Ugrás a Főoldalra!

Klasszicizmus kronológia

frissítve: 2014-03-14 22:32

1635

Franciaország belép a harmincéves háborúba

A háború utolsó szakasza a franciák hadüzenetével kezdődött. Richelieu bíboros országa egyedül maradt és kénytelen volt maga cselekedni. Hadüzenete a Habsburgok egyik országának, Spanyolországnak volt címezve, ezáltal az addig a svédeket pénzügyileg támogató franciák nyíltan beléptek a háborúba. Egyes francia csapatok már 1633-ban birtokukba vették Lotaiát és több elzászi várat. 1635-ben a francia csapatok lerohanták Itália északi részét, Dél-Németalföldet és a Rajna vidékét. 1637-ben II. Ferdinánd Bécsben meghalt, ezáltal komoly remény ébredt a végleges békére. Ennek ellenére a harcok tovább folytatódtak. Az időközben egymásra talált svéd és francia diplomácia szövetséget kötött, és még ugyanebben az évben Szászországban megjelentek a svéd csapatok. A Lennart Torstenson vezette svéd hadsereg 1642-ben betört Sziléziába, majd 1642. november 2-án Breitenfeldnél a Piccolomini és Lipót főherceg által vezetett császári hadsereget legyőzte, megszilárdítva szászországi pozícióit.

1642-től Mazarin bíboros lépett Richelieu örökébe, aki folytatta elődje külpolitikáját. Az ifjú Condé, Enghien hercege által vezetett francia csapatok 1643. május 19-én az Ardennekben, Rocroi-nál megsemmisítő vereséget mértek a spanyol csapatokra, akiknek a hátában szeparatista felkelés tört ki Portugáliában és Katalóniában. E vereséggel megtört a spanyolok katonai fölénye a szárazföldön, a portugál rendek utóbb angol segítséggel önállósodtak (azonban a spanyol-francia háború az osztrák Habsburgokkal való 1648-as békekötés után is folytatódott, egészen 1659-ig). 1643. november 16-án megszületett a gyulafehérvári egyezmény, amelynek értelmében Franciaország, Svédország és Erdély együttesen lépnek fel a császár ellen. 1644-ben a Turenne és Condé hercegek vezette francia seregek feldúlták Dél-Németországot, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem pedig hadjáratot vezetett Észak-Magyarországra.

A Csehországot fenyegető svéd előretörés miatt a Habsburgok a dánokkal léptek szövetségre. A francia-Habsburg és a svéd-dán ellentétek ekkor már egyértelműen mutatták, hogy nem vallásháború zajlott, hanem politikai és hatalmi konfliktus. A svédek azonban vereséget mértek a dán flottára, egyúttal bevonultak a Jütland-félszigetre és a dánok által ellenőrzött német területre, Holsteinbe. 1645-ben a franciák megverték a bajor haderőt, míg a dán határról visszatérő Torstenson benyomult Morvaországba és Alsó-Ausztriába. Ezzel párhuzamosan Nápoly fellázadt a spanyol uralom ellen, a francia csapatok Condé hercegének a vezetésével újra legyőzték a spanyolokat Lens-nál.

Ezután Franciaországban a parlament, a nemesség és az egész francia polgárság a háború befejezését követelte, ráadásul megkezdődött a Fronde ellenállási mozgalom, amely sok belpolitikai bonyodalmat okozott. Mindkét tábor békét akart. A Habsburgok osztrák ágának kimerültsége és diplomáciai elszigeteltsége nyilvánvalóvá vált. A háború utolsó hadműveletére ugyanott került sor, ahol kezdetét vette: 1648-ban egy svéd sereg ostrom alá vette Prágát, azonban a védősereg és a helybéli lakosság meghiúsította az ostromot.

1640 tavasz

I. Károly összehívja az angol parlamentet (rövid parlament)

I. Károly (1625–1649) meg akarta szüntetni a skót egyház önállóságát. Ez lázadáshoz vezetett, a skótok kihasználták a király ellen mutatkozó angliai elégedetlenséget. Ez volt az első püspökháború, melynek során a skótok megszállták Anglia északi részeit. Károly ahelyett, hogy összehívta volna a parlamentet a háború miatt, egyszerűen keresztes hadjáratot hirdetett a skótok ellen. Erre viszont csak Írország katolikusai reagáltak, akik megtámadták az írországi protestánsokat és anglikánokat. Ettől kezdve Károly három országából kettőben anarchia tombolt.

A lázadás leveréséhez hadseregre volt szüksége, amihez pénz kellett. Az új adók kivetéséhez azonban a parlament beleegyezése kellett. Így annak összehívását már nem halogathatta, de kijelentette: „A királlyal szembehelyezkedő politikusokat addig kell korbácsolni, amíg meg nem jön az eszük.” Az 1640. április 13-án az ebből a célból összehívott úgynevezett rövid parlament ezt nemcsak nem szavazta meg, hanem petíciók sokaságát nyújtotta át a királynak. Károly ezzel már nemcsak Írországban és Skóciában, de Angliában is elvesztette az irányítást, tárgyalni azonban nem volt hajlandó. A parlamentet feloszlatta, a hangadókat ismét bebörtönözte. Az angol parlament két házból állt:

1. felsőház (lordok háza), a főnemesek és papok, akik támogatták az uralkodót.
2. alsóház, az újnemesek, azaz a gentryk voltak és nem támogatták az uralkodót.

A parlament feloszlatásával immár nyílt polgárháborús helyzet alakult ki.

1640 ősz

hosszú parlament (1653-ig)

A parlament feloszlatása után a skótok ismét betörtek Angliába, megszállták Northumberlandet és Durhamet. Az uralkodó kénytelen volt újra összehívni a parlamentet, mivel a bárók 1640. szeptember 24-én vészgyűlést tartottak, ahol jegyzőkönyvileg rögzítették, hogy a skótok ellenében csak akkor működnek együtt Károllyal, ha a parlament működik. 1640. november 3-án sor került erre, és a testület 1640–53 között együtt is marad. Ezt hosszú parlamentnek nevezi a történetírás. A parlament a királyi önkény visszaszorítására 1641-ben elfogadta a Triennial Act nevű törvényt, amely kimondta, hogy feloszlatása után három éven belül ismét össze kell hívni a parlamentet.

A skótokkal végül csak a tárgyalóasztal mellett találkoztak, ezt nevezik második püspökháborúnak, amelyet Károly ismét puskalövés nélkül vesztett el. A parlament nem követelt új hatásköröket magának, hanem az angol parlamentarizmus szokásos jogköreit próbálta gyakorolni: adómegszavazás, törvényalkotás, rendszeres ülésezés, sérelmek orvoslása. Továbbá a parlament a királyi önkény visszaszorítására 1641-ben elfogadta a Triennial Act nevű törvényt, amely kimondta, hogy feloszlatása után három éven belül ismét össze kell hívni a parlamentet. Reformjaikat a fennálló hatalmi rendszerben akartak véghezvinni, nem esett szó trónfosztásról vagy a társadalmi rend megváltoztatásáról.

A király megpróbálta letartóztatni az ellenzéket, ám a londoni nép a parlament mellé állt, így a kísérlet kudarcot vallott. Ezután híveivel Nottinghambe távozott 1642 nyarán, hogy ne kelljen több parlamenti törvényt aláírnia.[3] 1642. augusztus 22-én már seregszemlét tartott csapatai felett, amellyel a parlamentet akarta szétzavarni. Ezzel kitört a polgárháború, amelyben a királyhoz hű nemeseket gavalléroknak, míg a parlament puritán híveit kerekfejűeknek nevezték.

1642–1649

az angol polgárháború

A polgárháború 1642 és 1649 között zajlott le.

Első szakasz (1642–46)

Az uralkodót a gavallérok az anglikán egyház és a fejletlenebb északi és nyugati területek támogatták. Kezdetben ők voltak fölényben és győzelmeket arattak. A parlamentet a kerekfejűek és a déli területek támogatták.

király + (királypártiak -> gavallérok) <------> parlament (kerekfejűek) - presbiteriánusok- independensek

A parlament hadereje mintegy 18 000 főt számlált, míg a királyi sereg 6000 gyalogosból és 2000 lovasból állt. Az első összecsapás az Edge Hill-i csata volt október 23-án, ahol a parlamenti sereg vereséget szenvedett. A London felé nyomuló Károlyt a londoni polgárok milíciái akadályozták meg abban, hogy bevonuljon a városba.

A következő két évben Oliver Cromwell independens politikus, aki tagja volt a Rövid és a Hosszú Parlamentnek is Cambridge képviselőjeként, felállította a parlamenti haderő új változatát, amelyben nagy fontosságot kapott a kiképzés, a tisztek oktatása és a korszerű fegyverzet („vasbordájúak”, kanócos puska helyett kovás, egységes vezényszavak, egyenruha). A svéd taktika mintájára a könnyűlovasság új taktikával lépett harcba. Korábban a lovasroham az ellenfél gyalogságának megközelítése után célzott lövések leadásával és visszavonulással ért véget, ettől kezdve viszont a könnyűlovasok behatoltak az ellenfél gyalogsága közé, bomlasztva annak harcrendjét. A gyalogságban már nem csak az első sor tüzelt „össztűz” esetén, hanem kettő: az első sor letérdelt, a második állva maradt.

Cromwell új serege 1644. július 2-án a Marston Moore-i csatában győzte le először a királyi haderőt. Ennek hatására a teljes parlamenti hadsereget átszervezték Cromwell alakulatainak mintájára. Ezidőben már a parlamenti oldal is kettészakadás előtt állt, a presbiteriánusok és independensek heves politikai csatározásokat folytattak. December 9-én a parlament elfogadta az „önkéntes lemondás nyilatkozatát”, amelynek értelmében egy személy egyszerre nem tölthetett be politikai és katonai tisztséget. Jellemző módon a presbiteriánusok általában a politikai, az independensek a katonai tisztségek mellett döntöttek. Cromwell viszont mindkettőt megtartotta.

1645. június 14-én a Naseby-i csata hatalmas parlamenti győzelemmel végződött, Károly Skóciába menekült. A skótok azonban 1647 februárjában saját uralkodójukat 400 000 font ellenében kiadták az angoloknak.

Második szakasz (1647–48)

A második szakasz a parlamenti tábor szétszakadásának és a polgárháború befejezésének időszaka. 1646-ban bevezették a „presbitériumot”, mint államvallást, és kezdetét vette az elégedetlen independensek üldözése. Az elégedetlenséget fokozta, hogy a presbiteriánusok által eltörölt feudális földtulajdon szabadon adható-vehető polgári tulajdonná vált, amely hatalmas visszaélésekkel, gyors meggazdagodásokkal járt. Eközben a közép-, kis- és törpebirtokos gazdálkodók nagyon nehéz helyzetbe kerültek. A helyzet az independensek további radikalizálódásával, a levellerek megjelenésével járt.
Oliver Cromwell győzelmes diktatúrája

Cromwell összefogott a levellerekkel a presbiteriánusok ellen, majd eltávolítottak a parlamentből 140 presbiteriánus képviselőt, akik tiltakoztak a király kivégzése ellen. Ez volt a csonka parlament. Egy levellerekből és independensekből álló bíróság végül halálra ítélte Károlyt, és 1649. január 30-án kivégezték. Ezen a napon betiltották a Lordok Házát és a királyságot, valamint kikiáltották a köztársaságot, amely valójában Cromwell katonai diktatúrája volt.

1648

wesztfáliai béke

1618 és 1648 között szörnyűséges háború zajlott Európában, amelybe a kontinens csaknem minden állama bekapcsolódott. Az első általános európai konfliktussá vált harmincéves háború egyszerre volt az utolsó nagy vallásháború a katolikusok és protestánsok között, amely végül a két vallás egyenrangúsítása szellemében rendeződött, illetve a hatalmi érdekpolitika szabályai szerint folyó dinasztikus küzdelem, amely az európai egyensúlykeresés jegyében záródott le.

A rendkívül sokrétű, összetett nemzetközi konfliktus lezárása komoly feladat elé állította az egymással szemben álló uralkodókat és diplomatáikat. 1641-ben a Habsburgok ellen harcoló francia és svéd király diplomatái két vesztfáliai várost, Münstert és Osnabrücköt jelölték ki a további tárgyalások helyszínéül, mivel a protestáns svédek még találkozni sem akartak a Münsterben tevékenykedő pápai nunciussal. Ezzel e két, egymástól mintegy negyvenöt kilométerre fekvő püspöki székhely afféle demilitarizált övezetté vált.

A helyszín
Amikor 1643-ban Frankfurtban összegyűlt a német fejedelmek küldötteinek kongresszusa, a külföldi hatalmak e két vesztfáliai városba küldték el követeiket. Ide jöttek azoknak a protestáns német fejedelmeknek a képviselői is, akik hivatalosan még törvényen kívüli lázadóknak számítottak, s ezért a frankfurti gyűlésen nem vehettek részt. Ezt III. Ferdinánd császár sem bánta, mert abban reménykedett, hogy diplomatái ezalatt Frankfurtban az egész császárság nevében tárgyalhatnak majd a külföldiekkel. Mivel svéd ellenfelei 1643-ban Dániával is háborúra kényszerültek, a császár két évig halogatta a tárgyalásokat. A svédek azonban 1645 márciusában a Prága melletti Jankovnál vereséget mértek csapataira, s a császári udvar kénytelen volt Bécsből Grazba menekülni.

Miután a svédek Dániát is legyőzték, Ferdinánd augusztus végén beleegyezett, hogy valamennyi német fejedelem részt vegyen a tárgyalásokon. Ezzel a két vesztfáliai városban zajló tanácskozás birodalmi gyűlés rangjára emelkedett, a frankfurti gyűlés feloszlott, s Trauttmannsdorff gróf novemberben azzal a császári meghatalmazással érkezett Münsterbe, hogy a béke érdekében bármilyen egyezményt elfogadhat. Megkezdődtek a komolyabb béketárgyalások.

Münsterben a katolikus államok (Spanyolország, Franciaország stb.) követei tárgyaltak, Osnabrückben pedig Svédországé, Hollandiáé és protestáns szövetségeseiké. Bár 194 európai uralkodó vett részt az egyezkedésben (többségük természetesen aprócska német fejedelemség felett uralkodott), saját követet csak 109 tudott küldeni. Nem minden delegáció volt olyan népes, mint a francia, amely a szolgákat is beleszámítva mintegy 200 személyből állt, annyi azonban bizonyos, hogy 1643-tól 1648-ig az inasokkal együtt több ezer diplomáciai alkalmazott nyüzsgött a két vesztfáliai kisvárosban. Mindkét városban 3-3 „curia” alakult a választófejedelmek, egyéb fejedelmek és a birodalmi városok küldötteiből, akár a birodalmi gyűlésben, ezek egymás között vitáztak, ügyvivőket küldözgettek a másik város „curiáihoz”, és levelezést folytattak fejedelmeikkel.

Ennyi ember számára persze nem lehetett kényelmes szállást biztosítani: feljegyezték, hogy a 29 fős bajor küldöttségnek csak 18 ágy állt a rendelkezésére. A kényelmetlenségekért azonban a követek bőséges evéssel és ivással kárpótolták magukat: az említett bajorok állítólag napi 2-3 liter bort fogyasztottak fejenként. A tárgyalások hosszan elnyúltak, hiszen Párizsba és Bécsbe tíz-tizenkét, Madridba több mint húsz nap alatt jutott el egy-egy levél. A harcok pedig folytatódtak, s az uralkodókat a hadiszerencse fordulatai is befolyásolták. „Télen tárgyalunk, nyáron harcolunk” – jelentette ki állítólag az egyik követ.

A főbb döntéseket 1645 novembere és 1647 júniusa között hozták meg. Franciaország megpróbálta késleltetni a tárgyalások befejezését, hogy a császár mellett a spanyol királyt is térdre kényszeríthesse, 1648. október 24-én azonban aláírták a 128 cikkelyből álló végső szerződést. A küldöttek megajándékozták egymást (a katolikusok ereklyéket osztogattak), majd többségük azonnal a nürnbergi tanácskozásra sietett, ahol még 1651-ig vitatkoztak a feloszlatott hadseregeknek járó összegekről és a svéd csapatok hazatérési „menetrendjéről”.

A német problémák
A vesztfáliai béke sikeres és tartós kompromisszummal zárta le a német vallási, politikai ellentéteket, ugyanakkor véglegesítette a német széttagolódás több évszázados folyamatának eredményeit.

A 1555-ös augsburgi vallásbéke csak a katolikus és lutheránus fejedelmek békéje volt, most azonban a kálvinistákat is elismerték „bevett” vallási felekezetnek. Megtagadták az 1555-ös cuius regio, eius religio (akié az ország, annak a vallása követendő) elvét: a fejedelmek nem alkalmazhattak kényszert, csak szabályozhatták a más vallásúak vallási tevékenységét. Különbséget tettek a magánéleti és a nyilvános vallásgyakorlat között: az előbbit tolerálták, az utóbbit korlátozták. A vallási kisebbségek polgárjogot kaphattak, politikai, vagyis hivatalviselési jogot azonban nem. 1624. január 1-jét „normatív dátummá” nyilvánították, s azok a katolikus, lutheránus vagy kálvinista kisebbségek, amelyek e napon toleranciát élveztek, ezután is részesülhettek benne. Akik nem, azokat száműzhették – de csak a következő öt év során. E száműzöttektől viszont már nem kobozhatták el tulajdonukat, távozásuk előtt intézőkre bízhatták azt, és vissza is látogathattak korábbi lakhelyeikre. Amely katolikus egyházi birtok a „normatív dátum” idején világi kézen volt, továbbra is azon maradt. Kimondták, hogy a birodalmi gyűlés nem hozhat döntést vallási ügyekben puszta szótöbbséggel, s a vitás kérdéseket a katolikusok és protestánsok birodalmi törvényszéken és a császári tanácsban egyenlő arányban képviselt testületeinek, a corpus Catholicorumnak és a corpus Evangelicorumnak „baráti megbeszélésein” rendezik majd.

Mindezen döntések eredményeképpen a német protestantizmus korábbi hódításai nagy részét megőrizhette, a katolikus fejedelmek, elsősorban a császár birtokain azonban visszaszorult. A vallási kérdések ezután sem tűntek el a diplomaták irataiból, jelentőségük azonban másodlagossá vált: amikor X. Ince pápa tiltakozott a vesztfáliai béke ellen, még csak válaszra sem méltatták. A német területek vallási megosztottsága a következő háromszáz év alatt változatlan maradt, s csak a második világháború utáni népmozgások alakították át.

Német területen a császár volt a háború egyik vesztese. Amnesztiát kellett biztosítania a háborúban ellene harcoló fejedelmeknek, s elkobzott birtokaikat is vissza kellett adnia. Saját birtokai közül ugyan csak Lausitzot és az elzászi városokat veszítette el, a vesztfáliai béke azonban véget vetett az erős központi hatalom kiépítésére irányuló ősi császári törekvéseknek, s megpecsételte a császárságnak csaknem 300 önálló államra bomlását. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a császárság tulajdonképpen független államok szövetségi rendszerévé vált. A béke elismerte a fejedelmek tartományi szuverenitását, lehetővé tette, hogy szerződéseket kössenek külföldi államokkal, amennyiben e szerződés nem irányul a császár és a birodalom ellen, vagyis a német Aranybulla kiadása (1356) óta élvezett belpolitikai és az augsburgi vallásbéke (1555) óta élvezett vallási függetlenség mellé megkapták a külpolitikai függetlenséget is. A császár ezután csak a fejedelmek beleegyezésével adhatott ki birodalmi törvényt, vethetett ki adót, üzenhetett hadat és köthetett szerződést. A birodalmi városok ugyanolyan jogokat kaptak, mint a fejedelmek, gazdasági hanyatlásuk miatt azonban jelentőségük egyre csökkent.

A háború német győztesei a nagyobb fejedelmek voltak, akik megnövelhették államaik területét. Brandenburg Kelet-Pomerániával, a szekularizált mindeni, kammini, halberstadti püspökségekkel, valamint a magdeburgi érsekséggel gyarapodott, Szászország Lausitzot kapta meg, Bajorország pedig megtarthatta a korábban elnyert Felső-Pfalzot és a választófejedelmi címet. Svédország két szövetségese, a württembergi és hessen-kasseli fejedelem visszakapta elkobzott területeit. A néhai „téli király”, a cseh koronát elfogadó, majd mindenét elveszítő V. Frigyes pfalzi választó fia, Károly Lajos pedig Rajna-Pfalzot és apja választófejedelmi rangját kapta vissza, így ezután nem hét, hanem nyolc fejedelem vett részt a császárválasztáson.

A vesztfáliai békében ismerték el először hivatalosan, hogy sem Hollandia, sem Svájc nem tartozik a Német-római Császársághoz. Franciaország és Svédország pedig kezességet vállalt a birodalmi alkotmányért, vagyis lehetőséget kapott arra, hogy újra meg újra beavatkozzon az alaposan meggyengült császárság ügyeibe.

A nyugat-európai rendezés
Spanyolország a teljes kimerülés felé közeledett: egyszerre kellett harcolnia Hollandia és Franciaország ellen Dél-Németalföldön, Észak-Itáliában és Brazíliában, helyőrséget tartott fenn Pfalzban, támogatni próbálta osztrák rokonait, s szembe kellett néznie lázadó portugál, katalán, nápolyi és szicíliai alattvalóival is. A spanyol kormány belátta, hogy ennyi fronton nem folytathat háborút, s csak az volt a kérdés, melyik ellenfelével kössön békét annak érdekében, hogy a másikat legyőzze. Végül Hollandiának tett engedményeket. IV. Fülöp átengedte a hollandoknak Portugáliától szerzett gyarmatait, a spanyol gyarmatokkal való kereskedelem szabadságát azonban – amelyet a Holland Kelet-indiai Társaság nyomására a holland delegáció követelt – nem volt hajlandó biztosítani.

Münsterben 1648. január 31-én írták alá a spanyol–holland szerződést. Spanyolország elismerte a hét észak-németalföldi tartomány, Gelderland, Holland, Zeeland, Utrecht, Friesland, Overijsel és Groningen, valamint „társult területeik” (Flandria és Brabant részei, továbbá Maastricht) függetlenségét (Drenthe tartománytól ekkor még megtagadták az önálló képviseletet). Hollandia engedélyt kapott arra is, hogy a spanyol kézen maradt Antwerpen kereskedelmének korlátozására lezárja a Schelde folyó torkolatát. A spanyol kormány még a hollandiai katolikusok számára sem tudott engedményeket elérni. Hollandia győztes nagyhatalomként került ki a háborúból, bár e nagyhatalmi státus csak néhány évtizedig volt fenntartható.

Spanyolország abban reménykedett, hogy ezután Franciaország ellen fordíthatja egész flandriai seregét, s a császárral összefogva legyőzheti északi szomszédját. A Mazarin bíboros vezette francia kormányzatnak azonban a svédekkel összhangban sikerült olyan vereségeket mérnie a császári csapatokra, hogy III. Ferdinánd belátta: nem harcolhat tovább Spanyolország érdekében. IV. Fülöp nagy felháborodással fogadta, hogy rokona „cserbenhagyja” őt, s a háború egyik nem várt következménye annak az évszázados spanyol–osztrák szövetségnek a meggyengülése volt, amely V. Károly kora óta oly riasztó fenyegetést jelentett Európa államai számára.

