Ugrás a Főoldalra!

Nemzeti Hadsereg


Az önálló magyar haderő megszervezése 1919 - 1921


A Magyar Tanácsköztársaság leverése után a Vörös Hadsereg felbomlásával a szegedi ellenforradalmi kormány 1919. június 6-i rendelete alapján a "vörösterror elleni küzdelemre és a rend helyreállítására" önként jelentkezőkből felállított Nemzeti Hadsereg maradt Magyarország egyetlen szervezett fegyveres ereje.
1919. augusztus 9-én a szegedi kormány addigi hadügyminisztere, Horthy Miklós altengernagy saját vezetése alatt a budapesti Friedrich kormány jóváhagyásával megalakította a Fővezérséget. A Fővezérség a román megszállás miatt nagyon leszűkült hatáskörű Hadügyminisztérium kötelékéből kivált önálló parancsnokságként működött. Feladata a hadsereg szervezésével, alkalmazásával és az esetleges hadműveletekkel kapcsolatos tevékenység irányítása volt.
A Fővezérség, hogy csapatait a románok általi esetleges lefegyverzéstől megmentse, az akkor 2 gyenge zászlóaljból, 1 huszárszázadból, 1 tüzérosztályból, 1 utászzászlóaljból és kb. 1 000 főt kitevő tiszti századokból álló Nemzeti Hadsereget 1919. augusztus 9-én útba indította Szegedről a Dunántúl meg nem szállt részére. Itt csatlakozott hozzájuk Lehár Antal ezredes Ausztria területéről visszatért, mintegy 2 000 főt számláló - 5 zászlóaljból, 5 ütegből és 4 páncélvonatból álló - alakulata.

Fájl:HorthyReceived.jpg Fájl:Horthy Bp népéhez.JPG


A Fővezérség haladéktalanul hozzálátott a Nemzeti Hadsereg megszervezéséhez. A még fennálló régi katonai kerületi parancsnokságokat meghagyva, az általa ellenőrzött területeken 1919. augusztus 19-től katonai körletparancsnokságokat állított fel, amelyek vezetőit teljhatalommal ruházták fel. Az 1919. augusztus 20-án jóvá hagyott kényszersorozások eredményeként szeptember végére a siófoki, a kaposvári és a szombathelyi katonai körlet területén már mintegy 2 hadosztálynyi erő: 30 000 fő állott a Fővezérség rendelkezésére.
A román csapatok kivonulásával 1919 végére a magyar katonai közigazgatás fokozatosan kiterjedt az ország egész megmaradt területére. 1920. január 1-vel megszüntették a régi budapesti, miskolci /kassai/, szegedi és győri katonai kerületi parancsnokságokat, és a katonai közigazgatás alapja a 7 újonnan szervezett katonai körlet lett Budapest, Székesfehérvár, Szombathely, Kaposvár /1921. szeptembertől Pécs/, Szeged, Debrecen és Miskolc székhellyel. A körletek parancsnokai a közigazgatási teendőik ellátásán kívül a helyi, azaz rendvédelmi /karhatalmi, csendőr, rendőr stb./ alakulatok, valamint a katonai körletenként szerveződő 1 - 1 hadosztály elöljárói voltak. A körlet "mozgó alakulásainak" nevezett hadosztályokat, amelyek a katonai körlet nevét viselték /pl. kaposvári hadosztály/, 3 gyalogezredből, 1 lovasosztályból, 1 tüzérosztályból és műszaki csapatokból kívánták felállítani. Egyes hadosztályok állományába az ún. tiszti különítményekből szervezett vadászzászlóaljak, illetve századok, valamint egyéb /gépkocsizó, páncélvonat/ alakulatok tartoztak. A 7 szervezetszerű hadosztályon kívül egy két dandárból, dandáronként 2 – 2 ezredből álló lovashadosztály, valamint 1, budapesti székhelyű ún. területen kívüli hadosztály tartozott a hadrendbe. Ez utóbbit a főváros rendjének fenntartása érdekében szervezett egyetemi, illetve más milíciaszerű karhatalmi zászlóaljak, valamint a vidéki gyalogezredek Budapestre vezényelt egyes zászlóaljai alkották. A Nemzeti Hadsereg alakulatait állomáshelyük alapján nevezték el /pl. soproni gyalogezred, székesfehérvári huszárezred, szombathelyi vadászzászlóalj/.
A Nemzeti Hadsereg szervezése a román megszálló csapatok kivonása után nagy ütemben folytatódott. A Fővezérség megszűnt, a hadsereg kiképzésével, alkalmazásával és működésével kapcsolatos feladatainak irányítását átvette a vezérkar. A honvédség felszerelésének, anyagi és személyi ellátásának, valamint a hadsereggel kapcsolatos ügyeknek a parlament előtti képviselete a Honvédelmi Minisztérium feladata maradt.
Kényszersorozással 1920 őszére a hadsereg létszáma meghaladta a 100 ezer főt /7 541 hivatásos tiszt, 4 702 nem hivatásos tiszt, 6 811 altiszt és 96 393 katona, összesen 115 447 fő/.

