Ugrás a Főoldalra!

Vitéz nagybányai Horthy Miklós

(Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) az Osztrák–Magyar Haditengerészet tengerésztisztje, 1909–1914 között Ferenc József szárnysegédje, ellentengernagyként a flotta utolsó főparancsnoka volt. Az uralkodó a világháború végén altengernaggyá léptette elő. Az első világháborút követő proletárdiktatúra összeomlása után megszilárdította az államhatalmat. 1920. március 1-jétől 1944. október 16-áig ő volt a Magyar Királyság kormányzója. Portugáliai emigrációban halt meg 1957-ben. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen.

 

Származása, családja


Fájl:Horthypapamama.jpg
Horthy szülei, Halassy Paula és Horthy István

A család őse, Horti István 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól. Az ekkor már Északkelet-Magyarországon élő, székely eredetű család nevéről azonban már jóval korábban, a 16. század végén említést tesznek Debrecen város jegyzőkönyvei. Szerepük azonban nem lehetett jelentős, mivel nevükön kívül más adatot nem jegyeztek fel róluk. A nemesítésre Kolozs vármegyében került sor 1657. június 21-én.

Miklós apja, Horthy István (1830–1904), a magyar főrendiház tagja, egy 1500 holdas birtok tulajdonosa, igen szigorú ember volt – még saját gyermekeivel is. 1857-ben kötött házasságot dévaványai Halassy Paulával (1839–1895). Kilenc gyermekük született: István, Zoltán, Béla, Paula, Miklós, Erzsébet, Szabolcs, Jenő (kétéves korában elhunyt) és Jenő. Horthy fivérei közül István (1858–1937) lovassági tábornokként szolgált az első világháború során és számos magas kitüntetést kapott. Miklóshoz hasonlóan ő is a Mária Terézia-Rend birtokosa volt. Az ellenforradalom idején Székesfehérvárott szolgált, és támogatta öccse törekvéseit, visszavonulásától haláláig pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatóságának képviselője volt.

Horthy Miklós 1901. július 22-én Aradon kötött házasságot jószáshelyi Purgly Magdolnával (1881–1959), Purgly János és Vásárhelyi Ilona leányával. Négy gyermekük született:

Fájl:Horthy csalad.jpg

1. Magdolna (1902–1918), fiatalon meghalt vörhenyben.
2. Paulette (1903–1940), előbb vitéz Fáy László földbirtokos, majd gróf Károlyi Gyula neje.

3. István (1904–1942), a MÁV gépgyár főmérnöke, 1940-1942 között a MÁV elnök vezérigazgatója,

majd rövid ideig kormányzóhelyettes, hadirepülőgép-szerencsétlenségben halt meg Ukrajnában.

Felesége Edelsheim-Gyulai Ilona (1918-) volt.


4. Miklós (1907–1993), feleségül vette Károlyi Mária Consuelo grófnőt (1905–1976).

 

Gyermekkora, iskolái



Az ifjú HorthyGyermekkorát nyolc éves koráig a családi birtokon, Kenderesen töltötte. A családi visszaemlékezések szerint eleven és kalandszerető gyermek volt. Emlékirataiban így ír erről: „[Atyám] nem sok megértést tanúsított csínytetteim iránt sem, pedig élénk képzeletem és kalandvágyam el-elcsábított. Így történt aztán, hogy elnéző édesanyám vonakodása ellenére már nyolc éves koromban elszakadtam a meleg családi körből. Debrecenbe kerültem két bátyámmal közös szállásra.”

Elemi iskolai tanulmányait magánúton végezte Kenderesen (1874–1876), majd a Debreceni Református Kollégiumban (1876–1878). Gimnáziumi tanulmányait Sopronban, a Lähne-tanintézetben (1878–1882) végezte, ahol németül oktatták. Béla bátyja a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt. Hadapróddá avatása előtt két hónappal, hadgyakorlat közben halálos baleset érte. A családi akarattal szembeszegülve 1882 őszén Miklós saját elhatározásból lépett bátyja helyére a fiumei tengerészeti akadémián. A 612 jelentkező közül csak 42 nyert felvételt az akadémiára, köztük Horthy is. Az akadémia szigorúságát az jellemezte a legjobban, hogy a hallgatók harmada kibukott vagy kimaradt. Az akadémia során a matrózoktól megtanult olaszul és horvátul is. Emellett németül, angolul és franciául is beszélt. 1886. október 7-én avatták az osztrák-magyar hadiflotta II. osztályú tengerész-hadapródjává.

Tiszti karrierje

Szolgálatát a háromárbocos, segédgőzgéppel felszerelt vitorlás Radetzky fregatton kezdte meg. 1890-ben már sorhajózászlósként szolgált a Konstantinápolyban horgonyzó Taurus állomáshajó fedélzetén. Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben. Kiválóan vitorlázott és eredményes középtávfutó volt. Vívásban hadseregbajnoki címet nyert. Emellett kerékpárversenyzőként és teniszben is kiemelkedően teljesített (párosban legyőzte az angol hadseregbajnok párost), valamint elsőosztályú lovas volt. Fenti sporteredményei, jó tánctudása, megnyerő modora és az általa beszélt nyelvek a társasági körökben szívesen látott emberré tették. 1892–1894-ben mint beosztott tiszt vett részt a Saida kelet-ázsiai és óceániai útján, amelynek során érintette Indiát, Ausztráliát és Melanéziát. Útja során csodálattal töltötte el a brit flotta nagysága: „Viktoria angol királynő uralkodása idején (…) korlátlanul érvényesült a büszke mondás: Britannia rules the waves, s ennek utunk folyamán számos mély hatást keltő példáját tapasztalhattuk.” – írta emlékirataiban. 1908-ban és 1909-ben sorhajóhadnagyként a Taurus parancsnoka volt. 1909 és 1914 között I. Ferenc József király szárnysegédje volt – emlékirataiban hangsúlyozott tisztelettel emlékezett meg az uralkodóról. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesinek felelt meg.

Az első világháborúban

Harmadik otrantói csata

A harmadik otrantói csatára 1917. május 15-én került sor a Császári és Királyi Haditengerészet és az antant hadiflottája között. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája, amely szerepet játszott a központi hatalmak balkáni sikereiben 1916-tól tétlenségre volt kárhoztatva. Ennek az oka az volt, hogy az antant lemondott az adriai jelenlétről és lezárta a Földközi-tengerhez vezető az Otrantói-szorost. A tengerzár elleni támadás ötlete Horthy Miklóstól származott. A csata a Földközi-tenger legnagyobb tengeri ütközete lett, mely egyben a Császári és Királyi Haditengerészet legkiemelkedőbb sikere volt az első világháború során.

Előzmények

Az Otrantói-szorosAz antant a szerb-montenegrói hadsereg evakuálása után, amely során legalább 250 ezer főt menekítettek ki, gyakorlatilag lemondott az Adriai-tengeren való jelenlétről. Az Otrantói-szorost azonban tengerzár alatt tartották, mivel 1915 márciusától egyre jelentősebb számú (és egyre nagyobb méretű) német és osztrák–magyar tengeralattjáró haladt itt át, a Földközi-tengeren található antant hajózási útvonalak elleni támadások céljából. A tengerzárnak köszönhetően a császári és királyi hadiflotta nem volt képes jelentős befolyást gyakorolni az első világháború menetére. Az Osztrák–Magyar Monarchia Haditengerészete, amelynek szerepe volt a központi hatalmak Balkánon elért sikereiben, 1916 tavaszától tétlenül várakozott. A tengerzár jelzőberendezésekkel és érintőaknákkal ellátott drótkötélhálót vontató felfegyverzett (zömében) halászgőzösökből állt, amelyek nyugatról keleti irányban haladtak, hatos csoportokban. Mivel rádióval voltak felszerelve, ezért a közelben tartózkodó brit, francia és olasz cirkálókat azonnal tudták értesíteni veszély esetén. A tengerzár maga ugyan nem volt túlságosan hatékony, azonban állandó veszélyt és kockázati tényezőt jelentett. Feltörése lélektani szempontból is előnyös lett volna. Horthy Miklós sorhajókapitány, az SMS Novara gyorscirkáló parancsnoka engedélyt kért a tengerzár elleni támadáshoz és néhány alkalommal akciót kezdeményezett. Tekintve, hogy ezeket a támadásokat támogatás nélkül engedélyezték, így nem sikerült teljes sikert elérnie. 1917 februárjában Anton Haus tengernagy halála után IV. Károly magyar király a merészebb és kezdeményezőbb Maximilian Njegovan tengernagyot nevezte ki flottaparancsnoknak. Njegovan felkarolta Horthy ötletét és elhatározta, hogy megkísérli feltörni a otrantói tengerzárat. Ennek megvalósítására 1917 márciusában-áprilisában Horthy Miklós haditervet készített.

A támadásra az osztrák-magyar hadiflotta legkorszerűbb és leggyorsabb hadihajóit, a teljes Helgoland-osztályt támadásra vezényelték. Az SMS Novara, az SMS Helgoland és az SMS Saida cirkálók alkották ezen csoportot, imponáló, 54 km/h csúcssebességgel. Ezen kívül a még náluk is gyorsabb SMS Balaton és az SMS Csepel rombolókat, 62 km/h-ás végsebességgel jelölték ki az akcióra. A parancsnoki megbízatást Horthy Miklós kapta meg. Az mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy az igazi nehézséget nem a tengerzárat alkotó, tengeralattjárók ellen hálókat vontató, alig felfegyverzett gőzösök elleni támadás, hanem az ellenséges antant cirkálók jelenléte jelenti, akiket szükség esetén gyorsan riadóztathatnak és a helyszínre küldhetnek. Ezek az egységek nagyobb erőt képviseltek, mint az egész osztrák-magyar hadiflotta.

A csata menete

 

Horthy Miklós a Novara parancsnoki hídján

1917. május 15-én, a hajnali órákban a fenti három cirkáló elérte a kijelölt hadműveleti területet és sikeresen elsüllyesztettek tizenkét őrhajót, tízet pedig súlyosan megrongáltak. Az őrhajókon ötven fő vesztette életét, hetvenkét fő pedig fogságba esett. Közben a külön működő Csepel és Balaton rombolók egy teherkonvojra bukkantak, melyet egy olasz romboló kísért. A romboló és a két hajóból álló konvoj elsüllyesztése után a két romboló a három osztrák-magyar cirkáló felé vette az irányt, a biztonságos visszavonulás és az erők egyesítése céljából. Ekkor azonban, mintegy húsz mérföldnyire a kijelölt támadási ponttól, észak felől támadás érte őket. A támadást két brit cirkáló és öt olasz romboló kezdeményezte és tizenkét kilométeres távolságból tüzet nyitottak rájuk. A Csepel és a Balaton az albán partok felé kanyarodva elszakadtak a nehézkesebb cirkálóktól, majd az őket üldöző Aquila torpedóromboló kilövése után a parti tüzérség oltalma alá érve visszavonultak Cattaróba. Az antant flotta, amely elmulasztotta a két rombolót, felfedezte Horthy hajóit, akik közben módosították az útirányukat, hogy segíthessenek a rombolóknak. Így a szövetségesek a biztonságos kikötéstől még mintegy száz mérföldnyire tartózkodó három osztrák-magyar cirkáló ellen indították meg a támadást. Horthy Miklós 8 óra 51-kor felvette a kapcsolatot a főhadiszállással és a tartalék egységek erősítésként való bevetését kérte. A csata 9 óra 28-kor kezdődött meg. Az ellenfelek körülbelül nyolc kilométerre tartózkodtak egymástól mikor kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra.

