Ugrás a Főoldalra!

<< Vadászrepülőgépek a 2. világháborúban


Luftwaffe
Roundel of the German Air Force border.svg

A KEZDETEK

Mikor 1923-ban von Seeckt tábornok benyújtotta indítványát az önálló Német Légierő megalapítása céljából, még senki sem gondolhatta, hogy mennyire illeni fog a Luftwaffe-ra a „porból lettünk porrá leszünk” mondás. Az I. Világháborúból vesztesként kikerülő, a versailles-i békeszerződés terheitől sújtott, gazdasági és társadalmi mélyponton lévő országban nekilátni ütőképes légierőt fejleszteni nem kis feladat volt. Természetesen rendelkezésre álltak a hagyományosan fejlett német ipar kiváló szakemberei, a különböző repülőgépgyárak tehetséges fejlesztőmérnökei és a háború után helyüket, feladatukat kereső katonatisztek is, ám még így is szinte lehetetlennek látszott, hogy Németország belátható időn belül az antant államok légi haderőivel versenyezni tudjon.
Az egyre inkább mozgolódó Német Nemzetiszocialista Párt tagjai azonban komolyan gondolták, hogy revansot vesznek a császári Németország legyőzőin, melyhez minél előbb egy erős légierő szükségeltetik. A rendkívül tehetséges és megfelelően gátlástalan Erhard Milch került a légügyeket irányító hivatalok élére és haladéktalanul megkezdte a majdani „világverő” Luftwaffe alapjainak lerakását. Ehhez azonban kezdetben csak burkoltan állhatott neki, hiszen a békeszerződés megtiltotta Németország számára a katonai repülés minden formáját. A háttérben, rejtve végzett technikai fejlesztések mellett a legfontosabb a kiváló személyi állomány kialakítása volt, melyhez a számos kisebb légitársaság összeolvadásával létrejött Lufthansa nyújtott segítséget. Az egyre bővülő vonalhálózattal rendelkező légitársaság (melynek vezetője szintén Erhard Milch volt) összegyűjtötte az első világháborús volt katonai pilótákat és befogadta a gombamód szaporodó vitorlázórepülő klubokból kikerülő fiatal pilótanövendékeket.


Messerschmitt Bf-109-es.

Mikor az Adolf Hitler vezette náci párt 1933-ban magához ragadta a hatalmat egy technikailag dinamikusan fejlődő, kiváló szakemberekkel és pilótákkal rendelkező német repülős élet alakult ki Németországban. A nemzetiszocialista párt egyik alapító tagjaként számon tartott Hermann Göring (aki maga is első világháborús veterán pilóta volt) miután légügyi miniszter lett már egy biztos alapra építkezhetett. A békeszerződést nyíltan megszegve nagyarányú fegyverkezésbe kezdő országban óriási hatalommal rendelkező, tisztelői által csak „Vasembernek” nevezett Göring mindent biztosított, ami a Luftwaffe gyors fejlődéséhez kellett. Pénz, infrastruktúra, szakképzett munkaerő és teljes politikai támogatás segítségével kiváló repülőgép-tervezők egész sora munkálkodott ebben az időszakban, hogy a szép lassan körvonalazódó, elkerülhetetlennek látszó háborúban a német légierő ütőképesen szolgálhassa a visszavágás lázában égő ország érdekeit.


Miközben az egykori győztesek saját múltbéli sikereiktől elvakulva ámították önmagukat és szövetségeseiket a német repülőgépek és pilóták sorra nyerték a különböző repülőversenyeket és döntötték meg a teljesítmény rekordokat. Az utasszállítónak vagy postagépeknek álcázott, valójában bombázóknak készülő Dornierek, Heinkelek és Junkersek gyorsabbak voltak, mint a szolgálatban álló akkori vadászgépek többsége. A sport és túragépeknek készülő, alsószárnyas konstrukciójú Messerschmittek, Focke-Wulfok és Aradók pedig a későbbi vadász és kiképzőgépek egész generációinak alapjait jelentették.

