Ugrás a Főoldalra!

KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNETI KRONOLÓGIA

ˇˇˇˇˇˇˇˇ

 

Frissítve: 2014-04-30 14:17

  • 830 után: a forrásokban megjelennek a magyarokra vonatkozó írott adatok

  • 862: a magyarok megjelennek a Kárpát-medencében (a keleti frank területeken)

    862-nél jegyezte be Hinkmar reimsi érsek a Szent Bertin-kolostor évkönyvébe, hogy a korábban ismeretlen Ungri is Német Lajos királyságát pusztították.

  • 880 körül: a muszlím földrajzi irodalom képviselői leírják a magyarságot

  • 892: a magyarok a keleti frankok szövetségeseként Szvatopluk morva fejedelem Kárpát-medencei területeit dúlják

    A Fuldai évkönyv szerint 892 nyarán segítette meg egy magyar sereg Arnulf keleti frank királyt, aki engedetlenkedő hűbéresének, Szvatopluk morva fejedelemnek az országába indított büntető hadjáratot. A magyarok 892 júliusában négy hétig pusztították Morvaországot. A történetírás egy része ezt tekinti a honfoglalás valószínű kezdeti időpontjának, mivel ekkor a Kárpát-medence keleti részét valószínűleg megszállták a magyarok, és egyes segédnépek (kabarok, székelyek) nem vonultak vissza, hanem esetleg itt át is teleltek, de erre közvetlen bizonyíték mindenesetre nincs.[1] A 16. századi humanista, Johannes Aventinus – aki talán azóta elveszett régi krónikák alapján dolgozhatott – írja, hogy 892-ben a birodalmi gyűlésen, ahol Szvatoplukot ellenségnek nyilvánították, részt vettek a magyarok királyának, Cusalának követei és ekkor a magyarok megkapták Daciat (azaz Erdélyt), mint megtámadható és elfoglalható területet.

  • 895–896: a honfoglalás első szakasza

    Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során a magyarok a Kárpát-medencét a birtokukba vették.

    A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb, hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein.

  • 899–900: itáliai kalandozás

    A magyar sereg több ágra szakadva dúlta Itáliát. Az egyik seregrész 899. vagy 900. június 29-én Velencét is ostromolta. Sikertelenül, mert – a források szerint – Péter dózse a magyarokat hajóhadával (!) megfutamította. Berengár megrémült az addig ismeretlen nép támadásától és tizenötezer fős hadsereget gyűjtött. Liudprand beszámolója szerint ez a sereg háromszoros túlerőben volt a magyarokkal szemben. Ebből adódik, hogy a magyarok kiállítható haderejüknek (Ibn Ruszta 880 körül írt tudósítása szerint a magyarság húszezer lovast tud kiállítani) csak töredékével vettek részt a hadjáratban. Berengár a 899. szeptember 24-én vívott Brenta menti csatában vereséget szenvedett. A magyarok szokatlan módon Itáliában teleltek és 900 tavaszán vonultak vissza. A történészek egy része ezt a tényt új „honfoglalási kísérletként” értelmezte, de az áttelelésen kívül más érvet nem tudtak ennek bizonyítására felhozni. képek >>

  • 900: a honfoglalás második szakasza (a Dunántúl elfoglalása)

    A hadjárat idején azonban meghalt Arnulf, így – hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához – a magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség, az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt. Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása, valamint a morvákat érő ismétlődő frank támadások is.

  • 902: a magyarok megdöntik a morva fejedelemséget

    902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt.

  • 907: a pozsonyi csata

    A pozsonyi csata 907. július 4. és 7. közé tehető időben zajlott, a mai Pozsony (korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) alatt. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről van szó. A honfoglalás után a magyar fennhatóság területe nyugat felé megközelítette az Enns folyó vidékét, ezért akart a Keleti Frank Királyság döntő csapást mérni a magyarokra, hogy megsemmisítse vagy jelentősen visszaszorítsa őket a korábbi frank területekről, a Morva Birodalom és Pannónia területéről. A csata a keleti frank sereg megsemmisítő vereségével végződött, amiben a Luitpold bajor herceg és a Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett. A honfoglalás e sorsdöntő csatával fejeződött be, egyben ez volt az első honvédő háború. A csatát sokáig nem értékelte kellően a hazai történetírás. Az a nagyon széles körben elterjedt netes legenda, hogy jelentősége miatt az amerikai katonai akadémián tananyag lenne minden alapot nélkülöz.

  • 911: az első Rajnán túli kalandozás

    A magyar sereg a Burgundia ellen indított hadjárat során első ízben kelt át a Rajnán. Szeptember 24-én meghalt Gyermek Lajos keleti frank király.

  • 926: a magyarok kalandozásaik során elérik az Atlanti-óceánt

    Ehhez a hadjárathoz kapcsolódik Sankt Gallen monostorának elfoglalása 926. május 1-jén. Az eseményről részletes leírás maradt ránk. (Widukind) Részletesebben lásd: Sankt Gallen-i kaland. Ezután a magyarok felgyújtották Konstanz külső falait, de a belsőkkel nem boldogultak. Tovább vonultak nyugat felé és a Fekete-erdőben rájuk támadó Liutfredet véres csatában megverték. Ezután végigpusztították Elzászt, Lotaringiát, majd a Jura hegységen átkelve Besancon vidékét és Burgundiát, majd a Loire völgyén keresztül az Atlanti-óceánig nyomultak előre.

  • 933: a magyarok merseburgi (riadei) veresége

    Henrik király adómegtagadása miatt a magyarok megtámadták Szászországot, de a szinte vértelen merseburgi csatában március 15-én vereséget szenvedtek. Henrik ugyanis páncélos lovasainak csapdájába akarta csalni a magyar könnyűlovasokat, de ők idejében észrevették a csapdát. Widukind szerint a magyarok a korábban velük szövetséges dalamancoktól sem kaptak segítséget, mert ők tudtak Henrik felkészültségéről.

  • 942: a magyarok kalandozásaik során elérik az Ibériai-félszigetet

    Itália felé indult katonai akció, de Itália királya, Vienne-i Hugó békét vásárolt a magyaroktól és azok továbbvonultak az Ibériai-félsziget felé. Egészen Andalúziáig nyomultak, de végcéljukat Córdobát nem sikerült elérniük. A hadjáratról több nyugati és arab forrásból is tájékoztat. Ibn Haiján „Al Muqtabas” című munkájában nem csak a hadjárat részleteiről, hanem a magyarok Duna melletti lakhelyéről, illetve a magyarokról is értékes leírás található.

  • 955: a magyarok augsburgi (Lech-mezei) veresége

    A szokásosnál nagyobb létszámú, nyolc-tízezer fős magyar sereg augusztus 10-én az augsburgi csatában vereséget szenvedett Ottó csapataitól. A magyar csapatok vezéreit Bulcsút, Lehelt és Súrt Nagy Ottó kivégeztette. Ez volt a magyarok utolsó Nyugat-Európa felé vezetett hadjárata. Kapcsolódó mondák: Lehel kürtje, gyászmagyarok.

  • 963: a pápa püspököt próbál küldeni a magyarokhoz

  • 970: az arkadiupoliszi vereség, a kalandozások lezárulta

    Orosz, bolgár, besenyő szövetségben indult magyar hadjárat a Bizánci Birodalom ellen I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem vezetésével. Az arkadiopoliszi csatában a szövetséges haderő vereséget szenvedett. Ez volt az utolsó hadi vállalkozás a kalandozónak nevezett hadjáratok sorában.

  • 972: az első nyugati kísérletek a magyarság megtérítésére

    Az első kísérletek a magyarok megtérítésére a mai Svájc területéről indultak ki. Einsiedeln bencés monostorából Wolfgang szerzetes indult útnak a magyarokhoz, hogy megkezdje körükben a hittérítést. Hogy ki küldte oda, nem világos, lehet, hogy már ebben szerepet játszott a császár. Mindenesetre Wolfgang „igehirdetés céljából Pannónia határvidékeire jutott. Innen Pilgrim passaui püspök hívta el […] ő [Wolfgang] pedig bölcs elmével azon tanakodott, hogy vajon miért akadályozták meg abban, hogy Istenhez vezesse a pannóniaiak népét”. Mi több, Pilgrim egyenesen azt kezdeményezte, hogy Wolfgangot regensburgi püspökké tegyék, ami 972 végén meg is történt. Pilgrim tehát kifejezetten akadályozta Wolfgang magyarok közti térítésének sikerét, s ennek lehetetlenné tételét szolgálta Wolfgang püspökké emelése. Ennek az a magyarázata, hogy Pilgrim magának akarta biztosítani a magyarok keresztény hittel való megismertetésének dicsőségét.
    Brúnó Sankt Gallen-i szerzetes már I. Ottó császár megbízásából indult kelet felé. Ránk maradt ugyanis a német uralkodó egy – keltezetlen, de 972 nyarára tehető – levele, amelynek Pilgrim passaui püspök a címzettje. Ebben Ottó ezt írta: „Brúnó püspököt hozzád küldjük és jóindulatodra bízzuk, hogy mindazokkal a javakkal, amelyekre nálatok szüksége lesz, bőségesen ellássák, s embereid, valamint lovak kíséretében, továbbá más olyan dolgokkal is, amelyek az úton szükségesek, haladéktalanul vezessék el a magyarok határaira, méltóságához illően és teljes biztonságban. Odaküldjük ugyanis őt, hogy azok királya mielőbb csatlakozzék tervünkhöz.”
    Brúnó szerzetes e levélben püspökként szerepel, ami azt mutatja, hogy Brúnót már elindulása előtt a magyarok püspökévé szentelték, amit a mainzi érsek végzett el. Ez esetben – tekintettel a császári közbenjárásra – Pilgrim nem tehette meg, hogy nyíltan akadályozza Brúnó térítő akcióját. Brúnónak így sikerült eljutnia Gézához, akit meg is keresztelt. Hogy Ottó királynak nevezte Gézát, még nem jelentette hivatalos elismerését (a magyar kalandozások több vezérét is illették német források a király minősítéssel), mindössze azt, hogy a császár tudatában volt Géza nagyfejedelmi címének, amely – ha tényleges fennhatóság nem is társult hozzá – egy nagy terület, a Kárpát-medence feletti elvi főhatalmat juttatta kifejezésre. Utóbb egy német kortársa Gézát nagyfejedelem (senior magnus) címmel illette.
    Ottó levelének azon felvetése, hogy Géza csatlakozzék az ő tervéhez, csak arra utalhat: Ottó eltökélte a magyarok megtérítését, s erről alkalmasint 972 nyara előtt Gézával követek révén meg is egyezhetett.

  • 973: quedlinburgi követjárás

    A magyar–német kapcsolatok normalizálásának biztos jele, hogy 973 húsvétján Quedlinburgban az időközben Németországba visszaért I. Ottó előtt számos más európai nép fejedelmei és küldöttei sorában 12 magyar főember is megjelent. Bár ezt a forrás nem írja, kevés kétségünk lehet a tekintetben, hogy ezek Géza követei voltak. A találkozó napirendjéről pontos ismeretünk nincs, de bizonnyal a magyarok keresztény hitre térítésének ügye is szóba került itt. Mindenesetre Pilgrim alább idézendő levelében ezt írja: „a szerződés értelmében a béke alkalmával vállaltuk, hogy e népnél [a magyaroknál] igehirdetői szolgálatot teljesítünk”.
    Miután a császár személyes megbízottja, Sankt Gallen-i Brúnó elkezdte a térítőmunkát, a magyarokhoz közelebb élő Pilgrim is akcióba lépett. Valamikor 973–74-ben VI. Benedek pápához intézett levelében nem egyszerűen a „magyarok újonnan megtérített népéről” szólt, hanem részletezte is ebben a maga szerepét: a „magyar nép sűrű könyörgések közepette hívott engem, hogy menjek vagy követeimet küldjem oda evangéliumi szolgálatra [igehirdetésre]. Amikor hozzájuk a szerzeteseket és a kanonokok közül alkalmas férfiakat, papokat, továbbá minden egyes egyházi rangból klerikusokat küldtem […] mintegy 5 ezren Krisztus hívei lettek azon mindkét nemű, nemesebb magyarok közül, akiket eltöltött a katolikus hit, s a szent keresztségben részesültek.”

  • 996: Gizella és Vajk-István házassága

    Adalbertnek esetleg szerepe volt házasságának létrejöttében. István 996-ban vette feleségül II. Henrik bajor herceg leányát, a későbbi II. Szent Henrik német császár testvérét, Gizellát. Bajor hagyomány szerint az esküvő Scheyern bencés apátságban köttetett. Német krónikások feljegyezték, hogy a bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, és ennek érdekében minden segítséget igyekeztek Istvánnak megadni. Gizellával együtt jelentős számban érkeztek bajor papok, lovagok és mesteremberek az országba.

  • 996 körül: a pannonhalmi apátság alapítása

    A pannonhalmi apátság a legkorábban létrehozott jelentős egyházi intézmény és egyben az elsőként megalapított bencés monostor Magyarországon. Még Géza fejedelem kezdte meg építését és alapítása minden valószínűség szerint 996-ban történt. Az apátság védőszentjéül Szt. Mártont választották.
    Több kísérelték már megmagyarázni azt, hogy miért éppen Márton lett az első magyar monostor patrónusa. A korábbi bencés hagyomány szerint azért esett Mártonra a választás, mivel az egész Európában népszerű szent a pannonhalmi várhegy alatt lévő településen született, és így szülőhelyére való tekintettel lett Pannonhalma védőszentje. Az utóbbi évtizedekben bebizonyosodott, hogy Márton szülőhelyeként említett Savaria település a mai Szombathellyel azonosítható. Megfogalmazódott az is, hogy Pannonhalma Márton patrocíniumában a 10. századi magyarországi térítésben felügyelő szerepet játszó mainzi érsekségnek lehetett hatása. Mainz védőszentje ugyanis Szt. Márton volt. Az előadó szerint a mainzi érsekségnek csak rövid ideig, 972 és 976 között lehetett szerepe a magyar krisztianizációban, így nem volt már hatással 996-ban a monostor védőszentjének kiválasztásában.
    Szt. Márton a középkori Európa egyik legnépszerűbb szentje, így a katonák, a szerzetesek és a püspökök is védőszentjüknek tekintették. Koraközépkori kultuszában azonban még máshol volt a hangsúly. A 6. század elejétől a Meroving-dinasztia védőszentje lett és köpenye a frank királyok legfontosabb ereklyéje volt. A szent ereklye őrzésére hozták létre a királyi kápolnát (capella regis), amely a középkori királyi hatalom egyik meghatározó intézménye lett. Márton tiszteletét átvette a Karoling-dinasztia, így ettől kezdve a szent már nem egy királyi család, hanem a királyi hatalom, a királyság védőszentjévé vált.
    Géza fejedelem fia, István számára a királyi cím elnyerésére törekedett és ennek érdekében felkarolta a királyok védőszentjének, Mártonnak a tiszteletét. A pannonhalmi apátság Szt. Mártonnak ajánlásával tehát az Árpádok céljuk elérése érekében a királyok védőszentjének támogatását is meg kívánták nyerni. Másrészt a Márton-templommal ki akarták fejezni azt, hogy Pannonhalmán királyi templomot építettek.
    Az első pannonhalmi templom szakrális térkialakítása megerősíti mindezt. Pannonhalmán nem a szokásos háromhajós, bazilikás templomot építettek a 10 – 11. század fordulóján. Az első templom úgynevezett két kórusú egyház volt. A szokatlan templomtípus az Ottók, a Németországban uralkodó dinasztia egyházainak szakrális térkialakítását követte. A kétapszisos templomokat a király egyházainak tekintették német területen. A szokásos keleti apszis a helyi papi közösség liturgikus tere volt, míg a nyugati kórus a király és az udvari papság istentiszteletének adott helyet. A pannonhalmi apátság első temploma építészeti megjelenésével is kifejezte, hogy egy király egyháza. Összegezve: az első magyar bencés monostor Szt. Márton patrocíniumával és kétapszisos templomával Géza fejedelem és fia, István politikai programnyilatkozataként értelmezhető. Szimbolizálta, hogy az Árpádok célja a keresztény királyi méltóság elnyerése.
    Ezzel a politikai gondolattal volt összefüggésben, hogy egy évvel az alapítás után, 997-ben a lázadó Koppány ellen vonuló István Szt. Márton segítségét kérte. A Márton támogatásával elért győzelem tette lehetővé István számára, hogy megőrizze a főhatalmat. Ettől kezdve a magyar királyok úgy tekintettek Mártonra, mint akinek köszönhetően gyakorolják a hatalmat. Szt. Márton 997-től az Árpádok, a magyar királyok patrónusa, Magyarország védőszentje lett. Márton mellett országpatrónusként tekintettek a 11. században még Szt. Györgyre, különösen pedig Szűz Máriára, sőt a 13. századtól Szt. Lászlóra. Mária előtérbe kerülése Szt. Márton országpatrónus szerepét némileg háttérbe szorította, de ezt a funkcióját a Márton-kultusz az egész középkor folyamán megőrizte.

