Ugrás a Főoldalra!

<< A holokauszt és előzményei

Bukaresti pogrom

Ion Antonescu tábornok, akit II. Károly király 1940 augusztusának elején felkért, hogy vegye át a kormány irányítását, követelte államvezetővé való kinevezését, amely által jelentős részt vett át a királyi előjogokból. Antonescu előzőleg két ízben tárgyalt Iuliu Maniuval, amikoris megegyeztek, hogy megfosztják a királyt trónjától és nemzeti egységkormányt alakítanak, amely majd kiírja a szabad választásokat.

Fájl:Carol II in uniforma.jpg
Ion Antonescu tábornok (bal oldali kép) II. Károly király (jobb oldali kép)

Antonescu csak az első feltételt teljesítette, mivel nem akarta megosztani kormányát a nemzeti parasztpártiakkal és a liberálisokkal. Alkati szempontból ő egy diktátor volt és már korábban megegyezett Fabricius-szal, a náci Németország bukaresti nagykövetével. Ennek tanácsát követve elhatározta, hogy a legionáriusokkal fog kormányt alakítani, s míg ő játssza a vezető szerepét, amazok fogják biztosítani a tábornok mögül hiányzó tömegbázist. Körülbelül tíz napig tartott a kormány kialakítása.

1940 szeptemberében kikiáltották a nemzeti legionárius államot, amely – rendeleti úton – kinevezte Horia Simát a legionárius mozgalom parancsnokává. Mindezt annak ellenére, hogy Antonescu titokban azt remélte, ez a politikai tisztség fokozatosan az övé lesz. Fabricius terve valóra vált és november 20-án Antonescu hivatalos látogatást tett Hitlernél, ahol elkötelezte magát a tengelyhatalmakkal kötendő szövetség mellett. Antonescu tábornok jó benyomást tett Hitlerre, aki egy hű szövetségest látott benne – és ez később be is bizonyosodott.

Az új kormányban a legionáriusok megfelelő képviselettel bírtak. Vezérük, Horia Sima, a Minisztertanács alelnöke volt, a kormányban a legionáriusok négy minisztériumot kaptak (beleértve a belügyet és a külügyet), valamint három helyettes államtitkári állást. Rögtön el is kezdődtek a legionárius felvonulások és gyászmisék, melyek során bejelentették, hogy meg fogják valósítani Corneliu Zelea Codreanu hagyatékát: a korábbi, királypárti elöljárók –egykori üldözőik – megbüntetését és a drasztikus zsidóellenes programot.


Horia Sima(bal kép) Cornelio Zelea Codreanu
(jobb kép)


Sietve életbe léptették az előzőleg Ion Gigurtu kormánya által elfogadott faji törvényeket, elrendelték a zsidó vállalkozások románosítását, valamint a zsidók kiűzését az állami iskolákból és egyetemekről, kizárva őket valamennyi szakmai vagy társadalmi egyesületből (ideértve például a Süketnémák Egyesületét is). A két partner azonban már kezdettől fogva nemigen értett egyet, mivel a legionárius anarchia szétzüllesztette az országot és a gazdaságot.

Az uralomra jutott legionáriusok kifosztották a zsidó üzleteket és gyárakat, kényszerítve a tulajdonosokat, hogy nekik "adják el" vagyonukat. Ez csakhamar gazdasági káoszhoz vezetett, többé semmi sem működött úgy, ahogy kellene… Az "új ember", akiről Codreanu és a többi legionárius teoretikus annyit szónokolt, felfedte igazi, undok arcát, az útonállóét, a rablóét és a gyilkosét. Bejutottak a rendőrség kötelékeibe is (Petrovicescu legionárius belügyminiszternek köszönhetően) és saját rendőrséget hoztak létre, amelyet legionárius rendőrségnek kereszteltek el, ez pedig önhatalmúlag, állati ösztönei által vezéreltetve járt el.

Az országban gyakorlatilag felfüggesztették a törvényeket, a megyeszékhelyeken a prefektusok – majdnem mind legionáriusok voltak – kifosztották, letartóztatták, megverték ellenfeleiket. Antonescu tiltakozott a kormányüléseken, megdorgálta a ténylegesen gonosztevő legionáriusokat, ám gyakorlatilag semmi sem oldódott meg. A két partner tulajdonképpen egymást tartotta szemmel, mindkettőjük a másik félreállítására törekedett.

A legionáriusok körében közszájon forgott Kapitányuk végakarata, mely szerint hatalomra kerülésük után, úgymond, 24 órás határidőt kapnak büntetőakcióik lebonyolítására. Ezt pedig parancsolóan követelték. Ezúttal azonban Antonescu hajthatatlanságába ütköztek. Természetesen, egyes károlypárti tisztségviselők letartóztatásba kerültek, Antonescu azonban törvényes elítélésüket kérte, amit a legionáriusok régi üldözőik védelmezéseként tekintettek.