Mivel a Monarchia hajóinak, amelyek tíz centiméteres ágyúkkal voltak ellátva, lőtávolsága ennek a távolságnak a határán mozgott, ezért Horthy elhatározta, hogy közelebb kerül az ellenséges kötelékhez. Ehhez a Földközi-tengeren először, mesterséges ködöt alkalmazott. 9 óra 38-kor, a ködből kiérve az antant egységeket négy és fél kilométerre megközelítve tűzpárbaj alakult ki, melyből Horthy ellenfelei visszavonultak, hogy ismét felvegyék a számukra ideális nyolc kilométeres távolságot. Az antant hadihajók 15,2 centiméter átmérőjű lövegekkel voltak ellátva. Az első komolyabb sérülést az SMS Helgoland kapta 9 óra 50-kor. 10 óra 10-kor pedig az SMS Novara tornya mögé csapódott be egy gránát, melynek következtében Szuborits Róbert első tiszt hősi halált halt. A repeszektől Horthy öt helyen sebesült meg, fél fülére pedig átmenetileg elvesztette a hallását (egész életére nagyothalló maradt). Ennek ellenére további parancsokat adott ki, amíg eszméletét elvesztette a vérveszteségtől és a sokkhatástól. A parancsnokságot Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy vette át. Amikor Horthy magához tért ismét átvette a parancsnokságot, az SMS Novara irányítását pedig Witkowskyra bízta. A csata közben az osztrák-magyar cirkálók tovább haladtak északnyugati irányban és úgy tűnt, hogy sikerül a felmentésükre érkező egységek közelébe jutniuk, mikor 10 óra 30-kor az SMS Novarát újabb súlyos találat érte. A tizenhat kazánból nyolc azonnal leállt és ennek következtében a hadihajó 10 óra 55-kor mozgásképtelen lett és ezáltal teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Az antant flotta azonban hirtelen tüzet szüntetett és (a szükségesnél egy órával korábban) felkészült az SMS Sankt Georg által vezetett osztrák-magyar felmentő egységek fogadására.

Az egyik olasz romboló még egy utolsó támadást indított az SMS Novara ellen, ezt azonban heves ágyútűzzel sikerült visszaverni. Az SMS Novarát vontatni kezdték és úgy tűnt, hogy a csata véget ért. Ekkor azonban az antant flotta váratlan erősítést kapott és ennek következtében már három cirkálóból és nyolc rombolóból állt, jelentős túlerőben. 11 óra 35-kor újra támadásba lendültek, újrakezdődött a tüzérségi párbaj, eredményre azonban nem vezetett. Ezután nem is vállalkoztak arra, hogy a megerősödő osztrák-magyar flottával felvegyék a harcot. 12 óra 7-kor Brindisi irányába elvonultak. Passzív magatartásuk további áldozatokat követelt. Egy, az üldözésükre induló német U 89-es tengeralattjáró megtorpedózta a vezérhajójukat és a biztosítására kifutott francia rombolót elsüllyesztette. A csatában részt vett még néhány, a Császári és Királyi Haditengerészetnél szolgálatot ellátó repülőgép, és két osztrák-magyar tengeralattjáró is.

Fel 

Fájl:HMS Dartmouth (1911).jpg
A HMS Dartmouth


Az SMS Sankt Georg

Az Osztrák–Magyar Monarchia flottája
15 fő


Az antant flottája
2 romboló
2 szállító gőzös
12 őrhajó
83 fő

Károsodás, sebesülés

Az Osztrák–Magyar Monarchia flottája
2 cirkáló (közepes károsodás)
31 fő


Az antant flottája
HMS Dartmouth cirkáló (súlyos károsodás)
10 őrhajó (súlyos károsodás)
72 fő


Értékelés

Egyesek jelentéktelenebbnek tartják az otrantói csatát, míg mások szerint ez volt a Földközi-tenger jütlandi csatája. Az összecsapás következtében az antant abbahagyta az éjszakai járőrözéseket az Otrantói-szorosban. Sipos Péter szerint az otrantói csata csak helyi, részleges sikert jelentett és csak Horthy Miklós kormányzóvá választása után nőtt meg a jelentősége. Emellett bár Sipos elismeri Horthy képzettségét, kötelességtudását és bátorságát, azonban elvitatja összes katonai érdemét. Paul Halperntől azonban megtudhatjuk, hogy az otrantói csata a Földközi-tenger legnagyobb tengeri összecsapása volt. A résztvevő egységek számát tekintve valóban elmarad a jütlandi csata mögött, azonban az otrantói csatát inkább tekinthetjük valódi csatának, mivel jóval összetettebb volt. Az adriai ütközeteket emellett a kisebb létszámú, gyorsabb egységek hirtelen összecsapása jellemezte. Az otrantói csatának jelképes jelentősége is volt a haditengerészet fejlesztését a 19. század végén elkezdő Osztrák–Magyar Monarchia számára. Ez a csata kedvező színben tűntette fel a Császári és Királyi Haditengerészetet az antant hatalmak előtt és egyben ez jelentette az első világháború haditengerészeti csúcspontját is az Osztrák–Magyar Monarchia részéről. Halpern szerint Horthy vérbeli, ragyogó és bátor tengerész volt, az őt ért támadásokat, lekicsinylő véleményeket pedig igazságtalannak minősítette.

Bencsik Gábor szerint a súlyosan megsérült Horthy nagy győzelmet aratott. Egységei gyakorlatilag veszteség nélkül okoztak jelentősebb veszteségeket és károkat a nagy túlerőben lévő ellenség számára. Kétségtelen, hogy az antant hatalmas anyagi fölényét ez a csata sem befolyásolta érdemben, mivel eszközei 10%-át vesztették el, ezt pedig pótolni tudták. Az erkölcsi eredmény azonban jelentős volt, mivel a Császári és Királyi Haditengerészet újra hinni kezdett önmagában és visszanyerte ellenfelei tiszteletét is. Mind Maximilian Njegovant, mind Horthy Miklóst kitüntették. Horthy ennek a győzelemnek köszönhetően végleg kiemelkedett társai közül. Njegovan leváltása után IV. Károly magyar király az általa legrátermettebnek ítélt Horthyt nevezte ki parancsnoknak, aki ezzel tizenegy tengernagyot és huszonnégy magasabb rendfokozatú sorhajókapitányt előzött meg. Már a Monarchia felbomlása után, 1921-ben kapta meg ezen érdeméért az adható legmagasabb katonai kitüntetést, a Katonai Mária Terézia-rendet.

Fájl:Csepel torpedorombolo.PNG
A Csepel torpedóromboló bevetés közben

Az első világháború kitörése után 1914-ig a Pólában horgonyzó 8300 tonnás Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a flotta egyik legkorszerűbb egysége, a frissen épült Novara gyorscirkáló kapitánya lett. Az Olasz Királyság hadüzenete után a flotta olasz kikötők elleni 1915. május 23-ai támadásában a Novara vezette hajóraj parancsnokaként Porto Corsini bombázását irányította, majd több hasonló, kisebb akcióban vett részt.

1916. július 9-én a Novara egymaga elsüllyesztett két felfegyverzett brit halászhajót, illetve kettőt megfutamított, kimentve a 9 túlélőt. 1917. május 15-én vezetésével a Novara, az Helgoland és az SMS Saida cirkálók, valamint a Balaton és a Csepel torpedórombolók áttörték az otrantói záróövet, és 12 gőzöst süllyesztettek el. A visszaúton megütközött az Acton ellentengernagy vezette antant-hajórajjal (HMS Darthmouth és Bristol brit és a Marsala olasz cirkálók és 5 olasz romboló). A harcban, amelyben az adriai hadviselés történetében először mesterséges köd bevetésével is próbálkozott a Novara-csoport parancsnoka, maga Horthy is fej- és lábsérülést szenvedett, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét. A több találatot kapott Novarát a Saida vette vontába, és a lassan haladó menetet csak a Budapest csatahajó valamint a SMS Kaiser Karl VI. és a SMS Sankt Georg páncélos cirkálók vezette erősítés megjelenése mentette meg.

Felépülése után, 1918. február 1-jén a Prinz Eugen csatahajó parancsnoka lett. A cattarói matrózlázadás elfojtásában (a Sankt Georg, Kaiser Karl VI. és Gäia hadihajókon) a hiedelmekkel ellentétben nem vett részt. 1918. február 27-én ellentengernaggyá és több, rangban felette álló sorhajókapitányt és tengernagyot megelőzve a császári és királyi flotta parancsnokává nevezték ki.

1918 júniusában a teljes flotta élén ismét kifutott, hogy az otrantói védőzárat megtámadja, de a – másik hajóegységet vezető – Szent István csatahajó megtorpedózásának hírére visszafordult. 1918. október 31-én végül IV. Károly király utasítására átadta a flotta hajóit a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak; november 1-jétől altengernagy lett. Az összeomlás után kenderesi birtokára vonult vissza. Horthyról, mint tengerésztisztről a szövetséges és ellenséges erők tisztjei egyaránt nagyon jó véleménnyel voltak, több megemlékezésben kiemelték „lovagiasságát”.

Fel 

Az ellenforradalom élén

„ Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felső-Olaszországban már a monarchia összes harcoló csapataira nézve aláírták a fegyverszünetet, s ez még hozzá Magyarország területi épségét nem érintette. Károlyinak ez a lépése végzetes lett számunkra. ”

Horthy Miklós: Emlékirataim

A Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, gróf Károlyi Gyula ellenforradalmi kormányában hadügyminiszter lett. Az antant nyomására a testületet leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ekkor függetlenítette magát a szegedi hadügyminisztériumtól, és a Nemzeti Hadsereg élére állt Fővezérként (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből). A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését. Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszió előtt jelentette be, hogy amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon. Csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. Halsey E. Yates ezredes augusztus 24-ei jelentése az első, amely Horthy fegyveres erejéről beszámol: 8000 katona géppisztolyokkal és 19 tábori ágyú alkotta a haderőt.


Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak. E körülmények között zajlott a többek között Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették (igaz, ezzel ellentétes vélemények és jelentések is születtek). A fővezérség az akciókat népítéletnek vagy egyéni kilengésnek titulálta (való igaz, hogy parancsot sosem adott ki a megtorlásokra). Horthy emlékirataiban elismeri, hogy bűntettek történtek, de utólag is a körülményeket, a háborús világ kifordult törvényeit tartja igazi felelősnek: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette” – írja portugáliai emigrációjában.

Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat: George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak.

1920. március 1-jén előzetes tárgyalások után a Nemzetgyűlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst
(1920. évi II. törvénycikk).

A fővezér felelősségének kérdése


Horthy kiáltványa Budapest népéhez a Nemzeti Hadsereg bevonulásakor

A Nemzeti Hadsereg felkészült, hogy ünnepélyesen bevonuljon a fővárosba. Jövetelük híre kisebb pánikot váltott ki a zsidóságban. Attól tartottak, hogy Horthy katonái Budapesten pogromokat fognak rendezni. Ezért a pesti Izraelita Hitközség delegációt menesztett a főparancsnokság főhadiszállására, Siófokra. Barátságosan fogadták őket. Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni.