    forrás: https://www.u-szeged.hu/oktatas/korabbi-szemeszterek/iii-szemeszter/pannonhalmi-apatsag?objectParentFolderId=9789

  • 997: Koppány felkelése

    A 997. év István számára két súlyos traumát hozott: elvesztette apját és lelkiatyját. Géza halálának 997. évi dátumában nem kételkedhetünk, annak ellenére sem, hogy a Pozsonyi Évkönyv 998 alatt szerepelteti e hírt, miközben helyesen közli Adalbert vértanúsága idejéül 997-et. Ezzel szemben a nagyobbik István-legenda teljesen korrekt időmeghatározást ad: Géza „az Úr megtestesülésének 997. esztendejében a haszontalan világ nyomorúságait az égi örömre váltotta. Ugyanebben az évben Szent Adalbert püspök Poroszországba indult, hogy hirdesse az Isten igéjét, és ott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.” Már maga az a tény, hogy a legenda egymás mellett szerepeltette Géza és Adalbert halálhírét, arra mutat: mindkettőnek a közlését egyaránt fontosnak tartotta hőse, István szempontjából. Adalbert vértanúhalálának pontos dátumát megőrizték a források (997. április 23-án történt), Gézáét viszont nem. Alább említendő megfontolás alapján inkább az év első hónapjait valószínűsíthetjük. Géza még életében Istvánt jelölte ki utódául, a hatalomátvétel elé azonban komoly akadály tornyosult. A magyarok feletti főhatalomnak ugyanis már a Taksony-Géza uralomváltás idején vissza kellett volna szállnia az árpád-leszármazottak első ágára, Tarkacsu vonalára. Akkor azonban – vagy valamivel később – Géza megegyezett a hatalomra a nomád öröklési rend szerint jogosan igényt tartó Tar Szerinddel, és a Balatontól délre eső vidéket, Somogyot átengedte neki kormányzásra. 997-ben Tar Szerind már nem élt, viszont Géza halálakor bejelentette igényét a fejedelmi posztra Szerind fia, Koppány. Szerind pogány voltára Tar mellékneve utal, Koppány pogányságát ugyan kifejezetten egyik kútfő sem említi, de tervei és céljai arra vallanak: aligha lehetett keresztény. A nagyobbik István-legenda homályos célzást tett mind Koppány (és Ajtony), mind a neki(k) szolgáló nép pogány voltáról: „a pogányok vonakodtak nyakukat a keresztény hit igájába hajtani, és főembereikkel együtt azon igyekeztek, hogy kivonják magukat István uralma alól”.

    Összesen három forrás szól Koppány felkeléséről, és kettő annak okát – bár eltérő retorikával, de – ugyanabban a tényezőben jelöli meg. A pannonhalmi kiváltságlevél István nevében fogalmazva arról írt: „egy bizonyos, Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. (A „megye” szó természetesen nem 997-re, hanem az oklevél írásának vagy bővítésének idejére érvényes.) Az eseményről a legrészletesebben tudósító 14. századi krónikakompozíció szerint „Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házasságot akart kötni Szent István király anyjával, meg akarta ölni Szent Istvánt, hercegségét pedig saját hatalma alá akarja vetni”. Mindkét kútfő úgy tudja tehát: Koppány arra törekedett, hogy Istvánt a főhatalomtól megfossza, illetve megölje, továbbá hogy maga vegye át az uralmat István hatalmi része felett. Ezt jól szimbolizálja az a terve, hogy feleségül vegye Saroltot. A nomád rendben ugyanis a megözvegyült (fejedelem-)asszony kezére az elhunyt nagycsaládjának legidősebb férfi tagja (a „sógor”) tartott igényt. E házassági terv felvetődése bizonyossá teszi: Koppány a főhatalom megszerzésére készült, s ennek legitimitását a nomád öröklési rendben, valamint Sarolttal való nászában látta. A kisebbik István-legenda ellenben úgy fogalmaz: „Bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, a régi élvezetekhez lelkükben visszafordultak.” Ez azonban jóval az események utáni – bár kétségtelenül logikus – magyarázat, amikor a történeti távlat már világossá tette: mivé alakult István új rendje, és mivel szegült szembe Koppány. Persze mindebből a kortársak (akár István, akár Koppány) már sokat tudhattak vagy érezhettek, de 997-ben az ősi szokások még aligha kerültek komolyan veszélybe, és a királyi törvények prése sem szorított senkit (mivelhogy azok utóbb keletkeztek). A kétféle tudósítás között abban mutatkozik ellentét, hogy a pannonhalmi oklevél és a 14. századi krónika szerint Koppány volt a kezdeményező fél, a támadó, ő akarta a Géza kori status quót felborítani, a kisebbik legenda szerint viszont Koppány voltaképpen István újat akaró kezdeményezéseivel fordult szembe, azaz védekezett, óvta a régi szokásokat. Nem csupán a történeti logika, hanem az események is arra mutatnak: az előző beállítás a történetileg hiteles.

    Hogy mikorra tehető Koppány fellépése István trónutódlásával szemben, arra – ha nem is teljes bizonyossággal – egy sajátos forrás adhat támpontot. Aurillaci Gerbert reimsi érsek, aki II. Szilveszter néven rövidesen római pápaságra emelkedett, talán 997 június-júliusában arról írt III. Ottó császárnak, hogy „nyugtalanító gondokkal terhesen telnek napjaim és éjszakáim. Szkítia csak növeli gondjaimat, Itália sokasítja; a gondolatra, hogy [cserben]hagyjuk a szkítákat, és nem megyünk Itáliába, megborzongok.” Bár felmerült, hogy a „Szkítia”, illetve a „szkíták” az elbai szlávokra vonatkoznak, akikkel III. Ottó hadban állt, mégis sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a magyarokat jelölik. A nyugat-európai írásbeliség a magyarokat már a 10. század eleje (Regino krónikája) óta a szkítákkal hozta kapcsolatba, míg az elbai szlávokat sohasem nevezték így. Az itáliai gondokra történő utalás a görög XVI. János pápa – Ottó és a németek iránt ellenséges – magatartására vonatkozik. E pápa ugyanis egyenesen azzal kacérkodott, hogy a bizánci császár felségjogát ismeri el Róma felett.

    Röviddel e levél feltehető keltét követően (997 július-augusztusában) valamelyik német főember azt válaszolta Gerbert-nek: még nincs eldöntve, hogy a császár serege a szkíták vagy Itália ellen fordul-e, mivel a szkíták számos törzse a császár birodalmának akarja alávetni magát, és a pápa is barátságos magatartást ígért. Eszerint Koppány felkelése 997 első hónapjaiban robbanhatott ki (ami irányadó Géza halálának idejét illetően is), ha az év közepén Nyugat-Európában már tudtak róla. Az ottani érdeklődés több, egymással összefüggő tényezővel magyarázható. Ebben már nyíltan kifejezésre jutott III. Ottó új politikai irányvonala – és annak részeként a birodalom keleti határvidékein történő események befolyásolása –, amelynek alakításában Adalbert mellett éppen a császár nevelőjének, Gerbert-nek volt igen jelentős szerepe.

    Ugyanakkor – a bajorországi esküvőt követően – immár a magyaroknál tartózkodott Gizella, így egy, máskor tisztán „magyar ügy” (a trónutódlás kérdése) bajor-német üggyé, sőt az egész kereszténység ügyévé vált. Hiszen nem lehetett közömbös Nyugat-Európa számára, hogy a félpogány-félkeresztény Géza után a régihez ragaszkodó Koppány vagy a kereszténységet szívvel-lélekkel magáénak valló István lesz-e a nagyfejedelem. Hogy III. Ottó komolyan fontolgathatta német sereg küldését a Kárpát-medencébe, a fent idézett levélből világosan kitetszik. A pannonhalmi kiváltságlevél a konfliktust egyenesen úgy jellemezte, mint „a németek és a magyarok között támadt igen nagy viszályt”. Ezek a „németek” alkalmasint nem csupán a Gizellával érkezett, nyilván kevés számú, de fejlett haditechnikát képviselő német lovagot jelenthetik, hanem említésük úgy is értelmezhető: reguláris német császári sereg bevetésére is sor került István oldalán Koppány ellenében.

    A lázadást Koppány szította, a háborút is ő indította. Kizárólag magyarokból – méghozzá az új rendtől visszarettenő, az idegenek iránt ellenséges, a pogányságot feladni nem akaró földijeiből – álló csapatai a kisebbik legenda tudósítása szerint „ostrom alá vették a közkeletű néven Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel [Istvánnak] még nagyobb gyalázatára legyenek, amennyiben székhelyüket épp arra a helyre tennék, ahol a király megszállni és tartózkodni szokott, s ahonnét a többi erősség elfoglalásához is könnyebb út nyílott”. Koppány Somogyból (alkalmasint a mai Somogyvár környékéről) indult északi irányba. Azt a vélekedést azonban, hogy uralmi központja a somogyvári Kupa-várban lett volna, az ott folyt régészeti ásatások nem igazolták.

    Koppány seregének mindenképpen meg kellett kerülnie a Balatont, s így jutott el Veszprém alá. A Bakony kapujában fekvő város talán már Sarolt fejedelemasszonynak is székvárosa volt, legalábbis erre enged következtetni, hogy a veszprémi várhegy melletti völgyben jött létre a görög rítusú apácakolostor, amely elsősorban az ortodox hitű Sarolt szívéhez állhatott közel. Minden jel arra mutat, hogy István az apja korabeli állapothoz kívánt ragaszkodni, amikor Gizella udvarát is e városban helyezte el. Sok körülmény bizonyítja, hogy így történt. Röviddel Gizella és kísérete Magyarországra érkeztét követően – nyilván a kedvükért és tevékeny közreműködésükkel – Veszprémben alakult meg az első, székhelyhez kötött, latin szertartás szerinti püspökség Szent Mihály tiszteletére. A pannonhalmi kiváltságlevél a Koppány legyőzését közvetlenül követő időről szólva említette, hogy „e hely kivételével nem voltak püspökségek és apátságok Magyarországon”. Ezzel az oklevél írója Pannonhalma elsőbbségét hangoztatta Veszprémmel szemben (ami igaz, hiszen a Szent Márton tiszteletére szentelt bencés monostor alapjait 996-ban vetették meg, míg Veszprém püspöksége aligha korábbi 997-nél), de mindamellett nem kizárt, hogy a Koppány elleni harc idején már Veszprémben is létezett – még ha épületben nem is öltött testet – a püspökség. Utóbb rengeteg adat bizonyítja, hogy Veszprém számított a mindenkori magyar királyné székvárosának, megkoronázására pedig a veszprémi püspök volt jogosult. Valószínű, hogy útban észak felé Koppány csapatai akkor sem kerülhették volna el a Bakony alji várost, ha akarták volna, de bizonnyal nem is akarták. Számukra Veszprém (majd északabbra Esztergom) testesítette meg mindazt a „rosszat”, ami ellen fegyvert fogtak, vagyis István hatalmát, az idegenek uralmát, a kereszténységet.

    István Esztergomból indult délre. A 14. századi krónika szerint a fejedelem, alig 16–17 éves gyermekember, „összehívta előkelőit, Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segítségéért könyörgött”. A kisebbik István-legenda is kiemeli, hogy az egymás ellen vonuló két sereget egészen más eszmények hevítették. „A király az isteni kegyelem irányításával indult ellenük. Ő társaival együtt a hitben, míg amazok puszta fegyvereikben bizakodtak.” A krónika szerint midőn István „összegyűjtvén a sereget ellensége ellen vonult, előbb a Garam folyónál karddal övezték”. A Garam (németül Gran) folyó helyett a németül szintén Grannak nevezett Esztergom értendő (a Garam folyó ugyanis Esztergommal átellenben ömlik a Dunába), így hát a felavatásra Esztergomban, a fejedelmi székvárosban került sor. Ez a szertartás Nyugat-Európában a Karoling-kor óta szokásos eljárás volt, a kard ünnepélyes felkötésével kinyilvánították, hogy viselője érett a fegyverforgatásra. A csatát Veszprém közelében vívták meg. A krónika szerint „mindkét oldalon sokáig és bátran harcoltak, de az isteni irgalmasság segítségével Szent István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott”.

    István és Koppány összecsapása az árpád-törzsön belüli harc volt, amelynek arról kellett döntenie, hogy milyen irányban haladjon a Géza utáni nagyfejedelem és országa. Ebben István egy új rendet képviselt, az új típusú államiságot és a kereszténységet, Koppány pedig a törzsiséget és a pogányságot. Az, hogy István – hite szerint– Isten segítségével győzte le ellenségét és rokonát, megerősítette mély elkötelezettségét a kereszt, a keresztény hit iránt. Az in hoc signo vinces (e jelben győzni fogsz) késő antik jóslata István számára is beteljesedett.

    A pannonhalmi apátság kiváltságlevelében István elmondja, hogy „apátjának, Anasztáz úrnak a közbenjárására, tanácsával és kívánságára” a monostor számára a montecassinói Szent Benedek-apátság kiváltságát engedélyezte, „ugyanis ezen [a pannonhalmi] monostor testvéreinek szent imái miatt az előbb írt Anasztáz úr tanácsától és állandó segítségétől felbátorítva győzedelmeskedtünk”. (Anasztáz a pannonhalmi apáti tisztet nem 997-ben, hanem 1002-ben viselte.) A frissen alapított pannonhalmi apátság szerzetesei – Adalbert munkatársai és tanítványai – tehát imáikkal járultak hozzá a győzelemhez. Ebből az adatból kitűnően István kapcsolatban állott azzal az Anasztázzal, másik nevén Aserikkel, aki a lengyelországi Meseritz apátja volt, de – akár több ízben is – megfordulhatott a magyar fejedelemi udvarban.

    A lelkiekben megerősödött fiatal István diadalát a csatamezőn azoknak a németeknek köszönhette, akik seregében vezető szerepet töltöttek be vagy harcosként küzdöttek Veszprém alatt. A pannonhalmi oklevél István nevében elmondja, hogy amikor értesült Koppány lázadásáról, „nagy bizonytalanság fogott el: milyen tanácsot adjak háborgó lelkemnek? Ekkor Pázmány, Hont, Orci vezérek és Domokos érsek úr jelenlétében fogadalmat tettem Szent Mártonnak, hogy ha az ő érdemei révén \… győzedelmeskedem”, a pannonhalmi monostort gazdagon megajándékozza. (Az „érsek úr” kifejezés nem 997-re, hanem néhány évvel későbbi időre vonatkozik.) Az oklevél e helyütt tehát felsorolta azokat, akikre István első renden számíthatott. Közülük többel utóbb különböző forrásokban találkozunk. Személyük azért fontos, mert részint ők alkották István legbelsőbb munkatársait. Hont és Pázmány talán testvérek voltak, mint ezt egyébként róluk hiteltelen hírek sorában a 13. század végi krónikás, Kézai Simon ránk hagyományozta. A 14. századi krónika két különböző helyen kétféle tudósítást közölt róluk. Az egyik szerint már Géza fejedelem idejében Magyarországra jöttek, tőle „tágas és nagy örökadományokat” nyertek. A másik krónikahelyen arról olvashatunk, hogy a Koppány elleni háború napjaiban érkeztek ide. Az előbbi tudósítás aligha lehet helytálló, hiszen Géza világiaknak tett birtokadományairól mit sem tudunk (a jutalmazás e módja gyakorlatilag majd Istvánnal veszi kezdetét), ráadásul a német-magyar viszony sem kedvezett 996 előtt az efféle betelepedésnek. Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy a testvérpár még valóban Géza életében, 996-ban, de Gizella kíséretében (tehát nem – mint Kézai mondja – Svábföldről, hanem Bajorországból) érkezett Magyarországra. A krónika egyik híre szerint ők lettek volna azok, akik a fiatal fejedelmet „a Garam folyóban német módra karddal övezték”, a másik szerint pedig itt István „testi épsége védelmére két főembert állított, Hontot és Pázmányt”. Ez arra mutat, hogy István legbelsőbb köréhez tartoztak. Pázmány később eltűnik szemünk elől, Hont viszont a nevét viselő várispánság és vármegye ispánjaként utóbb is a királyság elitjéhez tartozott. A testvérpár nevét később egy nagyon befolyásos és igen gazdag magyarországi nemzetség, a Hont-Pázmány genus viselte.

