Ugrás a Főoldalra!

A magyarországi kultúra helyzete a II. világháború után. A szabad művelődés kora. Az ún. szocialista kultúra "kibontakozása"

1. Ideológia, kultúra, közgondolkozás

A második világháború befejeződését követő, rövid demokratikus periódus után 1948-ra már egyértelművé vált, hogy koalíciós időszak kulturális sokszínűségének megőrizésére nincs lehetőség. Helyébe egy olyan, a marxizmus–leninizmus platformjára épülő kultúr- és művelődéspolitika lépett, aminek legfőbb célja a társadalom totális ellenőrzésének kialakítása, az egyes társadalmi csoportok homogenizálása, az önálló társadalmi-kulturális kezdeményezések felszámolása volt. Ennek érdekében a kommunista politikai berendezkedés igyekezett uniformalizálni a kultúrát, és központi ellenőrzés alá vonta az élet legkülönbözőbb területeit. Ezt a törekvést szolgálta a helyi és országos művelődési egyletek, olvasókörök megszüntetése, az irodalmi, művészeti plurarizmus felszámolása éppenúgy, mint a marxista esztétika egyeduralkodóvá tétele, a gyakorlatilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen ún. “szocialista művelődési eszmény” piedesztálra emelése, az oktatási rendszer átalakítása.

A második világháború befejeződését követő években a Szovjetunió érdekszférájába került országban a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok között az ideológia gyorsan elvesztette eredeti funkcióját, dogmává, megkérdőjelezhetetlen tanítássá, kvázi “vallássá” merevedett. Ebből következően már nem a legitimáció erősítése volt a legfontosabb szerepe, hanem a társadalom totális alávetettségének kialakítása és az ellenőrzés fenntartása. A párt által képviselt tanítás – a klasszikus sztálinista viszonyok között – a társadalom valamennyi tagja számára kötelező volt, az ettől eltérő értékek nyilvános képviselete szigorú tilalom alá esett. Az egyetlen “tudományos megalapozottságú álláspont” képviselete az uralomra került kommunista párt számára azért volt fontos, mert ezzel megakadályozhatónak tűnt az uralkodó szemléletnek ellentmondó értékek és értelmezések képviselete.

A társadalom gyökeres átformálásának programjában kiemelt szerepet kapott a kommunikáció átalakítása és a nyelv jelentéstartalmainak megváltoztatása. A hivatalos nyelvhasználat legtöbb eleme a paternalizmus és a katonai nyelv szókészletéből eredt. Ha változásról vagy a társadalmi-politikai átalakulásról esett szó, akkor a “harc” volt a leggyakrabban használt kifejezés. Ennek megfelelően nem a kultúráról, a kulturális és szellemi életről, hanem a “kultúra frontjáról” beszéltek. A militáns nyelvhasználat értelmében a termelés valójában “csata”, a hiba helyébe pedig az “ellenség támadása” lépett. A felmerülő kérdésekre csak a “párt tanítása”, a “párt segítsége” alapján lehetett választ adni. Magányosnak és elhagyatottnak pedig senki sem érezhette magát, hiszen “országunk a szocialista tábor hatalmas nagy családjának része” az állampolgárokról pedig “szocialista államunk gondoskodik”.

A kommunista párt számára, az általa képviselt ideológia következtében vált elsőrendűen fontossá, a kultúra, az alkotó értelmiség behódoltatása. A totális politikai hatalom – jellegénél fogva – önmagát tartotta minden (kulturális) érték forrásának. Ebből következően valamennyi társadalmi, kulturális és művészeti jelenség politikai kérdés lett, illetve szélsőséges módon átpolitizálódott. 1948 után – a szovjet érdekszférába került közép-kelet-európai országokhoz hasonlóan – Magyarországon is egyeduralkodóvá vált az a hatalmi-politikai gyakorlat, amely a szellemi és a társadalmi élet minden területén elszakította az európai tradícióhoz fűzödő szálakat. A korábban omináns európai, hagyományelvű kulturális tradíciót 1948–1949-től a szovjet mintájú, a szovjet mintára átalakított kulturális szervezet- és értékrendszer váltotta fel. Kezdetét vette az ország, a kultúra beolvasztása abba az idegen hagyományba, amit a sztálini – pragmatikus – szovjet birodalmi politikává silányított szocializmus fémjelzett. Az egytényezőssé formált politikai-társadalmi-kulturális életben az egyenrangúságon és egyenjogúságon alapuló vita helyét a hatalmi kinyilatkoztatás vette át. A művészetek autonómiáját felszámolva, az állami kultúrpolitika ítélte meg az egyes művek és alkotók értékét.

A második világháborút befejeződését követő esztendőkben, a háborús szerepléssel és a közelmúlttal való szembenézés jegyében, komoly esélyei voltak a magyar társadalmi tudat demokratizálódásának. A modern nemzettudat kialakulását azonban az 1948–1949-es fordulat hosszú időre elodázta, tisztázatlanul hagyva olyan kérdéseket, mint az 1947-es párizsi békekötés által ismételten megerősített “kisnemzeti tudat” vagy éppen a zsidóság asszimilációja és befogadása. Az 1948-at követő évtizedekben a magyar társadalom értékrendje jelentős változásokon ment keresztül. A marxizmus gondolatköréhez kötődő értékek társadalomra való ráerőltetésének legintenzívebb időszaka 1948 és 1956 közé esik. A szélsőségekig vitt kollektivizmus, a nemzeti érzések sárbatiprása, az emberi jogok semmibevétele ekkor öltötte a legélesebb formákat. A negyvenes-ötvenes évek erőltett “modernizációja” Magyarországon az individualizáció, az atomizáció és a szekularizáció erősödését eredményezte, aminek következtében új társadalmi integrációs helyzet alakult ki. Ebben a háború előtti magatartásminták már egyre kevésbé játszhattak szerepet, a hatalmon lévők – a kommunista káder-elit – által megjelenített új viselkedési normák pedig inkább dezintegrációs hatást fejtettek ki.

