Ugrás a Főoldalra!

Partizánok

A francia eredetű szó azokat a népi felkelőket jelöli, akik a hazájukba benyomult ellenség által megszállt területen ragadtak fegyvert. A partizánok jól ismerik lakóhelyük környékét, s ez előnyt jelent számukra az általában túlerőben levő ellenséggel szemben. A partizán háborúk általában a függetlenségért, a nemzeti felszabadulásért, az idegen hódítók kiűzéséért indulnak. Mivel a partizánhadseregre jellemző a katonai szervezettség (egységek és alegységek, alá- és fölérendeltség, rendfokozatok, katonai fegyelem stb.), ezért a nemzetközi jog szerint reguláris hadseregnek, az elfogott partizánok pedig hadifoglyoknak tekintendők.

Fájl:Soviet guerilla.jpg

A második világháború folyamán a tengelyhatalmak megszállása alatt álló területeken jelentek meg a mai értelemben vett partizánok. Jelentős partizántevékenység volt Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, a Baltikum országaiban, Ukrajnában, Jugoszláviában, Görögországban és Albániában. A második világháborút követően Észtországban, Lettországban, Litvániában és Kelet-Lengyelországban folyt a megszálló szovjetek ellen partizán-hadviselés.

Fájl:Bundesarchiv Bild 101I-212-0221-06, Russland-Nord, Erschießung von Partisanen.jpg

Tito partizánjai

Josip Broz Tito (szerbül Јосип Броз Тито, születési neve Josip Broz; Kumrovec, 1892. május 7. (hivatalosan május 25.) – Ljubljana 1980. május 4.) jugoszláv forradalmár és államfő. Horvát-szlovén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Josip Broz néven, a Tito nevet csak később vette fel. A második világháborúban a jugoszláv partizánok egyik vezetője, majd a „második” Jugoszlávia (1943–1991) első számú vezetője volt 1980-ig. Jugoszláviában a tisztelet jeléül, egyben a második világháborúra utalva Tito marsallként is emlegették. Nem sokkal a háború vége után kiállt a szovjet befolyás ellen, egyik atyja volt az el nem kötelezett országok mozgalmának. 1980. május 4-én Ljubljanában, műtét utáni szövődményekben halt meg.

Josip Broz Tito

1941. április 6-án a német bombázók támadták a nyílt várossá nyilvánított Belgrádot. Lerombolták a királyi palotát, egyetemet, kórházakat, templomokat, és a lakóházak többségét. A négynapos Büntetés hadművelet után a romok alól huszonnégyezer ember holttestét ásták ki, és óriási volt az eltűntek száma. Az olasz és a bolgár haderők is megtámadták Jugoszláviát (Magyarország április 11-én csatlakozott). (A német hadüzenetet április 7-én adták át.) A jugoszláv csapatokat körbezárták, míg a németek azt jelentették, hogy jugoszláv hadsereg letette a fegyvert. Április 17-én Belgrádban aláírták a tizenegy napos ellenállásnak véget vető fegyverszünetet a megszálló Wehrmachttal. Az usztasák vezette Független Horvát Állam náci bábállamként működött, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia és Szerbia egyes részeivel német, az ország többi része olasz és bolgár megszállás alá került, a Délvidék egy része pedig visszakerült Magyarországhoz.
A németek számára váratlan jugoszláviai ellenállás náci erőket kötött le, és lelassította a görögországi offenzíva előkészítését. A Barbarossa hadműveletet pedig Wilhelm Keitel szerint négy-, a valóságban hat héttel kellett elhalasztani, és Hitlert négy évi háborúra kényszerítette a partizánok ellen, ami a későbbiekben végzetesnek bizonyult.
Tito az okkupáció kezdetekor Zágrábban volt. 1941. április 15-én megalapította a Katonai Bizottságot, és közzétette, hogy elérkezett az idő a kapitalizmus felszámolására. Május 1-jén kiadták a Májusi nyilatkozatot, amely nyílt ellenszegülésre szólította fel az embereket. Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Tito összehívta a Központi Bizottságot, és megalapították a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító és Partizánosztagot (Narodnooslobodilačkih i partizanskih odreda Jugoslavije - NOPOJ). Elrendelte a mozgósítást és meghirdette a fegyveres harcot.
1941. július 1-én a Komintern pontos utasításokat adott az azonnali cselekvéshez. Ezért Július 7-én a jugoszláv partizánok Fehértemplomban megkezdték harcukat. Tevékenységük német megtorlásokat (tömeggyilkosságokat) provokált: a nácik minden megölt németért 100, minden sebesültért 50 délszláv civilt végeztek ki. Tito fejére Adolf Hitler százezer német márka vérdíjat tűzött ki – aranyban. Tito később ezt írta: „Hitler parancsnokai kénytelenek voltak harmincnyolc nappal elhalasztani az Oroszország elleni támadást. Ennek következtében minden kilencedik jugoszláv életét vesztette az ellenség elleni harcban.”