    A Koppány elleni harc vezére Vecelin volt. Róla a krónika több helyütt szólt. Megtudjuk róla, hogy „szintén Bajorországból, Wasserburgból jött be, aki Szent Istvánnal Somogyban [Somogyvárott?] Koppány vezért megölte. Ő volt ugyanis azon a napon a hadsereg kapitánya.” Más helyen arról olvashatunk, hogy István „egész serege élére és vezetőjéül a német nemzetiségű jövevényt, Vecelint tette \… A csatában Vecelin ispán megölte Koppány vezért, és őt Szent István akkori fejedelem bőséges javadalmakkal adományozta meg.” Wasserburg az Inn folyó mellett fekszik a hajdani Bajorországban. Vecelin családja a 9. század végén az Ostmark (a későbbi Ausztria) élén állt határgróftól eredt nemzetség egyik ágába tartozott, de igazán rangos és előkelő eredetűnek ennek ellenére nem mondható. Vecelintől a középkori magyar Rád genus eredt, amely a 12. századig egyike volt a legbefolyásosabb magyarországi nemzetségeknek.

    A pannonhalmi kiváltságlevélben említett Orci utóbb nem szerepel forrásainkban, történeti hitele azonban nem vonható kétségbe. Somogy megyében már a középkorban megvolt és ugyanott a mai napig létezik egy Orci nevű falu, amely a Koppány ellen szerepet vállalt Orci vezér nevét őrzi. Könnyen lehet, hogy Orci leszármazottainak emlékét viseli a Somoggyal szomszédos Tolnában birtokos Harc nemzetség neve. Hont, Pázmány, Vecelin és Orci német voltára nevük német eredete is bizonyságul szolgál. Alapos a gyanú, hogy a pannonhalmi oklevélben Pázmány, Hont és Orci vezérek társaságában szereplő Domokos is Gizella kíséretébe tartozott. Domokos 997-ben persze még nem érsek, hanem pap volt, 1001-ben viszont ő lett a legelső esztergomi érsek. A fentebb elősorolt világiak, lovagok mellett Domokos képviselheti a bajor hercegnő papi kíséretét.

    Rajtuk kívül még több más személyről, illetve családról tudjuk vagy gyanítjuk azt, hogy Bajorországból Gizellával együtt érkeztek Magyarországra. Egyértelműen közli ezt a 14. századi krónika a Vas megyében birtokos Hermány nemzetségről: ez „Gizella királynéval jött be. Nürnbergi szabad emberek, örökbirtokokat tekintve szegények.” Egy 1212. évi oklevél arról szól, hogy egy, szabadságát ekkor visszanyerő Sopron megyei család őse, Kál szabad emberként, Szent István király idejében, Gizella királyné szolgálatában érkezett ide Németországból, és mivel akkor ritka volt a lakosság Sopron vár megyéjében, szabadon és minden kötelezettség nélkül választott földet és lakóhelyet. Alapos a gyanú, hogy a Babócsaiak őse, Tibold szintén Gizella kíséretébe tartozott, a hely ugyanis, ahonnan jött, a felső-ausztriai, Duna menti Schaumburg vár a 10. században Bajorország része volt. Nem kizárt, hogy ugyanez mondható el az Ajka, az Igmánd és a Pápa magyar nemzetségek első, a nemzetségnek nevet adó tagjáról is.

    A rendkívül gyér forrásanyag ellenére egész sor bajor származású személyről és családról lehet kimutatni vagy valószínűsíteni, hogy Gizella oldalán jöttek Magyarországra, s nagy szerepet játszottak Koppány leverésében. Igazi meglepetéssel szolgál viszont, ha térképre vetítjük, hogy utódaik hol rendelkeztek a 11. századra, István korára visszamenő birtokokkal. A Rád nemzetség Észak-Somogyban, a Babócsaiak bél-Somogyban birtokoltak, Orci falu Közép-Somogyban fekszik. Kál Sopronban választott magának szabadon birtokot, a Hermány genus földjei Vasban terültek el. Az Igmánd nemzetség Komárom, az Ajka és a Pápa nem pedig Veszprém megyét mondhatta a középkorban otthonának. A Hont-Pázmány genus ősi javai Esztergom és Hont megyében voltak. Egy 1135. évi oklevél szerint Szent István király a Duna mellett, annak bal (felvidéki) partján, Csenke faluban Hont ispán számára állatok legeltetésére, a pásztoroknak pedig földművelésre 20 ekényi földet adott. Hont fia, Bény a Garam folyó mellett jutott szintén István király adományából 10 eke földhöz, kaszálóhoz és berekhez, amit – az adományos nevéről – Bénynek neveztek. Ugyancsak István király adta a szintén e nemzetségbe tartozó Lampert ispánnak Marótot és Palatnyát. Csenke és Bény Esztergom megyében, Marót és Palatnya Hontban feküdt. Feltűnő, hogy a Gizella kíséretébe sorolható, bajor eredetű személyektől leszármazó magyar nemzetségek ősi földjei kivétel nélkül az ország nyugati harmadában feküdtek, Somogyot leszámítva a Balaton vonalától északra húzódó vidéken, azaz Észak-Dunántúlon és a Felvidék déli sávjában. Ez azt jelenti, hogy István 997-ben csak e területen gyakorolt tényleges hatalmat, hiszen itt volt módja birtokok adományozására. Ehhez járult 997-ben a Koppánytól megszerzett Somogy, amely délen egészen a Száváig nyúlt. István nem rendelkezhetett tehát sem a Dunától keletre fekvő hatalmas kárpát-medencei térségekkel, de még a Délkelet-Dunántúllal sem.

    E következtetést perdöntő módon erősíti meg a 14. századi krónikakompozíció Koppány sorsáról szóló tudósítása. Eszerint István a megölt Koppány holttestét „négy részre vágatta: az első részt az esztergomi, a másodikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz küldte, a negyediket pedig Erdélybe”. Úgy tűnik, a Koppánnyal szemben alkalmazott büntetés közeli párhuzama keleten, a volgai bolgároknál lelhető fel. (Ha ez igaz, a keresztény István pogány büntetési módot választott pogány ellenfelével szemben.) Logikus arra gondolni, hogy István a tetem egyes részeinek szétküldésével azt kívánta kinyilvánítani: ura a helyzetnek, és keményen leszámol mindenkivel, aki ellene fellépni merészel. A felsorolt négy hely közül Erdély 997-ben bizonyosan nem tartozott István fennhatósága alá, hiszen ott Gyula (Sarolt testvére) önálló hatalmat gyakorolt. István ezzel a gesztussal akár azt is üzenhette apósának, hogy ő mint nagyfejedelem és mint Sarolt fia mindkét jogcímen igényt tart Erdélyre. Amennyiben azonban 997-ben István még nem gondolt erre, a csonk Erdélybe küldése fenyegetés helyett megnyugtatásul is szolgálhatott: azt üzenhette Erdélybe, hogy megvédte anyját, a keresztény Saroltot a pogány Koppány házasságától. A másik három vár, amelynek kapujára István kiszegeztette Koppány testrészeit, egészen bizonyosan uralma alá tartozott. Esztergom saját székhelye volt, Veszprém Sarolté és Gizelláé, Győr pedig – az előző kettőhöz hasonlóan – a legkorábbi magyarországi püspöki székhelyek közé számítható.

    Mindez világosan arra mutat: Esztergom, Veszprém és Győr körzete volt az a terület, amelyen István fennhatóságot gyakorolt. Ez meglehetősen kicsiny terület volt, hiszen csak a Dunántúl északi része, valamint (Esztergom említéséből következtetve) a nyugati Felvidék déli sávja tartozott hozzá. 997-ben, Koppány lázadásának leverése után ehhez járult még Somogy, s pontosan ez az a körzet, amelynek földjeiből István 997-ben Gizella kísérete tagjainak adományokat tett. A kétféle vizsgálati megközelítés azonos eredménye roppant valószínűvé teszi, hogy e területen kell keresnünk Géza, illetve István országát, azt a térséget, ahol a 990-es években uralmi körzetük volt. Ez egybeesik az esztergomi érsekség eredeti (északról a Dunához simuló) területével, valamint a veszprémi és a győri egyházmegyével. A Kárpát-medence többi részével 997-ben István még nem rendelkezett, ott önálló, a nagyfejedelemtől legfeljebb elvi szinten függő, ténylegesen azonban tőle teljesen független törzsi hercegségek (törzsi államok) terültek el.

    A Koppány felkelését követő büntetések előre jelezték, hogy milyen sors vár a következőkben mindazon törzsi hatalmasságokra (országukra és népükre), akik szembehelyezkednek Istvánnal. A 14. századi krónika tudósítása szerint „sok magyar nemest taszítottak rút szolgaságra, akik Koppány vezérhez csatlakoztak, és a keresztséget meg a hitet elutasították”. A pannonhalmi kiváltságlevél szerint István – Szent Márton számára tett fogadalmának megfelelően – Somogy minden tizedét a monostornak adta, a veszprémi püspöknek pedig (aki eszerint már létezett Koppány leverésekor) kárpótlásul a Kortó udvarházat juttatta az ahhoz tartozó emberekkel. E Kortó közvetlenül Somogyvár szomszédságában feküdt, itt gyanítható Koppány uralmi központja. A tizedadományról szólt a 14. századi krónika is: „Szent István fejedelem Istennek tett fogadalmát híven teljesítette, ugyanis a Koppány vezér tartományában levő összes népet, a szabadok, a gabonafélék és a nyájak tizedeit örök jogon Szent Márton monostorának rendelte adni.” A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek „történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia”. A kisebbik István-legendából felsejlik, hogy István először igen szigorúan járt el Koppány népével: „Őket és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgájává tette. Később főembereinek közbenjárására fontolóra vette, hogy a javakból csupán tizedet adjanak, nehogy nyomorúságukban a föld színéről is kivesszenek.” István tehát kevés kétséget hagyott a tekintetben, hogy igen kemény kézzel Iát hozzá a pogányság felszámolásához, a kereszténység elterjesztéséhez, és az ellenszegülőket személyes szabadságuk (a nomád ember legfőbb büszkesége) elvételével sújtja, és járulék(ok) fizetésére kényszeríti. A Koppány felett aratott győzelem haszonélvezői a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt katonai sikerhez segítő német lovagok lettek. A legfőbb győztesnek azonban István tekinthető, aki Koppány leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is.

  • 1000–1001: István nagyfejedelem megkoronázása

    999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldte Rómába, hogy az ott időző II. Ottóval tárgyaljon. A kortárs Theotmár merseburgi püspök legalábbis így tudta. István szentté avatása előtt a Kisebb legenda már arról tudósít, hogy II. Szilveszter pápa volt a követjárás célja, akitől koronát és apostoli áldást nyert, és Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. A pápai levéltár mindenesetre nem tudott erről, és jóval későbbiek az első lateráni említései. II. Szilveszter – mint Ottó kreációja – egyébként sem léphetett ilyen jelentőségű ügyben önállóan.

    Mindezek mellett az ezeréves hagyományokra épülő mai álláspont szerint megtartotta függetlenségét, és nem lett a császár hűbérese, bár a korona – amely az általános vélekedés szerint nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel – elfogadása az európai hatalmi rendszerbe tagozódás jelképe volt. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. Ekkor már állt a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait.

    A koronázás időpontjául a krónikák és az évkönyvek hol az 1000., hol az 1001. évet adják meg. A pécsi püspökség alapítólevelének dátumából kiderül, hogy 1009. augusztus 23-án István király uralkodásának 9. évében volt, a koronázás tehát 1000. augusztus 23. és 1001. augusztus 22. között történt. A 11-12. században vezetett királylajstrom szerint, amely tartalmazta István király uralkodásának hosszát év-hó-nap-ban megadva, a koronázás és a halál között 7 hónap 14 nap telt el. Halála augusztus 15-re esett, így a koronázás dátumául 1001. január 1. adódik. Ez összhangban lenne az ezredforduló világvégevárásával, amely nyilvánvalóan nem következett be január 1. eljövetelével és így megeshetett a koronázás. Ez összhangban van azzal a ténnyel is, hogy az István koronázását támogató III. Ottó császár 1000. augusztus 14. – 1001. február 15-ig Rómában tartózkodott. A 11. században az év kezdete Jézus születésének napja, tehát az 1001. év első napja 1000. december 25. volt.

  • 1001: az esztergomi érsekség felállítása

    Szent István király egyházszervezői tevékenysége során hozta létre az esztergomi érsekséget. Az érseki metropóliához tartozott a győri, veszprémi, pécsi, váci és egri püspökség. Ehhez csatlakozott a már korábban fennálló nyitrai, és a Havasalföldön szervezett milkói, kun püspökség, amelyek el-pusztultak. A pápai tizedjegyzékek 437 plébániát neveznek meg a csallóközi, morvavidéki és szepességi plébániákon kívül. Az esztergomi, a szepesi és a nagyszebeni vikárius segített az Egyházmegye kormányzatában.

    Az esztergomi érsek mint az ország prímása állt a magyar egyház hierarchiája élén. Esztergomban történt István királlyá koronázása, majd állandósult királykoronázási joga. Kápolnaispáni tisztségénél fogva a királyi család főpapja. Egy időben önálló oklevélkiállítást is folytat. Született szentszéki követ, több közülük a bíborosi kollégium tagja. Közjogi szerepet tölt be, mint királyi tanácsos, protonotarius, kancellár, helytartó, Esztergom megye örökös főispánja és zászlósúr.

  • 1003: az erdélyi gyula legyőzése

    A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Prokuj gyula („az ifjabbik Gyula”) ellen küzdött. Fegyverrel győzte le őt és családjával együtt fogságba ejtette, sóbányáit elkobozta, országát beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. Nem sokáig volt fogoly, mert Thietmar szerint Vitéz Boleszló lengyel fejedelemhez szökött, aki egy elfoglalt felvidéki magyar erődítményt bízott rá, ahová viszont István utánaküldte a feleségét. István idővel kiverte az elfoglalt erődítményből. István Észak-Erdély elfoglalása után megalapította az erdélyi püspökséget, továbbá létrehozta Doboka vármegyét és várispánságot. Doboka ispán Csanád apja volt, valószínű, hogy ő vezette István hadait az 1003-as hadműveletek során. Az erdélyi püspökség jelentősége az volt, hogy négyre emelkedett Magyarország egyházmegyéinek száma, és a kánonjog szerint ennyi kell egy önálló egyháztartomány létrehozásához.

  • 1028 körül: Ajtony legyőzése

    Ajtony vezér a Maros vidéken építette ki erős törzsi államát. Ő Istvántól függetlenül vette fel a görög rítus szerinti kereszténységet, de nem igazán élt a hit szabályai szerint: egyszerre hét felesége volt. A király 1028-ban lépett fel Ajtony ellen. A hadak élére Csanádot, Doboka fiát állította, aki győzelmet aratott a marosvári nagyúr felett, és ő maga vetett véget a törzsfő életének és államának. A területen újabb püspökség (Marosvári (csanádi)) létesült, valamint megalapították a hadvezérről elnevezett Csanád megyét. Ezzel a győzelemmel lezárult az uralkodása alatti belháborúk kora, és István ténylegesen is az egész Kárpát-medencére kiterjedő ország ura lett.