Az 1945–1947 közötti időszakot követően folyamatosan és egyre nagyobb mértékben korlátozódott az egyházak mozgástere, társadalmi integrációban betöltött szerepe is, bár a a társadalom vallásos hite, kötődése meglehetősen erős volt. Az elvilágiasodás folyamata nem mutatott érdemi eltérést Európa más országaihoz viszonyítva. A huszadik század közepén a magyarországi egyházaknak jelentős társadalmi presztízsük volt, s ugyancsak fontos szerepet töltöttek be a társadalmi élet legkülönbözőbb területein, az oktatásban és nevelésben, a karitatív tevékenységben, az egészségügyben, a helyi társadalmak kulturális tevékenységének szervezésében. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint a magyar társadalom 67,8 százaléka vallotta magát katolikusnak, 21,9 százaléka reformátusnak, 5,2 százaléka evangélikusnak, 2,7 százaléka görögkatolikusnak, 1,5 százaléka izraelitának, 0,9 százaléka pedig görögkeletinek, unitáriusnak és baptistának.

Az 1948–1949 folyamán megerősődő, az addigi kulturális és társadalmi hagyományokat élesen elutasító, az “új embertípust” megteremteni akaró rendszer, az egyházakkal és a vallással szemben is igen erőszakosan képviselte egyeduralmi törekvéseit. A háború végét követő rövid átmenet után 1948–1949-től került sor a vallás és lelkiismereti szabadság drasztikus korlátozására, a vallási mozgalmak, egyesületek és szervezetek betiltására. Az iskolák államosítása és az 1948 nyarán ezt követő Pócspetri-per már az egyházak ellen indított koncentrált támadás megindulását jelezte. 1948 májusában lemondatták Ravasz László püspököt, a Református Egyház Egyetemes konventjének elnökét, az evangélikus egyház több vezetőjét, köztük Ordass Lajos püspököt letartóztatták és koncepciós perben elítélték. A protestáns egyházak vezetésében a kommunista rendszert támogatók kerültek túlsúlyba, a református tisztségviselők közé került többek között Péter János (későbbi külügyminiszter), Erdei Ferenc, az evangélikus egyházban pedig Darvas József. 1948 őszén a református és az evangélikus egyház egyezményeket kötöttek a kommunista kormányzattal, ami a fennálló viszonyok, ezen belül a vallásszabadság korlátozásának, az egyházi intézmények részleges felszámolásának elfogadását jelentette. Ezt követően a Magyar Katolikus Egyház egyedül próbálta meg védelmezni az egyre jobban csorbuló jogokat, ám nem járt sikerrel. A fokozódó politikai nyomás hatására – Mindszenty József érsek, hercegprímás 1948. decemberi letartóztatását és 1949. februári elítélését, a szerzetesrendek betiltását, mintegy 10 000 női és 3000 férfi szerzetes 1950 kora nyári internálását vagy kitelepítését követően – 1950 augusztusában – a püspöki kar is megegyezést kötött a kormánnyal, utólag elismerve az iskolák államosítását, a vallásgyakorlást és az egyház mozgásterét korlátozó intézkedéseket. Az egyházak és a vallásosság elleni lépések azonban ezzel sem értek véget, 1951-ben a megállapodni kész Grősz József érseket és a katolikus egyház más vezetőit is sorra őrizetbe vették és börtönbüntetéssel sújtották, az egyházkormányzatot szigorú állami felügyelet alá helyezték. Az egyházak állami politikai felügyeletének biztosítására létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. Itt döntöttek az egyházi állások betöltéséről, a személycserékről, a hivatal gyakorolta az egyházi sajtó és könyvkiadás cenzúrázásának jogát is. A különböző felekezetek általában egy-egy heti és havi lap kiadására kaptak engedélyt.

A fokozódó politikai nyomásra 1950-ben az izraelita felekezet országos gyűlésén egységes közösségi szervezetet hoztak létre, ami egy évvel később a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) nevet vette fel. Az izraelita felekezet a háború után 263 hitközségbe tömörülve folytatta tevékenységét, a hitközségeket hat kerületbe fogták össze az országban. A különböző, főként protestáns gyökerű szabadegyházi vallási közösségeket pedig az 1948-ban megalakított Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának ellenőrzése alá helyezték. A magyarországi egyházak és vallási közösségek ettől kezdve fokozott politikai-ideológiai nyomás és rendőrségi ellenőrzés alatt álltak. Az állami egyházpolitikával szembekerülő papok, lelkészek letartóztatása és elítélése szerves részét képezte ennek a politikának.

 

2. Építészet, térhasználat

A háborút követő években az építészet legfontosabb feladata a helyreállítás, a háborús káros felszámolása volt. A negyvenes-ötvenes évek fordulójától a – szocialista – kor építészetére jellemző volt egyfajta megalománia, nagyméretű, monumentális épületek, köztéri alkotások és közterek létrehozása. A szocialista realizmus követelményének való megfelelés az építészetben is megkerülhetetlenné vált. Az effajta építészet elsődleges funkciója az egyenlőségnek, a szocialista rend demokratizmusának, a munka és az élet összetartozásának, a közösségi élet magasabbrendűségének a közvetítése volt. Az épületeknek, köztereknek tükrözniük kellett a szocialista gazdasági rend fölényét, a munkásosztály hatalmát és célkitűzéseit. Az “új élet” megteremtését szimbolizáló szocialista városok építészei igen gyakran egyszerűen olyan épületegyütteseket, köztereket hoztak létre, ahol egyszerűen nem jutott hely a zöldövezetnek. Bár a művészeti ág jellegénél fogva az építészeti fordulat évei inkább 1950–1951-re tehetők. A kizárólagossá vált szocreál építészeti elmélet és gyakorlat formakészletét az eklekticizmusból emelte át. Az építészeknek egyszerre kellett megfelelniük azoknak az elvárásoknak, amelyek középpontjában az “új világ megteremtésének”, a nemzeti nagyság vizuális kifejezésének és egyfajta puritánság, személytelen célszerűség megjelenítésének az igénye állt. A szocialista korszakban – az ideológia agresszív terjeszkedő jellege miatt – fokozott figyelmet fordítottak a társadalmi terek politikai-eszmei tartalommal történő megtöltésére. Így a negyvenes évek végétől a magyarországi közterek által nyújtott vizuális élmény is jelentősen átalakult. Eltávolították azokat az alkotásokat, amelyek az előző korszakra emlékeztettek vagy a kultúrpolitika megítélése szerint a szocialista elvárásokkal szemben álló értékeket közvetítettek, és az új követelményeknek megfelelő szobrokat állítottak a helyükbe. A korszak jellemző köztéri alkotása a politikai emlékmű, aminek alakja többnyire optimizmust és dinamizmust sugározva, a szebb jövő ígéretét közvetítette. Az “ötvenes évek” során nagy számban felállított köztéri szobrokra jellemző volt, hogy a monumentális méretű szobrok jelentős része felnagyított kisplasztikaként nyert művészi megformálást. A Rákosi-korszak jelképévé vált nyolcméter magas Sztálin szobrot 1951. december 16-án nyolcvanezer ember jelenlétében avatták fel Budapesten, az akkori Felvonulási téren. Mikus Sándor alkotása az ötvenes évek első felében betöltötte a propaganda által kitűzött célt. Nem csupán a korszak jelképévé, hanem kultikus tartalmakat is hordozó bálvánnyá vált, amiben – a kommunista párt vezetőinek értelmezése szerint – “egy évezred magyar történelmének valamennyi progresszív törekvése megtestesül”. A Szabad Nép korabeli cikke úgy vélte, “a városunk fölé magasodó Sztálin-szobor azt hirdeti, ... hogy a hazát szeretni és hűnek lenni a Szovjetunióhoz, hazafiasnak lenni és proletár módra nemzetközinek lenni – egyet jelent.” Az 1956-os forradalom után, az események során ledöntött Sztálin-szobrot nem állították vissza. A háborút követő évek során, szinte minden magyar település központi helyén, igen gyakran a templomkertben vagy közvetlenül mellette, emlékművet állítottak a második világháborúban elesett szovjet katonáknak. A kegyeleti funkció ezek esetében rendszerint másodlagossá vált, a társadalom számára elsősorban a szovjet impérium részévé válást szimbolizálták. Az ötvenes években a direkt propaganda eszközeivé váltak a középületek. Homlozatukat jelszavak, vörös csillagok díszítették, a községházák előtt szégyen, és dicsőségtáblák álltak.

