Ugrás a Főoldalra!

<< A holokauszt és előzményei

Holokauszt Magyarországon

Magyar holokauszt-kronológia >>

1941 és 1945 között több mint 400 000, a mai országterületről 200 000 magyar zsidó esett áldozatul a munkaszolgálatnak, a német nemzetiszocialisták és magyarországi szövetségeseik által megszervezett deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi gázosításoknak, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb nemzetiszocialista megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt.

 

Előzmények

Numerus clausus

Az 1920. évi XXV. tc. (A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról) az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte. A törvény végrehajtási része nemzetiségnek minősítette a zsidókat – 6%-os arányszámot állapított meg rájuk nézve –, annak ellenére, hogy 1867 óta jogilag nem idegen etnikumnak, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak. A törvényt egyes történészek a későbbi zsidótörvények elődjének tekintik, bár maga a zsidó szó egyáltalán nem fordul elő a szövegében. 1928-ban módosították

Az első zsidótörvény

Az 1938. évi XV. törvénycikk (A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról) Első Zsidótörvény néven lett ismert. A törvény kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20%-a a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.
A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.
Bár a törvény még vallási alapon definiálta a zsidó fogalmát, az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.

A második zsidótörvény

Az 1939. évi IV. tc. (A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról) már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

A harmadik zsidótörvény

Az 1941. évi XV. tc. (A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről) már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat és a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot.


Fájl:Kingdom of Hungary 1944 44 Varmegye.png
Magyarország 1941 és 1944 között

A kamenyec-podolszkiji deportálás és az újvidéki mészárlás

1939 és 1941 között körülbelül 10-20 ezer zsidó menekült Magyarországra Cseh- és Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Szlovákiából. Ezek az emberek többnyire hamis papírokkal bujkáltak, mások a Belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) nyilvántartásába kerültek és internálótáborokban vagy szabadlábon voltak. Az 1941-es népszámlálás szerint, valamint a Központi Statisztikai Hivatal legújabb elemzéseit is figyelembe véve, a kikeresztelkedettekkel együtt a magyarországi zsidók száma megközelítette a 800 ezer főt. A trianon utáni magyarországon mintegy 480 ezer, az 1938-41 között Magyarországhoz került felvidéki, erdélyi, délvidéki részeken és Kárpátalján összesen 320 ezer fő élt. A „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat Kárpátaljára kezdték áttelepíteni. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa támogatta a betelepítést és nemsokára megszerezte Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök hozzájárulását is. Júliusban, a Szovjetunió elleni háború megkezdésével párhuzamosan megkezdődött a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. Az összegyűjtött, körülbelül 18 ezer embert először a kárpátaljai Kőrösmezőre, majd innen több hullámban a Kárpátok túlsó oldalára, a magyar hadsereg műveleti területéhez tartozó ukrajnai területre szállították. Augusztus második felében a deportáltakat a magyar határtól mintegy 100 kilométerre lévő Kamenyec-Podolszkij környékére szállították, ahol Fridrich Jeckeln SS-tábornok alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27-28-án tömeges kivégzésekben legéppuskázták őket. Amikor a magyar hatóságok tudomást szereztek a történtekről, több neves közéleti személyiség, mint Rassay Károly, Slachta Margit és mások tiltakozásba kezdtek. A további kiszállításokat a térség irányítását átvevő németek leállították. A deportáltak közül körülbelül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott Magyarországra. Összesen körülbelül 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben illetve a deportálás során velük szemben tanúsított embertelen bánásmód következtében.


1942. január 20 és 23. között az előző év tavaszán bekebelezett Délvidéken a magyar csendőrség katonai alakulatokkal együttműködve több száz újvidéki lakost mészárolt le a nyílt utcán, vagy lőtt a jeges Dunába. A 3340 áldozat közül 700 zsidó volt. Az akcióra a jugoszláv partizánok tevékenysége szolgált ürügyként. A razziát a kormány rendelte el, vezetésével Feketehalmy Czeydner Ferencet bízták meg. A razzia után a felsőbb hadvezetés elítélte a főbűnösöket, de mivel Németországba menekültek, az ítéletet nem lehetett végrehajtani rajtuk. A háború után hazakerültek és kiadták őket Jugoszláviának, ahol kivégezték őket.

1942-1944-es időszak

1942 márciusában Magyarország miniszterelnöke Kállay Miklós lett. Kállay el szeretett volna szakadni a németektől és kilépni a háborúból valamint elutasította a nácik zsidópolitikáját. Két évig tartó miniszterelnöksége alatt mindvégig ellenállt a német nyomásnak, így Európa többi részeivel ellentétben Magyarországon a zsidó lakosság biztonságban érezhette magát. A Kállay-kormány 1942-1943 folyamán összesen nyolc alkalommal állapodott meg a németekkel a külföldön élő magyar zsidók hazahozataláról. Kállayék azonban többnyire csak a vagyonos, ismert, vagy jó kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak engedélyezték a hazatérést, a többséget a nácik deportálták. Kállaynak viszont folyton bizonyítania kellett a németek előtt a zsidókkal szembeni negatív hozzáállását, ezért ezekben az időkben az országgyűlés több zsidótörvényt is megszavazott.
1944. március 19-én Magyarországot megszállta a német hadsereg, míg a németellenes Kállay utódja Sztójay Döme lett a miniszterelnöki székben. A deportálás pontos terveit és a kapcsolódó jogszabály-tervezeteket Endre László és Baky államtitkárokkal történt konzultációk után, a kormányhoz Jaross miniszter nyújtotta be. Horthy kormányzó szabad kezet adott a kormánynak, hogy saját hatáskörében intézkedhessen. Német részről a fő szervező Adolf Eichmann SS-alezredes volt. Alakulata teljes létszáma 150-200 fő volt, tehát a zsidótlanítási akció csakis a magyar hatóságok együttműködésével lehetett sikeres. Magyar részről Magyarország zsidótlanításának tervét egy háromtagú testület, korabeli népszerű nevén „A három Laci” irányította Jaross Andor belügyminiszter jóváhagyásával:

Ferenczy László csendőr alezredes, Baky László volt nyilas politikus, aki később szakított Szálasival, a német titkosszolgálat ügynöke, belügyminisztériumi politikai államtitkár, Dr. Endre László, belügyminisztériumi közigazgatási államtitkár.