  • 1030: német támadás Magyarország ellen

    II. Henrik német-római császár halála után utóda, II. Konrád német-római császár hadjáratot indított Magyarország ellen 1030-ban. A győri csatában győztes magyar sereget valószínűleg Imre vezette. Bár a magyar sereg előtt megnyílt a lehetőség Bajorország felé terjeszkedni, I. István nem folytatta a csatát, békét ajánlott a császárnak, 1031-ben a császár fia (később III. Henrik néven lett császár) Esztergomban aláírta a békeszerződést.

  • 1031: Imre herceg halála

    Halálának pontos helye sem ismert, valószínűleg egy vadkan öklelte fel a bihari Igfon-erdőben vadászat közben (az országnagyok kedvelt vadászterületén). Itt épült fel a 11–12. század fordulóján a Szent Imre apátság épülete (szentté avatása után). Mivel a középkori szokás szerint a szentek halálának helyszínén monostort építettek, így ez is ezt erősíti meg. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el.

    VII. Gergely pápa 1083. november 4-én I. Istvánnal és Gellért püspökkel együtt szentté avatta. Ünnepe: november 5.

    Imre herceg halálában szerepet játszhatott a német-magyar politikai viszony is. Szent Henrik halálával a bajor uralkodócsalád férfiágon kihalt, így lehetséges örökösként szóba jöhetett az utolsó nőági leszármazott, Imre is. Konrád nyilván számolt a lehetőséggel, ezt bizonyítja, hogy 1030-ig kifejezett ellenséges viszony volt a két ország között, míg 1031-ben egy csapásra megszűnt a háborús állapot és békét lehetett kötni.

  • 1044: július 5.: ménfői csata

    A ménfői csata 1044-ben a ménfői csatatéren zajlott magyar és német seregek között, és a magyarok vereségével végződött. Aba Sámuel a csatatérről elmenekült, de menekülés közben elfogták és megölték.

    1044-ben III. Henrik és Péter csapatai ugyanazon az útvonalon támadtak, mint előző évben, azonban most a német oldalon harcoló magyarok segítették a mocsaras területek történő átkelést és így a sereg gond nélkül át tudott kelni a gázlókon. Aba Győr alatt, Ménfőnél próbálta feltartóztatni a német sereget. A német és magyar sereg létszáma megközelítőleg azonos lehetett, azonban a német oldalon harcoltak magyarok is és Aba serege nem volt egységes, mert az őt megválasztó főurak egy része már újra inkább Péter pártján állt. A csata kimenetelét illetően ez utóbbi tényező döntőnek bizonyult, mert Aba seregének egy része megfutamodott, ezért Abának menekülnie kellett a csatatérről.

  • 1045: Orseolo Péter német hűbérbe adja Magyarországot

    1045 pünkösdjén a császár újra Magyarországra jött, Péter pedig az országot aranyozott lándzsa formában átadta Henriknek, ezzel Magyarország a Német-római Császárság hűbérese lett. „A császár a lándzsát és a koronát Rómába vitette

  • 1046: Vata pogánylázadása

    A Vata-féle lázadás 1046-ban a Magyar Királyság alföldi (főképp Békés vármegyei) területein tört ki. A királyságban zajló folyamatokkal szemben fellépők – amelyet általában a feudalizmus és a kereszténység magyar ellenzőinek neveznek – vezetője Vata. Valószínűleg az uralkodó osztályba beilleszkedni nem akaró urak voltak, akik meg tudták szervezni a tömegeket az erősödő állam, a fejlődő, kibontakozó feudalizmus ellen. Ideológiájuk a nemzetségi és vallási szabadság volt. A felkelésben nem csak a korai magyar hitvilág hívei vettek részt, hanem keresztények is, maga Vata sem volt pogány. A lázadás azért kapott vallási színezetet, mert hangsúlyosan az idegen származású papok politikai befolyása ellen irányult. A lázadást I. András király verte le.

  • 1048 körül: a hercegség (dukátus) alapítása (fennáll 1107-ig)

    A kabarok településterülete Magyarországon Nyitra tágabb környékén a Vág, Nyitra és Garam völgyére kiterjedő, Biharországban – amibe beleértendő a későbbi Bihar vármegye területe mellett a Nyírség is – délen a Fehér-Köröstől északon a Tiszáig terjedő terület volt. A fekete magyaroké délen az Al-Duna mellett a Tiszától a Karasig terjedő terület, a későbbi Keve vármegye és Krassó vármegye területe. Ez a három tömb alkotta a trónörökös kormányzati területét, amelyekhez Koppány idején Somogyország, a Dráván túl a Száváig terjedő Somogy csatlakozott. Kristó Gyula szerint viszont a területi megosztás először csak I. András és I. Béla között jött létre.

    Anonymus nem tud Leventéről, szerinte Árpád trónörököse, Zolta a „kazárok” lakta bihari, a másik fiú, Üllő fiai a nyitrai dukátus urai lettek. Tarhacsi nevét az Al-Dunánál őrzi helynév a Karas (Krassó) vidékén, ami egyébként török nyelven „fekete víz” jelentésű. A Magyar Krónika Tar Zerindet, Koppány apját említi, mint a dukátus urát, ennek emlékét fenntartotta a bihari Zerind falunév. Tar Zerind halála után Gézáé lett a bihari dukátus, innen vehetett részt a Bizánc elleni magyar-orosz-besenyő-bolgár szövetségben.

    A kabarok területe az államszervezéskor Bihar és Nyitra központtal az országnak mintegy 1/3-át kitevő territoriális dukátussá alakult. Általában nem egy ura volt, s a trónörökös sem mindig ugyanazt a részt választotta. Géza fejedelemsége idején előbb Mihály, majd halála után a szeniorátus elvét már ekkor megsértve István kapta meg a jövedelmező nyitrai dukátust, Koppány számára Somogyban egy harmadik dukátust jelöltek ki. Géza a bihari dukátust jelentős katonai ereje miatt talán fejedelemsége idején sem adta ki a kezéből.

    Imre herceg halála után rövid ideig Vazul birtokolta Nyitrát, majd nem Árpád-házi vezetőket is állítottak a dukátusok élére. Csaba ispán, Hont, Pázmány mellett Orci dux szerepel a pannonhalmi alapítólevélben.

    A királyi vármegyerendszer és az udvarbirtokok hálózatának kialakulása után átfedés volt a királyi és hercegi udvarházak és megyék rendszerén belül. A királyi vármegyékben is voltak hercegi udvarbirtokok és a hercegi vármegyékben is királyi udvarbirtokok, ami Kálmán törvényeiből is kiolvasható.

    I. Endre, amikor Bélát hazahívta, az ország 1/3-át dukátusként pénzverési joggal adta neki. Béla után birtokolta a dukátust I. Géza, I. László, Lampert herceg és Álmos herceg. A dukátus több herceg – tulajdonképpen csak I. László esetén nem – kezében pártütések forrása lett, ezért Könyves Kálmán 1107-ben megszüntette. II. László még egyszer felújította a régi típusú dukátust, és azt öccsének, IV. Istvánnak adta.

    A „hercegség” másik formája, amikor eleve külön kormányzattal rendelkező tartomány – Erdély, Szlavónia, Horvátország, Dalmácia, Bosznia, Macsó, Hulm (Hercegovina), Szepes és Sáros - élére állítottak hercegi rangú, akár a dinasztiából, akár a főurak közül származó névleges, vagy valódi kormányzót, aki utóbbi esetben a vajda vagy bán helyett vagy felett kormányzott. Ezek a hercegi címek esetiek voltak, nem voltak állandóak.

  • 10511052: német támadások Magyarország ellen (vértesi csata, Pozsony ostroma)


    1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt. Henrik kikerülve a nyugati határkaput (moson-soproni gyepű) Stájerország felől tört be a Dunántúlra. A másik sereget Gebhard regensburgi püspök vezette, ez a hadtest a Dunát biztosította és amelyen az utánpótlást szállították a sereg részére.

    A német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a Vértesig, egyes források szerint Székesfehérvárig jutottak. Béla a seregeit azonban a németek hátába irányította, hogy a Zala és Rába közti részt, valamint a mosoni gyepűket erősítsék. A németek éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak voltak, éjszakánként rajtaütöttek az őrökön, a vonulós csapatok közt nyargaltak és egy-két nyílvessző kilövése után eltűntek. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva a Vértest, északra fordulnak az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek németek nevében, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé.

    Henrik a következő év tavaszán újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven elhíresült személy döntötte el. Az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. A német császárnak újra vesztesként kellett elhagynia Magyarországot. Pozsonynál jelen volt az akkori pápa is, IX. Leó, aki a felek közötti tárgyalásokat akarta elősegíteni.

    A vesztes Henrikkel 1053-ben kezdődtek újra a béketárgyalások – a németek jelentős pénzt és területeket követeltek –, de a német belviszályok miatt megszakadt az egyezkedés. 1056-ben meghalt III. Henrik és hatéves fia, IV. Henrik került a trónra. Új alapokon indultak újra a béketárgyalások; 1058-ban fejeződtek be.

  • 1055: a tihanyi apátság alapítása

    A monostor alapító oklevele a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyar szórványemlék. Latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is találunk:"feheruurau rea meneh hadou utu rea"(fehérvárra menő hadi útra). Az oklevelet a Pannonhalmi Főapátság levéltárában őrzik. Az egyenes szentélyzáródású, keletelt templomhoz dél felől csatlakozott a szabályos kolostornégyszög, mely nyugaton a templomnál rövidebb volt. Napjainkra csaknem valamennyi középkori építmény úgyszólván nyomtalanul eltűnt, mintegy tucatnyi kőfaragványt és a szinte érintetlenül ránk maradt altemplomot nem számítva.

  • 1060–1100 körül: a magyar ősgesta (őskrónika) születése

    A Tarih-i Üngürüsz (oszmán-török, „A magyarok története”) eredetileg latin nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510-1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetésekor mentett meg és fordított le török nyelvre. Több kutató úgy véli, hogy a Tarih-i Üngürüsz volt az eredeti ősgesta. Egyes részletei még a középkori krónikákban sem olvashatók.

    Eltérések más krónikákhoz képest


    *Hunort és Magort, Nemródtól és feleségétől Ankiszától származtatja: "A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak."

    *Jóval korábbra teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében.
    *A nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész azonos nyelvű népet talál:

    "Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek [az ottani népek]. "Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?" - mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett."

    *Egy Kattar nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek:

    "Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le."

    *A székelyek egyértelműen hunok, és Erdélyben élnek:

    Attila halála után testvérháború tör ki a hun birodalom németjei által támogatott Aladorinusz és Kaba (Csaba) között, végül a Vincse Laos német vezér által támogatott Aladorinusz nyer

    "Mivelhogy Kaba vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt illette volna, ezért őt [kárpótlásul] Erdel tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták."

    *Árpád Kabán (Csabán) keresztül Attila leszármazottja

    A Görögországba menekülő Kaba (Csaba) visszaköltözik a hunok eredeti országába, Szidijja tartományába, leszármazottai ott élnek

    "Kaba nemzetségéből abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben kapudánoknak neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták."

    "Szvatopluk" nem szláv, hanem német, és nem Árpáddal, hanem Attilával volt kapcsolatban

    "A krónikás énekek szerint abban az időben azonban meghalt a felesége, aki a Szivatapolu nevű nímcse bégnek volt a lánya."

    "Atilusz király (lakodalmi gyülekezetében) jelen volt Kosztantinije fejedelmének lányától származó fia, Kaba, és bégnek, Szivatopulónak lányától származó Aladorinusz is"

    *A magyarok kazár alattvalóként indulnak Pannóniába.

    Kiköltözésük oka: a visszatérő Kaba népe megsokasodott és túl nagy szerepet kapott Szidijjában, ez pedig ellentétet szólt a nép között

    "Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ez a dívánon Árpádot tették meg az összegyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg fővezérének. Azután Szidijja uralkodójától engedélyt kaptak, és egy nap boldog órájában, Atilusz király halála után háromszáz év elmúltával, Iszá őkegyességének hétszáznegyvenötödik esztendejében Szidijja padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak."

    *Erdély hét vára Árpád műve

    "[Ekkor] az erdeli vidékek ellen indult, azokat foglalta el. Ott hosszabb ideig megpihent. Közben Árpád fővezér ott egy várat építtetett, melynek Zibin nevet adta, s tökéletesen felszerelte. A többi hat kapudán is választott magának egy-egy vidéket, és kívánságuk szerinti helyen egy-egy várat építtettek, úgyhogy Erdel tartományában hét erőd készült el. Emiatt azt a vidéket Zibin Burugnak hívták, ami annyit jelent: "Hét vár." De abban az időben Üngürüsz országának volt egy királya, akit [---]nak hívtak. Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték.

  • 1068: kerlési csata

    A pogány kunok a Meszes kapu felsõ vidéke felõl, áttörve a gyepûket, betörtek Magyarországra, és a Nyírség egész területét egész Bihar városáig kegyetlenül kifosztották, majd férfiaknak és nõknek, valamint különbözõ állatoknak végtelen sokaságát hurcolva magukkal, gyanútlanul átkeltek a Lápos patakon és a Szamos folyón, s visszatérõben voltak. Így Salamon király és Géza herceg a fivérével, Lászlóval együtt seregüket összegyûjtve, roppant sietséggel siettek, s mielõtt még a kunok áthágtak vol-na a hegyeken, a Meszes kapun átkeltek Doboka városába. Ott csaknem egy egész héten át vártak a kunok érkezésére. Az egyik kém azután, név szerint Franciska, aki szamosújvári volt, pénteken értesítette a királyt és a herceget, hogy a kun sereg közeledik.

    A király és a herceg erre seregükkel oda lovagoltak, mindvégig sietve, és azon az éjszakán a kunok közelében táboroztak le. Szombaton pedig kora hajnalban keltek, mindnyájan megerõsítették magukat a szent ostya levével, majd hadrendbe állítva csapataikat, megindultak a pogányok ellen, hogy megütközzenek. Amikor meglátta ezt a pogány hadsereg vezére, név szerint Osul, aki a kun fejedelemnek, Gyulának a kíséretéhez tartozott, minthogy gõgjében roppant fölfuvalkodott volt, és túl sokat képzelt magukról, így szólt az övéihez; „Menjenek az ifjak a fegyverforgatáshoz nem értõ magyarok ellen, és vívjanak játékháborút velük!" Azt hitte ugyanis, hogy senki sincs, aki ve-lük harcba szállni merészelne. A pogányok pedig, megindulva a magyarok ellen, meglátták rettenetes csapataikat, és nagy sebtiben jelentették vezé-rüknek, Osulnak. Ez azután összegyûjtve a kunok egyesített seregét, gyorsan egy igen magas hegy peremére vette be magát, abban a hiszemben, hogy ez a legnagyobb oltalmául szolgál. Annak a hegynek a megmászása ugyanis - melyet az ott lakók Kerlésnek hívnak - igen nehéz. Ugyanennek a hegynek a lábánál gyûlt egybe az egész magyar hadsereg. Salamon király katonái mindnyájan egyformán selyembõl készült zászlóikat vitték.

    A pogányok pedig már elfoglalták állásaikat a hegytetõn, s közülük a vité-zek és vakmerõbb nyilasok leereszkedtek a meredek hegy közepéig, hogy a magyarokat távol tartsák a hegy megmászásától. Így hát irgalmatlanul rop-pant sûrû nyílzápor zuhatagot zúdítottak a király és a herceg hadának csa-pataira. Bizonyos híres magyar vitézek azonban rárontottak ezekre a nyila-sokra, és sokakat a hegy oldalán megöltek közülük, s csak nagyon kevesen maradtak, akik lovaikat íjukkal verve-ösztökélve, épphogy föl tudtak kapasz-kodni társaikhoz. Salamon király hév lelkesültségében vakmerõen, fogcsi-korgatva, csapatával együtt a legmeredekebb kapaszkodón úgyszólván kúsz-va kapaszkodott föl a pogányokhoz, akik roppant sûrû nyílzáport zúdítottak rá. Géza herceg viszont, minthogy mindig elõvigyázatos volt, egy enyhébb kapaszkodón kapaszokott föl és nyilakkal tört rá a kunokra.