 

3. Művészetek

A mai modern irodalomtörténet-írás, a korábbi gyakorlattal ellentétben, nem fogadja el 1945-öt irodalmi korszakváltásként. A hangsúly sokkal inkább az 1945-tel kezdődő és 1948–1949-ben befejeződő átmenetre helyeződik. 1945 és 1948 között számos változás történt az irodalmi életben, irányzatok és erőcsoportok rendeződtek át értékelődtek fel vagy éppen le. De a folyamatosság nyújtotta biztonságra épülő irodalom, illetve az irodalmi-művészeti élet történetében nem klasszikus korszakváltásról, hanem a folytonosság erőszakos megszakításáról kell és lehet beszélni, ami 1948–1949-ben vált évekre visszafordíthatatlanná. Ekkorra ment végbe az intézményrendszer átalakítása, és ettől kezdve vált kizárólagossá a szovjet minta követésére törekvő, politikai totalitarianizmust megtestesítő irodalompolitika. Ennek következtében a magyar irodalom és a magyar kultúra leválasztódott a kortárs Európa kulturális és szellemi életéről. A korszakváltás lényegét irodalmi formában Illyés Gyula 1950-ben keletkezett – de csak az 1956-os forradalom napjaiban megjelentetett – Egy mondat a zsarnokságról című verse fejezte ki elementáris erővel. A Révai József nevével fémjelezhető nyers szocreál kultúr- és művelődéspolitika azonban csak átmenetileg volt képes az érték- és minőségmentes irodalmi-művészeti eszmény egyeduralmának megteremtésére.

1948-tól kezdve az irodalmi és egészében véve a művészeti élet, az alkotás folyamata és az “életvalóság” közötti kölcsönhatás lényegében megszűnt. Hiszen a valóság elemeinek ábrázolására nem volt mód, s ha készültek is ilyen munkák, nem jelenhettek meg, a sokszínű irodalmi kultúra helyét a szocreál egyhangú didaktikussága vette át. Ebben a kultúrpolitikában a művész nem autonóm alkotó, hanem a jelen és a “rövidesen bekövetkező szebb jövő” propagátora. A párt által kiadott tématervek alapján olyan “valóságábrázoló” ir/realista művek születtek, amelyeknek legfőbb hivatása az volt, hogy ideológikus üdvtörténetet kreáljanak a mindennapok társadalmi és szellemi nyomorából. A termelési és osztályharcos regények sorát gyarapította többek között Aczél Tamás: Vihar és napsütés, Déry Tibor: Felelet, Veres Péter: Három nemzedék című művei.

A váltás igen komoly veszteségeket okozott a magyar irodalmi és szellemi életben. 1948-tól belső emigrációba vonult Németh László, Vas István, Weöres Sándor, Füst Milán, Kassák Lajos, Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós. Ugyancsak kiszorult az irodalmi nyilvánosság fórumairól az újholdas nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván. Nem jelenhettek meg Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Sinka István írásai. Számosan pedig külföldre menekültek, mint Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Zilahy Lajos. A betiltásokkal, elhallgattatásokkal “majd félszáz jelentős magyar író szellemi életidejét rövidítették meg egy évtizeddel”. Szinte lehetetlen számba venni a terror és a félelem miatt meg nem született vagy évtizedes késéssel megjelentetett művek sorát. Megszűntek a háború után indított folyóiratok. A Válasz, a Magyarok, a Fórum, az Újhold, az Alkotás, a Kortárs, a Valóság helyét az 1947-ben alapított Csillag és az 1950-től megjelenő, a Lityeraturnaja Gazeta mintáját követő Irodalmi Újság vette át. Az államosítási hullám keretében felszámolták a magánkönyvkiadókat és minden szakterületre egy-egy nagy állami kiadót hoztak létre. A kultúr- és irodalompolitikai fordulat záróaktusa az 1949-50-es Lukács-vita volt, aminek során azt a Lukács Györgyöt érték sorozatos, a sztálinista szempontokat számon kérő támadások Révai József vezényletével, aki elkötelezett marxista filozófusként és vitathatatlan szellemi tekintélyként a háború utáni években maga igen sokat tett a szocreál egyeduralmának megteremtéséért. Ez a vita egyben azt is jelezte, hogy már nem a plurális irodalmi-művészeti élet felszámolásáról, hanem a sztálini “művészetfelfogás” kizárólagossá tételéről volt szó. A magyar irodalom mélypontra jutott, amit a legmarkánsabban 1952-ben, a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára kiadott, vezérdicsőítő verseket és novellákat tartalmazó kötet fejezett ki. 1952–1953-ra már a kialakult sematizmus sem felelt meg maradéktalanul az irodalompolitikai elvárásoknak. Tulajdonképpen ez állt annak a vitának a hátterében, ami Déry Tibor: Felelet című regényének második kötete kapcsán bontakozott ki 1952 nyarán. Érdemi politikai és alkotói szemléletváltozásokra azonban csak az 1953-as politikai fordulatot követően kerülhetett sor. Ez volt az első tétova kísérlet az irodalom autonómiájának részleges helyreállítására. A lassan bővülő publikációs lehetőségek, az új folyóiratok – Új Hang, Művelt Nép – indítása, számos korábban hallgatásra kényszerített író műveinek kiadását tette lehetővé 1953–1956 között. A változásokat jelezte Mészöly Miklós, Kodolányi János, Vas István Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Kassák Lajos, Weöres Sándor régi és új verseinek, regényeinek megjelenése. A totalitariánus politikai viszonyok következtében, az 1953–1956-os reformkezdeményezéseket kísérő viták többnyire irodalmi köntösben jelentek meg. A normális politikai kommunikáció hiányában sajátos metakommunikációs jelek és rendszerek alakultak ki. Az irodalmi és képzőművészeti alkotások és kifejezési formák a szabad sajtó hiányában gyakran akkor is politikai jelentéstartalmakat kaptak, ha valójában nem is volt ilyen töltésük. A dolog másik oldala, hogy miután az egycsatornás politikai rendszer nem volt képes reálisan értékelni a dolgokat, az irodalmi, művészeti vitákat is politikai kérdésé alakította, és ennek megfelelően kezelte.