Sokak szerint a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként Horthy Miklóst felelősség terheli a különítményesek kegyetlenkedéseiért – az úgynevezett fehérterror egyesek szerint több száz, mások szerint több mint 1000 főre (Böhm Vilmos, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosának erős túlzása szerint mintegy 5000-re) becsült áldozatáért, akik főként nem a kommunista rémtettek (a vörösterror) elkövetői, hanem a Tanácsköztársasággal rokonszenvező közemberek voltak. Emellett gyakran a Tanácsköztársasághoz nem köthető zsidó származású személyek is áldozatául estek a megtorlásoknak. Ennek fő oka az volt, hogy a különítményesek előszeretettel azonosították a zsidóságot a Tanácsköztársasággal azon az alapon, hogy vezetőinek döntő többsége és sok kommunista is zsidó származású volt. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erőszakot is elkövettek. „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy fővezérként utasítást adott volna kivégzésekre, mindmáig nem került elő”.

Újabb vélemények szerint a helyzet ennél bonyolultabb. A Magyarországon lévő brit katonai és civil megfigyelők támogatták Horthy tevékenységét annak érdekében, hogy végre konszolidálja az ország helyzetét. Thomas Sakmyster történész szerint Horthy ideiglenes kormányzóvá tételét a szövetségesek katonai missziójának vezetője, Yates ezredes már 1919-ben javasolta a NH siófoki főhadiszállásán. Sir George Clerk, a brit külügyminisztérium 1919. október végén – november elején Kelet-Európába küldött megbízottja azt kérte Horthytól: ha hatalomra kerül, számoljon le mind a szélsőjobboldallal, mind a szélsőballal. Nem mellékes szempont, hogy a Nemzeti Hadsereg egy frissen alakult, meglehetősen szervezetlen testület volt, amelynek tagjai az amúgy is zűrzavaros időszakban akadály nélkül cselekedhettek, parancs nélkül, saját belátásuk szerint (amint ezt a későbbiekben a Rongyos Gárda Sopron környéki tevékenysége is igazolt). Horthy parancsa így szólt a budapesti bevonulás előtt: „ha Budapestre megyünk, mindenki jól tartson össze, tartson fegyelmet, hogy parancsom és reményem ellenére olyan ne történhessék, amit ránk fognak…”, ám ez a kilengéseket nem akadályozta meg.

Megemlíthető, hogy Horthy hatalma a kormányzóvá választásáig az antanttól és a Nemzeti Hadseregtől függött. A forradalmak után bekövetkező, Magyarország kisantant általi katonai megszállása hatalmas károkat okozott. A román megszállás alatt megindult az ország módszeres kifosztása, amely során a becsült kár 1,5 milliárd aranykorona volt. Megemlítendő még, hogy a magyar vöröshadsereg és a Tanácsköztársaság felszámolásában, valamint a fehérterrorban döntő szerep jutott a román hadseregnek. Emellett az is tény, hogy Horthy több esetben vizsgálatot rendelt el a gyilkosságok kivizsgálásának érdekében.

Fővezérből kormányzó

Horthy budapesti bevonulása után nyolc nappal, 1919. november 24-én a keresztényszocialista Huszár Károly vezetésével új kormány alakult, melynek gerincét a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusai alkották, de részt vett benne például a Keresztény Földmíves Párt, továbbá a parasztdemokrata Nagyatádi Szabó István és a szociáldemokrata Peyer Károly is. E kormányt ‑ a Tanácsköztársaság bukását követően első ízben ‑ az Antant haladéktalanul elismerte, és december 1-jén felszólították a miniszterelnököt, hogy küldje el képviselőit a békekonferenciára. Ez a konszolidáció fontos lépése volt, mivel megszűnt az ország nemzetközi helyzetének teljes bizonytalansága. A belső helyzet stabilizálásához szükséges következő két lépés a nemzetgyűlési választás és az államfő kérdésének rendezése volt.

Az első ügy, a nemzetgyűlési választás megrendezése volt a viszonylag egyszerűbb. Az ehhez szükséges jogi hátteret már az előző, a Friedrich-kormány megteremtette 1919. novemberében kiadott választójogi rendeletével, mely Magyarországon korábban soha ‑ és majd 1945-ig ismét ‑ nem látott demokratikus alapokon nyugodott. Titkos, egyenlő, kötelező és a nőkre is kiterjedő választójogot adott, és a 24 év feletti felnőtt lakosság 74 százalékára terjedt ki. A választást 1920. január 25-26-ára hirdették meg. A kormány elkötelezett volt a választások tisztességének és a pártok szabad működésének biztosítása mellett. Azonban az egyetlen szervezett fegyveres erőt vezető Horthy különítményesei és az általuk meg nem fékezett különböző jobboldali szervezetek a fehérterrort folytatva ellehetetlenítették a kormány szándékát, emiatt Peyer Károly január 15-én távozott a kormányból és az SZDP bejelentette, hogy nem indul a választáson. Részben ennek volt köszönhető, hogy a körzetek közel negyedében "egyhangú" volt a választás, vagyis csak egyetlen jelölt indult, az érvénytelen szavazatok aránya pedig meghaladta a 10 százalékot. A Kisgazdapárt és a KNEP biztos többséget szereztek a Nemzetgyűlésben, alig jutott mandátum a többi pártnak.

Az államforma kérdésében a Nemzetgyűlés teljes egységben volt: mindenki elutasította a forradalmakkal összekapcsolódó köztársaságot. A királyság egyöntetű támogatása mellett azonban nagy volt a megosztottság a IV. Károlyt támogató legitimisták és a velük szemben álló szabad királyválasztók között. Az előbbiek nagy része ideiglenes államfőnek valamely Habsburg főherceget támogatta volna, az utóbbiak többsége viszont a Habsburg-házzal való teljes szakítást kívánta. Az Antant és a szomszédos országok háborús okként tekintettek Károly esetleges visszatérésére, és még ideiglenesen sem támogatták volna egy Habsburg államfővé választását.

Fel 

Mindez tovább erősítette az Antant által amúgy is támogatott Horthy pozícióját. Ő nem kívánt király lenni, mert elvileg elismerte Károly trónigényének jogosságát, az ideiglenes államfői tisztség azonban nagyon is kedvére való volt, és ehhez éppen Károly iránti lojalitásának hangsúlyozásával végül megszerezte a legitimisták egy részének támogatását is. A Nemzetgyűlés februárban ült össze, elfogadta az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvényt, mely a közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkört adott a leendő kormányzónak. Horthy ezzel elégedetlen volt, ezért jelölésekor ragaszkodott a hatáskörök későbbi kiszélesítéséhez. A választásra 1920. március 1-jén került sor, mely a különítményesek utolsó politikailag jelentős tette is volt egyben: Horthy a biztonság kedvéért fegyvereseinek jelenlétében rendeztette meg a szavazást.

Kormányzósága


A király nélküli királyság biztosítása

Horthy kormányzósága kezdetén IV. Károly király kétszer is visszatért Magyarországra. A király első visszatérési kísérlete 1921. március 26-án kezdődött: a Svájcba települt király néhány főnemesi támogatójával megjelent Szombathelyen, és tárgyalni kezdett Teleki Pál miniszterelnökkel. A nemzetközi politikai konstelláció (bizonytalan francia támogatás, a környező államok ellenségessége) és a magyar ellenállás miatt (Teleki belebukott a gyanúba, hogy támogatja a király visszatérését) végül lebeszélték a restaurációról, és ismét Svájcba küldték, ezúttal messzebb a határtól, Hartensteinbe.

Károlyt az események nem tántorították el attól, hogy legitim uralkodóként megpróbálja visszavenni a trónt: október 21-én már jelentős támogatói bázist tudhatott maga mögött, amikor a dénesfai Cziráky-birtokon landolt repülőgépével. Budapest felé menet több katonai alakulat, az ellenforradalom több vezetője (Ostenburg-Moravek Gyula, báró Lehár Antal, gróf Sigray Antal), valamint a magyar arisztokrácia helyi képviselői herceg Batthyány-Strattmann László vezetésével szintén felesküdtek rá. Károly saját kormányt is kinevezett, nagyrákói Rakovszky István vezetésével.

Horthy úgy döntött, hogy a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš azonnal intervencióval való fenyegetőzését komolyan kell venni, így gyorsan le kellett számolnia IV. Károllyal, akinek korábban kétszer is hűséget esküdött, és aki többször felszólította a hatalom átadására. Az uralkodó Ostenburg-Moravek Gyula és Lehár Antal által vezetett csapatai kíséretében október 23-án érkezett meg Budaörsre, ahol megkezdődött az ún. budaörsi csata. A király szentmisét celebráltatott a vasúti síneken, majd látva az ellene kivezényelt diákcsapatokat és halottakat, a vérontást elkerülendő beszüntette a fegyveres harcot. Másnap vidéki alakulatok érkeztek a fővárosba, és azonnal Budaörsre vezényelték őket, ahol bekerítették a királyhű erőket. A király második visszatérési kísérlete is kudarccal végződött: előbb október 25-én Tihanyba internálták, október 31-én pedig családjával együtt az angol Glowworn hadihajón száműzték Madeira portugál kézben levő szigetére. Az antant elvárásainak megfelelve november 6-án a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán harmadszor – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon (1921. évi XLVII. törvénycikk). A törvényt nem jegyezte ellen a király, Horthy pedig az uralkodó kormányzójaként hirdette ki azt, ami paradox közjogi helyzetet teremtett. A tényleges hatalmi viszonyokat ez már nem befolyásolta, Horthy kormányzósága végleg megszilárdult.

A kormányzói jogkört többször bővítették az idők folyamán, ám az egyre idősödő Horthynak sosem volt diktatórikusnak mondható, totális hatalma. Utódlásának megoldása érdekében is tett lépéseket: 1942-ben kormányzóhelyettessé tette idősebbik fiát, Horthy Istvánt (1942. évi II. törvénycikk), aki még abban az évben elhunyt repülőbalesetben a szovjet hadszíntéren. Halála után nem avattak új kormányzóhelyettest.

Belpolitika

Miután 1920. március 1-jén megválasztották kormányzónak, Horthy kezdettől a Teleki Pál és Bethlen István nevével fémjelzett mérsékeltebb politikusokat támogatta, akik felszámolták a továbbra is önkényeskedő különítményeket, majd 1921 nyarán államfőként gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, s ezzel hozzájárult a húszas évek konszolidációjához.

Horthy kormányzóvá választása után visszavonult a mindennapi politikai életből. Elsőként Teleki Pált tette meg miniszterelnökké, aki megkezdte a helyzet konszolidálását. A különítmények nagy részét feloszlatta (nem egyszer katonai akció keretében számolta fel központjaikat). Nagyatádi Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter földreformot hirdetett. A reform érintetlenül hagyta a nagybirtokokat, azonban körülbelül 2 millió embert földhöz juttatott (1920. évi XXXVI. törvénycikk). Ez többnyire 1–5 holdas birtokot jelentett. Az országtól elcsatolt területekről hazánkba menekülő értelmiségiek tízezreit munkához kívánta juttatni, ezért fogadtatta el az országgyűléssel a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányuknak megfelelően nyerhettek felvételt felsőoktatási intézményekbe (a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra)(1920. évi XXV. törvénycikk 3.§). A törvényt, amely elsősorban a zsidóságot sújtotta, a Bethlen-kormányzat 1928-ban hatálytalanította (1928. évi XIV. törvénycikk). A kommunista mozgalmat az állami és társadalmi rend védelmének érdekében törvényen kívül helyezték (1921. évi III. törvénycikk).