Előkészítés

Az első lépés a zsidók jogszabályi úton történő teljes elkülönítése a keresztény társadalomtól, ezt követte a nagyobb városokba koncentrálásuk, majd utolsó fázisként elszállításuk. Endre az akció megkezdését Budapesten javasolta, a zsidóság „lefejezésének” céljából. Végül Eichmann álláspontja győzedelmeskedett, aki a a fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) javasolta a kezdést, majd a déli és nyugati részén, végül a középső részen, majd a legvégén Budapesten fejezte volna be.

1944. évi 1240. számú miniszterelnökségi rendelet a zsidók megkülönböztető jelzéséről


A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdődően minden 6. életévét betöltött zsidó személy – nemre való tekintet nélkül – köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan – varrással 10 x 10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült, „kanárisárga” színű, hatágú csillagot viselni.

1944. április 5., Sztójay Döme miniszterelnök

A zsidóellenes intézkedések első hullámát a 1944. március 29-én tartott kormányülésen fogadták el. Elrendelték a zsidó tulajdonú gépkocsik és telefonkészülékek elkobzását. Megtiltották, hogy zsidók dolgozzanak a közigazgatási apparátusban, megszüntették szín- és filmművészeti kamarai tagságukat, kizárták őket a sajtó- és ügyvédi kamarákból. Ezt követően újabb és újabb rendeletek jelentek meg, amelyek lépésről lépésre szorították ki a zsidókat a társadalomból: zsidók nem járhattak a keresztényekkel együtt moziba, színházba, kitiltották őket a strandokról és a fürdőkből, csökkentették élelmiszeradagjaikat: a zsidók külön élelmiszerjegyet kaptak, naponta csupán egy-két órán át volt szabad bevásárolniuk, az utazási lehetőségeiket szigorították, a pályaudvarokon az ún. magyar Gestapo állandóan razziázott, és százával tartóztatta le a zsidókat. Összesen mintegy száz rendeletben korlátozták jogaikat.


Gettósítás


Az egész országra kiterjedő gettósítási akciót néhány hét alatt végrehajtották, június elejéig Budapest kivételével gyakorlatilag az ország egész területén elvégezték. Budapesten csak június végén koncentrálták a zsidókat úgynevezett „csillagos házakba”, amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban. Április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze. A gettósitást végző csendőröket Ferenczy László vezette.

I. budapesti csendőrkerület (Pest megye és Budapest agglomerációja): június 30-július 3.
II. székesfehérvári csendőrkerület: június 5-10.
III. szombathelyi csendőrkerület: június 30-július 3.
IV. pécsi csendőrkerület: június 30-július 3.
V. szegedi csendőrkerület: június 16-20.
VI. debreceni csendőrkerület: június 16-20.
VII. miskolci csendőrkerület: június 5-10.
VIII. kassai csendőrkerület: április 16-28.
IX. kolozsvári csendőrkerület: május 3-10.
X. marosvásárhelyi csendőrkerület: május 3-10.

Deportálás


Buchenwaldi túlélők, köztük több magyar. A középső sorban balról a hetedik Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas író.

Hivatalosan a zsidókat „munkaerő-kölcsönzés” indokkal vitték Németországba. Ennek ellenére mozgássérültek, elmebetegek, hadirokkantak, súlyos betegek, magatehetetlen öregek, csecsemők is a vagonokba kerültek. Erre az ellentmondásra a válasz mindig ugyanaz volt: a családszerető zsidók sokkal jobban dolgoznak, ha szeretteik is velük vannak.


A vonatokat Kassáig magyar csendőrök kísérték, ahol SS-ek vették át a vonatok őrzését. 1941 július végétől a magyar szervek néhány hét alatt mintegy 16-18 ezer zsidót szállítottak át a határon a németek által megszállt keleti területekre. 1942 és 1944 között a konzervatív Kállay-kormány leállította a deportálásokat, viszont miután 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, a megszálló csapatokkal együtt Magyarországra érkezett az ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK), melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. A SEK mindössze 20 tisztből és több mint száz kisegítő erőből (őrök, sofőrök, titkárnők, stb.) állt, így a magyar segítségre szorultak a deportálások megkezdéséhez.
A magyar „különbéke-tapogatózások” következményeként Hitler elrendelte, hogy a német vezérkar dolgozza ki Magyarország megszállásának a tervét. Március 15-én Hitler tárgyalásra hívta Horthyt melynek következményeként, a német nyomás hatására, Horthy megígérte, hogy nem ad parancsot az ellenállásra, meneszti Kállay-t és a németek elvárásainak megfelelő kormányt nevez ki. Cserében Hitler megígérte, hogy a megszállás csak átmeneti lesz. Március 19-e hajnalán a német csapatok bevonultak Magyarországra, majd nemsokára megalapították a németbarát kormányt, a miniszterelnök pedig az addigi berlini nagykövet Sztójay Döme lett.


A Sztójay-kabinet új belügyi vezetésével (Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László államtitkárok) elkezdődött a „zsidókérdés végső megoldása Magyarországon”, amely a németek számára is meglepő hatékonysággal haladt előre: április közepe és május vége között az ország szinte teljes zsidó lakosságát gettókba és gyűjtőtáborokba zárták. Ezt követően május 15. és július 9. között pedig a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 430 ezer embert deportáltak – 10-15 ezer kivételével – Auschwitz-Birkenauba. Az a gyorsaság, mellyel a magyar hatóságok kitaszították a zsidókat a társadalomból, kifosztották, gettósították, majd deportálták őket, még a holokauszt történetében is páratlan volt. Az első tömeges zsidó deportálások 1944. május 15-én kezdődtek el. Május 15-e és július 8-a között 435 ezer személyt szállítottak ki az országból.


Deportáltakat szállító vagon Belgiumban

A deportálás menetrendje:

I. budapesti csendőrkerület (Pest megye és Budapest agglomerációja): június 30-július 3.
II. székesfehérvári csendőrkerület: július 11.-16.
III. szombathelyi csendőrkerület: július 4-6.
IV. pécsi csendőrkerület: július 4-6.
V. szegedi csendőrkerület: június 25-28.
VI. debreceni csendőrkerület: június 25-28.
VII. miskolci csendőrkerület: július 11-16.
VIII. kassai csendőrkerület: május 15-június 7.
IX. kolozsvári csendőrkerület: május 19-június 9.
X. marosvásárhelyi csendőrkerület: május 19-június 9.