Fájl:Tito and Ivan Ribar in 1943.jpg
A sebesült Tito 1943-ban Ivan Ribarral

Tito szerint a háborúban akkor fognak győzni, ha összefognak a különböző katonai szervezetek, ezért 1941. szeptember 19-én találkozott a csetnik-vezér Draža Mihajlovićtyal, de a találkozó eredménytelenül zárult. Október 27-én ismét találkoztak és ekkor már megállapodtak arról, hogy közösen lépnek fel a megszállók ellen. Egyes források szerint Tito elrendelte, hogy a csapatok segítsék a zsidók menekülését, sőt 2000 zsidó be is állt a kommunista seregbe.
1941. december 21-én létrehozták Koca Popović vezetésével az Első Proletár Brigádot, majd 1942. március 1-jén Tito vezetésével a Második Proletár Brigádot is.
A felszabadított területeken a partizánok a polgári kormányzat feladatainak ellátására népbizottságokat hoztak létre. Tito volt a legfőbb vezetője az ANVOJ-nak (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács), amely 1942. november 26-án Bihácson, 1943. november 29-én pedig Jajcában ülésezett. Ezeken a tanácskozásokon született meg az ország háború utáni berendezkedésének terve. Jajcában döntöttek arról, hogy 67 elnökségi tag lesz, kormányként pedig a 9 tagú (ebből 5 kommunista párttag) Nemzeti Felszabadító Bizottság fog működni. 1942. december 4-én Tito kinevezte az ideiglenes jugoszláv kormányt, miközben az ország nagyobbik része még mindig a tengelyhatalmak megszállása alatt állt.
A délvidéki partizánok között jelentős számban voltak magyarok is. A leghíresebb magyar partizán alakulat a Petőfi Sándor-zászlóalj volt, amely később a Petőfi-brigád nevet vette fel. Ennek ellenére, Délvidék visszafoglalásakor Tito partizánjai, megtorlásként az 1941-es magyar bevonulást követő partizánellenes harcok keretében 1942-ben megölt kb. 3 000 szerb áldozatért (lásd: Újvidéki vérengzés (1942)), mintegy 40 ezer magyar civilt mészároltak le (lásd: Délvidéki vérengzések).
Tito partizánjainak legfőbb riválisai a túlnyomórészt szerbekből álló csetnikek voltak, akik hosszú időn át angol támogatást élveztek. A németek háromszor is majdnem meggyilkolták Titót: az 1943-ban lezajlott Fall Weiss-offenzíva során, majd az azt követő Schwarz-hadműveletben – ahol június 9-én meg is sebesült, és életét csak kutyája önfeláldozása mentette meg; végül 1944. május 25-én, amikor éppen csak sikerült megúsznia a drvari főhadiszállásuk ellen vezetett német Rösselsprung-hadműveletet.
Az 1943-as év volt a háború fordulópontja. Ekkor a partizánok két jelentős ütközetet is megnyertek. Januárban a Neretva völgyében zajlott le a Neretvai, majd május 15-én az Sutjeska-völgyi csata. Ez a két csata megnövelte a partizánok önbizalmát és számát. 1941-ben 60-70 ezren voltak, míg 1943-ban már 300 ezren.
A partizánokat a szövetségesek légi úton támogatták, csomagokat juttatva a főhadiszállásukra. A szövetséges oldalon az akciót Fitzroy Maclean dandártábornok vezette. Tito többször keveredett vitába az angol és amerikai tisztekkel Sztálinhoz fűzödő szoros kapcsolata miatt.