Különös figyelmet szenteltek Nicolae Iorgának, akit a Porunca Vremii és a Buna Vestire legionárius újságok elsőrendű felelősnek tartottak Corneliu Zelea Codreanu letartóztatásáért (1938-ban), majd meggyilkolásáért (1939-ben). A november 26-ról 27-re virradó éjszakán meggyilkolják a Jilava-i börtönben fogva tartott 64 királypárti elöljárót. A legionáriusok azt állították, hogy a gyilkosságot a Codreanu, a "nicador"-ok és a "decemvir"-ek kihantolásának kapcsán felháborodott elvtársaik követték el. Ez hamis állítás volt. Azon az éjszakán Bukarestből egy teherautónyi legionárius érkezett, élükön Dumitru Groza parancsnokkal, akik végrehajtották a gyilkosságot, míg az egykori legionárius vezetők kihantolása csak másnap reggel történik meg.

Antonescu sebtiben kormányülést hív össze, amelyen elítéli a gyilkosságokat. Ugyanaznap azonban, 1940 november 27-én, egy legionárius kommandó elfogja lakásán Virgil Madgearut és Nicolae Iorgát (ez utóbbit szinajai villájából viszik el), és aljas módon megölik őket, az előbbit a Snagov-i erdőben, utóbbit pedig éjjel, a Prahova megyei Strejnicu erdő mellett. Ezután az újból erőre kapott legionárius mozgalom hazug módon kijelenti, hogy Madgearu és Iorga gyilkosai tulajdonképpen a külföldi kémszolgálatok megbízottai voltak. Ez szemenszedett hazugság.

Az 1982-ben megjelent, A szabadság kora c. könyvében Horia Sima beszámol találkozójáról a gyilkos csoport vezetőjével, valamint arról, hogy ez utóbbi "misztikus hangnemben beszélt a Kapitány megbosszulásáról, Iorga és Madgearu hitványságáról és a Kapitány által örökül hagyott parancsról, hogy álljunk bosszút érte... Miközben hallgattam, rendkívül izgatott pillanatokat éltem át." A két áldozatot 1940 november 30-án temették el – Iuliu Maniu patetikusan és félelem nélkül idézte fel Madgearu személyiségét, míg a Román Akadémia képviseletében annak elnöke, C. Radulescu-Motru, tíz társával együtt tisztelte meg Nicolae Iorga gyászszertartását (nem hiányzott Liviu Rebreanu sem). Antonescu követelte a gyilkosok megbüntetését (amit Horia Sima hevesen ellenzett), azonban a másnapi részvétele Codreanu újratemetési ünnepségén, a bukaresti Zöld Ház Mauzóleumában, majdhogynem felért Iorga és Madgearu gyilkosainak felmentésével, ha nem éppen a velük való szolidaritással.

A kormányzati partnerek közti viszály ekkorra már elmérgesedett, a legionárius újságok ellenfeleiket zsidó-szabadkőműves összeesküvéssel vádolták. 1941. január 15-én Antonescu újból felkeresi Hitlert és felhatalmazást nyer arra nézve, hogy megtisztíthassa a kormányt a legionáriusoktól. Ezzel szemben Sima Antonescu félreállítását tervezi. 1941. január 19-ére előadáskörutat szervez a megyeszékhelyeken, a legionárius vezetők részvételével. Ez az előadássorozat tulajdonképpen tudatos lelki felkészülés volt a nagy összecsapásra – Bukarestben a hallgatóság azt kiabálta: "Horia Simát akarjuk vezetőnek!", és ezt kiáltozták másnap, a Nemzeti Színház előtt rendezett bukaresti legionárius tüntetésen is, amelyet Viorel Trifa, a fővárosi legionárius diákság feje vezetett.

Még az előadássorozat előtt felfegyverzik a bukaresti és a vidéki legionáriusokat. Antonescu, akit mindez nyugtalanít, másnap megparancsolja a legionárius prefektusok és kvesztorok leváltását. Ezzel kezdetét veszi a lázadás. Mert a legionáriusok nem engedelmeskednek, sem a fővárosban, sem vidéken. Bukarestben ellenállási fészkeket szerveznek a rendőrfőkapitányságon, a Róma utcai legionárius székházban, Ilfov megye prefektúráján, a Bonaparte körúti Gárdatestületnél.

Antonescu egy napot ad (január 20-án) a legionáriusoknak diadaluk kiélésére, amelynek kapcsán Sima és mai elvbarátai úgy tartják, hogy tulajdonképpen nem is legionárius zendülésről volt szó, hanem Antonescu államcsínyéről. Antonescu január 24-én felhívást tesz közzé, hogy 24 óra alatt állítsák helyre a rendet, egyúttal csapatokat irányít vidékről Bukarestbe. Ezt formális éjszakai tárgyalások követik, melyek nem vezetnek sikerre. Időközben egyes legionárius csapatok, melyekhez csatlakoznak a bukaresti nyomornegyedek lumpen elemei, házakat és városnegyedeket rabolnak ki (főleg azokat, ahol a zsidók nagyobb sűrűségben laknak), letartóztatják, molesztálják a polgárokat (főleg a zsidókat). Ez volt a legionárius bandák által elszabadított pogrom.

