Ugrás a Főoldalra!

<< A holokauszt és előzményei

Munkaszolgálat katonaság keretében alkalmazott nem katonai jellegű szolgálat (pl. törökbúzakapálás, sáncásás). Sokszor büntetés, alkalmatlanság, politikai megbízhatatlanság alapján választották ki erre az embereket. Háború idején munkaszolgálatosok voltak a hadifoglyok, illetve elhurcoltak is.
Időközben a szó jelentésbővülésen ment át. Manapság főként munkahelyi megjelölést jelent. Gyakran mondják az őrző-védő szolgálatokra, éjszakai munkákra, felvigyázó munkahelyekre.

Munkaszolgálat Magyarországon

A II. világháborúban

A II. világháború idején kevéssé alkalmaztak zsidókat fegyveres szolgálatban. Munkaszolgálatot kellett ellátniuk, ehhez külön munkásalakulatokba szervezték őket, karjukon előbb nemzetiszínű, majd sárga karszalagot viseltek, a keresztény vallású, de mégis zsidónak számító munkaszolgálatosok fehéret. A Honvédség számára szükséges munkákat (utak javítása, rakodás, erődítések készítése, a fronton akadálytelepítések, aknák felszedése) végezték. Ha az őket felügyelő tisztek, katonák (a keret) antiszemiták voltak, azt többnyire ellenőrzés nélkül, gyakran brutális bánásmóddal éreztethették a MUSZ-osokkal

A kommunizmus idején

A Rákosi-korszak idején is volt munkaszolgálat. Egy 1950-es MDP KB-határozat alapján, az akkori Honvédelmi Minisztérium saját hatáskörében, belső utasítással rendelte el. A kiválasztás politikai diszkrimináció alapján történt. Eszerint a megbízhatatlanok (kulákok, egyházi iskolák volt diákjai, a volt középosztály fiai, az osztályidegenek és gyerekeik), illetve akik belefértek az ellenségképbe, nem vehettek fegyvert a kezükbe, mert azt a proletárdiktatúra ellen fordítanák.
E határozat maradványa volt, hogy az „F”-eseket minimum pontszámmal is felvették, az orvos gyerekeket pl. maximummal sem.

Munkaszolgálatosok a keleti fronton 1941-1943

1941 júniusában beállt a hadiállapot Magyarország és a Szovjetunió között. A Keleti Fronton szolgáló, uniformisuktól is megfosztott, polgári ruhájukon sárga karszalagot viselő zsidó munkaszolgálatosok (1943 elejére körülbelül 50 ezer ember) sorsa igen nehézre fordult. Ahogy a frontra vezényelt századok távolodtak a magyar határtól, úgy durvultak el a viszonyok és a munkaszolgálatosok őrzését ellátó ún. "keret" tagjai. A zsidók gyenge ellátás mellett rendkívül nehéz fizikai munkát végeztek. Esetenként ráhajtották őket az aknamezőkre, így tisztítva meg az adott területet. Az elrongyolódó nyári polgári ruhák alig nyújtottak védelmet a zord orosz tél viszontagságaival szemben, új ruhát pedig nem kaptak. Napirenden voltak a verések, kikötések. A szökéseket a keret néha tizedeléssel, azaz minden tizedik ember agyonlövésével torolta meg.

A munkaszolgálatosok helyzetét az 1942 szeptemberében felesküdött honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes javítani kívánta. Célját - legalábbis közvetlen hatókörében, Magyarországon - részben sikerült is elérnie. A miniszter legjobb szándékait keresztezte azonban, hogy rendelkezéseinek egy részét a honvédelmi apparátus antiszemita tagjai elszabotálták, így a fronton a munkaszolgálatosok helyzete nem javult jelentős mértékben. Ráadásul neki kellett kiadni a munkaszolgálatra vonatkozó zsidóellenes rendelkezéseket összegző 1942:XIV. tc. végrehajtási utasítását. A németek és a hazai szélsőjobboldal nyomására Nagy Vilmos 1943 nyarán lemondásra kényszerült.