Teleki ugyanis 1921-ben belebukott az első királypuccsba, ekkor a szintén mérsékelt konzervatív irányzatot képviselő Bethlen István lett a miniszterelnök (1921–1931). Kormányzása első évében kiegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer-paktum), így azok legálisan működhettek, ám visszafogták tevékenységüket. A miniszterelnök az erős kormánypárti többség létrehozása érdekében néhány támogatójával együtt 1922-ben belépett a Keresztény Nemzeti Egységpárttal egyesült Kisgazdapártba, amit röviden Egységes Pártnak hívtak. Ezzel sikerült létrehoznia az 1932. október 27-éig kormánypártként működő Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Pártot. Egy 1922-ben hozott miniszterelnöki rendelet garantálta az EP fölényét: vidéken visszaállította a nyílt szavazást, ami manipulálhatóvá tette a választásokat (1925-ben Sopronban, Székesfehérváron és Baján is), és jelentősen szigorított a cenzuson. A szabályozás 1939-ig maradt érvényben. 1922. szeptember 18-án lépett be hazánk a Népszövetségbe, ahonnan 1923-ban nagyarányú hitelt vett fel, mellyel megkísérelte talpraállítani a magyar gazdaságot: 1924-ben felállt a Magyar Nemzeti Bank, 1927-ben pedig új, értékálló pénzt vezettek be, a pengőt.

Fel 

A nagy gazdasági világválság hatására mindaz, amit Bethlen majdnem tíz évig épített, összeomlott. 1929-ben ipari- és agrárválság söpört végig a világon, amely egyszerű gabonakonjunktúrával indult, hamarosan azonban általános túltermelési válsággá változott, amelyet hitelválság és a pénzvilág összeomlása is kísért. Magyarországon ez az agrárolló kinyílását eredményezte, a parasztság földvesztésével és a napszámok csökkenésével járt. A nehézipar visszaesett, üzemösszevonásokkal, bércsökkentéssel és tartós szabadságolásokkal próbáltak eredményeket elérni. A könnyűipar (főleg a textil-) kevésbé szenvedte meg a változást. A parasztság egy része nincstelenné vált, az ipari munkásság körében drasztikusan megnőtt a munkanélküliség és a munkával rendelkezők is csökkentett bérért dolgoztak. A középrétegekben megjelent az úgynevezett diplomás munkanélküliség.

A gazdaság tönkrement, az egységes kormánypárt felbomlott (az „örökös” kisgazda miniszter, Mayer János lemondott). Bethlen kénytelen volt lemondani, a kormányzó pedig Károlyi Gyulát nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén nem ért el jelentős eredményt, noha szigorú takarékossági intézkedéseket foganatosított. Az új miniszterelnök a biatorbágyi merénylet hatására bevezette a statáriumot. Emellett a világválság hatására megerősödtek a szélsőségek is. 1931-ben Böszörményi Zoltán újságíró megalapította a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspártot, tagjait röviden kaszáskereszteseknek nevezték. 1932-ben Meskó Zoltán (korábban egységes párti politikus) pedig megalapította a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot. Politikai súlyuk azonban ekkor jelentéktelen volt.

A válságból Gömbös Gyula dinamizmusa és 95 pontból álló Nemzeti Munkaterve tűnt kiútnak, így Horthy régi harcostársát, a diktatórikus ambíciókat dédelgető, feltétlenül olaszbarát politikust tette meg miniszterelnöknek (1932–1936). Gömbös fajvédő múltja miatt a zsidósághoz kapcsolódó nézeteinek nyilvános felülvizsgálatára kényszerült. A pénzügy tekintetében az is megkönnyítette a dolgát, hogy 1932 nyarán a Lausanne-ban megtartott konferencián Magyarország jóvátételi kötelezettségeit eltörölték. Gömbös a kapcsolatok erősítésére törekedett Németországgal és Olaszországgal, valamint 1934-ben felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval. A német és az olasz kapcsolatok gazdasági sikert hoztak, azonban a Szovjetunió esetében nem sikerült kihasználnia a kapcsolatban rejlő lehetőségeket az ideológiai különbségek miatt. A gazdaságot fasiszta mintára korporatív (hivatásrendi) rendszerbe akarta kényszeríteni. Emellett igyekezett a kormánypárt Bethlen vezette mérsékeltebb köreit kiszorítani az országgyűlésből, amit jelzett Imrédy Béla és Kállay Miklós miniszterek eltávolítása is. 1935-ben elérte, hogy a kormányzó feloszlassa a parlamentet, majd a csalásokban és terrorban (endrődi sortűz) bővelkedő választásokon igyekezett visszaszorítani az FKgP-t, így a mandátumok 70%-át pártja szerezte meg az újjáalakuló parlamentben. Hatalmi ambícióit és egyéb törekvéseit mind a munkásságot képviselő szociáldemokrata, mind a kisiparosok és az állami alkalmazottak egy részét képviselő keresztényszociális szakszervezetek is elutasították. Bethlen és köre kibuktatásával azonban Gömbös kivívta Horthy ellenszenvét is, a miniszterelnököt csak azért nem mondatta le a kormányzó, mert az halálos beteg volt, és 1936-ban el is hunyt.

Darányi Kálmán kormányának (1936–1938) már nemcsak a nácik, hanem a magyarországi támogatóik, a különféle nyilas és nemzetiszocialista mozgalmak fenyegetésével is meg kellett birkóznia. 1938-ban hirdette meg a miniszterelnök a hadseregfejlesztésre irányuló győri programot, amely egymilliárd pengőt áldozott a trianoni békeszerződésben kikötötteknek megfelelően kis létszámú és katasztrofális felszereltségű magyar hadsereg fejlesztésére. A tervet 1940-re vitték véghez, ám a Magyar Királyi Honvédség továbbra is igen alacsony szinten állt, és kis erőt képviselt.

Imrédy Béla, a Darányit követő miniszterelnök (1938–1939) – bár a létező mozgalmaktól és pártoktól külön úton – a szélsőjobb irányába sodródott (a „csodás forradalom” megvalósítása az általa alapított Magyar Élet Mozgalomra várt volna). Az eseményeket nyugtalanul figyelő Teleki–Bethlen–Horthy-csoport végül 1939-ben leváltotta a német érdekeknek megfelelően politizáló miniszterelnököt. Magyarázatként azt hozták fel, hogy egyik dédszülője zsidó származású. A sors fintora, hogy épp Imrédy alatt fogadták el az első zsidótörvényt, amely vallási alapon maximálta az egyes értelmiségi pályákon a zsidók létszámát, illetve ekkor terjesztették be a másodikat, ami már nemzetiségi alapon szigorította az előző intézkedést.

Fel 

Külpolitika


Horthy III. Viktor Emánuel olasz királlyal egy 1936. november 25-én rendezett katonai parádén.Horthy – és általában a magyarországi pártok – fő külpolitikai törekvése a diktátumnak tekintett trianoni békeszerződés revíziója volt. Módszere azonban csak óvatoskodó és tapintatos lehetett a környező államok ellenséges gyűrűje miatt. Jellemző, hogy még 1927. október 19-én is Bethlen István kijelentette, hogy az időt nem tartja alkalmasnak arra, hogy a békerevízió kérdését a Nemzetek Szövetsége előtt felvesse. 1929-ben a Lord Rothermere által generált euforikus hangulatban is: a kormány csak megfelelő nemzetközi helyzetben hajlandó revíziós követelések felvetésére.

Az ügy támogatására szövetségesekre volt szükség. A környező kisantant-államok természetesen mindvégig ellenségesen viszonyultak Magyarországhoz, és mivel elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia felé orientálódtak, a meggyőződéses antikommunista Horthyék számára a Szovjetunió pedig nem jöhetett szóba partnerként, mindössze Olaszország és (a későbbiekben) Németország maradt meg potenciálisan támogató szándékú nagyhatalomnak. Benito Mussolini ugyanis a Duna-medencében akart olasz befolyási övezetet kialakítani, elsősorban Ausztriában és Magyarországon. A Bethlen-kormány 1927-ben kötötte meg a magyar–olasz örökbarátsági szerződést, 1928-ban pedig a lengyelekkel történt meg ugyanez, akik biztosították Magyarországot a revízió támogatásáról.

A húszas években a németek igyekeztek együttműködni a franciákkal, csak a nagy gazdasági világválság hatására 1933-ban hatalomra kerülő nemzetiszocialisták foglaltak állást a versailles-i békék ellen. A Gömbös-kormány alakított ki először jó kapcsolatot Berlinnel: 1934-ben a német piac megnyílt a magyar termékek előtt. Adolf Hitler kijelentette, hogy csak a Csehszlovákiával szembeni revíziós igényeket hajlandó támogatni, ez pedig nem volt elegendő a politikai elit számára – így továbbra is jelentős maradt az olasz kötődés, sőt gazdasági érdekek miatt a Szovjetunióval is felvették a kapcsolatot.


Mivel a nemzetközi események bebizonyították, hogy Olaszország a hitleri Németország segítségére szorul, egyértelművé vált, hogy Gömbös tevékenysége a Harmadik Birodalom érdekszférájába sodorta Magyarországot. Gömbös halála után a kormányzó utasította Darányi kormányát, hogy igyekezzen elhatárolódni a németektől, így az a brit és olasz kapcsolatot ápolgatta.


Horthy Miklós Adolf Hitlerrel.1938 augusztusában

Adolf Hitler hivatalos látogatásra hívta Horthyt és Imrédyt. A tárgyalások során Hitler közölte velük, hogy küszöbön áll a Csehszlovákia elleni támadás időpontja. Azt várta a magyar féltől, hogy játssza el az agresszor szerepét, aminek fejében Szlovákia teljes területét felajánlotta Magyarország részére. Ezt Horthyék egyhangúlag elutasították. Az ott tartózkodó Kánya Kálmán szerint Horthy figyelmeztette Hitlert, hogy újabb világháborút fog kirobbantani, amit el fog veszíteni, mivel nem rendelkezik tengeri hatalommal. Hitler ezt követően kiabálni kezdett vele. Horthy figyelmeztette, hogy távozni fog, mivel ez a hangnem megengedhetetlen egy önálló, ezeréves állam képviselőjével szemben. Hitler nyugodt, tiszteletteljes hangnemre váltott, azonban ettől kezdve gyűlölettel viseltetett Horthy irányában.

Horthy végül azért mondatta le Darányit, mert az tárgyalni kezdett a nyilasokkal és parlamenti képviseletet ígért nekik (a cél az volt, hogy ezzel megszelídítsék őket, ám nem értek el eredményt). Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt végül az időközben szövetkezett német és olasz politika támogatójává vált, főleg miután az első bécsi döntés értelmében részleges revízióra került sor a Felvidéken. A revíziós tárgyalásokat Magyarország kezdeményezte, Hitler és az angol kormány között Mussolini közvetített. A revíziót az angolok, a franciák és a németek írták alá egyhangúlag. Az itthon is hatalmi pozíciót kereső Imrédyt Teleki Pál váltotta a miniszterelnöki poszton. Az ő idején szállta meg a Wehrmacht a cseh és morva területeket, Szlovákia függetlenedett, a magyar haderő pedig – kihasználva az alkalmat – megszállta az inkább stratégiai, mint etnikai szempontból fontos Kárpátalját.