1941 január 22-én kilencven zsidót tartóztatnak le, akiket teherautókon a Jilava-i erdőbe visznek és lelövik őket. Köztük van Gutman rabbi is, két fiával a három közül. A golyók végeznek gyermekeivel, ő azonban – minő tragédia! – megmenekül. Amikor felfedezik, a Jilava-i községházára viszik, majd másnap újra kivégzésre küldik. Ismét megszabadul és közben sikerül neki vegyi ceruzával felírni gyermekei holttestére – amelyeket a gyilkosok vagy a rablók levetkőztettek – a nevüket. Ily módon sikerült a holttesteket azonosítani január 24-én.

Január 23-án a Bukaresti rendőrfőkapitányságról 15 zsidót, akiket az Unirii rakparton tartóztattak le, a Vágóhíd mellé visznek, agyonlövik, majd mészároskampókra akasztják őket, "kóser hús" felirattal. Egy zsinagógát felgyújtanak, a Kórustemplomban pedig letartóztatják az istentiszteleten résztvevő hívőket, majd meggyilkolják őket, az énekvezérrel együtt. A bukaresti zsidópogrom során összesen 120 zsidót öltek meg, akik közül 3 azonosítatlan maradt. Sírjaik, vádló jelként, a Giurgiu-i úti zsidó temető egyik külön során találhatók. A vidék számos áldozattal gyarapította a meggyilkolt zsidók számát.

Manapság a feltámadt legionáriusok hevesen tagadják a vágóhídi kampókra akasztott zsidók epizódját (lásd Flor Strejnicu A legionáriusok és a zsidók c. könyvét és Ion Coja publicisztikai írásait), arra hivatkozva, hogy erre a törvénytelenségre nincsenek bizonyítékok. Ezek pedig megtalálhatók például Brunea Fox riportjában (A mészárlás városa) – a nyomozást vezető Vladeanu ügyész vallomása, melyet Theodorescu-Braniste közölt Reggeli Újság-jában, 1944-ben –, valamint újabban Dinu C. Giurescu feljegyzésében, Románia a második világháborúban című könyvében, melynek jegyzetapparátusa öt, a Vágóhídon felfedezett holttestről számol be. A legionárius mozgalom mai kozmetikázása durva és szégyentelen csalás. A zsidó áldozatokhoz hozzá kell adni még egy román katonát is, akit a legionáriusok elfogtak, leöntötték benzinnel és élő fáklyává változtatták.

A felkelés napjaiban mindenki Berlin döntésére várt. Ez a január 22-ről 23-ra virradó éjszakán érkezett meg – állítólag maga Ribbentrop sürgönyözte – és Antonescu javára szólt. Bárhogy is támogatta a legionáriusokat Neubacher SS-tiszt, aki a bukaresti német nagykövetség gazdasági ügyeit intézte, Sima, aki éppen e nagykövetségen rejtőzködött, amint tudomására jutott a döntés, tudta, hogy a játszma elveszett. A legionárius vezetőknek biztosították a menekülést Németországba, német katonai egyenruhában.

Január 24-én a legionáriusok ellenállása megtört, a hadsereg úrrá lett a helyzeten. A legionárius zendülést, e gyászos, gyilkos akciót leverték. Antonescu ezután elrendelte, hogy mérjék fel a lázadás áldozatainak számát és a legionárius rablók pusztítását. 490 (nagyrészt zsidó) halottat és sebesültet számoltak össze, beleértve a katonai személyeket is, a legionárius székházakban és lakásokban pedig 129 teherautónyi lopott vagy "rekvirált" holmit fedeztek fel. 1941 januárjának végén a legionárius mozgalom leverése nemcsak egy korszak, hanem lehet, hogy egy történet végére tett pontot.

A mozgalom azonban tovább élt a száműzöttek körében és 1990 után újra lábra kapott belföldön is. Ez a feltámadás egy szánalmas illúzió, melyet azok a nosztalgiázók táplálnak, akik számára az idő megállt. A történet végét azonban törvényes keretben kellene rögzíteni. Mert a legionárius mozgalom a világháborúk közötti korszak egyik politikai-ideológiai jelensége, végkicsengése pedig az 1940 augusztusa és 1941 januárja közötti időszak volt.
Ion Antonescu azonban, aki az államban elfoglalt pozíciójának védelmében véget vetett a legionárius felkelésnek (és ezáltal a bukaresti zsidópogromnak), 1941 júniusának végén a Iasi-i zsidópogrom főbűnöse lett, amikor is rettenetes kínok közepette küldtek a halálba mintegy 12 000 zsidót.