Főparancsnokok

1919–20: Horthy Miklós mint fővezér
1919–20: Soós Károly
1920–22: Berzeviczy Béla

Közvetlenül a Tanácsköztársaság bukása utáni időszakban a Nemzeti Hadsereg a fehérterror eszköze volt. Ezt az időszakot többek között Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván neve fémjelezte. A fehérterror kilengéseit az antant képviselői is szóvá tették. A szintén a Nemzeti Hadsereghez kötődő Rongyos Gárda akcióinak is köszönhető, hogy Sopronban és környékén népszavazást lehetett tartani, ezzel a város és a környékén fekvő 8 település Magyarországon maradhatott.

George Russel Clerk brit diplomata megállapodott Horthyval arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki.

Tótprónai és blatniczai Prónay Pál (Romhány, 1874. november 2. – 1946 vagy később) magyar katonatiszt, lajtai bán. Fontos szerepe volt a fehérterrorban és a soproni népszavazás kikényszerítésében.

Pronay.jpg

Budapesten a Ludovika Akadémián végzett, az I. világháborúban a Jászkun Huszárezredben szolgált és mint százados szerelt le. A Tanácsköztársaság kikiáltása után, Szegeden 1919. júniusban leszerelt tisztekből és altisztekből különítményt szervezett, amely együttműködött Horthy Nemzeti Hadseregével. A Tanácsköztársaság bukása után különítményesei – a Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk által elkövetett gyilkosságok „megbosszulásának” ürügyén – számos atrocitást követtek el. Prónay Pál döntő szerepet játszott a nyugat-magyarországi felkelés kirobbantásában. A felkelés során a magyar irreguláris alakulatok megakadályozták az osztrák rendőr és csendőralakulatok bevonulását a Magyarország által a trianoni döntés által kiürített Sopronba és az elcsatoltnak ítélt határterületre, majd az 1921. október 4-ére összehívott nemzetgyűlésen kikiáltották a független Lajtabánságot, melynek vezetőjévé megválasztották Prónayt „lajtai bán” címmel. A felkelést nagymértékben segítette a soproni csendőrparancsnok Ostenburg-Moravek Gyula és az általa irányított három század csendőr csatlakozása. A fegyveres ellenállás kényszerítette az antant hatalmakat a soproni népszavazás (1921. december 14.) kiírására. A második királypuccs idején Prónay megtagadta a legitimista (királypárti) katonai egységek elleni fellépést. Ezért Bethlen István és Gömbös Gyula kizáratta az Etelközi Szövetségből. Prónayt nyugdíjazták és félreállították, azonban a továbbiakban is részt vett a szélsőjobboldali megmozdulásokban, valamint a Rongyos Gárda 1938-as újjászervezésében is. Ostenburg-Moravek Gyulával közösen létrehozta a Magyar Fasiszta Pártot.

Budapest ostroma idején újabb különítmény szervezésébe fogott, amely azonban nem játszott különösebb szerepet a háborúban. A szovjet csapatok 1945. március 20-án elfogták és elhurcolták, majd a Szovjetunió Állambiztonsági Szerveinek Különleges Tanácsa 1946. június 10-én 20 év kényszermunkára ítélte. Az Orosz Föderáció 1991. október 18-ai „A politikai üldözések áldozatainak rehabilitálásáról” szóló törvényének 3.§ b. pontja értelmében 2001. június 27-én rehabilitálták.

 

OstenburgM.jpg

Ostenburg-Morawek Gyula,
gratteni lovag (Marosvásárhely, 1884. december 2. – Budapest, 1944. január 13.) katonatiszt, politikus, csendőrparancsnok.

Életpályája

A Tanácsköztársaság bukása után Sopron csendőrparancsnoka. Őrnagyi rendfokozatot ért el. Tiszti különítményének tagjai (Kovarcz Emil, Lehrer Árpád, Megay László, Soltész István, Szakács Árpád és talán Baghy László) 1920. február 17-én meggyilkolták Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava munkatársait, mintegy figyelmeztetve ezzel a Horthyval szembenálló politikai erőket. 1920. március 1-jén a kormányzó választáskor a csapatai biztosították a „rendet” a Nemzetgyűlésben. 1921. augusztus 28-án ő tagadta meg Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült. Végül nyugdíjazták, különítményét a gárda vadászezredet feloszlatták. 1932-ben Prónay Pállal közös vezetés alatt létrehozta a Magyar Országos Fasiszta Pártot. Ez a párt az akkori kormánypárt jobboldali ellenzékeként működött, majd beleolvadt egyéb párt-kezdeményekbe.

 

Héjjas Iván
(Kecskemét, 1890. január 19. – Vigo, Spanyolország, 1950. decembere) katona.