A deportálás leállítása

A nemzetközi nyomás és a megváltozott katonai helyzet hatására Horthy 1944. június 26-ára koronatanácsot hívott össze, melyen javasolta a deportálások beszüntetését. Ennek ellenére Sztójay miniszterelnök és Jaross Andor belügyminiszter sikerrel szabotálta Horthy szándékait. Baky azt tervezte, hogy július elején több ezer csendőrt a fővárosba vezényelnek, és akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A csendőrök budapesti feltűnése azonnali cselekvésre késztette Horthyt, aki attól félt, hogy puccsot terveznek ellene. A hozzá hű fővárosi és a vidékről Budapestre rendelt páncélos alakulatok távozásra kényszerítették a csendőrséget.


1944 július elejére már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Az egyre romló hadihelyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi tömegmészárlásokról szóló hírek terjedésével Horthy július 6-án leállította a deportálásokat. Románia augusztus végi átállása okozta zűrzavart kihasználva Horthy menesztette a Sztójay-kabinetet és Lakatos Géza vezérezredes vezetésével új kormányt nevezett ki. A kiugrása viszont rosszul alakult, a németek lemondatták, helyére Szálasi Ferenc, a nyilasok vezetője került.


A tiltás ellenére még ezután is történt néhány deportálás:

Budapest körüli községekből július 8-án és 9-én,
július 19-én a kistarcsai táborból 1220 zsidó,
július 24-én a sárvári internálótáborból 1500 zsidót.


Szálasi nyilas kormánya 1944-1945

 



Radnóti Miklós költő, a halálmenetek egyik áldozata.

A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) idején a vidéki zsidóság már gyakorlatilag fel lett számolva. Az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók. A fővárosban körülbelül 200 ezer, a munkaszolgálatos századokban körülbelül 100 ezer zsidó várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom. A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett, így német kérésre 50 ezer zsidót deportáltak, a maradék fővárosi zsidóságot pedig gettóba zárták, ahol ezreket végeztek ki. Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg, további mintegy 9 ezer zsidó a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg vagy öngyilkos lett.


Szálasi álma pedig egy „zsidómentes” Magyarország volt, azonban a növekvő munkaerőhiány, másfelől a nemzetközi elismerésének igénye nagyban meghatározták Szálasi zsidópolitikáját. Sztójaynál mérsékeltebb deportálás következett, azonban még így is körülbelül 50 ezer munkaszolgálatos és fővárosi zsidó került deportálásra. A halálmenetek ritkításában fontos szerepet játszottak a semleges országok és a Vatikán éles hangú tiltakozó bírálatai is, amelyekben felszólították Szálasit, hogy állítsa le a deportálásokat.


Szálasi november 17-én „végleges” zsidóügyi tervet készített, melyben a Magyarországon tartozkodó zsidókat hat csoportba osztotta. 1. Külföldi menlevéllel rendelkező zsidók. 2. A Németországnak kölcsönadandó zsidók. 3. A Magyarországról való távozásukra váró zsidók - a) kölcsönzsidók, akik még nem indultak útnak Németország felé; b) nem szállítható idősek, betegek; c) a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekek; d) keresztény zsidók. 4. Mentességgel rendelkező zsidók. 5. Zsidó származású keresztény egyházi személyek. 6. Idegen állampolgárságú zsidók. Szálasi tervei szerint az 1., 5. és 6. kategóriába tartozó zsidók egy bizonyos határidőn belül szabadon elhagyhatták az országot. A 2. kategóriába soroltak Németországba kerülnek, a 3. csoport tagjait távozásukig gettóba zárják. A 4. kategória zsidói ez alól mentesülnek, de továbbra sem lehetnek a magyarokkal egyenlő állampolgárok. Így a halálmenetek nagyban megritkultak, ugyanakkor elkezdődött a budapesti zsidóság gettósítása.


A budapesti zsidók úgynevezett csillagos házakba kerültek. Innen október 20-tól a 16 és 60 év közötti férfiakat és a 16 és 40 év közötti nőket árokásó századokba szervezték. Az árokásók közül sokan meghaltak a nehéz munkakörülmények miatt, de gyakoriak voltak a kézigránátos és géppisztolyos kivégzések is. Edmund Veesenmayer 1944. október 28-án a következőképp számolt be, egy a német külügyminisztériumba küldött jelentésében: „Birodalmi területre már elszállítva 430 ezer. Honvédségi zsidó munkaszolgálatban jelenleg kereken 150 ezer. Budapest területén kereken 200 ezer.”


November 6-án elindultak a halálmenetek, melyek egy részét az árokásók, másik részét a csillagos házakban lakók alkották. A fő koncentrációs központ a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén volt. Itt egy pár napot töltöttek étlen-szomjan az időjárás viszontagságainak és a nyilasok kegyetlenkedésének kitett emberek, majd gyalog indították őket útnak a nyugati határszél irányába, Hegyeshalom felé. A halálmenetek során sokan haltak meg a fáradtság, az éhség és az őrök kegyetlenkedéséinek következtében. Az utolsó gyalogmenet december 11-én indult. A halálmenet végén a foglyokat kényszermunka várta, majd aki ezt is túlélte, azt valamelyik birodalmi koncentrációs táborba szállították.


A semleges országok és a Vatikán elítélték a deportálásokat, felszólították Szálasit a halálmenetek leállítására. A hungarista Magyarország nemzetközi elfogadására áhítozó nemzetvezető számára sokat nyomott a latban a semlegesek véleménye. Ez tette lehetővé a védettségi rendszer kialakulását és a semleges országok, valamint a Vatikán képviselőinek széles körű embermentő tevékenységét. A nácik tiltakozása ellenére a nyilasok a budapesti zsidóság gettósítását – azaz az országban tartását – kezdték el szervezni. Ahogy azonban december elején kiderült, hogy a semleges országok nem fogják elismerni Szálasi rendszerét és kormányát, a nyilas vezetés számára érdektelenné vált a helyzet fenntartása, a védett zsidók helyzete folyamatosan romlott, rendszeressé váltak a nyilas terrorakciók, gyilkosságok, Dunába lövések

A nácik véleménye a magyar deportálásokról

A „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése még Adolf Eichmann SS-alezredest is elképesztették. A magyar zsidók deportálásának német irányítója következőket mondta a magyarországi deportálásokról:

„Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség [értsd: csendőrség, Eichmann nem tesz különbséget a két testület között] embertelensége. Wisliceny [SS-Hauptsturmführer, Eichmann közeli munkatársa] beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.


Edmund Veesenmayer a nürnbergi per idején

A korábban a szlovákiai és görögországi deportálásokat irányító Wisliceny a következőket mondta:

„Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna.”