    Fivére, László az elsõ roham alkamával négyet megölt a legvitézebb pogá-nyok közül, ám az ötödik, akit azután ott helyben megölt, nyíllal súlyosan megsebesítette. Késõbb az isteni könyörületesség folytán hamarosan föl-gyógyult ebbõl a sebébõl. A pogányok tehát, minthogy a magyarok igen ke-gyetlenül osztogatták közöttük a halált, megfogyatkozván, nyomorultul megfutamodtak. A magyarok gyorsan üldözõbe véve õket, igen éles és szom-jas szablyáikat részegre itatták a kunok vérébõl. Bizony a kunoknak simára borotvált fejeit, mint a még éretlen tököket, úgy vágták szét kardcsapásaik-kal.

    103. Végül Boldogságos László herceg meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt vitt. Mármost Szent László herceg azt hitte, hogy az a váradi püspök leánya, és bár súlyos sebesült volt, mégis nagy se-besen üldözõbe vette azon a lován, melyet Szögnek hívott. Amikor pedig már majdnem elérte, hogy ledöfje lándzsájával, egyáltalán nem tudta, mert sem az õ lova nem futott gyorsabban, sem annak a lova nem maradt le egy csöppet sem, hanem mintegy karnyújtásnyi távolság volt a lándzsa és a kun háta között. Így hát Szent László herceg odakiáltott a lánynak, és mondta: „Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd magad a földre!" Az így is tett. Ekkor Boldog László herceg távolról eltalálta lándzsájával, midõn már a földön feküdt, meg akarta ölni. A lány azonban erõsen kérlelte, hogy ne ölje meg, hanem engedje el. Ebbõl is meglátszik, hogy az asszonyoknak nincs hitük, mivel valószínûleg bûnös szerelembõl akarta õt kiszabadítani. Szent László herceg azonban sokáig viaskodott vele, s miután elvágta az inát, meg-gyilkolta. Hanem a lány nem a püspök lánya volt.

    A király tehát és a dicsõ hercegek, miután csaknem az összes pogányt megölték, s az összes keresztényt kiszabadították a fogságból, az egész Ma-gyarország a gyõzedelmes seregével, s gyõzelmi diadallal örvendezve tértek vissza. „Lett" tehát „nagy vígasság” egész Magyarországon s „himnuszokkal és imákkal ál-dották az Istent", aki gyõzelmet adott nekik.

    Képes Krónika
    A magyar középkor irodalma
    Válogatta: V. Kovács Sándor
    Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 239-242.
    Fordította: Bollók János

  • 1075 körül: I. Géza koronát kap Bizáncból

    Hívei unszolására ugyan elfoglalta a trónt, s királynak nevezte, de még mindig nem koronáztatta meg magát; pedig nándorfehérvári lovagias magaviseletéért most már VII. Dukász Mihály is királyi koronát küldött neki 1075-ben. Az általános nézet szerint ez volt az a korona, amely máig a Szent Korona alsó részét alkotja

  • 1083: István király, Imre herceg, Gellért püspök és a zobori remeték szentté avatása

    Árpád-házi Szent István király (967/969/975 - 1038) 1038-ban halt meg Szűz Mária mennybemenetelének napján, miután halálos ágyán felajánlotta az országot a Szentséges Szűznek. Testét a székesfehérvári koronázási bazilikában helyezték el.
    Kultusza már I. András alatt nagy volt, I. László király avatatta szentté 1083-ban, fiával Imrével, Gellért püspökkel, valamint Zoerard-András és Benedek remetékkel együtt.

  • 1091: Szent László horvátországi hadjárata

    1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király özvegyének hívására seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvátországba, s elfoglalta a Száva folyótól északra fekvő Szlavóniát. Ettől kezdve lett évszázadokra szólóan a magyar terjeszkedés legfőbb színtere a Balkán. A birtokba vett horvát területek kormányzását unokaöccsére, I. Géza fiára, Álmos hercegre bízta.

  • 1097: Kálmán király visszaállítja a magyar uralmat Horvátországban

  • 1100 körül: megszületik Szent István Hartvik püspök által írt legendája

    Hartvik, Arduinus, Chartuitius, Harduin, Harduinus, OSB (†1109?): megyéspüspök. - A MA-ban Harduin néven 1088-1103: győri mpp. Ném. származású. A korábbi források szerint 1072: a hersfeldi ktor apátja, 1085: magdeburgi érs. lett volna, s 1088: menekült volna Mo-ra. Ez az azonosítás Fügedi E. szerint téves. 1088: Szt László nevezte ki győri mpp-ké. 1093: az újonnan alapított zágrábi ppségnek ajándékozott Agenda Pontificalisa értékes adatokat tartalmaz Győr korai egyh. életéről. 1097: Kálmán kir. követségét vezette Szicíliába a normann Rogerius fejed-hez a velenceiek és gör-ök ellen, az ő megbízásából írta meg Szt István kir. életét, az ún. Hartvik-legendát; kiadásai: Szt István első m. kir. életirata Hartvik regensburgi pp. szerint.

    Szent István király legendája Hartvik püspöktől >>

  • 1102: perszonálunió Magyarország és Horvátország között

    Magyar Királyság és Horvátország között 1102-től egészen 1918-ig

  • 1105: Dalmácia elfoglalása

    Kálmán 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát, majd 1105-ben a záraiakkal kötött egyezmény alapján bevonult Zárába és 1107-ig megszerezte Traut és Spalatót, valamint a dalmát szigetek egy részét is.

  • 1115: Álmos herceg megvakítása

    Apja életét a magyar koronáért folytatott szüntelen – néha titokban, néha nyíltan folytatott – harc jellemezte. Ez a mozgalmas, kalandos élet rányomta bélyegét családja életére is. A kor szokásait figyelembe véve ugyanis, Álmos családja indokoltan gondolhatott arra, hogy Álmos egy meggondolatlan lépése után egyszer nekik is bűnhődniük kell. 1115 körül ez be is következett: Álmos egy újabb akciója után Kálmán király parancsára Álmos herceget – több emberével és az ekkor legfeljebb hétéves Béla herceggel együtt – megvakították. Álmos herceget és Bélát a dömösi kolostorba vitték. Az 1120-as évek közepén ismét menekülniük kellett. Részleteket nem ismerünk, de feltehetően Álmos ismét szervezkedni kezdett a főhatalom megszerzésére. Álmos herceg eljutott Bizáncba, de Béla ismeretlen okból a pécsváradi apátságba került.

  • 1131: leszámolnak II. (Vak) Béla hívei a Kálmán-párti előkelőkkel (aradi országgyűlés)

    A hatalom egyik ágról másikra kerülése általában együtt jár a belső hatalmi viszonyok átrendeződésével is. A Kálmánt és II. Istvánt támogató főurak kiszorultak a hatalomból, és pozícióba jutottak azok, akik az addigiakban Bélát támogatták. Ebben az esetben azonban – feltehetően a Béla vaksága felett érzett düh, elkeseredettség és bosszúvágy miatt – ez a hatalomváltás véres eseménnyel vette kezdetét. Az 1131-ben Arad mellett tartott országgyűlésen kegyetlenül meggyilkoltatták azokat a főembereket, akikről feltételezni lehetett, hogy felelősek Béla megvakításáért. A források szerint a vérengzésnek hatvannyolc főúr esett áldozatul. Az esemény megszervezésében és kivitelezésében meghatározó szerepe volt Ilona királynénak.

  • 1142: az első ciszterci apátság (Cikádor) alapítása

    Magyarországon az első ciszterci kolostor 1142-ben épült: Cikádor (a mai Bátaszék, Tolna megyében). III. Béla, valamint utódai, különösen Imre király buzgólkodtak a ciszterci rend hazai elterjesztésében; az előbbi alapította Pilis, Pásztó, Szentgotthárd, az utóbbi Zirc, mai napig fenálló egyesített apátságokat. A hanyatlás jelei a 14. század vége felé kezdtek mutatkozni. Belvillongások folytán az egységes szervezet - éppen nagy kiterjedésénél fogva - darabokra hullott, önálló kongregációk alakultak ki.

  • 1148–1152: II. Géza oroszországi hadjáratai

    Géza már 1148-ban sereget küldött apósának, Izjaszlávnak Csernyigov elleni hadjáratához, ez azonban még nem állt kapcsolatban a csoportok küzdelmével. Mutatja ezt, hogy Jurij Dolgorukij és Vlagyimirko is távol tartotta magát ettől a küzdelemtől. 1149. augusztus 23-án azután, a kijevi nagyfejedelmet elűzi trónjáról a szuzdali fejedelem. Apósa segítséget kér tőle, az év végén ezért csapatokat küld neki. Ő maga nem mehetett, mert ekkor már a Balkánra is figyelnie kellett, ahol 1149 őszétől a szerbek harcban álltak Bizánccal. Ezért a magyar csapatok Vlagyimirból vissza is fordulnak, Izjaszláv pedig 1150-ben a nomád úzok segítségével foglalja vissza Kijevet, de a nyáron Jurij Dolgorukij halicsi támogatással ismét elveszi tőle, ezért Izjaszláv megint Gézához fordul.

    1150 őszén Géza az országos magyar haderővel vonul a halicsi Vlagyimirko ellen, aki Przemyśl várába zárkózik, de I. Mánuel bizánci császár pusztító szerémségi betörése miatt kénytelen Magyarországra visszatérni. 1151 elején ismét jelentős, tízezer fős sereget küld apósának, amivel Izjaszláv Kijev alá vonul, amit Jurij Dolgorukij harc nélkül felad. Hmarosan azonban a szuzdali és halicsi fejedelem újabb akcióba kezd, ekkor Izjaszláv a fiát, Msztyiszlávot küldte Gézához segítségért. Mire azonban az megérkezik, Izjaszláv már legyőzi Jurij Dolgorukijt, ezért a magyar sereg óvatlanná válik, mulatozással tölti estéit. Ezt kihasználva egy hajnalon Vlagyimirko lemészárolja a holtrészegen fetrengő magyarokat. Izjaszláv újra elküldi fiát Gézához, hogy ő maga jöjjön, két oldalról bekerítve ezzel a halicsi fejedelmet. 1152-ben Géza ismét a teljes magyar haderővel (72 megyei és az udvari sereg) megy a halicsi fejedelem ellen. Hadai a San folyó környékén találkoznak Izjaszlávval és Przemyśl közelében súlyos vereséget mérnek Vlagyimirkóra, aki sebesülten Przemyśl várába húzódik, s onnan követeket küld a magyar királyhoz, hogy sok ajándék kíséretében emlékeztessék, mennyi jót is tett ő Géza vak apjáért, amikor a lengyelekkel is harcolt érte. Géza végül is nem teljesítette a kijevi fejedelem azon kívánságát, hogy Vlagyimirkót fosszák meg tartományától, de a kompromisszumos béke értelmében vissza kellett adnia az Izjaszlávtól elragadott területeket, és köteleznie kellett magát, hogy a jövőben Izjaszláv szövetségese lesz. Ezzel Géza egészen 1165-ig visszanyerte Halicsot, mint szövetségest Bizánc elleni harcához, és többet nem avatkozott az orosz fejedelmek ügyeibe, bár lett volna alkalma rá.

  • 11491155: II. Géza bizánci háborúi

    A 12. század közepén Európát valósággal kettéosztották a politikai-katonai szövetségek küzdemei. Egyik oldalon állt a két császár szövetsége I. Mánuel bizánci császárral, III. Konrád német királlyal (akit nem koronáztak német-római császárrá), a Velencei Köztársasággal, a másikon pedig a francia-normann szövetség II. Roger szicíliai normann uralkodóval, VII. Lajos francia királlyal, III. Jenő pápával, VI. Welf német herceggel, II. Uros raskai szerb nagyzsupánnal és a természetes módon ide tartozó Géza magyar királlyal. Az orosz fejedelmek megosztottak voltak a két szövetség között, a Bizánccal szövetséges szuzdal-halicsi csoport és a magyar szövetséges volhinia-szmolenszki csoport harcolt a kijevi nagyfejedelmi címért, az utóbbi pedig még az orosz egyháznak a konstantinápolyi pátriárkától való függetlenségéért is.

    1148-ban Thesszalonikében Mánuel és III. Konrád egyezményt kötött, hogy közösen megdöntik Roger szicíliai uralmát. Mánuel 1149-ben seregeit összevonta a Nyugat-Balkánon mire működésbe lépett a francia-normann szövetség. II. Uroš – aki I. Uroš fia, Ilona anyakirályné és Belus bán tesvére, azaz Géza nagybátyja volt – fellázadt a bizánci uralom ellen. Géza csapatokat küldött megsegítésére. Szeptember végén Mánuel Szerbia ellen vonult, de nem tudta legyőzni a hegyek közé húzódó Urošt, végül az időjárás miatt hazatért.

    1150 őszén Mánuel nagyszabású hadjáratba kezdett, s a szerbek ezúttal vállalták az összecsapást. Az előző évinél erősebb besenyő-káliz-magyar etnikumú királyi csapatok támogatták őket Bágyon ispán vezetésével, miközben Géza maga az országos haderővel Halicsban volt. Mánuel Észak-Szerbiában a Tara-patak mellett nagy győzelmet aratott a szerb-magyar sereg felett. A csatában Bágyon kardjával arcon vágta Mánuelt – akit a leboruló és mélyen behorpadó rostély megvédett, de megsebesített, a baszileusz pedig levágta az ispán kezét. A vesztes csata után Uroš hűbéreskütt tett a Mánuelnek. Mánuel ezután hadüzenetet küldött Gézának és és serege Belgrádnál fatörzscsónakokon átkelt a határfolyón, a Száván. Hadainak egy része elfoglalta Zimonyt, másik része teljesen kifosztotta a Szerémséget, az ott lakók tömegeit áttelepítve a birodalom területére. Egy másik seregrész Borisz vezetésével a Temesközt dúlta fel. Először Belus bán érkezett meg egy magyar sereggel, de nem vállalta egyedül a harcot, végül Géza Halicsból a teljes haderő élén. Ekkor a bizánciak visszavonultak és az 1151 elején kötött fegyverszünettel egyelőre befejeződtek a harcok.

    Borisz ismételt feltűnése miatt Géza biztosítani akarta a trónutódlást, ezért 1152-ben maga mellé vette idősebb fiát az 5 éves Istvánt társuralkodóként, öccseit, Lászlót és Istvánt pedig hercegi ellátmánnyal látta el. Úgy ítélte meg, hogy egyelőre nem érdemes folytatni a Bizánc elleni közvetlen konfrontációt, és Mánuelnek sem volt egyelőre fontos Magyarország, s így Borisz trónigényének támogatása, mert Itáliában volt érdekelt.

    1152 februárjában azonban meghalt III. Konrád és helyére a német trónon fia, Barbarossa Frigyes került, aki a júniusi regensburgi birodalmi gyűlésen felvetette Magyarország hűbéri alávetésének tervét. Ez azonban megbukott a német fejedelmek ellenállásán, akik inkább a Welf-Stauf-ellentét megoldását szerették volna. Jasmirgott Henrikkel Gézának 1151-ben személyes találkozón szerencsére sikerült addigi ellentétét elsimítania. Frigyes a római császárok utódaként nem ismerte el Mánuel császári címét, s Itálián nem volt hajlandó megosztozni vele, amivel véget ért a két császár szövetsége, s a nemzetközi viszonyok alaposan átrendeződtek, VII. Lajos francia király végleg lemondott arról, hogy Bizánc és a mohamedánok ellen kereszthadjáratban vegyen részt.

    Ebben a helyzetben Géza elérkezettnek látta az időt, hogy megbosszulja Mánuel korábbi dúlását. 1153-ban meglepetésszerűen akart támadni, ezért a Dunához vonult, de Mánuel idejében értesült szándékáról, s ő is megjelent a Dunánál, mire Géza kezdeményezésére békét kötöttek. Ennek értelmében tízezer 1150-ben bizánci kézre került hadifogolyért váltságdíjat fizetett, a többiek, s a Szerémség elhajtott lakosai pedig váltságdíj nélkül hazatérhettek. A nyugalom azonban nem állt helyre, mert Géza főleg Belus bánra hallgatva kapcsolatba lépett II. Urossal, mire 1154-ben Mánuel megkezdte egy újabb magyarországi hadjárat szervezését, de végül a király és a császár követeinek sikerült Szófiában megegyezniük, s a császár kényszerítette a szerb fejedelmet, hogy szakítsa meg kapcsolatait a magyar királlyal.