Mazarin szerette volna alaposabban kihasználni Franciaország javára a Habsburgok szorult helyzetét, s már éppen arra készült, hogy helyet követel az ifjú XIV. Lajos király számára a német birodalmi gyűlésben, amikor a háborús adókkal túlterhelt francia társadalom lázongása (a Fronde) rákényszerítette a békekötésre. A vesztfáliai béke elismerte a csaknem száz éve elfoglalt Metz, Toul és Verdun püspökségek francia kézre kerülését, átengedte a piemonti Pinerolo várát, a Rajna jobb partján fekvő Breisachot, s lehetővé tette, hogy Franciaország helyőrséget tartson Philippsburgban. Ezenkívül a francia király megszerezte a császártól – hiszen nem a birodalommal, csak a császárral állt hadban – Elzász déli részét. Ez egy végtelenül bonyolult birtokátruházási művelet volt, számtalan későbbi vita forrása. A császár ugyanis Felső-Elzász tartománygrófja és tíz birodalmi város kormányzója volt, ezért a németek szerint csak korlátozott jogokat engedhetett át a franciáknak, Mazarin azonban már „egy nagy tartomány elcsatolását” emlegette.

A franciák számára rendkívül nagy siker volt, hogy az elzászi városok birtokbavételével megszakíthatták a délről Németalföld felé vezető spanyol katonai útvonalat. A spanyol–francia háborút azonban nem a vesztfáliai, hanem a tizenegy évvel később megkötött pireneusi békeszerződés zárta le, amellyel Franciaország újabb területeket szerzett: északon Artois-t és Flandria egy részét, délen pedig Roussillont és Cerdagne-t. Franciaország számára e békék a több mint száz éve fenyegető spanyol hatalom megtörését s a későbbi hódítások előkészítését jelentették, Spanyolország számára pedig a nagyhatalmi státus végét. „A szuperhatalom szerepére az ország sohasem volt megfelelően felkészítve – írta Henry Kamen brit történész. – Sok spanyol is ellentétesnek érezte e szerepet az ország érdekeivel, a nemzet azonban vitézül s nemegyszer dicsőségesen ragaszkodott hozzá. A rocrói csatában [az első jelentősebb vereség során, 1643-ban] a szövetségesek törtek meg s szaladtak szét, a kasztíliai terciók azonban megvetették a lábukat, és inkább valamennyien meghaltak.”

Észak- és Kelet-Európa
A háború egyik legfőbb nyertesének Svédország bizonyult. A svéd kormányzat három célt tűzött ki maga elé: a „satisfactiót”,vagyis igényeik tartományokkal történő „kielégítését”, Svédország „biztonságát” garantáló intézkedéseket, valamint készpénzzel történő „jóvátételt”. Egész Pomeránia átadását azonban a franciák sem helyeselték, a császári diplomatáknak pedig sikerült Franciaországot Svédország ellen kijátszani, s mindkettő ellen felkelteni a német „patriotizmus” érzelmeit. Svédország még így is elnyerte Nyugat-Pomerániát, Wismar, Neukloster, Wildeshausen városokat, valamint a brémai érsekség és a verdeni püspökség egymással szomszédos területeit. Ezzel uralma alá vonta a legnagyobb német folyók (az Odera, az Elba és a Weser) torkolatait, s azokat a kikötőket, amelyekből Svédországra lehetett volna támadni. A svéd király képviselője ezentúl helyet foglalhatott a birodalmi gyűlésben is. A területek felosztása során mind a svéd, mind a császári diplomaták gyakran emlegették az aequilibrium, vagyis a hatalmi egyensúly elvét, amely nem volt új eszme, a vesztfáliai békekötés azonban hozzájárult szélesebb körökben történő elterjedéséhez.

Hátravolt még a jóvátétel. A svéd kormány kétmillió tallérra becsülte éves háborús kiadásait, s ezért az 1630-tól 1643-ig tartó időszakra hivatkozva 26 millió tallért követelt. A német diplomatáknak ezt az összeget végül sikerült 5 millióra lealkudniuk. A svéd csapatok kivonásáról még évekig tárgyaltak a vesztfáliai béke után, s az utolsó svéd katonák csak 1654-ben vonultak vissza a Balti-tengerhez. Ahogy a háború nyugaton is csak az 1659-es pireneusi békével fejeződött be Franciaország és Spanyolország között, úgy keleten is több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy egy időre elhallgassanak a fegyverek. Lengyelország általában a császár mellett foglalt állást, ezért a császár adósságainak fejében két sziléziai hercegséget kapott, biztosíték gyanánt. A lengyel–svéd konfliktus azonban az északi háborúhoz (1655–60) vezetett, amelybe bekapcsolódott Ausztria, Oroszország, Dánia és Erdély is, a lengyel–orosz harcok pedig az andruszovói békéig (1667) elhúzódtak. A svéd birodalom egyre nőtt, a svéd hegemónia azonban (akár a holland nagyhatalmi státus) inkább a szomszédos országok ideiglenes gyengeségének volt köszönhető, mint a mindössze kétmilliós anyaország saját erőforrásainak. Ennek ellenére a következő fél évszázad során Svédországnak még sikerült megőriznie nagyhatalmi szerepét.

És milyen következményekkel járt a vesztfáliai béke a három részre szakadt Magyarország számára? Mint tudjuk, Erdély fejedelme, Bethlen Gábor több Ausztria elleni hadjárattal (1619–21, 1623, 1626) kapcsolódott be a háborúba, a nikolsburgi (1621), bécsi (1624) és pozsonyi (1626) békékkel pedig nemcsak Erdély területét növelte meg, de sikerült újra meg újra biztosítania a magyarországi rendek szabadságjogait is. „Olyan állam létére, amelynek szinte semmilyen erőforrásai sem voltak a tartósabb háborúzásra, Erdély meglepően nagy sikereket ért el a harmincéves háborúban” – írta Geoffrey Parker brit történész. Bethlen utóda, I. Rákóczi György 1643-ban csatlakozott a svéd–francia szövetséghez, s a linzi békében (1645) rákényszerítette III. Ferdinándot a magyar protestánsok szabad vallásgyakorlatának elismerésére. Erdély végül bekerült az 1648-as békeokmányokba is.

Magyarország számára hosszú távon talán az volt a béke legjelentősebb következménye, hogy olyan, harcokban megedződött és tapasztalt császári tábornokokat lehetett ezután a siker nagyobb reményében a török ellen küldeni, mint Montecuccoli vagy Piccolomini. Montecuccoli mellett tanulta ki a hadvezetés mesterségét az ifjú Lotharingiai Károly is, aki pár évtized múlva annak a császári hadseregnek a főparancsnoka lesz, amely visszafoglalja majd Magyarországot a töröktől. Aligha túlzunk tehát, ha megállapítjuk, hogy a magyarok számára mind a harmincéves háború, mind az azt lezáró béke igen kedvező következményekkel járt, még akkor is, ha csak hosszú távon hozták meg gyümölcsüket.

1648. dec. 2.

Cromwell bevonul Londonba, a presbiteriánusokat eltávolítják a parlamentbol (csonka parlament)

A presbiteriánus tábor felszámolása után Cromwell 1648 decemberében seregével bevonult Londonba, s megkezdte a királlyal egyezséget kereső presbiteriánus képviselők felelősségre vonását (Pride's Purge). Tevékenysége nyomán a parlamentben csak a nyolcvanegynéhány independens képviselő maradt meg; ezzel véget ért az 1640 óta folyamatosan ülésező "Hosszú Parlament". A tisztogatások nyomán létrejött testületet, mely 1648-1653 között ülésezett, az angol történetírás a "Csonka Parlament" vagy "Rump" névvel illette.

1649

Stuart Károlyt kivégzik, Anglia köztársaság

Cromwell létrehozott egy rendkívüli bíróságot, mely hazaárulásért halálra ítélte I. Károlyt, s az ítéletet 1649. január 30-án végre is hajtották. A kivégzés koronás főinek nagy felháborodását váltotta ki, melynek eredménye a szigetország külpolitikai elszigetelődése lett

1651

hajózási törvény

1651-ben kiadták a hajózási törvényt (Navigation Act), miszerint Európán kívüli árut csak angol hajó szállíthat be a szigetországba, valamint az európai országok csak saját hajóval exportálhatnak Angliába. Ezen intézkedésekkel a holland kereskedelmi fölényt akarták letörni.

1658

Cromwell halála

1658 augusztusában meghalt Betty lánya, ami letaglózta, emellett régóta köszvény és vesekő gyötörte, majd maláriát diagnosztizáltak nála. 1658. szeptember elsején legidősebb fiára, Richárdra hagyományozta minden hatalmát, szeptember 3-án meghalt Hampton Courtban.

Oliver Cromwellt a Westminster apátságban temették el, de a hatalomba 1660-ban visszatérő királypártiak árulónak minősítették, a tetemet kiásták és láncokkal felakasztották, majd lefejezték. Fejét a Westminster apátság előtti póznán tartották 1685-ig, ezután többször adták-vették, majd 1960-ban a cambridge-i Sidney Sussex College-ban temették el.

1660

a királyság visszaállítása Angliában (II. Károly)

A parlament meghívta a trónra I. Károly fiát II. Károlyt (1660-58). Ő és utódja II. Jakab (1658-88) megígérik, hogy nem fognak bosszút állni és elismerik a változásokat, de ez nem így történt. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek.

1688

Orániai Vilmos partaszállása Angliában, dicsoséges forradalom

a parlament meghívta a trónra Orániai Vilmost (II. Jakab veje). 1688-ban hatalmas sereggel meg is érkezett, II. Jakab pedig elmenekült, így vér nélkül átvehette a hatalmat, ezért nevezik dicsőséges forradalomnak.

1689

Jognyilatkozat

1689-ben elfogadta a Jognyilatkozatot, melyben lefektették az alkotmányos monarchia alapjait. Ezután a király uralkodott, nem pedig kormányzott. A törvényhozó hatalom a parlament lett. A kormányt a király nevezi ki a parlamentbe bejutott győztes párt képviselőiből. A kabinet a parlamentnek felelős. A király döntései csak miniszteri ellenjegyzés mellett érvényesek.

1694

megalakul az Angol Bank

 

1700–1721

északi háború

A nagy északi háború 1700-ban tört ki egyfelől Svédország, másfelől az Oroszországot, Lengyelországot, Szászországot és Dániát magában foglaló koalíció között, és 1721-ben zárult le.

1701

a porosz királyság létrejötte (I. Frigyes)

Poroszország (németül Preußen) egy 1525 és 1934 (de jure 1947) között fennállt európai államalakulat volt, amely a Brandenburgi Választófejedelemségre és a Német Lovagrendre eredeztethető vissza. Poroszország jelentősen befolyásolta a német és európai történelmet.

A Brandenburgi Választófejedelemség és a Porosz Hercegség 1618-ban megkötött uniójából 1701-ben kikiáltották a Porosz Királyságot. Az ország a fénykorát a 18-19. században élte. A 18. században Európa harmadik legnagyobb nagyhatalmává nőtte ki magát II. Frigyes uralkodása (1740-1786) alatt.

Utolsó fővárosa Berlin volt.

1701–1714

spanyol örökösödési háború

A spanyol örökösödési háború (1701–1714) az utolsó Habsburg-házi spanyol király, az utód nélküli II. Károly halála után kezdődött 1701-ben, és az utrechti (1713), majd a rastatti és a badeni békeszerződések (1714) zárták le.

Részt vettek benne:

A Habsburg Birodalom és szövetségesei, Anglia (1707-től Nagy-Britannia), Hollandia, Portugália, Savoya és Piemont hercegségei, valamint egy sor német fejedelemség
Franciaország, Spanyolország, Bajorország és Magyarország (a Rákóczi-szabadságharc révén).

A harcok főleg Spanyolország, Spanyol-Németalföld, a Német-római Birodalom és Észak-Itália földjén folytak, de kiterjedtek Észak-Amerikára is („Anna királynő háborúja”).

Katonailag a franciaellenes erők győztek, de a Habsburgok túlzott megerősödésétől tartó tengeri hatalmak (Anglia és Hollandia) végül diplomáciai útra terelték a megoldást. A spanyol trónra a francia Bourbonok kerültek, de csak azzal a feltétellel, hogy a két Bourbon-királyság sohasem egyesülhet és nem léphet perszonálunióra sem.

1740–1748

az osztrák örökösödési háború

Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) VI. Károly német-római császár halála után, leányának, Mária Teréziának trónra lépését követően robbant ki. Bajorország, a Spanyol Királyság és a Szász Választófejedelemség uralkodói a száli törvényre hivatkozva elutasították a Pragmatica sanctióban kodifikált leányági öröklést, és igényt támasztottak a Habsburg Birodalom örökségére. A Porosz Királyság – a kedvező helyzetet kihasználva – osztrák területeket ragadott el katonai erővel. Anglia és Franciaország belépésével a konfliktus európai háborúvá szélesedett, amelyben az Egyesült Holland Tartományok, a Szárd-Piemonti Királyság, Svédország és az Orosz Birodalom is részt vett. A harcok kiterjedtek a gyarmati területekre is. A háború 1748-ban az aacheni békeszerződéssel zárult le. Francia történelmi munkákban ezt a háborút „a hercegségek háborújának” (guerre des duchés) is nevezik.

1748

Montesquieu: A törvények szellemérol

Ebben a nagy összegző művében felhasználta korábbi történelmi tárgyú, filozófiai értekezéseit és európai utazásainak tapasztalatait is. Behatóan tanulmányozta a különböző társadalmak felépítését, jogrendszerét, és ebből vonta le következtetéseit. Ahogy maga is hangsúlyozta, a törvények, jogszabályok minőségénél jobban érdekelte azok működése, végrehajtása. Véleménye szerint egy törvény minőségének mércéje annak végrehajthatósága, hatásfoka. A törvények szellemérőlazért is meghatározó munka, mert szerzője a modern társadalomtudományok alapelveit fogalmazza meg benne. Elválasztja ugyanis egymástól a törvényhozói, végrehajtói hatalmat és az igazságszolgáltatást. A mai demokratikus társadalmi berendezkedésű országok jogrendszerének, működésének ez az alapja.

Művében Montesquieu objektivitásra törekszik. Nem értékel, nem hasonlítja össze és nem minősíti a különböző törvényeket, szokásokat; mindig csak a hatékonyságukat vizsgálja. Az államok eltérő fejlődését a különböző természeti, társadalmi és politikai adottságokra vezeti vissza. Vannak persze elavult, komikusnak tűnő megállapításai is.

1751–1780

a francia Enciklopédia kiadása

A francia felvilágosodás egyik leglátványosabb eredménye azEnciklopédia. A kor kiválóságai: filozófusok, tudósok és művészek társultak, hogy megírják azt a könyvet, amelyben minden fontos dolog megtalálható. A szerzők a hasznosság elvét vallva összegyűjtötték a XVIII. század legmodernebb ismereteit.

A kiadvány szerkesztője, Denis Diderot (e. döni didro) korának egyik legkiválóbb gondolkodója volt. Társszerkesztőként dolgozott mellette d’Alamber (e. dalamber), a szerzők is neves személyiségek voltak: Helvetius (e. elvésziüsz), Holbachbáró (e. hobah), Voltaire stb.

Az Enciklopédia1751 és 1772 közt jelent meg 28 kötetben. A későbbiekben 5 kötetnyi függelék és 2 kötetnyi ábra egészítette ki a nagy művet, amelynek alcíme is árulkodó: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmező szótára. Szócikkei közt a „harisnyától” az „ember” meghatározásáig minden megtalálható, a vállalkozás mégis befejezetlennek tekinthető, hisz a világról alkotott tudás csak a már meglévő ismereteket gyűjthette össze, az újdonságok miatt a munka elvileg és gyakorlatilag is befejezhetetlen.

Az Enciklopédia már a megjelenése pillanatában heves ellenállást váltott ki. A jezsuiták vallásgyalázás, a pápa szentségtelen nézetek terjesztése miatt támadta, s felléptek ellene a francia akadémia maradi gondolkodású professzorai is. A francia kormány betiltotta a mű terjesztését. A nehézségek ellenére az Enciklopédia jelentősen hozzájárult a felvilágosodás szellemének terjedéséhez.

1756–1763

a hétéves gyarmati háború Anglia és Franciaország között

A hétéves háború a 18. század legnagyobb katonai konfliktusa volt. Winston Churchill, 20. századi brit miniszterelnök az első világháborúnak titulálta, részben jogosan, hiszen a háború Ausztrália kivételével minden kontinensen dúlt. Európában pomerániai háború (1756–1763), ezen belül a Sziléziáért folytatott harc harmadik sziléziai háború, míg gyarmatokon francia és indián háború (1754–1763) néven ismeretes. Mind az európai, mind a gyarmati konfliktusok 1763-ban értek véget, a hubertusburgi, illetve a párizsi békével.

A háború Európában területi változást nem hozott, a Porosz Királyság meg tudta védelmezni az osztrák örökösödési háborúban megszerzett gazdag tartományt, Sziléziát. A tengeri és gyarmati háborút azonban döntően a Brit Birodalom nyerte meg, Észak-Amerikában felszámolva a francia gyarmatbirodalmat, valamint vezető szerepet tölthetett be India gyarmatosításában, mely a „birodalmi korona legszebb ékkövévé” vált. Az angol hajóhad többször is megverte a francia flottát, utóbbinak még a napóleoni háborúkban is szüksége volt a spanyol tengeri erőkre, hogy egyáltalán felvegyék a versenyt a britekkel a tengeren. (Trafalgari csata)

1769

James Watt gozgépe

Watt négy évvel műhelye megnyitása után barátja, Robinson professzor tanácsára a gőzzel kezdett kísérletezni. Annak ellenére, hogy még egyetlen működő gőzgépet sem látott, megkísérelt egy gőzgép-modellt szerkeszteni. Ez először nem működött kielégítően, de Watt nem adta fel a kísérletezést, és elolvasott minden hozzáférhető irodalmat a témáról. Másoktól függetlenül rájött a rejtett hő jelentőségére a gép működésében. Amikor 1763-ban megtudta, hogy az egyetemnek van egy Newcomen-féle gőzgépe, de azt Londonba vitték javíttatni, rávette az egyetemet, hogy szállíttassák vissza, és vele javíttassák meg. A szerkezet épp hogy csak működött. Hosszas kísérletezés után Watt megállapította, hogy a gőz hőjének mintegy 80%-a a henger felfűtésére fordítódik, mivel ebben a gőzgépben a hengerbe hideg vizet fecskendezve kondenzálták le a gőzt. Javasolta, hogy a gőzt ne a hengerben, hanem egy külön kamrában csapassák le, és akkor a henger nem hűl le a beáramló gőz hőmérséklete alá. Javaslatának életképességét 1765-ben egy működő modellen mutatta be külföldön.

Ezután nagy küzdelmet kezdett egy ipari méretű gőzgép elkészítéséért. Ehhez több tőkére volt szüksége, és ennek egy részét Blacktől szerezte meg. Sokkal alapvetőbb volt John Roebuck, a híres Carron Vasgyár alapítójának támogatása – ő Watt üzlettársa lett. A fő nehézséget a dugattyú és a henger megmunkálása okozta. Az akkori idők vasmunkásai inkább kovácsok voltak, mint gépészek, így az eredmény sok kívánnivalót hagyott maga után. A tőke nagy részét a szabadalom megszerzése emésztette fel, amihez akkoriban a parlament jóváhagyása kellett. Hogy biztosítsa az anyagiakat, Watt kénytelen volt 8 éven át földméréssel pénzt keresni. Roebuck tönkrement, és a szabadalmi jogokat Matthew Boulton, a Soho öntöde tulajdonosa szerezte meg. Soho és Watt rendkívül sikeres együttműködést alakított ki – a következő huszonöt évben végig együtt dolgoztak.

Watt végül maga köré gyűjtötte az akkori világ néhány legjobb vasmunkását. John Wilkinson oldotta meg azt a problémát, hogyan gyárthatnának nagy átmérőjű hengert egy viszonylag szoros illesztésű dugattyúval – speciális fúrási technológiát dolgozott ki ágyúcsövek megmunkálásához. 1776-ban helyezték végre üzembe az első ipari gőzgépeket. Ezek szivattyút hajtottak, és csak alternáló mozgást végeztek. A megrendelések özönleni kezdtek, és a következő öt évben Watt sok gőzgépet készített főleg a cornwalli szénbányák számára a bányavíz szivattyúzásához.

A találmány alkalmazási területe a köszörüléssel, fűrészeléssel és őrléssel bővült ki, amikor Boulton ösztönzésére Watt forgó mozgásra képes gőzgépet kezdett készíteni. Bár a forgattyús hajtómű alkalmazása lett volna logikus és kézenfekvő, Boultont és Wattot eltérítette ettől, hogy a szabadalom tulajdonosai, John Steed és társai azt javasolták, hogy cseréljék ki a külső kondenzátor és a forgattyús tengely licencét, de ezt Watt hevesen ellenezte. A szabadalom kikerülése végett 1781-ben előrukkoltak saját találmányukkal: egy bolygókerék-napkerék hajtással.

A következő hat évben egy sor újítást vezetett be a gőzgépen. A legfontosabbak: a kettős működésű gőzgép, ahol a gőzt felváltva a dugattyú két oldalára vezették; fojtószeleppel vezérelni tudta a gőzgép teljesítményét; a centrifugál regulátor pedig meggátolta, hogy a gép megfusson. Leírta a többhengeres (compound) gőzgépet, és erről két további szabadalmat kapott 1781-ben és 1782-ben. Sok más újítás a könnyebb gyárthatóságot és szerelhetőséget segítette. Ezek egyike a hengertérfogat és a gőznyomás diagramját felrajzoló indikátor megalkotása volt – a műszert Watt üzleti titokként kezelte. Ugyancsak nagyon büszke volt másik fontos találmányára, a párhuzamos egyenesbe vezető mechanizmusra, amire 1784-ben kapott szabadalmat. Ezekkel az újításokkal elérte, hogy gőzgépei ötször gazdaságosabban használták fel a tüzelőanyagot, mint Newcomen gépei.

A kazánrobbanás veszélye és a tömítési nehézségek miatt Watt ellenezte a nagy nyomású gőz használatát; minden gépe közel atmoszferikus nyomáson üzemelt.

1794-ben megalapították a Boulton és Watt Vállalatot kizárólag gőzgépek gyártására, és ez fokozatosan nagyvállalkozássá nőtte ki magát. 1826-ig 1164 gőzgépet készítettek el összesen mintegy 26 000 lóerő teljesítménnyel. Boulton kiváló üzletembernek bizonyult, és mindketten megtalálták számításaikat.

1772

Lengyelország elso felosztása

A felosztásról szóló egyezményt 1772. február 19-én Bécsben írták alá. Korábban, 1772. február 6-án kötött Poroszország és Oroszország szerződést Szentpétervárott. Augusztus elején az orosz, a porosz és az osztrák csapatok egyidejűleg bevonultak az Unióba, és a megállapodás szerint elfoglalták az egymás között felosztott tartományokat. 1772. augusztus 5-én kiáltványt bocsátottak ki. A Bari konföderáció leverésén megdöbbent országnak nem volt ereje, hogy tovább ellenálljon.