Edmund Veesenmayer a nürnbergi perben tett vallomásában rendkívüli jelentőséget tulajdonított a deportálásban nyújtott készséges magyar segítségnek:


„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de — az 1944-es év már »krízisév« volt — nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen — csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”

A magyar reakció

Mikor Horthy Miklós kormányzó értesült a gettósításnál és a deportálásnál tapasztalható brutalitásról, kérte Sztójaytól Endre László a „zsidótlanítás” magyar vezetője és Baky László belügyi államtitkárok felmentését.
Mindenekelőtt világos, hogy ami ezen a vonalon [„zsidókérdésben”] német intézkedés, vagy ami német kívánságra tett kormányintézkedés volt, azt nem állhatott módomban megakadályozni, így e tekintetben passzivitásra voltam kényszerítve. Bár ilyképp a tett intézkedésekről nemcsak előzetesen nem szereztem tudomást, hanem utólag sincs mindenről tájékoztatásom, mégis az utóbbi időben olyan értesüléseket kaptam, hogy ezen a vonalon számos vonatkozásban több történt nálunk, mint maguknál a németeknél, részint pedig olyan brutális, sőt olykor embertelen módon, ahogyan maguknál a németeknél sem történtek intézkedések.
Horthy 1944. július 17-én írott levelében még Hitlernek is megemlítette azokat a „sokszor brutális és embertelen módszereket”, amelyek a vidéki zsidóság deportálását kísérték.

Magyar holokauszt-kronológia

 

1944.

Március 19.
A háborúból való kiugrás megakadályozására német csapatok szállták meg Magyarországot. Horthy kormányzó parancsára a német csapatokat szövetségesként kellett fogadni, és a magyar fegyveres erők elszigetelt esetektől eltekintve valóban nem is fejtettek ki ellenállást. Hitler Edmund Veesenmayert nevezi ki Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosává. Horthy az 1936-1944 közötti berlini magyar követet, Sztójay Dömét bízza meg kormányalakítással.

Március 20.
Budapestre érkezik Adolf Eichmann, a Német Birodalmi Biztonsági Hivatal különleges, a "zsidókérdés végleges megoldásá"-ra felállított alcsoportjának vezetője. Kommandójának mintegy 200 tagja volt, köztük: Hermann Alois Krumey, Otto Hunsche, Dieter Wisliceny, Theodor Dannecker, Franz Novak, Franz Abromeit, Siegfried Seidl.

Március 21.
Eichmann előző napi utasítására Stern Samu vezetésével megalakul az ország egész zsidósága feletti hatóság, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A Zsidó Tanács tagjai: Boda Ernő, Pető Ernő, Wilhelm Károly a pesti, Csobádi Samu a budai neológ hitközség elnöke, Kahan-Frankl Samu és Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség vezetője, valamint Kahan Niszon, a cionisták képviseletében. A Zsidó Tanács közleményeit a "Magyar Zsidók Lapjá"-ban tette közzé. A lap címét később "Magyarországi Zsidók Lapjá"-ra változtatták. A Zsidó Tanács intézte többek között a lakásaikból kitelepített budapesti zsidók ügyeit. Novemberben a budapesti gettó megszervezése is a Zsidó Tanácsra hárult.

Március 27.
Ezen a napon a kormány rendeletére 19 folyóiratot, 5 vidéki napilapot és 3 hetilapot szüntetnek meg. Ugyanezen a napon miniszterelnöki rendelet jelenik meg a rögtönítélő bíráskodás kiterjesztésére is.

Március 28.
A belügyminiszter betiltja a Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazda Pártot és a Parasztszövetséget. Március-április folyamán mintegy 3000 ellenzéki politikust vesznek őrizetbe.

Március 29.
A minisztertanács rendeleteket tesz közzé, amelyek megszüntetik a zsidók sajtó-, színművészeti-, filmművészeti- és ügyvédi kamarai tagságát, megtiltják, hogy a zsidók állami hivatalt töltsenek be, valamint megtiltják nem zsidók alkalmazását a zsidó háztartásokban.

Április 5.
Március 31-én jelenik meg és április 5-én lép életbe az a rendelet, mely kötelezővé teszi a sárga csillag viselését. A 10x10 cm átmérőjű, sárga színű, hatágú csillagot a felsőruházaton a bal oldalon kellett viselni. A keresztény felekezetek vezetői tiltakoztak az ellen, hogy a csillagot a zsidó származású keresztényeknek is viselni kellett. A tiltakozás hátasára a miniszterelnök rendeletben határozta meg azoknak a zsidó származású személyeknek a körét, akik a sárga csillag viselése alól mentességet kaphattak. Azok a keresztény hitre tért zsidók kaptak mentességet, akiknek házastársa nem volt zsidó.

Április 7.
Baky László belügyi államtitkár értekezletet tart, és kiadja a hírhedt 6163/1944. BM VII. res. számú titkos rendeletét a zsidók gettóba zárásáról. A gettósítás lebonyolítására az általános irányelveket Endre László belügyi államtitkár határozta meg. Ő jelölte meg azokat a helységtípusokat, ahová a zsidókat össze kellett gyűjteni: üres raktárak, elhagyott vagy nem működő gyárak, téglagyárak, zsidó hitközségi épületek, zsinagógák. A zsidók lefogásának, kifosztásának és gettóba zárasának gyakorlata országszerte azonos volt. Minden hitközségben felszólították a vezetőket, hogy részletes listákat készítsenek a hitközséghez tartozó valamennyi zsidóról. A gettósítás lebonyolításába bevonták a megyék fő- és alispánjait. A járásokban és városokban a főszolgabírák és polgármesterek adták ki a gettósítás végrehajtási utasításait. Kisebb falvakban csaknem kizárólag a csendőrség végezte az összegyűjtést, míg a városokban a rendőrség a szélsőjobboldali csoportokkal együtt hajtotta végre a gettósítást.

Április 7.
Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) és Alfred Wetzer (Josef Lonik) szlovák zsidók megszöknek az auschwitzi megsemmisítő táborból. Mindketten olyan beosztásban dolgoztak a táborban, hogy pontos információkat tudtak gyűjteni a beérkező szállítmányokról, az emberek kiválogatásáról és elpusztításáról, beleértve az elgázosítás és a hamvasztás módszereit is. Április 26-án a szlovákiai Zsolnán részletesen leírták a haláltábor működését. A jelentést a Szlovák Zsidó Tanács munkacsoportja április 27-én megerősítette és kiegészítette. Az "Auschwitzi-jegyzőkönyv" néven ismertté vált irat május és június folyamán cionista szervezetek segítségével eljutott a nyugati és a magyar zsidó politikai és egyházi vezetőkhöz. A jegyzőkönyveknek szerepe volt abban, hogy a nyugati hatalmak és a pápa június második felében tiltakozó levelet juttattak el Horthyhoz, aki maga két példányt is kapott az "Auschwitzi-jegyzőkönyv"-ből.