    1154 szeptemberében Barbarossa Frigyes megkezdte itáliai hadjáratát, hogy ott felszámolja a normann uralmat. Mivel Itáliára Bizánc is igényt tartott, ezért Mánuel is megkezdte saját itáliai hadjáratának a szervezését. Ekkor érte őt teljesen váratlanul Géza támadása, aki titokban megegyezett Mánuel unokatestvérével, Andronikosz Komnénosszal, Belgrád, Barancs és Nis bizánci helytartójával, hogy ezen területek magyar kézre adása fejében segítséget nyújt neki a bizánci császári korona megszerzéséhez. Géza ősszel átkelt a Dunán és ostrom alá vette Barancsot, időközben azonban Andronikoszt lefogták és Bizáncban börtönbe vetették. A megegyezés ezzel meghiúsult, ezért Géza visszavonult.

    1155-ben Mánuel bosszút akart állni, a birodalmi sereg élén a Dunához vonult, s a görög flotta is felhajózott a Dunán. Géza azonban felkészülten várta, szintén a Dunához vonult. Hosszas tárgyalások után Géza javaslatára 5 éves békét kötöttek az összecsapások előtti status quo alapján, ami végül lezárta Géza idejére a magyar-bizánci háborúkat. 1156-ban Mánuel még szövetséget ajánlott Barbarossa Frigyesnek Magyarország ellen annak felosztása érdekében, de Frigyes elutasította, mert semmilyen módon nem akarta támogatni Bizánc terjeszkedését.

  • 1163: Béla herceg Bizáncba kerül

    A század kilenc Árpád-házi uralkodója közül talán a legjelentősebb volt. Apja II. Géza magyar király, anyja Eufrozina kijevi hercegnő volt. 1161 körül horváth-dalmát herceg lett, de mivel apja első fia, III. István volt a trónörökös, Bélának az a szerep jutott, hogy Magyarország és Bizánc között a kapcsolatot szorosabbra fűzze. Ennek érdekében – és a két ország 1163-ban kötött szövetségének zálogaként – a bizánci udvarba költözött, felvette az Alexiosz nevet és eljegyezték a bizánci császár Mária nevű leányával. Új méltóságot létesítettek kedvéért, így ő lett a császár után következő második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították.

  • 11641167: magyar–bizánci háborúk Dalmácia, Horvátország, Bosznia és a Szerémség birtoklásáért

    A magyarok nem adták át Dalmáciát és Horvátországot, Manuél (I. (Nagy) Manuél, teljes nevén Manuél Komnénosz (görögül: Μανουήλ Α' Κομνηνός, Konstantinápoly, 1118. november 28. – Konstantinápoly, 1180. szeptember 24.) hódításairól ismert bizánci császár (uralkodott 1143. április 8-tól haláláig), II. (Szép) Jóannész császár és Piroska–Eiréné, a magyar Szent László király lányának fia, a Komnénosz-dinasztia negyedik tagja volt. )pedig 1164-ben ismét hadba vonult IV. Istvánt támogatandó. A császár ezúttal Magyarország belsejéig, Bácsig hatolt, mivel a cseh, osztrák és halicsi segítséget kapó magyar király nem volt hajlandó átadni neki a birtokokat. A bizánciak nem is vállaltak csatát, helyette II. Ulászló cseh királyt kérték fel közvetítőnek. A békében III. István lemondott Dalmáciáról és Horvátországról, sőt a gazdag Szerémségről is, Manuél pedig ismét lemondott IV. István támogatásáról. Mindhiába: 1165 tavaszán a magyarok lerohanták a trónkövetelő birtokában maradt Szerémséget, és még meg is mérgeztették a Zimonyban ostromzár alatt tartott IV. Istvánt. Manuél júniusban indított ellencsapást, és több kudarcot vallott kísérlet után visszavette a várat. István ismét lemondott minden érintett területről, Dalmáciát és Boszniát pedig császári csapatok szállták meg velencei segítséggel. 1165-től kezdve Manuél szemmel láthatóan letett Magyarország hűbéressé tételének tervéről: bár a háborúk továbbra sem csitultak, IV. István után már nem léptetett fel új trónkövetelőt, pedig az ugyanekkor trónörökösévé nyilvánított Béla herceg alkalmas lett volna a feladatra.

    III. István 1166 tavaszán megint megszállta a Szerémséget, Manuél pedig válaszul három sereget indított ellene: Bélát a dunai határhoz küldte, egy-egy sereg pedig Moldva és Halics felől tört az országra. III. István apósa, Jasomirgott Henrik osztrák herceg közvetítésével természetesen ismét békét kötött, visszaadva a Szerémséget. Év végén magyar csapatok visszafoglalták Dalmácia egy részét, és a terület bizánci helytartóját is elfogták. Az 1167-es philippopoliszi tárgyalások kudarcba fulladtak, mire Manuél unokaöccsét, Andronikosz Kontosztephanoszt küldte a magyarok ellen. Az 1167. július 8-án vívott zimonyi csata döntő diadal volt Bizánc számára: feltételezések szerint a magyar királyi haderő fele vett részt a harcban. Manuél azonban nem használta ki a fényes sikert, csupán megelégedett a Szerémség visszaadásával. Azt mindenesetre elérte, hogy III. István ezután már óvakodott megsérteni a békét. Ez lehetővé tette Manuél számára, hogy a támogatás nélkül maradt Nemanja István szerb nagyzsupánt Rajmundéhoz hasonlóan színpadias meghódolásra kényszerítse.

  • 11801181: III. Béla visszaveszi a Bizánc által elfoglalt területeket

    Sikeres külpolitikát folytatott: visszaszerezte Bizánctól az 1160-as években elfoglalt területeket.

  • 1192: László király szentté avatása

    A források szerint László erőskezű, hatalmas termetű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Nagy testi erejét még ötven éves kora körül is megőrizte. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében a középkorban fokozatosan vált nagyon népszerűvé. A kiváló katonai erények mellett Hartvik püspök már Könyves Kálmán idején elismerően írt László erkölcsösségéről, erényességéről és mély vallásosságáról.

    A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót. Ennek nyomán a kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének.

  • 1193–1196: III. Béla jövedelem-összeírása

    III. Béla jövedelemösszeírása

  • 1210 körül: megszületik Anonymus Gesta Hungaroruma

    Anonymus műve (amelynek 13. századi példánya az Országos Széchényi Könyvtár kincsei közt található) 1200 körül készülhetett. A történelmi leírás kezdetének része, hogy tájékoztat minket Béla király kérésére a magyar nép szcítiai népektől való ősi eredetéről akiket Dentü-mogyerinak hívnak, s így a dicsőséges múltunkhoz tartozik Dáriusnak, Círusnak és Nagy Sándornak a legyőzése is. E népbe tartozott Attila király is, és elmondja, hogy a magyarokat a nyugati népek nevezték el hungárusoknak, a hét vezér Hungvárnál való hosszas tartózkodása miatt. Továbbá Anonymus értékes hagyományanyagot őrzött meg művében a magyar nemesi nemzetségek múltjából, valamint hivatkozik a magyar történelmi népköltészetre, regös-énekekre is. Az anonymusi Gesta Hungarorum a szerző állítása alapján az "iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon" összeállított mű, melyben a harcok leírásai a szerző korabeli keresztény stílusával, látásmódjával színesítettek. Anonymus: Gesta Hungarorum Bár bírálják a mű hitelességét, bizonyos hogy 200 év távlatából nem lehetett a királyt az államalapítás előtti eredetről megtéveszteni.

  • 1213: Gertrúd királyné meggyilkolása

    1213. szeptember 28-án gyilkolták meg a Bánk bán vezette összeesküvés résztvevői Meráni Gertrudis magyar királynét, II. András (ur. 1205-1235) első feleségét. A pilisi erdőben végrehajtott merénylet, melyet később Katona József drámában, Erkel Ferenc pedig operában örökített meg, idővel a magyar történelem egyik leghíresebb bűncselekménye lett, a pontos eseményeket ugyanakkor mára elhomályosították a népszerű alkotások nyomán támadt hiedelmek és legendák.

  • 1217: a forrásokban megjelenik a királyi szerviens elnevezés

    A királyi szerviensek Magyarországon a 11–12. században átmeneti réteget alkottak az uralkodó osztályba tartozó nagybirtokosok és a közvitézek között. Rendelkeztek földbirtokkal, valamennyi szolgával, ezért nem süllyedtek az alávetett osztályba, viszont birtokaik nagysága nem tette lehetővé, hogy az uralkodó osztályba tartozzanak. Közszabadságukat biztosította, hogy a királynak teljesítettek katonai szolgálatot, hadba vonuláskor sem az ispán, hanem a király vezetése alatt álltak. Nem az ispán, hanem a királyi bíráskodás joghatósága érvényesült felettük.

    A 12. század második felétől a királyi hatalom hanyatlásával, illetve a királyi vármegyerendszer felbomlásával helyzetük is romlott, mert a világi nagyurak magánföldesúri függésbe akarták vonni őket a várjobbágyokkal együtt. Ez ellen a nyomás ellen a szerviensek és a várjobbágyok együtt léptek fel, a királyi szervienesek lettek az Aranybulla-mozgalom vezetői. Meg akarták őrizni a kizárólag a királytól való függésüket, meg akarták védeni birtokaikat, ezért a nagybirtokosokhoz hasonlóan ők is egy „ősfoglaló” elődről (de genere ...) kezdték nevezni magukat, mint akik az ő nemzetségéből származnak. 1222-ben sikerrel szabadultak meg a szabadok dénárai adótól és a szállásadó kötelezettségüktől (descensus).

    Az 1222-ben II. András által kiadott Aranybulla sem védte meg őket a világi nagyurak önkényétől, így először 1232-ben a Zala megyei szerviensek kérték, hogy maguk választotta szolgabíráik legyenek – ezzel kialakultak a nemesi vármegyék. Az 1267-es törvényekben már a nemes elnevezést használták rájuk vonatkozóan, megkülönböztetve őket a nagybirtokosoktól, akiket báró névvel illettek. A 13. század végétől a tartományi hatalom kiépülésével fokozatosan a familiaritás kötelékébe kerültek.

  • 1221: a domonkos rend megjelenése Magyarországon

    A hagyomány úgy tartja, hogy a domonkosok Magyarországra érkezése 1221-ben történt, és Magyarországi Pálnak (Paulus Hungarus), bolognai egyetemi tanárnak, Szent Domonkos társának személyéhez kapcsolódik. A Rend tatárjárás előtti történetét nagyon hiányosan ismerjük, még az első magyarországi kolostor helyét sem tudjuk egyértelműen megállapítani. Egyedül azt tudjuk, hogy a rend megtelepedett az ország legfontosabb városi központjaiban (1277-ből származó adatok szerint kb. 30 kolostor volt magyar területen, azzal együtt, hogy az összeállított lista részben nem azonosítható városokat is felsorol).

    A török hódoltság és a reformáció csaknem teljesen megsemmisítették a középkori magyar rendtartomány kolostorait, úgyhogy a XVI század vége felé a maradványokat szervezetileg más tartományokhoz csatolták.

     Vicariatus Generalis Hungariae Ordinis Praedicatorum

    A külső politikai helyzet ellenére a Rend soha sem nyugodott bele a domonkosok Magyarországról való eltűnésébe. Már 1628-ban azt a feladatot kapta Jan Valdespino O.P. bécsi teológiai professzor, hogy kezdje meg a magyarországi domonkos élet helyreállítását. Munkáját és törekvését a domonkosok magyar földre való visszatérése és a szombathelyi kolostor megalapítása koronázta meg. A következő évek során a változó politikai légkörben (győzelem a törökök fölött 1683-ban) folytatódott a domonkos élet lassú újjászületése. Aktív lelkipásztori tevékenységet folytató új házak és kolostorok jöttek létre, pl. Sopron, Vasvár, Kassa.

    Sajnos, a változó politikai helyzet (II. József kora és a „jozefinizmus”) megszakította, szinte megsemmisítette a domonkosok sokévi munkáját. Eltöröltek néhány kolostort (pl. Vác, Pest), a megmaradt kolostorok életét és lelkipásztori munkáját pedig sok terhelő korlátozással akadályozták. A Rend és a hatóságok kapcsolatának normalizálódása a XIX század ötvenes éveiben és a szerzetesi fegyelem megújítása indította el újra a magyar domonkosok újjászületésének folyamatát.

    1903-ban a domonkosok letelepedtek Budapesten, ahol kolostoruk és apostoli tevékenységük a háborúk közötti (és részben a háború utáni) időszakban a magyar főváros egyik fő intellektuális és lelkipásztori központjává vált. Hasonló szerepet töltött be szombathelyi és az 1942-ben alapított debreceni kolostor is.

    Teljesen leállították a domonkosok tevékenységét 1950-ben, amikor a domonkosokat a többi szerzetesrendekhez hasonlóan elnyomták a kommunista hatóságok, és minden állomáshelyüket eltörölték.

    Jelenleg az 1989 után újjászületett magyar domonkos rendtartományt három ház (Szentendre, Sopron, Debrecen) alkotja, ahol mintegy 15 testvér dolgozik és imádkozik (közülük 2 képzésben), valamint a domonkosok betelepedésére váró kolostorok Szombathelyen és Vasvárott.

  • 1222: az Aranybulla kiadása,  egyházi kiváltságlevél kiadása

    Az Aranybulla szűkebb értelemben II. András magyar király 1222-ben, Székesfehérvárott kiadott, aranypecséttel ellátott királyi dekrétuma. Tágabb értelemben az aranybulla szó azt az arany pecsétet jelenti, mellyel a magyar királyok – III. Bélától kezdődően – megerősítették fontosabb okmányaikat.

    II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében, a 16. századtól pedig egészen a 20. század közepéig az írott törvénycikkelyeiben vagy csak a szellemében.

    A Szentháromság és oszolhatlan egység nevében. Endre, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-és Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia örökös királya. Mivel mind országunk nemeseinek, mind másoknak is Szent István királytól alapított szabadsága némely királyok hatalma által, kik néha haragjukban boszút állottak, néha gonosz emberek hamis tanácsira is hallgattak, vagy saját hasznukat keresték, igen sok részben rövidséget szenvedett: nemeseink fenségünk és elődeink füleit gyakor ízben verdesték kérelmeikkel és folyamodásaikkal országunk javítása iránt. Kik tehát tartozásunkhoz képest az ő kérelmöknek mindenben eleget tenni akarván, megadjuk mind nékik mind országunk egyéb embereinek a szent királytól megadott szabadságot; és országunk állapotának javítására tartozó egyéb dolgokat is űdvösen rendelünk eképen: Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét hacsak némí súlyos foglalkozás vagy betegség által nem akadályoztatunk Székesfehérvárott tartozunk megülni. És ha mi jelen nem lehetünk a nádor kétségkivül ott leszen helyettünk s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket. Minden nemesek, tetszésök szerint, szabadon oda gyülekezzenek.

  • (I. p.) Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedveért, hanem ha előbb megidéztették és törvény rende szerint elmarasztaltattak.
    (II. p.) Továbbá semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén; sem házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk, hanem ha meghivatunk. Az egyházak népeitől is teljességgel semmi adót sem szedetünk.
    (III. p.) Ha valamely nemes meghalálozik fiú nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra.
    (IV. p.) Ha a király sereget akar vinni az országon kivül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzeért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.
    (VII. p.) A nádor országunk minden emberei felett különbség nélkül biráskodjék; de a nemesek főben-és birtokbanjáró ügyeit a királynak tudomása nélkül el ne végezhesse.
    (VIII. p.) Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek, jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek. (XI. p.) Fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék.
    (XVI. p.) Egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk.
    (XXIV. p.) Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
    (XXVI. p.) Hogy az országon kívül valóknak birtokot adni nem kell. Továbbá, birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak. 1. § Ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg.
    (XXX. p.) E négy jobbágyurat: tudniillik a nádorispánt, a bánt, király országbiráját és királyné asszonyét kivéve, senki két tisztet ne viseljen.
    (XXXI. p.) Kelt Klétusnak, az egyház prépostjának keze által a megtestesült igének ezer kétszáz huszonkettedik esztendejében. (...) Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké. Kelt Keled kezéből, ki egri prépost és kanczellárunk; a testté lett ige után ezer-kétszáz-huszonkettedik esztendőben, mikoron tisztelendő János esztergomi, tisztelendő Ugrin kalocsai érsekek, Dezső csanádi, Róbert veszprémi, Tamás egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereczk váczi, Vincze nyitrai püspökök voltanak, a mi királyságunknak tizenhetedik esztendejében.”