A fordulat éveit követően az új rendszer lelkes és őszinte híveivé vált kommunista írók többsége az ötvenes évek elején döbbenten csodálkozott rá a való világ tényeire. 1953 után született műveikben – Kucka Péter: Nyírségi napló, Zelk Zoltán: Este egy munkásvonaton – a valósághoz és az igazsághoz való visszatérés élménye fogalmazódott meg. Ugyanez a hatás érezhető annak a fiatal, pályakezdő költő-nemzedéknek a lírájában, amelynek tagjai Csoóri Sándor, Simon István, Fodor András, Szécsi Margit voltak, illetve az Emberavatás antológia prózaíróinak – Csurka István, Fejes Endre, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet elbeszéléseiben. Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc költészetében már megfogalmazódott a kiszolgáltatottság, a megrendülés, a csalódottság és a korszak ellentmondásainak egy része. (Illyés Gyula: Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt; Nagy László: Gyöngyszoknya; Juhász Ferenc: Tékozló ország). A totális rendszer által okozott emberi szenvedéseket ábrázolta Déry Tibor a Niki, és a Szerelem című novelláiban. Ha 1956 tavaszára nem is állt helyre az irodalmi élet és értékrend néhány évvel korábban megszakított folytonossága, a művek és az alkotók szabadsága lassan és folyamatosan növekedett. Az irodalmi nyilvánosságnak igen jelentős szerepe volt az 1956-os forradalmat megelőző politikai küzdelmekben. A Nagy Imréhez kötődő reformer-kommunista írói-újságírói ellenzék – amely az 1954-es Memorandum-ügyben, a Szabad Nép lázadással felérő párttaggyűlésén, az Írószövetségben folyó vitákon szerzett politikai tapasztalatokat – számos tagja a forradalmi eseményekben és a bukást követő ellenállási kísérletekben is meghatározó szerepet vállalt.

Időről-időre változó formákat öltve, de tovább élt viszont a harmincas években kialakult népi-urbánus ellentét, amit a Révai József nevéhez kapcsolódó kultúrpolitika is felhasznált – taktikai elemként – céljai elérése érdekében.

1945 után a Magyarországon bemutatásra kerülő filmek vetítési engedélyét a cenzúrabizottság hagyta jóvá. Ezt az engedélyező szerepkört 1948 márciusában az akkor felállított Országos Filmhivatal vette át. Ugyanekkor kormányrendelettel tették kötelezővé a mozikban a Magyar Híradó vetítését, és ez év őszén a különböző műhelyek összevonásával létrejött a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat. A politikai változásokkal egyidejűleg a filmhíradó is elveszítette korábbi információs szerepét, agitációs-propaganda eszközzé vált, csak úgy mint az ötvenes évek első felében készült magyar filmek döntő többsége. 1949 után a hazai filmipar ellenőrzése és irányítása az MDP KV kulturális és agitációs-propaganda osztályának, valamint a Népművelési Minisztérium Filmfőosztályá-nak a feladata lett. A hatvanas-hetvenes években a filmforgalmazást területi elven szervezett moziüzemi vállalatok végezték. 1948 a filmgyártásban és a filmforgalmazásban is a magánvállalkozások felszámolásának és a központi, állami irányítási rendszer bevezetésének esztendeje. A következő években a hazai filmforgalmazásban aránytalanul megnőtt a legfőképpen propaganda értékkel rendelkező szovjet filmek forgalmazása.

A színházakat szintén államosították, átszervezték a színészképzést, lehetetlenné tették a magán színitanodák további működtetését. Színészi és rendezői képesítést kizárólag az 1948-ban egyetemi rangra emelt Színház- és Filmművészeti Főiskolán lehetett szerezni. A magyar és a világirodalom klasszikus színdarabjai hosszú időre lekerültek a színről. A magyar színjátszásnak a “fejlett szovjet színművészet” eredményeit kellett alkalmazni, amiben szovjet tanácsadók segédkeztek. A sematizmus idegen és művészeti-történeti értelemben elavult műfaji minták kötelezővé tételével megakadályozta a modern színjátszás elveinek és gyakorlatának meghonosítását, ami a darabok kiválasztásában, rendezői értelmezésében, a színpadképek kialakításában egyarán hosszabb-rövidebb ideig éreztette hatását.

A repertoár döntő mértékben szovjet (Gladkov, Azsajev) és az őket követő magyar szerzők sematikus, osztályharcos, a “munkásélet hétköznapjait” bemutató művekből tevődött össze. Ilyen sematikus szemlélet jegyében született színdarabok voltak: Földes Mihály: Mélyszántás című tsz-drámája, Fehér Klára: Idézés bűnügyben, Háy Gyula: Az élet hídja, Mándi Éva: Hétköznapok hősei, Tabi László: Kártyavár című alkotásai. A klasszikus színpadi szerzők közül Moliére és Shakespeare egyes művei kerülhettek időnként színre. A szűkre szabott mozgástér keretein belül is érvényesülni tudtak a nagy színész- és rendezőegyéniségek (Várkonyi Zoltán, Tímár József, Dajka Margit, Tolnai Klári, Gobbi Hilda, Szendrő József), akiknek jelentős szerepe volt abban, hogy megőrződhettek, illetve kialakulhattak egyes színházi műhelyek. Ugyancsak a kor sajátossága volt 1951-ben az Állami Faluszínház, később az Állami Déryné Színház létrehozása. Ezeknek az állandó játszóhellyel nem rendelkező társulatoknak a “színházi kultúra széles tömegekhez” való eljuttatása volt a feladata.