Április 12.
A Zsidó Tanácsot utasítják, hogy a bombatámadások keresztény áldozatainak elhelyezésére 24 órán belül 500 lakást üríttessen ki, és a kulcsokat a Fővárosi Tanács lakáshivatalában adja le. Eichmann a követelést önkényesen 1500 lakásra emelte fel.

Április 16.
Ezen a vasárnapon, a peszah első napján kezdődött meg az ország északkeleti részén, Kárpátalján a zsidók összegyűjtése. Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon 13 nagyobb gettót és bevagonírozási központot alakítottak ki. Ezek voltak: Munkács, Ungvár, Beregszász, Nagyszőlős, Huszt, Técső, Iza, Sátoraljaújhely, Kassa, Nyírbátor, Máramarossziget, Mátészalka, Kisvárda. Edmund Veesenmeyer, Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosa április 27-i jelentésében közölte, hogy Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon, vagyis az I. zónában mintegy 202 ezer zsidót fogtak le.

Április 23.
Serédi Jusztinián bíboros püspöktársai nevében emlékiratot nyújt át Sztójay Döme miniszterelnöknek, amelyben tiltakozik az emberi jogok megsértése ellen. A bíboros, aki korábban már kétszer tárgyalt a miniszterelnökkel, ismételten szót emelt az áttértek érdekében.

Április 27.
A Magyar Zsidók Központi Tanácsa a kárpátaljai és az északkelet-magyarországi gettóba tömörítés során elkövetett borzalmakról memorandumot küld Jaross Andor belügyminiszterhez. A tanács levele a gettókban uralkodó valódi helyzetet tárta fel. Hasonló tartalmú kérvényt május 3-án Eichmannhoz is eljuttattak.

Április 30.
Kormányrendelet jelenik meg "A magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása érdekében" címmel. A rendelet közölte azon írok névsorát, akiknek műveit kivonták a közforgalomból. Június 24-én egy pótlistát is kiadtak. A vagonszámra összegyűjtött könyvek bezúzása június 15-én kezdődött. Összesen mintegy félmillió kötetet semmisítettek meg. A rendelet végrehajtását Kolozsváry-Borcsa Mihály államtitkár, a sajtó és hírszolgálati ügyek kormánybiztosa irányította. Az érintett írók közé tartozott: Déry Tibor, Füst Milán, Lesznai Anna, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Radnóti Miklós, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Szomory Dezso.

Május 3.
Hajnali 5 órakor megkezdodött az észak-erdélyi (II. zóna) zsidóság gettóba tömörítése. Az észak-erdélyi zsidóságot 11 gettóba gyűjtötték össze. Nagyváradon, Máramarosszigeten és Szatmárnémetiben a főleg zsidók által lakott városrészekben hozták létre, míg Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Besztercén és Szilágysomlyón téglagyárakba zárták a környék zsidó lakosságát. A dési zsidókat a Bungur erdőben felállított barakktáborban helyezték el. Az észak-erdélyi zsidóság gettókba tömörítése május 10-re befejeződött. Németország teljhatalmú megbízottja, Edmund Veesenmayer május 11-i jelentésében az I. (Kárpátalja és Északkelet-Magyarország) és a II. zónában összesen lefogott zsidók létszáma 325 ezer fő.

Május 8.
Endre László, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára rendeletére a Zsidó Tanács újjáalakult. Új tagjai: Berend Béla, Török Sándor, Nagy József és Gábor János lettek. Boda, Kahan és Csobádi kikerültek a tanácsból. Török Sándor később a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének az élére került, helyére Stöckler Lajos lépett.

Május 9.
Megérkezik Budapestre Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt ideiglenes delegátusa, a budapesti iroda vezetője. Born hivatala "Shutzpass"-ok és egyéb mentesítő iratok ezreit osztotta szét a fővárosi zsidóság között. Born több tucat épületet helyezett a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá. Ide tartozott a budapesti Columbus utcai menekült tábor, az óbudai téglagyár, valamint Kelemen Krizosztom főapát kérésére a pannonhalmi bencés apátság egész területe. A magyarországi hadműveletek befejezése után Born nem folytathatta humanitárius misszióját, és 1945 tavaszán távozott az országból.

Május 15.
Budapesten (V. ker. Vörösmarty tér 4.) ünnepélyesen megnyílik a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet a volt zsidó tulajdonú Unió Club helységében. A Bosnyák Zoltán vezetése alatt álló intézet a magyar kormány egyik propagandaszerve volt. A megnyitó ülésen jelent meg először az intézet lapja, a "Harc" mely a "Der Stürmer" mintájára készült. Az intézet hatalmas mennyiségű könyvet gyűjtött össze különböző zsidó intézmények könyvtáraiból. A felhalmozott könyvek egy része túlélte az ostromot, és a Budapesti Rabbiképző könyvtárába került.

Május 15.
Megkezdődik az Északkelet-Magyarországon, Kárpátalján és Észak-Erdélyben (I-II. zóna) gettóba tömörített zsidók deportálása. A magyar csendőrség és az Eichmann-kommandó képviselői a május 4-6. között Bécsben megtartott konferencián véglegesítették a deportálások menetrendjét és útvonalát. A végrehajtási utasításokat a kiszállításokat végrehajtó német és magyar szervek munkácsi értekezletén, május 12-én adták ki. Az ütemterv szerint napi négy tehervonat indult Magyarországról. Minden szerelvénybe 3000 személyt zsúfoltak. A terveknek megfelelően június 7-én indult az utolsó transzport az I. és II. zónából. 24 nap alatt 92 szerelvényben 289.367 zsidót deportáltak Auschwitz irányába.

Május 17.
Kormányrendelet a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételéről és megőrzéséről. (Az elkobzott műtárgyak között voltak El Greco, Gauguin, Goya, Rembrandt, Rubens, Tiepolo, Van Dyck képei is.) A németek, elsősorban az Eichmann-kommandó tagjai a használatba vett zsidó lakásokból nagyszámú műkincset vittek ki az országból. Részben ennek megakadályozására, illetve a műkincsek országban tartására május 25-én kormánybiztost neveztek ki: Csánki Dénes festőművészt, a Szépművészeti Múzeum foigazgatóját. 1944 végen azonban a visszavonulás során számos műkincset az "aranyvonattal" mégis Németországba szállítottak, míg a Magyarországon maradó műtárgyak egy részét a megszálló szovjet csapatok vitték el.