FELKÉSZÜLÉS A HÁBORÚRA

A Hitler fémjelezte náci párt a hatalomátvétel után hamarosan annyira megerősödött, hogy elkezdhette megvalósítani valódi céljait. A gazdasági életet fokozatosan a hadiipari céloknak megfelelően alakították át, a társadalmat teljesen militarizálták, miközben eredményes és egyre agresszívabb külpolitikát folytattak. A Rajna-vidék megszállását a németajkú Ausztria annektálása és a Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidék elfoglalása követte, miközben a világ tétlenül állt. Késve kezdtek hozzá olyan fejlesztésekhez, melyekben a két évtizeddel előtte sárba tiport Németország már megelőzte őket. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a spanyol polgárháborúban bevetett német repülőgépek ellen nem tudtak azonos technológiai színvonalon álló harcigépeket szembeállítani. A spanyol polgárháború volt a Luftwaffe legjobb iskolája, mind a személyzetek mind a technika szempontjából. Ennek köszönhetően 1939-ben úgy kezdhették el a háborút, hogy kidolgozott, modern harceljárásokkal rendelkeztek, melyeket harcban kipróbált, kiforrott technikai eszközökkel, és megfelelően képzett emberekkel valósítottak meg.
A német katonai vezetők felismerték, hogy bár sok szempontból előtte járnak a világnak, a majdani ellenfelek számbeli fölényét és mögöttes gazdasági erejét csak egy gyors, megsemmisítő erejű csapássorozattal tudják ellensúlyozni. Ennek az elvnek megfelelően készítették fel a Luftwaffét is. Gyors, precíz bombavetésre képes, ám viszonylag kis hatótávolságú közepes bombázókból alakították ki a csapásmérő erőt, melyet nagy tűzerejű kétmotoros rombolók és fürge együléses vadászgépek támogattak. Felderítő, szállító és kiképző gépek egész sora biztosította a háttértámogatást az első-vonalbeli harcoló alakulatoknak, a kadétiskolák pedig ontották a személyzeteket.

A LUFTWAFFE A II. VILÁGHÁBORÚBAN

A Német Légierő szereplését a második világháborúban már könyvtárnyi irodalom dolgozta fel különböző aspektusokból vizsgálva a harci eseményeket és a technikai fejlődést. Mi pusztán röviden át kívánjuk tekinteni a felemelkedéstől a teljes bukásig vezető utat.
A „porból születő” és a háború végére „porrá levő” Luftwaffe második világháborús története alapvetően két időszakra bontható. A háború első éveiben az egész kontinentális Európát leigázó német haderő egyik legfontosabb elemének tekinthetjük a légierőt. Lengyelország, Norvégia, a Benelux-államok és Franciaország villámgyors legyőzése aligha mehetett volna végbe a megfelelően felépített és alkalmazott légi haderő nélkül. Az előrenyomuló német páncélos csapatokat a Luftwaffe csapásai által megtört és demoralizált szövetséges haderők képtelenek voltak feltartóztatni. A siker titka a jobb kiképzettségben, a fejlett technológiában és nem utolsó sorban abban rejlett, hogy a Luftwaffe kezdettől fogva a saját harcmodorát tudta alkalmazni, esélyt sem adva az ellenfelek légierőinek, hogy kibontakozhassanak. Amíg maradéktalanul a villámháborús elképzelések szerint vetették be a légierőt a németek, nem akadtak legyőzőre. A „blitzkrieg” szellemében folyamatosan és agresszívan, már saját repülőtereiken támadták a szövetségesek légierőit, állandó bombázásokkal félemlítették meg a polgári lakosságot és a légi fedezet nélkül maradó szárazföldi haderőt. Zuhanóbombázók pusztították az utakat és a hidakat, vízszintes bombázók támadták a városokat és erődítményeket, rombolók és vadászgépek géppuskázták végig a földön vesztegelő szövetséges gépeket, miközben a szállítógépek által célba juttatott ejtőernyős alakulatok diverzáns cselekményei bénították meg a visszavonuló veszteseket.


