló egységekhez osztották be. Ezenkívül 14 járművet utaltak ki a hadsereg (Heer) 743. és 744. Panzerjäger Abteilung, valamint további 14-et a 18. Páncélgránátos hadosztály (18. Panzergrenadier Division) részére.

A 39H(f) Pak40(SF) Sd.Kfz. 135 páncélelhárító változata azonban messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Rendkívül lassú és zajos volt, valamint páncélvédettsége gyakorlatilag egyenlő volt a nullával. Ebből a változatból éppen ezért nem készült több, mint 60 darab.


Flakpanzer 38(t)

A Flakpanzer 38(t) (hivatalos nevén Flakpanzer 38(t) auf Selbstfahrlafette 38(t) Ausf M (SdKfz 140)) egy német önjáró légvédelmi ágyú volt a II. világháborúban.

Tervezés

A németek a csapat-légvédelmet különféle féllánctalpas vontatókra telepített önjáró légvédelmi lövegekkel biztosították (Sd.Kfz. 7/1, Sd.Kfz. 10/4). Ezek a járművek azonban sebezhetőnek bizonyultak, ezért már a háború elején igény mutatkozott egy teljesen páncélozott, lánctalpas alvázra épülő légvédelmi harcjárművekre. Az első ilyen próbálkozás eredménye az 1941-ben kis példányszámban épült Flakpanzer I könnyű légvédelmi-páncélos lett, amely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A fejlesztéssel ezt követően leálltak, mivel, a Luftwaffe a háború első felében mind a keleti, mind az észak-afrikai fronton uralta a légtereket, és az ellenséges légi tevékenység is elenyésző volt. 1943-tól kezdve azonban a Wehrmacht számára egyre súlyosabb problémát jelentett a Szövetségesek növekvő légifölénye. A ellenséges gépek jelentős veszteségeket okoztak a Wehrmacht számára, amit a német hadiipar már nehezen tudott pótolni.

1943 októberében Hitler engedélyt adott egy "ideiglenes megoldásnak" szánt típus sorozat gyártására, amely a Flakpanzer 38(t) Gepard elnevezést kapta. A Flakpanzer 38(t) alvázául a cseh gyártmányú LT-38-as harckocsi szolgált. A járművet 1943 novemberétől 1944 februárjáig gyártották és 1944-ben lépett szolgálatba. Mivel a jármű alapjául a 38(t) Ausf M alváza szolgált, így a motor majdnem középen helyezkedett el, a fegyverzetet pedig hátulra helyezték, egy különlegesen tervezett páncélozott részbe. A jármű fegyverzete egy 20 mm-es FlaK 38 típusú légvédelmi gépágyú volt, amely 180-220 lövés/perces tűzgyorsasággal és 3200 méteres maximális lőtávolsággal rendelkezett. A páncélzat felső része lehajtható volt, hogy lehetővé tegye a 360 fokos körbeforgatást alacsony irányzásnál. A löveget -5 és +90 fok közötti tartományban lehetett mozgatni. A jármű lőszerkészlete 1040 db 20 mm-es lövedékből állt. A II. világháború alatt összesen 141 Flakpanzer 38(t) készült, beleértve az egyszerű prototípust is.

Szolgálat

Flakpanzer 38(t)-ast szántak minden harckocsi alakulatba (Panzer Abteilung), mint légvédelmi fegyvert. A legtöbb jármű a nyugati frontra került, a maradékot a keleti frontra küldték. Az egyik használó alakulat a 12. SS Páncéloshadosztály volt.

Később a háborúban, a Flakpanzer 38(t) egyszerű 20 mm-es Flak főfegyverzete nem volt elégséges az ellenséges repülőgépek ellen, és könnyű prédává tette a járművet a Szövetségesek zuhanóbombázói számára. Ezután az 1944-es év folyamán a járművet kezdték kiszorítani a sokkal ütőképesebb Flakpanzer IV-esek.

A páncélzat lehajtható felső része miatt a Flakpanzer 38(t)-t gyakran gyalogság, páncélozatlan vagy könnyen páncélozott járművek ellen vetették be.


Geschützwagen

Jagdpanzer 38(t) Hetzer

Sturmpanzer I Bull számítógépes modellje

 

Páncélvadász, rohamlöveg és önjáró tüzérség

Az önjáró lövegek alább kétfelé osztott kategóriája (rohamlöveg és páncélvadász) eredetileg nem megkülönböztetett típus. Azonos Sd.Kfz. számon futottak például a StuG és StuH változatok, amelyek egyébként is gyakorlatilag csak a beépített fegyverzetben tértek el egymástól. Ugyanakkor alapvetően különböző feladataik miatt a harcászatban mindig is élesen elváltak egymástól. A különbségre rávilágított 1977-ben Karl H. Brockschmidt a 12. SS-páncélvadászosztály 1944. decemberi átszervezésével kapcsolatos nyilatkozatában:

„Az osztály, mint páncélvadászosztály bevált és magas kitüntetéseket kapott. Most azonban arról volt szó, hogy ebből a páncélvadász-osztályból egy rohamlövegosztályt csináljak. Ez azt jelentette, hogy a páncélvadász-felfogást (várni, lesben állni, majd a páncélost kilőni) a rohamlövegosztály dinamikus harcászatává kellett átalakítani. Az osztály feladata az kellett legyen, hogy a súlypontokon az útból mindent szétlőjön és a gyalogságot magával húzza.”

A páncélvadász tehát alapvetően deffenzív harceszköz, amely a támadó páncélosok megállítását, kilövését álcázott, beásott állásokból teljesíti, legtöbbször a tűzkiváltás után villámgyors helyváltoztatással, hogy a tüzérfelderítést elkerüljék. A harcmodort, az alkalmazott taktikát, így a jármű besorolását nagyban befolyásolta, hogy a számbajöhető ellenfelek milyen tűzerővel rendelkeztek. A Nashorn önjáró páncéltörő löveg az első időkben még kiválóan alkalmas volt rohamlövegként való bevetésre, a későbbiekben inkább páncélvadászként alkalmazták. A tendencia az volt, hogy a rohamlövegnek kifejlesztett járművek az ellenfél tűzerejének növekedésével egyre inkább páncélvadásszá váltak. Csak az első időkben kialakított, igen gyenge páncélzatú önjáró lövegek voltak olyanok, hogy kifejlesztésük pillanatától kezdve páncélvadászok voltak (JagdPz I, Marder, stb).

Az önjáró tüzérség a tábori lövegek járműre ültetésével keletkezett, célja egyértelműen a gyorsaság és bevethetőség növelése volt. A vontatott és platóra málházott lövegekkel ellentétben a lánctalpas alvázra szerelt lövegek terepen is kiválóan közlekedtek, a tüzelésre gyakorlatilag azonnal készek voltak a megállást követően.

Átalakítások

Az átalakítások legnagyobb részét a szükség szülte. Németország rohamtempóban fejlesztette harckocsijait. Az elavult, harcra már nem alkalmas harckocsik alvázaira szerelt különböző típusú lövegek felhasználhatóvá tették azokat. A páncélvadászok kialakítására azért került sor, mert torony nélküli változatra nehezebb (nagyobb űrméretű, jobb páncéltörő képességű) löveget lehetett szerelni, a rohamlövegeknél viszont a vontatott tüzérség mozgékonyabbra váltása volt a cél. A német hadsereg Csehszlovákia, Lengyelország és mindenekelőtt Franciaország megszállása alkalmával rengeteg idegen technológiához jutott, amelyek egy részét rendszerbe állították harckocsiként, vagy átalakították önjáró löveggé.

A tűzerő és a védettség növelésére két jellemző adat: a Párduc a 75 mm-es L/70 űrmérethosszú KwK42 löveggel üzemelt, míg a Vadászpárduc 88 mm-es PaK43/3 löveggel ugyanazon az alvázon. A Tigris esetében még nagyobb a különbség: a Tiger I 88 mm-es, L/56 űrmérethosszú KwK36-os lövegének páncéltörő képessége 2000 méteren 110 mm volt. A Királytigris 88 mm-es, L/71 űrmérethosszú KwK43-as lövege 2000 méteren 153 mm, a Vadásztigris 128 mm-es, L/50 űrmérethosszú PaK44-es lövege 2000 méteren 210 mm páncéltörő képességgel rendelkezett (adatok 30° becsapódási szög mellett értendők). Abban a korban, amikor a rogyókúpos, kumulatív, szárnystabilizált űrméret alatti nyíllövedékek még nem álltak rendelkezésre, a páncéltörő képesség növelésének két útja volt: nagyobb űrméret és nagyobb űrmérethossz. Mindkettő csak a löveg tömegének növelésével volt elérhető, amely amellett hogy nem fért el a tornyokban, lehetetlenné tette a toronyforgató mechanizmusok alkalmazását, és megterhelte az alvázat.

A német technológiai fejlesztések - jórészt Hitler megalomániája miatt - a nagyobb méretek irányában haladt. A mozgékonyság-tűzerő-páncélvédettség hármas egységéből a mozgékonyság kisebb jelentőségű lett. Az ideális harckocsit a német Pz IV és a Párduc képviselte. Nem véletlen, hogy a Pz IV-es alvázát alakították át a legtöbb módon, illetve a legjobb páncélvadászt a Párducból rakták össze.

A korai típusoknál a védettséggel és a tűzerővel volt probléma, a későbbieknél a mozgékonysággal, és az ehhez kapcsolható hatótávolsággal voltak gondok. A Tigris például a kor színvonalának maximálisan megfelelő védettséggel és tűzerővel rendelkezett, de elégtelen erejű motorja miatt lassú volt, főleg a szovjet T-34-hez (és változataihoz, T-34/76, T-34/85) képest. Így a jelentősen megnövelt védettségű és tűzerejű Jagdtiger gyakorlatilag csak állóharcokra, beásott védekezésre volt alkalmas.

Önjáró tüzérség

Az önjáró tüzérségi eszközök gyalogsági támogató fegyverek, amelyek repeszfüggönyt, tűzhengert, fedezőtüzet biztosítottak a gyalogsági támadásokhoz. Elsődlegesen a vontatott és málházott tüzérség gyorsítására fejlesztették, megtakarítható volt a löveg tűzkész állapotba hozási idejének jelentős része, és nem elhanyagolható módon a tüzérek védettsége is nagyobb lett a páncéllemez-előtéteknek és oldalsó páncélzatnak köszönhetően. A későbbiekben ezeknek állandó problémát jelentett a lőszerutánpótlás, főleg a 305 mm átmérőjű Skoda GrW L/16 löveggel ellátott Sturmpanzer IV Bär és a 380 mm-es lövegű Sturmpanzer V Sturmtiger esetében, amelyeknél a járműbe kevés lőszer fért el, és a lövedék mozgatása, töltése és ürítése is nehézkes volt.

Típusok és alapjaik

Sturmpanzer I Bull - Pz I-ből
Sturmpanzer Grille - Pz 38(t) alvázán
Sturmpanzer II Wespe - Pz II-ből
Sturmpanzer IV Hummel - Pz IV-ből
Sturmpanzer IV Brummbär - Pz IV-ből
Sturmpanzer IV StuH - Pz IV-ből
Sturmpanzer Bär - Pz IV-ből Skoda löveggel
Sturmpanzer VI Sturmtiger - Tigrisből

Páncélvadászok és rohamlövegek

A páncélvadászok csak a beépített fegyverzet tekintetében különböznek a többi önjáró lövegtől. Ez a páncéltörő ágyú, amely miatt hadászati szerepük a nagy tankcsaták idején megnőtt. E fegyverzet miatt állandó és közvetlen támadásoknak voltak kitéve az ellenség részéről, mivel feladatukat csak az első vonalban oldhatták meg. Ezért itt nemcsak a tűzerő növelése, hanem a védettség fokozása is elengedhetetlen feladat lett, emellett fontos volt a precíz irányíthatóság (kormány- és futómű), a minimális fordulókör (esetenként a helyben fordulás képessége).

A német páncélvadászok egységes jellemzője, hogy forgatható toronnyal nem rendelkeztek. A főfegyverzet oldalirányú mozgathatósága 10-30° között mozgott, vagyis a jármű vezetőjének kellett a durvairányzást elvégezni az egész jármű irányba állításával. Kezelőszemélyzetük létszáma többnyire ugyanannyi, mint az azonos kategóriájú harckocsiké.

Az első páncélvadászokat a lehető legegyszerűbb módszerekkel állították elő: eltávolították a tornyot és a küzdőtér felső páncélzatát, majd mellvédet állítottak a jármű elejére és oldalaira. Ez a mellvéd hasonló volt a fogatolt tüzérség előtétpáncéljaihoz, de jóval magasabb és vastagabb is lehetett annál. Az elülső és oldalsó páncéllemezek közti tágas tér adott helyet a nagy(obb) tűzerejű lövegnek, a kezelőszemélyzetnek, a lőszernek és az önvédelmi kézifegyvereknek. Több típusba másodlagos fegyverzetet (géppuska, gépágyú) egyáltalán nem helyeztek el, ezért csak a kézifegyverekkel lehetett közvetlen gyalogsági támadást elhárítani. Ebből - és a nyitott küzdőtérből - kifolyólag a korai páncélvadászok rendkívül sebezhetőek voltak gyalogság elleni harcban, és a mellvédek viszonylag kis vastagsága miatt gyakran alulmaradtak a harckocsikkal vívott harcokban is. A nyitott felső rész védtelenné tette őket a bombázók és vadászgépek támadásaival szemben is.

A tapasztalatok alapján teljesen zárt testű és erősen páncélozott páncélvadászokat alakítottak ki. Jó példa erre a Pz 38(t) alvázára épített páncélvadászok sorozata a Marder II-től a Marder III-on keresztül a Hetzerig. A Pz IV alvázakra épített Hornisse (Nashorn), Jagdpanzer IV. A fejlesztés a Dickermax kialakítása idején fordult az új irány felé, ezért ebből a Nashornra emlékeztető típusból összesen két darabot építettek. A Pz III alapjaira szerelt Marder III' és StuG III ugyanezt mutatja. A Párduc és Tigris harckocsikból csak zárt felépítményes vadászokat gyártottak, de a Tigrisnél a Ferdinand és Elephant sikertelensége után még kompaktabbra álltak át, ez lett a Jagdtiger.

Típusok és alapjaik

Panzerjäger I - Pz I-ből
Panzerjäger Marder I - Pz II ausf A, B, C és F variánsok
Panzerjäger Marder II - Pz II ausf D és E variánsok, valamint Pz 35(t) és Pz 38(t) alvázán
Panzerjäger Marder III - Pz III, Pz 35(t) és Pz 38(t) alvázán
Jagdpanzer 38(t) Hetzer - Pz 38(t)
Aufklarungspanzer
Geschützwagen 39H(f) Pak40(SF) - Char Légere H38-ból
Geschützwagen R35(f) - Char Légere R35-ből
Geschützwagen S35(f) - Char de Chevaliére (Somua) S35-ből
Pz M15/42 738(i) - Carro Armato M15/42-ből
Panzerjäger Pz II 748(e) - Matildából
Sturmgeschütz StuG III - Panzerkampfwagen III-ból
Jagdpanzer (Panzerjäger) IV - Pz IV-ből
Jagdpanzer (Panzerjäger) IV/48 - Pz IV-ből
Jagdpanzer IV/70 (ausf A és V) - Pz IV-ből
Jagdpanzer IV Hornisse (Nashorn) - Pz IV-ből
Sturmgeschütz StuG IV - Pz IV-ből
Panzerjäger 10,5 Dickermax - Pz IV-ből
Panzerjäger 12,8 Selbstfahrlafette (Stubborn/Sturer Emil) - Vk3001 prototípusból
Sturmgeschütz StuG V - Párducból
Jagdpanther - Párducból
Jagdpanzer VI Jagdtiger - Tigrisből
VK 4501 (P) Ferdinand - Tigrisből
VK 4501 (P) Elephant - Tigrisből

Lángszórós harckocsik

Flammpanzer II Flamingo - Pz II-ből
Flammenwerfer StuG F1 - Pz II-ből
Flammpanzer 38(t) - Pz 38(t)-ből
Flammpanzer III - Pz III-ból

Felderítő járművek

Lynx - Pz II ausf L

Légvédelmi önjáró lövegek

Flakpanzer I - Pz I-ből
Flakpanzer IV Möbelwagen - Pz IV-ből
Flakpanzer IV Flakvierling - Pz IV-ből
Flakpanzer IV Kügelblitz - Pz IV-ből
Flakpanzer IV Gepard - Pz IV-ből
Flakpanzer IV Grille 10 - Pz IV-ből
Flakpanzer IV Ostwind - Pz IV-ből
Flakpanzer IV Wirbelwind - Pz IV-ből
Flakpanzer V - Párducból
Flakpanzer VI Grille 16 és 30 - Tigrisből


Grille (tüzérség)

Model:
fegyverzet
Alváz / összetevők:
Grille 10*
88mm Flak 37 L/56 (early)
88mm Flak 41 L/75 (late)
Panzer IV / Sd.Kfz.9
Grille 10*
88mm Flak 37/41.
Panther
Grille 10
100mm K.
Panther
Grille 10
105mm leFH 43/35.
Panther
Grille 12
128mm K 43/44.
Panther
Grille 15
150mm sFH 43/44.
Panther
Grille 17*
170mm K 72 L/50.
Tiger II
Grille 21*
210mm Mortar 18/1 L/31.
Tiger II
Grille 30*
305mm Mortar (GrW) L/16.
Tiger II
Grille 42*
420mm Mortar (GrW).
Tiger II

A Grille (tücsök) megnevezés a második világháborús német önjáró tábori tüzérség egy sorozatát fedi. Különböző alvázakon épített lövegek.

Főbb típusai:

Sf 38(t) ausf K


Grille 17

A Grill 17 egy a náci Németország által gyártott önjáró löveg.

Tervezés

A kísérleti program a kezdeti kudarcok ellenére sem szakadt meg. A Krupp Művek 1942 nyarán megbízást kapott arra, hogy a fejlesztés alatt álló Tiger II harckocsi alvázát felhasználva építsenek meg egy különleges 53-58 tonnás önjáró löveget, mely alkalmas a 170 mm-es K72/L50 löveg hordozására. Nyilvánvaló volt, hogy a nagyobb fegyver miatt el kell tekinteni a löveg forgathatóságtól, és a hagyományos rohamlöveg konstrukcióját kell követni, ám ettől még szemernyit sem vált egyszerűbbé a feladat.


Hetzer

A Jagdpanzer 38(t) (Sd.Kfz. 138/2), a II. világháború után mint Hetzer („lesvető”), egy német páncélvadász volt a II. világháború alatt, ami egy módosított Csehszlovák Panzer 38(t) alvázra épült.

A "Hetzer" név a jármű szolgálati idejében nem volt jellemző. Ez egy prototípus megnevezése volt, az E-10-esé. A Škoda gyár nagyon rövid időre összekeverte a két nevet a dokumentációkban és a legelső egység, ami fel lett szerelve a járművel ezt a nevet használta néhány hétig, amíg a problémákat nem tisztázták.

Fejlesztés

A Szovjetunió megtámadásával a Wehrmacht olyan kiváló harckocsikkal került szembe, mint a T–34-es, valamint a KV–1 és KV–2, amelyek technikai fölényüket nagy számukkal tovább fokozták. A szovjet páncélos fölényt a németek különböző kényszermegoldásokkal próbálták kompenzálni, ilyen volt a híres Marder-sorozat. A Marder legfőbb hátránya azonban a meglehetősen gyenge páncélvédettség, így nyilvánvalóvá vált hogy szükség van egy kifejezetten páncélvadásznak tervezett járműre is. Ennek eredményeként született meg a sok szakértő szerint a második világháború legtökéletesebb könnyű páncélvadásza a Hetzer.

1943-ban a hadsereg Fegyverügyi hivatala a Pz.Kpfw. 38(t) alvázat választotta az új páncélvadász alapjának. Ezzel az új típussal kívánták felváltani a Mardereket a gyalogoshadosztályok páncéltörő osztályainál. Az első járművek 1944 márciusában állították hadrendbe. A Hetzer fegyverzetét egy 75 mm-es PaK 39 löveg adta amelyet Pz.Kpfw IV-esek főfegyverzetéből alakítottak ki. A löveg hátrasikló rendszerét tökéletesítették, így nem volt szükség csőszájfékre. A löveget a középvonaltól 380 mm-rel jobbra helyezték el a jellegzetes Saukopf lövegpajzs fedezékébe. A gyalogosok elleni védelmet egy a jármű tetejére szerelt, a parancsnok által kezelt távirányítású MG 34 géppuska biztosította. Páncélzatát főleg 60- és 20 milliméteres páncéllemezekből alakították ki, amely nem volt túl erősnek mondható 1944-ben, de ezeket 60-70 fokos dőlésszöggel illesztették össze, ami jelentősen javította a Hetzer védelmét. A jármű nagy előnye még, hogy rendkívül alacsonyra építették (magassága 2,1m), így nehéz célpontnak bizonyult az ellenséges tüzérek számára. A Jagdpanzer 38(t)-t ugyanaz a Praga EPA TZJ motor hajtotta mint a Pz.Kpfw. 38(t)-ast, de mivel a vadászpáncélos tömege jóval nagyobb lett mint az 38(t) harckocsié, ezért a tömeg/lóerő aránya 12,8 t/LE-ről 9,6 t/LE-re romlott, ami negatívan befolyásolta a jármű mozgékonyságát.

Adolf Hitler különleges parancsára 1944 novemberében, néhány Jagdpanzer 38(t)-ast felújítottak és felszereltek egy Keobe lángszóróval a normál ágyú helyére. Kevesebb, mint 50 ilyen jármű készült a háború befejezte előtt, amelyek a Flammpanzer 38 nevet kapták és a Szövetségesek ellen vetették be őket a Nyugati fronton.

További variációi a Hetzernek egy 150 mm-es sIG33/2-es mozsárágyút szállítottak, ezekből 30 darab készült a háború vége előtt, illetve a Bergepanzer 38(t) Hetzer, ami egy könnyű műszaki mentő jármű volt. Ezekből 106 darab készült. Készültek tervek egyéb variációk gyártására is: egy légvédelmi löveg variáció Flak löveggel felszerelve. Viszont a háború véget ért mielőtt a tervezett modellek gyártásra kerültek volna.

Alkalmazás

A Hetzereket 1944-ben a gyalogoshadosztályok önjáró páncéltörőlöveg ütegeibe osztották be, ahol folyamatosan váltotta fel a Mardereket és a StuG III-okat, amelyeket páncélvadászok helyett alkalmaztak. Elméletileg minden német gyalogoshadosztálynak 10-10 Hetzerrel kellett volna rendelkeznie az 1944-es rendszer szerint, de ez a gyakorlatban nem valósulhatott meg az elégtelen termelés és a növekvő veszteségek miatt. 1945-ben a hadsereget átszervezték. Az új rendszer szerint a német gyalogoshadosztályoknak 14 ilyen páncélvadásszal kellett volna rendelkezniük; persze ez sem valósulhatott meg teljesen, így a Marderek és a rohamlövegek (StuG III/IV) tovább szolgáltak a legtöbb egységnél.

A Jagdpanzer 38(t)-ok nem csak a gyalogos alakulatoknál szolgáltak, hanem 4 páncéloshadosztálynál (2. és 10. SS, valamint a Wehrmacht 8. és 10.) és 3 páncélgránátos hadosztály (a 18., 25. és a Kurmark) vetették be őket. Emellett öt rohamlöveg dandár és a hadsereg hét önálló páncélvadász osztályának kötelékében harcoltak. Az 5. hegyivadász-hadtest és a Waffen-SS 16. hadosztálya (Reichsführer) is alkalmazott Hetzereket. A Hetzer alapjában véve sikeres típusvolt, de voltak hibái is, ami miatt a katonák nem szerették. A legnagyobb gondot a fő fegyverzet irányzásának korlátozottsága okozta. A 4 kezelő elhelyezése is rosszul volt kialakítva. A löveg elhelyezésének módja elsősorban a tőle jobbra elhelyezkedő célpontok támadását tette lehetővé, ám az irányzó mivel a löveg bal oldalán foglalt helyet nehezen látta be a jobb oldali szögtartományt. Mivel a töltő kezelő is a bal oldalon helyezkedett el nehezen érte el jármű jobb oldalában elhelyezett lőszereket, ami csökkentette a Hetzer tűzgyorsaságát. A parancsnok a jármű hátuljának jobb oldali részében kapott helyet, aminek következtében a járműn belüli kommunikáció nehézkes volt.


JPz 38(t) (Svájci G-13 változat)

Összesen 2584 Hetzer készült, amelyből 75 a Magyar Királyi Honvédség soraiban szolgált.

Egy 1945. április 1-jei összeírás szerint a Wehrmacht egységinél a StuG III után a Hetzer szolgált a legnagyobb számban (627 db). A Hetzer hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gyártását egészen 1952-ig folytatták és 158 db a svájci hadsereg kötelékében G13 néven egészen 1970-ig rendszerben maradt.

Variációk

Bergepanzer 38(t) - műszaki mentő változat
Flammpanzer 38(t) - lángszórós változat


Hummel (tüzérség)

A Hummel egy a náci Németország által gyártott önjáró nehéztarack.

Tervezés

A Hummelt azért építették, hogy a páncélos egységeket egy teljesen páncélozott, lánctalpas alvázra szerelt tüzérséggel lássák el. A 150 mm-es sFH 18/1-es L/30-as tarackot Panzer IV-es alvázra szerelték, bár ezt csak ideiglenes megoldásnak szánták, amíg kifejlesztik és legyártják az önjáró löveg alvázát. Azért, hogy a taracknak helyet biztosítsanak, a motort az alváz közepére helyezték, míg láncmeghajtó kerékként a Panzer III-asoknál használt típust alkalmazták. A nyitott tetejű küzdőteret négy oldalról teljesen zárt, alvázra csavarozott döntött páncéllemezek védték. Míg a homlokpáncélzatot meghosszabbították, és a bal oldalon alakították ki a vezetőteret. A tarackot a motor felett helyezték el, ami magas kontúrvonalat eredményezett. A külön erre a feladatra tervezett lőszerszállítók a Hummel ellátó járműveiként működtek, és 157-et gyártottak belőlük.