A Konföderáció hadserege, melynek végrehajtó bizottságát miután Ausztria csatlakozott a porosz-orosz szövetséghez kiutasították Ausztriából, nem tette le a fegyvert. Minden egyes a konföderáció kezén lévő várat és erődöt a végsőkig tartottak. Híressé vált Tyniec és Częstochowa védelme, melynek parancsnoka Kazimierz Pułaski/Pułaski Kázmér gróf volt a parancsnoka. Tyniec csak 1773 márciusában esett el. Krakkót április 28-án vette be Alekszandr Szuvorov orosz tábornok. Aki a vár összes védőjét Szibériába küldte. Sem Anglia, sem Franciaország nem adott megfelelő segítséget, de még csak nem is tiltakozott a felosztás végrehajtásakor. Így ért véget az Unió rosszul szervezett kísérlete, hogy visszaverje a külső agressziót. Ez több százezer ember életébe került és teljesen hiábavalónak bizonyult. Ugyanakkor ez volt az újjáéledő lengyel nemzeti öntudat első megnyilvánulása.

A felosztási egyezményt, annak aláírói 1772. szeptember 22-én ratifikálták. II. Frigyes megmámorosodott ettől a sikertől és gondosan ügyelt az új lengyel birtokának jólétére. Jelentős számban telepített katolikus tanítókat az országba, elsősorban jezsuitákat, akiket előzőleg igyekeztek elhallgattatni. A porosz koronahercegeknek kötelezővé tették, hogy megtanuljanak lengyelül. Az osztrák Kaunitz rendkívül büszke volt a gazdag bochniai és wieliczkai sóbányákra, és II. Katalin is nagyon elégedett volt. Ennek a „diplomáciai dokumentumnak” révén Oroszország Livóniának ahhoz a részéhez is hozzájutott, amely még lengyel kézen volt, és Fehéroroszországnak a Vityebszk, Polock és Msztyiszlavl környékén lévő részeihez. Poroszország megszerezte Ermlandot (Warmia) és a Királyi Poroszországot (Prusy Królewskie), mely később Nyugat-Poroszország néven új tartomány lett és Pomeránia környékét, Danzig (Gdańsk) nélkül, Marienburg (Malbork) és Kulm (Chełmno) vajdaságokat Thorn (Toruń) nélkül és egy kis részt Nagy-Lengyelországból is. Ausztriához került Zator és Auschwitz (Oświęcim), Kis-Lengyelország egy része, Krakkó és Sandomierz környéke, és egész Galícia Krakkó nélkül. Ezzel a felosztással a lengyel-litván unió területének – ami akkor körülbelül 1 230 000 km² és négymillió lakost jelentett – mintegy 30%-át elvesztette. A földterület, lakosság és állami bevétel legnagyobb része Ausztriához került.

Miután ki-ki elfoglalta a rá eső területrészt, a három résztvevő hatalom azt követelte, hogy Poniatowski Szaniszló Ágost király és a szejm hagyja jóvá tevékenységüket. A király Nyugat-Európa nemzeteihez fordult segítségért, és vonakodott összehívni a szejmet. Amikor semmilyen segítség sem érkezett és a felosztó hatalmak hadseregei megszállták Varsót, hogy erővel kényszerítsék ki az ülés összehívását, nem maradt más választása, mint passzívan behódolni akaratuknak. Azokat a szenátorokat, akik ellenezték ezt a lépést, letartóztatták és Szibériába száműzték II. Katalin képviselői. A helyi gyűlések (a szejmikek) megtagadták a képviselők választását a szejmbe, és sok nehézség után csak a képviselők szokásos számának mintegy fele jelent meg az ülésen, melyet Adam Poniński, egy cinikus és notórius szerencsejátékos vezetett.

Abból a célból, hogy megakadályozza a szejm megszakítását és a megszállók céljainak kudarcát, elvállalta, hogy a szabályos szejmet a konföderáció szejmjévé alakítja át, ahol a többséget biztosítani tudta. Tadeusz Rejtan, Samuel Korsak és Stanisław Bohuszewicz drámai erőfeszítései ellenére, hogy ezt megakadályozza, az aktust megtették Michał Radziwiłł, valamint Andrzej Młodziejowski és Ignacy Jakub Massalski püspök, valamint Antoni Kazimierz Ostrowski lengyel prímás segítségével, akik magas tisztséget töltöttek be a lengyel szenátusban. Az úgynevezett felosztás-szejm egy harminctagú bizottságot választott, hogy a felmerült problémákat oldja meg. 1773. szeptember 18-án a bizottság formálisan aláírta a lemondási egyezményt, lemondva az unió részéről az összes elfoglalt területről. Másrészt a nagy szejm, mely folytatta tanácskozásait egészen 1775-ig néhány fontos reformot fogadott el, többek között az állandó tanács és a nemzeti oktatási bizottság létrehozását.

Amikor Poroszország elfoglalta Északnyugat-Lengyelországot, hirtelen ellenőrzése alá vonta az unió külkereskedelmének több, mint 80%-át. Óriási vámok kiszabásával Poroszország felgyorsította az unió elkerülhetetlen összeomlását.

1772

a felvilágosodás kezdete Magyarországon (Bessenyei György: Ágis tragédiája)

A 18. században Magyarország gyarmati sorban sínylődött. Mária Terézia, és később II. József a felvilágosodás hatására több reformot léptetett életbe. II. József reform törekvéseivel a magyar nemesség nem értett egyet. Ezért nem koronáztatta meg magát, és nem hívta össze az országgyűlést sem. A reformokat óhajtó nemesség szervezkedésbe kezdett. Megalapítják a Szabadság és Egyenlőség társaságot. Ebbe a társaságba tömörültek a magyar jakobinusok, a magyar felvilágosodás harcosai. A társaság élén Martinovics Ignác állt. 1794-ben létre jött a Martinovics féle összeesküvés, melynek célja a nemzeti függetlenség kivívása, és a polgári átalakulás megvalósítása volt. Az összeesküvést leleplezik, a vezetőket kivégezték, és további 12 halálos ítéletet börtönbüntetésre változtattak. A magyar felvilágosodás kezdetét 1772-től számítjuk, Bessenyei fellépésétől. Magyarországon fellendült az irodalmi élet. Megjelennek az első magyar folyóiratok. Ezek a Magyar Hírmondó (1780), Magyar Kurir (1786), Magyar Museum (1788). A művészetek közül az építészetnek volt jelentős szerepe. Legszebb emlékei a Nemzeti Múzeum, esztergomi bazilika, Prímás Palota Pozsonyban.

Bessenyei György
(1747-1811)
A magyar felvilágosodás elindítója. Bercelen született. Fiatalon Bécsbe kerül, ahol a Mária Terézia által szervezett magyar testőrség tagja lesz. Itt döbben rá nemzete elmaradottságára. Sürgeti egy magyar tudós társaság létrehozását, felveti a nyelvújítás kérdését, és szorgalmazza a magyar nyelv szavait összegyűjtő nagyszótár összeállítását. Az Ágis tragédiája (1772) c. műve az első magyar felvilágosult mű. Tudja, hogy a magyarság nemzetté válásának feltétele a magyar nyelv uralomra jutása. A magyar nyelv fejlesztéséről szól a Magyarság c. röpirata.
Bessenyei szembe száll azokkal, akik azt állítják, hogy nem lehet magyar nyelven jól írni. Felismeri, hogy olyan magyar nyelvre van szükség, amit az élet minden területén, főleg a tudományokban is használni lehet, mert: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
A költeményei közül a legismertebb A Tiszának reggeli gyönyörűsége. Leírja benne a természet ébredését, a hajnalt. Milyen a természet ilyenkor.

1773

bostoni teadélután

A Bostoni teadélutánnak nevezett 1773. december 16-i bostoni eseménysorozat (angolul Boston Tea Party) az amerikai függetlenségi háború kitörésének közvetlen előzménye volt.

1773. december 16-án mohikán vagy narraganszet indiánnak öltözött telepesek megrohantak három angol hajót a bostoni kikötőben, és teaszállítmányukat a tengerbe szórták. Ennek közvetlen oka az volt, hogy az angol kormány a Londonba szállított tea vámját megszüntette, de változatlanul fenntartotta a tea árát az észak-amerikai gyarmatokon.

1775–1783

amerikai függetlenségi háború

Az amerikai függetlenségi háború a brit fennhatóság alá tartozó tizenhárom észak-amerikai gyarmat háborúja volt Nagy-Britannia ellen. A gyarmatok népességét megosztotta a konfliktus, és míg a patrióták a gyarmatok függetlenedését támogatták, addig a lojalisták továbbra is hűek maradtak az angol királyhoz. A gyarmatok kezdetben nem is függetlenedni kívántak, hanem a számukra kedvezőtlen rendeletek, adók visszavonását követelték. A háború kitörésének számos oka volt, a folyamat már 1763-ban megkezdődött, 1775-ben pedig fegyveres szakaszába lépett, és 1783-ban a párizsi békekötéssel zárult, ahol Nagy-Britannia elismerte az Amerikai Egyesült Államok szuverenitását.

Amint Nagy-Britannia megnyerte a Franciaországgal vívott hétéves háborút (1756–1763), hozzáfogott, hogy érvényt szerezzen korábban hozott, ám eddig be nem tartott törvényeinek és ahhoz, hogy a háború alatt felgyülemlett államadósság egy részét az amerikai gyarmatokra hárítsa.

Az 1770-es évekre a felszínre kerültek az ellentétek az anyaország és a gyarmatok között. A bostoni teadélután (1773) után a gyarmatok képviselői 1774-ben megalapították az első kontinentális kongresszust. A britek további csapatokat küldtek Amerikába, hogy megfékezzék az elégedetlenkedőket.

A háború kezdetét a lexingtoni összecsapás jelentette 1775. április 19-én. 1775-ben a gyarmatok megalapították a második kontinentális kongresszust, megalakították a kontinentális hadsereget, és 1776. július 4-én kikiáltották függetlenségüket.

A konfliktus során Nagy-Britannia versenytársai támogatást nyújtottak a gyarmatoknak, kezdetben titokban, majd nyíltan is. Franciaország 1778-ban, a jelentős saratogai (1777) amerikai győzelem után kötött hivatalos szövetséget az Egyesült Államokkal. Spanyolország és Hollandia is háborúba lépett Nagy-Britannia ellen.

A harcokban az angol hadsereg kihasználta tengeri fölényét, számos parti várost tudott így megszállva tartani, ám viszonylag kis szárazföldi haderejük nem volt képes nagyobb területeket uralma alá vonni. A reguláris brit haderő a nyílt csatákban erősebbnek bizonyult, ám nem volt olyan hatásos számára kedvezőtlen terepen. A nagy távolságok miatt utánpótlási problémákkal is szembe kellett nézniük.

A francia segítséggel aratott győzelem a Chesapeake-öböl fölött megteremtette a lehetőségét annak, hogy a gyarmatok hadereje döntő győzelmet arasson Yorktownnál, amely a Lord Cornwallis vezette brit hadsereg fegyverletételéhez vezetett 1781-ben.

A háború az 1783-ban aláírt párizsi békével zárult le („párizsi szerződés”), megszületett az Amerikai Egyesült Államok. Anglia spanyol, francia és holland ellenfeleivel szemben az úgynevezett versailles-i békeszerződésekben egyezett meg.

1776

Adam Smith: A nemzetek gazdasága

1776-ban megjelent A nemzetek gazdagsága (eredetileg angolul An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, röviden: The Wealth of Nations) a közgazdaságtan történetének első rendezett műve, a nyugati világ egyik legnagyobb hatású műveként tartják számon. A könyv a kor divatos, a gazdagság forrását a földben kereső fiziokrata tanokkal szemben a munka-érték és a munkamegosztás elméletében kereste a keletkező új értékét. A könyv olyan sikeres volt, hogy a korai közgazdaságtan fejlődését új pályára állította, és megalapította a klasszikus közgazdaságtant. Thomas Malthus és David Ricardo, illetve a gazdasági elméletét velük szemben megfogalmazó Karl Marx is Smith fogalmait használták.

A könyv egyik központi gondolata a szabad kereskedelem. Leghíresebb metaforája a „láthatatlan kéz”, az a rendező elv, ami a piacon a kereslet és kínálat, bőség és szűkösség erőinek és ellenerőinek eredményeként beosztja a nemzet erőforrásait. A „láthatatlan kéz” a keresletre és a kínálatra ható erők eredményeként alakítja ki a „természetes árat”.

Smith az állam beavatkozását a gazdaságba természetellenesnek ítélte, a politikusokat alattomos és ravasz lényeknek mondta, akiket a dolgok pillanatnyi hullámzása irányít. Szerinte az ember gazdasági tevékenységének fő motívuma az önző érdek. De saját érdekeit csak úgy követheti, hogy ha más embereknek szolgálatot teljesít, vagyis saját munkáját vagy munkatermékét kínálja nekik cserére. Így fejlődik ki a munkamegosztás. (Ezt a gondolatot Helvétius filozófiája indukálta, mely szerint az egoizmus az ember természetes sajátossága és a társadalmi haladás tényezője. Helvétius szerint minden egyes ember származásától és helyzetétől függetlenül egyenlő jogot kell hogy kapjon saját előnyének követésére, és ebből az egész társadalom csak nyer.)

Smith szerzőségének mértékét később többen vitatták és azt állították, hogy a mű jelentős részei David Hume-hoz és Montesquieu-höz fűződnek.

1776. júl. 4.

amerikai Függetlenségi Nyilatkozat

1776. július 4-én a Kontinentális Kongresszus elfogadta a tizenhárom gyarmatnak a Brit Birodalomtól való függetlenségét kimondó Lee-határozatot. A döntést hivatalosan bejelentő és megindokló dokumentum, az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata július 4-én került jóváhagyásra.

Az eredeti dokumentum a washingtoni Nemzeti Archívumban látható. Július 4., a függetlenség napja az USA nemzeti ünnepe, illetve szövetségi állami főünnepe.

1780

k. az ipari forradalom kezdete

Az ipari forradalom a termelés műszaki alapjának minőségi változása. Az első vagy klasszikus ipari forradalom egyben a manufaktúrától a gyárak kialakulásáig vezető folyamat. 1780-tól 1860-ig tartott, Angliában bontakozott ki, majd terjedt át Európára.
Angliában egy időben több területen jelentős változások mentek végbe, emiatt mehetett végbe az ipari forradalom.

1783

Versailles-i béke: Anglia elismeri az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét

1782-ben a nyugati hadjáratban a Blue Licks-i csata brit győzelmet hozott, de a yorktowni brit vereség miatt ez nem változtatott a háború kimenetelén.

A brit alsóház úgy döntött, hogy a háborút nincs értelme folytatni, és 1782. november 30-án a felek Párizsban előzetes békét kötöttek.

A valódi békeszerződést 1783. szeptember 3-án írták alá Versailles-ban.

1784

Horia és Kloska felkelése Erdélyben

Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés vagy Hóra-lázadás egy pusztító, etnikai színezetű parasztfelkelés volt az Erdélyi-középhegység területén. A Vasile Ursu Nicola, magyarosan Urszu Miklós (Hóra) vezette román csapatok kegyetlenkedéseinek 1784 ősze és 1785 tele között 133 magyar falu és 4000 ember esett áldozatául.

1785

II. József jobbágyrendelete

A Jobbágyrendeletet II. József magyar király adta ki 1785. augusztus 22-én. A rendelet közvetlen előzménye az 1784-es erdélyi parasztfelkelés volt. A román jobbágyok felkeltek földesuraik ellen a nagy adóterhek miatt, és ez nyilvánvalóvá tette II. József számára, hogy a rend megteremtése érdekében szükség van a jobbágyok sorsának javítására.

A rendelet értelmében az örökös jobbágyság intézménye megszűnt, továbbá eltiltotta a jobbágy megnevezést és a parasztok jogait jelentősen megnövelte. Így a parasztok szabadon házasodhattak és költözhettek, nem lehetett őket telkük használatában zavarni, törvénytelenül nem űzhették el őket, ingóságaikkal szabadon rendelkezhettek, szabadon járhattak iskolába és tanulhattak választásuk szerint mesterséget, valamint peres ügyeikben a vármegyétől kaphattak ügyvédi segítséget. A földesúr nem kötelezhette munkára a jobbágyokat nemesi telkén és saját házában, a jobbágy szabad akaratából vállalhatott nála munkát.

A rendeletet több alkalommal is kiegészítették, új rendelkezéseket érvénybe léptetve. 1786. június 22-én II. József megtiltotta a jobbágyok megbotozását a földesuraknak, szeptember 26-án pedig elrendelte, hogy a fő állami szerveknél állandóan legyen 1-1 ügyvéd a jobbágyok érdekeinek védelmére. November 1-jén új intézkedésként kötelezővé tette a tized és a kilenced beszedését az aratást követő 1 napon belül, hogy a betakarított terményt minél kevesebb kár érje. 1787. február 15-én a jobbágyok jogi képviseletét az állami ügyvédek kötelességévé tette. A rendelkezések nem sokat változtattak a jobbágyi szolgáltatásokon, így gazdaságilag nem javította számottevően a jobbágyok helyzetét, ám életviszonyaik jelentősen javultak a korábbihoz képest.

1787

az Egyesült Államok alkotmánya

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (angolul: Constitution of the United States of America) az Amerikai Egyesült Államok alaptörvénye, az ország jogrendjének legfőbb jogforrása. Az alkotmányba foglaltak adnak alapot az Egyesült Államok szövetségi kormányzatának működéséhez, meghatározzák a kormányzat, az egyes tagállamok és a polgárok viszonyát. Szövegét a pennsylvaniai Philadelphiában fogadták el 1787. szeptember 17-én, ratifikációjára az elkövetkező években minden államban sor került. Mindösszesen huszonhét alkalommal egészítették ki; az első tíz alkotmánykiegészítés Bill of Rights néven ismert. Felépítését tekintve áll preambulumból, hét cikkelyből és az előbb említett huszonhét alkotmánykiegészítésből.

Ez a dokumentum a történelem legrégebbi alkotmánya, amely még ma is hatályban van.

1789

gazdasági válság Franciaországban

Calonne pénzügyminiszter kísérleteinek kudarca után a Francia Királyság az összeomlás küszöbére jutott. Pénzforrásokat kellett találni. A Necker felesége által fenntartott irodalmi szalon vendégei közben sikeresen terjesztették azt a nézetet, hogy Necker volt az egyetlen miniszter, aki megszüntette a deficitet. A közvélemény változása arra késztette XVI. Lajost, hogy ismét meghívja Neckert, akit 1788. augusztus 25-én pénzügyminiszterének (directeur général des finances) nevezett ki. Két nappal később Necker megkapta az államminiszteri kinevezést, amely a Királyi Tanács tagságát is jelentette.

Az új helyzet új körülményei Neckernek vezető politikai szerep lehetőségét nyújtották. Ő hívhatta össze a párizsi parlamentet, amelynek tagjait korábban száműzték. Előrehozta a Rendi Gyűlés (états généraux) időpontját. 1788 novemberében új Főnemesi Gyűlést (assemblée des notables) hívott össze, hogy törvényben szabályozzák a küldöttek megválasztásának módjait (nevezetesen azt, hogy személyenként vagy rendenként külön szavazzanak), valamint a harmadik rend képviseletének megkettőzésének módjáról. Ez utóbbit, mint előrelátható volt, a Főnemesi Gyűlés ellenezte, de Necker elszántan támogatta le harmadik rend képviseletének kettőzését (1788 decemberében). Ezzel megszilárdítja népszerűségét, ettől fogva „patrióta miniszternek” tartották.

A súlyos gabonahiánnyal szembesülve, Necker eltörölte az Loménie de Brienne által a gabonakereskedelem tárgyában hozott liberális intézkedéseit. Megtiltotta a gabona kivitelét (1788. szeptember 7-én); a piacokon kívül történő gabonavásárlást (1788. november 23-án). Külföldön vásároltatott szemes terményeket; import-pótlékokat fogadtatott el, és a rendőrhatóságoknak megadta a szükséges felhatalmazásokat a piacok ellenőrzéséhez (1789. április 22-én).

A pénzügyi vonalon Necker visszavonta a Brienne határozataiban foglalt kifizetések leállítását, és mellékutakon halmozta fel azt a 70 millió livre-t, amely a Rendi Gyűlés összeüléséig a kifizetések biztosításához szükséges volt.

 

1789. máj. 5.

a francia rendi gyulés megnyitása

A király elfogadta a reformer pénzügyminiszter, Necker érveit, és belátta: nem tehet mást, kénytelen egybehívni az általános Rendi Gyűlést (így hívták a rendi országgyűlést), hogy hozzájárulását kérje a reformokhoz. (A Rendi Gyűlés és a király által közösen hozott törvények beiktatásához ugyanis nem volt szükség a kiváltságosokat képviselő párizsi parlament [vagyis bíróság] jóváhagyásához.) A Rendi Gyűlést utoljára 1614-ben hívták össze, azóta az abszolutizmus nem tartott igényt a működésére.

1789. júl. 12.

a párizsi községtanács megalakulása

A párizsi kommün (párizsi községtanács, franciául: Commune de Paris) blanqui–proudhoni szocialista államszervezet, melyet 1871. március 28-án kiáltottak ki Párizsban, és május 21. és május 28. között vertek le.

A kommün kikiáltását sok munkástüntetés előzte meg. Március 28-án megválasztották a kommün (Párizsi Községtanács) tagjait (a tagok nem mind voltak kommunisták és marxisták, mert voltak köztük radikálisok, republikánusok is). A kormány kilenc bizottságból állt (a magyar Frankel Leó volt a közmunkabizottság elnöke). Úgy gondolták, hogy Franciaország a „községtanácsok szövetsége” lesz majd. Számos szociális intézkedést hoztak (például nyolcórás munkaidő), és államosították a gyárakat. A porosz hadsereg és a versailles-i kormánycsapatok együttes túlereje azonban felülkerekedett a párizsi munkásság erőin, így a kommünt leverték, az elfogott kommünárdokat kivégezték.

1789. júl. 14.

a Bastille bevétele, forradalom Párizsban

A francia forradalom Európa történetének meghatározó eseménysorozata volt a 18. század végén. Noha sok tekintetben korábban elkezdődött, a kezdődátumnak általánosan 1789. július 14-ét tekintjük, amikor a feldühödött párizsiak elfoglalták a Bastille börtönét. A felvilágosodás eszméi már erősen jelen voltak a köztudatban, amikor XVI. Lajos kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést. A készülődést a harmadik rendet (polgárok és parasztok képviselői) magasztaló, számára dominanciát követelő felhangok tarkították, melyet az éhséglázadás peremére jutott Párizs népe támogatott. 1789. május 5-én végül összeült Versailles-ban a rendi gyűlés, ahol a harmadik rend nagyobb képviselettel, de ugyanannyi szavazattal jelenhetett meg, mint 1614-ben, az utolsó rendi gyűlés idején. Június 17-én az elégedetlen polgári képviselők (jelentős nemesi és papi támogatással) önmagukat Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánították, és felesküdtek az összetartásra (labdaházi eskü), amit a király kénytelen volt elfogadni a nemesi támogatás miatt (Mirabeau, La Fayette), viszont az esetleg királyellenes hatalomátvétel meggátlására katonákat vont össze. Mivel nem bízott a saját honi csapataiban a svájci gárdákat, flamand, illetve német zsoldosokat toborzott, kiknek fizetése az eddig leterhelt államkincstár számára újabb megoldhatatlan nehézséget okozott. Közben Párizsban egyre feszültebb lett a hangulat, aminek hatására a város körül szorosabbra vonták a katonai blokádot. Hamarosan elterjedt, hogy a királyi katonaság megtámadja a főváros tömegeit, mire azok július 12-én fellázadtak. Július 14-e reggelén a tömeg 40 000 puskát és néhány ágyút zsákmányolt az Hôtel des Invalides-ből, lőszert azonban nem találtak, mivel azt már korábban a Bastille erődbörtönbe szállították. A Bastille börtönként ekkorra gyakorlatilag üresen állt, mindössze hét köztörvényes rabot tartottak fogva, viszont 30 000 font (körülbelül 13 600 kg) puskaport tároltak itt.