Május 18.
Márton Áron katolikus püspök a kolozsvári Szent Mihály templomban tartott szentbeszédében elítélte a zsidóellenes intézkedéseket. A keresztény egyházak vezetői ugyan alkalmanként megfontolás tárgyává tették a nyilvános állásfoglalás kérdését, de végül nem világosították fel a közvéleményt a zsidókkal szemben elkövetett jogtalanságokról. A nyilvános állásfoglalás elmaradása felbátorította a zsidóság ellenségeit, és elbátortalanította potenciális segítőit.

Június 5.
Hajnali 5 órakor megkezdődött az észak-magyarországi (III. zóna) zsidóság gettóba hurcolása. Június 10-ig 51.829 zsidót vontak össze 11 gyűjtőtáborba. Ezek a következők voltak: Dunaszerdahely, Érsekújvár, Győr, Komárom, Léva, Székesfehérvár, Balassagyarmat, Eger, Hatvan, Miskolc, Salgótarján. A gettóba zárt zsidók deportálása az ütemtervnek megfelelően június 11-én kezdődött és június 16-ra befejeződött. Mintegy 52 ezer zsidót deportáltak 23 vonattal.

Június 7.
Sztójay Döme miniszterelnök Klessheimben megbeszéléseket folytatott Hitlerrel a magyarországi helyzetről. Sztójay közvetítette Horthy kormányzó kérését az ország teljes szuverenitásának visszaállítására. Hitler a kérést visszautasította, és élesen bírálta a kormányzó korábbi "zsidóbarát" politikáját. Sztójay a tárgyaláson megjegyezte: "A zsidókérdés megoldása Magyarországon maximális teljesítmény." A tárgyalás napján befejeződött az északkelet-magyarországi és a kárpátaljai zsidók deportálása. Június 7-ig ezekről a területekről mintegy 300 ezer zsidót szállítottak Auschwitzba.

Június 16.
Megkezdődik a délkelet-magyarországi (IV. zóna) zsidóság koncentrálása. Június 29-ig 40.505 zsidót összpontosítottak a zóna hét bevagonírozási központjában. Ezek a következok voltak: Bácsalmás, Kecskemét, Szeged, Szolnok, Békéscsaba, Debrecen, Nagyvárad. (Nagyváradról ezúttal a Bihar megyei zsidókat szállították el. A nagyváradi zsidóság elszállítására már májusban sor került.) A zóna további fontosabb gyűjtőhelyei és gettói: Hódmezővásárhely, Kalocsa, Kecel, Kiskőrös, Makó, Nagykáta, Szarvas, Szentes, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Karcag, Téglás, Bácstopolya, Baja, Szabadka. A deportálás június 25-én kezdődött és június 28-án fejeződött be. 15 vasúti szerelvényen mintegy 40 ezer személyt szállítottak el.

Június 17.
Közzéteszik Budapest polgármesterének rendeletét a fővárosi zsidóság "csillagos házakba" való átköltöztetésérol. A rendelet értelmében a budapesti zsidóknak - számuk mintegy 250 ezer fő volt - június 25-ig 1840, sárga Dávid csillaggal megjelölt lakóházba kellet összeköltözni. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobához volt joga. A magyar hatóságok ekkor Budapesten elvetették egy központi gettó szervezését, mert azzal számoltak, hogy a szövetségesek légitámadásaik során megkímélnék ezt a városrészt. Ezért a zsidókat túsznak tekintve a főváros különböző pontjain jelöltek ki házakat számukra.

Június 25.
XII Pius pápa nyílt táviratban kéri fel Horthy kormányzót, hogy kímélje meg a magyarországi zsidók életét.

Június 26.
Franklin D. Roosevelt amerikai elnök a svájci követség útján eljuttatott üzenetében figyelmezteti a kormányzót, hogy a zsidóellenes intézkedésekért Magyarország felelősséggel fog tartozni.

Június 27.
A csendőrség irányítója, Baky László belügyi államtitkár parancsára jelentős csendőri erők érkeznek Budapestre a fővárosi zsidóság deportálásának lebonyolítására. A deportálásokat ekkor már ellenző és puccstól tartó Horthy kormányzó a csendőrök leszerelésére egy páncélos és egy gyalogsági ezredet rendel Budapestre. Baky meghátrál, és a csendőrség július elején kivonul a fővárosból.

Június 29.
Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás befejezte a katolikus templomokban felolvasandó, az emberi jogok elleni rendelkezéseket elitélő pásztorlevelének megírását. A bíborost püspöktársai, elsősorban Apor Vilmos, Drahos János és Czapik Gyula már május óta kérték egy határozott álláspont kifejtésére a kormány zsidóságot likvidáló politikájával szemben. A pápai nuncius, Angelo Rotta is többször tárgyalt Serédivel a zsidóüldözést egyértelműen elítélő egyházi nyilatkozat szükségességéről. A pásztorlevél szétküldésére és felolvasására azonban nem került sor a bíboros és Antal István vallás- és közoktatásügyi miniszter július 6-i megállapodása miatt. Antal többek között megígérte, hogy a keresztény vallású zsidók az országban fognak maradni. Sztójay miniszterelnök az ígéretet másnap levélben megerősítette.

Június 30.
V. Gusztáv svéd király felhívja Horthy Miklós kormányzót, hogy Magyarország tanúsítson "lovagias, hagyományainak megfelelő" bánásmódot a zsidókkal szemben.

Június 30.
Megkezdődik a Nyugat-Magyarország (V. zóna) különféle gettóiba májusban és júniusban összegyűjtött zsidók átszállítása a következő bevagonírozási központokba: Szombathely, Zalaegerszeg, Pápa, Sopron, Sárvár, Pécs, Kaposvár, Paks. Július 3-ig csaknem 30 ezer zsidót koncentráltak. A deportálás július 4-6. között tartott. 10 szerelvénnyel 29.806 zsidót deportáltak túlnyomórészt Auschwitzba.

Június 30.
1685 fővel Budapestről elindul Svájcba az a vonat, melyet Kasztner Rezső, a Budapesti Zsidó Segély és Mentőbizottság alelnöke szervezett prominens zsidók számára. A szállítmányért fejenként 1000 dollárt kellett fizetni Eichmann kommandójának. A pénzt a mentőbizottság, valamint az utasok maguk teremtették elő. A "Kasztner vonat" utasai először a Bergen Belsen-i koncentrációs táborba kerültek, majd több csoportban augusztus és december között továbbutazhattak Svájcba.