Alkalmazás

A Hummelekkel a páncéloshadosztályokat látták el, ahol a páncélos-tüzérosztályok nehézütegeiben szolgáltak. kezdetben minden egyes páncéloshadosztályt egyetlen, hat Hummelből álló nehézüteggel látták el, később ezt egy második nehézüteggel. A Hummelek harcoltak Kurszknál, majd szolgálatban maradtak egészen 1945 márciusáig a háború európai hadszíntéren történő befejezéséig.


Jagdpanther

A Jagdpanther vagy Jagdpanzer V a Harmadik Birodalom által a második világháború utolsó másfél évében gyártott és használt páncélvadász, amely a Párduc közepes harckocsi alvázára épült. 1944-es hadrendbe állítását követően megfordult a nyugati és a keleti front csatáiban is.

Tervezés és felépítés

A 88 mm-es Pak L/71-es ágyú és a Panther alapváz összeépítésével létrehozandó páncélvadász kifejlesztése 1942. október 2-án, a makett 1943 októberére készült el. Hitler a mintapéldányt 1943. december 16-án tekintette meg. A sorozatgyártás 1944 januárjában kezdődött meg. A tető és az oldalpáncélzatot megnagyobbították, ami nagyobb küzdőteret létesített. A 88 mm-es Pak 43/3-as ágyút a ferde mellső páncélzatban található bölcsőben rögzítették (a korai gyártmányoknál az ágyút a felépítmény homlokpáncélzatához hegesztették). A később gyártott példányok nyújtott és csavarozással rögzített bölcsővel rendelkeztek. A gyalogság elleni védelemről a felépítményen található Haltverteidigungsgerät (közelbiztosító fegyver), és egy a homlokpáncélzatba helyezett MG 34-es géppuska gondoskodott.

A személyzet 5 főből állt. A vezető a jármű bal első traktusában foglalt helyet, míg a rádiós tőle jobbra helyezkedett el és a géppuska kezelésért is ő felelt. Mögöttük kapott helyett a töltőkezelő valamint az irányzó, leghátul pedig a parancsnok. A vezető periszkópját a páncéltörő löveghez képest balra, a felépítmény elején helyezték el. A korai modellek két kémlelőnyílással voltak ellátva, míg a későbbi változatok már csak eggyel. A többi optikai megfigyelő eszközt a felépítmény tetején helyezték el, ezeket főként a parancsnok és az irányzó használta. A kezelő személyzet számára összesen három búvónyílást alakítottak ki, egyet a felépítmény hátuljára szereltek fel, amit főként a lőszer bemálházására használtak, a másik kettő pedig a páncéltest tetején kapott helyet.

Gyártás

A prototípus tesztelését követően 1943 decemberében jóváhagyták a típus sorozatgyártását. A Jagdpanther előállítását a MIAG (Muhlenbau-Industrie AG) Braunschweigi üzemében kezdték meg 1944 januárjában, majd később az MNH (Maschinenfabrik Niedersachsischen-Hanover) és a MBA (Maschinenbau und Bahnbedarf) vállalat is bekapcsolódott a munkálatokba. A tervek szerint havi 150 vadászpárducot kellett előállítania a német szerelőcsarnokoknak, de ezt az előirányzatot a német ipar egyre katasztrófálisabb helyzete miatt már nem sikerült megvalósítani. A termelés üteme 1945 januárjában érte el a maximumot, ekkor 72 Jagdpanthert sikerült legyártani. Összesen 392 db készült 1944 januárja és 1945 márciusa között.

Fegyverzet

A személyzet pihenőidejét tölti egy Jagdpanther páncélvadász tetején, 1944 júniusában valahol Franciaországban

Bár a vadászpárduc páncélvédettség és mobilitás kategóriában is jónak bizonyult, a konstrukció fő erőssége mégis a félelmetes 88mm Pak 43/3 L/71 páncéltörő lövegben rejlett amely képes volt kilőni a II. világháború későbbi szakaszában megjelenő szövetséges nehéz harckocsikat is. Az erős fő fegyverzet jó minőségű Sfl.Z.F.1a (5×8) célzóoptikával párosult, ami 3000 m-es távolságig bizonyult hatékonynak. A löveg és a páncéltest találkozását az úgy nevezett "saukopf" 100 mm-es páncélborítású lövegpajzs védte.

Páncélzat

Mivel a vadászpárduc a Panzer V-ös harckocsi alvázára épült, ezért páncél védettség szempontjából is nagyon hasonló volt a két típus. A felépítményt szemből 80 mm-es míg oldalról 50 mm-es páncéllemezek borították. A lövegtorony elhagyása előnnyel is járt, hiszen a felépítmény előállítása jóval egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb megoldás volt, továbbá tágas küzdőteret biztosított a személyzet számára. Viszont abban az esetben, amikor a páncélvadász lánctalpai megsérültek komoly hátránynak bizonyult, mert míg a lövegtornyot 360 fokos szögben körbe lehetett forgatni addig a küzdőtérhez rögzített löveget csak igen szűk szögtartományon belül lehetett elmozdítani.

Mozgékonyság

A 46 tonnás harcjármű lelke egy 12 hengeres Maybach HL 230 P30 benzin motor volt, amely a Jagdpanthert 46 km/h országúti sebességre volt képes felgyorsítani. A maximális üzemanyag kapacitás elérte a 700 litert, ez országúton 160 km megtételéhez volt elegendő, mindezen felül a típushoz két fajta váltót használtak. Kezdetben az AK 7-200-as váltókat alkalmazták majd később áttértek a továbbfejlesztett AK 7-400-as használatára.

Alkalmazás

Harc Normandiáért

A Jagdpanther a II. világháború egyik legjobb páncélvadásza volt. Az első gyártmányokat az 559. és a 654. páncéltörő zászlóaljaknál rendszeresítették, de csak a 654. rendelkezett 42 darabbal. Utóbbi alakulat volt az első mely éles harcokban is kipróbálta a típust. 1944 június 6-án a 654. osztály a Maillyle-Camp nevű gyakorlótéren állomásozott, az egység csak ekkor jutott hozzá az új páncélvadászokhoz. Június 18-ig azonban csak két századot sikerült felfegyverezni a típussal, ráadásul az első század kadétjainak még nem volt elegendő tapasztalata, ezért csak a 2. üteg 14 Jagdpantherét tudták bevetni. Az egység 1944 július 30-án Caumont-tól délre belefutott a brit 15. hadosztály állományába tartozó 6. gárda-Harckocsidandár Churchill tankjaiba, amelyek egészen a 309. magaslatig nyomultak előre. Hirtelen két Jagdpanther rajtaütés szerű támadást mért a szövetséges egységre, míg egy harmadik páncélvadász az erdő takarásából fedezte az akciót. Az ütközet 2 percig tartott. Összesen 11 Churchill harckocsi került veszteséglistára, de a németeknek is hátra kellett hagyniuk két súlyosan megrongált páncélost. Bár a Jagdpantherek ezen a frontszakaszon időlegesen képesek voltak feltartóztatni a fölényben lévő szövetségeseket, kis példányszámukból adódóan nem tudták megakadályozni brit, amerikai áttörést.

Az ardenneki offenzíva

A jagdpantherek legnagyobb összevonására az ardenneki offenzíva keretében került sor, ahol összesen 51 ilyen jármű vett részt a harcokban. Azután legalább hét páncéloshadosztály alegységét is felszerelték páncélvadászokkal.


Jagdpanzer IV



 

A Jagdpanzer IV, Sd.Kfz. 162 egy páncélvadász volt, amely a Panzer IV-es alvázán alapult, és három fő variációja készült. A járművet Heinz Guderian kívánalmai ellenére fejlesztették, - aki a német Panzertruppen tábornoka volt - és a StuG III-as felváltására szánták.

Fejlesztés

A nyomasztó szovjet páncélos fölény páncélelhárító fegyverek egész sorának kifejlesztésére késztette a németeket. A korai páncélvadászok (Marder I, Marder II, Marder III) habár rendkívül hatékonyak voltak páncélvédettségük messze elmaradt a kívánatostól. A probléma megoldását a hadvezetés egy új, megfelelő tűzerejű és páncélzatú vadászpáncélos kifejlesztésében látta. Az új „harckocsi-vadász” kifejlesztésére 1942 decemberében hirdetett pályázatot a Hadsereg Fegyverügyi Hivatala (Heereswaffenamt). A Hivatal követelményei szerint a járművet egy L/70-es csőhosszúságú 7,5 cm-es löveggel valamint 100 mm-es homlokpáncélzattal kellett ellátni. A jármű alapjául a jól bevált Pz.Kpfw. IV alvázat jelölték ki.

A fejlesztési megbízást végül a plaueni Vomag (Vogtländische Maschinenfabrik AG) vállalat kapta, amely 1943. május 13-ára el is készítette a páncélvadász 1:1 méretarányú fa modelljét, amelyet be is mutattak a Führernek. Az első működőképes prototípus ugyanezen év decemberében készült el, még e hónapban beindult a sorozatgyártás. A gyártás beindítását azonban hátráltatta az, hogy a 7,5 cm-es hosszú csövű löveg (a Pz.Kpfw. V Panther harckocsi lövegének módosított változata) próbái és gyártása akadozott. Tekintettel azonban az egyre válságosabb hadi helyzetre - utasították a Vomagot, hogy mielőbb kezdje meg a jármű sorozatgyártását. A probléma áthidalása végett a páncélvadászt a 7,5 cm-es PaK 39 típusú löveg L/43-as („0” széria), később pedig az L/48-as kaliberhosszúságú változatával fegyverezték fel. A jármű, amelynek első példányai 1944 januárjában gördültek le a gyártósorról, a Jagdpanzer IV Ausf. F elnevezést és az Sd.Kfz. 162-es jelölést kapták.

A jármű páncélzata elmaradt ugyan a pályázati kiírásban szereplő 100 mm-es vastagságtól, ám ezt jól ellensúlyozza annak dőlésszöge és a jármű alacsony sziluettje, azaz a kis célfelület. A Jagdpanzer IV-es teljesítménye szinte teljesen megegyezett a StuG IV-esével, egyedül a páncélvédettség területén rendelkezett jobb mutatókkal. A („rövid-csövű”) Jagdpanzer IV-esből a gyártás leállításáig (1944. november) 769 darab épült a Vomag gyáraiban. A gyártás során számos módosítást végeztek a járművön. 1944. májusától sok egységnél elhagyták a lövegről a csőszájféket, mivel számos panasz érkezett, hogy az tüzelés után felveri a port, ami amellett, hogy elárulja harcjármű pozícióját, „elvakítja” a személyzetet is. A járműveket 1944 szeptemberéig zimmerit-tel is bevonták. Számos járművet elláttak kötény páncélzattal (Schürzen), hogy fokozzák védelmüket.

A járművel nagyon sok probléma volt. Műszakilag megbízhatatlannak bizonyult harckörülmények között, tervezési hiányosságok is mutatkoztak. 1944. június 6-án (az Overlord idején) a 12/1. SS-páncélvadászok azért nem tudtak megindulni, mert a lövegekkel nem lehetett célozni. A lefolytatott vizsgálat szerint vagy a célzóoptika tervezési hibája, vagy a löveg beszabályozása okozta ezt. Június 9-én tartott újabb lőgyakorlatukon csak a páncéltörő lőszerre tudták optimalizálni az irányzást, míg a repeszgránátok továbbra sem találtak célba. Végül július 6-ra sikerült a lövegeket beszabályozni, amiben segítséget jelentett, hogy aznap végre megérkeztek az egy hónapja megrendelt csőszájfékek.

Az L/70-es löveggel felfegyverzett változat fejlesztésébe a Vomag mellett bevonták az Alkett céget is. A két vállalat másként oldotta meg a nagyméretű, PaK 42 típusú löveg beépítését, ezért a két jármű felépítménye eltért egymástól (az Alkett vállalat típusa magasabbra sikeredett). A két járművet párhuzamosan kezdték gyártani 1944 augusztusában. Az új megnövelt tűzerejű páncélvadász a Panzer IV/70(A), illetve Panzer IV/70(V) típusjelzést és Sd.Kfz. 162/1-es jelölést kapta. A típusjelzésben szereplő A illetve V betűk a gyártóra utalnak (Alkett/Vomag). (Fontos megjegyezni, hogy a tévhittel ellentétben a páncélvadász hosszú-csövű változatára soha nem használták a Jagdpanzer IV-es jelölést).

Felépítése

A két gyártmány lényegében csak felépítményében különbözött. Az Alkett egy viszonylag magas, doboz-szerű felépítményt épített rá a módosítás nélküli Pz.Kpfw. IV alvázakra. Ezzel szemben a Vomag igyekezett a járművet minél alacsonyabbra tervezni - ezzel is fokozva a védelmét. (Panzer IV/70(V) magassága: 1850 mm, Panzer IV/70(A) magassága: 2350 mm). Az Alkett által tervezett és gyártott változat nagy méretének volt azonban egy előnye is: 90 lőszert tudott magával harcba vinni a Panzer IV/70(V) 55-60 lőszeres javadalmazásával szemben.

A Panzer IV/70 vadászpáncélosok mindkét változatához Pz.Kpfw. IV Ausf. H és J alvázakat használtak fel. A jármű fő fegyverzetét a középvonaltól 20 centiméterrel jobbra helyezték el és jobbra is, balra is 20°-os szögtartományban lehetett vele irányozni, függőleges irányzóképessége -5° – 15° volt.[3] Az ezen a szög tartományon kívül eső célpontok megsemmisítéséhez az egész járművet el kellett fordítani. Az L/70-es kaliberhosszúságú PaK 42 típusú löveg a szabvány PzGr. 39-es páncéltörő lövedéket 925 m/s sebességgel lőtte ki, ami 500 méteren 124, míg 1000 méteren 111 milliméter vastag homogén páncél átütésére volt képes 30 fokos becsapódási szög esetén. Ez a teljesítmény képessé tette valamennyi korabeli harckocsi megsemmisítésére. A Panzer IV/70 személyzete (minkét gyártmánynál) 4 főből állt: vezető, parancsnok, töltő és irányzó. Fegyverzetéhez 79 darab páncéltörő gránátot és 600 darab géppuskalőszert lehetett bemálházni.

Az első példányok a Panzer-Lehr Division páncélvadász osztályához kerültek, és első bevetésük 1944. márciusában, Magyarország megszállása alkalmával volt. Valódi harci bevetésére a Hermann Göring páncéloshadosztály kötelékében, Olaszországban került sor.

A gyártás folyamán számos kisebb-nagyobb módosítást végeztek a Panzer IV/70-esek kialakításán. 1944 szeptemberétől a láncvezető görgők számát négyről háromra csökkentették. A korai járműveket, amelyek 1944 szeptembere előtt készültek zimmerittel is bevonták. A vadászpáncélosok nagy részét ellátták kötény páncélzattal (Schürzen) vagy az azt helyettesítő dróthálóval. (A háború vége felé ez utóbbi, olcsóbb megoldás volt a jellemző.). Szintén szeptemberben vezették be az új kipufogó rendszert is. A hatalmas löveg és a vastag elülső páncélzat terhét nehezen viselték a Pz.Kpfw. IV alváz elülső görgői, ezért azokat gumiabroncsosról acélperemesre cserélték. (Panzer IV/70(V) esetében az első két görgőt, a Panzer IV/70(A) esetében pedig az első négyet).

1944 augusztusa és 1945 márciusa között összesen 278 Panzer IV/70(A), valamint 930 Panzer IV/70(V) épült. A Panzer IV/70 vadászpáncélosok gyártási üteme jóval elmaradt a tervezettől, amiért a szövetséges bombázások és az anyaghiány mellett Heinz Guderian, a páncélos fegyvernem főfelügyelője (General Inspector der Panzertruppen) volt okolható. Guderian teljesen elégedett volt a StuG III-asok páncélvadászként nyújtott teljesítményével, így felesleges pazarlásnak vélte, hogy erőforrásokat (alvázakat) vonjanak el a Wehrmacht páncélos erejének gerincét adó Pz.Kpfw. IV harckocsik gyártásától. Az új vadászpáncélos ebből, valamint a nehézkes mozgásából kifolyólag a „Guderian-kacsa” („Gudrian-Ente”) gúnynevet kapta. Születtek tervek a Jagdpanzer IV-es továbbfejlesztésére (pl: 8,8 cm-es PaK 43-as beépítésére), de ezek sohasem valósultak meg.

Alkalmazás

A Jagdpanzer IV-eseket rendszerint a páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok a páncélvadász zászlóaljaihoz (Panzerjäger Abteilung) osztották be 1944 márciusától kezdve. A típus első bevetésére Itáliában került sor a Herman Göring hadosztály kötelékében. A keleti fronton harcoló egységek közül először a 4. és az 5. páncéloshadosztályt szerelték fel ezekkel a járművekkel. Normandiában 1944 júniusában 62 (más források szerint csak 60) Jagdpanzer IV-es állt szolgálatban a Panzer Lehr, a Hitlerjugend, valamint a 9. páncéloshadosztály kötelékében. A rövidcsövű vadászpáncélos hatékony ideiglenes megoldásnak bizonyult a nagyobb tűzerejű változat szolgálatba állításáig. Harckocsi-vadász létére rohamlövegként a gyalogság támogatására is kiválóan megfelelt.

A Panzer IV/70(V) a nyugati fronton esett át tűzkeresztségen 1944 augusztusában, a 105. és 106. páncélos-dandár (Panzer Brigade) kötelékében harcolva. A Vomag által tervezett hosszú csövű vadász páncélosokat páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok a páncélvadász zászlóaljaihoz (Panzerjäger Abteilung), valamint önálló páncélvadász zászlóaljakhoz és páncélos-dandárok osztották be. A legnagyobb mértékű bevetésre az Ardennekben (1945) került sor, ahol a Panzer IV/70(V) mintegy 137 példánya harcolt. Sok más rohamlöveghez és vadászpáncéloshoz hasonlóan a Panzer IV/70(V) is alanyává vált annak a (hibás) gyakorlatnak, hogy a páncéloshadosztályok harckocsi veszteségeit torony nélküli harcjárművekkel pótolták.

A Panzer IV/70(A) 1944 szeptemberében került először a páncéloshadosztályokhoz, mint „szabvány harckocsi” a veszteségek pótlására. Szintén ezzel a típussal pótolták a rohamlöveg veszteségek egy részét is. A Panzer IV/70(A)-k nagy része a keleti fronton került bevetésre.

Egy 1945. április 10-én kelt leltár szerint a Panzer IV/70 285 példánya állt még mindig szolgálatban: 274 a keleti fronton, 8 Olaszországban és 3 a nyugati frontvonalon harcolt.

Összegezve a Jagdpanzer IV-es típus család (ide értve most a Panzer IV/70(A) és (V)-t) sikeres páncélvadásznak bizonyult. Döntött páncélzata és alacsony építése kiváló védelmet nyújtott számára, míg nagy teljesítményű lövege révén (különösen a Panzer IV/70 esetében) minden korabeli ellenfelével szemben felvehette a harcot. A típus legfőbb hátránya a torony hiányából adódó szűk irányzási tartomány. Ez azonban a háború vége felé nem okozott akkora problémát, lévén, hogy a Wehrmacht minden fronton védekezésre kényszerült, így hát a fenyegetés többnyire szemből érkezett.

Érdekesség, hogy a típus karrierje nem ért véget a II. világháború végeztével: 6 Jagdpanzer IV-es - más korabeli német hadfelszereléssel egyetemben - eljutott a Szíriai Hadsereghez, amely be is vetette azokat az arab-izraeli háborúk során.

Túlélő járművek

Jagdpanzer IV L/48 (0-széria): kiállítva Németországban, Münsterben a Deutsches Panzermuseum-ban. A jármű egy előszériás modell lekerekített elülső páncéllemezekkel. Előzőleg a franciaországig Saumur Musée des Blindés kiállítási tárgya volt.
Jagdpanzer IV L/48: kiállítva Németországban, Münsterben a Deutsches Panzermuseum-ban. Egy korai változat 60 mm-es páncélzattal. A járművet a koblenz-i WTS-től kölcsönzik, előzőleg az amerikai United States Army Ordnance Museum-hoz tartozott. 1960-ban került vissza Németországba.
Jadgpanzer IV L/48: kiállítva Franciaországban, Saumurban a Musée des Blindés-ben. Egy korai változat 60 mm-es páncélzattal.
Jadgpanzer IV L/48: kiállítva Svájcban a Thun Harckocsi Múzeumban. Egy kései változat 80 mm-es homlokpáncéllal.
Jagdpanzer IV L/48: jelenleg Bulgáriában egy katonai raktárban van. Ez egy nagyon korai L/48 típus, az egyetlen fennmaradt példány, amelynél a vezető géppuskájának helyét behegesztették. Korábban a bolgár határ védvonalának részét képezte. 2008 februárjában a Bolgár Védelmi Miniszter parancsba adta, hogy állítsák helyre a járművet, majd ajánlják fel egy bolgár múzeumnak, vagy adják el egy magángyűjtőnek.
Jagdpanzer IV L/70 (Vomag): kiállítva Bulgáriában, Szófiában a Hadtörténeti Nemzeti Múzeumban.
Jagdpanzer IV L/70 (Vomag): kiállítva Oroszországban a Kubinka Harckocsi Múzeumban.
Jagdpanzer IV L/70 (Vomag): kiállítva Amerikában, Aberdeenben a United States Army Ordnance Museum-ban.
Jagdpanzer IV L/70 (Vomag): kiállítva Amerikában, Kentucky Fort Knox Patton Museum-ban. Ez a jármű előzőleg a nagy-britanniai Shrivenham Tanulmányi Gyűjtemény részét képezte.

Jagdpanzer IV L/70 (Vomag): kiállítva a Kanadában, Ottawában a Kanadai Hadimúzeumban. Ez a jármű korábban a Forces Base/Area Support Unit Shilo-nál volt.

Jagdpanzer IV L/70 kései (Alkett): kiállítva Franciaországban, Saumurban a Musée des Blindés-ben. A járművet 1944-45 között a Szabad Francia erők használták. A járművön látható egy páncéltörő lövedék által okozott sérülés.

Típusváltozatok

Jagdpanzer IV - PaK 39 L/48 vagy KwK 40 L/48 7,5 cm-es löveggel felfegyverzett változat
Panzer IV/70(V) - PaK 42 L/70 7,5 cm-es löveggel felfegyverzett, a Vomag által gyártott változat
Panzer IV/70(A) - PaK 42 L/70 7,5 cm-es löveggel felfegyverzett, az Alkett által gyártott változat


Jagdtiger



A Panzerjäger Tiger Ausf. B Jagdtiger (Sd. Kfz. 186) egy német vadászpáncélos volt a II. világháborúban. Az 1944-es év végétől a háború végéig szolgált mindkét, a Nyugati és a Keleti fronton is. A Jagdtiger (Vadásztigris) a legnehezebb páncélozott harci jármű volt, amit bevetettek a II. világháború során.

Bár nagyon jól védett és fegyverzett volt, a gyakorlatban mechanikai problémáktól szenvedett, és a német egységeknél fellépő üzemanyaghiány a háború végén korlátozott használatát eredményezte.

Fejlesztés

A StuG III sikerével a páncélvadász feladatkörben, a hadsereg vezetése a náci Németországban úgy határozott, hogy a meglévő páncélozott harci járművek alvázait fogja használni a páncélvadászok alapjának, nehezebb lövegek és vastagabb páncél felhelyezésével. A német páncélvadászoknak nem volt tornyuk és ebből származóan képesek voltak nagyobb kaliberű lövegeket befogadni. A torony hiánya csökkentette a gyártási időt és az árat, kevesebb komplex összetevő volt szükséges a gyártáshoz.

1942 elején a Heereswaffenamt bejelentette igényét egy új nehéz rohamlövegre, amely a gyalogság támogatására és páncélelhárításra egyaránt alkalmas. 1942. május 8-án Adolf Hitler parancsára a 128 mm-es löveget inkább használják a pánzélvadász feladatkörre, mint a gyalogsági támogatásra. A lőgyakorlatokon a 128 mm-es löveg magas találati százalékot mutatott; csak úgy mint a kisebb kaliberű 88 mm-es és 105 mm-es lövegek tesztelésénél.

1943 elején döntést hoztak arról, hogy egy 128 mm-es ágyút helyezzenek egy Panther vagy Tiger I alvázra, így létrehozva egy nehéz rohamlöveget. A Panther alváz alkalmatlannak bizonyult, miután egy fa makettet készítettek a tervezetről. 1943. október 20-án egy másik fa makett készült a Jagdtiger-ről, amely egy Tiger II alvázon volt, ezt be is mutatták Hitlernek Kelet-Poroszországban. Végül a jármű alapjául a Pz.Kpfw. VI Ausf. B Tiger II harckocsi alvázának módosított változatát választották. A főfegyverzete pedig a 128 mm-es L/55 csőhosszúságú PaK 44 típusú páncéltörő ágyú lett. A PaK 44-es volt a második világháború legnehezebb páncéltörőlövege: tömege meghaladta a 10 tonnát! Hatalmas tömege következtében gyakorlatilag bevethetetlen volt, szükségszerűnek látszott hát az „önjárósítás”. (Egyszerű vontatott lövegként való alkalmazásának lehetetlenségét jól mutatja az a tény miszerint csupán 150 példány készült belőle - ebből 81-et a Vadásztigrisekbe építettek be). A PaK 44-es löveg páncéltörő képessége kiemelkedő volt: 100 méterről 189; 500 méterről 166; 1000 méterről pedig 143 milliméternyi páncélzatot tudott átütni harminc fokos becsapódási szög esetén. Nem létezett akkoriban olyan harckocsi, amelyet ne lett volna képes biztonságos távolságból kilőni.