A második világháború

A világháború kitörése és a külpolitikai helyzet magyar szemszögből

Bár Horthy Miklós az 1920-as és 30-as években visszahúzódott a napi politikától, szerepe a terület-visszacsatolások kapcsán ismét megnőtt a magyar hadsereg főparancsnokaként. Teleki Pál miniszterelnök kormányzata igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a második világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Emellett nagyszámú lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé. Egy részük azonban Magyarországon maradt, ahol anyanyelvükön oktatási lehetőséget biztosítottak számukra. Horthy egyetértésével a fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére. A britekkel szemben is semlegességi kötelezettséget vállalt, illetve a német megszállás esetére ellenállást. Ennek nagyon reális esélyeit mutatja, hogy 1940 folyamán pénzt helyeztek el az amerikai magyar nagykövetségen, hogy esetleg emigráns kormányt alakíthassanak. Teleki belátta, hogy sem a Jozef Tiso vezette Szlovákia, sem az Ion Antonescu által irányított Románia nem számít kiútnak az Anschluss miatt egyre szorultabbá váló helyzetből, így örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, ahol érezhető volt a németellenes tendencia fölénye. 1940-ben a Szovjetunió szövetséget keresett Magyarországgal Románia ellenében, amely során Erdélyt ajánlották fel a magyar félnek. Erre azonban végül a kompromittálódástól való félelem miatt nem került sor. Még ebben az évben Erdélyt illetően a németek javára billent át a mérleg: a II. bécsi döntés részleges revíziót biztosított Magyarország részére.

A jugoszláviai helyzet és annak körülményei magyar szemszögből

1941-ben Teleki politikája végleg csődöt mondott: tavasszal német támadás kezdődött Jugoszlávia ellen, Horthy pedig beleegyezett, hogy átengedje a Wehrmacht seregeit Magyarország területén. Mivel azonban az örökbarátsági szerződés még érvényben volt, a britekkel pedig már az átengedés megrontotta a kapcsolatot, a kormányzat csak azután indított támadást dél felé, hogy a jugoszláv állam hivatalosan megszűnt. Teleki ezt már nem érte meg: búcsúlevelet maga után hagyva, feltételezések szerint öngyilkos lett április 3-án. A magyar csapatok április 11-én lépték át a déli országhatárt, majd Magyarország megszerezte Bácskát, a Muraközt és a Dráva-háromszöget. A késlekedés miatt Hitler nem járult hozzá további területek visszacsatolásához. A magyar honvédség a függelemsértő, németbarát tisztek parancsára (a német hadvezetés utasítása szerint) elkövette az újvidéki mészárlást (az ún. Hideg Napokat). Az áldozatok száma 3800 körül volt. A magyar kormány elrendelte a bűnösök megbüntetését, amely során négy tisztet halálra ítéltek. Azonban a németek a kivégzés előtt Németországba menekítették őket, ahol az SS-ben kaptak szolgálati beosztást. Ehhez kapcsolódóan megemlítendő, hogy a jugoszláv partizánok 1944 és 1945 között, illetve az azt követő időszakban etnikai alapú népirtást hajtottak végre. A délvidéki népirtás során 40-50 ezer (egyes források szerint akár 70-80 ezer) ártatlan, magyar nemzetiségű személyt végeztek ki. Sokakat megkínoztak és koncentrációs táborba hurcoltak, ahol éhen haltak. A 332 ezres német kisebbséget felszámolták. Emellett a horvátokat is érték atrocitások. Az áldozatokat „háborús bűnösként” tüntették fel és a népirtást államilag is támogatták. Fentiekre való hivatkozással, a Horthy-rendszerrel ellentétben meg sem kísérelték a tettesek felelősségre vonását.

A magyar hadba lépés és annak körülményei

A villámgyors német sikerek hatására a magyar vezetés – Horthy-t is beleértve – feladta korábbi aggályainak egy részét. A német megrendelések felvirágoztatták a magyar gazdaságot, megszűnt a munkanélküliség, így a szélsőségek támogatottsága is visszaesett ebben az időben. A kormány az Egyesült Államokba kihelyezett összeget is visszavonta. Teleki utódja Bárdossy László lett a miniszterelnöki székben (1941–1942). Miniszterelnöksége idején, 1941. június 22-én indult meg a Barbarossa terv megvalósítása: a németek és szövetségeseik (Románia, Szlovákia, Finnország, Olaszország és a megszállt államokban toborzott légiók) támadása a Szovjetunió ellen. Június 26-án ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát, illetve megtámadtak egy vonatot Rahónál, – a körülmények arra utaltak, hogy a támadást szovjetek követték el, – ezért Horthy és Bárdossy kinyilvánította, hogy a beállt fegyveres konfliktus miatt hadban állónak tekinti magát a Szovjetunióval. A döntés meghozatalakor nagy súllyal esett a latba, hogy a feltételezett német győzelem esetén a magyar állam rendkívül hátrányos helyzetbe került volna szomszédaival szemben. Kevesek előtt ismeretes, hogy a szlovák kormány 1941. június 13-án biztosította Hitlert Szlovákia fegyveres részvételéről egy a Szovjetunió ellen indított háborúban. Ennek viszonzásaként a Magyarország elleni területi követeléseinek teljesítését kérte cserébe. A háborúban már résztvevő Romániának szintén területi követelései voltak a magyar állammal szemben. A szlovákiai közállapotokat a Hlinka-gárda magyarok elleni szélsőséges magatartása jellemezte, amely során a szlovákiai magyarok elpusztítását követelték. Egyesek közülük már a trianoni Magyarország északi területeire is igényt tartottak. Ilyen plakátokat ragasztottak ki az utcákra: „Váctól-Miskolcig-Poprádig minden a mienk! Ázsia a tietek, ez a föld a mienk!…” Magyar hadbalépéssel Hitler nem számolt, azonban vele szemben a német katonai vezetés szükségesnek ítélte azt. Ennek oka az volt, hogy a Magyarországgal szomszédos Szovjetunió esetleges támadása esetén (Kárpátalja ellen) a gyenge magyar erők veszélyeztették volna a Lemberg térségében harcoló német erők oldalát és hátát is. Emellett a gyors sikerekben bízó magyar katonai vezetés is nyomást gyakorolt a kormányra a hadbalépés érdekében. Molotov külügyi népbiztos június 23-án biztosította a moszkvai magyar követet a Szovjetunió békés szándékáról és a magyar revíziós törekvések támogatásáról. Bárdossy azonban ezeket (Werth Henrik vezérkari főnök véleményének hitelt adva) elhallgatta mind a kormányzó, mind a parlament előtt.

Magyarország hadbalépése a környező országoknak is érdeke volt, mivel a háborúban való részvétel magyar haderőt kötött le, amely biztosítékként szolgált arra, hogy a magyar kormány addig sem tervezhet irredenta jellegű kárpát-medencei konfliktust. E körülmény miatt kérdéses a mai napig is, hogy a felségjel nélkül Kassát bombázó repülők hová tartoztak: eltévedt szovjet gépek voltak-e (a Szovjetuniónak nyilván nem volt érdeke Magyarország hadba lépése), vagy szlovák, esetleg román provokáció volt-e. Bármelyik volt is, Werth Henrik és Bárdossy László ezt használták fel casus bellinek.

Eleinte csak csekély létszámú haderő ment keletre: a kárpátaljai gyorshadtestet rövid frontszolgálat után megszálló feladatokra rendelték vissza Ukrajnába. 1941 végén Moszkvánál megtört a német támadás ereje, mire a magyar vezetés azonnal visszakozni kezdett. Bárdossy László német nyomásra, a kormányzó és a parlament jóváhagyása nélkül, december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak. Az 1942 elején egy egész hadsereg (2. magyar hadsereg) Szovjetunió ellen indításába beleegyező és a már nemzetiségi alapon hozott III. zsidótörvényt elfogadtató Bárdossyt leváltották. Helyére Kállay Miklós került (1942–1944), aki nem vonhatta vissza a németeknek tett felajánlásokat (sem a katonai, sem a gazdasági jellegűeket): továbbra is folytak a külföldi szállítások (ekkor már jobbára hitelre), áprilisban pedig 200 000 katona és 50 000 munkaszolgálatos ment a doni frontra, ahol 1943 elején katasztrofális vereséget szenvedtek.

Mind Horthy Miklóst, mind a magyar politikát súlyos veszteség érte, amikor a frontszolgálatát teljesítő Horthy István kormányzóhelyettes 1942. augusztus 20-án repülőbalesetben elhunyt. A baleset körülményei ma sem tisztázottak: Horthy István náciellenes nézetei és angolbarátsága közismert volt; egyes vélemények szerint a balesetet is németek idézhették elő, viszont az általa is repült Héja RE2000 típus tervezési hibája, a repülőgépek rossz fordulékonysága is gyakran okozott balesetet.

Fel 

Tárgyalások a háborúból kilépés érdekében

Horthy parancsára Kállay titkos tárgyalásokat szervezett a britekkel Isztambulban. A tárgyalásokkal Szent-Györgyi Albertet bízták meg, aki 1943. február 7-én érkezett meg Törökországba. A németek jóval professzionálisabb hírszerzése előtt jól ismert volt a tárgyalások ténye, azonban jelentős szerepe volt ebben Edvard Benešnek is, aki a londoni rádióban nyíltan beszélt a magyar béketapogatózási kísérletről. Hitler követelte is a többször Klessheimbe látogató Horthytól, hogy váltsa le miniszterelnökét és szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon. A kormányzó azonban kiállt Kállay mellett. A zsidóságot érintve antiszemitizmusát bizonygatva próbálta kikerülni Hitler kérését a deportálásukra vonatkozóan. Mivel Hitler hajthatatlan maradt ebben a kérdésben, így Horthy saját meggyőződésének megfelelően kénytelen volt kérését megtagadni.

A háború, mint 1943-ra bizonyossá vált, elveszett a németek számára. Amikor nyáron Olaszország is kiugrott (mint az első világháborúban), felcsillant a remény, hogy az angolszász csapatok előbb érik el hazánkat, mint a Vörös Hadsereg – azonban az új olasz kormány és a szövetséges hadvezetés sorozatos hibái, késlekedése révén Olaszország északi fele hadszíntérré vált, amit a német erők 1945-ig védelmeztek. A britek még a balkáni partraszállás esélyét is felcsillantották a magyar tárgyalófelek előtt, de Sztálin ellenállása miatt ez nem valósult meg. 1944. február 12-én Horthy a Hitlerhez írt levelében követelte a magyar honvédség hazaengedését a keleti frontról.

A zsidóság helyzete és a német megszállás

1939 és 1941 között több tízezer menekült érkezett Magyarországra Németországból és a németek által elfoglalt csehszlovák, osztrák, lengyel területekről. Nagy részüknek menedéket nyújtott az ország, nem így jártak el azonban a menekülő zsidókkal. 1941 nyarán a magyar hatóságok közreműködésével 16-18 000 „hontalan”, „rendezetlen állampolgárságú” zsidó származású személyt a Németország által megszállt Galíciába toloncoltak ki embertelen körülmények között (marhavagonokban, szinte mindenféle ellátás nélkül szállítva őket). Az állítólagos cél a „hontalanoknak” a részben magyar csapatok által megszállt Ukrajnába való áttelepítése lett volna. A kitoloncoltak nagy részét azonban 1941. augusztus végén a Kamenyec-Podolszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták lemészárolták. 2-3 ezer főnek sikerült csak visszamenekülnie Magyarországra. A német hatóságok ellenzésének és a magyar közvélemény nyomásának hatására a további kitoloncolásokat leállították.

Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Előtte Horthyt tárgyalni hívták Klessheimbe, ahol elzárták a külvilágtól, így nem tudott ellenállásra utasítani). Kállay Miklós miniszterelnök március 19-én, a már megszállt országba visszatért kormányzót arra kérte, hogy ne mondjon le. Ez egyébként a németeket kiszolgáló nyilasok azonnali hatalomátvételével fenyegetett volna, ami a zsidóság szempontjából és az ország részéről is katasztrofális lett volna. A katonai ellenállás szakértők szerint hősies, de tragikus esemény lett volna. Erre az eshetőségre a németek, saját egységeik mellett készenlétbe állították a román, szlovák és kisebb horvát csapatokat is. Ez a haderő nemcsak számszerűleg, hanem a felszerelés minőségében is felülmúlta a magyar csapatokat. Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat. Ellenkezése dacára Horthy megmaradt ugyan kormányzónak, de gyakorlatilag az ország élére kinevezett Edmund Veesenmayer birodalmi biztos kezében volt az irányítás. Új hadakat menesztettek a rohamosan közeledő keleti frontra.

1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták. Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.

A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat.

1944. július 18-án Horthy kezdeményezésére a magyar kormány ajánlatot tett a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálása érdekében (főként Palesztinába és Svédországba), valamint a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte Svájc budapesti külképviseleténél. A kezdeményezés, amelyhez meglepő módon a németek is hozzájárultak, elbukott, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel és így a hadihelyzet változása miatt végül nem kerülhetett sor az akcióra. A Jad Vasem szerint azonban a kudarc ellenére a Horthy-ajánlat jelentős hatással volt a magyarországi zsidómentő tevékenységre.

Fel 

A kiugrási kísérlet és annak körülményei


Német Királytigris páncélos a Budai Várban, a Szent György téren, a Griff-hadművelet keretében, 1944 októberében. (A háttérben József főherceg palotája.)A kormányzó a román kiugrás (augusztus 23.) keltette káoszban lemondatta Sztójayt (helyére Lakatos Géza került). E lépéseknek köszönhetően átmenetileg megmenekült a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó állampolgár. Immár nyilvánvalóvá vált, hogy Horthy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni. Faragho Gábor tábornok előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába ment, ahol október 8-án elfogadta a feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé), október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet, a kormányzói hadparancs beolvasásával kezdődött, de a nyilas és németbarát tisztek ellenállásán az egész akció elbukott. Ennek kudarcában jelentős szerepet játszott az, hogy a nyilas puccskísérletről szerzett információk alapján annak időpontját az eredetileg tervezett október 20-áról 15-re helyezték át. Idő hiányában így a szükséges előkészítést végrehajtani nem lehetett.

A Gestapo 1944. október 15-én elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst és a mauthauseni majd a dachaui koncentrációs táborba szállították. A kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilasok vezetőjének adta át. Másnap Horthyt családjával együtt a németországi Hirschbergbe internálták. Szálasi Ferenc hatalomátvétele után, ilyen Horthyt gyalázó propaganda plakátok jelentek meg az utcákon „Horthy Miklós, Magyarország zsidóbérenc, hazaáruló volt kormányzója…”.

A lemondatás után

A német fogság

A kormányzói családot a meghiúsult kiugrási kísérlet után a németek foglyul ejtették, és a bajorországi Weilheim közelében található Hirschberg kastélyba internálták. A szögesdróttal körbezárt kastélyt egy SS-század őrizte, a kormányzói párt sétáikon kutyás őrök kísérték. A külvilággal semmi kapcsolatot nem tarthattak, még a Vöröskereszt levelét sem bocsátották rendelkezésükre. 1944 decemberétől ellátásuk egyre rosszabb lett. A kormányzó és családja gyakorlatilag éhezett. A fogságban 1945. január 3-án önként csatlakozott a kormányzói családhoz a kormányzó öccse, Horthy Jenő, aki be tudott csempészni rádiót is a kastélyba, így tudomásuk volt a külvilág eseményeiről.

1945 márciusában Heinrich Himmler kiadta a parancsot: mihelyst a szövetségesek megközelítik a kastélyt, a politikai foglyokat, így a kormányzói családot is ki kell végezni. Ezt azonban Oberführer Klein ellenállása miatt nem hajtották végre: az amerikai csapatok bevonulása előtt két nappal az őrség polgári ruhába öltözve szétszéledt.

Az amerikai fogság

Az amerikai csapatok 1945. május 1-jén érték el a hirschbergi kastélyt, ezzel a volt kormányzó amerikai hadifogságába került. Horthy a fogságban magyarokkal is találkozott és így híreket kapott a szovjet „felszabadításról” is. A kormányzó ebben a korábbi félelmei beigazolódását látta. Több hadifogolytáborban tartották fogva (Spa, Wiesbaden, Frankfurt) változó körülmények között. A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki, még Sztálin is visszautasította, hogy vádlottként állítsák a törvényszék elé. Tito követelte a kiadatását Jugoszláviának az újvidéki vérengzés miatt, de ez sem történt meg. Gyakran elhangzik az a feltételezés, hogy Horthyt egyedül Sztálinnak köszönhetően nem büntették meg. Ebben azonban csupán annyi igazság van, hogy Sztálinnak sem volt oka őt háborús bűnökért felelősségre vonni. Május 8-án a kormányzó tudomást szerzett fia életbenmaradásáról. Júniusban levelet írt Winston Churchill miniszterelnöknek és az angol uralkodónak, amelyben Magyarország számára igazságosabb békét szeretett volna elérni, azonban leveleit a külügyi hivatalnokok nem juttatták el a címzettekhez. Kihallgatását 1945. augusztus 28-án kezdték meg. Magyar ügyekről nem esett szó, csak német tisztségviselők pereiben tanúskodott. Később, szabadulása után a megszállt Magyarország birodalmi helytartójának, Edmund Veesenmayernek a perében is megidézték.

Az emigráció

A hadifogságból szabadulás után Horthy a Weilheimben élő családjához tért vissza. Pénzadományokból éltek szűkösen – nagyobb támogatást csak a Vatikán nyújtott. Emellett az Egyesült Államok két utolsó nagykövete rendszeresen küldött csomagokat a család részére. 1948 nyarán volt magyar tábornokok részéről felkérés érkezett, hogy álljon a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége élére – amely szervezet a szovjet csapatok kivonását próbálta elérni. Ezt visszautasította azzal az indokkal, hogy ígéretet tett a politikai tevékenységektől tartózkodásra – bár ilyen ígéretéről írásos feljegyzés nem készült. Horthy belátta, hogy életének aktív szakasza lezárult és innentől kezdve ragaszkodott a magánember szerepéhez.

Fájl:Horthy sír Kenderes.JPG
Horthy Miklós sírja Kenderesen

Négy évet élt Bajorországban, majd felesége romló egészsége miatt a salazari Portugáliába költözött, Estoril városába. John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a család anyagi támogatására. Ebben több zsidó származású személy részt vett, többek között ifjabb Chorin Ferenc is. Portugáliában írta meg az emlékiratait, amit 1952. augusztus 20-án fejezett be. Először Buenos Airesben adták ki 1953-ban, a magyarországi kiadásra 1990-ig kellett várni. A német és magyar fordítás mellett még franciául (Mémoires de l'admiral Horthy, Hachette, Paris 1954), finnül (Muistelmat, Otava, Helsinki, 1955) és angolul (The Admiral Horthy Memoirs, Spellers, New York 1957) adták ki visszaemlékezéseit.

Az 1956-os forradalom híre előbb fellelkesítette, ám annak későbbi kudarca nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt. A forradalom leverése után apátiába zuhant, bár az orvosok szerint szervi bajban nem szenvedett, nemsokára elhunyt. Estorilban halt meg 1957-ben. Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen, a család és a kormány egybevágó szándéka szerint nem állami szertartás keretében.

Fel 

Horthy Miklós megítélése

Az 1920-as évek elején

Az 1920-as évek elején három egymásnak ellentmondó Horthy-kép élt.


Országmentő az elitcsoportok, a szocializált vagyonú tulajdonosrétegek, a Tanácsköztársasággal szembekerült kisemberek és a keresztény-nemzeti beállítottságú emberek szemében volt. Számukra Horthy a legnagyobb történelmi alakokkal volt egyenértékű. Ennek az okai a következőek voltak: Károlyi Mihály hadügyminisztere, Linder Béla alatt a “Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” katonapolitika jegyében a magyar hadsereget leszerelték, így az ország gyakorlatilag védtelen maradt. Ennek következménye teljes összeomlás lett mikor a kisantant országok megtámadták Magyarországot. A katonai ellenállás teljes hiánya, majd a Károlyit követő, nyugat számára nem kívánatos Tanácsköztársaság tovább rontotta Magyarország esélyeit a trianoni béketárgyaláson. Emellett a vörösterror keltett sokakban visszatetszést. Horthy alakjában így az „országvesztőket” követő megmentőt látták.

Véreskezű gyilkos a keresztény-nemzeti oldallal szemben álló kommunisták, liberálisok és demokraták szemében volt. Ennek leginkább a vörösterrorra válaszul érkező fehérterror volt az oka. Ennek során nemcsak a forradalmárok, hanem gyakran ártatlan zsidók is áldozatul estek. Ez utóbbi oka főként az volt, hogy a Tanácsköztársaság vezetői többnyire zsidó származásúak voltak és a különítményesek párhuzamot vontak köztük és az ártatlan zsidók között. A fehérterror során a vörösterrorhoz hasonlóan számos bűncselekményt is elkövettek. A baloldaliak így Horthyban a legnagyobb csapást látták és csapatai tevékenységét modern tatárjárást jellemezték. Horthy neve fővezérként mindenképp a fehérterrorhoz köthető. Nem bizonyítható, hogy a gyilkosságokhoz közvetlen köze lett volna, de mint fővezér sokáig nem lépett fel kellő szigorral a fegyelmezetlen Nemzeti Hadsereg kilengései és gyilkosságai ellen. Összességében kijelenthető, hogy a fehérterrorban felelős, azonban annak mértéke vitatható. Ugyancsak joggal vethető fel a kérdés, hogy a még meg nem szilárdult hatalmát a kilengéseket elkövető tisztek szigorú felelősségre vonása mennyiben veszélyeztette volna. Horthy eltávolítása esetén Magyarország katonai megszállása elhúzódott volna, mely már így is hatalmas károkat okozott. Kormányzóvá választása után az általa választott, mérsékelt irányvonalat képviselő Teleki Pál és Bethlen István segítségével sikeresen felszámolta a különítményeket.

Felségáruló a katolikus felsőpapság, az arisztokraták és a nagypolgárság egy részének, illetve egyes katonatiszti csoportok és a hozzájuk kötődő középrétegek szemében volt. Ennek az oka nem a fehérterror volt, hanem IV. Károly 1921-es visszatérési kísérletének megakadályozása, valamint december 6-ai trónfosztása. A Habsburg-pártiak Horthy kormányzóságát csak átmeneti megoldásnak tartották. 1920. június 4-én megtörtént a trianoni békeszerződés aláírása, novemberben a ratifikálása. Ekkor sokan úgy látták elérkezett az idő a király törvényes hatalomátvételére. Híveire és saját ambíciójára hallgatva IV. Károly kétszer próbált meg visszatérni a magyar trónra. Horthy ugyan elismerte IV. Károlyt törvényes uralkodónak, azonban a körülményekre hivatkozva márciusban lebeszélte tervéről, októberben pedig fegyverrel kényszerítette az ország elhagyására. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy míg Horthy személye elfogadott volt az antant hatalmak által, addig a Habsburg-restauráció az antant és a kisantant számára elfogadhatatlan volt és valószínűleg katonai beavatkozást váltott volna ki. A kisantant ezen szándékát jegyzékekkel és ultimátummal erősítette meg. A király fegyveres hatalomátvételi kísérlete számos királypárti vezető néhány hónapos bebörtönzéséhez vezetett. A királypártiak (legitimisták) előbb IV. Károlyhoz, halála után annak feleségéhez, Zitához, majd Ottóhoz való hűségük és ragaszkodásuk számos jelét adták. Jelentőségük rohamosan csökkent.