Az észak-afrikai fronton alkalmazott, sivatagi festésű Fieseler Fi-156 Storch

1940 nyarára a sikert sikerre halmozó Luftwaffe olyan erőt képviselt, ami legyőzhetetlennek látszott. A légiflottákba szervezett hatalmas armada felsorakozott az utolsóként kitartó, ezer sebből vérző Anglia megtörésére. A brit Home Fleet nyomasztó tengeri fölénye miatt azonban szóba sem jöhetett az addig oly jól bevált villámháborús hadviselés a La Manche csatornán keresztül. Viszont a hatalmas tűzerejű csatahajók hatékony légi-fedezet nélkül rendkívül sebezhetőek. A Luftwaffe feladata tehát a Royal Air Force kivéreztetése lett, mely - ha sikerül - lehetővé teszi a flotta elpusztítását és a Brit-szigetek meghódítását. A Göring által személyesen irányított német légierő teljes elánnal meg is kezdte az újabb feladat végrehajtását. A hadműveletek elején, a kontinensen már sikerrel alkalmazott taktikát követték. Tömeges légi-csapásokkal, szinte percnyi nyugtot sem hagyva az ellenfélnek támadták a repülőtereket, harcra kényszerítve minden rendelkezésre álló vadászgépet, pusztították a repülőgépgyártó üzemeket és a kiszolgáló létesítményeket. Az eredmény nem is maradt el most sem, a RAF ugyanis addig soha nem látott mélypontra süllyedt, egyre kevesebb bevethető vadászgéppel és pilótával rendelkezett, miközben teljes deffenzívába szorult.


A német „csodafegyverek” két példánya, a Messerschmitt Me-163 Komet és a Messerschmitt Me-262 Schwalbe.


A németek a győzelem küszöbén azonban elkövettek egy olyan hibát, ami a későbbiekben megpecsételte a Luftwaffe sorsát. Olyan feladatot tűztek ki számára, melyre nem volt alkalmas, idegen szerepkörbe került, és miközben egyre nagyobb erőket vetett be, folyamatosan felőrlődött. A korábbi időszakban ugyanis teljes mértékben az ellenséges légierő megsemmisítésére koncentráló Luftwaffe elkezdte támadni az angol városokat, lélegzethez juttatva a „padlóra küldött”, ám a mérkőzést még fel nem adó RAF-ot, amely megerősödve méltó ellenfelévé tudott válni a németeknek. Az eredeti szerepköréből kizökkenő Luftwaffe elveszítette kezdeményezőképességét, többé már nem tudta ráerőltetni harcmodorát a Brit Királyi Légierőre.

Miután Hitler és Göring belátta a kudarcot, elhalasztották majd teljesen törölték a partraszállás tervét. A hátukban hagyva az elszánt ellenséget inkább kelet felé fordultak, a gyengének vélt Szovjetunió ellen. Ezen a fronton a Luftwaffe még megmutatta, mire is képes, ha arra használják, amire kitalálták. Iszonyatos erővel sújtott le az alacsonyabb technológiai szintet képviselő, elavult elvek alapján vezetett, személyi állományában is meggyengített Vörös Légierőre. Az 1939-40-es sikereket felidézve pusztították el az ellenállásra képtelen szovjet légierőt, miközben hatékonyan segítették a szárazföldi haderő előrenyomulását. Kihasználva a meglepetés erejét, úgy harcolhattak, ahogyan a legjobban tudtak. A baljós jelek azonban már gyülekeztek. Az angliai csata idején elveszített gépállományt ugyan pótolták, de az elpusztult személyzeteket már nem sikerült maradéktalanul. Miközben a haderő zöme keleten, az egyre hosszabb frontvonalon harcolt, a hitleri birodalom hátában újra erőre kapó RAF kezdett magához térni, a védekezésből fokozatosan támadó helyzetbe kerülni. A kezdetben inkább szimbolikus jelentőségű támadások lassan egyre erőteljesebbé váltak, átcsoportosításra kényszerítve a Luftwaffeét, amelynek pedig minden egyes gépére és pilótájára szüksége volt a végeláthatatlan kiterjedésű szovjet fronton. Ez az erőmegosztás végül oda vezetett, hogy a háború második felére a több fronton harcoló német légierő már egyik fronton sem tudott átütő erejű lenni.