A löveget egy rendkívül erősen páncélozott, doboz-szerű felépítményben helyezték el, amelyet a Tiger II harckocsi 400 milliméterrel meghosszabbított alvázára építettek rá. A Jagdtigert kétféle felfüggesztéssel és futómű-rendszerrel gyártották: míg a vadászpáncélosok egy része a Tiger II-eseken alkalmazott Henschel-féle átlapolt 800 mm átmérőjű görgőkön gurult, addig a másik része a Dr. Porsche által tervezett 700 mm átmérőjű görgőkön közlekedett. A Henschel-féle futómű mellett szólt viszonylag kis tömege (egy görgő „csupán” 200 kg), ugyanakkor komoly hátrányt jelentett a nehéz karbantarthatóság: egy belső görgő cseréje vagy tisztítása esetén legalább 3 másikat kellett eltávolítani ahhoz, hogy hozzáférjenek a problémás darabhoz. A Porsche-féle görgő-rendszert viszonylag könnyű volt karbantartani, mivel a görgők nem takarták egymást, viszont egyetlen görgő tömege majdnem fél tonnát nyomott. Dr. Porsche Jagdtigere 1,2 tonnával volt könnyebb a Henschel cég által tervezett vadászpáncélosnál, ugyanakkor a Henschel Vadásztigrisének gyártása olcsóbb volt és 450 munkaórával kevesebbet igényelt a Porsche-változatúhoz képest. Mivel a Birodalom végnapjait élte, igen fontos volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél több harcjármű minél olcsóbban készüljön, ezért az erőforrásokat a Henschel-változat gyártására koncentrálták.

A teljes legyártott mennyiség nagy részét a Henschel-változat alkotta: 88 Jagdtigerből 77 gurult átlapolt futógörgőkön. A Jagdtiger erőforrása a Maybach cég HL 230 P30 típusú 12 hengeres benzinmotorja volt. A motor 600 lóerős teljesítménye igencsak gyengének bizonyult a monstrum 70 tonnás tömegéhez képest: a jármű maximális sebessége műúton 34,6 km/h volt, de ezt a tempót is viszonylag rövid ideig tudta tartani. Az átlagos sebessége 20 km/h körül mozgott műúton, míg terepen ez az érték csupán 10 km/h volt. A nagy tömeg és az alacsony motor teljesítmény mellé irdatlan üzemanyag fogyasztás párosult (8-12 liter/kilométer!), ami a jármű hatótávolságát terepen 70; műúton 100 kilométerre korlátozta. Figyelembe véve páncélos csapnivaló mozgékonyságát, a háború végi általános üzemanyag-hiányt, a Jagdtiger komolyabb hadműveletekben való részvételre tökéletesen alkalmatlan volt. „Guruló bunkerként” azonban hatékony eszköznek bizonyult a védelmi harcok során.

A jármű személyzete hat főből állt: vezető, parancsnok, rádiós, irányzó és két töltő. Utóbbiból azért volt szükség kettőre, mivel a hatalmas PaK 44-es löveg osztott lőszert tüzelt, és így kívánták növelni a tűzsebességet, ami ily módon 4-5 lövést jelentett percenként. A jármű fegyverzetéhez hozzátartozott még egy beépített géppuska, amit egy gömbcsuklós szerkezetbe fogva a homlokpáncélzatba építettek. Szintén a jármű fegyverzetéhez tartozott a Nahverteidigungswaffe („közel-körzeti védelmi fegyver”). Ez valójában egy 360 fokban körbeforgatható, 50 fokban (fixen) döntött 92 milliméteres gránátvető volt, amelyet a torony tetőpáncélzatába építettek. Alapvető lőszere – amely az űrméretét is meghatározta – a Schnellnebelkerze 39 jelzésű ködgránát volt. Emellett egyszerű lőrésként használva a Wehrmachtnál rendszeresített rakétapisztolyt és annak lövedékeit is bevethették szükség esetén. Ilyen volt például a 2,6 cm Sprenggranatpatrone mit Zeitzünder Lp, amely egy 26 milliméteres, időzített gyújtóval ellátott repeszgránát volt. A 8-10 méteres hatótávolságú lövedéket a gyújtó egy másodperces késleltetés után indította be, így a gránát a földtől mintegy fél-két méteres magasságba robbant. Méretéből adódóan hatása jelentősen elmaradt egy hagyományos kézigránátétól. A repeszgránát mellett még világítórakétát és színes füstjelző lövedéket is ki lehetett lőni.

A Jagdtigerek sorozatgyártása 1944 júliusában kezdődött az ausztriai Nibelungenwerke gyáraiban. Mint ahogy az lenni szokott, a gyártás folyamán számos módosítást, fejlesztést hajtottak végre a járműveken a frontról érkezett visszajelzéseket figyelembe véve. A hatodik (Fgst.305006 alvázszámú) járműtől kezdve lövegtámaszokat szereltek a jármű elejére, hogy tehermentesítsék a lövegfelfüggesztést a hosszabb utazások során. Szintén ezen a járművön alkalmazták először az új lánctalpakat. A Fgst.305011 alvázszámú Jagdtiger kapott utoljára zimmerit borítást. 1944 novemberétől kezdve nem szerelték fel a húsztonnás emelőt a járművek farára és a jármű oldalán található négy pótlánctalp-tartót is hatra cserélték. 1945 februárjában kezdték a járművekre felszerelni a Pilzen-daru alkalmazását lehetővé tevő csatlakozókat. Ez a szerkezet a motor és a sebességváltómű cseréjét tette könnyebbé, ami a típus adottságaiból eredően elég gyakori művelet volt. Néhány nehéz páncélvadászt (Fgst.305020; Fgst.305058; Fgst.305083 alvázszámúakat bizonyosan, de valószínűleg többet is) elláttak egy légvédelmi géppuska állvánnyal, amelyet a hátsó motorháztetőre erősítettek. Gyakorlati alkalmazhatósága igen csak kétséges, hiszen aligha vállalkozott volna rá bárki is, hogy bármiféle fedezék nélkül fel vegye a harcot a Typhoonok és Thunderboltok gépágyú- és rakéta tűzével.

Négy járművet 1945 áprilisában 8,8 cm-es PaK 43-as löveggel fegyvereztek fel, mivel hiány mutatkozott a nehezebb löveg-felfüggesztőkből (löveg-bölcsőből). Noha a 8,8 cm-es PaK 43-as teljesítménye kétségkívül felülmúlta nehezebb PaK 44-esét, a megalomániás Führer volt az, aki ragaszkodott 12,8 cm-es lövegek alkalmazásához.

Harctéri alkalmazás

Az első egység, amelyet a Jagdtigerekkel fegyvereztek fel, a 653. nehéz páncélvadász-osztály (s.Pz.Jäg.Abt.653) volt. Az új páncélosokat az elveszett Elefantok pótlásaként kapták. A kiképzést követően 1944 szeptemberében kapták meg az új nehéz vadászpáncélosaikat. Ekkor az alakulat még rendelkezett a néhány Elefanttal, amelyek így az alakulat második századát alkották, míg az első századot teljes egészében átfegyverezték. Októberben az egységet a lengyelországi 17. Hadsereghez (17. Armee) vezényelték; ekkor kapott a harmadik század is néhány Jagdtigert. Az egység novemberben is csupán 12 Vadásztigrissel rendelkezett; a hónap végéig ez további hattal bővült. Az új járműveket az ardenneki offenzívában is be kívánták vetni, ezért decemberben 16 Jagdtigert irányítottak a térségbe. Mindazonáltal semmi bizonyíték arra, hogy ezek a páncélosok részt vettek volna a hadműveletben. Ennek legvalószínűbb oka a logisztikai problémák (üzemanyaghiány) valamint a rossz időjárási körülmények, melyek nem kedveztek a jármű amúgy is csapnivaló mozgékonyságának. A 16 vadászpáncélos végül is Nordwind hadműveletben került bevetésre a 17. SS-Panzer-Grenadier-Division részeként. 1945 januárjában a s.Pz.Jäg.Abt. 653 második századát is Jagdtigerekkel fegyverezték fel. A Nordwind hadművelet kezdetekor a s.Pz.Jäg.Abt. 653 még mindig úton volt a térségbe. Megérkezésüket követően bevetését a páncélvadász-osztály a 17. SS-Panzer-Grenadier-Division egységeivel vállvetve a Maginot-vonal erődítéseit támadta.Az első Jagdtiger itt került veszteséglistára 1945. január 9-én Bazooka találat következtében. A Vadásztigrisek bevethetősége igencsak alacsony volt az állandó meghibásodások következtében.

Számos meghibásodás vagy üzemanyaghiány miatt hátrahagyott Jagdtiger került többé-kevésbé érintetlenül a Szövetségesek kezére. Január közepén a harmadik század Jagdtigerjei még mindig a Maginot-vonalnál küzdöttek a XXXIX. Panzerkorps parancsnoksága alatt. Február elején a s.Pz.Jäg.Abt. 653 összesen 41 Jagdtigerrel rendelkezett, amelyből 19 volt javítás alatt és 22 volt bevethető állapotban. Február 18-án a hagenaui erdőségbe rendelték, ahol különös feladatot kapott: önjáró tüzérségként Vadásztigriseivel közvetett (!) tűztámogatást kellett biztosítania mintegy 20 km-es távolságra. Február második felét a Vadásztigrisek szétszórtan, álcázott lövegállásokban töltötték a Szövetségesek támadását várva.

Március elején a s.Pz.Jäg.Abt. 653-at teljesen feltöltötték, és március 11-ére elérte harcértékének maximumát – készen állt a harcra. 1945. március 15-én a Szövetségesek erőteljes légi- és tüzérségi előkészítés után támadást intéztek a német vonalak ellen. A támadás kivédésére a s.Pz.Jäg.Abt. 653-at ellentámadás végrehajtására vezényelték. A Jagdtigerek hatalmas pusztítást vittek végbe az ellenség soraiban, miközben ők maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. A csata végén 21 nehéz páncélvadászt kellett visszavontatni a saját vonalak mögé. A hónap végén bebizonyosodott, hogy a 12,8 cm PaK 44-es képes a Szövetségesek páncélosait 4000 méternél is nagyobb távolságról megsemmisíteni. A Vadásztigriseknek egész Sherman-oszlopokat sikerült kilőni, amíg azok pánikszerűen kerestek menekülést. De miután P-47 Thunderbolt vadászbombázók tűntek fel az égen, a vadászpáncélosok kénytelenek voltak visszavonulni. A repülőgépek 5 vadászpáncélost kilőttek, ebből 4 teljesen megsemmisült. Az alakulatot (s.Pz.Jäg.Abt. 653) kivonták a frontvonalból a további veszteségek elkerülése végett. Az osztály harcolva vonult vissza miközben további veszteségeket szenvedett. Neustadt közelében a három Jagdtiger veszteség nélkül kilőtt huszonöt (!) M10 páncélvadászt és Sherman harckocsit.

Április 1-re már csak 24 Jagdtigere maradt az osztálynak. Kilenc nappal később már csak 17, április 26-án pedig már csak egyetlen bevethető páncélvadásszal rendelkezett a s.Pz.Jäg.Abt. 653, illetve további 14 várt javításra. Májusban az osztály Ausztriába vonul vissza, hogy elérje a Nibelungenwerke gyárat. A visszavonulás során 10 Jagdtigert kénytelenek felrobbantani meghibásodások miatt. A gyár terültére érkezve 8, a gyártósoron várakozó Vadásztigrist robbantanak fel, mivel azok nem rendelkeztek semmiféle optikai eszközzel – bevethetetlenek voltak. A s.Pz.Jäg.Abt. 653 megmaradt Jagdtigerei a gyár környékén tüzelőállást felvéve védelmezték „szülőházukat” a háború utolsó napjaiban. Az osztály május 7-én adja meg magát.

A másik Jagdtigerekkel harcoló alakulat a s.Pz.Jäg.Abt. 512 volt. Ez az osztály nem rendelkezett annyi páncélvadásszal, mint a 653-as, és a róla szóló források is sokkal ködösebbek, de mindenképpen megérdemli, hogy szó essék róla. A s.Pz.Jäg.Abt. 512 története 1945 januárjában kezdődött, de az első páncélosok csak februárban érkeztek meg. Az első 5 Jagdtiger csak január 30-án került az egység állományába. Ezt követően folyamatosan érkeztek a vadászpáncélosok az alakulathoz, azonban a gyártás akadozása miatt (1945 januárjában 10, februárban 13, márciusban 3, áprilisban 7, májusban csupán 4 Jagdtiger készült) sosem tudták teljesen feltölteni. A hiányzó járműveket jobb híján StuG III Ausf. G és Pz.Kpfw. IV páncélosokkal pótolták.

Februárban az alakulathoz újabb 6 nehéz vadászpáncélos érkezett. Márciusban még mindig csak az első század volt bevethető állapotban, a második ill. a harmadik kiképzés alatt állt. A s.Pz.Jäg.Abt. 512 legénysége nagyrészt harckocsi nélkül maradt harckocsizókból állt, akik igencsak kellemetlenül érezték magukat a torony nélküli, nehezen mozgó monstrumban ülve. A nehézségek és a háború nyilvánvalóan közelgő vége igen rossz hatással volt a Jagdtigerek személyzetére. 1945 márciusában 2 nehéz vadászpáncélost vesztettek azért, mert a személyzet pánikba esett és elmenekült. Március folyamán az egységnek számos lehetősége lett volna a harcra, azonban a gyenge morál, és a páncélosok alacsony száma miatt nem erőltették az ütközeteket.

Az „üss és fuss” taktikát alkalmazva azért értek el sikereket is. A hónap során 2 Shermant kilőttek, miközben 4 Jagdtigert vesztettek műszaki okokból. Március végén az egység 4 StuG III Ausf. G-t és 4 Pz.Kpfw. IV-est kapott veszteségeinek pótlására. Ezt követően Model tábornok támogatására Unna térségébe vezényelték az egységet mind a 3 századával együtt. A harmadik század Paderborn térségében sikeresen feltartóztatta a Szövetségeseket egy időre, azonban nem sokkal később felmorzsolódtak. A Jagdtigereken kívül mindkét s.Pz.Jäg.Abt. rendelkezett Bergepanther-ekkel, Sd.Kfz. 9-es vontatókkal, Flakpanzer-ekkel, lövegekkel, teherautókkal.

A Jagdtiger kétségkívül egy hatásos védekező fegyver volt, amely elrettentette ellenfeleit. Mindezek ellenére ez erőforrások elfecsérlését jelentette, amiből sokkal nagyobb mennyiségű és hatékonyabb fegyverzetet lehetett volna előállítani (pl. Tiger II; Jagdpanther). A rendkívül alacsony legyártott mennyiség miatt gyakorlatilag semmilyen befolyással nem voltak a háború kimenetelére. A kiemelkedő tűzerő és páncélvédettség nyújtotta előnyöket nagymértékben rontotta a csapnivaló mozgékonyság és a megbízhatatlanság - a Jagdtigerek veszteségeinek jelentős részét a műszaki meghibásodások okozták. A háborút mindössze 3 Jagdtiger élte túl, ezek az Egyesült Királyságban (Bovington), az Egyesült Államokban (Aberdeen) és Oroszországban (Kubinka) találhatók.

Április folyamán az egység heves harcokban vett részt. Április 9-én az első század négy Panzerjäger Tiger Ausf. B-je, négy StuG III Ausf. G-je és három Pz.Kpfw. IV-ese beásott, álcázott állásaikból rajtaütöttek egy Szövetséges járműoszlopon. Sikeresen megsemmisítettek 11 harckocsit és mintegy 30 páncélozatlan járművet. Némelyik harckocsit 4000 méterről érte a halálos találat. A páncélvadász-osztály első százada mindössze egy Jagdtigert vesztett az akció során egy P-47-es vadászbombázónak köszönhetően. A század még 5 Sherman harckocsit lőtt ki, mielőtt Iserlohnban letette a fegyvert. A második század április 15-én, harc nélkül letette a fegyvert iserlohni Schiller téren.


Marder I

 

A Marder I-es (SdKfz 135) a náci Németország hadseregének páncélvadász harcjárműve volt, a második világháborúban. A jármű alapja a francia hadseregben rendszeresített és a németek által zsákmányolt Tracteur Blinde (Lorraine) 37L harcjármű volt. Franciaország lerohanása után a németek több mint háromszázat zsákmányoltak.

A Marder I-est 1942 májusában fejlesztették ki a Lorraine alvázán, amelyre a 7,5 cm-es PaK 40 löveget helyezték. Az eredeti küzdőtér felépítményét eltávolították, majd a löveget az alvázra rögzítették. A löveg köré egy új, nyitott tetejű küzdőteret építettek, hogy a kezelőszemélyzetet megvédjék az ellenséges kézifegyverek tüzétől.1942 júliusa és augusztusa között a Marder I-esek a Lorraine alvázára épültek. Néhány más típusú francia és lengyel harckocsit is felhasználtak a Marder I gyártása folyamán, mint például a Hotchkiss H39 és FCM 36 harckocsikat, de ezek csak kis számban készültek.

A Marder I páncélvadászt 1942-től vetették be a keleti fronton

Általános tulajdonságok

Személyzet 4 fő
Hosszúság 5,38 m
Szélesség 1,88 m
Magasság 2,00 m
Tömeg 8,2 tonna

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat 12 mm
Elsődleges fegyverzet 7,5 cm-es PaK 40páncéltörő löveg
Műszaki adatok
Motor Delahaye 103 TT
Sebesség 38 km/h
Hatótávolság 150 km


Marder II

A Marder II-es (SdKfz 131) a náci Németország hadseregének páncélvadász harcjárműve volt, a második világháborúban. A jármű a német gyártású PzKpfw II-es harckocsi alvázának és a német gyártmányú 75 mm-es PaK páncéltörő ágyú PaK40/2 változatának kombinációja. A Marder II egészen 1944-ig gyártották.

Alkalmazás

A Marder II-ket széles körben alkalmazták a hadjáratokban, alacsony felépítésű és jól manőverező harcjárműnek bizonyult, melynek lövege képes volt szinte az összes szövetséges harckocsi leküzdésére, kivéve például a ISZ–2-t. A páncélvadász javadalomként 37 gránátot és 600 géppuska lőszert szállított ,melyek rekeszei a motorházetőn kaptak helyet. A jármű gyártása 1944-ben véget ért, de folyamatos fejlesztése a háború végéig tartott.

Általános tulajdonságok

Személyzet 3 vagy 4 fő
Hosszúság 6,63 m
Szélesség 2,28 m
Magasság 2,2 m
Tömeg 11 tonna

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat 5 - 35 mm
Elsődleges fegyverzet 75 mm-es PaK 40/2 páncéltörő ágyú
Másodlagos fegyverzet MG 34 vagy MG 42 géppuska

Műszaki adatok

Motor Maybach HL 62 vízhűtéses hathengeres benzinmotor
Teljesítmény 140 Le
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,96 Le/tonna
Hatótávolság 190 km


Marder III


A Marder III-es (SdKfz 138) a náci Németország hadseregének páncélvadász harcjárműve volt, a második világháborúban. A harcjármű alapja a Skoda TNHP-S harckocsi. A Mardel III gyártása 1944 májusában fejeződött be, összesen 799 darabot gyártottak belőle.

Alkalmazás

A Marder III-t széles körben alkalmazták Észak-Afrikában és a Szovjetunió elleni hadjáratban. Erős 75 mm-es PaK páncéltörő lövege a legtöbb szövetséges páncélozott jármű leküzdésére alkalmas volt.

Általános tulajdonságok

Személyzet 4 fő
Hosszúság 4,68 m
Szélesség 2,35 m
Magasság 2,48 m
Tömeg 11 tonna

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat 11-25 mm
Elsődleges fegyverzet 75 mm-es PaK páncéltörő ágyú
Műszaki adatok
Motor Praga AC vízhűtéses benzinmotor
Teljesítmény 150 Le
Sebesség 42 km/h
Hatótávolság 140 km

Möbelwagen

A 3,7 cm-es Flugzeugabwehrkanone auf Fahrgestell Panzerkampfwagen IV (Sf) (SD.Kfz. 161/3), becenevén Möbelwagen, azaz Bútorszállító, egy önjáró légvédelmi löveg volt, melyet a Panzer IV-es alvázára építettek. A német Wehrmacht használta a II. világháború európai színterein.
Az új jármű alapjául a már jól bevált Pz.Kpfw. IV-es alváz szolgált. A Pz.Kpfw. IV-es alvázára egy 2 cm-es, négy csövű Flakvierling 38 légvédelmi löveget építettek. A magas, dobozszerű küzdőtere miatt a jármű a Möbelwagen nevet kapta, ami szó szerint „bútorszállító kocsit” jelent. Mivel azonban a 2 cm-es löveg nem bizonyult elég hatékonynak ezért csak a széria első 46 járművét fegyverezték fel vele. A hatékonysága növelése érdekében a széria azt követő tagjait egy 3,7 cm FlaK 43 löveggel szerelték fel. A közhiedelemmel ellentétben erre a típusra már nem alkalmazták a Möbelwagen elnevezést, noha gyakorlatilag csak a főfegyverzetükben különböztek egymástól. A Deutsche-Eisenwerke és BMM gyáraiban összesen 240 ilyen páncélos készült. Az új tervezet a Flakpanzer IV nevet kapta, és az első sorozatgyártott példányokat 1944 áprilisában állították hadrendbe a nyugati fronton.

Möbelwagen.jpg
Flakpanzer IV Möbelwagen.

A Möbelwagent a keleti fronton megsérült és a gyárba javításra visszaküldött Panzer IV közepes harckocsik alvázára építették. Nyitott tetejű felépítményt helyeztek a járműre, amelybe szerelték a löveget. Eköré helyezték a négy 20 mm vastag páncéllemezt. Ezeknek két fő működési pozíciójuk volt: le lehetett hajtani őket, hogy a löveget 360°-ban elforgathassák, illetve lehetővé léve ezzel a vízszintes vagy kis magasságú célokra való tüzelést; vagy félig zárt állapotban, összecsavarozva, kissé nyitva is lehettek. Ebben a pozícióban a löveget teljesen körbe lehetett forgatni, de csak légi célokra lehetett tüzelni vele. Habár pozíciótól függetlenül a személyzet rendkívül sebezhető volt. A teljesen zárt állapotot csak menet közben használták, mikor a páncéllemezek némi védelmet nyújtottak a személyzet számára lőfegyverek és repeszek ellen.
Noha a Möbelwageneket csak ideiglenes megoldásnak szánták, a járműveket a nyugati fronton harckoló Panzer Division-ok légvédelmi szakaszaiba osztották, ahol kitűnő teljesítményt nyújtottak. Ennek ellenére kevesebb, mint 300 darabot gyártottak, majd az első igazi Flakpanzerek követték, mint a Wirbelwind, Ostwind és a Kugelblitz, melyek páncélvédelmet nyújtottak a személyzetnek és tornyuk teljesen körbeforgatható volt légi és földi célpontokra való tüzelés közben egyaránt.

Általános tulajdonságok

Személyzet 6 fő
Hosszúság 5,92 m
Szélesség 2,95 m
Magasság 2,73 m
Tömeg 24 t

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat 10-80 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db 3,7 cm FlaK 43 L/89 416 darab tölténnyel
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm MG34 600 darab tölténnyel
Műszaki adatok
Motor 12 hengeres Maybach HL 120 TRM
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 38 km/h
Fajlagos teljesítmény 300 LE
Hatótávolság 200 km


Nashorn

A Nashorn tankelhárító a Harmadik Birodalom sikeres páncélvadásza, mely bármely szövetséges páncélossal fel tudta venni a versenyt.

Alkalmazása

Mintegy 494 Nashornt szállítottak le 1943 februárja és 1945 márciusa között. Az önálló nehéz-páncéltörő alakulatoknál rendszeresítették, melyeket a hadseregek és hadteste támogatására állítottak fel. Ily módon hatékony páncélvadászosztagokat szerveztek belőlük, különösen a keleti fronton, ahol a szovjet T-34-ek százait lőtték ki. Az első Wehrmacht alakulat, amelyet Nashorn tankelhárító lövegekel láttak el, a 655. nehézpáncéltörő hadosztály a keleti fronton, 1943 nyarán. Összesen még öt másik nehézpáncélvadász-egységet alakítottak, melyek szolgálatba álltak Olaszországban, a nyugati fronton és a Szovjetunióban is.

Általános tulajdonságok

Személyzet 4 fő
Hosszúság 8,44 m
Szélesség 2,86 m
Magasság 2,65 m
Tömeg 24,436 t

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat alváz 20-30 mm, felépítményen 10 mm
Elsődleges fegyverzet 8,8 cm-es Pak 43 L/71 páncéltörő löveg
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Műszaki adatok
Motor
Maybach HL120TRM
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Hatótávolság 190 km

 


Ostwind
Ostwind.jpg

A Flakpanzer IV "Ostwind" egy önjáró légvédelmi löveg volt, mely a Panzer IV tankon alapult. 1944-ben fejlesztették ki, a korábbi Wirbelwind önjáró légvédelmi löveg utódjának.

Fejlesztés

A Panzer IV-es lövegtornyát eltávolították és egy nyitott tetejű, hatszögletű toronnyal helyettesítették, amelybe egy 37 mm-es FlaK 43-as löveget helyeztek. A jámrű feladatköre összefoglalva az volt, hogy egy olyan légvédelmi fegyver legyen, amely rendelkezik egy gyors tüzelési sebességű löveggel, ami hatásos a könnyű járművek és a kisebb erődítmények ellen. Egy zárt tetejű típus jobb lett volna, de ez nem volt lehetséges a fegyver nagy füstképzése miatt. A jármű gyártását a Duisburg-i Deutsche Eisenwerke vállalat végezte.

Az Ostwind fő pozitívuma a Wirbelwindhez képest a megnövelt lőtávolság volt. Valamivel jobb páncélozottsága volt a toronynak és volt egy pótlólagos MG34-es géppuskája is.

A Flakpanzer fejlesztésének következő lépcsőjét az elődeinél (Möbelwagen, Wirbelwind) erősebb 37 mm-es FlaK 43-as löveggel szerelt Ostwind (Keleti szél) jelentette. Az Ostwind első példányait 1944 márciusában állították hadrendbe. A 160 lövés/perc tűzgyorsaságú löveget a Wirbelwindhez hasonlóan egy 360 fokban körbeforgatható, felül nyitott toronyban helyezték el. Mind a Wirbelwind, mind az Ostwind sikeres típusnak bizonyult, de nem csak légi, hanem földi célpontok ellen is hatásos volt, különösen az ellenséges gyalogság ellen.

Hozzávetőleg 45 darab készült ebből a járműből.