Az erőd védőit (82 invalidust és 32 svájci gárdistát) mintegy 40-50 000 fős tömeggel a háta mögött a párizsi vezetőség délelőtt 10 órakor békés megadásra szólította fel, ezt azonban de Launay, a börtönerőd parancsnoka megtagadta. Tárgyalások kezdődtek, de a türelmetlen tömeg 13:30 körül betört a belső várudvarba, de Launay pedig kiadta a tűzparancsot. Az ostrom csak délután három óra körül fordult komolyra, amikor a nemzeti gárda erői lőfegyverekkel és ágyúkkal csatlakoztak a támadókhoz. Délután öt órakor a helyőrség megadta magát. A rabul ejtett de Launay-t és számos katonáját a városháza felé vezető úton kegyetlenül lemészárolták, fejüket lándzsára tűzve vitte magával a puskaporhoz jutó forradalmi nép. Kitört a forradalom.

A király nem verte le a lázadókat mert a francia ezredek átálltak a tömeg oldalára és annyira fellelkesültek voltak, hogy az idegen zsoldoscsapatok nem mertek harcba kezdeni velük. Ehelyett tehát a király Párizsba utazott, ahol üdvrivalgás fogadta. Ekkor jött létre a francia nemzeti trikolór a fehér Bourbon-zászló és Párizs kék-piros lobogója összevonásából…

1789. aug. 4.

a francia kiváltságosok lemondanak elojogaikról

1789. augusztus 4-én („csodák éjszakája”) két, a királyi udvarban magát mellőzöttnek érző főnemes, Louis-Marie de Noailles őrgróf és Armand d'Aiguillon herceg javaslatára, eltörölték az egyházi és nemesi kiváltságokat, és kiadták az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát (augusztus 26.).

1789. aug. 26.

az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (Franciául: La Déclaration des droits de l'Homme et du citoyen) a francia forradalom egyik alapvető dokumentuma, mely az emberek egyéni és közösségi jogait határozza meg. Az alkotmány elkészítése felé tett első lépésként 1789. augusztus 26-án fogadta el az Alkotmányozó Nemzetgyűlés (Assemblée nationale constituante). A természetes jogok doktrínájának hatására született nyilatkozatban lefektetett alapvető jogokat már leírásuk pillanatában a francia polgárokon túl, kivétel nélkül mindenkire érvényesnek tekintették és tekintik máig:

I. „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

A nyilatkozat alapelvei a francia jog jelenleg is érvényben lévő alkotmányos elvei közé tartoznak, és olykor felhasználják őket a törvényhozás, vagy más kormányzati tevékenység elleni tiltakozásnál is.

1790–1791

országgyulés Budán (az 1791/X.tc. megerosíti az ország önállóságát)

Az 1790–91-es országgyűlés negyed évszázados szünet után összehívott magyar országgyűlés volt, amely felélesztette a rendek és az uralkodó együttműködését. 1790. június 6-ára hívták össze, június 10. és 1791. március 13. között ülésezett, először Budán, majd Pozsonyban.

Az országgyűlés elismerte II. Lipótot magyar királynak, nádort választott Sándor Lipót személyében, és visszaállította a II. József előtti államigazgatást. Visszaállították az úriszéket, de az úrbérrendezést nem adták fel, további rendelkezésig Mária Terézia úrbéri rendeletét emelték törvényerőre. A protestáns és görögkeleti egyházak szabad működését törvénybe iktatták, bár a katolikus egyház továbbra is államegyház maradt. A X. törvénycikk kimondta, hogy Magyarország független országként kormányozandó, és csupán a közös uralkodó köti össze a többi Habsburg tartománnyal.

A nemesség felismerte, hogy a Felvilágosodást és a modernizációt nem lehet elkerülni, és vagy maga kezdeményezi az állam átalakítását, vagy az uralkodó kényszeríti azt rájuk. Ezért döntöttek kilenc bizottság kiküldéséről is, amelyek az ország úrbéri, adózási, közgazdasági, közjogi, vallási, művelődési viszonyait, az igazságszolgáltatást és a honvédelem helyzetét vizsgálták, és javaslatokat tettek ezek reformjára.

1790/91. évi X. törvénycikk

http://www.1000ev.hu/img/ln.jpg

Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségéről

Az ország karainak és rendeinek alázatos előterjesztésére, Ő szent felsége is kegyesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának az 1723:I. tc. és II. czikkelyek által a magyar királyságban és a hozzá kapcsolt részekben megállapitott örökösödése ugyanazt a fejedelmet illeti, a kit a megállapitott trónöröklési rend szerint a Németországban és azon kivül fekvő, elválaszthatatlanul és föloszthatatlanul birtoklandó többi ország és tartományokban illet: mindazonáltal Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (bele értve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánynyal biró, s ennél fogva az 1715:III. tc., valamint az 1741:VIII. tc. és XI. czikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és igy Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország.

1791

polgári liberális alkotmány Franciaországban

Az 1791. évi alkotmány korszakalkotó jelentőségű volt Franciaország, illetve a francia forradalom történetében, mivel ez volt az ország első írott alkotmánya. Az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjainak elsődleges célja az volt, hogy végleg megakadályozzák az abszolutizmus visszatérését, ezzel párhuzamosan olyan racionálisan szervezett állami berendezkedést hozzanak létre, amely a tulajdonosok kezébe helyezi a politikai hatalmat.

1791. jún. 25.

a francia monarchia "temetési menete" (XVI. Lajost visszakísérik Párizsba)

Lajos hosszas tépelődés után elhatározta, hogy elhagyja Párizst s a hozzá hű csapatokhoz távozik. A szökésre 1791. június 20-án került sor. A királyi család álruhában és titkon szökött, egy hintóban. A menekülést azonban rosszul szervezték meg, így a tömeg könnyen megakadályozta távozásukat. Lajos számára megdöbbentő volt az iránta tanúsított gyűlölet. Családja életét és a nagyobb megaláztatások elkerülését csak az elébük küldött nemzetgyűlési tagok jelenlétének köszönhette. Felismerésüket követően a királyi családot megalázó körülmények között visszakényszerítették Párizsba.

1791

az amerikai alkotmány kiegészítése

Az Amerikai Bill of Rights annak a tíz alkotmánymódosításnak az összessége, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa hozott létre, kiegészítvén az 1787-es alkotmányt. A törvények a polgárok számára biztosítanak bizonyos jogokat, mint például a szólás szabadsága, az önrendelkezés, a magántulajdonhoz való jog és a fegyvertartás.

A dokumentumot 1789. szeptember 25-én fejezték be, és 1791. december 15-ével lépett hatályba.

1791

lengyel reformalkotmány

A 18. század első felében Lengyelország már gyenge állam, anarchikus belső viszonyokkal. A felvilágosodás Lengyelországban a teljesen független politika és a néhai regionális hatalom visszaállításának igényét hozta. 1791-ben, az államiság megszűnésének küszöbén - elkésve - képesek voltak jelentős intézményi reformokra, és életbe léptették Európa egyik legelső modern, írott alkotmányát.

1792. ápr. 20.

francia hadüzenet, forradalmi háborúk kezdete

Hadüzenet Ausztriának. Ezzel kezdetét veszi a forradalom háborúja a külső hatalmakkal. Megalakul az első koalíció Franciaország ellen (Habsburg Birodalom, Spanyolország, Anglia, Szardínia, Nápolyi királyság, Poroszország).

1792. aug. 10.

a második forradalom Párizsban, új forradalmi községtanács alakul

  • Párizsban, a legális községtanács mellett, megalakul a forradalmi községtanács (kommün).
  • A sans-culotte-ok megrohamozzák a Tuileriákat, a királyi családot átmenetileg a Feuillantinus kolostorba zárják.
  • Felfüggesztik a királyi hatalmat.
1792. szept. 2.

az elso terror Párizsban

Kivégzések kezdődnek főleg párizsi börtönökben, de Reimsben, Versailles-ban, Orléans-ban és Meaux-ban is áldozatul esnek a terrornak gyanúsnak tartott személyek. A tömeghisztériát az osztrák-porosz megszállás, és egy állítólagos, a börtönökben szőtt összeesküvés váltja ki. Több mint 1 300 bebörtönzött személyt ölnek meg Párizsban. A terror 7-ikéig tart, hatással lesz a Nemzeti Konvent képviselő választására, a Hegypárt megerősödik Párizsban.

1792. szept. 20.

a valmyi ütközet; a köztársaság kikiáltása Franciaországban

A Valmy-i csata (1792. szeptember 20.) a Dumouriez és Kellermann vezette francia csapatok összecsapása a Párizs ellen támadó porosz–osztrák seregekkel, amelyet Károly braunschweigi herceg vezetett. A csatában a francia hadsereg által aratott győzelem meggátolta a francia forradalom leverését, lehetővé tette, hogy kikiáltsák a köztársaságot Franciaországban.

1792. nov. 6.

francia gyozelem Jemappes-nál

A jemappes-i csata [ejtd: zsemappi] (1792. november 6.) a Dumouriez francia tábornok által vezetett francia és az Albert szász–tescheni herceg által irányított osztrák seregek csatája Dél-Belgiumban. A számbeli fülényben lévő és új harcmodort alkalmazó francia seregek a csatában vereséget mértek az osztrákokra. Az osztrák vereség megnyitotta az utat a francia csapatoknak Osztrák-Németalföld (a mai Belgium) területének az elfoglalásához.

A csatában magyar alakulatok is harcoltak a franciák ellen: gróf Sztáray Antal őrnagy vezette 33., Esterházy Antal herceg vezette 34. gyalogezred, valamint gróf Esterházy Imre 3. huszárezrede, akik helytálltak neerwindeni csatában is, ahol sikerült győzelmet aratni Dumouriez felett.

1793. jan. 21.

XVI. Lajos kivégzése

A királyt lefejezik a Place de la Révolution téren.

1793. márc. 10.

a párizsi konvent rendkívüli törvényszéket hoz létre és megalakítja a Közjóléti Bizottságot

A Közjóléti Bizottság a Nemzeti Konvent egyik bizottsága.

1793. június 2. és 1794. július 27. között Robespierre vezetésével a jakobinusok ragadták magukhoz a hatalmat. Új alkotmányt szövegeztek, amelyet elfogadása után azonnal felfüggesztettek, így alkotmányos korlátozás nélkül gyakorolták a hatalmat. A Közjóléti Bizottság az árak maximálásával az élelmiszerek köztulajdonba vételével, vagyis a tulajdon korlátozásával megfékezte az inflációt és éhínséget. A forradalmi törvényszék rögtönítélő bíróságával leverték a lázadásokat, elfogták a dezertőröket és a megerősített hadsereggel az ország területéről kiűzték az ellenséget. A válság megoldásával a rendszer okafogyottá vált. Túlkapásaik miatt közutálatnak örvendtek. (Forradalmi naptár, új vallás, szabadság és ész kultusza.) A jakobinusokat letartoztatták, kivégezték és a hatalmat a Konvent harmadik csoportja, a mérsékelt köztársaságiak vették át.

1793. jún. 2.

párizsi felkelés, a girondiak letartóztatása, a jakobinus diktatúra kezdete

A Konvent ostroma. François Hanriot vezetésével a forradalmi fegyveres erők ostrommal kényszerítik
a Konventet, hogy vád alá helyezzék a 22 girondista képviselőt. Ezzel véget ér a girondsták uralma
és elkezdődik a jakobinus diktatúra. A Hegypárt a sans-culotte-okra és a középrétegre támaszkodik. Hegypárti Konvent.

1793

Lengyelország második felosztása

1790-ben, amikor a politikai légkör reménytelenül elromlott Lengyelország számára, Poroszország, halálos ellensége szövetségkötést kényszerített ki. A lengyel–porosz paktumot 1790-ben írták alá. A feltételek olyanok voltak, hogy a következő két felosztást előrevetítették. Az 1791. lengyel alkotmány – mely harmadik korszerű polgári alkotmány volt a világon – polgárjogot biztosított a burzsoáziának, biztosította a kormányzás három ágának függetlenségét, és kiküszöbölte a Repnyin alkotmány visszaéléseit. Lengyelország még egyszer reformokat mert hozni Oroszország engedélye nélkül és a császárnő ismét megharagudott és megtámadta 1792-ben.

A májusi alkotmány elfogadása az unió által azonnali agresszív válaszlépést váltott ki szomszédaiból, akik tartottak az unió megújulásától. A kialakult háborúban az oroszbarát mágnások, a targowicai konföderáció Ausztria semleges magatartása mellett harcot indítottak az alkotmányt védelmező lengyel erőkkel szemben. Elárulva porosz szövetségeseik által az alkotmány hű erők vereséget szenvedtek és a második és harmadik felosztásra a következő két évben sor került, és ezzel az unió sorsa megpecsételődött. A második felosztás alkalmával Oroszország és Poroszország egymást segítette hozzá elegendő terület szerzéséhez, így Lengyelország határain belül az 1772-es lakosságnak már csak egyharmada maradt.

1794. jún. 26.

francia gyozelem Fleurusnél

A fleurusi csata (1794. június 26.) a francia forradalom egyik csatája. A Jean-Baptiste Jourdan tábornok vezette francia csapatok győzelmet arattak a Coburg hercege irányítása alatt álló osztrákokon. A győzelem biztosította a Francia Köztársaság határait, Ausztria kénytelen volt kiüríteni Osztrák-Németalföldet, amelyt a francia csapatok szálltak meg.

A fleurusi csatában használtak először léghajót katonai célokra.

1794. júl. 27.

thermidori fordulat


*Robespierre-t hevesen támadják minden oldalról a Konventben, összeszorult torokkal hallgat. Antoine Marie Charles Garnier rákiált: Danton vére fojtogat. Majd hirtelen egyik képviselő letartóztatási parancsot kér ellene, amit kézfeltartással megszavaznak.
*Letartóztatják Sant-Justöt, és Couthont. Hanriot, aki ellen szintén kiadják a letartóztatási parancsot, kiszabadítja Robespierre-t, Sain-Justöt és Couthont, majd valamennyien a Községházába menekülnek és felkelést szerveznek.
*Robespierre-ék eltávolítása után kezdődik a Thermidori Konvent (1795. október 26-ig). Kiéleződik a harc a radikális hegypártiak (Barère, Billaud-Varenne, Collot d’Herbois, Vadier) és a mérsékelt dantonista hegypártiak (Tallien, Fréron), valamint a Mocsár képviselői Sieyès, Cambacérès, Daunou, Boissy d’Anglas) között.

1794. júl. 28.

Robespierre kivégzése


Barras, Párizs fegyveres csapatainak parancsnoka beveszi a Községházát.
Ítélet nélkül kivégzik Robespierre-t, Sant-Just-öt és barátaikat.

1794

a magyar jakobinusok mozgalma

A magyar jakobinus mozgalom a francia forradalom politikai eszméinek, illetve I. Ferenc abszolutista törekvéseinek hatására 1794-ben a Magyar Királyságban szerveződött titkos mozgalom volt. A tényleges társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, Martinovics Ignác vezetése alatt zajló szervezkedés rövid életűnek bizonyult, pár hónapos fennállását követően közel félszáz tagját letartóztatták.

A jakobinusok elnevezést nem maguk választották, kortársaik használták a mozgalom tagjainak gúnyos megjelölésére.

1795

a jakobinus vezetok kivégzése

hét vezetőjüket 1795 kora nyarán Budán, a Generális-kaszálón kivégezték, amelyet erről később Vérmezőnek neveztek.

1795

Lengyelország harmadik, végleges felosztása

A Kościuszko-felkelés elbukása után nem egészen egy évvel, 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói megállapodást írtak alá, melynek értelmében végrehajtották Lengyelország utolsó, végső felosztását. A harmadik felosztás a belső krízis és a szomszédos birodalmak expanzív tevékenységének eredménye volt, de közrejátszott a Kościuszko-felkelés sikertelensége és az hogy Lengyelország háborút vesztett Oroszországgal és Poroszországgal szemben.

1795

sansculotte felkelés Párizsban

Sans-culotte (ejtsd: szankülot) heterogén összetételű, elsősorban kisiparosokból, kiskereskedőkből, bérmunkásokból álló társadalmi csoport, illetve e csoport tagja a francia forradalom ideje alatt Párizsban. Nevüket (térdnadrág-nélküliek) onnan kapták, hogy az úri viseletnek számító térdnadrág (culotte) helyett hosszú szárú nadrágot viseltek. Híres indulójuk a Ça Ira!, melynek modern feldolgozása is ismert.

Sans-culotte-ok újra bevonulnak a Konventbe és kenyeret követelnek.

1796

Bonaparte Napoleon itáliai gyozelme

1796. május 10-én aratta Lodi melletti legendás győzelmét Bonaparte Napóleon, az itáliai francia hadsereg tábornoka. A kivívott győzelem inkább morális szempontokból volt jelentős, és jót tett Napóleon hírnevének is. A Lodi hídján vezényelt roham a későbbi császár katonai pályájának egyik leghíresebb mítoszává vált, az itáliai hadjárat során pedig elnyerte katonái bizalmát. Bonaparte Lodi mellett szerezte meg azt a tiszteletet és megbecsülést, ami egyértelműen alvezérei fölé helyezte őt. A később Lombardiában, majd a Velencei Köztársaság területén zajló háború továbbra is francia sikereket hozott, melyek révén Bonaparte átrajzolta Itália térképét és döntő érdemeket szerzett az első koalíció legyőzésében.

1798

Malthus: A népesedés törvényérol

Első műve az 1798-ban írott Tanulmány a népesedés törvényéről (An Essay on the Principle of Population). Ebben főleg Benjamin Franklin amerikai polihisztor megfigyeléseire hivatkozva megállapította, hogy míg az élelmiszertermelés legfeljebb számtani sor szerint tud növekedni (tehát például 1, 2, 3, 4, 5, …), addig a népesség mértani sor szerint nő (1, 2, 4, 8, 16, …). Ennek megfelelően egységnyi élelmiszerre egyre több és több ember jut. Ahelyett tehát, hogy a gazdasági növekedés következtében a jólét kiterjedne a társadalom valamennyi csoportjára, ahogy azt korának jelentős gondolkodói hitték, Malthus szerint a nyomor ölt majd egyre nagyobb és nagyobb méreteket. De, hogy ez a tendencia ne váljon végzetessé, arról maga a természet gondoskodik a háborúk, a betegségek és a bűn segítségével. Malthus többféle módját is felsorolta a népességnövekedés féken tartásának: későn kötött házasság, szexuális tartózkodás, fogamzásgátlás, abortusz. (Utóbbi kettőt morálisan nem tartotta elfogadhatónak.) Ellenezte a szegényeknek juttatott szociális támogatásokat is, mondván, hogy azok közvetve a népesség gyorsabb növekedését eredményezik, fenntartva a szegénységet. Helyette a kiemelést a szegénységből, az erkölcsi nevelést, és az oktatást ajánlotta. A segélyekről szóló érvelését a 19. század során gyakran visszhangozták a segélyezés ellenfelei. Az elmélet pesszimista képét még komorabbá tette azzal, hogy valószínűsítette: a népességkorlátozó eszközök csak időben kitolják, de nem akadályozzák meg a jövőbeli katasztrófát.

Malthus a későbbiekben többször gyűjtött adatokat, amelyekkel kibővített művét újra és újra kiadta.

1799. nov. 9.

Napoleon államcsínye (brumaire 18.)

A brumaire 18–19-i államcsíny (1799. november 9–10.) Bonaparte Napóleon tábornok sikeres államcsínye, amellyel Franciaországban megdöntötte a direktóriumi kormányzási rendszert és a saját egyeduralmát biztosító konzulátusi rendszert állította helyébe. Ezt az eseményt a francia forradalom tulajdonképpeni lezárásának szokták tekinteni.

Bonaparte tábornok segítségével végrehajtandó államcsíny tervét a Direktórium működésének utolsó napjaiban Sieyès abbé és Talleyrand dogozták ki. Bonaparte tábornok a balsikerű egyiptomi hadjáratból érkezett vissza Franciaországba, ahol mégis győztesként fogadták és ünnepelték.

Párizsban VIII. év brumair 18-án (1799. november 9.) a törvényhozó Vének Tanácsában Sieyès abbé elérte, hogy a testület az Ötszázak Tanácsával együtt másnap a Saint-Cloud-i palotában tartson együttes ülést, látszólag azért, hogy biztonságban érezhessék magukat a hírek szerint Párizsban készülődő „jakobinus összeesküvéssel” szemben. Az igazi összeesküvők valódi célja az volt, hogy a két Tanácsot eltávolítsák a fővárosból egy nekik megfelelő helyszínre, ahol Bonaparte tábornok csapatai sarokba szoríthatják őket, kikényszerítve a neki kedvező döntést.

1800

Napoleon gyozelme Marengónál

A marengói csata döntő szerepet töltött be Bonaparte tábornok életében, mert ha ezt az ütközetet elveszítette volna, az valószínűleg uralmának végét jelentette volna.

Az ütközet 1800. június 14-én reggel kezdődött. Az osztrákok fölénye igen nagy volt: tüzérségük hétszeres, hadseregük többi része pedig majdnem kétszeres túlerőben volt a franciákkal szemben. Bonaparte tábornok azonnal üzent a 10 000 emberével viszonylag közel állomásozó Desaix marsallnak: „Azt hittem, én fogok támadni, de az ellenség megelőzött; az Isten szerelmére, jöjjön vissza, ha tud!” Amikor Melas látta, hogy Bonaparte serege rendezetten visszavonul, délután három órakor győzelmi jelentést küldött Bécsbe.

Délután ötkor azonban megérkezett Desaix tábornok, és azonnal megtámadta az osztrákokat, akik hadrendje a francia fősereg üldözése miatt már felbomlott. Az első rohamban maga Desaix marsall is elesett, de a két tűz közé került osztrák sereget szétverték.