A Pearl Harbour-i japán támadás után hadviselő féllé előlépő USA is megkezdte bizonyos erőinek átvezénylését Európába. A Brit-szigeteket gyakorlatilag egy monumentális repülőtérként képzelték el, melyről kiindulva az angolokkal karöltve addig bombázhatják Németországot, amíg az feladni kényszerül a háborút. A kezdeményezés lassan teljesen kicsúszott a németek kezéből, olyannyira, hogy az 1943-as évtől kezdve már csak sodródtak az eseményekkel, de már nem ők irányították azokat. A Luftwaffe olyan harc megvívására lett kényszerítve melyből lehetetlen volt győztesen kikerülni. A mindent elsöprő támadásokkal operáló, egykor verhetetlen német légierő védekezésre szorult, miközben az addig biztos hátteret adó ipart folyamatosan pusztították a szövetségesek. A németek háború eleji fennálló technikai és humánerőforrásbeli fölényét folyamatosan kiegyenlítették az angolszász hatalmak, a Szovjetunió pedig hatalmas tömeghadsereg létrehozásával válaszolt az őt ért agresszióra, miközben technológiai téren is dinamikusan fejlődött. A hanyatlás kezdete minden bizonnyal az angliai csata volt, a Luftwaffe gerince azonban a keleti front mindent felőrlő anyagcsatájában roppant meg, a végső csapást pedig az ipari hátteret elpusztító angolszász bombázások mérték rá.

A háborúk sajátossága, hogy felgyorsítják a technológiai fejlődést, melyben a németek a háború utolsó napjaiig élen jártak. A frontokon kialakult kedvezőtlen helyzet és a véges gazdasági potenciál még gyorsabb és hatékonyabb fejlesztéseket ösztönzött. Az ellenfelek mind inkább nyomasztóvá váló számbeli fölényét a Luftwaffe magasabb színvonalú technikai eszközök alkalmazásával próbálta kiegyenlíteni. Harci körülmények között alkalmazták a háború végén a rakéta hajtóműves elfogó-vadászokat, valamint a sugárhajtású bombázókat és vadászgépeket. Olyan technikai színvonalat értek el, ami évekkel megelőzte a szövetségeseket, azonban mindez már későn valósult meg.

 

A Luftwaffe a háború végét úgy érte meg, hogy ugyan a legfejlettebb eszközöket alkalmazó légierő volt, de számbelileg és a teljes gazdasági-, ipari háttér összeomlása miatt potenciáljában is végzetesen meggyengült. Bár a háború utolsó napjáig harcban állt, az 1945 eleji kétségbeesett „Bodenplatte-hadművelet” után nem tudta érdemben befolyásolni az eseményeket. Az egykoron legyőzhetetlennek vélt Luftwaffe a létrehozóival együtt vált semmivé az elüszkösödött ország romjai alatt.