Általános tulajdonságok

Személyzet 5 fő
Hosszúság 5,92 m
Szélesség 2,95 m
Magasság 3,00 m
Tömeg 25 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 10-80 mm
Elsődleges fegyverzet 1 db 3,7 cm FlaK 43 L/89 1000 tölténnyel
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm MG34 1350 tölténnyel

Műszaki adatok

Motor 12 hengeres Maybach HL 120 TRM
Teljesítmény 300 LE
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 38 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,5 LE/t
Hatótávolság 200 km


Panzerjäger 10,5 Dickermax
Pz-IV Sfl K18.svg

A Panzerjäger 10,5 cm Dickermax (kövér Max) vagy Selbstfahrlafette IV A a második világháború egyik harcjárműve, az önjáró páncéltörő lövegek kategóriájába tartozik. Összesen két prototípusa készült el. Első bevetésük a Panzerjäger Abteilung 521 kötelékében a Szikla-hadműveletben volt, majd mindkettőt a keleti frontra vezényelték a Barbarossa hadműveletben, a 3. Panzer Division állományába. Egyikük lőszerkészlete felrobbant és az oroszok elfogták. Másikuk 1941 októberében felújításra visszakerült a gyárba, további sorsa ismeretlen. Bevetéseit a szovjet KV–1, KV–2 és T–34 harckocsik ellen teljesítette. Sorozatgyártására nem került sor.

A főfegyverzetnek tekintélyes páncéltörő képessége volt: 2000 méteren 120 mm, 500 méteren 180 mm páncélt volt képes átütni, 30°-os becsapódási szög esetén. Irányzásra csak 8°-os szögön belül volt képes. Az ágyút a Panzerkampfwagen IV harckocsi alvázára szerelték nyitott felépítménnyel, ugyanazzal a motorral, futóművel és erőátviteli művel. Közelharcra a személyzet kézifegyverein kívül egy darab MG34-es géppuska szolgált.

A főfegyverzet alkalmassá tette a páncélvadász szerepkör betöltésére, így a bunkerek elleni harc helyett az ellenséges harckocsik ellen vetették be. Egy 1941. július 26-i jelentés számol be a harci tapasztalatokról, amelynek következtetése, hogy a jármű nem elég fordulékony, így sokszor mutat jó célpontot az ellenségnek a gyenge páncélzatú oldalát szabadon hagyva, ráadásul így nehézkes a célzás. A főfegyverzet hatékony akár közvetlen harckocsi elleni harcban, akár a gyalogság támogatása közben. Ugyanakkor nagy porfelhőt ver fel, ezért két lövés között nagy szünetet kell tartani. Műszakilag megbízhatatlannak ítélték, mind a motor, mind az erőátvitel, sőt a fékek is túlterheltek voltak. Ez a jelentés vezetett végül a Nashorn kialakítására, amelyben a kisebb tömegű 8,8 cm-es löveget helyezték el a problémák orvoslására.

Egyéb adatok

gyártó: Krupp
teljes hossz: 7,52 méter (löveggel)
lőszerjavadalmazás: 25 darab 10,5 cm-es lőszer
üzemanyagtartály: 450 liter
gyártott darabszám: 2 prototípus
felépítmény: 90 mm
frontpáncélzat és lövegfedezék: 50 mm
oldal- és hátsó páncélzat: 20 mm
alsó páncélzat: 20 mm
PzGr tömege: 15,6 kg
csőtorkolati sebesség: 805 m/s

Általános tulajdonságok

Személyzet
5 fő
Hosszúság
5,80 m
Szélesség
2,84 m
Magasság
3,25 m
Tömeg
25 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat
12-90 mm
Elsődleges fegyverzet
10,5 cm (L/51) K18 löveg
Másodlagos fegyverzet
1 db MG34 7,92 GPU

Műszaki adatok

Motor
Maybach HL66P vagy Maybach HL120 TRM
hat hengeres, soros, vízhűtéses
Teljesítmény
180/300 LE
Felfüggesztés
mint a Pz IV
Sebesség
40 km/h
Hatótávolság
170/200 km



Panzerjäger 12,8 Selbstfahrlafette
Vk3001.png

A Panzerjäger 12,8cm Selbstfahrlafette (vagy Stubborn/Sturer Emil) az önjáró páncéltörő lövegek kategóriájába tartozik. Összesen két prototípusa készült el, amelyeket Max és Moritz névre kereszteltek, egy akkoriban népszerű képregény figurái után. Mindkettőt a keleti frontra vezényelték, Max még 1942-ben, Oroszországban eltűnt, Moritz 1943 januárjáig a 2. Panzer Division állományába tartozott. Ekkor Sztálingrádnál épségben fogságba esett, eddigre 22 győzelmi gyűrűt festettek a lövegcsőre. Ma a kubinkai harckocsimúzeumban látható.

Tervezési sorozatszáma Vk-3001 (H).

A Dickermax bevált, de még problémákkal küzdő konstrukcióját 1941-ben kezdték áttervezni, továbbfejlesztették egy még hatékonyabb löveggel, amely eredetileg a Tigris harckocsi lövege lett volna. L/61 űrmérethosszú PaK40 12,8 cm-es lövege a FlaK40 légvédelmi ágyú átalakított változata, amely éppen 1941-től állt rendszerbe. Ugyanezt a löveget kapta később a Jagdtiger is, bár kicsit másképp átalakítva (12,8 cm-es KwK44). Ennek teljesítménye 2000 méteren 148 mm, 1000 méteren 167 mm és 500 méteren 178 mm-es páncéllemez megsemmisítése volt 30°-os becsapódás esetén. A fegyver tömege önmagában 7 tonna volt.

A Dickermaxtól a felépítmény elhelyezésében is különbséget mutat: a 12,8 cm-es löveghez egészen hátra kellett tenni a küzdőteret. A löveg súlypontját a jármű súlypontja fölé, vagy annak közelébe kellett helyezni, különben orrnehézzé válik, ráadásul bólintásnál a lövegcső a földbe fúródhatott volna. Az alváz alapjában a Pz IV-es harckocsi alváza, de átalakításai megegyeznek a Tigris harckocsi tervezéséhez készített Vk-3001 (H) nehézharckocsi-prototípussal. Meghosszabbították, a lánchajtó-kerék és a visszafordító-fogaskerék is jóval nagyobb távolságra van a legközelebbi futógörgőhöz képest, mint az a Pz IV futóművén látható. Ez is a hosszú löveg elhelyezését és a súlypont helyes kialakítását célozta.

Az öt fős személyzet a harckocsikhoz hasonlóan a járműparancsnok, a lövegkezelő/tüzér, a töltőkezelő, a járművezető és a rádiós volt.

A járműtípus rövid életének oka az, hogy a nyitott küzdőterű, a harckocsikhoz képest viszonylag gyengén páncélozott páncélvadászok ideje éppen 1942-ben véglegesen lejárt. A németek elveszítették légi fölényüket – legalábbis a vadászgépek tekintetében –, ezért az ellenséges bombázók és vadászok akadály nélkül támadhatták a felülről védtelen legénységet. A Pz IV harckocsi alvázára épített következő páncélvadász-generáció mutatja a váltást: a Jagdpanzer (Panzerjäger) IV már teljesen zárt felépítményű és mindenhol erősebb páncélzatú, melynek kompromisszumaként már kizárólag csak 75 mm-es löveggel szerelhették fel. A nyitott küzdőterű páncélvadászok közül egyedül a Nashorn vált be igazán, amelyet a Stubborn Emil testvértípusa, a Dickermax alapján terveztek a Pz IV-es alvázra és 8,8 cm-es löveggel. A Stubborn Emil sorozatgyártását nem kezdték meg, a harci tapasztalatok alapján nem is tervezték rendszerbe állítását.

Egyéb adatok

gyártó: Henschel/Rheinmetall
lőszerjavadalmazás: 18 darab 12,8 cm-es lőszer
teljes hossz: 9,7 méter (löveggel együtt)
üzemanyagtartály: 450 liter
gyártott darabszám: 2, Max és Moritz
frontpáncélzat: 50 mm
oldal- és hátsó páncélzat: 30 mm
alsó páncélzat: 15 mm

Általános tulajdonságok

Személyzet 5 fő
Hosszúság 9,7 m
Szélesség 3,16 m
Magasság 2,7 m
Tömeg 35 tonna

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat 10-50 mm
Elsődleges fegyverzet 12,8 cm (L/61) PaK40 löveg
Másodlagos fegyverzet 1 db MG34 7,92 GPU
Műszaki adatok
Motor Maybach HL116S
hathengeres, soros, vízhűtéses
Teljesítmény 300 LE
Felfüggesztés mint a Pz IV
Sebesség 25 km/h
Hatótávolság 200 km


Panzerjäger I

A Panzerjäger I-es (SdKfz 101) Németország hadseregének az első páncélvadász harcjárműve volt, 1941-től egészen 1944 közepéig teljesített szolgálatot. A jármű a német gyártású PzKpfw I-es harckocsi alvázának és a cseh 47 mm-es páncéltörő ágyúnak a kombinációja

A Panzerkampfwagen I könnyű harckocsit 1933-es elkészülésekor kiképző feladatokra szánták. A második világháború kitörését követően az égető harckocsihiány szükségessé tette a változat harci alkalmazását. De mivel a típus semmilyen szempontból nem felelt meg a követelményeknek, 1941-ben kivonták a szolgálatból. Az így felszabaduló nagyszámú harckocsi-alvázat pazarlás lett volna kiselejtezni, tehát megpróbáltak alternatív felhasználási módokat keresni a jármű számára. Ennek eredményeképpen számos olyan jármű született, mint például a Bison I, Flakpanzer I és a Panzerjäger I.

A Panzerjäger I-es volt a Wehrmacht első páncélvadásza, amelyet számos más típus követett. A jármű első példánya 1940 márciusában készült el a berlini Alkett cég gyárában. Később a Daimler-Benz és a Skoda cégek is bekapcsolódtak az előállításába. A gyártás 1941 februári leállításáig 202 darab Panzerkampfwagen I-et alakítottak át oly módon, hogy a torony helyére egy 47 mm-es pak 36(t) löveget szereltek, amit 15 mm-es lövegpajzzsal is elláttak. Néhány példányt a csehszlovák lövegek elfogyását követően 37 mm-es PaK 35/36-os löveggel szereltek fel.

A Panzerjäger I harckocsikat a Wehrmacht különböző önálló páncélvadász zászlóaljaihoz osztották be. szinte valamennyi hadszíntéren megfordult, franciaország lerohanásától kezdve Észak-Afrikán át a Szovjetunió elleni hadjáratig. Összességében viszont a típus sikertelennek mondható, ennek elsősorban a gyenge páncélvédettsége és csekély tűzereje az oka. A páncélvadászok új generációjának megjelenésével folyamatosan kivonták a frontszolgálatból, de a megszállt területeken továbbra is alkalmas volt rendvédelmi feladatok ellátására.

Általános tulajdonságok

Személyzet 3 fő
Hosszúság 6,4 m
Szélesség 2,06 m
Magasság 2,25 m
Tömeg 6,4 tonna

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat 13-15 mm
Elsődleges fegyverzet 47 mm-es PaK 36(t) páncéltörő ágyú
Műszaki adatok
Motor Maybach NL38TR vízhűtéses, hathengeres benzinmotor
Teljesítmény 100 LE
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 11.7 LE/tonna
Hatótávolság 140 km


Semovente 47/32
32-Aberdeen.0002h2zx.jpg

A Semovente L.40 da 47/32 egy olasz önjáró löveg volt, melyet a második világháború alatt gyártottak és használtak. Egy Cannone da 47/32 M35 löveg Fiat L6/40 könnyűharckocsi alvázára való felhelyezésével alkották meg a járművet, melynek nyitott teteje, és doboz-szerű felépítménye volt. Néhányat parancsnoki harckocsinak építettek rádió beszerelésével a főlöveg helyére. Egy 8 mm-es géppuskát álcáztak 4,7 cm-es lövegnek, hogy úgy nézzenek ki, mint az átlagos Semovente 47/32 önjáró lövegek. Nagyjából 300 jármű készült 1941-től. A Semovente 47/32 volt a leggyakoribb nehézfegyverzetű olasz páncélos a keleti fronton.

1943 szeptemberében, az olasz fegyverszünet után, a német hadsereg elkobozta az összes Semovente 47/32 önjáró löveget, majd saját szolgálatába állította. Néhányat ezek közül a horvát bábállamnak juttattak.

Történet

A második világháború alatt az olaszok taktikai gondolkodásuk alapját képezték a páncélvadász járművek, melyeket az 1930-as évek végén terveztek. Abban az időben gyártottak egy érdekes tervezetet, melyet Semovente L.3 da 47/32 névvel jelöltek, fő fegyverzetéül pedig a Böhler 4,7 cm-es páncéltörő lövegét választották, amely 32 kaliber hosszú volt. A 47/32 lövegét egy nyitott, kicsi és alacsony alvázra helyezték, amely az L3 kisharckocsin alapult. Két főnyi személyzet befogadására volt alkalmas. Ez a korai tervezet nem volt épp sikeres, mivel a személyzet nem kapott páncélvédelmet, így csak csekély érdeklődést mutattak iránta. Mikor Olaszország 1940-ben belépett a háborúba, hamar rájöttek, hogy a sokat dicsért páncélos haderejük alulfegyverzett és alulpáncélozott volt. Ez különösen a könnyű harckocsijaikra volt igaz, amelyek fejlesztésébe az olasz kincstár jelentős mértékben befektetett, főle az L6-os szériába, amely alapjában véve alulpáncélozott volt, és csak egy rövid csövű 3,7 cm-es löveggel rendelkezett, melynek páncélátütő képessége korlátozott volt.

A fő harci változat, az L6/40 Észak-Afrikában hamar bebizonyította, hogy a brit páncélosok ellen vajmi keveset ér. Ezután nem sokkal a Fiat–SPA és az Ansaldo összefogott, hogy a jármű alvázát egy páncélvadász alapjául használja.

Az új járműhöz használt löveg az erőteljes 4,7 cm-es licenc alapján gyártott osztrák Böhler többfunkciós páncéltörő/gyalogsági támogató löveg volt, egyike kora legütőképesebb páncéltörő lövegének. Az új Semovente L.40 da 47/32 páncéloson egy doboz-szerű felépítménybe szerelték a löveget, melyet közvetlenül a könnyű harckocsi alvázára építettek. Míg ez az egyszerű rendszer elég jól működött, addig a felépítmény lemezoldalait nem döntötték meg, amely megoldás megnövelte volna a páncélvédettséget. Habár több volt a semminél, így 1942-ben egyenesen szolgálatba is állították. Nagyjából 300 jármű készült, harchelyzetben képes volt felvenni a versenyt a könnyebb brit páncélosokkal az észak-afrikai hadszíntereken. A lőszerjavadalmazás 70 darab gránát volt.

Míg az olaszok 1943-ban megadták magukat a szövetségeseknek, a németek gyorsan elkoboztak annyi olasz páncélozott járművet és felszerelést, amennyit csak tudtak. A Semovente L.40 da 47/32 ezek között volt és gyorsan igénybe is vették az Olaszországban harcoló német csapatok.

Több Semovente L.40 páncélosról eltávolították a főlöveget, majd mobil parancsnoki harcálláspontként használták, a fő löveget pedig egy 8 mm-es Breda modello 38 géppuskával helyettesítették.

Általános tulajdonságok

Személyzet 3 fő
Hosszúság 3,78 m
Szélesség 1,92 m
Magasság 1,63 m
Tömeg 6,4 tonna

Páncélzat és fegyverzet

Páncélzat Homlok: 30 mm
Elsődleges fegyverzet 47 mm Cannone da 47/32 M35
Másodlagos fegyverzet 8 mm Breda 38 géppuska

Műszaki adatok

Motor 4 hengeres SPA 180 benzinmotor
Sebesség 42 km/h
Fajlagos teljesítmény 70 LE
Hatótávolság 200 km


Semovente 75/18
Semovente M42.Saumur.0008fefh.jpg


A Semovente 75/18 egy második világháborús olasz önjáró löveg volt. A jármű fő fegyverzete egy Obice da 75/18 Modello 1934 hegyi löveg volt, melyet egy M13/40 vagy egy M14/41 harckocsi alvázára építettek. A gyártás 1941-ben kezdődött, az első 60 járművet az M13/40 harckocsi alvázának, a következő 162 járművet pedig az M14/41 harckocsi alvázának a felhasználásával gyártották. A Semovente 75/18 önjáró löveget köztes megoldásnak szánták, amíg a P40 nehéz harckocsi gyártását el nem kezdik.

Történet

Egy olasz tüzérezredes, Sergio Berlese (az Obice da 75/18 modello 34 tervezője) javasolta, hogy Olaszországnak készítenie kellene egy olyan páncélozott harcjárművet, mint a német StuG III, amely a franciaországi hadjárat idején debütált. Az első prototípust gyorsan összeállították, és 1941 február 10-én le is szállították, mindössze 12 hónappal az alapjául szolgáló M13/40 harckocsi megjelenése után. Ezt követően további 60 példányt rendeltek. Az új járművek 1941-ben érkeztek, majd 1942 januárjában egyenesen Észak-Afrikába szállították őket. Ez az első szállítmány alapult az M13 alvázán, annak gyenge 125 lóerős motorjával (emiatt álltak át az M14 alvázára és annak 145 lóerős motorjára).

Szerkezetileg az önjáró löveg páncélzata szegecselt acéllemezekből állt, amely vastagabb, de kevésbé döntött volt, mint az eredeti harckocsié (a maximális 42 mm helyett 50 mm). A homlokpáncél közel függőleges volt, de két acéllemezből állt, melyek együttesen erősebbek voltak, mintha csak egy acéllemezt használtak volna.

A vezetőfülke és a küzdőtér a jármű elején helyezkedett el. A motor e mögött kapott helyet, amely az olasz tervezésű járműveknél megszokott elrendezés. A motortér nem ugyanabban a felépítményben helyezkedett el, mint a küzdőtér, szélessége és magassága is különbözött attól, teljesen külön helyezték el egy ferde, valamivel kisebb motorházban, melynek tetején ellenőrző paneleket helyeztek el. Mechanikailag hasonlított az M13/40 harckocsikhoz, négy forgózsámolyon elhelyezett nyolc kicsi futógörgővel szerelték fel, melyeket két kar kötött párokba. A felfüggesztésről laprugókkal gondoskodtak, amely megbízható megoldás volt, de rontotta a teljesítményt és így a sebességet. A sebességváltó a jármű elejében található. A kezelőszemélyzet mindössze három főből állt: vezető, lövegkezelő és a harckocsi parancsnok.

A fő fegyverzet a 75/18 mm löveg leszármazottja, egy igen modern hadosztály-tüzérségi üteg volt. 18 kaliber hosszú volt, 40°-os oldalirányzási és -12/+22°-os függőleges irányzási lehetőséggel. A lövegre csőszájféket szereltek, a járművön pedig többféle, a célzást elősegítő rendszert helyeztek el (távcsövek, periszkópok, stb.). Az alacsony csőtorkolati sebesség (nagyjából 450 m/s) kis lőtávolságot eredményezett, 9500 méter a legnagyobb, 45°-os szögben, de mivel a löveget felépítménybe szerelték, így az csak 22°-os függőleges emelési szöget engedett, ezáltal a lőtávolság 7–8 km-re korlátozódott. Hasonló okok miatt a lőtávolság közvetlen tüzelési módban ugyancsak korlátozódott, főleg mozgó célpontokkal szemben. Mindössze egy darab tetőre rögzített géppuska állt rendelkezésre közelharchoz, de gyakran még ezt is hanyagolták. Eredetileg ez egy 6,5 mm-es Breda géppuska volt, melyet később egy 8 mm-es típusra cseréltek. A lőszerkapacitás 44 darab 75 mm-es ágyúgránát és 1108 darab 8 mm-es géppuskatöltény volt. Gyakran alkalmaztak a járművön egy RF1 CA rádiót, melyet a lövegkezelő működtetett.

Bár ezeket a gépezeteket nem ismerték széles körben, a jármű jól szerepelt a maga feladatkörében. Habár technikailag hasonlított a StuG III rohamlöveghez, teljesen más célra használták, mivel puszta rohamlöveg helyett hadosztály-tüzérségként alkalmazták. A szervezeti struktúra alapján minden páncélos hadosztály rendelkezett két tüzércsoporttal, ezen belül pedig két üteggel (négy 75/18 önjáró löveg és egy parancsnoki jármű). A teljes mennyiség 18 darab 75/18 önjáró löveg (beleértve két tartalék járművet) és 9 parancsnoki jármű, melyek további rádióberendezéssel és a főlöveg helyén egy 13 mm-es géppuskával voltak felszerelve. Az eredetileg rendelt 60 darab jármű elegendő volt a három páncélos hadosztály támogatásához.

A Semovente 75/18 önjáró lövegeket széles körben alkalmazták az M13/40 harckocsikkal felszerelt egységek mellett az észak-afrikai hadjárat során, majd pedig a szövetséges szicíliai inváziója során. Észak-Afrikában igen hatásosak voltak az amerikai építésű M3 Grant és M4 Sherman harckocsik ellen, melyeket a britek vetettek be.

Eredetileg ezeket az olasz járműveket hadosztály-tüzérségként alkalmazták, de mivel a teljesen zárt küzdőterük elég védelmet nyújtott a kezelőszemélyzet számára, első vonalbeli bevetésekre is használták. Közvetett támogatást is nyújthattak, de ha a szükség úgy hozta rohamlövegként vagy páncélvadászként is bevethették. A használható lőszertípusok között voltak a repesz-romboló (HE), páncéltörő (AP) és a kumultatív (HEAT) lövedékek, így a jármű fegyverzete elég ütőképes volt ahhoz, hogy a szövetséges harckocsikat leküzdhesse, mint például az M4 Sherman. Valójában ezek a járművek voltak a felelősek az olasz katonák 1942-43 között elért több sikeréért is.

1942-ben még több járművet építettek: 132 vagy 146 darabot, de ezeket már az M14/41 alvázára. Főleg védelmi feladatkörben harcoltak, mivel alacsony struktúrájuk és tornyuk hiánya ideálissá tette őket erre a feladatkörre.

A Semovente 75/18 önjáró löveg egy sikeres tervezet volt, és annak ellenére, hogy szerény minőségű olasz páncélozott harcjárművek voltak, jól teljesítettek a harctereken. Az olasz tüzérség által nagyon innovatív módon alkalmazták a járműveket, mivel ezek voltak az első önjáró lövegek, melyeket hadosztály szinten vetettek be. Az olasz hadsereg nagy része komoly hiányt szenvedett a mobilis tüzérségből, ez a néhány gépezet (1942-ig nem is vetették még be őket) nem tudott ezen a tényen változtatni.

A 75 mm-es kumultatív lövedékek képessége kiemelkedő volt, mivel ez volt az egyetlen olyan löveg, melyet az olasz páncélozott harcjárművekben használtak, amelyik le tudta küzdeni a nehezebb ellenséges járműveket, kivéve persze a Churchill harckocsikat. Enélkül a lövedék nélkül a 75/18 közel sem lett volna olyan hatékony az alacsony csőtorkolati sebesség és lőtávolság miatt.

Önjáró löveghez képest lőszerrakománya épphogy elég, csakúgy mint a löveg tűzereje és lőtávolsága. A későbbi magasabb és nyitott tetejű járművek, mint az M7 Priest, Sexton vagy a Wespe lőszerterhelése és lőtávolsága sokkal fölényesebb volt. A Semovente 75/18 tűzgyorsasága igen alacsony volt, a három fős személyzetből kifolyólag. A párhuzamosított géppuska hiánya ugyancsak lényeges hiányosság volt egy „igazi” harckocsival összehasonlítva. Csupán 1943-ra rendszeresítettek lánctalpas lőszerszállító járműveket, melyek további 99 gránátot szállítottak a főlöveghez, így felgyorsítva az önjáró löveg újratöltését. A legyártott mennyiség kielégítő volt, habár az olasz szabványokhoz képest igen jó minőségű járműről van szó.

Az 1942-es év elején ezek a járművek részt vettek minden fontosabb sivatagi ütközetben, az el-alamein-i csata csúcspontjától egészen a tunéziai visszavonulásig, ahol főleg közvetlen páncélelhárító és tűztámogató feladatkörre használták.

Egy hosszabb és sokkal erősebb löveg bevezetésének szükségessége vezetett a 75/34, 75/46 és a 105/25 önjáró lövegek kifejlesztéséhez.


Sf 38(t) ausf K

A Grille sorozat legelső tagja, a náci Németország által gyártott önjáró löveg, amely a Panzer 38(t) könnyű tank vázára épült.
A Grillét először a BMM által fejlesztett új önjáró alváz felhasználására rendelték meg. Később a háborús körülmények miatt mégis a Panzer 38(t) alvázát használták fel, mely nagy számban állt rendelkezésre, gyártása könnyű és olcsó volt, gyártókapacitást pedig az elfoglalt cseh üzemek adtak hozzá. A BMM a frontról javításra visszatérő Pz 38(t) harckocsik egy részét átalakította Hetzer páncélvadásszá, más részét Grille önjáró löveggé. Innen a típusneve: Sf (Selbstfahrlafette) 38(t) ausf K. A szabványos alvázra új felépítményt készítettek a küzdőtér elhelyezésére, amely egészen a motortér fölé nyúlt, hogy helyet biztosítson a sIG 33/1-es L/12-es nehézlövegeknek és a 15 lövedékből álló lőszerkészletének.

Alkalmazás

90 db-ot gyártottak 1943. február és április között. Az összes Grillét az 1943-ban Oroszországban, Tunéziában, Olaszországban és Franciaországban szolgáló páncélgránátos zászlóaljak nehéz lövész-rohamlövegütegei kapták meg. 1944 júniusában a D-napi partraszállás idején a Grille még szolgálatban állt a 2. páncéloshadosztály 38. páncélos-nehézlövész rohamlöveg-osztályainál Normandiában.

Harctéri tulajdonságok

A Praga EPA/2-es motor négy sebességi fokozattal hajtott előre és eggyel hátra, és 35 km/h csúcssebességet nyújtott a járműnek. Mint az 1942 előtti rohamlövegek esetében, a kezelőszemélyzet itt is nyitott küzdőtérben kapott helyet. Közelharcfegyverzete az MG-34-es géppuska, amellyel a gyalogsági támadások ellen védekezhettek az ellenséges páncéltörő-rajokkal szemben. Közelharcra azonban ritkán került sor, hiszen a vonalak mögül tüzeltek, akár a korábbi vontatott, fogatolt tüzérség.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 4,61 m
Szélesség 2,16 m
Magasság 2,4 m
Tömeg 11,709 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 50 mm, a tornyon 25 mm
Elsődleges fegyverzet 150 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Műszaki adatok
Motor Praga EPA/2
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 35 km/h
Hatótávolság 185 km


Sturmgeschütz III

A Sturmgeschütz III, rövidítve StuG III rohamlöveg a náci Németország legsikeresebb és legnagyobb számban gyártott páncélozott harcjárműve volt a második világháború során.