  • 1224: az erdélyi szászok kiváltságait rögzítő Andreanum kiadása

    Andreanum a neve annak a kiváltságlevélnek, amelyet II. András király 1224-ben adott a Szászváros és Barót közötti területen lakó erdélyi szászoknak, akik addig különböző ispánok fennhatósága alá tartoztak. Az okmányt a német történészek goldener Freibrief-nek azaz arany szabadságlevél-nek nevezik.

    A kiváltságlevél a király és a szász telepesek viszonyát szabályozza. A szászok közösségét egységes jogi személynek tekinti; meghatározza a jogaikat és a királlyal szembeni kötelességeiket.

    Jogok

    *Nagyszeben vidéke a szász közösség birtokává vált, és területén senki sem élhetett nemesi előjogokkal.
    Erre a területre vonatkozóan a király lemondott háramlási jogáról, vagyis a kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásáról.
    *A kiváltságolt terület lakói maguk választhatták papjaikat, valamint bíráikat és a szász szokásjog szerint maguk ítélkezhettek.
    *A területen tilossá vált a hivatalok pénzen való megvásárlása.
    *Megkapták a szabad vásártartás és kereskedelem jogát.

    Kötelességek

    *A szászok kötelesek voltak a király számára 500 katonát állítani + még 100-at, ha a király személyesen is hadba vonult.
    *A szászok kötelesek voltak 500 ezüstmárka adót fizetni. Az adórendszer globális volt (tehát az itt letelepedettek nem érvényesíthették adómentességüket) és a szász közösség saját tisztviselői szedhették be.

A kiváltságlevél eredetije nem maradt fenn. A dokumentum létezését bizonyítja, hogy 1317-ben Károly Róbert megerősítette a benne foglaltakat. Szintén megerősítette a kiváltságokat I. Lajos 1366-ban, Mária 1383-ban, Luxemburgi Zsigmond 1387-ben, 1406-ban és 1425-ben. 1486-ban Mátyás király a kiváltságlevelet kiterjesztette a teljes szász közösségre (Universitas Saxonum). A kiváltságokat II. József helyezte hatályon kívül 1785-ben.

  • 1229: a ferences rend megjelenése Magyarországon

    Magyarországon a rend talán már 1224-ben megjelent. Első kolostoruk Esztergomban volt; kolostorait nemsokára külön rendi tartománnyá szervezték. A terjesztésben kiváló része volt a rend első tartományfőnökének, Jánosnak, aki IV. Béla kegyeletében részesült. IV. Béla a rendből választotta gyóntatóját, a rend esztergomi kolostorába temettette el magát nejével és ifjabb fiával együtt.

    A szerzetesek nagy sikerrel térítették a bosnyák félhitűeket és bogumilokat, ezért IV. Béla áttelepítette őket az Al-Duna vidékére is, ahol különösen az 1363-ban felállított bolgár bánságban működtek sikeresen. Ellenben sikertelenül fáradoztak a szörényi, bánsági, Krassó- és Hunyad megyei oláhok megtérítésén, habár éppen ezért Cseriben (Lugostól, Krassó-Szörény vármegye székvárosától nem messze), Orsován, Karánsebesen és Hátszegen kolostorokat alapítottak számukra. Később az Alvidéken birtokos vagy tisztviselő főurak áttelepítették őket az ország minden részére (Boros-Jenő, Nagy-Bánya, Sárospatak stb.). 1444-ben egy időre, majd 1447-ben végleg elszakadtak a bosnyák ferencrendi tartománytól, és külön magyar rendtartományt alakítottak.

    A török hódoltság idején az ország a törökök által elfoglalt területen csak a ferencesek végezték a lelkipásztori munkát. A hódoltsági viszonyok közepette létszámbeli föllendülés indult meg.

    A trianoni békeszerződés nyomán a határon kívülre került több kolostoruk. A két világháború között számos új alapítás és jelentős létszámbeli növekedés ellensúlyozza a veszteségeket. 1925-ben 18 rendházban 180 rendtagot számláltak, míg 1950-ben 26 rendházban 350 rendtagot. 1950-ben Magyarországon a rend kolostorait elvették, a szerzeteseket elűzték. 1989-ben a rend több kolostorát visszakapta.

    A rend következő kolostorai ismeretesek a XIII. századból: a budavári, az esztergomi győri, a nagyszombati, a nyitrai a nyulszigeti, a pataki, pozsonyi, a radnai, a székesfehérvári, szemennyei és a verőcei kolostor.

    A rendnek Magyarországon jelenleg Budán, Budapest-Rózsadombon, Budapest-Pasaréten, Szentendrén, Esztergomban, Szeged-Alsóvároson, Szécsényben, Gyöngyösön, Mátraházán, Mátraverebély-Szentkúton, Nagyszőlősön, Pesten, Zalaegerszegen, Szombathelyen és Sümegen van kolostora.

    A rendnek a középkortól fogva több rendtartomány (mariánus, szalvatoriánus, stefanita, ladiszlaita, kapisztránus) működött Magyarországon, amelyek részben területileg különültek el, részben a rend különböző ágaihoz (obszerváns, reformált, sarutlan, rekollektus) tartoztak.

    1897-ben XIII. Leó pápa egyesítette a rend különféle ágazatait Kisebb Testvérek Rendje néven, s jelentős szervezeti és a szerzetesi élet mindennapjait átalakító bullát adott ki „Felicitate quadam" kezdettel.

    A magyarországi provinciák kezdetben úgy gondolták, hogy ezek a rendelkezések a gyakorlatban nem vagy kevésbé fogja érinteni őket, de a XII. Leó pápa által kinevezett új generális P. Lauer Alajos 1897. október 15 életbe léptette az bullát követő konstitúciót.

    A provinciák megkísérelték, hogy a római vezetéstől mentességet, enyhítést kapjanak a reformok alól, de ez nem sikerült. A rend vezetősége 1899. június 3. területi és nyelvi egyezőség következtében a következő rendtartományokat hozta létre:

    magyar nyelvű rendtartományok:

    a Boldogságos Szűz Máriáról nevezett rendtartomány (a Dunántúl és a Felvidék nyugati része)
    a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartomány (a Duna-Tisza köze a Délvidék és a Felvidék keleti része)
    a Szent István Királyról nevezett rendtartomány (Erdély)

    horvát nyelvű rendtartomány:

    a Szent Cirill és Metódról nevezett rendtartomány (Horvát-Szlavónország)

    Néhány rendház átkerült az osztrák rendtartományba: Bécs, Maria Enzersdorf, Maria Lanzendorf és St. Pölten és a szalvatoriánus provinciát teljesen felszámolták. (A rendházait a többi rendtartományhoz sorolták)

    A Kapisztrán rendtartomány 2006-ban egyesült a Szűz Máriával nevezett rendtartománnyal Magyarok Nagyasszonya (Magna Domina Hungarorum) néven. Azóta a szűken vett Magyarország területén egyetlen ferences provincia van.

  • 1231: az Aranybulla megújítása

    Az Aranybulla 1231. évi megújítása:
    Ebben a politikai helyzetben újították meg 1231-ben a valóságban nem érvényesülő Aranybullát. Jogerősen nem helyezték hatályon kívül, az egyházat sértő pontjai érvényben voltak. A 35 cikkelyből álló megújítás számos ponton változást jelentett. Az előzőből 12 egyáltalán nem került át a megúítottba, az átvett cikkek közül több is megváltozott tartalommal szerepelt, míg nagyon sok új volt.
    A változások elsősorban az egyház érdekeit szolgálták. Elmaradta az 1222-es egyházra nézve sérelmes pontjai, pl. a tized pénzben való szedésének tilalma, vagy annak megtiltása, hogy az ország belsejében sót tartsanak. Számos kiváltságot biztosított az egyház számára: falvai mentesültek a megyésispán ítélkezése alól (12.), népei pedig a vármunkától, illetve a királyi épületekben és műhelyekben való munkától (28.). A nádor általános bíráskodási jogköréből kivette az egyházi személyeket és klerikusokat, valamint a házassági, hitbér-és más egyházi ügyeket, amelyek egyházi bíráskodás alá tartoztak (17.). Egy cikkely szerint "mivel az országban sokan szenvednek sérelmet a hamis poroszlók miatt, ezek idézései vagy tanúbizonyságai ne legyenek érvényesek, csak a megyéspüspök vagy a káptalan tanúbizonysága által", viszont kisebb ügyekben a szomszédos konventek vagy kolostorok tanúbizonyságát fogadják el (21.). Ez megnövelte az egyház szerepét a jogéletben, a már régóta létező hiteles helyek fontos szerepet jutottak az igazságszolgáltatásban, illetve a jogi írásbeliség fejlesztésében. A megújítás nem vette át az egyházi és világi előkelők ellenállási jogát, viszont ennek helyébe az esztegomi érsek által alkalmazható kiközösítést állította a szabadságot megsértő királyokkal szemben.
    Nem változott a királyi szerviensek helyzete és jogállása, most azonban az egyházi hatalmasok oldalán sorakoztak fel. A várjobbágyok 1231-ben elnyerték a szent király által biztosított szabadságot (27.), de a várnépeket már nem védte a cikkely az ispánok hatalmaskodásaival szemben. A megújításból általában hiányoztak a hatalmaskodás elleni cikkelyek.
    A megújítás a királyi hatalom további visszaszorulásáról tanúskodott. Több ponton módosult az idegenekkel kapcsolatos szöveg. Az idegenek kezén levő birtokok visszaváltása mellett törvényes formának minősült az is, hogy "egyszerűen vissza kell venni azokat" (32.). Az előkelő hospes méltóságba emelésének feltétele az lett, hogy magyarországi lakos legyen. Ezek az országba jövő nemes vendégek "viszik ki az ország gazdaságát" (23.). Elérte az egyház annak becikkelyezését, hogy amennyiben a nádor "rosszul intézné a király és az ország ügyeit", a király alattvalóinak kérésére leválthatja (3.). Kimondatták a királlyal, hogy semmiféle adót, behajtást vagy kamara hasznát nem fog illetéktelenül szedni (6.). A király külföldi hadjáratban való részvételre késztette az ispánokon kívül a zsoldosokat, a várjobbágyokat, valamint azokat akiknek nagyobb birtokokat adományozott (15.).
    A megújítást követően azonban semmit sem változott a helyzet. Az izmaeliták továbbra is a pénzverő kamara és más közhivatalok élén álltak. A jobb helyzetük miatt sok keresztény áttért a hitükre. Az izmaeliták és a királyi tanácsosok felbujtására birtokokat, jövedelmeket vettek el az egyházaktól. Ezt látva Róbert esztergomi érsek 1232.02.29-től egész Magyarországot interdiktum alá vetette, a király tanácsosait pedig kiközösítette az egyházból. András közbenjárására 08.20-ig felfüggesztette az egyházi fenyítéket, majd a pápa a visszavonásra utasította júliusban, s a magyarországi helyzet kivizsgálására Pecorari Jakab praenestei püspököt küldte az országba.
  • 1232: a zalai szerviensek ítéletlevele

    1232-ben egy sajátos irat született: a Zalán innen és túl lakó összes királyi szerviensek oklevelet adtak ki. Királyi felhatalmazás alapján nyerték el megyéjük területén a bíráskodási jogot, s 1232-ben Bertalan veszprémi püspök kereste náluk a maga igazát az egyháza muraközi földjét erőszakosan elfoglaló Atyusz bánnal szemben. Az új bírói fórum annak beismerése volt, hogy a királyi igazságszolgáltatás nem tudta hatékonyan védeni a szerviensek érdekeit. Így a szerviensek hamarosan eljutottak az önálló fellépésig, amely szükségszerűen az igazságszolgáltatásban jelentkezett. Ítéletlevelük az első dokumentuma annak, hogy a birtokeladományozások folyamán meggyengült, halódó királyi vármegye helyén olyan új igazgatási forma születik, amelyben a királyi szerviensekre jelentős szerep vár. Ez volt az első lépés a nemesi megye kialakulása felé.

  • 1233: a beregi egyezmény

    A beregi egyezmény (1233)
    (Szemelvények)

    Nektek, Jakab prenestei választott püspök úr, az Apostoli Széknek, a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében küldött követe,

    mi, András, Magyarország királya, esküszünk Isten szent evangéliumára, hogy az alábbi írt összes és valamennyi fejezetet megtartjuk, elrendelve, hogy azokat fiaink és utódaink is örökké megtartsák, és hogy semmiben semmiféle ürüggyel ellenkezõt nem teszünk, vagy csalást nem követünk el azokban, hogy ne úgy legyenek, miként az alábbiakban következnek. És meg fogjuk parancsolni összes alattvalóinknak országunkban, hogy az összeseket és minden egyeseket megtartsák. És ha valaki parancsolatainkat áthágja, meg fogjuk büntetni, miként megérdemli. És meg fogjuk esketni fiainkat és jobbágyainkat (is) annak megfelelõen, miként alább az õ esküjükrõl intézkedünk.

    Az egyes fejezetek pedig ezek:

    1. A zsidók és izmaeliták tisztségviselése ellen

    a) Zsidókat és szaracénokat vagyis izmaelitákat ezután nem állítunk kamaránk, a pénzverés, só(ügyek), adók vagy más közhivatalok élére; sem nem rendeljük õket az ezek élén állók mellé, sem valamely csalást nem követünk el, amely folytán ezek a keresztényeket elnyomhatnák.

    b) Úgyszintén egész országunkban nem fogjuk megengedni, hogy zsidókat és szaracénokat, vagyis izmaelitákat valamely állami tisztség élére állítsanak.

    2. A zsidóknak jellel való megkülönböztetésérõl

    Úgyszintén: intézkedni fogunk, hogy a zsidókat és szaracénokat vagyis izmaelitákat ezután bizonyos jelekkel különböztessék meg és válasszák el a keresztényektõl.

    3. Ugyanazok által való keresztény rabszolgák tartása ellen

    Úgyszintén nem fogjuk megengedni, hogy zsidók és szaracének, vagyis izmaeliták keresztény rabszolgákat vásároljanak vagy bírjanak bármi módon.

    4. Ezen intézkedések évenként való ellenõrzésérõl

    És megígérjük, hogy mind mi, mind a mi utódaink minden évben kirendeljük és kiküldjük a nádort vagy jobbágyaink közül mást, akit akarunk, olyat, aki a keresztény hit buzgó követõje és õt megesketjük, hogy parancsunkat, az itt foglaltak szerint, hûségesen keresztülviszi: az (olyan) püspök kérésére, akinek egyház-megyéjében zsidók, pogányok, vagy izmaeliták vannak vagy lesznek, hogy a keresztényeket kivonja a szaracénok uralma alól vagy a velük való együttlakásból.

    5. A keresztényekkel együtt élõ szaracénok és zsidók büntetésérõl

    És ha mindezek ellenére olyanok találtatnak, akik keresztény létükre szaracénokkal laknak együtt, vagy szaracén létükre keresztény rabszolgát bírnak; úgyszintén olyan keresztények, akik szaracénok közül valók, vagy olyan szaracénok, akik keresztények közül való asszonyokkal élnek együtt bármi módon, akár házasság színe alatt, akár más módon; eme keresztények, éppúgy mint eme zsidók és pogányok, minden vagyonuk elkobzásával bûnhõdjenek, és egyszersmind a király õket a keresztények örökös rabszolgáivá tegye.