Július 7.
Horthy kormányzó leállíttatja a deportálásokat.

Július 8.
A Budapest környékén (VI. zóna) elő zsidók deportálásával befejeződik a vidéki zsidóság kiszállítása. A VI. zónában végrehajtott zsidóellenes akciókra az V. zónában végrehajtott koncentrálással és deportálással párhuzamosan került sor. Ebből a zónából július 6-8. között 8 vasúti szerelvénnyel 24.128 zsidót deportáltak. Május 15. - július 8. között 147 szerelvénnyel Ferenczy László csendőralezredes, a csendőrség és a német biztonsági rendőrség összekötő tisztjének jelentése szerint összesen 434.351 zsidót deportáltak Edmund Veesenmayer, Németország teljhatalmú megbízottja 437.402 deportáltról adott számot. Egyik adat sem foglalja magában azokat a zsidókat, akiket különleges intézkedések keretében április végen az ország déli részéből szállítottak el. Az 1944 nyarán deportáltak összlétszáma mintegy 450 ezer főre tehető.

Július 9.
Raoul Wallenberg Budapestre érkezik kormánya és az amerikai War Refugee Board felkérésére, hogy megszervezze a svéd követség humanitárius osztályát. Kiépíti az embermentés intézményeit, védleveleket (Schutzpass) ad ki zsidóknak és szociáldemokrata vezetőknek, és menti a munkaszolgálatra elhurcoltakat. Embermentő munkáját folytatja Budapest ostroma alatt is. Január közepén útban Budapest és Debrecen között szovjet fogságba kerül.

Július 15.
Kijátszva Horthy kormányzó július 7-i rendelkezését a deportálások leállításáról, Eichmann a budapesti Keleti pályaudvaron még bevagoníroztatja a kistarcsai internálótábor 1500 és a Budapest, Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncház 500 zsidó foglyát. A csoportot második próbálkozásra végül is július 19-én szállítják el.

Július 24.
A sárvári internálótáborból mintegy 1500 főt Auschwitzba szállítanak.

Augusztus 7.
Horthy kormányzó felmenti tisztéből a vidéki zsidóság deportálásáért felelős Jaross Andor belügyminisztert, továbbá Kunder Antal kereskedelem és közlekedésügyi, valamint Imrédi Béla tárca nélküli minisztereket. Jaross utódja Bonczos Miklós lett. A deportálások irányítását végző Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat Horthy szinten félreállítja. Hivatalos felmentésükre szeptember 5-én illetve szeptember 7-én kerül sor.

Augusztus 29.
Horthy kormányzó miniszterelnökké nevezi ki, és új kormány alakításával bízza meg Lakatos Géza vezérezredest. Az augusztus 23-i román kiugrás után a kormányzó elérkezettnek látta az időt a Sztójay-kormány leváltására. Az új kormány számos korábban bebörtönzött antifasiszta politikust engedett szabadon, és bár nem érvénytelenítette a zsidórendeleteket, elutasította a budapesti zsidóság deportálását. A Lakatos-kormány hivatalosan a háború folytatása mellett foglalt állást, Horthy utasítására megkezdődtek a titkos előkészületek a háborúból való kilépésre.

Október 7.
Cservenkánál (Crvenka) október 7-ről 8-ára virradó éjjel a szerbiai Bor-ból Magyarország felé hajtott magyar munkaszolgálatosok közül egy SS osztag mintegy ezer foglyot végez ki. 1943-ban és 1944-ben a Bor környéki rézbányákban mintegy 6000 magyar munkaszolgálatost dolgoztattak. A súlyos élet- és munkakörülmények, valamint a keretlegénység kegyetlenkedései következtében sokan életüket vesztették. Az 1944 őszétől megkezdett kiürítés során a foglyokat gyalogmenetben hajtották Magyarországon keresztül Németországba. Útközben tömeges kivégzések voltak. A magyarországi Abdán lőtték agyon Radnóti Miklós magyar költőt.

Október 15.
Horthy kormányzó rádión bejelenti, hogy fegyverszünetet kér. A magyar politikai vezetés 1942-től kereste a háborúból való kiutat. A német vezetés tudott a magyar szándékokról, és ez nagyban hozzájárult az ország 1944. március 19-i megszállásához. A németeket mindenben kiszolgáló Sztójay-kormány leváltása (augusztus 29.) után Horthy kapcsolatba lépett a szövetséges hatalmakkal. A magyar küldöttség október 11-én írta alá Moszkvában a fegyverszünet előzetes feltételeit. Ekkor az ország háború alatti területének mintegy harmad része már szovjet megszállás alatt volt. Az előkészítetlenség, a szélsőjobboldal és a tisztikar németbarát részének Horthy ellen való fordulása, valamint a német megszállók fegyveres beavatkozása miatt azonban a kiugrási kísérlet kudarcba fulladt. Október 15-én délután, a proklamáció kihirdetése után felfegyverzett nyilasok megszállták Budapest stratégiai pontjait, és este Szálasi Ferenc, a nyilasmozgalom vezetője átvette a hatalmat. Szálasi 1945 áprilisáig tartó uralma alatt folytatódott a maradék magyar zsidóság megsemmisítése. (Horthyt a németek őrizetbe vették, és Németországba szállították.)

Okróber 16.
Stern Samu, Pető Ernő és Wilhelm Károly bujkálni kényszerült, ezért a Zsidó Tanács vezetését Domonkos Miksa és Stöckler Lajos vette át.

Október 17.
Eichmann visszatér Budapestre, hogy megszervezze a fővárosban élő mintegy 250 ezer zsidó deportálását. Miután a budapesti zsidóság deportálását nem sikerült elérnie, szeptember 29-én Eichmann elhagyta Budapestet, és Berlinbe távozott, majd onnan visszatérve barátja, a deportálások legfelsőbb irányításában részt vevő Endre László Magyarország nyugati határán fekvő velemi birtokán húzódott meg a nyilas puccsig..

Október 18.
Vajna Gábor magyar belügyminiszter megegyezett az előző nap Budapestre visszatért Eichmannal abban, hogy 50 ezer zsidót erődépítési munkálatokra a németek rendelkezésére bocsátanak. A deportáltakat kétezer fős csoportokban, közlekedési eszközök híján, gyalogmenetben hajtották napokon keresztül a német-magyar határra, ahol a németek átvették a Budapestről indítottak megérkező maradékát. Az embertelen körülmények és a rossz bánásmód következtében a deportáltak jelentős része már út közben életét vesztette. A halálmenetek november 8-án indultak és egész novemberben tartottak.