1801

francia–osztrák béke Lunéville-ben

1801: luneville-i béke az osztrákokkal, ahol a franciák elfogadható feltételeket szabtak: gyakorlatilag megismételték az 1797-es campoformio-i béke feltételeit

1802

francia–angol béke Amiensben

1802: amiens-i béke: a franciák tudomásul vették, h india az angoloké, az angolok elfogadták, h németalföld és észak-itália francia tulajdon, egyiptom és málta kérdésében kompromisszum született

1804

Napoleon császárrá koronáztatja magát

A párizsi Notre-Dame-székesegyházban, ünnepélyes ceremónia keretében Bonaparte Napóleon első konzul magát a franciák császárává, feleségét, Joséphine-t pedig császárnévá koronázza. Napóleon parancsára VII. Pius pápa is részt vett a koronázáson, de csak felkenhette, ám nem koronázhatta meg a császárt. A napóleoni politika kiszolgálójává degradált VII. Pius jelenlétére azért volt szükség, hogy az egyház áldásával legitimálja a császárrá koronázást. Napóleon azért választja a császári címet, mert nem a Bourbonok királyságának, hanem Nagy Károly egyetemes császárságának folytatója kíván lenni, így végső soron a Római Birodalom örököseként lép fel. A köztársaság császársággá alakításának az volt a célja, hogy Franciaországot és uralkodóját az európai államok fölé rendelje, és megteremtse az ország belső stabilitását, mivel a forradalmárok és republikánusok soraiban egyre nőtt az ellenállás az első konzullal szemben. A szenátus 1804. május 18-án úgy dönt, hogy - népszavazás kikötése mellett - a kormányzati hatalmat egy örökletes császárra ruházza. A népszavazás néhány héttel később igen kevés ellenszavazattal jóváhagyta az államforma megváltoztatását. Az alkotmány módosítása a törvényhozó hatalom rovására szélesíti ki az államfő hatalmát. Napóleon megerősíti a rendőri-bürokratikus centralizmust, a császárság ellenfeleit a törvényes rendelkezések ellenére bírósági ítélet nélkül letartóztatják vagy rendőri felügyelet alá helyezik, a cenzúrát megszigorítják. I. Napóleon császár bizonyos vonatkozásokban az ancien régime intézményeihez nyúl vissza. Családja tagjait, hűséges és érdemes munkatársait, tábornokait hercegekké teszi és magas jövedelmet biztosít nekik. Ezzel egy új, lojális társadalmi réteget teremt, a császári nemességet, amely azonban nem rendelkezik olyan privilégiumokkal, mint a régi arisztokrácia, és teljesen a főnemesi címet adományozó császár, Napóleon jóakaratától függ.

1804

Haiti függetlensége

Amikor Toussaint Louverture saját alkotmányt dolgozott ki, Bonaparte Napóleon 30 000 emberből álló expedíciós hadsereget küldött sógora, Charles Leclerc tábornok parancsnoksága alatt a sziget visszafoglalására. Napóleon a fehér ültetvényesek és kereskedők befolyása alatt állt. Leclerc megverte Louverture-t és visszaállította a rabszolgaságot. A franciák győzelmei, Toussaint Louvertoure elfogása és száműzése után egy bennszülött vezér, Jean des Dessalines legyőzte a franciákat a Vertières-i csatában.

Miután megnyerték az egyenjogúságért és a függetlenségért folyó harcot, a korábbi rabszolgák kikiáltották Saint-Domingue függetlenségét 1804. január 1-jén Haiti néven. Haiti volt az első ország a világon, ahol betiltották a rabszolgatartást. Jean-Jacques Dessalines-t csapatai élete végéig kormányzóvá kiáltották ki. Ő száműzte az addig helyben maradt fehéreket és despotaként uralkodott. 1806. október 17-én gyilkolták meg. Ekkor az ország megosztódott Henri Christophe északi királysága és Alexandre Pétion déli köztársasága között. Amikor Jean Pierre Boyer lett a köztársasági elnök, egyesítette a két részt és meghódította a sziget keleti felét.

1825. júliusában X. Károly francia király 14 hajóból álló flottát és csapatokat küldött a sziget visszafoglalására. Függetlenségének megóvására Boyer elnök megállapodott a franciákkal, hogy Franciaország elismeri Haiti függetlenségét, cserében Haiti 150 millió frankot fizet Franciaországnak. (Ezt az összeget 1838-ban 90 millió frankra csökkentették).

Jean Pierre Boyer távoztát államcsínyek hosszú sora követte. Az ő tekintélyét nem örökölték a hadsereg vetélkedő frakciói, a mulatt és a fekete elit, és a kereskedő osztály, amelyben számos bevándorló volt: németek, amerikaiak, franciák és angolok. Az ország elszegényedett. Kevés államfőt foglalkoztatott fejlődése. Az elnöki hatalom lehanyatlott, az utódjelöltek fegyveres lázadásokat robbantottak ki. A XX. század elejére az országban állandósultak a felkelések.

Az országot 1915-ben megszállta az USA, és 1934-ig tartotta uralma alatt. Az 1950-es katonai puccsot és felkeléseket követően François Duvaliert választották elnökké, aki az országban diktatúrát épített fel, és 1964-ben örökös elnöknek nyilvánította magát. Diktatúrája körülbelül 30 000 áldozatot követelt.[4] Halála (1971) után fia vette át az ország irányítását, de őt a nép egy felkelés alkalmával, 1986-ban elűzte az országból. Az első szabadon választott elnök 1991-ben foglalhatta el a hivatalát, amit katonai puccs és polgárháború követett. Az ENSZ amerikai csapatokat küldött a rend helyreállítására, és a 2000-ben kiírt választásokon a korábbi elnököt választották újra. Néhány hónap múlva tömegtüntetések törtek ki ellene. 2004. február 29-én amerikai katonák mentették ki az országból. Azóta is nehezen tekinthető át a helyzet. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Haiti Stabilizációs Missziója 2004 óta van jelen az országban. Az országot roppant érzékenyen érintette a 2010-es haiti földrengés, amely a több mint 300 000 halálos áldozat mellett a főváros nagyobb részét is romba döntötte.

1805

trafalgari ütközet

A trafalgari csata (1805. október 21.) a napóleoni háborúk legfontosabb tengeri ütközete volt.

A csata a dél-spanyolországi Trafalgar-foktól nyugatra zajlott le, Cádiz és a Gibraltári-szoros között. Pierre de Villeneuve francia altengernagy vezette 33 (18 francia és 15 spanyol) hajóból álló francia–spanyol flotta harcolt a 27 hajóból álló brit flotta ellen, melynek Horatio Nelson altengernagy volt a parancsnoka.

Fájl:Trafalgar 1200hr.svg

1805

Napoleon gyoz Austerlitznél és bevonul Bécsbe

A napóleoni háborúk során 1805. december 2-án vívta 160 ezer osztrák, orosz és francia katona a `három császár csatáját` az austerlitzi síkon. (A városka ma a Cseh Köztársaság része, Slavkov u Brna néven.)
A 73 ezer fős francia sereg váratlan támadással kettészakította, majd szétszórta a Kutuzov vezette 87 ezer fős orosz-osztrák hadat, s a franciák győztek. A csata összesen mintegy 40 ezer emberáldozatot követelt. Ezután az orosz-osztrák koalíció felbomlott, az osztrákok békeszerződést írtak alá Pozsonyban, az orosz sereg maradványai pedig visszavonultak. A francia győzelem jelentős hatással volt a napóleoni hadjáratok további menetére. Történelmi források szerint az osztrák seregben számos magyar egység is szolgált, hiszen korábban a magyar országgyűlés ehhez a háborúhoz 34 ezer újoncot szavazott meg. 1905-ben, a századik évfordulón az egykori hadviselők emlékművet és osszáriumot (a kiürített sírokból származó csontok gyűjtőhelye) építettek az ütközet színhelyén. 2005-ben felavatták a három császár új emlékművét, egy hat méter átmérőjű kört, amelyben három különböző színű gránitoszlop áll. Minden oszlop 3,6 méter magas. Napóleon császár emlékét francia szürkésfehér gránit, I. Sándor cárét orosz barnagránit, míg I. Ferenc osztrák császárét (és magyar királyét) sötétszürke német gránit jelképezi

1806

Poroszország megsemmisítése (Jéna, Auerstadt)

A jénai csata, más néven jéna-auerstedti (régebbi forrásokban jéna-auerstädti) ütközet (1806. október 14.) katonai összecsapás a francia-itáliai és porosz-szász csapatok között.

1806. október 14-én, nem sokkal virradat után Napóleon – a 96 000 fős seregéből csak 54 000 katonát vetett be – rajtaütött Frigyes Lajos 38 000 emberén. Délután 15 órára a francia csapatok legyőzték a porosz-szász csapatokat és a beérkező 13 000 fős erősítést is

Fájl:Battle of Jena-Auerstedt - Map03.jpg

1806

a német-római birodalom megszunése, I. Ferenc ezt követoen Ausztria császára

A Német-római Császárság vagy Német-római Birodalom, eredeti (korabeli) nevén Szent Római Birodalom, (majd a 15. századtól – az itáliai területek elvesztése után – A Német Nemzet Szent Római Birodalma – Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) egy hatalmas kiterjedésű politikai hatalom volt Közép-Európában. Valójában a birodalmat a későbbi korok gyakran csak egyfajta keretnek tekintették, amelyen belül rengeteg kisebb, független hercegség, püspökség, királyság, város és birodalom létezett.

I. Napóleon francia császár ultimátumára II. (I.) Ferenc császár lemondott a Német-Római Birodalom koronájáról és megszűntnek nyilvánította a birodalmat. A birodalmi rendeket feloldozták a császárral és a birodalommal szemben fennálló valamennyi kötelezettség alól. A birodalom helyébe részben a Rajnai Szövetség lépett: 16 német birodalmi "kisállam" egyesült Párizsban július 12-én Rajnai Szövetség néven, I. Napóleon császár protektorátusa alá helyezve magát. A Rajnai Szövetség államai augusztus 1-jén, a regensburgi gyűlésen deklarálták kilépésüket a birodalomból. A Német-Római Birodalom feloszlatása elkerülhetetlenné vált. A felbomlást már előrevetítette a birodalom újjászervezése a Reichsdeputationshauptschluß révén (1803. II. 23.). Az egyházi fejedelemségek szekularizálásával és a birodalmi rendek birodalmi kiváltságainak megszüntetésével a császári hatalom elveszítette irányító szerepét. A jelentősen megnövekedett területű Bajorország, Baden és Württemberg teljes állami szuverenitásra törekszik. Területi és politikai birtoklásuk garanciáját csak a Napóleon császárhoz való csatlakozásban vélik fellelni. A porosz államot, amely szintén jelentős területeket szerzett, semlegességi szerződés köti Franciaországhoz. A birodalom tehetetlenségét és II. Ferenc tettét teljes súlyában csupán néhány német hazafi ismerte fel és siratta meg.

HRR.gif

1806

Napoleon kihirdette a kontinentális zárlatot

A Nagy-Britannia elleni gazdasági blokád ideje alatt az összes európai kikötőt és tengerpartot bezárták az angol áruk előtt. A verseny nagymértékű korlátozódásával az európai országok gazdasága átmenetileg előnyökhöz jutott. A zárlat célját, Anglia gazdasági tönkretételét, azonban nem érte el Napóleon. Az angol áruk csempészése felvirágzott, bizonyos cikkek hiánya gazdasági nehézségeket okozott a kontinensen, viszont Nagy-Britannia abszolút monopóliumra tett szert a gyarmatáru-kereskedelemben és új felvevőpiacokat szerzett.

1807

orosz vereség Friedlandnál, tilsiti béke

A tilsiti béke (1807. július 8–9.) a napóleoni háborúk idején Oroszország és Franciaország, valamint Poroszország és Franciaország közötti béke, amely lezárta a negyedik koalíciós háborúkat. A kelet-poroszországi Tilsitben (ma Szovjetszk, Oroszország) folyó béketárgyalások eredményeként írták alá.

A július 8-án aláírt francia-orosz szerződésben az Orosz Birodalom elismerte a Vesztfáliai Királyságot és a Varsói Hercegséget, Danzig város szabad státuszát, valamit Franciaország minden hódítását 1772-től. Oroszország ugyanakkor megkapta Białystok vidékét. A titkos cikkelyeiben az oroszok csatlakoztak az Anglia elleni kontinentális zárlathoz.

A július 9-én aláírt porosz–francia szerződés értelmében Poroszország elvesztette az Elba és a Rajna közötti területeit, és a Lengyelországtól elfoglalt területeket. 100 millió frank hadisarc fizetésére kötelezték és kimondták, hogy hadereje nem lehet csak legfeljebb 42 000 fő.

1807

Fulton gozhajója

Az első használható lapátkerekes gőzhajó, a Clermont hossza 45,7 méter, az egyhengeres gőzgép teljesítménye 20 lóerő volt, két lapátkereket hajtott. Első, 240 km-es útját a Hudson folyón, New York és Albany között 32 óra alatt tette meg 1807. október 7-én, és még abban az évben megkezdte az üzletszerű hajózást. Következő hajója Pittsburghben épült az Ohión, és New Orleans környékén működött. Több hajója is épült itt, de a Mississippin és az Ohión át Pittsburghig egyik sem jutott fel. 1810-ben már három hajója járt a Hudsonon, és gőzhajók működtek a kompátkelőhelyeken a nagyvárosokban. Ő tervezte 1812-ben az első hadigőzöst is, a New York-i kikötő védelmére, az angolok ellen. Ennek újszerű megoldása volt a kettős hajótest a közöttük elhelyezett lapátkerékkel. Kivitelét azonban már nem érhette meg.

1808

francia bevonulás Madridba, spanyol felkelés

A Portugáliát megszálló francia–spanyol hadsereg megerősítése ürügyén Napóleon katonákat küldött Spanyolország fontosabb városaiba. 1808 februárjában francia csapatok szállták meg Pamplonát és Barcelonát. Az események nyomán spanyol nemesek egy csoportja megbuktatta IV. Károlyt, és fiát IX. Ferdinándot ültette a trónra. Napóleon mindkettejüket Bayonne-ba vitette, és május 5-én lemondásra kényszerítette saját bátyja, Joseph javára, akit egy bábparlament iktatott be. Amikor azonban el akarta foglalni trónját, Madridban felkelés tört ki ellene (1808. május 2.). Ezt Murat marsall katonái verték le.

1809

osztrák vereség Wagramnál

A wagrami csata (1809. július 5–6) a francia-lengyel-olasz-német és osztrák csapatok között lezajlott összecsapás.

Napóleon még a 30 000 főnyi, János főherceg vezette osztrák erősítés megérkezése előtt támadást indított. Július 5-én átkelt a Dunán, de az osztrákok visszaverték a francia csapatokat.

Július 6-én reggel Károly főherceg támadást indított a franciák és szövetségeseik déli szárnya ellen, hogy a Dunának szorítsa ezt a seregrészt. Napóleon főcsapása az osztrákok északi szárnya ellen irányult. Déli szárnyának megerősítésével visszaverte az ottani osztrák támadást, miközben északon sikerült áttörnie az osztrák vonalakat. Ezután Napóleon a végső csapást az osztrákokra középen mérte. Károly öccse, János főherceg csak késő délután érkezett meg az erősítéssel, amikor a Károly főherceg vezette fősereg már visszavonulóban volt.

A tüzérségnek az addigi hadtörténetben példátlan intenzitású alkalmazása miatt a csata roppant véráldozattal járt: az osztrákok több mint 40 000, a franciák 34 000 katonát vesztettek.

1809

Napoleon kiáltványa a magyarokhoz, a gyori csata

Bécs elfoglalása után két nappal I. Napóleon francia császár schönbrunni hadiszállásáról háromnyelvű (francia, német és magyar) kiáltványt intézett a magyarokhoz. A proklamáció szövegét a Bécsben élő Batsányi János költő fordította magyar nyelvre. (A kiáltvánnyal egy időben egy latin nyelvű röplapot is közzétettek, amely kifejti: a magyarság a Habsburgoknak, a `hamis, szószegő fejedelmeknek` nem tartozik hűséggel, és a bécsi udvartól való elszakadással Hunyadi Mátyás dicső korszaka éledhet újra az országban.)

"Magyarok! [...] Eljött az a szempillantás, mellyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. Fogadgyátok el a békességet mellyet ajánlok: maradgyon-fenn egész épségben Országotok és szabadságotok;, maradgyon-fenn Hazátoknak Constitutiója, - akár azon állapottyában, a mint eddig val, akár pedig azon változtatásokkal, a mellyeketabban Ti magatok, tellyes tetszéstek szerént az idöknek mostani környülállásaihoz képest jóknak, és saját polgártársaitok hasznára nézve talán szükségesnek itélni fogtok. Semmit sem kívánok Én Tí tőletek: egyedül tsak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független Nemzetté legyetek."

A magyar rendek válasza mind a kiáltványra, mind pedig a röpiratra egyértelmű elutasítás volt, sőt fegyverre keltek "a hazát fenyegető franciák" ellen.

A győri csata (Kismegyeren) (1809. június 14.) volt a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete, egyben az utolsó olyan összecsapás, amelyben a magyar nemesi felkelés hadai vettek részt. Bár a minőségbeli, létszámbeli és vezetésbeli különbségek miatt kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a franciák fölényben vannak, ám Laval Nugent vezérőrnagy téves felderítési adatainak köszönhetően jelentősen alábecsülték a francia sereg létszámát. A csatát az osztrák vezetés sorozatos tévedései kísérték végig, és a francia minőségi és számbeli fölény végül a Habsburg sereg vereségéhez vezettek.

 

1810–1825

függetlenségi háborúk Latin-Amerikában


Kezdetekben Spanyolország függetlenségi mozgalmak miatt nem tudott a gyarmatokon történo politikai eseményekre koncentrálni. Ezt kihasználva megindult a függetlenségi mozgalom Latin-Amerikában.

Haiti függetlenné válása

A francia polgári forradalom nemcsak az eszmék útján gyakorolt átalakító hatást Latin-Amerika gyarmataira, hanem közvetlenül, a forradalmi események révén is hatalmas tömegmozgalmakat indított el. Gyarmatbirodalmának gyöngyszeme, az 1697-es, ryswycki-békében megszerzett Haiti, Hispaniola szigetének nyugati fele volt, ahol kávé és cukor ültetvények nem csak a vékony latifundista réteget tették gazdaggá, hanem a francia államnak is jelentos hasznot hajtottalak. Az 1789-es esztendo francia abszolutizmus bukása azonban nem csak a spanyol és angol vetélytárs reményeit keltette fel, hanem a francia gyarmat középosztályának, a kreol „kis fehéreknek” (tisztviselok, kereskedok) az autonóm kormányzat iránti vágyát is. A mulattok – a francia forradalom elvein felbátorodva – a fehérekkel egyenlo jogokat követeltek. Mintegy 400 mulatt 1971-ben fegyveresen akarta erre rákényszeríteni a kormányzót, de szétszórták oket. Az év augusztus 7-én felszabadított rabszolgák egy templomba szerveztek újabb felkelést, egyik vezérük az Egyesült Államok függetlenségi háborújában részt vett néger volt. 300 cimarrón, szökött rabszolga is támogatta oket, és segítségükkel csatát nyertek. Az események harmadik, csakhamar bekövetkezo szakaszát immár a rabszolgák megmozdulása határozta meg. Boukman, egy óriás termetu néger felkelésre szervezte a rabszolgákat 1791. augusztus 14.-én. 8 nappal késobb elemi erovel tört ki a rabszolgák felkelése. Lángba borultak az ültetvények, a földesurakat és az útjukba került fehéreket felkoncolták, csak az orvosokat és a papokat kímélték meg. Boukman felkelése gyorsan terjedt, nyugati és dél irányban. O maga elesett, a vezetést alvezérei, Jean Francois, Jeannot és Biassou vették át. Ez utóbbi mellett muködött titkárként Toussaint Louverture.
Az angolok megtámadták Haitit. Toussaint az angolok ellen fordította minden erejét, és 1798-ra kiszorította oket. Ekkor már Haiti teljhatalmú ura volt, aki konszolidálni igyekezett a belso frontot. Az új társadalmi és politikai viszonyokat rögzítette az 1801-es alkotmány, amely kimondta, hogy Toussaint élete végéig fokormányzói minoségben az állam élén áll. 1802 elején megjelent a sziget partjainál Leclerc francia tábornok, hogy Napóleon parancsára visszaállítsa a régi rendet. A négerek ellenállást szerveztek. A mintegy félszázezer francia katonából néhány ezer maradt életben, és amikor a sorozatos vereségek után elhagyták a szigetet az angolok fogságba estek. 1804. január elején kikiáltották Haiti függetlenségét, megszületett az elso független állam Latin-Amerika területén. A haiti példa is bátorította a latin-amerikai függetlenségi törekvéseket.


Bolívar harca Nagy-Kolumbiáért

A spanyol burzsoá képviseleti szerv nem változtatott az anyaország és a gyarmatainak viszonyán, ezért Cortes továbbra is küldte a csapatokat Amerikába. 1812 tavaszán érkezett Argentínába, a dél-amerikai függetlenségi harcok egyik legkiemelkedobb katonája, José de San Martin. San Martin a katonai képzést Spanyolországban kapta, és korán bekapcsolódott a gyarmatok felszabadítását elokészíto titkos páholyok mozgalmába. Napóleon hódításával szemben fegyverrel a kézben védte Spanyolországot, és alezredesi rangot kapott érdemeiért. Minden idegszálával a hazájában kezdodött eseményeket figyelte, és amikor megérkezett, azonnal részt vállalat a fegyveres harcokban. Nem sokkal a Venezuelai köztársaság kikiáltása után a természet maga esküdött az új rendszer ellen: 1812-ben hatalmas földrengés pusztított, így több spanyol ellenes ellenállás központ pusztult el. Az elso köztársaság bukása után Simon Bolívar Kolumbiába (Új-Granada) tette át muködésének színterét. Már ekkor egy olyan nagy állam létrehozása lebegett szeme elott, amely Peruig foglalná magába a volt spanyol gyarmatokat. A kolumbiai függetlenségi mozgalmat használta ki Bolívar, hogy újra megkísérelje Venezuela felszabadítását. 1813-ban a cartagenai csapatok segítségével megkezdte a spanyolok elleni hadmuveleteket. Újra spanyol nyomás nehezedett a volt gyarmatokra Bogotá is elesett 1816-ban és Bolívar ekkor indította el új hadjáratát Venezuela visszafoglalására, amelyben immár a felszabadított rabszolgák is támogatták. Egyik lázadó tábornokát kivégeztette, és José Antonio Páezt, ezt az egyszeru, de bátor színes boru katonát állította a helyére. Páezt hátrahagyva Caracasban, Bolívar Kolumbiába indult, hogy a spanyolok kiuzésével megvalósítsa a szomszédos államok szövetségét. Bolívar gyozelme 1819-ben Bogotá közelében, Boyacában lehetové tette föderalisztikus terveinek megvalósítását. Új-Granada köztársasággá nyilvánítása után Angosturában kikiáltották a Kolumbia és Venezuela szövetségébol álló Nagy-Kolumbiát. Nagy-Kolumbiát Bolívar szilárd alapokra akarta helyezni, ezért már az 1819. februári angosturai kongresszuson határozott rabszolgaság-ellenes álláspontot foglalt el, javaslatára elvileg elfogadást nyert a rabszolgák felszabadítása, de a kongresszus a kivitelezést a következo kongresszusra bízta. A spanyoloktól elkobzott földek és a katonai szolgálat megszilárdított az uralkodó osztállyá vált kreol földbirtokosok gazdasági helyzetét. Bolívar nem egyedül felelos azért, hogy a függetlenségi háborúban részt vett kreol katonatiszti réteg rendkívül megerosödött. Egy összeesküvés után Bolívar visszatért Peruból, és 1826-ban rendkívüli hatalommal ruházta fel magát. Bolívar Nagy-Kolumbiája gyakorlatilag még életében szétesett, de a latin-amerikai államok egységes államszövetségének 1826-ban felvetett terve sem épült a helyzet reális elemzésére, mindössze távoli eszmény maradt. Bolívar nem sokkal halála elott kénytelen volt megállapítani, hogy Latin-Amerika „a szenvedélyek, a nehézségek és az anarchia nyugtalansága és káosza”.