A „HIDEGHÁBORÚS” ÚJJÁSZÜLETÉS

A II. Világháború befejezésekor Németország és a német légierő még mélyebbre süllyedt, mint ahonnan a ’20-as évek elején indult. Területét a győztesek megszállták, és különböző zónákra osztották fel, a gazdaság és az infrastruktúra romokban hevert, a több milliós emberáldozat pedig pótolhatatlannak tűnt. Mégis alig telt el 15 év és az angolszász hatalmak által megszállt területekből létrejövő Német Szövetségi Köztársaság légiereje, az újjászületett Luftwaffe ismét Európa egyik meghatározó légierejévé vált. A lehetetlennek tűnő csoda ismét megtörtént, a külső és belső körülmények a Luftwaffe szempontjából megint kedvezően hatottak. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy a kommunista Szovjetunió és a kapitalista „Nyugat” érdekszövetsége Németország legyőzésével elveszítette létjogosultságát. Az egykori harcostársak egymás ellen fordultak, a képzeletbeli frontvonal pedig éppen a kettészakított Németországon keresztül húzódott. A Szovjetunió irdatlan méretű haderejével szemben az amerikaiak nem akartak egyedül szembenézni. A középhatalommá degradálódó franciák és angolok mellet szükségessé vált a legyőzött németek újra felfegyverzése is, az immár közös ellenséggé váló Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó kelet-európai államok növekvő katonai potenciáljának ellensúlyozására. Megalakult a NATO, melynek egyik bástyája lett a német haderő.

A Luftwaffe tehát egy gyökeresen megváltozott világrendben ugyan, de újra lehetőséget kapott a felemelkedésre. Ez a folyamat - bár sok elemében hasonlít a ’20-as ’30-as években lejátszódott fejlődésre – alapvetően másképpen zajlott le. Az első világháborús vereség után saját emberi, és ipari, technikai erőforrásokra támaszkodva kezdték meg a felemelkedést, míg most a legyőzők által biztosított fegyverekre és anyagi erőforrásokra építettek. A háború alatt felduzzasztott amerikai hadiipar a hidegháború kialakulása után hatalmas profitra tett szert termékeinek értékesítése révén. A „vörös veszedelemtől” tartva az amerikai fegyveres erők és a csatlós államok néha erőn felül növelték katonai kiadásaikat. A közepes és kis országok háttérbe szorítva az időigényes saját fejlesztéseket, inkább kész technológiát, komplett fegyverrendszereket vásároltak. Így tettek a németek is, az ’50-es évek elejétől szinte kizárólag amerikai haditechnikával szerelték fel haderejüket, benne a Lufwaffét is. Az F-84-esek, F-86-osok rendszerbeállítása után megjelent a hidegháborús szimbólumként is ismert F-104 Starfighter, melynek legnagyobb üzemeltetőjévé a Luftwaffe vált. A vietnámi és a közel-keleti háborúkban kiválóan szereplő F-4 Phantom is beszerzésre került felderítő és vadész feladatkörben. A hajdan élenjáró német hadiipar szépen lassan elsorvadt, összegészében eljelentéktelenedett. A német pilóták amerikai gépeken repültek, amerikai rendszerű kiképzést kaptak, a sokszor több száz gépes megrendelések pedig a tengerentúli repülőgépgyárakat gazdagították, megalapozva ezzel a további fejlesztéseket. Azonban nem csak a legyőzött németek jártak így, hanem a győzteseknek számító angolok is, akik egykori világbirodalmukat fokozatosan elveszítve az USA gazdasági és politikai alárendeltjeivé váltak. Bár mindmáig jelentős hadiipar fejlesztő háttérrel és gyártási kapacitással rendelkeznek, a két szuperhatalommal nem tudtak lépést tartani.


A leginkább rakétára hasonlító Lockheed F-104 Starfighter rossz baleseti statisztikája ellenére évtizedekig a Luftwaffe meghatározó típusa volt.