Ausf B

A Sturmgeschützre (rohamlöveg) – páncélozott önjáró lövegre, először 1936-ban merült fel igény. A Panzer III-as alvázát választották a rohamlöveg alapjául, és ezt először egy 75 mm-es Stuk 37-es L/24-es ágyúval szerelték fel. Az alacsony kontúrvonal miatt elhagyták a forgatható tornyot. A páncéltest elején a löveg alacsonyan 12°-ban volt irányozható jobbra és balra, valamint -10°-ban és +10°-ban felfelé és lefelé. Az Ausf B-t rövid csövű Stuk 37-es L/24-es ágyúval, tovább fejlesztett gyújtással és szinkro-mechanikus erőátvitelel szerelték fel, az eredeti Ausf A előváltó típusa helyett. Néhány Ausf B-t az új hatfogú láncmeghajtó kerékkel, valamint nyolcfogú láncfeszítő kerékkel látták el, a szélesebb lánctalpak miatt.

A Stug III-ast kis számban először az 1940-es nyugat-európai hadjáratban vetették be. 1940-ben az év végére 184 darabot gyártottak, majd 1941-ben még további 584-et. Összesen 320 Ausf B gördült ki a szerelőcsarnokokból 1940 júniusa és 1941 májusa között. 1941-ben a német haderő további rohamtüzér alegységeket hozott létre, melyeket Ausf B-kel szereltek fel. Ezeket 1941 tavaszán a Balkánon, majd ugyanazon év júniusában a Szovjetunió elleni támadás során vetették be. A legtöbb a keleti fronton semmisült meg.

Ausf G

1942 decemberében gördült le az első példány az utolsó sorozatú Stug III-as ból – Az Ausf G-ből – a gyártó szalagokról Németországban. Mikorra a gyártást beszüntették 1945 márciusában, összesen 7720 db készült belőle. Az Ausf G teste nem sokban különbözött az előző változatoktól, a fő különbségek a felépítményben rejlettek. Figyelőprizmákkal ellátott tornyot kapott a parancsnok. A fegyverzet kiegészült kettő darab 7,92-es MG 43-as géppuskával. A búvónyílás előtti géppuskát pajzspáncéllal látták el. A felépítmény döntött alakú lett. További páncéllemezeket alkalmaztak a két külső tároló rész védelmére. A gyártás folyamán további újításokat eszközöltek, úgymint a "disznófej" (Saukopf) lövegpajzs bevezetése a Stuk 40 L/48-as ágyúhoz, a párhuzamosított géppuska 1944 elején és a távirányított géppuska, melyet a tetőpáncélon helyeztek el 1944 tavaszától.

1943 közepére 28 önálló Stug-alakulat, négy hadosztály közvetlen Stug alakulat, két rádiósszázad és 12 Stug szakasz jött létre, melyek készen álltak a júliusi kurszki offenzívára. Később a Stugokat szétosztották a páncélos és a páncéltörő alegységek között.

A Sturmgeschütz rohamlövegek kései változatai már inkább páncélvadász szerepkört láttak el. Mivel a rohamlöveg gyártási költsége alacsony volt, és a Panzer III as alvázak szinte ezrével álltak a németek rendelkezésére, ezért a kilőtt páncélosokat ezzel a típussal próbálták meg pótolni. Ez a harcjármű leginkább a mozgékonyságának köszönhette hírnevét, hiszen az alacsony felépítmény és a kis tömeg könnyű irányíthatóságot eredményezett. Nagyon sok példányt az önjáró tüzérségi igényeknek megfelelően 15,0 cm-es tarackkal láttak el, ez volt a Sturmpanzer StuG III önjáró tarackok.

Összességében a Stug III a második világháború egyik legjobban bevált harcjárműve volt.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 5,4 m
Szélesség 2,95 m
Magasság 1,98 m
Tömeg 20,576 t (Ausf A-E)
22 t (Ausf F)
24,3 t (Ausf. G)
8,6 t (Sturmpanzer StuG III)
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 50 mm
Elsődleges fegyverzet 7,5 cm-es StuK 37 L/24 (Ausf. A-E)
7,5 cm-es StuK 37 L/43 vagy StuK 40 L/48 (Ausf. F-G)
15,0 cm-es sIG33 L/11 (Sturmpanzer StuG III)
Másodlagos fegyverzet nincs (Ausf. A-E, Sturmpanzer)
2 db 7,92-es MG 34 géppuska (Ausf. F-G)
Műszaki adatok
Motor Maybach HL120TRM (Ausf A-G)
Maybach NL-38TR (Sturmpanzer StuG III)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Hatótávolság 160 km


Sturmgeschütz IV

A Sturmgeschütz IV (Sd.Kfz. 167) (StuG IV) egy német rohamlöveg volt a II. világháborúban.

Fejlesztése

Az 1943-as kurszki és észak-afrikai vereséget követően a németek minden fronton elvesztették a katonai kezdeményezés lehetőségét, és védekező harcokra kényszerültek. Ezekben a hadműveletekben is kulcsszerepet kaptak a rohamlövegek, amelyeket többnyire immár páncélvadászként és „harckocsi-pótlóként” alkalmaztak. A rohamlövegek gyártása sokkal egyszerűbb és olcsóbb volt a toronnyal ellátott harckocsiknál, ezért sok esetben a páncélos alakulatok harckocsi veszteségeit is rohamlövegekkel pótolták. A növekvő veszteségek pótlására a rohamlövegek gyártását nagymértékben kellett növelni.

1943-ban a szövetséges légierők (USAAF, RAF) intenzív légi hadjáratot indítottak a német ipar szétzúzásának érdekében. A szövetségesek elsődleges célpontjai között szerepeltek a német hadiüzemek, így a StuG III-ast is gyártó Alkett és MIAG cégek üzemei is. A termelés csökkenése és a növekvő igények miatt a Heereswaffenamt hozzákezdett egy alternatív megoldás kereséséhez. A feladat megoldására a Krupp Művek vállalkozott. Elképzelésük nagyon is egyszerű volt: a nagy mennyiségben rendelkezésre álló Pz.kpfw. IV-es harckocsi alvázak és a StuG III-as felépítményének és lövegének felhasználásával hozzanak létre egy új rohamlöveg típust. Így született meg a Sturmgeschütz IV-es (StuG IV), amely az Sd.Kfz. 167-es típus-sorszámot kapta. A StuG IV sok tulajdonságában felülmúlta elődjét, hiszen a nagyobb teherbírású alvázra építették rá a StuG III-as viszonylag könnyű felépítményét, ami nagymértékben növelte a jármű mozgékonyságát és hatótávolságát.

Mindkét rohamlöveg típust párhuzamosan gyártották a német üzemek egészen a háború végéig. 1943 decembere és 1945 márciusa között összesen 1139 StuG IV-es rohamlöveg készült a Krupp-Művek Ruhr-vidéki üzemeiben.

Alkalmazás

A rohamlövegek tekintet nélkül arra, hogy az StuG III-as vagy StuG IV-es típusúak voltak-e ugyanazt a feladatot látták el és ezért a két típust vegyesen használták a különböző rohamlöveggel felszerelt alakulatoknál. A StuG IV-eseket a StuG III-asokkal együtt önálló Sturmgeschütz Abteilung-okba szervezték 1942 végén a Sturmgeschütz Abteilung-ok rohamlöveg számát megnövelték az addigi 18-ról 28-ra. Az ütegek (Sturmgeschütz Batterie) száma továbbra is három maradt zászlóaljanként, de a szakaszokban szolgáló rohamlövegek számát kettőről háromra növelték. A rohamlövegek zászlóaljankénti számát később 3 parancsnoki rohamlöveg hozzáadásával 31-re növelték. Ez a Sturmgeschütz Brigade néven ismert szerveződési forma gyakorlatilag a háború végéig változatlanul fennmaradt.

1944 júniusában egy új szervezeti sémát vezettek be az eddigi megtartása mellett. Az új szervezeti forma a Sturmartillerie Brigade elnevezést kapta és rendszerint 45 rohamlöveg (33 StuG III/IV és 12 StuH 42) alkotta. Egy Sturmartillerie Brigade három ütegből állt, minden üteghez két parancsnoki jármű tartozott. Egy ütegben két szakasz StuG III/IV (2x4db) és egy szakasz StuH 42 (4db) szolgált. A Sturmartillerie Brigade-ok szerveződési formája a háború végéig változatlanul maradt.

A fentiekben ismertetett kialakítás azonban a háború vége felé egyre ritkábban valósult meg, mivel sohasem állt rendelkezésre elegendő rohamlöveg ahhoz, hogy minden alakulatot teljesen feltöltsenek. 1942-43-tól kezdődően -a németek stratégiájához hasonlóan- a rohamlövegek szerepe is megváltozott: egyre inkább páncélvadászokként alkalmazták őket a védekező harcokban. 1944-45-ben egyre általánosabbá vált az a gyakorlat, hogy a páncélos-hadosztályok harckocsi veszteségeit is rohamlövegekkel igyekeztek pótolni. Márpedig a Wehrmacht veszteségei olymértékben nőttek, hogy a német ipar már nem bírta azokat teljes értékű, általában drága és bonyolult harckocsikkal pótolni.

A StuG IV mindent egybevetve sikeres típus volt, tökéletes kiegészítője illetve helyettesítője a StuG III-asnak. Mind rohamlövegként, mind páncélvadászként megállta a helyét a harcmezőn.

Harctéri alkalmazás
Gyártási darabszám 1108 + 31 konverzió
Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 6,70 m
Szélesség 2,95 m
Magasság 2,20 m
Tömeg 23 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 10-80 mm
Elsődleges fegyverzet 75 mm-es StuK 40 L/48
Másodlagos fegyverzet 1 db MG34
Műszaki adatok
Motor 12 hengeres Maybach HL120TRM
Teljesítmény 300 LE
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 13,0 LE/tonna
Hatótávolság 210 km

 

Sturmhaubitze 42

A Sturmhaubitze 42 (Sd.Kfz. 142/2) egy német II. világháborús rohamlöveg volt, melyet a StuG III-ból fejlesztettek ki 1942-ben. A járművet gyalogsági támogatásra szánták.

Leírás

A háború előrehaladtával a 75 mm-es rohamlövegek tűzereje egyre kevésbé volt elegendő eredeti (támogató) feladatuk ellátásához. Ezért a 75 mm-es StuK 40 löveget a 105 mm-es, L/28-as csőhosszúságú leFH 18 tarackra cserélték (ugyanezt a löveget használták fel a Wespe önjáró lövegekhez is). Az új jármű, amelynek lövegét leszámítva szinte minden egyes alkatrésze megegyezett a StuG III Ausf. G-vel, a Sturmhaubitze 42 (StuH 42) típusjelzést és az Sd.Kfz. 142/2-es típus-sorszámot kapta. A 105 mm-es tarack maximális elméleti lőtávolsága 12 325 méter volt, amit azonban sosem használtak ki, mivel szinte mindig közvetlen irányzással, alacsony szögtartományban tüzeltek vele. A Sturmhaubitze 42 igen hatékony fegyvernek bizonyult: 105 mm-es, 15,55 kg-os (ebből 1,38 kg robbanóanyag) Sp.Gr. 34 típusú gránátja 40 méteres körzetben fejtett ki hatékony repeszhatást, amely a StuG III-as rohamlövegeknél alkalmazott 75 mm-es, 5,74 kg-os (ebből 0,68 kg robbanóanyag) hasonló típusú gránátjának 15 méteres teljesítményéhez képest jelentős előrelépést jelentett. A StuH 42 tehát kiváló gyalogsági támogató fegyvernek bizonyult.

A StuH 42-es lőszer-javadalmazásának a 26 Sp.Gr. 34 típusú repesz-romboló gránátja mellé 10 darab kumulatív-töltetű páncéltörő-gránát is tartozott: míg a Gr. 39 rot/HL/B maximálisan 90 mm, addig a Gr. 39 rot/HL/C 100 mm páncélzatot volt képes „átégetni” a lőtávolságtól függetlenül. Komoly gondot okozott azonban a lövedékek rendkívül alacsony kezdősebessége (495 m/s), aminek következtében mozgó célpontok (pl. harckocsik) ellen csupán 500 méternél kisebb távolságból lehetett hatékonyan alkalmazni. A problémát tovább fokozta a tarack alacsony tűzgyorsasága (3-5 lövés/perc) is. A StuH 42-es viszonylag gyenge páncélzata miatt nem, vagy csak végszükség esetén engedhette meg magának azt a „luxust”, hogy egy harckocsit 500 méternél közelebb engedjen magához. A rohamtarack a StuG III-al ellentétben tehát páncélvadász szerepkörben igencsak korlátozott mértékben volt alkalmazható.

1942 és 1945 között összesen 1212 darab StuH 42-es rohamtarack készült. A típust gyakorlatilag módosítás nélkül gyártották egészen 1944 szeptemberéig, amikor is a csőszájfék alkalmazásával felhagytak

.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 5,4 m
Szélesség 2,95 m
Magasság 2,16 m
Tömeg 23,9 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 16-50 mm
Elsődleges fegyverzet 105 mm-es L/28 tarack
Másodlagos fegyverzet 7,92 mm-es MG34 géppuska
Műszaki adatok
Motor Maybach HL120TRM
Teljesítmény 300 LE
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,6 LE/t
Hatótávolság 155 km


Sturmpanzer I

A Sturmpanzer I, hivatalos nevén a 15 cm sIG 33 (Sf) auf Panzerkampfwagen I Ausf B egy német önjáró nehéz gyalogsági löveg volt amit a második világháború alatt használtak. Beceneve „Bison” (Bölény) volt.

A lengyelországi hadjárat folyamán kiderült, hogy a lóvontatású sIG 33-as lövegek képtelenek a gyorsan előretörő páncélosokkal és a gépesített gyalogsággal lépést tartani. Az egyik megoldás az volt, hogy féllánctalpas vontatókkal növelték a tüzérség gépesítettségét. Ez azonban csak félmegoldást jelentett, mivel ezeknek a járműveknek a mozgékonysága és terepjáró képessége kisebb volt a teljesen lánctalpas kialakítású járművekhez képest. A féllánctalpas vontatók másik nagy hibája az volt, hogy nem rendelkeztek semmiféle páncélzattal, így nagyon sebezhetőek voltak. A másik megoldás a fölösleges harckocsialvázak átalakítása ezen lövegek csatatérre való szállítására. A Heereswaffenamt megrendelésére a berlini Alkette cég szolgálatból kivont Pz.Kpfw. I Ausf. B harckocsialvázak és 150 milliméteres lövegek felhasználásával létrehozta a Wehrmacht első önjáró lövegét: a Sturmpanzer I Bison-t ("Bölény"). A típusból 38 példány épült 1940 januárjában és februárjában. A kis példányszámból is kitűnik, hogy a járművet csupán átmeneti megoldásnak szánták, ezáltal tapasztalatot szerezzenek, amivel később hatékonyabb önjáró lövegeket fejleszthetnek ki. A Bison elsődleges feladatául azt szánták, hogy a gyalogsággal lépést tartva közvetlen tűztámogatást biztosítson a részükre. A jármű fegyverzetéül a 150 milliméteres sIG 33-as nehéz gyalogsági löveget használták fel. A löveget nem építették be "fixen" a járműbe, hanem a kerekes talapzatával együtt erősítették Pz.Kpfw. I Ausf. B alvázra. A sIG 33-as rendkívül hatásos fegyver volt: 38 kg tömegű lövedékét 4700 méteres távolságra volt képes pontosan kilőni. A löveg csövét 75 fokos állásig lehetett emelni. A fegyverhez Rblf36 célzót használtak. A Bison páncélzata rendkívül gyenge volt: sehol sem haladta meg a 13 mm-es vastagságot, ami gyakorlatilag csak a kézifegyverek tüze és a repeszek ellen nyújtott némi védelmet. A nehéz, 1700 kilogrammos löveg és a személyzet védelmére felszerelt dobozszerű felépítmény túlterhelte az alvázat, aminek következtében a jármű menettulajdonságai nagymértékben romlottak. Az alváz gyenge teherbíró képessége következtében a Bison csupán 3-4 darab 150 milliméteres gránátot és 5 fős kezelőszemélyzetéből is csak 3-at tudott magával vinni. A személyzet többi tagját valamint a lőszer-javadalmazás fennmaradó részét rendszerint teherautókkal vitték az önjáró löveg után.


Harctéri alkalmazás

A Bisonokat 6 nehéz önjáró gyalogsági löveg századba osztották be (schwere Infanteriegeschütz-Kompanie 701-706), melyek közül mindegyik 6 önjáró löveggel rendelkezett. Ezek az 1., 2., 5., 7., 9., és 10. páncélos hadosztályokat támogatták a franciaországi hadjárat illetve a Barbarossa hadművelet alatt. A Bison nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket: páncélzat és mozgékonyság terén gyenge mutatókkal rendelkezett, egyedül tűzereje felelt meg a kor követelményeinek. Hatékonyan lehetett alkalmazni erődítések, lövegállások kiiktatására. Ugyanakkor egyes szemtanúk állítása szerint a kis Pz.Kpfw. I-es alvázra épült jármű a löveg minden egyes elsütésekor majdnem hátára fordult a hatalmas hátrasiklási energiától. A "Bölény" utolsó példányait - amelyek sIG (Sf) Kompanien 704 kötelékében az 5. páncéloshadosztálynak alárendelve harcoltak - 1943 végén vonták ki a frontszolgálatból.

Harctéri alkalmazás
Gyártási darabszám 38
Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 4,67 m m
Szélesség 2,06 m m
Magasság 2,8 m m
Tömeg 8,5 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 5-13 mm
Elsődleges fegyverzet 1 x 15 cm nehéz gyalogsági löveg
Műszaki adatok
Motor 6 hengeres, vízhűtéses Maybach NL38TR benzinmotor
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h km/h
Fajlagos teljesítmény 75 kW (100 LE)
Hatótávolság 140 km km


Sturmpanzer IV Brummbär


 

A Sturmpanzer IV (Sturmpanzer 43 vagy Sd.Kfz. 166) egy páncélozott gyalogsági támogató rohamlöveg volt Panzer IV-es alvázra szerelve, melyet a II. világháborúban alkalmaztak. A beceneve a Brummbär (morgó medve), amelyet a Szövetséges hírszerzés használt, de a németek nem használták ezt a nevet. A német katonáktól kapott beceneve a "Stupa" volt.

Gyártás

Ahogy a háború előrehaladt, egyre nagyobb szükség mutatkozott a gyalogság tűzerejének növelésére. A 7,5 cm-es lövegekkel felszerelt rohamlövegek (StuG III, StuG IV) mind kevésbé feleltek meg ennek a kihívásnak, noha alapvetően erre a célra tervezték őket. Egyszerűen tűzerejük kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megfelelő közvetlen tűztámogatást nyújtsanak a gyalogság részére. A probléma orvoslása érdekében a németek több átmeneti megoldásnak szánt típust is kifejlesztettek. Ilyen típus volt a 10,5 cm-es tarackkal felfegyverzett Sturmhaubitze 42 (Sd.Kfz. 142/2) vagy a 15 cm-es löveggel felszerelt StuIG 33.

A gyalogság tűzerejének növelése érdekében 1942. elején felkérték a berlini Alkett céget egy új Sturmpanzer ("roham-páncélos") terveinek kidolgozására. A tervek 1942. őszére el is készültek és október 14-én be is mutatták Hitlernek, aki elrendelte az első, 60 járműből álló széria legyártását, még 1943. tavasza előtt. Az új jármű főfegyverzetéül a 15 cm-es StuH 43-as (L/12) tarackot, míg hordozójául a jól bevált Pz.Kpfw. IV-es alvázat választották. A StuH 43-as egyébként nem volt más, mint a szabvány sIG 33-as nehéz gyalogsági tarack átalakított változata. Hitler - megalomániájához híven - elrendelte, hogy hozzák létre a jármű 21 cm-es tarackkal felfegyverzett változatát, de ez nem valósult meg, mivel a Pz.Kpfw. IV-es alváz erre már teljesen alkalmatlan volt.

1943 februárjában a Škoda cég elkészítette a Sturmpanzer IV-es fa-prototípusát a kezdetleges vizsgálatok elvégzésének céljából. Az új jármű a Sturmgeschütz IV mit 15 cm StuH 43 hivatalos elnevezést, és az Sd.Kfz. 166-os típus-sorszámot kapta.

Az első 6 jármű 1943. márciusában készült el, amit újabb 40 követett áprilisban. A megrendelt 60 példányból még hátralévő 14 jármű 1943 májusában készült el. A 60 Sturmpanzer IV-es építéséhez 52 darab gyári-új Ausf.G alvázat, és 8 darab használt, a frontról javításra visszaküldött Ausf.E alvázat használtak fel. A csapatpróbák sikeres elvégzését követően Hitler elrendelte a jármű sorozatgyártásának megkezdését. A sorozatban gyártott példányokhoz elsősorban használt Pz.Kpfw. IV-es alvázakat alkalmaztak. 1943. május 14-én a poroszországi Arys (ma Orzysz, Lengyelország) közelében található kísérleti telepen hivatalosan is bemutatták az új roham-páncélost - a Sturmpanzer IV-est - a náci párt és a Wehrmacht felső vezetésének.

Alkalmazás

Az első szériás Sturmpanzer IV-esekből 1943. áprilisában szervezték meg az első önálló zászlóaljat, a 216. Sturmpanzerabteilungot. Az egységet - a franciaországi kiképzést követően - 1943. június 10-én a keleti frontra irányították, ahol is a Középső Hadseregcsoport részeként részt vett a kurszki csatában. A 216. Stu.Pz.Abt. magas veszteségei ellenére kiváló teljesítményt nyújtott, ezért a 656. s.Panzerjäger Regiment (ahová az egységet beosztották) parancsnokát Jungenfeld ezredest Lovagkereszttel tüntették ki. A 216. Stu.Pz.Abt. egészen 1943. decemberéig a keleti fronton harcolt, amikor is visszarendelték az egységet Németországba feltöltés és átszervezés céljából. Miután az egységet feltöltötték 1944. februárjában az itáliai Anzio térségébe irányították, hogy részt vegyen a Szövetségesek megfékezését célzó hadműveletekben. A 216. Stu.Pz.Abt. 1945. áprilisáig Olaszországban harcolt. Április végén a Garda-tó térségében az egység katonái megsemmisítették utolsó harcképtelenné vált járműveiket is és május 2-án a többi itáliai német erőhöz hasonlóan letették a fegyvert.

A 217. Stu.Pz.Abt. 1944. áprilisa és júniusa között alakult Grafenwohr közelében. Júniusban, amint az egység elérte a hadrafoghatóság szintjét átvezényelték Normandiába, hogy részt vegyen a szövetséges invázió visszaszorításában. 1944 augusztusában az egység nagy része felmorzsolódott a falaise-i katlanban; megmaradt részeit pedig visszavonták Hollandiába, Aachen védelmére. Decemberben a 217. Stu.Pz.Abt. részt vett az ardenneki offenzívában. A hadművelet bukása után az egység - a Wehrmacht többi egységével egyetemben - folytatta a visszavonulást a Reich területére, ahol is 1945. áprilisában megadta magát.

1944. augusztusában két önálló Sturmpanzer-századot hoztak létre: a Sturmpanzer-kompanie z.b.V. 218-at és a Sturmpanzer-kompanie z.b.V. 2/218-at. Mindkét század 10-10 darab Brummbärrel rendelkezett.

A Sturmpanzer-kompanie z.b.V. 218-at augusztus 13-án Lengyelországba vezényelték, hogy ott nagyobb testvérével a Sturmtigerrel együtt részt vegyen a varsói felkelés leverésében. Mindenesetre azt meg kell hagyni, hogy erre a feladatra mind a Brummbär, mind a Sturmtiger kiválóan megfelelt. A felkelés szétzúzását követően az egység Lengyelországban maradt egészen a háború végéig. 1945. januárjában beolvasztották az akkor alakuló 218. Stu.Pz.Abt.-ba. Az egység azonban 1945. tavaszára gyakorlatilag teljesen megsemmisült.

A másik önálló századot, a Sturmpanzer-kompanie z.b.V. 2/218-at 1944. augusztusában Párizs környékére irányították, több információ nem áll rendelkezésünkre további sorsáról. Valószínűleg felőrlődött a nyugaton folyó védelmi harcokban.

A 218. Stu.Pz.Abt. 1945. januárjában kezdték el szervezni és márciusra vált harcra késszé 43 Brummbärrel. Áprilisban az egész egységet páncél-vadász alakulattá szervezték át.

1944. szeptemberében, Dollersheimben szervezték meg a 219. Stu.Pz.Abt.-ot. Decemberben az egész alakulatot a Velencei-tó térségébe helyezték át. Januárban (1945) a 23. páncéloshadosztály részeként harcolt a Budapest környéki csatákban. Márciusban - miután elvesztette minden járművét - a Cseh-morva protektorátus területére vonták vissza, ahol újra felfegyverezték 10 Brummbärrel és más zsákmányolt szovjet fegyverekkel. Áprilisra azonban ismét elvesztette minden felszerelését és beolvasztották a Panzer-Jagd-Brigade "Trumpa"-ba.

Mindent egybevetve a Sturmpanzer IV Brummbär hatékony fegyvernek bizonyult -ez különösen a késői szériákra volt igaz, de a többi kiváló német harcjárműhöz hasonlóan erre is igaznak bizonyult a következő megállapítás: túl kevés és túl későn.

Túlélő járművek

Négy Sturmpanzer IV rohamlöveg létezik napjainkban. Ezeket a franciaországi Saumur Musée des Blindés múzeumban, a németországi Deutsches Panzermuseum-ban, a Moszkvához közeli Kubinka Harckocsi Múzeumban és az Egyesült Államokban az Aberdeenhez közeli United States Army Ordnance Museum-ban lehet látni.