Mexikó és Közép-Amerika felszabadulása


Indiánok kezdeményezték és harcoltak a függetlenségért és saját sorsuk javításáért, a kreolok pedig a spanyolok mellé zárkóztak fel a régi rend védelmében. Ez a Hidalgo-felkelés tanulsága és ez folytatódik a vezetok kivégzését követoen. Az ország délnyugati részén szervezodött az új forradalmi háború, amely csakhamar elborította az ország középso területeit is. Vezetoje a Hidelgo híve, Jose Maria Morelos volt. Morelos 1812-ben legyozhetetlen volt visszafoglalta Cuautlát, Pueblától délre kezében tartotta a kulcsfontosságú pontokat, innen délre fordulva rohammal vette be Oaxacát, majd a nagy tengeri kikötot, Acapulcót vette birtokába. Acapulco elfoglalása után Morelos a forradalom magasabb szintre emelése érdekében Chilpancingóban kongresszust hívott össze. Morelos a kongresszus elé azt a feladatot tuzte, hogy alakítsa át Mexikó egész társadalmi és politikai rendjét. A kreol jogászokból és egyházi személyekbol összeállított kongresszus nem volt alkalmas arra, hogy a forradalmi háború bonyolult irányítását ellássa. Morelos lemondott, amikor a kongresszus bizalmatlanságát fejezte ki hadvezetése iránt, és egyszeru parancsnokként harcolt tovább. Kevés emberével vállalta az üldözok visszatartását, maga is fogságba esett. 1815. december 22-én végezték ki ezt az emberi magatartásában is vonzó nagy forradalmárt. Az 1820-as spanyolországi liberális felkelés és a cádizi alkotmány visszaállítása fokozta a mexikói kreolok öntudatát. Ekkor lépett színre Mexikó Napóleonja, Agustin de Iturbide, ez a színes boru, de pénzen kreolságot vásárolt royalista, aki az egyház bizalmába férkozve elérte, hogy a felkelok maradványai, Guerrero ellen Ot bízták meg a hadjárat vezetésében. Tárgyalásokat folytatott Guerreróval és megegyezett vele. Mexikót független monarchiának nyilvánították, a katolikus egyház jogállását, és deklarálták a spanyolok és kreolok egyenloségét. Ekkor a következo évtizedekben egész Latin-Amerikára jellemzo fordulat következett be. Iturbide a katonák és a léperók fizikai eroszaka és fenyegetése miatt császárrá koronázta magát. Napóleoni mintára megrendezett koronázás után Iturbide ellen még ugyanebben az 1822-es évben felkelt egy brigadéros, Santa Anna, aki késobb még nála is keményebb kezu diktátora lesz Mexikónak. Iturbide gyorsan elszigetelodött, a hadsereg is magára hagyta, 1823 márciusában kénytelen volt lemondani és a következo évben, amikor európai számuzetésébol visszatér, kivégezték. A császárság hirtelen bukása után az 1823-as guatemalai kongresszus, amelyen a tar6ománok képviseltették magukat, létrehozta a Közép-Amerikai Egyesült Tartományokat. Nicaragua, El Salvador, Costa Rica, Honduras, és Guatemala 1839-ben önálló államokként folytatták életüket. A kreol törvényhozók azt hitték, hogy a hangzatos légváralkotmányok önmagukban megoldják a felgyülemlett és a függetlenség elnyerése óta újakkal szaporodó kérdéseket, ellentmondásokat.

Függetlenség vér nélkül: Brazília


A portugál királyság a napóleoni háborúk idején kínosan lavírozott Anglia és Franciaország között. 1807 októberében Spanyolország és Napóleon egyezséget kötött Portugália és gyarmatainak felosztására, ugyanebben a hónapban Junot marsall hadserege megindult Portugáliába azzal a céllal, hogy a régens herceget, Joãót az udvarral együtt elfogja. A portugál udvar tudomást szerzett a támadásról, s felkészült, hogy áthajózzék Brazíliába. Brazília sorsát eddig a napóleoni háborúk befolyásolták, ezután az angol toke és a spanyol-amerikai gyarmatok függetlenségi háborúja fogja meghatározni az események menetét. 1815-ben a régens a brazil kreol uralkodó osztály érdekeinek megfeleloen Portugáliát és Brazíliát Egyesült Királysággá proklamálta, ezzel a gyarmati státusz jogilag megszunt. 1817-ben Uruguay birtokáért indult egy háború a Buenos Aires-i kormányzat és Spanyolország csapatai ellen. A brazíl csapatok elfoglalták Monevideót, és néhány év alatt az egész országot megszállták, 1821-ben Uruguayt Brazíliához csatolták. 1820-ban Portugáliában liberális kormányzat jött létre, ez bátorítást adott a brazil republikánusoknak és szeparatistáknak, erosítette a függetlenség híveinek helyzetét. Bahiában 1821-ben kezdodött a mozgalom, melyhez még azok a földbirtokosok is csatlakoztak, akik Brazília függetlenné válásában láttak biztosítékot arra, hogy kikerüljenek a liberális portugál kormányzat hatáskörébol. Brazília független monarchia lett, élére a császárnak megkoronázott I. Pedro (João fia) került. Jól mutatta a feszültséget az 1823-ban összehívott Alkotmányozó Gyulés, amelyben különbözo konzervatív, liberális, monarchikus és republikánus nézetek csaptak össze. A kormányzást az Államtanács látta el, az új alkotmányt 1824-ben léptették életbe, és 1889-ig az államélet alapja volt. Uruguay megszállása nagy összegeket emésztett fel, de amikor az uruguayi patrióták Argentínához fordultak a brazil megszállók ellen, egy hosszú háborúskodás vette kezdetét. Nem kedvezett a szerencse a braziloknak, és az angol diplomácia attól félve, hogy Argentína megerosödik Uruguay bekebelezésével, erofeszítést tett Uruguay független államként való elismertetésére. Uruguay 1828-ban elszakadt Brazíliától és önálló állammá vált. Ezzel véget ért a független brazil császárság történetének kezdeti szakasza. Kirajzolódtak a politikai élet erovonalai, és felvetodtek azok a fobb problémák, amelyekkel az új állam a XIX. század folyamán küszködni fog. Brazíliát sok speciális vonás különbözteti meg a spanyol-amerikai országoktól, de függetlenedése idoszakában még inkább aláhúzta a Latin-Amerika fejlodését meghatározó tényezok érvényét. A külpiacra termelo ültetvényes nagybirtokok, a régi termelési viszonyok továbbélése, az ipai és kereskedo burzsoázia gyengesége, a tartományi szeparatizmus, a caudillismo és az idegen hatalmaktól való gazdasági és politikai függés sokszor itt durvább formákban jelentkezett, mint a felszabadult spanyol gyarmatokon. A francia juste-millieu, a karbonárik és más európai minták vágányain haladó brazil liberalizmus nem volt képes megfogalmazni az ország legátfogóbb problémáit, innen a haladó brazil politikai gondolkodás sekélyessége. Programjukból kimaradt Brazília lakosságának a zöme, a néger rabszolgák és az indiánok, ekkor még nem merült fel felszabadításuk gondolata. Brazília a rabszolgarendszer utolsó bástyája maradt Latin-Amerikában.


Sem önmagában, sem az európai (és észak-amerikai) forradalmakkal való szoros összefüggési alapján nem lehet az 1810-1825 közti folyamatot az európai kategóriák szerint vett polgári forradalomnak minosíteni. Ha nem így járunk el, hanem jobban a gyarmati felszabadító mozgalmak világtörténeti keretébe ágyazzuk bele a lefolyt eseményeket, mind hoseit, mind ellentmondásait, nem utolsósorban a XIX. században elénk táruló képet történetibb módon tudjuk szemlélni.


www.antiskola.sk

1812

Napoleon betör Oroszországba

I. Napóleon francia császár 1812-es oroszországi hadjárata a napóleoni háborúk fordulópontja volt. A császár, aki Európa szinte egészét uralma alatt tartotta, hatalma csúcspontján volt, félmilliós inváziós hadsereget gyűjtött, hogy leszámoljon utolsó kontinentális ellenfelével, az Orosz Birodalommal. A szövetséges hadsereg benyomult Oroszországba, a cári csapatok azonban a felperzselt föld taktikáját alkalmazva vonultak vissza, kerülve az ütközeteket. Moszkva előtt az oroszok csatára kényszerültek, és a mindkét fél számára óriási veszteségekkel járó borogyinói csata után a cár feladta a fővárost, de nem kért békét. A francia megszállás alatt Moszkva porig égett, az utánpótlásból teljesen kifogyott császári hadsereg pedig megkezdte gyötrelmes visszavonulását a kemény orosz télben. A kezdeti kb. 580 000 főből csak kb. 20 000 katona tért vissza, a Grande Armée gyakorlatilag megsemmisült.

A háború A honvédő háború (oroszul Отечественная война)-ként került be az orosz történelembe, és – orosz szempontból – történelmi és kulturális jelentősége a Nagy honvédő háború-ként említett második világháborúéhoz mérhető.

1812

borogyinói ütközet

A borogyinói csata (1812. szeptember 7.; az Oroszországban használt Julián naptár szerint augusztus 26.) a napóleoni háborúk legvéresebb csatája volt. Több mint 250 000 katona vett részt benne.

A csatát az I. Napóleon francia császár irányítása alatt álló francia-olasz-német-lengyel hadsereg (Grande Armée) és a Mihail Kutuzov vezette orosz hadsereg vívta Borogyino falunál, Mozsajszk város közelében. A csatában mindkét fél taktikai hibákat követett el, és az oroszokat csak stratégiai megfontolások kényszerítették a visszavonulásra. Napóleonnak a csata folytán tanúsított viselkedése azt sugallja, megpróbálta elkerülni a pürrhoszi győzelmet; a császár ugyanekkor magas láztól is szenvedett, ami megmagyarázhatja, miért hozott túl leegyszerűsített döntéseket.

1813

a lipcsei "népek csatája"

A lipcsei csata vagy a népek csatája 1813. október 16–19. között zajlott le. Ez volt a napóleoni háborúk döntő ütközete. Napóleon súlyos vereséget szenvedett, ami a németországi és lengyelországi francia uralom végét jelentette.

A csata 1813. október 16-án kezdődött, amikor is Napóleon meghiúsította Schwarzenberg herceg 75 000 katonájának délről és Blücher tábornagy 54 000 emberének északról indított összehangolt támadását, de nem mért akkor rájuk döntő csapást. A bekerítő ellenséges csapatok száma azonban október 17-én az átmeneti nyugalom idején tovább nőtt Benningsen és Bernadotte csapatainak megérkezésével.

Az október 18-án több mint 300 000 katonával, négy irányból indított szövetséges támadás Lipcse peremén érte a franciákat. A franciák kilenc órán át állták a rohamokat, majd visszaszorultak a külvárosokba.

Október 19-én hajnali két órakor Napóleon az Elster folyó egyetlen hídján át megkezdte a visszavonulást nyugat felé. A visszavonulás során minden rendben zajlott addig, míg egy rémült tizedes túl korán – déli egy órakor – fel nem robbantotta a visszavonuló franciákkal zsúfolt hidat, holott a szövetségesek támadása egyelőre nem fenyegetett. A robbantás következtében az utóvéd 30 000 katonája és sebesültje csapdába esett, majd a következő napon fogságba került.

1814

a koalíciós hadsereg bevonul Párizsba, Napoleont Elba szigetére számuzik, az új király XVIII. Lajos

A hatodik koalíció tapasztalt, milliós hadseregétől a főként újoncokból álló francia haderő vereséget szenvedett a lipcsei csatában (1813): a „népek csatájában” több mint 100 000 halott maradt a csatatéren. A német csatlós államok a csata után elhagyták Napóleon szövetségét, a következő évben a koalíciós hadseregek bevonultak Párizsba (1814). A császár lemondott fia, II. Napóleon (a „Sasfiók”) javára, őt magát Elba szigetére száműzték. A győztesek helyreállították az 1792-ben elűzött Bourbon-ház uralmát.

1814–1815

a bécsi kongresszus

A bécsi kongresszuson a háború utáni hatalmi viszonyokat akarták rendezni, és a francia forradalom keltette társadalmi változásoknak kívántak gátat szabni. Oroszország megerősödése következtében a nagyhatalmak felsorakoztak az brit erőegyensúly-politika mögött: igyekeztek visszafogni az orosz térnyerést, mérsékelten meggyengíteni Franciaországot, és megerősíteni az ellensúlyt biztosító Ausztriát és Poroszországot.

Az angol érdekeket képviselő Lord Castlereagh külügyminiszter a konferencián mindent elkövetett, hogy visszaszorítsa a napóleoni háborúkban nagyhatalommá váló Oroszországot. Ebben a kérdésben sikeresen együttműködött Ausztria kancellárjával, Metternichhel, és a francia érdekeket képviselő „nagy túlélővel” Talleyrand-nal. Oroszország mindezek ellenére jelentős mértékben előretört. Svédországtól megszerezte Finnországot, a törököktől Besszarábiát. A Napóleon által létrehozott Varsói Hercegség területének zömét (Kongresszusi) Lengyel Királyságként a cári birodalom részévé tette, ahol csak látszatönállósággal rendelkezett. A volt Varsói Hercegség északnyugati részét Poroszországba tagolták be, Poseni Nagyhercegség néven.

Poroszországot a német tartományok rovására a Rajna mentén és Szászországban erősítették meg. Ausztria megtarthatta Salzburgot, Velencét, és megkapta Lombardiát. Hasonló okokból növelték meg Hollandia területét. Az etnikai határokat mellőzve hozzácsatolták Osztrák-Németalföldet (a későbbi Belgium területét), a Szárd Királyság pedig megkapta Genovát, és visszakapta Piemontot. Svédország megkapta Dániától Norvégiát, cserébe azért, hogy lemondott Finnországról Oroszország javára.

A britek a gyarmatokon (India, Jóreménység foka) és a hajózás szempontjából jelentős stratégiai pontokon (Helgoland, Jón-szigetek, Málta) nyertek újabb területeket és támaszpontokat.

1815. márc.

Napoleon partraszállása és "száz napos uralma"

fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.

1814. május 4-én érkezett meg Elbára. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba. 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál. Miközben átkelt az Alpokon, a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette és Grenoble közelében az elfogására küldött hadsereg is átállt hozzá. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve. Maga Napóleon sem volt már a régi: a súlyos katasztrófával végződött oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hisz részben tulajdon szemével láthatta katonái méltatlan halálát a hidegben és a nélkülözések között. Most már sokkal hamarabb kimerült és fogékonyabb lett megbetegedni. A waterlooi csata előtt is fizikailag és pszichésen rossz állapotban volt, kialvatlannak és elpuhultnak tűnt, ezért a stratégiában egyik szarvas hibát a másik után csinálta.

Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án megverte a poroszokat. Két nappal később Waterloonál a Wellington herceg vezette brit-holland-belga csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában (1815. június 18.).

Párizsban a törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt (1815. június 22.). Napóleon a brit kormánytól kért védelmet, azonban nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetre száműzték.

1815

a Szent Szövetség megalakulása

A szárazföldi hatalmak – okulva a francia forradalom sikereiből – megfogalmazták az intervenció, a fegyveres beavatkozás jogát, a háborúk és forradalmak elkerülése érdekében. Az európai államok (Anglia, az Oszmán Birodalom és a Pápai Állam kivételével) ezért szövetséget kötöttek. A szövetségüket Szent Szövetségnek nevezték el. A szövetség fő vezetői Ausztria (I. Ferenc), Poroszország (III. Frigyes Vilmos) és Oroszország (I. Sándor) volt. A rendszeresen tartott nagyhatalmi találkozókon ugyan átgázoltak a nemzeti érdekeken és társadalmi mozgalmakon, de a nemzetközi diplomáciában új fejezetet nyitva megakadályozták a nagyobb konfliktusokat. A rendszert az 1848-as forradalmak söpörték el.

1815

a waterlooi csata

Az 1815. június 18-án lezajlott waterlooi csata Bonaparte Napoléon utolsó összecsapása volt. Elbai száműzetéséből nemrégen hazatért Napóleon ismét elfoglalta Franciaország császári trónját. Száznapos uralma idején az európai hatalmak egyesített erővel támadtak rá a brit Wellington herceg és a porosz Blücher tábornagy vezetésével.

Fájl:Battle of Waterloo map.png

1815–1830

Bourbon restauráció Franciaországban

A napóleoni háborúk után a királypártiak restaurálták a Bourbon-házi VII. Ferdinánd uralmát. A francia forradalom vívmányai azonban ide is eljutottak, a spanyol nép 1820-ban fellázadt Ferdinánd uralkodása ellen, és rákényszerítették királyukat arra, hogy alkotmányban korlátozza saját jogait. Az alkotmányos monarchia 1823-ig maradt fenn, amikor a bécsi kongresszus szellemében a francia királyi haderő betört az országba, és Ferdinánd mellé állva érvénytelenítette az alkotmányt.

1829-ben VII. Ferdinánd negyedszer is megnősült, ezúttal Mária Krisztina nápoly–szicíliai királyi hercegnőt vette feleségül. Mégsem született férfi örököse, ezért az örökösödési törvényt megváltoztatva leányát, Izabella infánsnőt jelölte utódjának.

1822–1823

magyar nemesi ellenállás kibontakozása

 

1825–1827

országgyulés Pozsonyban

A Pozsony városában megrendezett 1825–27-es országgyűlést szokás az első reformországgyűlésnek, a reformkor kezdetének tekinteni, bár a hagyományos sérelmi politika folytatása mellett még kevés előremutató törvényt hozott a diéta. Az országgyűlés határozott az 1791-ben felállított reformbizottság munkájának folytatásáról, és nagybirtokosok adakozásából megteremtették az alapot a Magyar Tudományos Akadémia és a Ludoviceum létrehozáshoz. Ugyanakkor sikerült kompromisszumra jutni a rendi sérelmek kérdésében is.

1830

Széchenyi: Hitel

A Hitel Széchenyi István műve, a magyar gazdasági szakirodalom egyik első képviselője. 1830. január 28-án jelent meg.

A Hitel megírásának előzménye, hogy Széchenyi 10 000 forint hitelt akart felvenni birtokai fejlesztésére, amelyet az osztrák bank fedezet hiányában elutasított.

A mű a magyar gazdasági és politikai élet megreformálását hirdeti, különös tekintettel az akkor már archaikusnak számító ősiség (aviticitas) törvényére, és a jobbágyság intézményére. A magyar törvények értelmében ugyanis, 1351 (Nagy Lajos) óta a földbirtokosok nem adhatták el birtokaikat, és jelzáloggal sem terhelhették őket. Emiatt a tőkeszegény birtokosok nem vehettek fel hitelt a gazdaságuk fejlesztésére.

A jobbágyság intézményének megszűnését Széchenyi örökváltság útján, fokozatosan képzelte el. Ez lényegében azt jelenti, hogy a jobbágy egy előre meghatározott összegért cserébe megválthatja szabadságát, polgárrá válik.

Széchenyi gondolatai annyira újnak és forradalminak számítottak, hogy alaposan felkavarták a korabeli közéletet: lelkes híveinek tábora mellett egy ellentábor is kialakult. Az ellentábor vezéregyénisége, Dessewffy József A Hitel czímü munka taglalatja című művében reagált Széchenyi felvetéseire (lényegében elutasítva őket).

A Hitel című munkát követte 1831-ben a Világ, majd 1833-ban a Stádium. Utóbbinak magyarországi megjelentetését a cenzúra nem engedélyezte, Széchenyi külföldön nyomtatta ki.

A három művet gyakran szokták együtt említeni.

1831

Széchenyi: a Vaskapu szabályozásának kezdete

Széchenyi István nagyjából a Lánchíd ügyének felkarolásával egy időben fordította az ország közvéleményének figyelmét a dunai hajózás és a szabályozási munkálatok felé, ugyanis a gőzhajózás fejlesztését és a folyószabályozásokat elkülöníthetetlennek tekintette. Ennek előzményeként a gróf 1830 júniusában Pestről egészen Konstantinápolyig hajózott, ahol a szultánt próbálta meggyőzni a dunai építkezések hasznáról. Ezután mérnöki tanácsadóként alkalmazta a Körösök felmérésénél már tapasztalatot szerzett Vásárhelyi Pált, aki 1833-től foglalkozott intenzívebben a dunai feladatokkal. Gróf Széchenyi István már a Stádium című munkájában megfogalmazza a Duna szabályozásának alapjait: „A Duna akár mikép s mi módon, de tökéletesen rendeltessék is.” További elképzeléseiben egy kinevezett bizottság szerepel, amely ”az országgyűlésen pedig a legkisebbrül is felelne és számot adna”, azonban ez már nem jött létre. Ennek ellenére Széchenyi nemsokára már az al-dunai szabályozási munkák királyi biztosa lett. Az Al-Duna szabályozása elég komoly feladatok elé állította a mérnököket és az udvart is, mert a szakasz veszélyes vízügyi problémákat is rejtett. Olykor a vízmélység fél méter és 50 méter között is ingadozott, illetve a 2 km széles mederben a vízáramlási sebesség is szeszélyesen váltakozott. Ilyen körülmények között a hajózás szinte lehetetlen volt, főleg rakománnyal teli hajókkal.

 A Vaskapu. Háry Gyulától

1831

Dessewffy József: Taglalat

A Hitelnek nagy visszhangja támadt, az akkoriban kibontakozó reformmozgalom programjává vált. Az arisztokraták nagy része viszont ellenezte, állásfoglalásukat Dessewffy József gr. foglalta össze A "Hitel" cz. Munka taglalatja (Kassa, 1831) címmel.

1831

Széchenyi: Világ

A kritikákra ~ a Világ (1831) c. könyvével felelt. Új eszméje az érdekegyesítés, a társadalom uralkodó és alávetett osztályainak összekapcsolása volt.

1831

felvidéki parasztfelkelés (koleralázadás)

 

1832–1836

az elso reformországgyulés

Az 1832-36-os országgyűlés az első reformországgyűlés.

Jelentős kérdések:

A; jobbágykérdés, más néven örökváltság

A jobbágy miként kaphatná meg az általa használt földet és válhat szabad paraszttá.

a; A reformpártiak nagy része az önkéntes örökváltságot& támogatta

A jobbágy megegyezhet a földesurával az általa használt föld megváltásáról. Kifizeti a föld árát és mentesül a jobbágyi kötelezettségek alól, szabad paraszt lesz.

Gond: kevés jobbágynak volt erre pénze, és szükséges volt a nemes beleegyezésére is.

b; A leghaladóbbak kötelező örökváltságot& támogatták:

A jobbágy megkapja az általa használt földet és szabad paraszt lesz. A nemest az állam kártalanítja.

Ekkor még a felsőtábla és a király is elutasította az örökváltságot.

B; a magyar nyelv ügye

A haladók célja a magyar nyelv hivatalossá tétele volt hazánkban.

1844-ben a magyar lett a hivatalos nyelv hazánkban. Magyarul történt az ügyintézés a közigazgatásban és az oktatás az iskolákban. Magyar nyelven hozták a törvényeket.

III. Az udvar fellépése a reformpártiak ellen

Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és Lovassy László perbefogása és bebörtönzése

IV. Deák Ferenc az ellenzék vezére

Zala megye követeként a reformok támogatója az Asótáblán. Jogi érvekkel cáfolja az ellenzéki vezetők elleni vádakat.