A fordulat évei jelentősen átrendezték a hazai filmes mezőnyt is, hiszen a magyar filmgyártás meghatározó személyiségei közül volt, aki emigrációba kényszerült (Radványi Géza), mások pedig, miután nem alkalmazkodtak kellő mértékben az ideológiai elvárásokhoz, hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorultak. Ám annak a művészeti megújulásnak a lehetősége, amit többek között Szőts István filmjei, a Radványi Géza által 1947-ben készített Valahol Európában, illetve a Bán Frigyes rendezésében 1948-ban forgatott Talpalatnyi föld képviseltek, hosszú időre elveszett. Az ötvenes évek első felének termelési filmjei között szinte alig lehet említésre méltó alkotást találni. Ellenben ez volt a patetikus-romantikus történelmi filmek (Rákóczi hadnagya, Föltámadott a tenger) és a szórakoztató filmek dömpingjének időszaka (Civil a pályán, Mágnás Miska, Állami Áruház). A sematikus, de a klasszikus vígjátéki fordulatokat többnyire követő történetek közönségsikeréhez olyan népszerű színészek és rendezők járultak hozzá, mint Latabár Kálmán és Gózon Gyula, Gertler Viktor és Keleti Márton.

A szocreál sematizmusától való eltérésre az ötvenes évek közepétől lehet jellemző példákat találni. Ezek közé tartoztak Fábri Zoltán ekkor készített filmjei (Körhinta, 1955; Hannibál tanár úr 1956). Az évtized közepén erősödött meg az elsősorban Máriássy Félix nevéhez köthető lírai neorealizmus irányzata (Rokonok, 1954; Egy pikoló világos, 1955; Csempészek, 1958). Az 1953-at követő politikai olvadás időszakában készültek az első parabolisztikus, politikai tartalmat hordozó és társadalmi kérdéseket kritikai alapállásból megfogalmazó alkotások, amelyek a későbbi évtizedekben a magyar filmben mindvégig jelenlévő társadalomkritikai realizmus előfutárainak tekinthetők (Keleti Márton: Csodacsatár, 1956; Várkonyi Zoltán: Keserű igazság, 1956; Banovich Tamás: Eltüsszentett birodalom, 1956). A váltás a színpadokon is éreztette hatását. 1955-ben – nyolc évnyi kényszerszünet után – a Nemzeti Színházban ismét bemutatták Az ember tragédiáját. Színre kerülhettek Csehov, Ibsen és Garcia Lorca színművei. Nagyobb számban állíthatták a színpadra kortárs szerzők műveit, amelyek már a való világ kérdéseihez történő visszatérést tükrözték. Ezek közé tartozott Karinthy Ferenc: Ezer év és Sarkadi Imre: Szeptember című drámája. Ugyancsak a sztálinista kor kérdéseit állította középpontba Urbán Ernő nagy sikerrel játszott szatírája az Uborkafa és Déry Tibor szatírikus darabja a Talpsimogató. Az 1956-os esztendő egyik legjelentősebb színházi eseménye Németh László Galilei című drámájának nemzeti színházi bemutatója volt. Az 1956-os forradalmat követő restauráció ismét szűkítette az alkotói mozgásteret.

A második világháború utáni zenei élet magától értetődő természetességgel kötődött a század két legjelentősebb magyar zeneművészének, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak a munkásságához. 1948 után azonban a szocreál fordulat a zenével szemben is sajátos követelményeket támasztott. Bartók Béla életművét szűkös ideológiai szempontok szerint értékelték újra, és fontos darabjait kiutasították a magyar zeneirodalomból. Dohnányi Ernő 1949-ben elhagyta az országot, Lajtha László belső emigrációba vonulva komponálta műveit.

A zeneművekben is a szocialista valóságot kellett megjeleníteniük, pártos és népi szemlélettel, közérthető módon. A zenei élet hivatalos kereteit az 1949-ben létrehozott Magyar Zeneművészek Szövetsége szabta meg. A kiadással kapcsolatos ügyeket pedig az 1950-ben alapított Zeneműkiadó Vállalat fogta össze. A koncertszervezés pedig az ugyanekkor életre hívott Muzsika Nemzeti Vállalat – 1952-től Országos Filharmónia – feladata lett. A kultúrpolitikai fordulat következtében az 1949–1950-es évad végén távozott az Operház karmesteri posztjáról Ottó Klemperer. Az új idők szellemének megfelelően a zeneszerzők is túlteljesítették kongresszusi felajánlásaikat. 1951-ben az MDP II. kongresszusa tiszteletére az eredetileg felajánlott 52 zenemű helyett 43 zeneszerző 63 új szerzeményét nyújtotta be a Zeneművész Szövetséghez.

A korszak kezdetén háttérbe szorult a kamarazene, a kórusművek, az induló és a tömegdal vált jellegzetes műfajjá. A kantátákból, az indulókból, a zenés népszínművek dalaiból áradt az optimizmus. Egy 1950-es kimutatás szerint az év legnépszerűbb magyarországi dalai között, a következők voltak megtalálhatók: Győz a terv, Süss fel munka napja, Sztálin köszöntése, Békedal, Sződd a selymet elvtárs, Zúgnak a traktorok. Meglehetősen abszurd, hogy a szocreál művészetszemlélet jegyében Bartókot a negyvenes évek végén formalistának bélyegezték. A zeneesztétikailag gyenge minőségű darabok dömpingjének időszakában ritka volt az olyan maradandó értékű alkotások megszületése, mint Járdányi Pál Vörösmarty-szimfóniája, Ránki György Pomádé király új ruhája című operája vagy Bárdos Lajos 1953-as Kossuth-szvitje. A zeneszerzők a közérthetőség és az énekelhetőség szempontjait kizárólagossá téve, megelégedtek a bevált dallami és harmóniai fordulatokkal, az alacsony színvonalú, művészeti szempontból nem túlságosan igényes zenei népműveléssel. A kultúrpolitika leegyszerűsítő és vulgarizáló gyakorlata a provincializmus és a középszerűség előretörését segítette elő az ötvenes évek magyar zenéjében. A zeneszerzők ideológiai elkötelezettségét a zenei stíluson mérték le, az elvárt stílusiránytól eltérőket formalistának, kozmopolitának bélyegezve kizárták a zenei nyilvánosságból. A magyar zenei élet elszigetelődött a világtól.