Típusváltozatok

Befehlsturmpanzer IV - a Brummbär parancsnoki változata, az ehhez szükséges rádiókkal felszerelve
Jagdpanzer IV - A Krupp cég a Brummbärt 8,8 cm-es PaK 43-assal kívánta felszerelni, ebből csak egy prototípus készült

Általános tulajdonságok
Személyzet 4-5 fő
Hosszúság 5,93 m
Szélesség 2,88 m
Magasság 2,52 m
Tömeg 28,2 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 100 mm
Elsődleges fegyverzet 150 mm-es StuH43 L/12
Másodlagos fegyverzet 1 db MG34
Műszaki adatok
Motor Maybach HL120TRM
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 300 LE
Hatótávolság 210 km


Sturmtiger

A Sturmtiger egy általános elnevezése volt a II. világháborúban használt német rohamlövegnek, amelyet a Panzer VI Tiger I alvázára építettek és egy nagy tengerészeti rakétavetővel fegyvereztek fel, a 380 mm-es SturmMörser RW61 L/5.4-gyel. A jármű elsődleges feladata a gyalogság nehéz tűztámogatása volt városi területeken. Mindössze 18 járművet gyártottak, a csatában kilőtt Tigris tankok felhasználásával. A jármű ismert nevei: Tiger-Mörser, Sturmmörser Tiger, Panzersturmmörser és Sturmpanzer VI Sturmtiger.

Fejlesztés

Az ötlet, hogy építsenek egy nehéz gyalogsági támogató járművet, amely alkalmas lerombolni erősen védett épületeket vagy megerősített területeket egyetlen lövéssel, az 1942-es sztálingrádi csata kemény városi harci tapasztalataiból származik. Ebben az időben a Wehrmacht számára csupán a Sturminfanteriegeschütz 33 állt rendelkezésre, ami képes volt lerombolni az épületeket, amely egy Sturmgeschütz III típus volt egy 150 mm-es nehéz gyalogsági ágyúval felszerelve. Ebből 12 példány megsemmisült Sztálingrádban.

Ennek az utódja a Sturmpanzer IV Brummbär, amit az 1943-as évek elején a Pz IV alvázára építettek, de a Wehrmachtnak még mindig szüksége volt egy hasonló, de erősebben felfegyverzett és páncélozott járműre. Ezért egy döntés született, hogy létrehoznak egy új járművet, ami a Tigris tankon alapul és egy 210 mm-es mozsárágyúval szerelnék fel.

A tervezett fegyver nem állt rendelkezésre ebben az időben, ezért helyettesítették egy 380 mm-es rakétavetővel, amelyet a Kriegsmarine (a Harmadik Birodalom haditengerészete) használt, mint tengeralattjárók elleni mélyvízi-bombavetőt. A fegyver lövedékeinek hossza 1489 milliméter, tömegük - típustól függően - 345, illetve 351 kilogramm volt. A rakétavetőből kétféle gránátot lehetet kilőni: a 125 kilogramm robbanóanyaggal töltött, repesz-rombolóhatású Raketen Sprenggranate 4581-et, és a kumulatív töltetű Raketen Hohladungsgranate 4592-t, amely 2,5 méter vastag megerősített vasbetonon volt képes lyukat ütni. Mindössze 317 darab 380 milliméteres repesz-romboló lövedékek jutott el a csapatokhoz. A lövedékek kezdősebessége a cső elhagyásakor 45 m/s volt. A cső elhagyását követően gyulladt be a 45 kilogrammnyi rakéta-hajtóanyag, amely a három mázsás lövedéket 250 m/s sebességre gyorsította. Az RW 61-es maximális lőtávolsága ezáltal elérte a 6000 métert.

1943 szeptemberében a Krupp bízták meg a Sturmtiger számára szánt páncéltestek legyártásával. A Tigris I testeket elküldték a Henschel céghez, ahol összehegesztették az alvázzal, eztán az Alketthez, ahol a felépítményt szerelték a járműre. Az első prototípust 1943 októberében bemutatták Adolf Hitlernek. A rendszerbeállítás 1943 decemberében történt, és az első három Sturmtiger 1944. február 20-án készült el az Alkett gyárban.

A késlekedések miatt a jármű gyártása 1944. április 14-éig vontatottan haladt; 12 felépítmény és fegyver elkészült, amelyek felújított Tigris I alvázakra kerültek. Hitler nagy fontosságot tulajdonított a speciális Sturmtiger alkalmazásának és úgy hitte szükséges, hogy legalább 300 lövedéket gyártsanak havonta.

Tulajdonságai

A Sturmtiger a Tiger I késői változatán alapult, megtartva annak testét és felfüggesztését. A Tiger felépítményének elejét eltávolították, hogy helyet csináljanak az új küzdőtérnek, ami befogadja a rakétavetőt. Ez közvetlenül a jármű elején helyezkedett el, szögletes megjelenést adva a járműnek.

Fegyverzet


Sturmtiger a Deutsches Panzermuseum-ban, Munster-ben.

A fő fegyverzet egy 380 mm-es Raketenwerfer 61 L/5.4 volt, egy hátsó töltésű rakétavető, ami rövid hatótávolságú rakétahajtású, szárnystabilizált lövedéket használt.

A nagy tömegű lövedékeket a rohampáncélos tetejére szerelt emelővel lehetett a járműbe emelni. A Sturmtiger főfegyverzetét vízszintesen 20-20 fokos, függőlegesen pedig 0-85 fokos szögtartományban lehetett kitéríteni. A fegyver elsütésekor mintegy 30-40 tonnás hátralökő erő keletkezett. A rakétavető hajtógázai a csövet körülvevő nyílásokon át távoztak, mivel a gázokat a cső és a béléscső közötti résbe terelték. Ezzel jelentősen csökkentették a hátrasiklást, de - a nagy hátralökő erő mellett - a kilométerekről is jól látható torkolattűz hátrányos volt.

A nagy fegyverzet legnagyobb hátránya az volt, hogy maximálisan 14 lőszert tudtak hozzá szállítani a jármű belsejében. A Sturmtiger belső lőszertartóiba 12 darab 380 milliméteres rakétagránát fért. Ezt lehetett növelni azáltal, hogy plusz egyet még csőre töltöttek és egyet pedig a töltő állványra helyeztek. Ez utóbbi megoldást azonban csak ritkán alkalmazták, így a legtöbb Rohamtigris 13 rakétával indult bevetésre. A Sturmtigert a rakétavető mellett felszerelték önvédelmi fegyverzettel is: a homlokpáncélzatba, a rakétavetőtől jobbra egy MG 34 típusú géppuskát építettek. A jármű oldalpáncélzatán is kialakítottak egy-egy lőrést, hogy szükség esetén a személyzet tagjai (általában MP 40 típusú) géppisztolyaikkal vagy más gyalogsági fegyverekkel kilőhessenek a járműből.

Páncélzat

A többi rohamlöveghez hasonló, kissé döntött páncélzatú felépítményét hengerelt, tömör nikkelacél lemezekből készítették.

Alkalmazás

A Sturmtigert eredetileg nehéz gyalogsági tűztámogató járműnek szánták, hogy segítse a támadást az erősen védett területek ellen. Az idő haladtával viszont Németország helyzete rosszra fordult, és a Wehrmacht kizárólag védekezésre használta, nem pedig támadásra.

A Rohamtigriseket úgynevezett Panzer Sturmmörser Kompanienekbe (Pz.Stu.Mr.Kp. - „páncélos rohammozsár század”) szervezték. Ezekből összesen hármat állítottak fel: 1000., 1001. és 1002. Pz.Stu.Mr.Kp. Eredetileg minden ilyen egységet 12 darab Sturmtigerrel kívántak felszerelni, de a járművek alacsony száma miatt ezt századonkénti 4 járműre csökkentették. 1944. augusztus 13-án állították fel az 1000. Pz.Stu.Mr.Kp.-t, szeptemberben az 1001.-et végül decemberben az 1002.-et.

A Rohamtigrisek első bevetésére Varsóban került sor, ahol részt vettek az augusztus 1-jén kitört felkelés leverésében. Ekkor alkalmazták a Sturmtigert először és egyben utoljára arra, amire tervezték és amire legalkalmasabb volt: utcaharcra és épületek lerombolásra.

A Sturmtigereket ezt követően a nyugati frontra irányították. Az 1000. és az 1001. Pz.Stu.Mr.Kp. hét Rohamtigrisből álló állományukkal részt vett az ardenneki offenzívában. A hadműveletet túlélő járművek továbbra is részt vettek Németország nyugati felében folyó védekező harcokban. Az egyik ilyen ütközetben (1945 januárjában) egy harctéri jelentés szerint egy Sturmtiger egyetlen lövéssel három Sherman harckocsit semmisített meg.

Általános tulajdonságok
Személyzet 7 fő
Hosszúság 6,31 m
Szélesség 3,73 m
Magasság 2,85 m
Tömeg 65 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 100/80/60/40 mm (homlok/oldal/hátsó/tető
Elsődleges fegyverzet 380 mm-es Mörser RW61 L/5.4 rakétavető, mozsár
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm MG34
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 230 P 45 típusú 12 hengeres benzinmotor
Teljesítmény 700 LE
Felfüggesztés kereszt-torziós rugók
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 10,77 LE
Hatótávolság 120 (úton) km


SZU–122

A SZU–122 (СУ-122; teljes nevén: Szamohodnaja Usztanovka) egy szovjet gyártmányú rohamlöveg, melyet a Szovjetunió használt a második világháború idején, a keleti fronton. A járművet a T–34 harckocsi alvázára épített, a módosított M–30 típusú tarackot magába foglaló felépítménnyel alakították ki. A 122-es szám a tarack űrméretére utal. A SZU–122 sorozatot 1942 decemberében kezdték el gyártani, és 27 járművet készítettek el egy hónap alatt, habár az eredeti terv szerint több mint 100 darabot kellett volna havonta. A gyártás 1944 nyaráig folytatódott, és addig összesen 1120 darab SZU–122 készült el. Később ebből fejlesztették ki a SZU–122M-et valamint a SZU–122–III-at.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 6,95 m
Szélesség 3,00 m
Magasság 2,32 m
Tömeg 30,9 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 45 mm
Elsődleges fegyverzet 122 mm-es M–30S tarack
Másodlagos fegyverzet 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor V–2 típusú 12 hengeres dízelmotor
Teljesítmény 375 kW (500 LE)
Felfüggesztés Christie-felfüggesztés
Sebesség 55 műúton,40 terepen km/h
Fajlagos teljesítmény 12,13 kW/t
Hatótávolság 300 km


SZU–14

A SZU–14 szovjet nehéz önjáró löveg, amelyet a T–35-ös nehéz harckocsi alvázán alakítottak ki. 1935-ben tervezték a leningárdi Kirov gyárban.

Az első változatba egy 203 mm-es tarckot építettek, ez 50 tonnás tömegével 20 km/h-s sebességre volt képes.

A SZU–14–1-es változat 152,4 mm-es B–10-es hajóágyúval volt felszerelve, amely 43,5 kg-os lövedékkel 20 km-re tudott tüzelni. Ez a prototípus már csak 47,9 tonnát nyomott és sebessége is 31 km/h-ra növekedett.

1939-ben Sztálingrádban 152,4 mm-es Br–2-es harckocsiágyúval elkészült a SZU–14–2-es változat. Tömege 65 t-ra, hatótávolsága 25 km-re növekedett.

Általános tulajdonságok
Személyzet 7 vagy 8
Tömeg 48 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 50 mm elől, 30 mm oldalt
Elsődleges fegyverzet 152 mm (U–30 vagy Br–2) löveg
Másodlagos fegyverzet 2 db 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor M–17–1T dízelmotor
Teljesítmény 507 kW (680 Le)
Felfüggesztés spirálrugó
Sebesség 22 km/h
Fajlagos teljesítmény 14 Le/tonna


Wespe

A Wespe egy, a náci Németország által tervezett és gyártott tábori önjáró löveg.

Tervezés

A 105 mm-es LeFH 18M L/28-as löveg a Panzer II-es könnyű páncélos alvázát előnyben részesítették a Panzer III-aséval és a Panzer IV-esével szemben. A Wespe sikeresnek bizonyult, így a Panzer II-esek gyártósorát ennek gyártására állították át.

A Wespe olyan módosított Panzer II-es alvázra épült, amelynek páncéltestét meghosszabbították, a motort előrébb helyezték, hűtőzsaluit áttervezték és az orrpáncélt megnyújtották. A lánctámasztó görgők számát négyről háromra csökkentették és a futógörgők rugós ütközőket kaptak a lengések elnyelésére. A vezető részére a kezelőszemélyzet többi tagjától elkülönített teret alakítottak ki a jármű elején, az erőátvitel részegységei mellett. Összesen 32 db gránátot készleteztek a löveghez.

A háborúban

1943 februárja és júliusa között 676 Wespét gyártottak, és további 159 db lőszerszállító jármű készült el ugyanennyi idő alatt. A lőszerszállító járműveket úgy tervezték, hogyha valamelyik Wespe harcképtelené válik képesek legyenek a sérült jármű lövegének hordozására. A Wespét a páncélos és a páncélgránátos egységeknél helyezték el, és az első alkalmazásuk a katasztrofális kurszki csata során történt. Azután minden fronton használták a háború végéig.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 4,81 m
Szélesség 2,28 m
Magasság 2,3 m
Tömeg 13,3 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 30 mm, a tornyon 20
Elsődleges fegyverzet 105 mm-es löveg
Másodlagos fegyverzet 2 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Műszaki adatok
Motor Maybach HL62TR
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Hatótávolság 220 km


Wirbelwind

A Flakpanzer IV "Wirbelwind" (magyarul Forgószél) egy önjáró légvédelmi löveg volt, ami a Panzer IV alvázán alapult. 1944-ben fejlesztették ki az elavult Möbelwagen lecserélésére.

A háború első éveiben a Wehrmacht nem volt érdekelt önjáró légvédelmi lövegek fejlesztésében, de a szövetségesek erősödő légi fölénye által egy mobilisabb, jobban felszerelt önjáró légvédelmi ágyú iránti szükséglet növekedett.

A Panzer IV lövegtornyát eltávolították és egy nyitott tetejű, kilenc szögletű toronnyal helyettesítették, amibe egy négycsövű 20 mm-es Flakvierling 38 L/112.5-ös légvédelmi löveget helyeztek. Egy zárt tetejű konstrukció előnyösebb lett volna, de ez nem volt lehetséges a lövegek nagy füstképzése miatt. A harcjármű gyártását az Ostbau Werke végezte.

Mivel a 20 mm-es lövedékek kevésbé voltak hatásosak a repülőgépek ellen, mint a 37 mm-es lövedékek, végül a Wirbelwindet leváltotta az Ostwind, ami egy egycsövű 37 mm-es FlaK 43-as löveggel volt felszerelve.

A páncél és a négycsövű ágyú tűzgyorsasága által a Wirbelwind igen hatásos volt a gyalogság ellen. Egyetlen Wirbelwind képes volt nagyszámú gyalogost semlegesíteni.

Nagyjából 87 vagy 105 Wirbelwind készült a háború alatt, de ellentmondás volt az Ostbau Werke gyártási feljegyzései és a Wehrmacht szolgálati feljegyzései között, ezért tényleges számuk valószínűleg soha nem fog kiderülni.

Általános tulajdonságok
Személyzet 5 fő
Hosszúság 5,89 m
Szélesség 2,88 m
Magasság 2,76 m
Tömeg 22 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 10-80 mm
Elsődleges fegyverzet 4 db 20 mm Flakvierling 38 L/112.5 3200 darab tölténnyel
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm MG34 1350 darab tölténnyel
Műszaki adatok
Motor 12 hengeres Maybach HL 120 TRM
Teljesítmény 272 LE
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,16 LE/t
Hatótávolság 200 km


Wurfrahmen 40

A Wurfrahmen 40 (magyarul: „40-es vetőkeret”) egy II. világháborús német rakéta-sorozatvető faanyagú vetőkerete volt. Általában Sd.Kfz. 251-es féllánctalpasokra vagy zsákmányolt francia Renault UE Chenillette-re szerelték. Ezzel egy jóval mozgékonyabb és védettebb tüzérségi eszközt kaptak, mint a vontatott Nebelwerfer-ek. A vele felszerelt járművet a katonák nagyon találóan csak „Gyalog Stukának” (Stuka zu Fuß), telepített változatát (Wurfgerät 41) pedig „Bőgő tehénnek” (Heulende Kuh) nevezték.

1941-ben a J. Gast. cég kifejlesztett egy csövekből összeszerelhető tartóvázat, amely mind a négy Sd.Kfz. 251-alváltozatra (Ausf. A–D) könnyen felszerelhető volt. A keretre összesen 6 darab Wurfrahmen 40 rakétaindítót lehetett felszerelni a Wurfkörper rakéták számára. Az indítókból 280 mm-es repesz-romboló (28 cm Sprengranate), vagy 320 mm-es gyújtó töltetű rakétát lehetett kilőni. Mint az összes korabeli rakétatüzérségnél, a rakéták pontatlanok voltak és ezért nagy mennyiségben lőtték őket a célpontra. A nagy mennyiségben érkező gyújtó töltetű rakéták sokkhatása viszont elsöprő erejű volt. A rakéták célba juttatását a jármű megfelelő irányba állításával lehetet elérni (oldalszög), míg lőtávolságukat a vetőkeretek helyszögének módosításával változtatták. A 280 mm-es rakétával 1,9 km-es, míg a 320 mm-es rakétával 2,2 km-es maximális hatótávolságot lehetett elérni. Az irányzás elősegítésére, a jármű elejére két „irányzópálcát” szereltek. Az indítást távirányítással, elektromos indukciós tekerccsel, a járműtől biztonságos távolságra végezték. Egy teljes sorozatot (egyesével, egymás után) 10 másodperc alatt lehetett kilőni. Az indítókeretet rendszerint az Sd.Kfz. 251/1-es lövészszállító változatokról vetették be.
Egy betöltött Wurfrahmen-keret málházás közben

A Sd.Kfz 251-es féllánctalpason 6 db keretet helyeztek rá, oldalanként hármat-hármat. A Chenillette UE-nél kettőt oldalanként, vagy négyet a jármű hátuljára szerelve. Ilyen rakétaindítót szereltek még a francia Hotchkiss H35-re, itt szintén oldalanként kettőt-kettőt.

Általános tulajdonságok
Személyzet 2 fő
Hosszúság 5,8 m
Szélesség 2,1 m
Magasság 1,75 m
Tömeg 7,8 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 8-15 mm
Elsődleges fegyverzet 2 db 7,92 mm-es MG 34 vagy MG 42 géppuska
Másodlagos fegyverzet 6 db 320 mm-es gyújtó-, vagy 6 db 280 mm-es repesz-romboló rakéta
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 42 benzinmotor
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 52,5 km/h
Fajlagos teljesítmény 100 LE
Hatótávolság 300 km


Zrínyi (rohamlöveg)

A Zrínyi rohamlöveg-család születése

1942-ben a Magyar Királyi Honvédség vezérkarában felmerült az igény egy rohamlöveg-család fejlesztésére. Ennek a fegyvernemnek a kiválóságát a német rohamlöveg-osztályok StuG III-asai által elért eredmények is igazolták. A Honvédelmi Minisztérium két fajta önjáró lövegre adta le a rendelést: a Zrínyi I-re hosszú csövű 75 mm-es löveggel, és a Zrínyi II-re 40M 105 mm-es tábori tarackkal felszerelve.

A Zrínyi rohamlöveg-család gyártása

A sikeres tereppróbák után a 105 mm-es löveggel felszerelt Zrínyi II rohamlöveg sorozatgyártását 1943 tavaszán kezdték meg. A Minisztérium összesen 300 darabra adott megrendelést, melyekből 50 darabot kellett 1944 végére leszállítania a Weiss Manfréd gyárnak. Az 1945-re tervezett, nemkülönben 50 darabos Zrínyi II-es típusú rohamlövegek legyártását is megkezdték, ugyanis az így felszabaduló időt a Zrínyi I-es fejlesztésére és gyártására fordítanák. 1943-45-ig a Zrínyi II rohamlövegből kb. 60 példány, a Zrínyi I-ből pedig egy prototípus épült a Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben.

A Zrínyi rohamtarack a harcban

A Zrínyi II rohamtarack első példányai 1944 tavaszán az 1. Magyar Hadsereg kötelékében már a keleti fronton, Galíciában harcoltak a Vörös Hadsereg csapatai ellen. A rohamtarackok itt néhány – a háború végkimeneteléhez képest jelentéktelen – győzelmet arattak. A rohamtarackok a tordai csatában megsemmisítettek 18 T-34 típusú szovjet közepes harckocsit, míg a Zrínyi II-es típusú rohamtarackok közül csak 6 darabot tettek harcképtelenné a szovjet páncélosok. Később ezeket a rohamlövegeket Bozsoki János próbaszolgálatos zászlós rohamtarackjával elvontatta, így meg tudták javítani őket. Bozsoki zászlós tettéért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A Zrínyik Budapest védelménél is kiválóan szerepeltek Billnitzer Ernő tábornok parancsnoksága alatt [2]. A Zrínyi I-es prototípusa nem vett részt a harcokban.

A Zrínyiket a tervek szerint rohamtüzérosztályokba szervezték volna. Egy ilyen osztály három ütegből állt (ütegenként 10 harcjárművel), valamint a háromból kettő 7,5 cm-es Zrínyi I-es rohamlövegekkel, a harmadik pedig a 105 mm-es Zrínyi II rohamtarackokkal lett volna ellátva, ezen kívül a rohamlövegosztály törzse is kapott volna 1 db parancsnoki Zrínyit, így egy rohamtüzérosztály 31 járműből állt volna. Első körben nyolc rohamtüzérosztály került felállításra (1., 7., 10., 13., 16., 20., 24. és 25.) 1943-44 folyamán, de a gyártás lassúsága miatt 1944-re csak az 1. és 10. rohamtüzérosztályokat tudták Zrínyikkel ellátni, ezeket sem mindig a hadrendben előírt mennyiséggel vagy típusokkal (az 1. rto. csak a 2. és 3. ütegével indult Galíciába; 75 mm-es rohamlövegek hiánya miatt pedig minden üteg az itt tárgyalt 105 mm-es tarackos változatból kapott). Egyébként a 7. rohamtüzérosztályt német StuG. III rohamlövegekkel, a 20.-at, valamint részben a 16. és 24. rohamtüzérosztályokat (utóbbi kettőnek csak két-két ütegét) pedig Hetzer vadászpáncélosokkal látták el. A többi rohamtüzérosztály nem jutott semmilyen harcjárműhöz, ezért jobb esetben 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal rendelkeztek, rosszabb esetben pedig hagyományos gyalogságként kerültek alkalmazásra.

A végzet

1944 nyarán még töretlenül folyt a sorozatgyártás, amikor pusztító légitámadás érte a Weiss Manfréd gyárat, és a csarnokban lévő félkész Zrínyi rohamlövegeket és a gépsorokat megsemmisítették a bombák. A még javítható alkatrészeket a Ganz gyárba szállították, és ott újabb 6 darab rohamlöveget szereltek össze. Napjainkban csupán egyetlen Zrínyi II rohamtarack létezik a világon, ezt a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban őrzik.

Általános tulajdonságok
Személyzet 4
Hosszúság 5,5 m
Szélesség 2,9 m
Magasság 1,90 m
Tömeg 21,6 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 75 mm - 15 mm
Elsődleges fegyverzet 105 mm 40/43 M típusú tarack
Műszaki adatok
Motor Weiss Manfréd V–8H benzinmotor
Teljesítmény 191 kW (260 LE)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 43 km/h
Fajlagos teljesítmény 11,6 LE/t
Hatótávolság 220 km


40M Nimród

A 40M Nimród a 38M Toldi I harckocsi módosított alvázára épített 40 mm-es önjáró gépágyú. A módosított futómű 5 helyett 6 futógörgőt tartalmaz oldalanként. A Nimródot licenc alapján gyártották a Weiss Manfréd Művekben.

A 40M Nimród a svéd Landsverk L–60-as kisharckocsiból kialakított L–62 „harckocsivadász” licence alapján, magyar változtatásokkal a diósgyőri MÁVAG által gyártott – légvédelmi és harckocsi elhárító feladatokra tervezett páncélvadász– és légvédelmi gépágyú.

A svéd licenc megvétele után, a csapatpróbákon kialakult módosításokat figyelembe véve, 1941 októberében készült el a 46 darabos széria első Nimródja. A svéd alaptípustól eltérően a torony – mely felül nyitott volt – alakja hátrafelé nyújtott lett, így biztosítva helyet még egy fő kezelőnek, mellyel a személyzet 6 főre nőtt (parancsnok, 4 tüzér, harckocsivezető). Eltérően az egyébként rendkívül hasonló, a Toldi alapjául is szolgáló L-60 futóművétől, itt minden oldalon 5-5, az L-60-nál alkalmazottnál kisebb kettős gumiabroncsozású futókereket alkalmaztak. Fő fegyverzete a 40 mm-es, magyar gyártmányú, 36M.típusú Bofors gépágyú.

Az 1941-ben megrendelt második – 89 darabos - sorozatot már a német Büssing helyett a magyar Ganz VI-II VGT 107 típusú motorral gyártották. 1942-ben módosították nevét „40 mm 36/40M páncélos gépágyú”-ra.

A tervek szerint légvédelmi és páncélelhárítási feladatokra szánták, ezért kezdetben páncélos csapatokhoz osztották be. A Donnál vívott harcok bebizonyították, hogy alkalmatlanok a páncélosok elleni harcra, ezért 1943-tól átsorolták a légvédelmi tüzérséghez.