1833

Wesselényi: Balítéletekrol

WESSELÉNYI MIKLÓS

BALÍTÉLETEKRŐL



TARTALOM

ELŐÍTÉLETEK S AZOKNAK OKAI ÁLTALÁBAN
RÉGI ÉS ÚJ MELLETT S ELLEN URALKODÓ ELŐÍTÉLETEK
SZÜLETÉS S POLGÁRI HELYZET KÖRÜLI ELŐÍTÉLETEK
HON MELLETTI ELŐÍTÉLETEK
HON ELLENI ELŐÍTÉLETEK
HON ELLENI ELŐÍTÉLETEKRŐL KÜLÖNÖSEN
IV. ELLENVETÉS

Balítéletekről. Írta… 1831-ben. Nyomatott Bukarestben 1833. (illetőleg Lipcsében)

1833

Széchenyi: Stádium

SZÉCHENYI ISTVÁN

STÁDIUM
1831*



Budapest : Neumann Kht., 2002



Stádium 12 pontja:


1. Hitel
2. Az ősiség eltörlése
3. A kincstár jogának eltörlése a birtokra kihalás esetén (be kell vezetni az örökösödési
illetéket)
4. Birtokszerzés joga
5. Törvény előtti egyenlőség
6. Törvényes pártvéd (= a nem nemesek által 3 évenként választandó megyei ügyvéd)
7. A törvényhozás és a közigazgatás költségeit a nemesség is fizesse meg, birtokai
arányában (ez nem azonos a közteherviseléssel!)
8. Vízszabályozás, útépítés és karbantartás
9. Monopóliumok, céhek és a hatósági árszabás (vagyis a szabad verseny akadályai)
eltörlése
10. 1835. esztendő első napjától fogva csak magyar nyelven írott törvény, ítélet, parancs, folyamodás, szerződés stb. legyen kötelező
11. Csak a Helytartó Tanács közreműködésével működjön a kormányzás
12. A törvényhozás és a bírósági tárgyalások nyilvánossága

1833–1836

Kossuth az Országgyulési Tudósításokat szerkeszti

Wesselényi Miklós báró ajánlatára Kossuth Lajost bízták meg az országgyűlési tárgyalásoknak sajtó útján való nyilvánosság tételével. Kossuth az 1832. december 16-ai ülésnapon kezdett el jegyzetelni. A lap első száma 1833. február 1-jén jelent meg „tisztább, rendesebb, érdekesebb” formában.

A lap Metternich kancellárnak és I. Ferencnek is a tudomására jutott, ezért 1833. október 7-én gróf Zichy Ferenc főlovászmester királyi rendelet alapján felszólította Kossuthot a kőnyomda átadására. Kossuth rossz anyagi helyzetére hivatkozva 1041 forint 14 krajcárt kért a kősajtóért, de másnap már az egy évre előre tervezett hasznot 3840 forintot is kérte, de csak a kősajtó árát kapta meg

1835

I. Ferenc halála után V. Ferdinánd a trónon

Apjának 1835-ben bekövetkezett halála után lett Ausztria császára. A magyar trónt, V. Ferdinánd néven már 1830-ban megszerezhette. Ő volt az utolsó magyar király, akit Pozsonyban koronáztak meg. Ezenkívül még Csehország (1836-tól) és a Lombard–Velencei Királyság uralkodója (1838-tól) is volt.

Ferdinánd helyett Metternich kancellár kormányzott, a császár csak az ő bábja volt. Az uralkodó beteges testalkatú, gyenge képességű személy volt, sokak szerint szellemileg elmaradott is. Udvaroncai és alattvalói „jóságosnak” („der Gütige”) nevezték, mivel bármilyen más jelző felségsértésnek minősült volna (az élcelődők azonban Güdinand, der Fertige, vagyis Jódinánd, a süsü-re torzították a bevett titulust).

1835

Kölcsey elbúcsúzik az országgyuléstol, Wesselényi perbe fogása

Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait

Wesselényit 1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36-ös erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért (jóllehet felségsértőnek tekintett kifejezés tényleges elhangzását sohasem sikerült bizonyítani). A perben Kölcsey Ferenc volt a védője.

1836

felségsértési per Lovassy és társai ellen

,Midőn e sorokat olvassa, már 'nem vagyok többé szabad . . . Becsületem szeplőtlenül hozom vissza, mint elvittem, s érjen bármily csapás, nem rettegek, mert csak önkény s erőszak büntetnek" – írja Lovassy László, Társalkodási Egylet szellemi vezéralakja törvénytelen bebörtönzése után.

A feltételezett forradalmi mozgalom tömegbázisának megfélemlítésére a kormány az országgyűlés eloszlása után elfogatta az országgyűlési ifjúság legális Társalkodási Egyletének vezetőit. Lázító beszédek és izgató levelek miatt felségsértés vádjával fogták perbe a négy fiatalt. A jogsértő eljárás miatti megyei tiltakozások ellenére, a jakobinusok perének mintáját követő eljárás végén, Lovassy Lászlót, az ellenzéki ifjúság népszerű vezérét 10 évi várfogságra ítélték. Az 1840. évi amnesztia révén szabadult, a magánzárkától megőrülten. Két társa enyhébb büntetést kapott, a negyedik, aki árulójuk volt, látszatítélettel tűnt el a nyilvánosság elől.

1837

Kossuth letartóztatása

1836 őszén már forradalom szervezésével gyanúsították Kossuthot. A folyamatos támadások elől pihenni „menekült”, és 1837 májusában szállást foglaltatott magának a zugligeti Istenszeme fogadó kerti lakában, amelynek másik felét Toldy Ferenc bérelte. A feljegyzéseiben már 1837. április 6-i dátummal a következő szerepelt: „előpénz a zugligeti nyári lakásra 7 forint 30 krajcár”, míg április 23-án ezt írta: „ekkor kimentem a hegybe”.

Nem tudhatott arról, hogy amikor a Zugligetbe készülődött, a kormányzat már kiadta az utasítást, hogy el kell némítani őt. József nádor ezzel kapcsolatban aggályait fejezte ki, arra hivatkozva, hogy Kossuth Lajos a magyar törvények szerint nem esett a hűtlenség vétkébe, ráadásul nemes ember lévén nem szabad idézés és ítélkezés előtt bebörtönözni. Elfogatásának szándéka kiszivárgott Bécsben, azonban hívei hiába próbálták meg értesíteni, a küldött levelek mind fennakadtak a cenzúra hálójában.

Kossuth már az Istenszeme fogadóban pihent, amikor május 3-án Pálffy Fidél kancellár parancsot adott a letartóztatására, és emberei megindultak a Zugligetbe. A szomszédban lakó Toldy Ferenc látta, amint május 5-én éjjel 1 órakor a katonák körülveszik az épületet, és elfogató parancs felmutatása után a távolabb álló kocsihoz kísérik Kossuthot. Kossuth László másnap így írt fia elfogásáról: „f hó 4-ről 5-re éjjeli 1 óra tájban, Eötvös József Kir. Fiscalis, egy Kapitány, egy Strázsamester, és számos katonák társaságában a Zugligetben, hol két hét óta orvosi javaslat következtében kint lakott elfogatván, Budára a várban lévő katonai laktanyába vitetett, s reggeli 4 óra tájban ugyan azok által Pesti szállásán irományai s levelei is elfoglaltattak”. Hosszas vizsgálat után Kossuth Lajost hűtlenségért négy évre ítélték, végül 1840. május 10-én szabadult.

1839–1840

reformországgyulés (önkéntes örökváltság)

Az örökváltság bevezetésével a reformkori Magyarországon az 1831-es kolerafelkelés után kezdtek komolyan foglalkozni. Önkéntes örökváltságot javasolt Széchenyi István, kötelezőt Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos. Táncsics Mihály a váltság nélküli jobbágyfelszabadítás híve volt. Az 1832–36-os reformországgyűlés során az alsó- és felsőtábla elfogadta az önkéntes örökváltságot, az udvar azonban nem szentesítette. Végül az önkéntes örökváltságot 1839–40-ben, a kötelezőt 1848-ban fogadták el.

1841. jan.

Kossuth beindítja a Pesti Hírlapot

Az 1830-as években a bécsi kormányzat még nem engedélyezte a hírlapok kiadását, de az 1840-es években a cenzúraviszonyok enyhülésével és Bécs kompromisszumok felé való nyitásával már megjelenhetett a politikai sajtó Magyarországon. A Rajzolatok a Társasélet és Divatvilágból című divatlapot Munkácsy János 1840-ben átalakította Sürgöny címmel kormánypárti lappá. Ennek a lapengedélyét vette meg Landerer Lajos 1840 végén, amikor egy antiliberális lapot szándékozott elindítani. A szerkesztő mégis az éppen politikai fogságából szabaduló Kossuth lett, mivel Metternich azt remélte, ezzel megnyerheti saját érdekének, vagy legalább a cenzúra keretei közé szoríthatja tevékenységét. Landerer megígérte, ha Kossuth a kormánynak kellemetlenné válik, eltávolítja. A Pesti Hírlap első száma 1841. január 2-án jelent meg. Az újság az 1848-as forradalom előtti évtized és a liberális ellenzék kiemelkedő orgánuma lett.

1842

az elso ipari kiállítás

»Jelentés az első magyar iparmükiállításról 1842.« A’ magyar iparegyesület igazgató-választmánya megbizásából szerkeszté Kossuth Lajos, választmányi aligazgató. Pesten 1843.« Ez a czíme azon 76 oldalra terjedő tanulmánynak, melyben Kossuth Lajos számot ad a kiállítás sikeréről, összeállítja honi iparunk statisztikai adatait, lelkesülve nyilatkozik az ébredezésben levő magyar iparról, a kiállítóknak elismerést fejez ki, a kezdő iparosokat újabb törekvésre buzdítja, tett erőre serkenti. E jelentésből közöljük a bevezetését, a mely főleg most, midőn az egész ország a millenniumi kiállításra készül, az akkori körülmények megitélésére és a mai állapotokkal való összehasonlítására felette érdekes. A többi fejezeteket terjedelmüknél fogva nem közölhetjük szó szerint, de adjuk oly terjedelmű kivonatban, melyből az eredeti jelentés becsét meg lehet itélni. tovább ...

1842

Pesti Magyar Kereskedelmi Bank

1843–1844

reformországgyulés (magyar az államnyelv)

A század első felében a politikai küzdelmek egyik állandó követelése, a magyar államnyelv bevezetése volt. Nem volt olyan országgyűlés, ahol ne vetettek volna föl ezzel kapcsolatos kéréseket. A magyar nyelv fokozatosan kiszorította a latint a hivatali használatból, s végül az 1844: II.tc. elismerte a magyar nyelvet, mint a közigazgatás, államélet, bíráskodás közös nyelvét. Ez nem töltött el mindenkit óriási lelkesedéssel, hiszen a korabeli Magyarország lakóinak még 40%-a sem volt magyar. A magyar nyelv államnyelvvé válása kiélezte az ellentéteket a magyarok és a horvátok között is.

1844

Védegylet

A Védegylet megalapítását először megyei szinten - Tolnában - a Perczel fivérek kezdeményezték még 1842-ben. A tagok arra kötelezték magukat, hogy hat évig csak hazai fogyasztási cikkeket vásárolnak. Példájukat Zala és Veszprém vármegyében is követték.

1844. október 6-án az országgyűlési alsótábla üléstermében hozták létre a Védegyletet, melynek elnökévé Batthyány Kázmért, alelnökévé Teleki Lászlót választották. Az igazgató Kossuth Lajos lett.

Az alakuló gyűlésén elfogadott alapszabályai szerint a külföldi árut ki kell szorítani a hazai piacról, amelyet a honi ipar számára kell biztosítani. A Védegylet tagjai becsületszóra megfogadták, hogy tíz évig csak magyarországi árut vásárolnak: csak magyar mesterembereknél dolgoztatnak és olyan iparcikkből nem vesznek külföldit, amelyből belföldit is lehet kapni.

1844

Kossuthot eltávolítják a Pesti Hírlaptól

1844. június 30-án jelent meg Kossuth Lajos utolsó cikke a Pesti Hírlapban, melyben a reformkori ellenzéki politikus elbúcsúzott olvasóitól, és leköszönt főszerkesztői posztjáról. Kossuth 1841 óta három éven keresztül vezette a pesti napilapot, mely stílusának, újításainak és híreinek köszönhetően ez idő alatt Magyarország legnépszerűbb újsága lett.

1846

a Pest–Vác vasútvonal megnyitása

A kezdetben egyvágányú Pest–Vác közötti vasútvonalat 1846. július 15-én nyitották meg ünnepélyes keretek között, József nádor és családja jelenlétében. A különvonat a 33,6 km hosszú utat, a Dunakeszin tartott 10 perces tartózkodással, 59 perc alatt tette meg. A vasútvonalon Petőfi Sándor is utazott, ennek a hatására írta Vasúton című versét.

Pest-Vác vasútvonal

1846

a Konzervatív Párt megalapítása

A Konzervatív Párt 1846. november 12-én alakult meg az udvarhű újkonzervatív fiatal arisztokratákból álló "fontolva haladók" csoportjából. Ez volt Magyarország első, modern értelemben vett politikai pártja. A Konzervatív Párt Magyarország érdekeit a birodalmon belül kívánta érvényesíteni, és egy erős Habsburg Birodalom megőrzését az ország érdekének tartotta. A liberális ellenzéktől eltérően nem kívánt konfrontálódni Béccsel, és a magyar nemzeti érdekeket össze kívánta egyeztetni a birodalmi érdekekkel, azokkal együtt, és nem azok ellenében kívánta érvényesíteni. Szem előtt tartották az arisztokrácia és a nemesség érdekeit, de az ókonzervatívokkal ellentétben már nem a feudalizmus és a rendi alkotmány megőrzését tartották elsődlegesnek - mert felismerték annak válságát -, hanem támogatták a lassú vagy részleges polgárosodást. A fontolva haladók vezetője a fiatal főnemes, Dessewffy Aurél volt, majd halála után (a párt megalakulásakor Aurél már halott) Dessewffy Emil. A fontolva haladók elveiknek megfelelően hol az udvarral, hol a reformellenzékkel kerültek egy platformra és dolgoztak együtt. Dessewffy Aurél Metternich kancellárt meg kívánta nyerni ügyének, és azzal érvelt, hogy Bécsnek is érdeke a mérsékelt reformok bevezetése, ha le akarja törni a reformellenzéket. Az adminisztrátori rendszert azonban támogatta. A párt a forradalom idején közeledett az Ellenzéki Párthoz. Társadalmi szervezte a Közhasznú Gyűlde 1848 márciusában egyesült a liberálisok társadalmi szervezetével, 1849-ben pedig maga a párt is összeolvadt az Ellenzéki Párttal. A Konzervatív Párt utódjának (részben) a Felirati Párt (1861-1867) is tekinthető.

1847

Ellenzéki Párt, ellenzéki nyilatkozat

Az Ellenzéki Párt a magyarországi reformellenzék különböző irányzatait egyesítő politikai csoportosulás volt 1847-48-ban.

A reformkor folyamán kialakuló ellenzéki irányzatok a Nemzeti, majd az ebből kiváló Pesti Kör keretei között szervezték munkájukat. A két szervezet egyesítéséből létrehozott Ellenzéki Kör már a párttá alakulás közvetlen előzményének tekinthető.

Az egységes Ellenzéki Párt létrehozására elsősorban az 1847-ben esedékes országgyűlési követválasztások miatt volt szükség. 1846 novemberében megalakult az udvarhű és reformokra csak korlátozottan nyitott Konzervatív Párt. Ez adta a végső lökést, hogy a korábban Eötvös József vezette centralisták és az ún. municipialisták közötti ellentéteket félre téve, – az 1846. november 15-i előzetes pártalapító gyűlés után hivatalosan – 1847. március 15-én Pesten, az országos ellenzéki konferencia keretében kimondják az Ellenzéki Párt létrejöttét.

1847

Táncsics börtönbe hurcolása

1847-ben elfogták, és sajtóvétség (lásd cenzúra) valamint izgatás vádjával elítélték. Budai börtönéből 1848. március 15-én szabadította ki a pesti nép és a forradalmi ifjúság. A börtönből kiszabadulva olyan kocsiba ültették, amit lovak helyett hívei húztak.

1847–1848

az utolsó rendi országgyulés

A Habsburg Birodalom keretein belül létező Magyarországon 1847 őszére országgyűlést hirdettek. Nagy várakozás előzte meg, de senki sem tudta, hogy ez lesz az ország utolsó rendi szerveződés alapján összehívott diétája. 


Ezt az országgyűlést éri el a Franciaországból 1848 februárjában kiinduló "népek tavasza". Ez az országgyűlés tereli békés mederbe a Pesten kirobbant márciusi forradalmat, s fekteti le egy modern polgári Magyarország alapjait az áprilisi törvényekkel. Ezen törvények alapján hívják majd össze 1848 júliusában az új országgyűlést, mely már népképviseleti alapon áll össze.

Az utolsó rendi országgy&udblac;lés és az áprilisi törvények

1848. febr.

Kossuth alkotmányt kér az osztrák és olasz tartományoknak

 

1848. márc. 3.

Kossuth felirati javaslata

Az 1848. februári francia forradalom hírére március 3-án felirati javaslatában az ellenzék programjának sürgős törvénybe iktatását követelte. Döntő szerepe volt abban, hogy az országgyűlés megszavazta a forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket és a bécsi küldöttség kikényszerítette Bécs hozzájárulását. A Batthyány-kormányban pénzügyminiszter lett, nevéhez fűződik az önálló magyar pénz (Kossuth-bankó) megteremtése és az ország első költségvetésének összeállítása. 1848 tavaszán és nyarán a forradalom eredményeit megszilárdítani törekvő kormány álláspontját képviselte, ugyanakkor mind szorosabb kapcsolatba lépett a radikálisokkal.

1848. márc. 14.

Kossuth kiegészített felirati javaslatát a forendiház is elfogadja

Döntő szerepe volt abban, hogy az országgyűlés megszavazta a forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket és a bécsi küldöttség kikényszerítette Bécs hozzájárulását

1848. márc. 15.

országgyulési küldöttség a felirattal Bécsben

Pozsonyban ugyancsak a bécsi forradalom adott lökést az eseményeknek. A főrendek március 14-én kénytelen-kelletlen átengedték a március 3-i feliratot, s elhatározták, hogy azt Bécsben országgyűlési delegáció fogja átadni. Március 15-én, ugyanazokban az órákban, amikor Pesten megkezdődött a forradalom, a pozsonyi országgyűlés küldöttsége, a magyar politikai élet teljes vezérkara Bécsbe indult. Az éjszaka folyamán azonban megérkezett a pesti forradalom híre. Világossá vált: ha nem engednek, Magyarország kiszakad a birodalomból. Megígérték tehát, hogy a feliratban foglaltak alapján hozandó törvényeket elfogadják. Az átalakulás első biztosítékaként a magyar liberálisok elérték, hogy Batthyány Lajos gróf, az Ellenzéki Párt elnöke, március 17-én miniszterelnöki megbízást kapott.

1848. márc. 15.

forradalom Pesten

A bécsi forradalom március 14-én megérkező hírére Pest politikai mozgalmának szervezői, e naptól a márciusi ifjak, az azonnali cselekvés mellett döntöttek. Március 15-én reggel az egyetemi ifjúság mozgósításával, a Tizenkét pont utcai kihirdetésével, Petőfi Nemzeti dalának elszavalásával tüntetés kezdődött. Pesten vér nélkül győzött a forradalom. Az események hírét a szabaddá vált sajtó viharos gyorsasággal vitte szét az országban. Pest forradalmát napokon belül követte a vidéki forradalom.

1848. ápr. 11.

a törvények szentesítése

1848. április 11-én szentesítette V. Ferdinánd magyar király (ur. 1835-1848) az ún. áprilisi törvényeket, mely jogszabályok lerakták a polgári állam alapjait Magyarországon.

Az áprilisi törvények az utolsó magyar rendi országgyűlésen (1847–1848) elfogadott és V. Ferdinánd király által április 11-én szentesített törvénycsomag, amely 31 cikkből állt. A törvénycsomag jórészt a pesti forradalom 12 pontjának törvénybe foglalása volt, és ezzel új közjogi helyzetet teremtett a Habsburg Birodalomban, egyben biztosította a magyar országrész polgári demokratikus fejlődését; lényegében Magyarországot rendi államból parlamentáris állammá alakította.

Hatására április 7-én megalakult a független, felelős magyar kormány (minisztérium) Batthyány Lajos vezetésével, népképviseleti rendszert vezettek be az országgyűlés alsótábláján, és a korban széleskörűnek számító, bár nem általános választójogot vezettek be. A feudalizmust gyakorlatilag felszámolták, a magyar kultúra és a gazdaság fejlesztésére vonatkozó törvények is bekerültek a csomagba.

Fontos hiányossága volt a törvényeknek, hogy kimaradt belőlük a nemzetiségek helyzetének rendezése, a hadsereg és a nemzeti bank megszervezése is.

1849. ápr. 14.

a Habsburg-ház trónfosztása Debrecenben

1849. április 14-én mondta ki a debreceni országgyűlés a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását, amit öt nappal később a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával erősített meg. A magyar törvényhozás 1849-ben harmadik alkalommal detronizálta a császári dinasztiát, ám egyelőre fenntartotta a monarchiát, és – Kossuth Lajos kormányzó-elnök kinevezésével – a szabadságharc győztes befejezéséig elodázta az államforma meghatározását.

„A Habsburg-Lothringeni ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtól elszakítását, és az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott […] ezen hitszegő Habsburgi-, s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország […] feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik […] s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.”


(Részlet a Függetlenségi Nyilatkozat szövegéből)

1849. máj. 9.

I. Miklós cár kiáltványa Ausztria megsegítésérol

A cár eleinte nem akart beavatkozni egyetlen külföldi forradalomba sem, mivel egy oroszországi lázadástól tartott. 1848 júliusában mégis beavatkoztak az orosz csapatok Moldvában és Havasföldön, megakadályozva ezzel az alkotmányos monarchia létrejöttét. 1849-ben azonban számos lengyel csatlakozott a magyar forradalomhoz, amelynek leveréséhez Ferenc József Miklós segítségét kérte. A cár eleget tett a kérésnek és csapatait Magyarországra küldte, ahol a forradalmat leverték. Ezek után érdemelte ki Miklós az „Európa csendőre” nevet.

1849. máj. 21.

Buda visszavétele, egész Magyarország szabad

Buda ostroma az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontja volt, amely 1849. május 4-étől május 21-éig tartott, és az ostromló magyar erők győzelmével ért véget.

Miután április 26-án, Komárom mellett a honvédek megfutamították a Schlik és Haynau által vezetett osztrák főerőket, adva volt a kérdés, hogy az eredményes tavaszi hadjárat hogyan folytatódjon. Egyik lehetőségként az osztrák csapatok üldözése merült fel, de ezzel az előrenyomuló magyar csapatok számos kockázatot vállaltak volna, hiszen a korábban aratott győzelmek egyike sem volt megsemmisítő erejű.

A másik lehetőség az ősi főváros, a Hentzi által védett Budavár visszafoglalása volt. Ez nem ígérkezett nehéz feladatnak, hiszen a kor haditechnikájához mérten a budai védművek már elavultak, ráadásul a honvédek nyomasztó fölényben voltak a körülbelül 5000 fős osztrák védőkkel szemben. Buda visszafoglalását Kossuth Lajos politikai okokból – a nemzetközi visszhang és a közvéleményre gyakorolt hatás miatt – is szorgalmazta, így április 29-én a feldunai hadsereg nagy része megindult Buda felé.