Az országépítő és hongyarapító kormányzó

Horthy kultusza 1938 és 1943 között érte el a csúcsát. Hat év alatt 28 kiadványt adtak ki a kormányzóról Magyarországon és külföldön (az azt megelőző 18 évben ez a szám 17 volt). Az első ezek közül báró Doblhoff Lily 300 oldalas életrajza volt, melyet a kormányzó 70. születésnapjára adtak ki. Ez volt az első mű, mely részletesen tárgyalta Horthy gyermekkorát, tengerészéveit és udvari szolgálatát, a világháborús eseményeket, fővezéri és kormányzói tevékenységét.
Horthy népszerűségének és sikereinek csúcspontját az 1938 és 1941 közötti területi revíziós sikerek jelentették. 1938-ban az első bécsi döntéssel a Felvidék, majd 1940-ben a második bécsi döntéssel Erdély északi része tért vissza Magyarországhoz. Emellett a közhangulatot jelentősen befolyásolta a gazdaság nagyarányú fejlődése, mely a nagy gazdasági világválság után 1938-tól következett be. A német piac a fontosabb mezőgazdasági termékeket szinte korlátlanul vette fel és hadiipari konjunktúra épült ki. Ez utóbbit még nem érintette különösebb nyersanyaghiány. A mezőgazdaságban és az iparban teljesen megszűnt a munkanélküliség. A reálbérek még 1940-ben is emelkedtek és az infláció alacsony szintű maradt. Teleki folytatta a korábban megkezdett szociális reformokat, mellyel a parasztság és a munkásság helyzetén szeretett volna segíteni. 1940-ben került sor az Országos Nép- és Családvédelmi Alap létrehozására. 1940 és 1944 között sikeres lakásépítési akcióba kezdtek. Ennek során 12 ezer lakást építettek, többnyire sokgyermekes családok részére. A földkérdés is rendezésre került. A miniszterelnök elfogadtatta az országgyűléssel a kishaszonbérleti törvényt (1940. évi IV. tc.). Ez előirányozta 1,5 millió hold föld felosztását kishaszonbérleti és házhely formában. Ez ugyan a szakemberek szerint elmaradt a kívánatostól, de a Nagyatádi Szabó István által végrehajtott földreform kivitelezésénél jobban sikerült. Az 1930-as években az iskolázottság emelését tűzték ki célul. Ennek következtében 1939-ben a népi származású egyetemi és főiskolai hallgatók számaránya már 20% körüli volt. A Teleki-kormány kötelezővé tette a nyolcosztályos népiskola elvégzését. 1940. február 1-jén a Turul Szövetség kezdeményezésére megnyílt a Bólyai Kollégium a szegényebb, paraszti származású diákok támogatása céljából. A fentiek eredmények jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a szélsőjobboldal állandó nyomása alatt álló Teleki stabilizálhatta az ország helyzetét. A fejlesztéseknek és a kutatók megbecsülésének köszönhetően Szent-Györgyi Albert 1937-ben, Magyarországon végzett kutatási eredményeiért fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott. A mai napig Szentgyörgyi volt az egyetlen magyar tudós, akit a magyar állam támogatott és Magyarországról utazott Stockholmba a Nobel-díjat átvenni. Nem volt cenzúra. A vallásgyakorlás nem volt korlátozva. A közbiztonság példaértékű volt. Ismeretlen volt a megvesztegetés és a korrupció.

Horthy-rendszernek nem volt könnyű dolga az első világháború után. Sikerült az országot fenyegető, teljes külpolitikai elszigeteltségből kitörnie a nagyhatalmak és a kellemetlenkedő szomszédos országok ellenére. A magyar államadósság az időszak felére kifizetésre került és a gazdák összes tartozását sikerült elengedni. Mindenkire egyaránt vonatkozó szociális ellátórendszert építettek ki. A nyugdíj- és betegbiztosítók a biztonságos működéshez szükséges tőkével lettek ellátva. A cukorbetegek ingyenes gyógyszerellátásban részesültek. A gazdaságot, a nagy gazdasági világválság előtt és után sikerült felvirágoztatni. Magyarország lakossága az 1920 és 1937 közötti időszakban 1 639 479 fővel növekedett. Az alap- és középfokú iskolák száma 7418-ról 13780-ra emelkedett. Az óvodák száma pedig 975-ről 1140-re emelkedett. A meglévő 187 kórház mellé újabb 160 épült. Az orvosok száma megkétszereződött. 2628 km elsőrendű országút épült és a vasútvonalak hossza elérte a 8671 km-t. Magyar találmány felhasználásával 243 km villamosításra került. Magyarország világelső lett a dízelmozdonyok gyártásában! A Duna-tengerjáró flották összekötötték víziútjainkat a világtengerekkel. Budapestből (gyógy)fürdőváros vált. Nyaralótelepek épültek a munkásoknak a Dunakanyarban és a Soroksári Dunaágban. A köztisztviselőknek pedig a hegyvidékes területeken és a Balatonnál. A vonatközlekedés rendkívül olcsó volt, elősegítve a hétvégi kirándulásokat. A köz szolgálatában dolgozók (közüzemek dolgozói, köztisztviselők és közalkalmazottak) vasúti, üdülési, biztosítási, közüzemi díjbéli és egyéb kedvezményeket kaptak. A magyar pengő hosszú időn keresztül a világ egyik legértékállóbb valutája volt. A fenti adatok az 1920 és 1937 közötti időszakra vonatkoznak.

A szocialista rendszer a Horthy-rendszert a „három millió koldus országának” nevezte. Ez azonban leginkább a nagy gazdasági világválságnak volt köszönhető és annak hatását (a fenti részben már olvasott) szociális intézkedések sorozata követte. Az ország politikai téren önállóságra törekedett. A szélsőséges pártok működését sikerült korlátok közé szorítani. Természetesen emiatt a Horthy-rendszer nem volt modern értelemben vett demokrácia, de a mai gondolkodásmódot egy korábbi korra visszavetíteni tudatlanság és rosszindulat kérdése. Horthy ezen cselekedete azonban stabilitást adott az országnak. Döntésének helyességét és a felforgató tevékenységet folytató személyek bebörtönzését a későbbiekben mind Szálasi Ferenc, mind Rákosi Mátyás későbbiekben igazolta.

A dinasztiaalapító

Horthyt elvei megakadályozták abban, hogy diktátor legyen. Jogkörének kiterjesztésére azonban gondolt és a kormányzói méltóságot családján belül szerette volna átörökíteni. Környezete a dinasztiaalapítás gondolatát is felvetette. Ezt mind a királypártiak, mind a szélsőjobboldal ellenezte. Az utóbbi legfőképp Horthy angolbarátsága miatt ellenezte ezt. Ennek hatására 1942-ben Horthy idősebb fia, István csak kormányzóhelyettessé lett megválasztva. Nemsokára bekövetkező tragikus halála azonban újra felvetette az utódlás kérdését. Többek ekkor az elhunyt István fiát szerették volna királlyá, fejedelemmé vagy kormányzóhelyettessé választani, aki ekkor kétéves volt. A királypártiak és a konzervatívok a döntés elhalasztását szerették volna. Véleményük szerint a háború befejezése után Habsburg Ottót, vagy az olasz királyi család egyik tagját, esetleg a kormányzót, illetve egyik családtagját kellett volna királlyá választani. Felmerült még Horthy vejének ifjabb Károlyi Gyulának a neve is. Károlyi élvezte a kormányzó bizalmát, emellett a katolikus lévén a katolikus körök is elfogadható jelöltnek tartották. Tudvalevő, hogy Horthy és családja református vallású volt. Sokan őt tartották legesélyesebbnek Horthy utódjának. 1942-ben azonban ő is életét vesztette repülőszerencsétlenségben.

Politikai emigráns

Tekintve, hogy Magyarország a második világháború után a Szovjetunió érdekszférájába került, az addigi elit visszakerülése a hatalomba meghiúsult. Horthyt a németek már 1944. október 16-án lemondatták és helyére a szélsőjobboldali Szálasi Ferenc került. A németek Bajorországban határozták meg Horthy és családja tartózkodási helyét. Innen 1949-ben a portugáliai Estorilba költöztek. 1952-ben befejezte emlékiratait. Az 1956-os forradalom híre előbb fellelkesítette, ám annak későbbi kudarca nagyon megviselte Horthyt. Nemsokkal ezt követően 1957. február 9-én hunyt el Estorilban.

Fel 

Ellenkultusza a szocializmus alatt

Miközben Horthy politikai emigránsként letelepedett Portugáliában, addig tevékenységének és szerepének magyarországi megítélése alapvetően megváltozott. Az 1944-1945 utáni időszakban azok, a Szovjetunió által támogatott, baloldali pártok kerültek hatalomra, melyek 1919 végén és 1920 elején „véreskezű gyilkosként” tekintettek Horthyra. A második világháború eseményei ezt az érzést tovább fokozták bennük. Mivel Horthy kultusza tovább élt a magyar társadalomban, ezért az új rendszer módszeresen próbálkozott ellenkultuszának kialakításával. Ennek megfelelően Horthy minden érdemét elvitatták és a Horthy-rendszert a magyar történelem mélypontjaként mutatták be.

Az 50-es és 60-as évek: A „mélypont”

1951 A marxista magyar történetírás „A magyar nép története” című 1951-es kiadása, melyet sokáig középiskolai tankönyvnek is használtak így jellemzi a Horthy-rendszert és előzményeit: a Nemzeti Hadsereget „tömeggyilkos bandának” nevezte, mely az Osztrák–Magyar Monarchia „népellenes tisztjeiből, kulákokból, és a társadalom lezüllött söpredékéből” alakult. Horthy „a Habsburgok egykori szolgálója”, „a cattarói matrózok felkelésének leverője”, valamint az „antant-imperialistákkal” és „bandájával” közösen felelős a „fehérterror rémtetteiért”. „Törve beszélt magyarul”, valamint „munkásgyűlöletéről, szovjetellenességéről” volt közismert. A Horthy-rendszer „első pillanattól kezdve fasiszta rendszer”, Horthy maga pedig „véreskezű katonai diktátor” volt. A Jugoszlávia ellen intézett támadásért és a Szovjetunió elleni „rablóhadjáratért”, a német megszállás harc nélküli tudomásulvételéért, a háborúból való kiugrási kísérlet sikertelenségéért, a vidéki zsidóság deportálásáért és Szálasi hatalomra jutásának legitimálásáért is felelős.