A Zeneművészeti Főiskolát, a hazai zenei képzés központját egybeolvasztották az amatőr zenei képzést segítő Munkás-Zeneiskolával, a táncosképzést pedig az újonnan létesített Állami Balett Intézet irányította. 1949-1950 folyamán erős politikai nyomás alkalmazásával levetették az Operaház repertoárjáról a klasszikus zeneirodalom alkotásainak többségét, elvették az Operaház törzsközönségének bérletmegújítási jogát. A kultúrforradalom hangzatos jelszavával a bérletek terjesztését a munkás közönség körében a békekölcsön jegyzéséhez tették hasonlóvá. Az Opera – és a Városi Színház, 1953-tól Erkel Színház – látogatottsága az ötvenes évek elején több mint 1 millió fő volt évente. 1948-ban jött létre a Gördülő Opera, aminek feladata az opera vidéki népszerűsítése volt.

A változás kezdete 1955–1956-ra tehető. Az újra megélénkülő hangversenyéletben olyan kitűnő karmesterek tűntek fel ismét, mint Ferencsik János, Somogyi László. 1955-56 fordulóján már a kor drámai feszültsége is megjelent Kodály Zoltán Zrínyi-szózatában.

A magyar festészetében jelenlévő három jellegzetes irányzat: a posztnagybányai (Bernáth Aurél, Pátzay Pál), az avantgarde (Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit, Szántó Piroska, Barcsay Jenő, Vilt Tibor) és az újrealizmus képviselőinek tevékenységét a II. világháború után a rivalizálás jellemezte. A “Magyar Művészet” a Szinyei Társaság lapjaként, a nagybányai hagyományokra épülő érzékletes látványábrázolás, az esztétikai értékek védelmezésének egyik legjelentősebb fóruma volt. Az avantgarde törekvések képviselőit az Európai Iskola fogta össze, a “szerdásoknak” is nevezett új realisták – Baksa Soós György, Koffán Károly, Mikus Sándor, Szalay Lajos, Papp Oszkár, Pogány Ö. Gábor – laza csoportot alkottak.

A második világháborút követően, jelentősek voltak a művészeti szabadiskolák és a NÉKOSZ művészkollégiumai (a Derkovits-, a Dési Huber-Kollégium, és a Rózsa Ferenc Iparművész Kollégium), amelyek 1949–1950-re sorra bezárták kapuikat. A szocreál fordulatot jelezte a művészeti kollégisták által 1948 végén megrendezett “Munkaverseny” kiállítás és a “Közösségi művészet felé” című tárlat. Ugyanebben az évben szűnt meg az 1945 októberében létrehozott Európai Iskola is. A kommunista párt 1948–1949 fordulójától a művészeti-képzőművészeti élettel kapcsolatos határozataiban is elutasította “a művészet a művészetért reakciós polgári elvét” és “a valóságot, tehát a nép életét és harcát bemutató optimista művészet” kritériumait fogalmazta meg. Ez az “esztétikai” fordulat tükröződött a Tanácsköztársaság 30. évfordulója alkalmából, 1949-ben rendezett kiállításokon és a szovjet festészetet bemutató tárlaton is. Majd rövidesen megjelent az első művészeti munkaverseny-felhívás is. Megváltozott a művészeti kritika hangvétele. A leggyakrabban megfogalmazott kritikai észrevétel az “üres formalizmus”, a “pesszimizmus”, a “szocialista realizmus nem kellő mértékű érvényesítése” volt. A művészeti kérdések igazgatási szempontból a Népművelési Minisztérium illetékességi körébe kerültek. A magán mecenatúra gyakorlatilag megszűnt. A létrehozott egységes művészeti szövetség alapszabályában vállalta a kommunista párt politikájának megvalósítását és a szocialista realizmus képviseletét.

1949-ben már a nagyobb tárlatok annak az új “értékrendnek” a jegyében szerveződtek, amely szerint “megvalósul hazánk művészetében is a szocialista realizmus (...) a marxizmus–leninizmus eszméi által vezérelt magas színvonalú szobrok és képek irányzata. Termékeny példa áll az ifjúság előtt, a világ legfejlettebb képzőművészete: a szovjet képzőművészet...” A fordulat évei után az avantgarde irányzathoz kötődők többsége teljesen visszahúzódott, a progresszívnek tekintett művészek másik – szocreál – csoportja, kifejezésmódját átalakítva alkalmazkodott az elvárásokhoz, a harmadik csoport tagjai – a plebejus realisták – pedig megpróbáltak kompromisszumot találni az új elvárások és művészi alapállásuk között.

A negyvenes évek végének magyar szobrászatában többnyire azok voltak a meghatározó művészek, akik már az évtized elején, illetve korábban is jelen voltak alkotásaikkal a magyar képzőművészetben (Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Vilt Tibor). Az 1948-ban, a szabadságharc centenáriumára Ferenczy Bénitől rendelt Petőfi szobor már nem kerülhetett felállításra, mert nem felelt meg az új követelményeknek. Az ötvenes évek elejétől a magyar szobrászatban is a sematikus naturalizmust és az optimizmust sugárzó művészi megoldások váltak egyeduralkodóvá. A baloldali művészek többségétől nem volt teljesen idegen az, hogy művészetüket a politika szolgálatába állítsák, de arra csak kevesen gondoltak, hogy ez a személyiség teljes önfeladásával, az egyéni kezdeményező készség és ízlés megszünésével jár együtt. A hivatás- vagy pályaváltásra képtelen művészek közül sokan kompromisszumokat kötöttek, többek között Pátzay Pál és tanítványai. Mások pedig a nyilvános pályázatok elvárásai és a saját művészi igény megvalósítása közötti keskeny ösvényen próbáltak egyensúlyozni (Somogyi József, Vilt Tibor, Borsos Miklós). Művészeti értelemben a szigorúan vett ötvenes évek vége 1956–1957-re esik. 1956 szeptemberében került sor hét avantgarde művész – Anna Margit, Bálint Endre, Barta Lajos, Gadányi Jenő, Jakovits József, Korniss Dezső és Rozsda Endre – tárlatára, majd az absztrakt és szürrealista munkákat is bemutató, 1957-es Tavaszi Tárlat jelezte a lassú nyitás, ahol immár olyan alkotók és alkotások is szerepelhettek, akik és amik az előző évek során a háttérbe kényszerülve, jószerével ismeretlenek maradtak.