Október 20.
Megkezdődött a 16 és 60 év közötti budapesti zsidó férfiak kényszersorozása munkásszázadokba. Az ezen a napon elfogott zsidó férfiak nagy részét Budapest déli-délkeleti peremére meneteltették, ahol erődítési munkálatokat kellett végezniük. A front közeledtével az árokásó századok maradványait a Dunántúlra hajtották.

Október 26.
Beregfy Károly honvédelmi miniszter 70 zsidó munkaszolgálatos század németeknek való átadásáról ad ki rendeletet. (975M.42-1944) A századok átadása november 2-án kezdődött. Az akcióra az október 18-án Vajna Gábor belügyminiszter és Eichmann között létrejött, 50 ezer zsidó átadásáról szóló megállapodás keretében került sor. A munkaszolgálatos századokat a német-magyar határ mentén húzódó erődrendszer építésén dolgoztatták. A front közeledtével 1945 márciusában a még életben lévő kényszermunkásokat Németország belseje felé hajtották.

Október 29.
Nyilas fegyveresek meggyilkolták Kálló Ferenc római katolikus tábori esperest. Kálló esperes részt vett a magyar katonai ellenállásban. Kórházi lelkészként a honvédkórházakban nyilasok elől bujkáló katonákat, polgári személyeket és üldözötteket bújtatott. A nyilasok leleplezték tevékenységét, október 28-án lakásából elhurcolták, és másnap kivégezték

November 7.
Egy budapesti börtönben a nyilasok kivégzik Szenes Hannát. Szenes Hanna 1921. július 17-én, Budapesten született. A harmincas évek végén illegálisan vándorolt Palesztinába. 1943-ban Kairóban önkéntesként ejtőernyős iskolát végzett, és a brit hadsereg tisztje lett. 1944 júniusában Jugoszlávián keresztül kívánták bevetni Magyarországon. Június 9-én a magyar határ átlépése után nyomban letartóztatták. Előbb a Gestapó, majd a magyar elhárítás fogságába került. Szenes Hanna két társa, Goldstein Peretz és Nussbecher Joel is fogságba esett. Goldstein német koncentrációs táborban halt meg, míg Nussbechernek sikerült megszöknie.

November 8.
A halálmenetek útnak indítása után Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás levélben tiltakozott Szálasinál a zsidókkal való bánásmód ellen. A semleges hatalmak követségeinek és a pápai nunciatúra tiltakozásainak hatására Szálasi leállította a gyalogmeneteket, de vagonokban november végén és december elején még zsidók ezreit szállították ki az országból.

November 12.
A kormány rendeletet tesz közzé semleges államok védőirataival vagy ideiglenes útlevéllel ellátott zsidóknak a kijelölt "védett házakba" történő átköltöztetéséről. A magyar kormány, illetve a semleges államok követségei és a pápai nuncius közötti egyezmény alapján mintegy 15 ezer zsidónak engedélyezték hivatalosan az átköltözést a védett házakba. Ezek közül 7 800 fő Svájc, 4 500 fő Svédország, 2 500 fő a Vatikán, 698 Portugália és 100 Spanyolország védelme alatt állt. A "nemzetközi gettó"-ban valójában mintegy 40 ezren húzták meg magukat. Ennek következtében a "védett házak" rendkívül zsúfoltak voltak, nemritkán két szobás lakásban 50-60 ember lakott. A "nemzetközi gettó" csak rövid ideig állt fenn. December elején, amikor a Szálasi-kormány feladott minden reményt, hogy normális kapcsolatokat építsen ki a semleges államokkal, a "védett" zsidók ezreit a pesti nagy gettóba hurcolták.

November 17.
Az államfői jogokat gyakorló "nemzetvezető", Szálasi Ferenc közreadta a zsidókérdés megoldásának "végleges tervét". Szálasi Magyarország megmaradt zsidóit hat csoportra osztotta. 1) külföldi menlevéllel rendelkező zsidók, 2) a német kormánynak "kölcsönadott" zsidók, 3) a Magyarországról való távozásukra váró zsidók, 4) mentességi bizonyítványokkal rendelkező zsidók, 5) egyházi személyek, 6) idegen állampolgárságú zsidók. Szálasi tervében egyedül a mentességi bizonyítványokkal rendelkező zsidók maradhattak volna Magyarországon, de a faji törvények számukra is érvényben maradtak volna. A többi kategóriába soroltakra a terv szerint deportálás illetve kitelepítés várt.

November 29.
Vajna Gábor belügyminiszter rendeletet tesz közzé a budapesti gettó létrehozásáról. A pesti gettóba az útlevéllel és védlevéllel (schutzpass) nem rendelkező zsidóknak kellett beköltöznie. A zsidók átköltöztetése a csillagos házakból november végén kezdődött, és december 2-án fejeződött be. A mintegy 0,3 km2-nyi területen létesített gettóban mintegy 70-100 ezer embert zsúfoltak össze. A kerítéssel körülvett gettó nem nyújtott védelmet. Január 18-ig, a szovjet csapatok megérkezéséig nyilas csoportok rendszeresen behatoltak a gettó területére, ahol gyilkoltak és raboltak. A gettó területén 24 közös sírban összesen 2 281 holttestet temettek el.

December 1.
A református és az evangélikus egyház püspökei emlékiratot nyújtanak át Szálasinak, melyben tiltakoznak a zsidókkal való bánásmóddal szemben.

December 4.
Szálasi Ferenc nemzetvezető Beregfy Károly honvédelmi miniszter és Kemény Gábor külügyminiszter kíséretében látogatást tesz Hitlernél Berlinben. Hitler illetve Ribbentrop külügyminiszter ígéretet tett arra, hogy 1945 tavaszán olyan támadást indítanak a Kárpát-medencében, amely a hadműveleteket Romániába helyezi át. 1945 márciusában valóban megindul a német-magyar ellentámadás a Dunántúlon, de az offenzíva némi térnyerés után kifullad, és a német-magyar csapatok további visszavonulásra kényszerülnek.

December 28.
A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány hadat üzen Németországnak. December 15-20. között a szovjet csapatok által megszállt keleti országrészen ideiglenes nemzetgyűlési választásokat tartottak. December 21-én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, melyben a szövetséges nagyhatalmak hozzájárulásával a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazda és Polgári Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Paraszt Párt és a Polgári Demokrata Párt képviselői vettek részt. December 22-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, mely a magyar állami szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította magát. 1945 tavaszán két volt hadifoglyokból álló hadosztályt szerelnek fel a Németország elleni harcra, de bevetésükre nem került sor.