A következő alakulatok használták:

51. páncélgépágyús zászlóalj (1. páncéloshadosztály)
52. páncélgépágyús zászlóalj (2. páncéloshadosztály)
1.lovashadosztály (később 1. huszárhadosztály)
gépkocsizó zászlóaljakhoz 1 üteg (6 jármű) hozzárendelve


L-62 - svéd alapváltozat


36/40M Nimród – Magyarországon gyártott modell
43M Lehel – Páncélozott csapat- és sebesültszállító jármű

Műszaki adatai

Motor: 114 kW-os (155 LE) nyolchengeres Büssing-motor
Sebesség: műúton 50 km/h
Árokáthidaló képesség: 2,2 m
Mászóképesség: 35–40°
Személyzet:1 vezető és 4 tüzér, (később)1 megfigyelő
Kormányzás: kormánykerék
Löveg: 40 mm-es Bofors gépágyú (tűzgyorsasága 160 lövés/perc)
Hatásos lőtávolság: 450 m
Maximális lőtávolság: 8500 m

Szovjet
harci járművek

II. világháborús
szovjet harcjárművek

Kisharckocsik

Úszó harckocsik

Könnyű
harckocsik

T–27
T–37
T–38
T–40
T–50
T–60
T–70
T–26
T–80

Gyorsharckocsik

Közepes harckocsik

Nehéz harckocsik

BT–5
BT–7
BT–8
T–28
T–34
T–44
T–35
KV–1
KV–2
ISZ–2
ISZ–3

Önjáró lövegek

Önjáró légvédelmi lövegek

ZISZ–30
SZU–5
SZU–76
SZU–85
SZU–100
SZU–122
SZU–152
SZU–122
SZU–152

T–60Z
T–70Z
T–70

Páncélautók

D–8 | D–12 | D–13 | FAI | BA–10 | BA–11 | BA–20 | BA–21 | BA–3 | BA–6 | BA–27 | BA–64 | BA–I | LB–62 | LB–23

Kétéltű páncélautók

Féllánctalpas páncélautók

Páncélozott vontatók

Improvizált járművek

PB–4 | PB–7 | BAD–2
BA–30
T–26T | Komszomolec
HTZ–16 | IZ | NI

Aeroszánok

Kísérleti harcjárművek

ANT–IV | NKL–16 | NKL–26 | RF–8 | ASZD–400
SZU–14 | A–40 repülő harckocsi | SZU-100Y | PPG

Tüzérségi Fegyverek

Lövegek

10 cm K 17 Niagara Falls 2009 8.jpg

 

10 cm Kanone 17


A 10 cm Kanone 17 (rövidítve 10 cm K. 17 vagy 10 cm K 17, magyarul 10 cm-es tábori löveg 17) egy tábori löveg volt, melyet Németország használt az első és a második világháborúban.

Fejlesztés

Mivel a 10 cm K 14 löveg lőtávolságát elégtelennek vélték, ezért a Krupp tervezett egy új, hosszabb (L/45) lövegcsövet, melyet a K 14 kocsiszerkezetére szereltek. Ez az összeállítás túl nehézzé tette a löveget, hogy összeszerelt állapotban szállítsák, ezért a lövegcsövet leszerelték, és egy külön szállítókocsin vontatták. A képen jól látható rámpák a szállítókocsi pozícióba állítását segítették, hogy egy vonalba kerüljön a cső a hátrasikló rendszerrel, így az ütegbe csörlőzhették. Ezek a rámpák a lövegtalpakra voltak rögzítve, de el lehetett őket távolítani.
A K 17 hidropneumatikus vagy hidrorugós visszarúgásgátló rendszert használt, a gyártótól függően.

Légvédelmi feladatkör

Annak ellenére, hogy a K 17 löveget nem használták légvédelmi feladatkörre, a K 14 legtöbb nehéz és drága kiegészítő tartozékát, hogy képessé tegyék légelhárításra, meghagyták. Valószínűleg ez azért volt, mert siettették a K 17 löveg gyártását. A K 17 löveg egy egyszerűbb változatát 1917-ben tervezték meg, amely sok mindenben hasonlított a 10 cm K 04 löveghez. A teljes irányzó rendszer a 15 cm sFH 13 löveg irányzékán alapult, egy eltérő irányzék használatát elvetették és a löveget nem lehetett darabokra szedve szállítani. A löveg megjelölése a K 17/04 volt, melyből néhány százat rendeltek 1917 augusztusában.

Végzet

Németország a versailles-i békeszerződés értelmében nem tarthatta meg ezeket a lövegeket, vagy szét kellett őket szerelni, vagy el kellett őket adni. Néhányat Svédországnak és Romániának adtak el a háború után, de néhányat elrejtettek, majd szolgálatba helyeztek a második világháborúban, főleg partvédelmi feladatkörben.

Műszaki adatok

Űrméret 10,5 cm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 3,3 t
Fegyver hossza 4725 mm
Csőhossz 2036 mm
Csőtorkolati sebesség 650 m/s
Max. lőtávolság 16500 m
Oldalirányzás
Magassági irányzás mínusz 2° plusz 45°


10 cm schwere Kanone 18


Bundesarchiv Bild 183-L00131, Posen, Vereidigung von Rekruten.jpg

A 10 cm schwere Kanone 18 (rövidítve 10 cm s. K. 18 vagy 10 cm sK 18, magyarul 10 cm-es nehéz tábori löveg 18) egy tábori löveg volt, melyet Németország használt a második világháború alatt. A német hadsereg szügségét látta egy új 10 cm-es tábori löveg és egy 15 cm-es tarack kifejlesztését, melyek egyazon alvázon alapulnak. A tábori lövegek nehezebbek voltak a tarackoknál a hosszabb lövegcső miatt. Ezen fejlesztés eredményeként jött létre a 15 cm sFH 18 tarack is. A két löveg közel azonos súlya miatt megosztozhattak az alvázon. 1926-ra a Krupp és a Rheinmetall is előállt különös tervezeteivel, majd 1930-ra a prototípusok is elkészültek, de 1933-34-ig nem állították szolgálatba. Mind a Krupp, mind a Rheinmetall pályázott a fejlesztési megbízásért, a Wehrmacht végül kiegyezett velük, a Krupp alvázát párosította a Rheinmetall lövegével. Nem volt népszerű fegyver, mivel a löveg túl nagy volt, a lövedékei pedig túl kicsik. Emiatt a sorozatgyártását 1943-ban befejezték.
Alkalmanként a gyalogsági és a páncélos hadosztályok nehéz tüzérségi zászlóaljait szerelték fel vele, de alapjában önálló tüzérségi zászlóaljakban harcoltak, illetve partvédelmi feladatköröket láttak el velük. A háború után az albán és a bolgár hadseregben szolgáltak.

Műszaki adatok

Űrméret 10,5 cm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 5,642 t
Csőhossz 5460 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 6 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 835 m/s
Hatásos lőtávolság 19075 m
Oldalirányzás 64°
Magassági irányzás 0° plusz 48°


10,5 cm Feldhaubitze 98/0


9809side.jpg

Műszaki leírás

Súly
1,145 kg (2,519 lbs)
Csőhossz
1.625 m (5 ft 4 in) L/15.5
Szélesség
1.53 m (5 ft)

hüvely
különálló
kaliber
105 mm (4.13 in)
Fenék
vízszintes csúszó blokk
Visszarúgás
hydro-spring
Szállítás
vontatás
Emelés
-13° to +40°
Utazó
Torkolati sebesség
302 m/s (990 ft/s)
Hatótávolság
6,300 m (6,890 yds)
Maximum távolság
7,000 m (7,583 yards)


10,5 cm Gebirgshaubitze 40


Bundesarchiv Bild 146-1993-043-13, Dachsteingebirge, Gebirgsjäger mit Gebirgshaubitze.jpg

Műszaki adatok

Űrméret 10,5 cm
Tömeg 1,66 t
Csőhossz 2870 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 4-6 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 565 m/s
Max. lőtávolság 12 625 m
Oldalirányzás 51°
Magassági irányzás mínusz 4° plusz 71°


10,5 cm Haubits m/40


Haubits m40H.jpg

A 10,5 cm Haubits m/40 egy svéd gyártmányú tarack, melyet a Bofors gyártott a második világháború alatt.

A tarackot Finnországban és Svájcban is gyártották licenc alatt. A löveget jelenleg az észt hadsereg használja kiképzési célra
Az 1920-as évek közepén a svéd Bofors cég kifejlesztett egy 10,5 cm-es tarackot, amelyből 30 darab Hollandiába került. A hollandok a kelet-indiai gyarmataikon alkalmazták a lövegeket. A második világháború közeledtével a svédek igénye a tábori tüzérség iránt megnőtt, így lefoglaltak 32 darab löveget, melyeket Hollandia és Sziám rendelt. A lövegek sorozatgyártása 1941-ben kezdődött és összesen 210 darab tarack került a svéd hadsereghez. Az 1950-es években a svédek egy továbbfejlesztett változatból, a 10,5 cm Haubits m/40B-ből további 109 darabot gyártottak. Az 1960-as években a svéd hadsereg modernizálta az összes meglévő m/40 és m/40B löveget 10,5 cm Haubits m/40C típusra, melyet pneumatikus gumiabroncsokkal szereltek fel. A tarackot Svájcban is gyártották licenc alatt 10,5 cm Hb Modell 46 jelöléssel, amely hosszú karriert futott a svájci hadseregben.

Műszaki adatok
Űrméret 10,5 cm
Lőszer 105×155 mm R
Tömeg 1,97 t
Fegyver hossza 5310 mm
Csőhossz L/24 mm
Csőtorkolati sebesség 274 - 485 m/s
Max. lőtávolság 10 900 m
Oldalirányzás 50°
Magassági irányzás mínusz 5° plusz 45°

1936 januárjában a finn állam aláírt egy egyezményt a Bofors céggel, amely lehetővé tette különféle Bofors lövegek licenc alatt történő gyártását Finnországban. A 37 mm-es páncéltörő lövegek és a 40 mm-es légvédelmi lövegek mellett a 10,5 cm-es tarack is gyártásra került. Abban az időben Finnország ipara nem rendelkezett tábori lövegek és tarackok gyártási tapasztalatával. Az ilyen irányú ipari fejlesztés szükségességét már korábban tudomásul vették, de a szűkös anyagi lehetőségek és a gyártási licencek hiánya miatt nem volt alkalmuk rá. Az új fegyverek gyártásához létrehoztak egy új gyárat Valtion Tykkitehdas (Állami Tüzérségi Gyár) névvel.

A Valtion Tykkitehdas (VTT) és a Tampella 1942-1945 között 140 darab tarackot gyártott. Az eredeti megrendelés 128 tarackról szólt, melyet 1939-ben küldtek a Tampellához és a VTT-hez; úgy tervezték hogy a két gyár külön-külön 64 tarackot gyárt majd le. Viszont a téli háború kezdetén az egész megrendelést a VTT-hez irányították át. A lövegek szállítása azonban 1943-ig váratott magára. Ennek több oka is volt. Az egyik a szükséges nyersanyagok egy része nem helyben készült, ezeket Németországból rendelték, szállításuk pedig sokat késett, így az egész projektnek késnie kellett. A nyersanyagok egy része 1940 tavaszán, más része viszont csak ugyanazon év őszén érkezett meg. A másik ok a finn hadvezetésből adódott, mivel a főparancsnokság döntötte el, hogy mely eszközök élveznek elsőbbséget a finn gyártó- és javítósorokon az 1941 júniusában kitört folytatólagos háború kezdetén. A tarackok hazai gyártása a fontossági listán lejjebb csúszott, így az egyes részelemek gyártása csak akkor folytatódott, ha a gyárnak nem volt egyéb sürgős feladata. A lövegcsöveket és a závárzatokat a Lokomo Works, a lövegtalpakat és a lövegpajzsokat a Crichton-Vulcan gyártotta. Az első próbalövéseket 1942 szeptemberében végezték. 1943-ban a VTT 64 darab 105 H/37 tarackot szállított le, 1944-ben további 70 darabot, majd 1945-ben még hat darabot.

A második világháború után a lövegeket kiképzési célra használták és raktáron is tartottak belőle, esetleges jövőbeli háborús időkre. A svédekhez hasonlóan a finnek is modernizálták a lövegeiket az 1960-as években. Ez a modernizációs program két új típusú tarack létrejöttét eredményezte, melyet a 105 H/37 tarack alkatrészeit használták:

- 105 H 61–37: ez a tarack a 105 H/37 lövegtalpát használja, de egy új, hosszabb (L/26) lövegcsővel és új csőszájfékkel látták el, illetve új típusú lövedéket fejlesztettek ki hozzá, amelynél a töltetet a lövedékhez kapcsolják, mielőtt betöltik a tarackba. Ezek a fejlesztések a Boforsnál tervezett fejlesztéseken alapulnak. Az úthálózatok minőségének javulása miatt az új löveget csak gépesített vontatáshoz tervezték.
- 105 H 37–10: a 105 H/37 lövegcsövét a régi 122 H/10–30 tarackok lövegtalpára telepítették, illetve a 122 H/10–30 tarackról származó závárzatot módosították a finn szabványnak megfelelő 105 mm-es taracklőszerhez.
Mindkét modernizált tarack sikeresnek bizonyult. A 105 H 61–37 ballisztikája nem sokat javult ugyan az eredeti 105 H/37-hez képest, de a fegyver sokkal praktikusabb lett. A 105 H 37–10 lőtávolsága viszont majdnem megkétszereződött a 122 H/10–30-hoz képest, ugyanakkor lőszerellátása egyszerűsödött. Az 1990-es évek végére a 105 H 61–37 tarackok még megtalálhatóak voltak a finn hadsereg raktárában. Az elmúlt években viszont a finn hadsereg elkezdte leszerelni ezeket a lövegeket, a megmaradt példányokat pedig gyűjtőknek adják el. Néhány évvel ezelőtt Finnország 105 H 61–37 lövegeket adományozott Észtországnak, melyek manapság is az észt tábori tüzérség fő fegyverei.

Változatok

10,5 cm Haubits m/40 – Eredeti svéd változat.
105 H 37 – Licenc alapján gyártott finn változat.
105 H 61–37 – Az 1960-as években modernizált finn változat.
105 H 37–10 – Az 1960-as években modernizált finn változat.
10,5 cm Hb Model 46 – Licenc alapján gyártott svájci változat.


10,5 cm Kanon m/34


Bofors M34 105mm Gun Hameenlinna 6.jpg

A 10,5 cm Kanon m/34 egy svéd gyártmányú tábori löveg volt, melyet a Bofors gyártott a második világháború alatt.

A löveget a Bofors cég tervezte és gyártotta. A fő üzemeltető a svéd hadsereg volt, melyet 60 darab löveggel láttak el. Az első négy löveget a svéd hadsereg eredetileg partvédelmi tüzérségnek szánta, de 1942-ben a tábori tüzérséghez osztották a fegyvereket. A löveghez a Bofors által gyártott 15 cm-es tarack lövegtalpjaihoz hasonlókat használtak. A lövegek hosszú időn keresztül szolgáltak a svéd hadseregben - egészen az 1980-as évekig hadrendben voltak. A korábbi 1927-es típust kis számban exportálták Hollandiának, ahol 36 darabot rendeltek a lövegből. A második világháború alatt az 1934-es típust licenc alatt Svájcban is gyártották. A németek az 1927-es típusból zsákmányoltak a hollandoktól, melyeket aztán 10,5 cm Kanone 335(h) jelöléssel rendszeresítettek

Műszaki adatok
Űrméret 10,5 cm
Lőszer 105×764 mm R
Tömeg 3,75 t
Csőhossz L/42 4410 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 5 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 800 m/s
Max. lőtávolság 16 300 m
Oldalirányzás 60°
Magassági irányzás mínusz 5° plusz 42°

 

Felépítését tekintve a löveg modernnek számított. Lövegtalpjai szétterpeszthetőek, acélkerekeit tömör gumiabronccsal is ellátták, a hátrasiklórendszer pedig a lövegcső alatt kapott helyet. Szokatlan jellemzője a lövegpajzzsa volt, melynek szabálytalan alakja az álcázást hivatott elősegíteni. A závárzatot vízszintesen mozgó csúszó lövegzár zárja (a Hollandiának jutattot lövegeket viszont csavarzávárzattal látták el). A löveghez repesz-romboló és füstgránátokat is használtak. A maximális tűzgyorsaság nagyjából 5 lövés/perc volt.

Finnország 12 darabot vásárolt az 1934-es típusú lövegekből a téli háború folyamán, viszont mindössze négy darab érkezett meg időben. A négy löveg 1939 decemberében került a csapatokhoz, melyeket az 1. önálló gépesített nehéz tüzérüteghez osztottak. Az üteg rosszul indított a háborúban - a lövegek egymás után rongálódtak meg, de mivel nem rendelkeztek cserecsövekkel, az egész egység bevethetetlenné vált. A későbbi vizsgálatok során kiderült, hogy nem megfelelő típusú puskaport alkalmaztak hajtóanyagnak és ez okozta a meghibásodásokat, de a későbbi üzemeltetési tapasztalatok arra is rávilágítottak, hogy a lövegekhez használt lövegcsövek élettartama is rövid. Ezután a lövegcsöveket minden 2000. lövés után cserélték. Ezen problémáktól eltekintve a finn katonák körében kedvelt típus volt az m/34-es. A folytatólagos háború kitörésére már mind a 12 löveg megérkezett Finnországba, melyeket a 3. nehéz tüzérszászlóaljhoz osztottak, később pedig az 5. nehéz tüzérszászlóalj vetett be nyolc darabot.


10,5 cm leichte Feldhaubitze 16



A 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 (rövidítve 10,5 cm le. F.H. 16 vagy 10,5 cm leFH 16, magyarul 10,5 cm-es könnyű tábori tarack 16) egy tábori tarack volt, melyet Németország használt az első és a második világháború alatt. A löveg ugyanazt a futóművet használta, mint a 7,7 cm FK 16. Lövegeket adtak Belgiumnak jóvátétel fizetésként az első világháború után, ahol a Heer szolgálatába állították 10,5 cm leFH 327(b) néven, Belgium meghódítása után.

A német leFH 16 löveget a nagy háború alatt tervezte a Rheinmetall, a régi, szabványos könnyű tábori löveg, az lFH 98/09 löveg leváltására. Hosszabb lövegcsöve volt, mint a régebbi lövegnek, és egy új típusú závárzattal is felszerelték, amelynél eggyel kevesebb mozdulatra volt szükség a kinyitáshoz. Ugyanazt a lőszert használták hozzá, mint a régebbi lövegnél, de egy típussal kibővítették a választékot: az úgynevezett C-Geschoss, vagyis gáz lövedékkel. Ezeket a lövegeket több gyártó gyártotta, és az 1917-es év elején kerültek ki a csapatokhoz. Mikor véget ért a háború 3044 leFH 16 löveg volt még szolgálatban.

Műszaki adatok
Űrméret 10,5 cm
Tömeg 1,525 t
Csőhossz 2310 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 4-5 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 395 m/s
Max. lőtávolság 9225 m
Oldalirányzás
Magassági irányzás mínusz 10° plusz 40°

10,5 cm leichte Feldhaubitze 18/40



A 10,5 cm leichte Feldhaubitze 18/40 (rövidítve 10,5 cm le. F.H. 18/40, vagy 10,5 cm le FH 18/40, magyarul 10,5 cm-es könnyű tábori tarack 18/40) egy német könnyű tarack volt, melyet a második világháború alatt használtak.
A 10,5 cm leFH 18/40 kiegészítette a 10,5 cm leFH 18 és a 10,5 cm leFH 18M lövegeket, mint szabványos hadosztályközvetlen tábori tarack. Tervezésénél arra törekedtek, hogy létrehozzanak egy könnyebb súlyú 10,5 cm-es tüzérségi eszközt, melyet könnyebb gyártani is. Általában nem szereltek fel vele független tüzérségi zászlóaljakat egészen az 1943-as sztálingrádi csatáig. Néhányat exportáltak Finnországnak, ahol 105 H 33-40 néven rendszeresítették.
1942 márciusában a Wehrmacht szükségét látta egy könnyebb tarack létrehozásának, amely készen áll a sorozatgyártásra olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Így hozták létre az új löveket leFH 18M lövegcsövének a 7,5 cm PaK 40 páncéltörő löveg lövegtalpára való helyezésével. Az új lövegtalp torziós rugókat kapott a futómű teljes hosszán. Az eredeti PaK 40 kerekeket túl kicsinek találták a tarack számára, ezért nagyobb préselt-lemez kerekeket helyeztek fel, melyeken tömör gumiabroncs volt. Az új talp növelte a tűzgyorsaságot és valamivel csökkentette a tarack súlyát is. A leFH 18/40 löveg a leFH 18M különböző csőszájfékjeit használta. A závárzat mechanizmusa manuálisan működtetett horizontális hátrasikló blokk típusú volt.

Műszaki adatok
Űrméret 10,5 cm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 1,955 t
Fegyver hossza 2940 mm
Csőhossz 2710 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 6-8 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 540 m/s
Max. lőtávolság 12 325 m
Oldalirányzás 56°
Magassági irányzás mínusz 6° plusz 40°

10,5 cm leichte Feldhaubitze 18M



A 10,5 cm leichte Feldhaubitze 18M (rövidítve 10,5 cm le. F.H. 18M vagy 10,5 cm leFH 18M, magyarul 10,5 cm-es könnyű tábori tarack 18M) egy német könnyű tarack volt, melyet a második világháború alatt használtak. A löveg, a futómű és a lövegpajzs nélkül, az Sd.Kfz. 124 Wespe önjáró löveg fegyverzetéül is szolgált.

A 10,5 cm leFH 18M löveget a 10,5 cm leFH 18 löveg helyettesítésére szánták, mint szabványos német hadosztály-tábori löveg. A fegyvert a Rheinmetall tervezte és fejlesztette a háború kitörése után, egy nagyobb hatótávolságú löveg kifejlesztése céljából, mint az alap leFH 18 tervezet. Egy csőszájféket szereltek a lövegcsőre, illetve a hátrasikló rendszert egy sokkal erősebb töltet és egy új nagy hatótávolságú lövedék kilövéséhez állították be. Alapvetően nem szereltek fel a löveggel önálló tüzér zászlóaljakat, egészen az 1943-as sztálingrádi csatáig. 53 darabot Finnországnak exportáltak, ahol 105 H 33 néven rendszeresítették.

Sok löveget a 10,5 cm leFH 18 lövegből alakítottak át, de megtartották az eredeti fa-küllőjű vagy préselt lemez kerekeiket. Az első csak lóvontatásnál volt használható. Kezdetben csak egy egykamrás csőszájfékkel szerelték amelynek meglehetősen alacsony volt a hatásfoka. Ezt később továbbfejlesztették a nyílás hátsó részére két kiálló fül felhegesztésével. Habár ez a fajta csőszájfék megfelelt a korai tervezésű szárnystabilizált, leváló köpenyes lövedékeknek, de később egy új típusú csőszájféket terveztek és használtak hozzá.

Az új FH Gr Fern nagy hatótávolságú lövedék nagyjából 25 milliméterrel volt hosszabb a normál lövedékektől, melyeket a leFH 18 lövegekhez használtak.

Alapjában véve a 10,5 cm leFH 18M és a leFH 18/40 lövegek azonosak.

Műszaki adatok
Űrméret 10,5 cm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 1,985 t
Csőhossz 3,308 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 4-6 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 540 m/s
Max. lőtávolság 12325 m
Oldalirányzás 56°
Magassági irányzás mínusz 6° 30' plusz 40° 30'


10,5 cm leichte Feldhaubitze 18



A 10,5 cm leichte Feldhaubitze 18 (rövidítve 10,5 cm le. F.H. vagy 10,5 cm le FH, magyarul 10,5 cm-es könnyű tábori tarack 18) egy német könnyű vontatott tábori tarack volt a Harmadik Birodalom hadseregében, melyet a második világháborúban is alkalmaztak.

A 10,5 cm leFH 18 egy szabványos tábori löveg volt, amit a Wehrmacht használt a II. világháború alatt. A Rheinmetall tervezte és gyártotta 1929 és 1930 között, és 1935-ben lépett szolgálatba. Eredetileg nem szereltek fel független hadosztályokat egészen az 1943-as sztálingrádi csatáig. 1938 előtt a leFH 18-ast exportálták Magyarországnak és Spanyolországnak. 53-at exportáltak Finnországnak, ahol 105 H 33 néven ismerték. 166-ot exportáltak Bulgáriának 1943 és 1944-ben (1944. február 1-jéig).

Egy nehéz, egyszerű závárzattal, hidro-pneumatikus hátrasikló rendszerrel működött. A 10,5 cm leFH 18-nak fából vagy préselt lemezből készült kereke volt. Az első csak lóvontatásnál volt működőképes, viszont mind a kettőnek gumiabroncsa volt. Eredetileg nem volt csőszájfék szerelve rá. 1941-ben felszerelték csőszájfékkel, hogy nagyobb lőportöltettel is tudjanak vele tüzelni. Ez megnövelte a lőtávolságot nagyjából 1650 méterre. Ez a típus a leFH 18M volt. 1942 márciusában igény mutatkozott egy könnyebb lövegre. Ebből származott a második módosított változat, a leFH 18/40. Ez a változat magában foglalta egy leFH 18M lövegcsövét és egy 7,5 cm PaK 40 páncéltörő löveg lövegtalpát. Az új kialakítás megnövelte a tűzgyorsaságot, illetve a löveget is könnyebbé tette. Továbbá egy hatékonyabb csőszájféket is kapott, ami tovább csökkentette a visszarúgást. A ballisztikát tekintve a 10,5 cm leFH 18 és a leFH 18/40 azonosak. A fejlesztett típusok gyártása egészen a háború végéig tartott.


15 cm schwere Feldhaubitze 02


15 cm sFH 02 CMHM Brantford 4.JPG

Műszaki adatok
Űrméret 15 cm
Tömeg 2,035 t
Csőhossz 1800 mm
Csőtorkolati sebesség 325 m/s
Max. lőtávolság 7450 m
Oldalirányzás
Magassági irányzás 0° plusz 45°


A 15 cm schwere Feldhaubitze 02 (rövidítve 15 cm s.F.H. 02 vagy 15 cm sFH 02, magyarul 15 cm-es nehéz tábori tarack 02) egy német gyártmányú nehéz tábori tarack volt, melyet 1903-ban rendszeresítettek, majd az első világháború alatt használtak.
A szabványos német tábori löveghez, az FK 96 n.A.-hoz hasonlóan a 15 cm sFH 02 is merev hátrasiklású lövegként kezdte pályafutását. A löveget 1893-ban mutatták be, de 1899-ben felmerült a kérdés, miszerint alkalmazni kellene a lövegeknél a modern hátrasikló rendszert. Az első ilyet a Krupp fejlesztette ki, ez volt a Versuchshaubitze 99, de végeredményében nehéznek bizonyult, a csapatpróbák után pedig újratervezték könnyebb alvázzal, az eredmény pedig a schwere Feldhaubitze 02 lett, az első löveg a német hadseregben, amelyet modern hátrasikló rendszerrel láttak el.
Hivatalosan 1903 júniusában állították hadrendbe. Minden katonai alakulat egy nehéz tüzérségi zászlóaljjal rendelkezett, zászlóaljanként négy századdal, századonként négy darab schwere Feldhaubitze 02 löveggel. Az első világháború 1914-es kitörésekor 416 darab nehéz tarack állt a német hadsereg rendelkezésére.
A löveg meglepően mozgékony, mozgékonyabb mint a kisebb 10,5 cm Feldhaubitze 98/09 löveg (melynek hátrányossága, hogy a löveg és a löveghez használt lövegmozdony tengelytávja eltérő). A fegyver modernizációja már a háború előtt elkezdődött, elsődleges szempont a lövegpajzzsal való ellátás és a rövid lőtávolság javítása volt. Az eredmény a 15 cm schwere Feldhaubitze 13 lett.