Az Aulich-féle I. hadtesttel együtt 31 000 fősre duzzadó honvédsereg május 4-én érkezett meg a falak alá, ekkor Görgey egy fogoly osztrák tiszt révén üzenetet küldött Hentzi számára. A fővezér levelében egyfelől megadásra szólította fel a vár védőit, másrészt kérte a parancsnokot, hogy a küzdelmet a pesti oldal és a civil lakosság megkímélésével vívják meg. Hentzi válaszul tüzérségével bombázni kezdte a pesti rakparton álló klasszicista épületsort – és később a Víziváros épületeit is – mely az ostrom 17 napja alatt teljesen el is pusztult.

Ez egyértelmű válasz volt, így a nyugati oldalon felállított magyar tüzérség is lőni kezdte a vár falait, és Kmety György még május 4-én kísérletet tett a vár ellátását biztosító vízvédmű lerombolására. Az ostrom első napjaiban bebizonyosodott, hogy elhúzódó küzdelemre kell számítani, egyrészt a védők kitartása, másrészt a tüzérség elégtelen rombolóereje miatt. Görgey néhány nap után Guyon Richárdtól kért ostromágyúkat, melyek május 16-tól kezdve a Nap-hegy felől folyamatosan lőtték a vár falait. 

A tüzérség eredményei nyomán a május 17-ről 18-ra virradó hajnalon felderítő századok megpróbálkoztak egy rohammal, de ezt a védők akkor még visszaverték, mivel a nyugati falakon ütött rés nem bizonyult még elegendőnek a bejutáshoz. Május 21-én hajnali három órakor aztán Görgey eredményes rohamot indított: az ágyúsor össztüze után Nagysándor József I. hadteste átjutott a falakon, miközben Aulich II. és Knézich III. hadteste északi és déli irányból támadta a kapukat.

Miután a honvédsereg betört a Várba, maga Hentzi állt csapatai élére, szuronyrohamát azonban elsöpörték, Buda pedig Görgeyék kezére került. Az osztrák parancsnok helyettese, Alois von Alnoch megpróbálkozott még a Lánchíd felrobbantásával, de az aknák végül az ő életét oltották ki. A 17 napon át vívott ostrom során a magyar hadsereg katonái közül 368 fő esett el és mintegy 700-an sebesültek meg, ezzel szemben az osztrák védők vesztesége 710 fő volt, illetve fogságba esett további 4000 katona. 

Az 1849. május 21-i diadalmas budai bevonulás a szabadságharc egyik legdicsőbb pillanata volt, melyet ugyanakkor később számos történész és szakértő a helyzeti előny és az idő elpocsékolásaként értékelt. A fényes győzelmet egyébként később maga Görgey is egyik legnagyobb taktikai hibájának minősítette. Ebben az esetben felmerül a történelmietlen kérdés, hogy milyen egyéb célt tűzhetett volna maga elé a Magyarország területének nagy részét felszabadító honvédsereg.

Másfelől minden spekuláció haszontalan, ugyanis éppen Buda elfoglalásának napján találkozott Varsóban Ferenc József császár II. Miklós (ur. 1825-1855) orosz uralkodóval, hogy segítséget kérjen tőle a magyar szabadságharc leverésére. A Paszkievics herceg vezetésével hamarosan meginduló, 200 000 fős haderőt mozgósító intervenció olyan körülmény volt, mely a magyar tervektől függetlenül a császári hatalom javára döntötte el a küzdelem sorsát.

1849. aug. 13.

világosi fegyverletétel

A világosi fegyverletétel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végét jelentette, amely után az osztrákok részéről véres megtorlás következett Julius Jacob von Haynau osztrák hadvezér rémuralma alatt.

A teljesen összeépült és azelőtt gyönyörű szőlőktől környezett két község, Magyarvilágos és Románvilágos felett emelkedik a világosi vár omladozó falaival, ahol (helyesebben a szöllősi mezőn) 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert Görgey Artúr magyar honvédhadserege az orosz cár inváziós hadserege előtt.

1849. okt. 6.

Batthyány Lajos és a tizenhárom aradi vértanú kivégzése

1849. október 6-án végezték ki Aradon az 1848-49. évi szabadságharc 13 honvédtisztjét, Pesten pedig ugyanezen a napon hajtották végre a gróf Batthyány Lajos egykori miniszterelnökre kiszabott halálos ítéletet. A bécsi forradalom évfordulójára időzített kivégzéssorozat a levert szabadságharc utáni megtorlások tetőpontja volt, amiről a magyarság évről évre nemzeti gyásznap keretében emlékezik meg.

A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt hóhérai elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis csak azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre. Batthyány Lajost ugyanezen a napon Pesten az esti órákban, az Újépület zárt udvarán állították kivégzőosztag elé, majd a ferencesek belvárosi templomában helyezték végső nyugalomra.

Az aradi tizenhármak és az első felelős miniszterelnök meggyilkolásával a Haynau által levezényelt megtorlás elérte csúcspontját, ami nem csak Magyarországon váltott ki erős indulatokat, de Európát is tiltakozásra sarkallta. A honvédtisztek és Batthyány kivégzése a bírósági eljárás dacára puszta gyilkosság volt, hiszen az ítélethozatalra egy koncepciós pert követően, jogtalan vádak alapján került sor; halálukkal Haynau – és Ferenc József – a magyarság függetlenségi törekvését kívánta büntetni, ennek nyomán pedig a tizennégy kivégzett férfit joggal tartjuk nemzeti ügyünk mártírjainak.

1849–1850

Haynau rémuralma

Az 1848-1849-es szabadságharcot lezáró világosi fegyverletételt (1849. aug. 13.) követő egyéves időszak. Julius Haynau táborszernagyot a bécsi kormány teljhatalmú megbízottjává nevezték ki, legfőbb feladatául a "rendcsinálást" jelölve meg. 1849. okt. 6-án (a nagy bécsi forradalomi megmozdulás évfordulóján) Pesten kivégezték gr. Batthyány Lajos volt miniszterelnököt, Aradon a honvédsereg 13 tábornokát (aradi vértanúk). Még október folyamán a terror áldozata lett Csányi László közlekedésügyi miniszter, Kazinczy Lajos tábornok - Kazinczy Ferenc fia - és még sokan mások. Közel 120, ítélet alapján kivégzettről tudunk, de ennél lényegesen nagyobb volt az ítélet nélkül felkoncoltak száma. Megközelítően 1200 elítéltet zártak fegyházba, és a volt honvédeket tízezrével vitték kényszersorozottként külföldre. Az ország lakosságán dermedt félelem lett úrrá. A nemzetközi felháborodás, valamint a katonai és civil hatóságok szűntelen viszálya 1850 nyarán Haynau elmozdításához, a rémuralom végéhez vezetett.

Read more: http://www.kislexikon.hu/

1850–1859

Bach-rendszer

A Magyar Királyság történetében a nyílt abszolutista önkénynek az 1851-től 1859-ig tartó időszakát Alexander Bach osztrák belügyminiszterről Bach-korszaknak szokták nevezni. Ebben az időszakban a Habsburgok célja az volt, hogy Magyarországot teljesen beolvasszák a birodalomba. A Bach-korszak valójában téves megnevezés, mert bár a belügyminiszter kezén mentek át a rendfenntartásra vonatkozó rendeletek, abban kizárólag Johann Kempen bárónak volt hatásköre. Kempen vezette a csendőrséget és az igazságszolgáltatást.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésében nagy szerepet játszottak az orosz seregek. Ennek viszonzásául I. Miklós cár segítséget kér Ferenc Józseftől a krími háborúba, azonban Ferenc József megtagadta a segítséget, ezért meginog köztük a bizalom. Az 1859-es olasz egységtörekvések nyomán elszenvedett vereségek hatására 1860-ra a birodalom kiszorul Itáliából, valamint Bach-rendszer hatalmas pénzügyi kiadásai csődhöz vezetnek. Ezért 1859-ben Ferenc József meneszti Alexander Bach-ot és reformígéreteket tesz a magyaroknak, mely reményt ad nekik. Ennek egyik jele, hogy 1860-ban engedélyeznek egy megemlékezést (március 15.). A közbiztonságot a rendőrség tartotta fent, azonban Forinyák Géza mégis összeütközött velük és meghalt. Az ő temetése 1860 nyarán egy demonstrációvá nőtte ki magát a rendszer ellen. Ehhez még hozzájárult Széchenyi öngyilkossága és temetése is húsvétkor. A helyzet kezelhetetlenné vált, így Albrecht főherceg lemondott 1860-ban és helyére átmenetileg Benedek Lajos tábornagy kerül, hogy megszilárdítsa a birodalmat.

1860. okt. 20.

Októberi Diploma

Az októberi diploma a Habsburg Birodalom uralma alá tartozó országok életének alkotmányos alapokra való helyezését célozta, ugyanakkor az abszolutizmus által Magyarországnak Ausztriába történő beolvasztását fenntartotta és így a birodalom ügyeit a Birodalmi Tanács (Reichsrat) hatáskörébe utalta, melyet a tartományi gyűléseknek kellett megválasztaniuk. Az egyes országok számára széles körű autonómiát helyezett kilátásba és Magyarországon is visszaállította az alkotmányt, a Magyar Kancelláriát és a Helytartótanácsot. A hadügy és a külügy azonban az uralkodó kezében maradt. Az oktatás nyelve a magyar lett. A magyar országgyűlés a birodalmi tanács intézményét, mint a magyar állam szuverenitását csorbító tényezőt, 1861-ben elutasította.

1861

Februári Pátens

A februári pátens az Októberi diploma értelmében létrehozott Birodalmi Tanácsot korlátozott jogkörű törvényhozó testületté alakítja. A birodalmi tanács 343 követéből 85 lett volna magyar, 26 főt Erdély, 9-et pedig Horvát-Szlavónország delegálhatott volna. A februári pátens a legerősebb ellenállást Magyarországon váltotta ki. Itt nem került sor birodalmi követválasztásra. A februári pátenshez tartozó "birodalmi képviseletről szóló alaptörvény" rendelkezett arról, hogy az uralkodó korlátlan joga marad a külügy és hadügy irányítása és a fegyveres erők feletti felügyelet is. A birodalmi tanács hatáskörébe azok az ügyek tartoztak volna, amelyeket az Októberi Diploma nem nyilvánított tartományi feladatnak. 1861-ben a magyar országgyűlés visszautasította az összbirodalmi alkotmányt, emiatt Ferenc József feloszlatta az országgyűlést. A februári pátenst a birodalom más politikai erői is elutasították.

1861

országgyulés összehívása, Határozati és Felirati Párt alakul, Teleki öngyilkos lesz

A Felirati Párt az 1861-es magyarországi országgyűlésen Deák Ferenc vezetésével létrejött politikai csoportosulás, amely a tanácskozás eredményének kifejezésére a hagyományos uralkodóhoz intézett felirat mellett érvelt.

Az országgyűlés mindkét dokumentumot egységesen elutasította. Tagjai között ugyanakkor vita alakult ki arról a kérdésről, hogy az uralkodónak szánt választ a hagyományos felirati formában véglegesítsék, vagy - arra való hivatkozással, hogy az ország törvényei szerint Ferenc József hivatalosan nem Magyarország királya - ünnepélyes határozat meghozatala után az országgyűlés mondja ki a maga feloszlatását. Az előbbi nézetet a Deák Ferenc vezette Felirati Párt, míg az utóbbit a Teleki László vezette Határozati Párt képviselte.

A Ferenc Józsefnek adandó válaszról tartott vita előestéjén Teleki öngyilkosságot követett el, így az aznapi ülést elnapolták. A megismételt ülésen Deák mint Pest belvárosának követe, egész tekintélyével a felirat mellett nyilatkozott. Felirati beszéde és javaslata, az egyik leghatalmasabb alkotása, 1861. május 13-án hangzott el. E hatására végül 155-152-es szavazati aránnyal a felirat mellett döntött az országgyűlés.

Ugyanakkor még Deák mérsékletessége sem tudott igazi eredményt elérni, mert Anton von Schmerling Bécsben a feliratot elfogadhatatlannak találta és az ország jogait erősen korlátozó királyi leiratot próbált keresztülvinni július 21-én. Erre az országgyűlés Deák vezetésével augusztus 8-án új felirattal válaszolt, melyet egyhangúlag fogadtak el. Az uralkodó ezek hatására feloszlatta az országgyűlést és 1865-ig nem is hívta össze - kezdetét vette a birodalmi kancellárrá kinevezett Schmerling nevével fémjelzett provizórium.

A Határozati Párt az 1861-es magyarországi országgyűlésen Teleki László vezetésével létrejött politikai csoportosulás volt, amely a tanácskozás eredményének kifejezésére a hagyományos uralkodóhoz intézett felirat helyett a határozati forma mellett érvelt.

1861. május 8-án reggel az országgyűlési vita előtt bejelentették az összegyűlt képviselőknek, hogy Teleki László gróf az éjszaka öngyilkosságot követett el, majd az ülést elnapolták. Halálának hatásáról Szabad György írta:

„Bihar megye szerint aligha volt valaha is »a halálnak megsiratottabb áldozatja« magyar földön Telekinél, akiben Nógrád »a demokrácia ragyogó lovagját«, »a magyar nemzet reménycsillagát« látta. A tudós Pesty Frigyes temesvári lapjának felszólítása: »Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát!« – nemcsak fájdalmat fejezett ki, hanem fenyegetett is. Győrött a gyászünnepség részvevői és a császári katonaság között véres összeütközés robbant ki”

1861–1865

Schmerling-féle provizórium

1861. nov. 5.-1865. júl. 27. Anton Schmerling állammin. országlásának korszaka. Uralkodói leirattal új kormányzási rendet vezettek be az ogy. VIII. 22-i föloszlatása utáni belpol. válság megoldására. Az fölfüggesztette a Helytartótanács testületi hatáskörét, föloszlatta a törvényhatóságokat, katonai bíráskodást léptetett életbe. Kir. helytartó XI. 5-: Pálffy György gr. altábornagy. 1865. VI. 8: a Helytartótanács hagyományos hatáskörét visszaállították, VII. 1: a katonai bíráskodást korlátozták. A VI. 8-i birod. tanácsban leszavazott Anton Schmerling lovag állammin. VI. 27: lemondott; VII. 27-i fölmentetése után megkezdődtek a Habsburg-m. →kiegyezési tárgyalások.

1862

Kossuth dunai konföderáció terve

Dunai konföderáció . a Duna-menti országok államszövetsége. Az eszme Kossuth Lajostól eredt. Kossuth már 1850-ban arra a gondolatra jutott, hogy, ha az osztrák birodalom és Törökország felbomlik s e birodalmak területén kisebb nemzeti államok fognak kialakulni, ezek magukban nem lennének elég életerősek és könnyen idegen hatalmak játékszereivé válnak. Szükségesnek tartotta ezért, hogy a dunamelléki államok: Magyarország Erdéllyel Horvátország, Szerbia és a két román fejedelemség államszövetséggé alakuljanak olyképpen, hogy ezek a tagállamok belügyeket önállóan igazgatnák, azonban területük védelmét, a külpolitikát, kereskedelem, vám és pénzügyeiket közösen intéznék, közös parlamenttel. A közös ügyekben a végrehajtó hatalmat egy közös bizottság gyakorolná, ennek székhelye felváltva Pest, Zágráb, Belgrád és Bukarest lenne. Ez a szervezet nem talált visszhangra sőt itthon ártott Kossuth népszerűségének.

1865

Deák húsvéti cikke

"Még néhány szó a "Botschafter"-nek ápril 9-diki czikkére.

Azt mondja többek között a "Botschafter" ápril 9-diki számában, hogy a magyar történelmen egy elkülönző vágy vonul végig (Sonder-Zug), mely nemzedékről-nemzedékre száll, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt.

Ha ezen elkülönző vágy alatt a "B." azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak, s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésére, s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva, nincs okunk ellenmondani a "B." idézett sorainak; mert azon hű ragaszkodás s a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt a magyarnál, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt, és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem fordul, élni fog még századok múlva is.

De ha a "B." az idézett sorokban oly elkülönző vágyat kívánt érteni, mely a végelszakadási törekvést foglalja magában, akkor kénytelenek vagyunk néhány szóval válaszolni állítására.

Ha mutatkozott a magyar történelemben időnkint ilyen vágy, sőt valóságos törekvés, mi szülte azt, s mi emelte magasabb fokra? ,Maga felel e kérdésre a "B.", midőn elmondja, hogy Magyarország törvényei és alkotmánya gyakran megsértettek a hatalom, vagyis inkább annak kezelői által.

Valamely komoly megfontolás után kötött kapcsolatnak megszakasztására egy egész nemzetnél csak a legnagyobb fokra emelkedett közelégületlenség szülhet vágyat és törekvést, s még az is csak akkor, ha a dolog jobbra fordultának minden reménye elenyészett. A múlt időkben nem egy osztrák államférfiú, tanácsa és befolyása által, melylyel a fejedelemre hatott, akarva vagy nem akarva elkövetett mindent, hogy a nemzetben ily vágy támadjon. Több szomorú korszakot lehetne idéznünk e részben a magyar történelemből, bizonyságáúl annak, hogy az elégületlenségnek s a bizalom megrendítésének nem a magyar nemzet volt az oka. s midőn évek hosszú során keresztül a magyar alkotmány ellen intézett megtámadások egymást érték, midőn azoknak természetes következése, a fokonkint növekedő keserűség, már-már tetőpontját érte, mi volt az, mi a bajt megorvosolta, a felizgatott kedélyeket megnyugtatta, ,s a megrendített bizalmat ismét helyreállította? Talán azon osztrák államférfiak változtatták meg nézeteiket s a tapasztaláson okulva, jobb tanácsot adtak a fejedelemnek? Nem. Ez nem történt, vagy, legalább a történelem bizonyítása szerint, ritkán történt. Mindig a fejedelmek voltak azok, kik mélyebb belátással és szigorúbb lelkiismeretességgel a magyar alkotmány ellen intézett rendeleteket visszavették, a sértett törvényeket helyreállították, s a nemzet bizalmát és reményét ismét felélesztették.

Csak néhány példát hozunk fel a történelemből. Alig volt szomorúbb korszak Magyarországra nézve, mint azon tizenegy év, mely az 1681-diki országgyűlést megelőzte. Nem említve a vérontást, egyes személyek politikai üldöztetését, csak azt emeljük ki, hogy ezen idő alatt az ország alkotmánya hatályon kívül tétetett s az ország idegen helytartónak kormányzatára bizatott. Igaz, hogy ezt egy nagyobb terjedelmű összeesküvés előzte meg, melynek- részesei megbűnhődtek életükkel és minden vagyonukkal. De nem hiányoztak államférfiak, kik azon egyesek tetteit alkalmul és ürügyül használták az egész nemzet ellen intézett szigorú és alkotmányellenes lépésekre. S midőn az ebből származott keserűség mindinkább növekedett, I. Leopold maga volt az, ki az alkotmány elleni rendeleteket megszüntette, s az 1681-diki országgyűlésen az ország rendeivel együtt ismét teljesen és sértetlenül visszaállította a magyar alkotmányt. tovább ...

1867

megalakul a Balközép és a Deák-párt

A Balközép Párt a korábbi Határozati Párt tagjaiból alakult Tisza Kálmán és köre vezérletével, s nézetrendszerében is azonos volt vele. Magyarország teljes függetlenségének elérését tűzte ki célul, politikai úton.

A Deák-párt név alatt az 1865-től (de facto 1867-től) 1875-ig hatalmon lévő politikai csoportosulást, a korábbi Felirati Pártot értjük, amelyet maga a kiegyezés megkötője, Deák Ferenc vezetett.

1867

kiegyezés

A kiegyezés, avagy osztrák-magyar kiegyezés a Habsburg uralkodóház, pontosabban annak feje, I. Ferenc József és a Deák Ferenc vezette magyar tárgyalódelegáció között 1867 elején született megállapodások összefoglaló elnevezése, amik az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennálló politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat rendezték.

Ez magyar részről négy törvényt jelentett (1867. évi XII., XIV., XV. és XVI. törvénycikk), amiket 1867. március 20-án fogadott el a pontosan egy hónappal korábban, február 20-án alakult Andrássy-kormány beterjesztése nyomán a magyar országgyűlés. Andrássy kormánya egyben az első felelős magyar kormány volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc óta.

Az érvénybe léptetéséhez Ferenc Józsefnek szentesítenie kellett ezeket, aki a fennálló viszonyok miatt erre csak akkor volt hajlandó, ha Magyarország királyává koronázzák (ami a forradalom miatt elmaradt). Ez alapján Ferenc József 1867. június 8-án Magyarország királya lett. A Mátyás-templomban tartott eseményen a magyar rendek egyfajta gesztusként még feleségét, Erzsébetet is megkoronázták. Ferenc József ezután magyar részről 1867. július 28-án szentesítette a törvényeket, hivatalosan is létrehozva egy paritás elvű alkotmányos monarchiát, melynek neve Ausztria-Magyarország vagy Osztrák–Magyar Monarchia lett.

A megállapodás értelmében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után tizenkilenc évvel az áprilisi törvények gyakorlatilag mindegyike, valamint a 12 pontból 10 (a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank kivételével) újra törvényi erőre emelkedhetett. Praktikusan szemlélve ha kompromisszumokkal is, de végső soron a forradalom 1848-as állapota győzött a tárgyalóasztalnál. A 12 ponton végighaladva megszűnt a kemény osztrák sajtócenzúra, Buda-Pesten megalakulhatott az Andrássy-kormány (a felelős minisztérium), Pesten, a Sándor utcában rendezkedett be a népképviseleti országgyűlés (ami 1865-ben kezdte máig is folyamatos működését), a törvény előtt újra egyenlőek lettek a különböző keresztény felekezetek és a különböző származásúak, újra bevezették a közteherviselés fogalmát (azaz mindenki fizet adót), bizonyos megkötésekkel ugyan, de újra felállhatott az önálló Magyar Honvédség és a magyar parlament ajánlhatta meg a közös hadseregbe az újoncok számát, az esetlegesen még börtönben lévő politikai foglyokat pedig elengedték, egyúttal általános amnesztiát is hirdettek a külföldön maradottaknak, amennyiben visszatérnek (ezzel pl. Kossuth Lajos nem élt). Ezeken felül újra Magyarországhoz csatolták Erdélyt és a Partiumot, valamint a magyar tengermelléket (azaz Fiumét, amit végül a magyar–horvát kiegyezés szentesített). A pontok közül egyet, az úrbér, valamint az ősiség eltörlését Ferenc József jóváhagyta a forradalom leverése után, ahogy a jobbágyfelszabadítást is, így azok már a tárgyalások kezdetén is érvényben voltak.

Magyarország a perszonáluniót (a két államnak ugyanaz a feje) leszámítva gyakorlatilag teljesen önálló, szuverén állam lett ismét; a külügy, a hadügy, illetve az ezekhez kapcsolódó pénzügyek kezelésére létrehoztak egy közös külügy-, közös hadügy- és közös pénzügyminisztériumot. Ezek függetlenek voltak mind az osztrák, mind a magyar pénzügy- és hadügyminisztériumoktól ellenben szabályozás helyett szinte kizárólag csak koordinációs feladatokat láttak el. A hadseregek főparancsnoka Ferenc József lett, a monarchiát pedig csak és kizárólag a közös külügyminisztérium képviselthette külföldön (vagyis tulajdonképpen ez volt az egyetlen valódi minisztérium a háromból).

A jogi és politikai kapcsolatokkal ellentétben a gazdasági kiegyezésről úgy rendelkeztek, hogy azt tíz évente kötelezően meg kellett újítani Ausztria és Magyarország között.