A 2. magyar hadsereg 1943 eleji megsemmisülése során több ezer munkaszolgálatos halt meg az orosz hómezőkön. A szovjet fogságba esettek közül is sok ezren elpusztultak. A Vörös Hadsereg nem tett különbséget az elfogott keretlegény és a zsidó munkaszolgálatos között, a szovjet hatóságok szerint a lapáttal "felfegyverzett" munkaszolgálatosok is részt vettek a támadásban és megszállásban. A visszavonuló német és magyar csapatok soraiban voltak olyanok, akik dühüket a végsőkig elcsigázott, éhező, lerongyolódott munkaszolgálatosokon töltötték ki. A fejetlen menekülésben, ahol a németek gyakran a magyar honvédeket is kiszorították a meleg, száraz helyekről, a zsidóknak volt a legkevesebb esélyük, hogy menedékhez és élelemhez jussanak. Sokan éhen haltak, megfagytak, másokkal a betegségek végeztek. 1943. áprilisában az ukrajnai Dorosicsban magyar katonák lezárták és felgyújtották a tífuszos munkaszolgálatosok barakkját. Azokat, akiknek sikerült kimenekülniük az égő épületből, legéppuskázták. A mészárlás során több száz munkaszolgálatost öltek meg.

Az újjászervezett magyar hadsereg megszálló feladatokat látott el. 1943 nyaráig újabb munkaszolgálatos századokat vezényeltek a Keleti Frontra. Ekkor érkeztek az első századok a szerbiai Bor rézbányáiba is.

Munkaszolgálatosok Borban

1941-ben, Jugoszlávia lerohanásakor a németek jelentős rézbányákhoz jutottak a szerbiai Bor környékén. 1943 elejétől felértékelődött a bányák szerepe. Mivel a szerb zsidóságot 1942 során kiirtották, a szerbektől pedig tartottak, a németek számára logikusnak látszott, hogy Magyarországról igényeljenek munkaerőt. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter tiltakozása ellenére a magyar kormányzat beleegyezett, hogy munkaszolgálatosokat bocsássanak a németek rendelkezésére. A minisztert lemondatták, és az első századok 1943 nyarán elindultak Bor felé. 1944 nyaráig körülbelül 6 ezer magyar munkaszolgálatos érkezett a rézbányákba. Soraikban a túlnyomó többséget alkotó zsidókon kívül erdélyi székely "szombatosok" (izraelita vallású nem zsidók) és a "Jehova tanúi" szektához tartozó munkaszolgálatosok is voltak.

A bori kényszermunkásokat több táborban helyezték el a rézbányák körül. A táborokban magyar katonák, a munkaterületen a német munkaszervezet, az Organisation Todt emberei felügyelték őket. A bánásmód és az ellátás 1943 végéig viszonylag és általában kielégítő volt. Ekkor azonban Marányi Ede alezredes vette át a parancsnokságot, és megkezdődtek a verések, kikötések és a kivégzések.

1944 szeptemberében a romló katonai helyzet miatt a németek elhatározták a bányák kiürítését. A munkaszolgálatosokat két hullámban indították északnak. Az első lépcső, mintegy 3200 fővel, szeptember közepén indult el. Útközben több munkaszolgálatost agyonlőttek. Október 7-ről 8-ra virradó éjszaka német és bosnyák SS-ek 700-1000 embert lőttek tömegsírokba Cservenkánál. Később magyar katonák nyitottak tüzet a menetoszlopban vánszorgó munkaszolgálatosokra. Magyarországra érve északnak, majd a nyugati határszél felé hajtották az egyre fogyatkozó boriakat. Miután ismét Marányi alezredes vette át a parancsnokságot, a kivégzések folytatódtak. A meggyilkoltak között volt Radnóti Miklós, a magyar irodalom egyik kiváló költője és műfordítója. Őt több társával együtt a Győr közelében fekvő Abda községnél lőtték agyon. Az első bori szakasz túlélőit a nyugati határszélről tovább hajtották az összeomló Birodalom belsejében lévő lágerekbe. A néhány nappal később útnak indult második hullám sorsa kedvezőbben alakult. Szeptember végén hagyták el a tábort. A menetoszlopot hamarosan jugoszláv partizánok támadták meg. A legvéresebb kezű magyar katonákat és tiszteket kivégezték, a munkaszolgálatosokat felszabadították. A megmentettek egy része belépett a jugoszláv partizánhadseregbe.

 

 

2. táblázat 3. táblázat 4. táblázat 5. táblázat

képek forrása: A magyar nyelvterületről származó zsidóság múzeuma