1964 Bár a magyar történetírás az 1956-os forradalmat követően pontosabbá válhatott, azonban Horthy megítélését érintően nem sok változás figyelhető meg. Ránki György szerint Horthy „önállótlan, könnyen befolyásolható, környezete által irányított, szűk látókörű, a dolgozó osztályokkal szemben úri megvetést tanúsító, nyers katona volt”. Fővezéri tevékenysége alatt „a brutális és véreskezű tiszti és kulákbandák terrort, rémuralmat teremtettek az országban”. „A fegyveres erőre és a tiszti bandákra támaszkodva[…] Horthy nyíltan magának követelte az államfői hatalmat”. Ezt „fenyegetések és a fegyveres erő közvetlen közreműködése segítségével” érte el, úgyhogy „a Parlament épületét, sőt, az üléstermet is felfegyverzett katonatisztek szállták meg”. Ránki emellett tényként említette, hogy Somogyi Bélát és Bacsó Bélát „Horthy utasítására” gyilkolták meg. Ránki ezen állítása nem bizonyítható. A háborúból való kiugrási kísérletet illetően bírálta a baloldali erők mellőzéséért, illetve proklamációja visszavonásáért. Szálasi Ferenc kinevezésével pedig „még egy utolsó szolgálatot tett a németeknek”. Javára írható viszont, hogy a világháború után elsőként tárgyilagosságra törekedett a zsidók deportálását érintően. Megállapítja, hogy ebben a kérdésben Horthy „szabad kezet adott a kormánynak”. Utalt arra, hogy Horthy július elején a tiltakozások hatására leállította a deportálásokat és ezzel megmentette a budapesti zsidóságot.

Az 70-es és 80-as évek: „A tárgyilagosabb megítélés időszaka”

1976 Az 1976-ban megjelent új magyar történeti szintézis 8. kötetéből kimaradt a korábbi valótlanságok és rosszindulatú túlzások többsége. L.Nagy Zsuzsa miniportréja szerint Horthy azért válhatott 1919-ben fővezérré, mert „ismert nevű katona” volt és határozottságával nagy hatást tett a Szegeden gyülekező tisztekre. „A legfőbb közméltóságba való emelkedését az 1920 elejére kialakult viszonyoknak, belpolitikailag a katonai csoportoknak, nemzetközileg az angol politikai támogatásnak köszönhette.” „Negyedszázadon keresztül […]azért őrizhette meg pozícióját, mert kormányzóként […] eltávolodott a szélsőjobboldali katonai csoporttól […] és alkalmazkodott az uralkodó osztályok általános érdekeihez.” A szerző megjegyzi, hogy a fehérterrorban résztvevő különítményeket „Horthy jóváhagyásával” számolták fel és IV. Károly visszatérése azért sem volt lehetséges, mert „az antant egyértelműen kiállt Horthy mellett”. Juhász Gyula utalt rá, hogy a már jogilag megszűnt Jugoszlávia esetében a délvidéki bevonulásra a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntése, tehát nem Horthy parancsa alapján került sor. 1944 márciusában „először megdöbbenéssel és felháborodással utasította vissza a megszállást”, amit csak heves viták és súlyos lelki tusa után vett tudomásul. Juhász ugyancsak megemlíti, hogy júliusban „a további deportálásokat leállította”, ezzel megmentve a budapesti zsidóságot.

Kormányzósága alatt

Horthy Miklós megítélése – bár már saját korában sem volt egységes – kétségkívül kedvező volt a Horthy-korszak nagy részében. A tanácsköztársasággal szembenálló erők az „országmentőt” látták benne az „országvesztőkkel” szemben. Mivel Horthy az aktuálpolitikától viszonylagos távolságot tartott, könnyedén kialakult az egész nemzetet kormányzó tengerész képe. Megítélésének alakulásában szerepe volt a revíziós sikereknek is, amely során békés úton, a politika segítségével Magyarországhoz visszacsatolták az elvesztett, magyarlakta területek döntő többségét. Emellett a jelentős gazdasági fejlődés és modernizációs törekvések is ebbe az irányban befolyásolták a közvéleményt. Bár ezek lendületét a nagy gazdasági világválság az 1930-as évek elején megtörte, azonban a Horthy-rendszernek ismét sikerült a helyzetet stabilizálnia. A jobbára a világválság hatására bekövetkező szegénység leküzdésére szociális intézkedések sorozatát hozták meg.

Több oldalról érték viszont támadások őt és a rendszerét:

Legelőször magyar részről, az első világháborút követő forradalmak összeomlása után érték támadások. A külföldre menekült forradalmárok között sok művelt ember is volt, akik egy része publicistaként erős, sok esetben túlzó kritikát fejtett ki vele szemben. Az egykori szociáldemokrata elit is ellenérzéseket táplált vele szemben. A Magyarországon maradt szociáldemokraták azonban kiegyeztek a rendszerrel a Bethlen–Peyer-paktum során.
A rendszer tekintélyelvűsége, lassú, majd megállíthatatlanná vált jobbratolódása miatt polgári liberálisok ellenérzésével is találkozott személye, például Jászi Oszkár és Márai Sándor, azonban mindketten támadták a kommunisták erőszakos módszereit is.
Hatalomra jutását nem tudta elviselni az elit egy legitimista (királypárti) kisebbsége sem: a katolikus felsőpapság, az arisztokraták és a nagypolgárság egy része, illetve egyes katonatiszti csoportok és a hozzájuk kötődő középrétegek felségárulónak tartották. Horthy valóban ellenállt IV. Károly visszatérési kísérleteinek, azonban ezeknek nem volt realitásuk az antant és a kisantant ellenállása miatt sem. Ezen csoport komoly társadalmi támogatottság híján a háttérbe szorult.
A legnegatívabb képet a Kommunista Párt festette róla. Főleg Horthy haditengerész múltja, a fehérterror eseményei és a Horthy-rendszer antikommunizmusa képezték a támadási alapot, de gyakran hangoztatták a szociáldemokraták érveit is. A párt illegalitásban működött, tagjai folyamatos letartóztatásban álltak. Böhm Vilmos, a tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa ugyancsak erőteljes ellenpropagandába fogott.
Az 1930-as évek második felétől egyre szaporodtak a Horthy elleni szélsőjobboldali támadások. Akár csak a kommunista pártot, a szélsőjobboldaliakat is igyekezett ellehetetleníteni a rendszer: betiltották a Nemzeti Akarat Pártját majd a Hungarista Pártot is. Lemondatása után a nyilasok „hazaárulónak” és „zsidóbérencnek” titulálták Horthyt, amely nézetüket propagandaplakátokkal hirdették. A honvédség németbarát, nyilas kötődésű tisztjei köreiben pedig 1938-tól megjelent a „kormányzógyalázás” jelensége, amely a kormányzó családjára is kiterjedt.

Nemzetközi megítélése

Horthy megítélése – a világháborús hadbalépésig – kedvező volt a nyugati államokban. Hatalomra jutását angolbarát mentalitásának is köszönhette, emellett haditengerészeti múltja is kedvezően befolyásolta megítélését.

Hitler megítélése eleinte pozitív volt Horthy irányában, azonban a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni agresszióban való részvétel megtagadása után egyre nagyobb ellenszenvet érzett a vele többször is ellenkező kormányzó iránt. Horthy pedig „brigantiknak és bohócoknak” tartotta a nácikat. Hitler külön bírálta, hogy Horthy rendszere vonakodik meghozni a zsidótörvényeket.

Az egykori kisantant propagandistái szintén támadták Horthyt, mivel a trianoni békeszerződésben Magyarországtól megszerzett területek megtartására törekedtek, amit jórészt szintén magyarellenes propagandájuknak köszönhettek. Hitler tárgyalásain gyakran kijátszotta Magyarország és a környező államok ellentéteit: az országokat egymással fenyegetve igyekezett eredményeket elérni.

A második világháború végétől napjainkig

A második világháború utáni marxista történetírás szerzői és ideológusai is saját érdeküknek megfelelően torzították Horthy megítélését. Horthyt minősítették többek között fasisztoidnak, diktatórikusnak és népnyúzónak. A pozitív Horthy-kép megszüntetése érdekében érdemeit elvitatták, tevékenységét pedig a magyar történelem mélypontjaként mutatták be. Az 1970-es évektől a rendszerváltásig terjedő időszakban már valamivel pontosabb Horthy-képet alakítottak ki a történészek. A rendszerváltás után azonban a magyarországi történetírás szakított a korábbi szemlélettel és mostanra jóval objektívabb Horthy-képet tudott kialakítani. Tevékenységének főbb elemeit illetően többnyire megegyeznek a történészek nézetei, azonban számos kérdésekben még mindig nincs egyetértés közöttük. Ilyen például az antiszemitizmushoz való viszonya. A Medián Közvéleménykutató Intézet 1999-es felmérése szerint a magyar lakosság körében a megkérdezettek 9%-a tartotta Horthyt a 3 legpozitívabb magyar politikusok egyikének, 41%-a pedig a 3 legrosszabb egyikének. A 2006-ban végzett felmérésük szerint a megkérdezettek 18%-a inkább pozitívnak, 48%-a inkább negatívnak tartja tevékenységét. A baloldali és a liberális szavazók megítélése sokkal rosszabb Horthy irányában, mint a jobboldaliaké. A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 7. legalkalmasabb államférfinak találtatott Horthy személye a magyar történelmi alakok közül.

Kitüntetései

Katonai Mária Terézia-rend
Magyar Királyi Szent István Rend
Magyar Érdemkereszt
Magyar Érdemrend
Magyar Vöröskereszt díszjelvény érdemcsillaga
Katonai Érdemkereszt II. osztály
Osztrák Császári Lipót Rend lovagkereszt
Osztrák Császári Vaskorona rend III.osztály
Katonai Érdemkereszt III. osztály
Bronz Katonai Érdemérem a katonai érdemkereszt
Osztrák Császári Vaskorona Rend I. osztály
Osztrák Császári Vaskorona Rend
Magyar Koronás Bronzérem
Ferenc József Emlékjel I.osztály
Károly Csapatkereszt
Sebesülési érem
Magyar Háborús Emlékérem
Katonai Tiszti Szolgálati Jel I. osztály
Katonai Tiszti Szolgálati Jel II. osztály
Osztrák-magyar Katonai Tiszti Szolgálati Jel III. osztály
Jubileumi érem fegyveres erők részére
Katonai jubileumi kereszt
1912-13-as mozgósítási kereszt
Vitézi Rend
Szuverén Máltai Katonai Lovagrend tiszteletbeli nagykeresztes tartománynagya
Annunziata Rend
Elefánt Rend
Aranysarkantyús Rend
Seraphim Rend
Szent Sír Rend
Cyrill és Methold Rend
Johannita Rend díszkommendátora
Német Sasrend
Vaskereszt lovagkeresztje
I. osztályú Vaskereszt
Vöröskereszt Díszjelvény
III. Károly Rend
Krizantém Rend
Besa Rend
Osztrák Érdemrend
Lipót Rend
Zvonimir Király Koronája Nagyrend
Muhamed Ali Rend
Fehér Csillag Rend
Fehér Rózsa Rend
Megváltó Rend
Három Csillag Rend
Szent Olaf Rend
Oroszlán Rend
Fehér Sas Rend
Fehér Elefánt Rend
Karagyorgye Csillaga Rend
Saskereszt I.osztály
Szabadságkereszt I.osztálya
Vöröskereszt I. osztályú érdemkereszt
Téli Hadjárat arany emlékérme
Vörös Sasrend II. osztály
Szent Mihály Rend II. osztály
Koronarend II. osztály
Daniló Rend II. osztály
Ozmán Rend II. osztály
Vaskereszt I. osztálya
Török Császári Arany Imtiaz érem
Török Vas Félhold
Porosz Koronarend III .osztály
Vöröskereszt érdemkereszt
Osztrák Háborús Emlékérem
Bolgár Háborús Emlékérem
Montenegrói Jubileumi Emlékérem
Chilei Érdemrend nagykereszt
Német Világháborús Emlékkereszt

Fel 

forrás: Wikipedia