Ez a tény vezetett a ’60-as években ahhoz a felismeréshez, hogy a totális függéstől szabadulni igyekvő nemzetek közös fejlesztésekbe fogjanak. Míg az ’50-es és ’60-as években a Luftwaffe szinte kizárólag amerikai technikát alkalmazott, a ’70-es évektől folyamatosan igyekezett kiváltani azokat saját, illetve közös fejlesztésű eszközökkel. A franciákkal közösen C-160-as szállító- és Alpha Jet kiképzőgépeket fejlesztettek, az angolokkal, olaszokkal pedig a Tornado vadászbombázókat gyártottak. A hidegháborús fegyverkezési láz következtében a ’80-as évekre a Luftwaffe ismét hatalmas erőt képviselt, de már zömmel nem amerikai technikát üzemeltetett. Az elöregedő, évtizedekig meghatározó jelentőséggel bíró, szinte minden feladatkörben alkalmazott F-104-eseket nagy mennyiségű, saját fejlesztésű haditechnikával váltották ki. A több száz rendszerbe állított Tornado révén ismét Európa egyik legerősebb légiereje lett a Luftwaffe, olyan csapásmérő potenciált birtokolva, mely egy esetleges háborúban döntő lehetett volna. A doktrina mintha mit sem változott volna a ’30-as évekhez viszonyítva. Nagy sebességű, precíz csapásmérésre képes taktikai légierő, mely a védelemmel szemben a megelőző támadást helyezi előtérbe, már a földön elpusztítva az ellenfél repülőgépeit. A történelem ez esetben ismétli önmagát…

A VÁLTOZÁS SZELEI

Szerencsére nem került sor arra, hogy a Luftwaffe megmutathassa, mit is tud valójában. A kelet-nyugati szembenállás a Szovjetunió meggyengülésével fokozatosan elhalványult, a kelet-európai szocialista országok pedig önállósulási törekvéseikkel voltak elfoglalva. A vasfüggöny lehullása és a szovjet csapatok kivonulása megteremtette a rég várt lehetőséget, hogy Németország keleti és nyugati fele ismét egyesüljön. Az NDK légiereje az egyesüléskor beleolvadt a Luftwaffeba. A nagy mennyiségű, vegyes technikai színvonalú szovjet eredetű technológia azonban egyrészt – kevés kivételtől eltekintve – nehezen volt üzemeltethető a NATO keretében, másrészt igazából szükség sem volt rá. Néhány helikoptertípus és szállítógép mellett a korszerű, nagy harcértékű MiG-29-eseket tartották csak meg, melyek az elöregedő F-4 Phantomokkal közösen légvédelmi feladatkörben lettek alkalmazva. A változások azonban nem csak pozitívak voltak a Luftwaffe szempontjából. Az új, békésebbnek tűnő világrendben nem volt már szükség minden alakulatra, így számos repülőezredet és légibázist számoltak fel.

A 21. SZÁZAD KÜSZÖBÉN

Miközben a tipikusan a hidegháborús igényeknek megfelelően kifejlesztett Tornado vadászbombázók alkotják még ma is a Luftwaffe gerincét, a háttérben már bontogatja szárnyát a hatalmas európai összefogással kifejlesztett Eurofighter Typhoon. A megújuló Luftwaffe immár szinte teljesen szakítva az amerikai technológiával, tisztán európai fejlesztésű harceszközzel kívánja felszerelni alakulatait az új évezred első évtizedében. Az AIRBUS konzorciumban készülő szállító és tankergépek mellett az EUROCOPTER által gyártott harci és szállítóhelikopterek valamint a többfeladatú, korszerű Eurofighterek fogják alkotni a Német Légierőt.


A gazdaságilag egyesülő Európa vezető országának számító Németország katonailag is vezető szerepbe kerülhet. A ’20-as években a semmiből létrehozott, a második világháború elejére a világ legerősebb légierejévé váló, majd teljesen megsemmisülő Luftwaffe a hidegháborús évtizedekben külső segítséggel ismét újjászületett, megerősödött, majd pedig immár saját erőforrásaira alapozva a 21. század küszöbére európai szinten meghatározóvá vált.


Forrás: JETfly Online