 

4. Oktatás és tudomány

1947–1948-tól egyre erőteljesebbé vált az oktatási rendszer többszektorúságát felszámoló és az új közoktatási rendszert bevezető politika. Az oktatási rendszer gyökeres átalakításának kezdőpontját, az 1948. június 16-án elfogadott, 1948. évi XXXIII. számú – az iskolák államosítását elrendelő – törvény jelentette. Az egyházi iskolák néhány kivétellel, a magániskolák pedig teljes egészében megszűntek. Így 1948 őszére hat és félezer oktatási intézmény került állami kezelésbe, ennek mintegy 85 százaléka elemi iskola, 15 százaléka pedig középiskola és tanítóképző intézet volt. Folyamatosan megszűntek a gyermek és ifjúsági szövetségek, helyüket az úttörőszövetség és az ötvenes évek elején megalakított Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) vette át. A törvény előírásainak megfelelően az óvodákat is állami felügyelet alá vonták. A négyosztályos elemi iskolát a nyolcosztályos alapfokú képzés, a korábban többnyire nyolcosztályos középfokú oktatást pedig a négyosztályos középiskola váltotta fel. A középiskolák típusai 1950-től az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumokkal bővültek.

Az oktatási rendszer alapfeladata lett, hogy az új politikai rendszer igényeinek megfelelően kizárólag materialista-ateista szellemben neveljék a fiatal generációkat. 1949 őszétől kötelező lett az orosz nyelv oktatása, más idegen nyelvek oktatását jelentősen korlátozták. Ugyanekkor formálisan fakultatívvá, valójában pedig szinte lehetetlenné tették a vallásoktatást. A gyakorlati pedagógiában csak a marxista neveléstudomány elvei érvényesülhettek. A tanügyi igazgatás korábban létező tagoltsága, helyi autonómiája teljesen megszűnt. 1950-ben felszámolták a tankerületeket, az oktatás helyi irányítása és felügyelete a tanácsok művelődési osztályához került. Az egységesítés szellemében felszámolták a tankönyvkiadás korábbi rendszerét és 1949-ben létrehozták a Tankönyvkiadó Vállalatot. 1950-től ötfokozatú értékelési rendszert vezettek be az iskolákban az 1948-tól alkalmazott hétjegyű helyett.

Ugyancsak 1950-ben felül kellett vizsgálni a könyvkereskedések, valamint a köz- és az iskolai könytárak állományát. Bezúzásra ítélték, illetve kivonták a forgalomból többek között Benedek Elek összes műveit, Grimm meséit, Sienkiewicz, May Károly, Dante, Dickens, Dumas, Kipling, Stefan Zweig, Cervantes, Ady Endre, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Márai Sándor, Tamási Áron, Gárdonyi Géza, egyes műveit, azért, hogy ezek a “nacionalista”, “érzelgős”, ”vallásos” és “kispolgári” szemléletet árasztó munkák ne “fertőzzék” az olvasókat és a tanuló ifjúságot. Ezzel egyidejűleg a pedagógusok számára kötelezővé tették az ideológiai továbbképzésen való részvételt. A katolikus püspöki karral történt megegyezést követően a bencés, a ferences, a piarista és a szegény iskolanővérek rendjének kezelésében 2-2 gimnázium maradhatott meg. Az ötvenes évek elejétől a református egyház 4, az evangélikus egyház és a zsidó hitközség pedig egy-egy gimnáziumot működtethetett. 1952-től bezárták az evangélikus gimnáziumot, a reformátusok kezelésében pedig egy középiskolát hagytak meg.

Az új politikai berendezkedés igényeinek megfelelő felsőoktatási rendszer kialakítására az 1948–1949. évi egyetemi reform keretében került sor. “A reform célja a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel.” A változások másik fő célkitűzése volt a munkás és paraszt származású fiatalok egyetemi tanulmányainak elősegítése. Folyamatosan felülvizsgálták az oktatói kart, ennek során igen sok Európa-szerte ismert, neves professzort – Bibó Istvánt, Hajnal Istvánt, Domanovszky Sándort, Heller Farkast, Papp Simont Mályusz Elemért, Navratil Ákost, Prinz Gyulát – fosztottak meg egyetemi katedrájától, állásától, tudományos címétől, akadémiai tagságától. Az átalakulás 1949-ben szélesedett ki, az egyetemi karok átszervezésével és új intézetek alapításával. 1947-ben, a budapesti tudományegyetemen Orosz Intézetet létesítettek. A hat tanszékből álló, 1952-ben Lenin-Intézetté alakított intézményben orosz- és magyar nyelven folyt az oktatás, orosztanárokat, fordítókat és tolmácsokat képeztek. A Műszaki Egyetem közgazdasági karának bázisán önálló Közgazdaság-tudományi Egyetemet hoztak létre, ami 1953-ban vette fel Marx Károly nevét. 1950–1951-ben a budapesti mellett, szakosított – kohó- és gépipari, valamint vegyipari profilú – műegyetemi intézmények létesültek Miskolcon és Veszprémben. A bölcsészet- és természettudományi karok elváltak egymástól, a budapesti, a pécsi és a debreceni tudományegyetemekről leválasztották, és önálló intézményekké alakították a római katolikus, az evangélikus és a református hittudományi karokat, a felekezeti jogakadémiákat pedig bezárták. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Eötvös Loránd nevét vette fel, s még 1950 őszén létrejött az egyetemen belül az ország első önálló marxista–leninista tanszéke. 1951 elején a tudományegyetemek orvosi karai önállósodtak és Orvostudományi Egyetemeként folytatták tovább működésüket. A felsőoktatás szervezeti átalakulása a hagyományos értelemben vett egyetemek megszünését jelentette.