Életrajza

A középiskola elvégzése után apja birtokán gazdálkodott. Az I. világháborúban katona volt, mint tartalékos főhadnagy szerelt le. A Kecskemét környéki ellenforradalmi mozgalmak egyik szervezője és vezetője (1919). 1919-ben õ szervezte ellenforradalmárokká a kecskeméti tanyák népét. Szegeden belépett a nemzeti hadseregbe, melynek karhatalmi osztagparancsnoka lett a Duna–Tisza közén. Irányítója és végrehajtója az ottani vérengzéseknek (1919. nov.) 1921-ben Prónay Pállal együtt õ volt a nyugat-magyarországi felkelés egyik megszervezõje és csapatvezére, a Bruck-Királyhida környékén működő ún. 1. hadsereg parancsnoka (1921. augusztus–november) 1926-ban a kunszentmiklósi választókerület országgyûlési képviselõje lett, majd a kereskedelmi minisztérium közlekedéspolitikai ügyosztályában nyert beosztást, mint miniszteri osztálytanácsos.

Rongyos Gárda és a Lajta Bánság

Vezetője az Ébredő Magyarok Egyesülete (1919–44), szervezője s végrehajtója a fürstenfeldi fegyverrablásnak (1920. július). 1927–1931 között a fajvédő Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt programjával a kunszentmiklósi kerület országgyűlési képviselője. A Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium közlekedéspolitikai szakosztályának munkatársa, 1940-től a közforgalmi repülési ügyek szakosztályvezetője, a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének társelnöke (1941–44) volt. 1938–1939-ben a kárpátaljai gerillaakciókat végrehajtó Rongyos Gárda egyik vezetője és osztagparancsnoka. 1944 végén a szovjetek elől Németországba ment, majd Spanyolországban telepedett le. Magyarországon távollétében kötél általi halálra ítélték, de mivel nem tért haza, az itéletet nem tudták végrehajtani.

Fehérterror

A fehérterror fogalmát több korszakban, több államföldrajzi térre értelmezve is használhatjuk.

Fájl:WhiteTerror.gif

A fehérterror egyik áldozata Magyarországon

Néhány történeti előfordulása

1. Ellenforradalmi terror általában. A fehér szín ellenforradalmi jelentése a nagy francia forradalom idejére nyúlik vissza, akkor alakult ki a fehér-vörös ellentétpár. A Bourbon-ház liliomos fehér zászlaja jelképezte az ellenforradalmat, a jakobinusok radikális szárnyának vörös zászlaja pedig a forradalom továbbvitelének szándékát jelezte. Franciaországban 1815-ben tombolt fehérterror.

2. Magyarországon kb. az 1919 augusztusa és 1921 decembere közötti időszakra használt elnevezés. A kegyetlenkedéseket, gyilkosságokat különítményesek követték el az 1919 március-július közötti kommunista tanácsköztársaság vezetői és szimpatizánsai, illetve a berendezkedő új rendszerrel szemben állók ellen. Hírhedtek voltak a Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula által vezetett különítmények. A tanácsköztársaság bukása után megindult a nemkívánatos személyek internálása, amelyről egy belügyminiszter által kibocsátott bizalmas utasítás rendelkezett. Internálhatóvá váltak azok a kommunisták is, akik konkrét politikai bűncselekmény elkövetésével nem voltak gyanúsíthatóak. Ugyanezen nap egy belügyminiszteri rendelet a letartóztatásokról is született, ami szerint bizonyítékok hiányában is letartóztatható az, akiről feltételezhető, hogy kommunista érzelmű.

A „fehérterror” a kommunista bűntettek (vörösterror) helyszíneit járta végig, és azok valódi vagy vélt elkövetőit, felelőseit vonta felelősségre, sokszor igen erőszakos, kegyetlen módszerekkel. A mozgalomnak a higgadtabb történészi értékelések szerint nagyságrendileg ugyanannyi áldozata volt mint a megelőző vörösterrornak (500-600 között, esetleg több, de jóval 1000 alatt), bár a Horthy- és a Kádár-rendszerre, valamint a baloldali emigrációra is jellemző volt, hogy az ellenpólus által elkövetett gyilkosságok számát igyekeztek eltúlozni (Böhm Vilmos hadügyi népbiztos, ill. a szintén emigráns Jászi Oszkár pl. teljesen irreálisan 5000 körülire tette az áldozatok számát); ezeknek a túlzásoknak időnként a külföldi történelemtudomány is hitelt adott). Létezik 300-as becslés is . Teljes körű és megbízható lista az áldozatokról természetesen egyik esetben sem maradt fenn, így minden ilyesfajta adat becslésnek tekintendő. . A két „terrorhullám” értékelése mindmáig - erős ideológiai (időnként aktuálpolitikaivá váló) töltetű - történészi viták tárgya.

3. Az USA-ban működő feketeellenes társaság, a Ku Klux Klan jellemzésére is használják.