1943. november 28-án tartották a teheráni konferenciát. Tito szemszögéből nézve volt egy kedvező eleme. Az angolok eldöntötték, hogy Draža Mihajlović csetnik vezér támogatását megszüntetik, és helyette a partizánokat támogatják. Churchill azonban meg akarta menteni a monarchiát Jugoszláviában, ezért komoly tárgyalások kezdődtek Titóék és a monarchisták között.
Másnap, 1943. november 29-én került sor az AVNOJ második tanácskozására. A konferencián született meg a döntés, amely szerint Jugoszlávia szövetségi állam lett (e dátum később megjelent az ország címerében is). A tanácskozást Tito vezette, akinek a Jugoszlávia marsallja címet adományozták és az ország miniszterelnökévé választották meg. Ezzel elkezdődött a személyi kultusz sajátos délszláv folyamata.
1944. január 7-én a németek fokozódó támadásai miatt elhagyta Jajcét és Drvarba költözött. Innen május 25-én szovjet repülővel Bariba repült, ugyanis a németeket légideszant akció keretében támadást indítottak a város ellen. Bariból angol hajóval Visre utazott. Június 14-16-án találkozott Ivan Šubašićtyel, és 17-én megszületett a Tito-Šubašić megállapodás. A Balkán légierőt az év júniusában azért hozták létre, hogy segítség a szárazföldi csapatokat.
Tito 1944. augusztus 12-én az olasz fronton találkozott először Winston Churchill-lel. Ezen a megbeszélésen a háború utáni Jugoszlávia volt a legfontosabb téma, de egyezség nem született. Churchill visszaállította volna a monarchiát, Tito pedig egy szövetségi államot képzelt el. Pontosan egy hónappal a megbeszélés után II. Péter jugoszláv király felszólította népét, hogy támogassák Titót. Szeptember 21-én Románián keresztül Moszkvába utazott. Útközben egy román városban találkozott Bulgária képviselőivel, Blagojevvel, Todorovval és Terpesevvel. A megbeszélés elsősorban a háborúra terjedt ki, de megemlítették Macedónia háború utáni helyzetét is. Még ezen a napon megérkezett Moszkvába, ahol másnap Sztálinnal találkozott. A szovjet vezetővel folytatott megbeszélésen kitértek a JKP és az SZKP kapcsolatára, majd megállapodást írtak alá szeptember 28-án, amely tartalmazta a segítségnyújtást és szovjet katonák Jugoszláviában történő állomásoztatását.
1944. november 2-án Tito megegyezett Šubašićtyel az új, közös, koalíciós kormány felállításáról. 1945. március 7-én Belgrádban megalakították a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia kormányát, amelynek élére Tito került. Április 5-én megállapodást írt alá a Szovjetunió hadvezetésével „szovjet csapatok jugoszláv területeken történő ideiglenes állomásoztatásáról”. A Vörös Hadsereg segítségével a partizánok 1945-ben győztesen kerültek ki a felszabadító háborúból.
A felszabadulás pillanatában a partizánok óriási erőfölényben voltak, amit bosszúállásra is kihasználtak. Leszámoltak a megmaradt ellenfeleikkel (usztasák), rojalisták (csetnikek, polgári elemek, nemzetiségek). Több tömeges kivégzésre, vérengzésre is sor került (Bleinburg, Foibe). Ellenfeleiket lejáratandó a kommunisták több pert is "megrendeztek". A perek sok esetben nem voltak alkalmasak a vádak kétségtelen bizonyítására.

Forrás: Wiki, 2vilaghaboru.hu, topnews.in