15 cm schwere Feldhaubitze 13


Brantford Ontario 15-cm-sFH-13-L14-1.jpg

Műszaki adatok
Űrméret 15 cm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 2,25 t
Fegyver hossza 2540 mm
Csőhossz 2096 (L/17) mm
Elméleti tűzgyorsaság 3 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 381 m/s
Hatásos lőtávolság 8600 m
Oldalirányzás
Magassági irányzás mínusz 4° plusz 45°


A 15 cm schwere Feldhaubitze 13 (rövidítve 15 cm s. F.H. 13 vagy 15 cm sFH 13, magyarul 15 cm-es nehéz tábori tarack 13) egy nehéz tábori tarack volt, melyet Németország használt az első és a második világháborúban.
A löveget többféle változatban gyárották, az eredeti változat a „kurz”, azaz rövid csövű változat (L/14 űrmérethosszúságú); később az lg. sFH 13 hosszabb lövegcsővel; és az lg. sFH 13/02 a gyártást elősegítő módosításokkal.
A tarackok nagy előnye volt, hogy könnyen mozgathatóak voltak, ám nagy tűzerővel bírtak, így a németek komoly tűztámogatást biztosíthattak katonáiknak a frontvonalon, ráadásul az első világháború korai szakaszában sem a franciák, sem a britek nem rendelkeztek hasonló fegyverekkel. Ez az előny csupán az 1915-ös év végéig tartott, mikoris a britek elkezdték bevetni saját 6 inches 26 mázsás tarackjaikat.
A lövegek eljutottak Belgiumba és Hollandiába is a háború után jóvátétel gyanánt, ahonnan a Wehrmacht kezébe kerültek a második világháború során, majd 15 cm sFH 409(b) és 406(h) jelöléssel állították ismét hadrendbe őket.


15 cm schwere Feldhaubitze 18

150mm sFH18 howitzer base borden 1.jpg

Gyártási adatok
Típus nehéz tábori löveg
Ország Németország (1933 – 1945)
Tervező Krupp
Gyártó Krupp, Rheinmetall, Spreewerke, M.A.N., Škoda

A 15 cm schwere Feldhaubitze 18 (rövidítve 15 cm s. F.H. 18, vagy eltejedtebben 15 cm s FH 18, magyarul 15 cm-es nehéz tábori tarack) a második világháború nagy számban gyártott (5403 darab), alapvető német nehéztüzérségi lövege. Beceneve Immergrün, azaz „Örökzöld”. Fejlesztése az első világháborúban rendszeresített 15 s FH 13 alapján történt, ezért a második világháború idején konstrukciójában már elavultnak bizonyult. Ezt a löveget használták fel a Hummel önjáró tarack építéséhez is.

A 15 cm űrméretű német lövegek három fő típusa közül az egyik, a 15 cm s IG 33, és a 15 K-ágyúcsalád (15 cm K 16, 15 cm K 18 és 15 cm K 39) mellett.

Változatai

15 sFH 18 – Alapváltozat.
15 sFH 18M – Csőszájfékes, béléscsöves változat.
15 sFH 18/40 – hosszabb sFH 40-es lövegcső a 18-as alvázon.
15 sFH 18/43
15 sFH 36 – Csökkentett tömegű, dúralumíniumból épített verzió.
15 sFH 40 – Lőtávnövelés érdekében hosszított cső, gépvontatásra alkalmassá tett új alvázzal.

15 cm schweres Infanteriegeschütz 33

SIG-33 01.jpg

Gyártási adatok
Típus tábori löveg
Ország  Harmadik Birodalom
Tervező Rheinmetall
Gyártó Rheinmetall, AEG-Fabriken, Bohemisch Waffenfabrik

A 15 cm schweres Infanteriegeschütz 33 (rövidítve 15 cm s. I.G. 33 vagy 15 cm s IG 33, magyarul 15 cm-es nehéz gyalogsági löveg 33) egy szabványos német nehéz gyalogsági löveg volt, amit a második világháború alatt használtak. A korai gyártmányok lóvontatásúak voltak fa kerekekkel. A későbbiek préselt lemezből készült kerekekkel készültek, ezeken már gumiabroncs és légfék is volt a járművel történő vontatást lehetővé téve. A s IG 33 valamivel nehezebb volt a feladatköréhez viszonyítva, ezért újratervezték az 1930-as évek végén. A löveget könnyebb ötvözetből készítették, így csökkent a súlya. Ennek következtében nagyjából 150 kilogrammal lett könnyebb, de a háború kitörése miatt visszatértek az eredeti tervezethez, mivel a Luftwaffe elsőbbséget élvezett a könnyebb ötvözet felhasználásában. Emiatt mindössze néhány száz készült a módosított változatból. Egy új futóművet is készítettek az új ötvözetből, amit 1939 körül teszteltek le, de végül nem rendszeresítették.

A legtöbb lövedék, amit a sIG 33-hoz használtak egyszerű tervezésűek voltak, kivéve a Stielgranate 42, ami alapjaiban különbözött a többi lövedéktől. Ezt a típust nem páncéloselhárításra tervezték, sokkal inkább erődítmények lerombolására, szögesdrót akadályok és aknamezők felszámolására.

Alkalmazása harcjárművekben

A páncélozott gyalogság közvetlen tűztámogatása céljából a 150 mm-es, L/12 űrmérethosszú s. I.G. 33 löveget építették a Panzer I Ausf. B alvázára. Ez lett a legelterjedtebb is a háború első felében. Az így létre hozott önjáró lövésztámogató löveg követni tudta a lövészcsapatokat az ütközetekben.

A német Wehrmacht gyorsan mozgó, gépesített alakulatok áttörésére épülő stratégiája szükségessé tette egy olyan harcjármű megalkotását, amely lépést tudott tartani a gépesített gyalogsággal, tűztámogatást biztosítva azok harcához. A rögtönzés eredményeként született s. I.G. 33-as löveggel felszerelt harcjárművet, a köznyelvben szintén „sIG 33”-ként emlegették, azonban hivatalos megnevezése az alváztól függően s. I.G. 33 I (Sf), s. I.G. 33 II (Sf) vagy Sf 38(t) ausf K „Bison”/„Grille” volt (az Sf a német Selbstfahrlafette, azaz „önjáró löveg” kifejezésre utal). A rögtönzött harcjármű sikere inspirálta a későbbi Sturminfanteriegeschütz 33 B, illetve a kiforrottabb Wespe és Hummel harcjáművek kifejlesztését, amelyek beépített lövege azonban már nem a s. I.G. 33 volt.

A s. I.G. 33 önjáró lövegekkel a 701–706. nehéz lövésztámogató tüzérütegeket szerelték fel, melyeket a hat páncéloshadosztály között osztottak el a Hollandia és Franciaország elleni hadjárat idején 1940 májusában és júniusában. Habár a magas, nyitott felépítmény elég sebezhetőnek bizonyult, a csapatparancsnokok nagyra értékelték a lövegek által nyújtott hatékony tűztámogatást, amely gyakran ütközetet eldöntő tényezőnek bizonyult. Bár a korszerűbb típusok érkezése és az elhasználódás miatt a bevethető s. I.G. 33-ak száma gyorsan csökkent, 1943-ban még jó néhány harcolt az 5. páncéloshadosztály kötelékében a keleti fronton.

2,8 cm schwere Panzerbüchse 41

2.8 cm sPzB 41 Canadian War Museum Ottawa 1.jpg

A 2,8 cm schwere Panzerbüchse 41 (rövidítve 2,8 cm s. Pz.B. 41 vagy 2,8 cm s PzB 41, magyarul 2,8 cm-es nehéz páncéltörő puska 41) egy német páncéltörő fegyver volt. Hivatalos besorolása nehéz páncéltörő puska (németül: schwere Panzerbüchse), de inkább könnyű páncéltörő ágyúnak lehetne leírni.

Leírás

Habár az sPzB 41 nehéz páncéltörő puskának volt besorolva, a konstrukciója sokkal inkább a páncéltörő lövegek közé helyezi. Mint az utóbbiaknál, volt egy hátrasikló mechanizmusa, alváza és lövegpajzsa is. Az egyetlen eltérő tulajdonsága a fegyvernek az volt, hogy hiányzott az emelő és oldalirányzó mechanizmusa, mivel a könnyű cső lehetővé tette a manuális irányzást. Ez a páncéltörő puskákra jellemző tulajdonság.

A tervezet egy kúp alakú puskacsövön alapult, amely a töltényűrtől a csőszájig 28 milliméterről 20 milliméterre csökkenő kaliberrel rendelkezett. A lövedéken két külső karima volt, ahogy ez előrehalad a csőszáj felé, a karimák összenyomódnak, lecsökkentve a külső felszínt, ami a lövedék magasabb sebességét eredményezi. A cső konstrukciója nagyon magas csőtorkolati sebességet eredményezett: 1400 m/s felett. A fegyverre csőszájféket is szereltek. A vízszintesen hátrasikló lövegzár „félautomata” volt: automatikusan zárt, mikor a lövedéket betöltötték. A fegyver nyílt irányzékkal volt felszerelve, amit 500 méteres távolságig lehetett használni, ezen kívül egy teleszkópos irányzékkal (ZF 1×11) is fel lehetett szerelni, amit a 3,7 cm PaK 36 páncéltörő lövegnél alkalmaztak.

A fegyvert gumiabroncsos kerekekkel látták el, amiket el lehetett távolítani, így a fegyver jelentősen alacsonyabb lett, ezáltal könnyebb volt elrejteni; a művelet 30-40 másodpercig tartott. A fegyver konstrukciója lehetővé tette szerszám nélküli szétszerelését öt részre, a legnehezebb súlya 62 kg volt.

Fejlesztés és gyártás

A kúpos kialakítást először 1903-ban szabadalmaztatta egy német tervező, Karl Puff. Az 1920-as években egy másik német mérnök, Gerlich kísérletezett a kúpos kialakítású csövekkel, ami eredményeképpen egy kísérleti 7 milliméteres páncéltörő puska torkolati sebessége elérte az 1800 m/s-ot.

Ezen munkák alapján, 1939-1940-ben a Mauser-Werke AG tervezett egy 28/20 mm-es páncéltörő fegyvert, ami eredetileg a Gerät 231 vagy MK.8202 nevet kapta. 1940 június-júliusában kísérleti célból 94 (más források szerint 30) darabot átadtak a hadseregnek csapatpróbára. A próbák néhány módosítást eredményeztek és 1941-ben beindult a 2,8 cm schwere Panzerbüchse 41 sorozatgyártása. Egyetlen fegyver ára 4520 RM Német birodalmi márka volt (összehasonlításképp egy 5 cm Pak 38 löveg ára 10600 Német birodalmi márka volt). Az utolsó fegyvert 1943-ban készítették; a gyártás megszakításának fő oka a volfrám hiánya volt, ami a lövedékekhez kellett.

A sPzB 41 gyártása, darabszámban

1940 1941 1942 1943 Teljes
94 349 1030 1324 2797

Lőszer gyártása a sPzB 41-hez, ezer darab

Lőszer típus 1940 1941 1942 1943 Teljes
Repesz-romboló - 9.2 373.3 130.1 512.6
Páncéltörő 156.2 889.5 270.0 278.1 1602.8

 

Változatok

2,8 cm sPzB 41 leFl 41 (2,8 cm schwere Panzerbüchse 41 auf leichter Feldlafette 41): ejtőernyős egységek számára kifejlesztett változat. Könnyűsúlyú felfüggesztés nélküli alvázat használtak hozzá; a kerekeket lecserélték kicsi görgőkre; a lövegpajzsot általában eltávolították. Az így létrejött fegyver súlya mindössze 139 kg volt (118 kg a görgők nélkül). Az alváz 360°-os tűzteret biztosított, illetve mínusz 15° plusz 25°-os emelési távolságot.
2,8 cm KwK 42: harckocsi löveg típus. 24 darab készült. Nem tisztázott, hogy valaha használták volna.

A sPzb 41 fegyvert használták az Sd.Kfz. 250 féllánctalpas járműveken; Sd.Kfz. 250/11 megnevezéssel. Néhányat az Sd.Kfz. 221 páncélgépkocsin is alkalmaztak.

Szolgálat

A kúpos furatú lövegek a második világháború alatt kevés szerepet kaptak. Gyártásuk csak fejlett technológiával, magas színvonalon volt kivitelezhető. Németországon kívül egyedül Nagy-Britannia foglalkozott hasonló technológiával, ahol a Littlejohn adapter ugyanezt az elvet használta fel, noha nem volt önálló löveg. Egy szovjet tervezőiroda V. G. Grabin vezetésével ugyancsak szándékozott egy hasonló fegyvert tervezni 1940-ben, de technológiai problémák miatt kudarcot vallott. Az USA-ban a tervezőket a sPzB 41 fegyverrel kapcsolatos jelentések inspirálták, így egy kísérleti sorozatba kezdtek 28/20 cső és kúpos kialakítású adapter elkészítése céljából a 37 mm M3 löveghez. A munka 1941 szeptemberében kezdődött és folytatódott a háború alatt, de nem volt kézzelfogható eredménye.[4].

A sPzB 41 egy rövid távon jó páncéltörő képességű, magas tűzgyorsaságú, könnyű súlyú (páncéltörő löveghez képest), szétszerelhető konstrukció ötvözete. Mindazonáltal volt néhány hátrányossága is, mint:

* A csövet nehéz volt gyártani és rövid szolgálati élettartama volt (nagyjából 500 lövés)
* Nagyon gyenge repeszhatás a lövedéknél
* volfrám-karbid használata páncéltörő lövedékeknél
* Rövid hatótávolság
* Relatíve gyenge páncél mögötti romboló hatás

A szakirodalom a sPzB 41 fegyvert főleg a rövid élettartamú csöve miatt bírálja. Készült máshol is nagy tűzgyorsaságú fegyver normál csővel, ugyancsak rövid élettartammal, például a szovjet 57 mm-es ZiSZ–2 löveg, amely 1000 lövésre volt képes. A sPzB 41 gyártásának leállítását végül a volfrám hiánya okozta.

Lőszer

Kettő lőszertípus készült a sPzB 41-hez: a páncéltörő 2,8 cm Pzgr.41 és a repeszromboló 2,8 cm Sprg.41.

A Pzgr.41-nek volfrám-karbid magja volt, egy puha acél töltényhüvely és magnézium ötvözet ballisztikus gyújtófejjel. A mag hossza 40 mm, átmérője 10,9 mm volt, és nagyjából 9,1% volframot tartalmazott.

Rendelkezésre álló lőszer
Típus Modell Súly, kg Töltőanyag Csőtorkolati sebesség, m/s Hatótáv, m
APCNR-T 2,8 cm Pzgr.41 0.125 - 1,430 500
Repesz-romboló 2,8 cm Sprg.41 0.093 5 g, Pentaeritrit-tetranitrát 1,400 1,000
Páncél átütő táblázat
APCNR-T lövedék 2,8 cm Pzgr.41
Távolság, m Becsapódási szög 60°, mm Becsapódási szög 90°, mm
100 52 - 69 75
300 46
400 40
500 40- 52


21 cm Mörser 18

21cmMörser18FortSillRear2005.jpg

A 21 cm Mörser 18 (rövidítve 21 cm Mrs. 18 vagy 21 cm Mrs 18, magyarul 21 cm-es mozsárágyú 18) egy német nehéz mozsárágyú volt, melyet a második világháború alatt használtak önálló tüzérségi zászlóaljakban és ütegekben. Egy bizonyos mennyiség partvédelmi tüzérségi egységben is szolgált.

Az Mrs 18 löveget az elavult első világháborús 21 cm Mrs 16 felváltására tervezték. Amíg a löveg terveze nem tartalmazott semmi innovatívat, ez nem volt jellemző a futóműre. Ez volt az első fegyverek egyike, hanem az első nagy mennyiségben gyártott, amely az érdekes kettős hátrasikló rendszert használta. A lövegcső a normális módon siklott hátra a bölcsőjében, de ezen felül a futómű teljes felső része, amely a lövegcsövet és annak bölcsőjét szállította, a futómű fő részén keresztül hátrasiklott. Ez a rendszer letompította a hátraható erőket, így egy nagyon stabil tüzelési platformot eredményezett. Ezt a fajta futóművet használták a 17 cm Kanone 18 in Mörserlafette és a 15 cm Schnelladekanone C/28 in Mörserlafette lövegekhez.

Az Mrs 18 egy hatalmas fegyver volt, amelyet két részre bontva szállítottak, ahogyan azt a nagy fegyvereknél általában szokták. Szállításnál a lövegcsövet egy külön vontatón húzták. A futómű egy beépített tüzelési platformot is szállított, amit leeresztettek a földre, mikor tüzeléshez készítették elő a löveget. A kerekeket ekkor felhúzták a földről, ekkor volt kész a fegyver a tüzelésre. Egy hátsó támasztó önbeálló-kereket használtak a löveg hátsó részének emelésére, amikor a löveg oldalirányzéka által biztosított 16° kevés volt.

Az Mrs 18 löveg alacsony darabszámban lépett gyártásba röviddel a háború kitörése előtt. A németek törölték a gyártást 1942-ben, mert a löveg kistestvére, a 17 cm Kanone 18 in Mörserlafette löveget kezdték gyártani, amely közel kétszer olyan messze tudott lőni, de 1943-ban mégis folytatták a gyártást.

Gyártási adatok
Típus Nehéz mozsárágyú
Ország Németország
Tervező Krupp
Gyártó Krupp
Alkalmazás
Alkalmazás ideje 1939–1945
Használó ország Flag of German Reich (1935–1945).svg Harmadik Birodalom
Háborús alkalmazás Második világháború
Műszaki adatok
Űrméret 21 cm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 16,7 t
Csőhossz 6510 mm
Csőtorkolati sebesség 550 m/s
Hatásos lőtávolság 14,500 m
Oldalirányzás 16°
Magassági irányzás mínusz 6° plusz 70°


3,7 cm Panzerabwehrkanone 36

Pak36 helsinki 1.jpg

Találati valószínűség egy 2,5 m x 2 m-es célpont ellen
Lőtávolság Páncélátütés lőgyakorlat közben harc közben
100 m 64 mm 100% 100%
500 m 31 mm 100% 100%
1000 m 22 mm 100% 85%
1500 m 20 mm 95% 61%
2000 m - mm 85% 43%

A páncélátütési számításokat a Pzgr 40 lövedékkel végezték egy 30°-ban megdöntött páncéllemezen.

A 3,7 cm Panzerabwehrkanone 36 (rövidítve 3,7 cm Pa.K. 36 vagy 3,7 cm PaK 36, magyarul 3,7 cm-es páncéltörő löveg 36) egy német könnyű páncéltörő löveg volt.

A löveg

A Rheinmetall egy lóvontatású, 3,7 cm-es páncéltörő löveg (megjelölése a 3,7 cm PaK L/45 volt) tervezését 1924-ben kezdte meg, majd az első lövegek 1928-ban érkeztek a csapatokhoz. Az 1930-as évek elejére a lóvontatású tüzérség elavulttá vált, ezért a löveget módosították a teherautókkal történő vontatáshoz. Az eredeti faküllős kerekek helyett magnézium-ötvözetből készült keréktárcsákat és pneumatikus gumiabroncsokat szereltek a lövegre. A fegyvert ezután 3,7 cm PaK 35/36 névre keresztelték át, majd 1934-ben elkezték vele felváltani a 3,7 cm PaK L/45-ös lövegeket. A fegyvereket először az 1936-os spanyol polgárháborúban vetették be. Több nemzet páncéltörő lövegének alapját alkotta a második világháború első éveiben. A KwK 36 L/45 szerkezetileg megegyezett a vontatott változattal, de ezt különféle járművek fegyverzeteként alkalmazták, elsősorban a Panzer III harckocsik első példányainál. A világháború alatt finn katonák is használták, jelentősebb mértékben Suomussalmi védelme alatt.

A PaK 36, mivel kis kaliberű fegyver volt, az 1940 májusában zajló nyugati hadjáratra elavulttá vált. Kezelői teljesen hasznavehetetlennek találták a szövetségesek nehéz harckocsijai ellen, mint például a brit Matilda II vagy a francia Char B1 és a Somua S35. A lövegek egy csoportjának sikerült kilőniük egy Char B1-est az oldalpáncélján keresztül. A PaK 36 képes átütni 35 mm-nyi 30°-ban megdöntött páncéllemezt. A Char B1 oldalpáncélja 40 mm-es volt, jóllehet teljesen függőleges. A lövegek 100 méteren belül voltak a harckocsitól, mikor sikeresen átütötték annak oldalát. Harctéri körülmények között ilyen eredményt igen nehéz volt elérni. A háború ezen évében a löveg még képes volt felvenni a versenyt a szövetségesek által legnagyobb számban alkalmazott harckocsik ellen, mint az FT–17 a franciaországi csata alatt és a szovjet T–26 a Barbarossa hadművelet alatt. A közepes harckocsik elterjedése viszont gyorsan lecsökkentette a löveg hatékonyságát: a keleti fronton megjelenő szovjet T–34-es harckocsi ellen a löveg már semmit sem ért, személyzete ezután kezdte „ajtókopogtatónak” („Heeresanklopfgerät”, szó szerint „katonai ajtókopogtató készülék”) csúfolni, mivel jelenlétére csak a páncélzatról lepattanó lövedékek koppanásai utaltak. 1942. március 1-jével a gyártása megszűnt.

Az 1940-es évek közepén a PaK 36-osokat elkezdték leváltani az új 5 cm-es PaK 38-asokkal. A volfrám-karbid magvas lövedékek megjelenésével a PaK 36 lövegek átütőképessége valamelyest javult. Annak ellenére, hogy a T–34-es ellen továbbra sem tudták eredményesen használni, több egységnél ez maradt a szabványos páncéltörő löveg egészen 1942 év végéig. A PaK 36 lövegek kezelői képesek voltak leküzdeni a T–34-es harckocsikat, de csak a volfrám-karbid magvas lövedékekkel és csak oldalról vagy hátulról bevitt közeli találatokkal.

Miután a PaK 36 lövegeket kivonták a frontról, többet leszereltek az alvázukról, majd féllánctalpas járművekre helyezték őket, ezzel könnyű páncéltörő támogató járműveket létrehozva (például az Sd.Kfz. 251/10). A lövegeket a németek oldalán harcoló nemzetek is rendszeresítették a keleti fronton, úgy mint a 3. és 4. román hadsereg. A PaK 36 megtalálható volt még Finnország, Magyarország és Szlovákia arzenáljában is. 1943-ban a Stielgranate 41 kumulatív lőszer megjelenésével a PaK 36 már képes volt bármilyen vastag páncélzat átütésére, de csak 300 méteres távolságon belül (180 mm-t 300 m-en)[2] A PaK 36-osokat az új lőszerrel együtt a Fallschirmjäger egységekhez juttatták. A fegyver könnyű súlya lehetővé tette a kézzel történő mozgatást, így ezen mobilitásuk ideális fegyverré tette a deszantos egységek számára.

Alkalmazták a kínai csapatok is a Japán ellen vívott háborúban: a taierzhuangi csata idején eredményesen lőttek ki velük Ha-Gó és Csi-Ha harckocsikat. Az első ilyen összecsapás során a kínai védők izgatottsága és önbizalma annyira megnőtt, a japánoké pedig lecsökkent, hogy a csata több percnyi időre megszűnt.

A lőszer

Sprenggranate 34

Panzergranate 39

* Lövedék súlya: 0,685 kg
* Csőtorkolati sebesség: 760 m/s

Panzergranate 40

volfrám-karbid magvas lövedék, könnyebb, nagyobb csőtorkolati sebességgel, csak kis mennyiségben gyártották.

* Lövedék súlya: 0,368 kg
* Csőtorkolati sebesség: 1020 m/s


37 mm kanón P.U.V. vz. 37


37 mm-es 1915 mintájú ároklöveg


4,2 cm Panzerabwehrkanone 41


5 cm Kampfwagenkanone 39


5 cm Panzerabwehrkanone 38


7,5 cm Feldkanone 16 neuer Art


7,5 cm Gebirgsgeschütz 36


7,5 cm Kanon m/02


7,5 cm leichtes Infanteriegeschütz 18


7,5 cm Panzerabwehrkanone 40


7,5 cm Panzerabwehrkanone 41


7,5 cm Panzerabwehrkanone 97/38


7,62 cm Panzerabwehrkanone 36 (russisch)


7,7 cm Feldkanone 16


7,7 cm Feldkanone 96 neuer Art


75 mm horský kanón Škoda vz. 28


76 mm-es 1902/30 mintájú hadosztály-löveg


76 mm-es 1936 mintájú hadosztály-löveg (F–22)


8 cm Feldkanone M. 17


8 cm Feldkanone M. 5


8 cm Panzerabwehrwerfer 600


Cannone da 47/32 Modello 1935


Cannone da 65/17 Modello 1913


Cannone da 90/53 Modello 1939


Canon antichar de 47 mm modèle 1937


D–20


M1894 210 mm-es belga mozsár


M198


M777


Obice da 75/18 Modello 1934


Škoda 30.5 cm Mörser M. 11


Škoda 7,5 cm Gebirgskanone M.15

Összefoglaló

forrás: Wikipedia, egyéb internetes források

fel a tetejére