Az egyetemeket megfosztották a tudományos címek adományozásának jogától. A tudományos minősítés és a tudományos fokozatok rendszerét átszervezve, szovjet mintára bevezették a kandidátusi és a tudományok doktora fokozatot, a minősítés ügyeinek intézésére pedig az MTA keretén belül felállították az Országos Tudományos Képesítő Tanácsot. 1952-ben Rákosi hatvanadik születésnapja tiszteletére az Elnöki Tanács Rákosi Mátyás Tanulmányi Érdemérmet és Tanulmányi ösztöndíjat alapított a kiemelkedő teljesítményt nyújtó főiskolai és egyetemi hallgatók számára. Az oktatás szovjet típusú átalakítását mutatja az is, hogy 1950 és 1952 között 175 új egyetemi tankönyv jelent meg, ebből 86 szovjet tankönyv magyar fordítása volt.

Az ötvenes években az oktatás szervezeti átalakulását a mennyiségi mutatók gyors emelkedése kísérte. Az 1953-54-es tanévben a háború előttinek több mint kétszeresére, 121.000 főre emelkedett a középiskolai tanulók létszáma. A felsőfokú tanulmányaikat megkezdők száma, 1949 és 1951 között több mint kétszeresére nőtt, majd 1955-re lényegében az 1949. évi szintre csökkent. A felsőoktatási intézmények nappali tagozatos hallgatóinak létszáma 1950–1951-es tanévben 31 852 fő volt, 1954–1955-ben 33 617 fő volt.

Az 1947–1949-es politikai rendszerváltással egyidejűleg a tudományos intézetek is elveszítették autonómiájukat, a Magyar Tudományos Akadémia független köztestületből, költségvetési intézménnyé vált. Vezető testületeit, intézményeit átszervezték, egyes kutatási ágazatokat, intézeteket megszüntettek (pl. a Teleki Intézetet, vagy az agrárkutató intézeteket). A változások lényeges vonása volt, hogy az egyetemek jelentős mértékben elveszítették a tudományos kutatásban korábban betöltött szerep- és feladatkörüket, amit az ötvenes évek első felében folyamatosan megszerveződő akadémiai kutatóintézeti hálózat vett át. A Tudományos Akadémia szovjet típusú átszervezése a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején fokozatosan ment végbe. Az előkészítő lépések közé tartozott többek között a testület kiegészítése marxista tudósokkal (Lukács György, Molnár Erik, Fogarasi Béla), a külkapcsolatok leszűkítése és a szovjet orientáció erősítése. Ebben a korszakban és az 1956-ot követő kivándorlási hullám következtében felbecsülhetetlen szellemipotenciál-veszteséget szenvedett el az ország. 1948-ban – akadémiai másodelnöki tisztéről lemondva – hagyta el az országot Szent-Györgyi Albert, majd rövidesen követte őt az utódjául megválasztott Bay Zoltán.

Az MDP I. kongresszusán elfogadott programnyilatkozat szerint “a tudományos kutatást és a művészi alkotást fel kell szabadítani a tőkétől való függés alól és a nép szolgálatába kell állítani.” A Magyar Tudományos Tanács 1948-as létrehozása már előrevetítette a szerkezeti és szervezeti változások elkerülhetetlenségét. Az Akadémia ezzel a lépéssel gyakorlatilag már elveszítette önállóságát, hiszen a “tudományos élet tervszerű irányítása” céljából létrehozott Tudományos Tanács valamennyi, korábban az Akadémia által gyakorolt tudományszervezési és irányítási jogot megkapta. A tudományos intézményrendszert átszervezték, tudományáganként szigorúan elválasztott kutatóintézeti hálózat jött létre. Ekkor alapították többek között a Központi Fizikai Kutatóintézetet, az Agrobiológiai Intézetet, az Állam- és Jogtudományi Intézetet, a Történettudományi Intézetet, a Mezőgazdasági Kutatóintézetet, a Földrajztudományi Kutatóintézetet. 1950-ben öt, 1957-ben már 33 önálló kutatóintézmény tartozott az Akadémia fennhatósága alá. Az Akadémia Atommagkutató Intézetét 1954-ben alapították meg debreceni székhellyel. Az ötvenes évek közepétől a társadalomtudományi kutatóintézményi hálózat is fokozatosan bővült a közgazdaság-tudományi, az irodalomtudományi és a filozófiai intézetek létrehozásával.

1949 őszén az Akadémia elfogadta a szovjet mintára módosított alapszabályát, ami egészen az 1990-es évek elejéig érvényben volt. A megváltozott alapszabály értelmében jelentősen csökkentették az akadémiai tagjainak létszámát, 257 főről 128 főre. Lényegében mindenkit kizártak, aki nem felelt meg az ideológiai elvárásoknak. A kizártak között volt többek között Moór Gyula, Szent-Györgyi Albert, Bay Zoltán, Thinemann Tivadar, Papp Simon, Márai Sándor, Laky Dezső, Alföldi András. Az Akadémia új elnöke Rusznyák István orvosprofesszor lett. Az ötvenes évek első felére az Akadémia tudós testületből centralizált, bürokratikus intézményrendszerre épülő, országos tudományos főhatósággá vált, amely a kutatómunkát a “tervszerűség” jegyében irányította. A tudományos kutatás ideológikus megközelítését pedig jól jelezték az Akadémia 125 éves fennállása alkalmából rendezett ülésszak előadásainak címei. Az 1950-ben megrendezett előadások többek között a dialektikus materializmus tudományban betöltött szerepét, Sztálin nyelvtudományi cikkeit és a micsurini biológia kérdéseit taglalták.

A tudományos minősítés rendszerében is jelentős változások következtek be. Az egyetemek nemcsak a tudományos – egyetemi doktor, egyetemi magántanár, egyetemi címzetes nyilvános rendkívüli tanár, egyetemi címzetes nyilvános rendes tanár – címek adományozásának jogát veszítették el, hanem a tudományos utánpótlás irányítása is kikerült az ellenőrzésük alól. A hároméves aspiránsképzéssel együtt került bevezetésre a kandidátusi és a tudományok doktora cím. Ez ismét alkalmat teremtett a hazai tudományos élet képviselőinek felülvizsgálatára, hiszen a korábban tudományos minősítéssel rendelkezőknek csak töredéke kapta meg az új rendszerű fokozatokat, az átminősítést kérő 2447 fő közül 148-an kaptak tudományok doktora és 757-en kandidátusi fokozatot. A politikai és személyi változások következtében a magyar tudomány az ötvenes évek elején gyakorlatilag kizáródott a nemzetközi tudományos élet vérkeringéséből. Formális értelemben is megszűntek Magyarországon a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a szociológiai és a pszichológiai kutatások és e tárgyak oktatása.

forrás: tételbázis.hu