    6. Az egyes egyházak sójárandóságának megállapítása, illetõleg a sómennyiségek beváltásának részletes szabályozása, összesen tíz pontban.

    a) Úgyszintén akarjuk és megengedjük, hogy az egyházak szabadon szállíthassák sójukat a maguk egyházához, és ott a mindenkori sókamarai tisztviselõk és ama egyház azonidõbeli fõpapjának, ahol a sót elhelyezik, pecsétje alatt helyezzék el, és így elhelyezve õrizzék azt Szent István király nyolcadáig, és akkor ettõl a naptól a boldogságos Szûz Mária születése napjáig fizessenek nekik pénzt ama sóért, amit az egyházak akkor maguknál bírnak, az alább lejegyzett árszabás szerint.

    b) És ha eme sótisztek a sót ezen idõ alatt nem veszik meg, vagy az egyháznak mondott becslés szerint a pénzt nem fizetik meg, akkor az egyházak mindezt a sót mindenkor saját használatukra fordíthassák vagy eladhassák saját akaratuk és tetszésük szerint. És minden haszon, ami minket illetne vagy más királyt, aki akkor lesz, vagy eme sótiszteket: teljes egészében szálljon az egyházak hasznára, és sem e sótisztek, sem újak vagy más személyek semmi módon ne zavarják õket, hogy azt tehessék, amit nekik bármikor tetszik tenni a sóval, amelyért nekik a megjelölt idõben nem fizették ki a pénzt.

    c) Ugyanezt rendeljük a második idõhatárról, hogy Boldog Miklós ünnepétõl Boldog Tamás apostol ünnepéig azért a sóért, amit az egyházak a sótisztek pecsétje alatt maguknál fognak tartani, fizessék ki nekik a pénzt a lejegyzett árszabás szerint. Ha ez nem történik meg, ugyanaz legyen, amit az elõbbi esetben mondottunk a sóról.

    d) Az ezüst pedig, amit az említett egyházaknak fizetni fognak, jó frisachi dénárokban lesz, vagy olyan ezüstben, amelynek egytized része van hozzáolvasztva.

    e) A só árai pedig ezek: minden egyes rakás mosott sóért fizetni fognak az egyházaknak nyolc márkát, kivéve a jeruzsálemi ispotályosok házát és a kalocsai és bácsi egyházakat, amelyeknek minden rakásáért tíz márkát fogunk adni, föltéve, ha az említett kalocsai és bácsi egyházaknak sójukat le kell szállítani Szegedre vagy tovább: egyébként (csak) nyolc márkát fognak kapni. A nagyobb rakás mosott sóért adni fogunk az egresi apátságnak huszonhat márkát minden egyes rakásért és az aradi egyháznak huszonöt (márkát), szintén minden egyes rakásért. A bányászott sóért pedig adni fogunk egy márkát száz kõsókockáért (abban az esetben), ha az (illetõ egyházak) sójukat a végeken kötelesek aratni: kivéve Szent Gotthárd monostorát, amelynek nyolcvan sókockáért adunk egy márkát.

    f) Mi pedig és bárki lesz a király a jövõben, a só tartozunk a végekre küldeni, az egyházaknak adott kiváltságlevelek értelmében és azt el kell helyezni a kiváltsággal ellátott egyházak házaiban, ahol a sótisztek pecsétjével lezárva fog maradni a só a fentebb említett határnapokig és mindezeket egyformán tartsák meg mind õk, mind mi, a fentebb említett idõpontokban, ahogy mondottuk.

    i) Az egyházaknak azokért a jövedelmeikért, amelyeket idáig szoktak a sóból kapni, kivéve a tizedet, tízezer márkát fogunk fizetni öt egymásután következõ éven keresztül, amely éveket az Úr feltámadásának legközelebbi húsvétjától kezdjük számítani, és a fizetést a következõ módon eszközöljük:

    Az elsõ évben a Boldogságos Szûz születésének ünnepén fogunk fizetni ezer márkát, Szent Tamás apostol ünnepén újabb ezer márkát, és ezt ezután így tesszük folytatólagosan minden egyes évben, mindaddig, amíg a mondott tízezer márka összeget meg nem fizettük. És ezt az egész összeget (a következõnek) fogjuk kifizetni a mondott határidõkben: a csanádi püspöknek, pannóniai Szent Márton apátjának, és az egresi apátnak, vagy ezek megbízottainak – amennyiben ez utóbbiak uraiktól erre vonatkozólag külön megbízóleveleket mutatnak fel, avagy kettõnek az elõbb említettek közül, vagy eme kettõ megbízottainak. A fizetni fogjuk ezt az összeget a prédikátor barátok pesti házában a káptalan vagy annak nagyobb része jelenlétében; hogy ez azután a mondott legátus akarata szerint legyen szétosztandó és felhasználandó, az esztergomi és kalocsai érsek tanácsával.

    j) És nem kevésbé akarjuk és hozzájárulunk, hogyha a mondott tízezer márka összeget nem fizetnénk meg minden egyes idõpontban amelyeket fentebb megjelöltünk, azok az egyházak, amelyektõl a sót elvontuk, tekintet nélkül erre a megjegyzésre, szabadon és változatlanul ugyanabban az állapotban és jogokban maradjanak, amelyben eme megegyezés elõtt voltak.

    7.A hitbérre vonatkozó és házassági ügyek csak egyházi bíróság elé tartoznak

    Úgyszintén: nem akarjuk és ne m engedjük meg, hogy ezután hitbérre vonatkozó vagy házassági ügyeket mi vagy más világi bírák tárgyaljanak, mivel ezekbe nem akarunk beleavatkozni, s nem is vagyunk illetékesek, hanem egyházi bíráknak kell ezeket tárgyalni és befejezni.

    8. Az egyházi személyek felett szintén csak egyházi bíróság ítéljen, kivéve a birtokpereket

    Úgyszintén akarjuk és hozzájárulunk, hogy klerikusok és egyházi személyek minden ügyben egyházi bíró elõtt feleljenek és egyezkedjenek, kivéve a birtokpereket, amelyekrõl azt akarjuk, hogy mind ti, legátus úr, mind mi, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, kifejtve elõtte az ügy körülményeit, amely körülmények közül többek között kifejtendõ, hogy ti Magyarország fõpapjaitól úgy értesültetek, hogy az egyházak és az egyházi személyek birtokaira vonatkozó pereket mindig Magyarország mindenkori királyai szokták tárgyalni és befejezni, és hogy Magyarország fõpapjaitól azt az értesülést nyertétek, hogy ha az egyházi birtokokra vonatkozó pereket kivonnák a mi bíráskodásunk alól, ez az egyházakra nézve igen káros és veszélyes lenne, mivel ezáltal az egyház jogaiból sok elveszne.

    9. Az egyházi személyek teljes adómentességérõl

    Semmiféle adót és semmiféle kamarahasznot nem vetünk ki, vagy nem szedünk be klerikusoktól és egyházi személyektõl és azok kiváltságai ellen, ha ilyenekkel bírnak, szándékosan nem cselekszünk.

    10. A legátus által kivetni tervezett adóról

    A ti általatok országunk más lakóira kivetendõ adóról mi és a legátus, kérjünk tanácsot a pápa úrtól, amint ugyancsak vele megegyezünk a pápa úrral folytatandó tanácskozásról a birtokpereket illetõleg.

    Megerõsítõ és befejezõ részek

    Úgyszintén: huszonöt napon belül, miután Oroszországból visszatérünk, az említett tisztelendõ legátus elõtt fiainkkal együtt megjelenünk, és minden egye egyháznak, amely sóval rendelkezik, még ez évben nyílt alakú levelet adunk sójogaikról, eme megegyezés értelmében. És ugyanazon legátus és püspökeink elõtt akkor nyilvánosan el fogjuk ismerni, hogy ezt a megegyezést kötöttük és az elsõ és eme második ünnepélyes esküt tettük, és hogy mindezeket az említett esküvéseinkkel és eme aranypecsétünkkel megerõsítettük, és akkor mindezekrõl oklevelünk harmadik példányát is kiállítjuk, aranypecsétünkkel megerõsítve. S a nádort is megesketjük, hacsak elõbb meg nem esküszik.

    Hogy mindezeket a fentebb elõadottakat önként és minden feltétel nélkül teljesítjük, s mi és a mi utódaink, minden idõben erõsen és kisebbítés nélkül megtartjuk, és semmiben ellene nem teszünk, sem másokat tenni nem engedünk: (mindezt) a tisztelendõ atya E. veszprémi püspök és Cognoscens mester, esztergomi kanonok, mint a többször említett legátus követe és káplánja elõtt – aki eme esküt a legátus nevében és megbízásából s a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében átveszik – udvarunk tanácsára, érintvén a szent evangéliumot, ígérjük és esküszünk. Megparancsolván igen kedves fiainknak is, és meghagyván alább felsorolt jobbágyainknak, hogy ugyanilyen módon esküdjenek meg.

    MI: Miklós ispán Barchfia; Moys ispán; Miklós, Moys testvére; Benedek ispán; Sándor ispán, Sebus testvére; Fyla ispán; Péter ispán Marcell testvére, Miklós tárnokmester; Mihály lovászmester, Móric étekfogómester; Bagan italhordozómester; nektek az elõbb említett tisztelendõ atyának, B. veszprémi püspöknek és Cognoscens mester esztergomi kanonoknak, mint az elõbb említett legátus úr követének, és káplánjának, akik ezt a római egyház és Magyarország összes egyházai helyett és nevében veszitek át: önként és alázatosan, feltétel nélkül, a szentséges evangéliumokat érintve ígérjük és esküszünk, hogy mindenben és mindenek felett jóhiszemûleg meg fogjuk tartani és meg fogjuk õrizni most és a jövõben mind ama és minden egyes fent említett fejezeteket, melyek minket érintenek, azokban pedig, melyek az említett király urunkat érintik, a jelenlegit vagy mást, aki abban az idõben lesz, buzgón igyekezni fogunk kéréssel, irányítással és tanácsadással, mindenben jó hittel, hogy a fentebb megírt összes és minden egyes fejezeteket teljességgel megtartsa és õrizze.

    A mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének ezerkétszázharmincharmadik évében, IX. Gergely pápa úr uralkodásának hetedik évében, augusztus hó húszadik napján tárgyaltattak mindezek szerencsés módon az említett András úrnak, Magyarország dicsõ királyának a tanácsában.

    Ugyanott jelen lévén: tisztelendõ Cletus, egri és Bertalan veszprémi püspökök. És az említett s akkor esküt tett jobbágyok, valamint Mihály ittebõi prépost, Vince sasvári esperes, Szent Benedek-rendi Jacobinus, csanádi kanonok és mások igen számosan az ország nemesei közül, akik abban a tanácsban jelen voltak.

    Ama erdõben, melyet Beregnek neveznek.

    Forrás:
    Bolla Ilona – Rottler Ferenc (szerkesztette):
    Szemelvények az 1526 elõtti magyar történelem forrásaiból I.
    Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 116–121.

  • 1235: Julianus domonkos szerzetes a keleti magyarok felkutatására indul

    Julianus barát egy magyar Domonkos-rendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával két utazást tett, hogy megkeresse a magyarok őshazáját keleten.

    A Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket a vatikáni levéltár őrzi. Az első útról (1235-1236) Pater Richardus – valószínűleg Julianus felettese – írt jelentést, a második útról (1237–1238) maga Julianus írt feljegyzést („Levél a tatárok életéről”). A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita fedezte fel újra a vatikáni levéltárban, 1695-ben.

  • 1239: a kunok első beköltözése Magyarországra

    IV. Béla az 1239-ben Kötöny kun fejedelem vezetésével Magyarországra költözött kb. 40.000 kunt a Duna-Tisza közén telepítette le, akiket a tatárok és a főurak elleni harcban akart felhasználni. Beilleszkedésük nem volt zökkenőmentes: a lakosság gyűlölettel és félelemmel tekintett rájuk a korábbi betörések miatt, a főurak pedig eleve ellenségesen fogadták őket, tudván mire kívánja a király felhasználni őket. Azt híresztelték róluk, hogy tatár kémek és ha a tatárok támadnak, úgy a kunok őket fogják támogatni. Az egyház a pogány szokások miatt neheztelt, mivel egyhamar nem tértek át a keresztény hitre. A kunok nomád életmódjuk révén nem ismerték a földművelést, ezért szerte kóborolva megkárosították a vetést és a köznépet is fosztogatták, ezért rövidesen összetűzések kezdődtek a magyarok és a kunok között.

    1240. december 6-án a tatárok bevették Kijevet. IV. Béla ekkor nekikezdett az ország háborús haderejének megszervezéséhez, és hadseregében közel 10 ezer kun harcosra számíthatott, ám a magyar főurak a Pest alatti táborban 1241. március 17-én megölték Kötönyt. A kunok ezután útjukban pusztítva, déli irányban kivonultak az országból és messze kikerülték a támadó mongol sereget, tehát ekkor sem kínálkoztak fel nekik szövetségesként a magyaroktól elszenvedett hatalmas sérelem ellenére sem.

  • 1241–1242: a tatárjárás (1241. április 11.: muhi csata)

    A hadműveletek stratégája Szübőtej, Batu kán hadvezére volt, aki a tatárjárás előtt már sok évvel kémekkel hálózta be Európát, és a hadjárathoz szükséges minden információt begyűjtött.

    A mongol hadsereg 9 tümenből (kb. 90 000 harcosból) állt. A nomád népek általános haditaktikájának megfelelően a mongolok a meghódított népek harcosait előőrsként használták fel a hadjárataikban. A mongolok előtt a kegyetlenségükről hírhedt mordvinok haladtak.

    A magyar királyi haderő kb. 50 000 fegyverest számlált, ehhez jött volna még a kb. 10 000 kun harcos.

    Az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után a Batu kán vezette fősereg bevette Halicsot, majd két részre oszlott, és két különböző irányból támadt Magyarországra:

    A keleti irányból (korábban Halicsot bevevő) fősereg a mai Bukovinán át délre tartva két részre oszlott:
    az egyik sereg a Radnai hágón tört be Erdélybe (március 31.), és 1241. április 2-án győzelmet aratott az erdélyi határőr csapatok felett, majd feldúlta Besztercét (április 3.), Kolozsvárt (április 11.), Váradot, Örvéndet, Tamáshidat, Pereget, és Csanád térségében egyesült a másik sereggel, amely
    Szübőtej és Bedzsak vezetésével a Szeret folyó mentén dél felé tartott, elpusztította a Milkói püspökséget, átkelt a Bodzai szoroson, felégette Brassót (március 31.), lemészárolta Sólyom fia Pósa erdélyi vajda hadát, majd bevette Küküllővárt, Gyulafehérvárt (április 4.), Szebent (április 11.) és Kercet.

    Ezt követően a portyázó hadak újból összeverődtek, és a Maros folyó mentén haladtak nyugatra, pusztítva az útba eső településeket, majd a Várad felől érkező északi seregrésszel egyesülve bevették Csanád püspöki székhelyet, utána Szegedet, és észak-északnyugati irányba előrenyomulva elérték Pestet, Budát, Vácot és Esztergomot.

    Az északi irányból támadó sereg 1241. március 12-én átkelt a Vereckei-hágón. A leírások szerint a sereg nem az országúton tört előre, hanem több ezer szláv favágó készített neki hadi utat az erdőkön át. A Tomaj Dénes által vezetett 5000 fős magyar határőrséget elseperte. A mongol előőrsök a nagyobb folyók völgyein és a síkságokon előnyomulva és dúlva 3 nap alatt elérték Pestet, március 17-én elfoglalták és felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni akaró IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak.

    A magyar főurak csak ekkor kezdték összegyűjteni csapataikat, és bár a király megtiltotta, hogy megütközzenek a mongolokkal, Csák Ugrin kalocsai érsek és az egyetlen külföldi segítség, Babenberg Frigyes osztrák herceg csapata megtámadta a mongolokat. Ugrin vereséget szenvedett, csak pár emberével sikerült megmenekülnie, Frigyes azonban kisebb győzelmet aratott és ezzel sokakat felbátorított. A foglyul ejtett mongolok között kunok is voltak, és ez a magyarokban tovább fokozta a már korábban megfogalmazott gyanút, hogy a kunok összejátszanak az ellenséggel. Budán a felizgatott tömeg megölte Kötönyt, a kunok vezérét, és több kun előkelőt. A Kunságban összegyűlt kun sereg erről értesülvén a magyarok ellen fordult, és feldúlta a Duna-Tisza közét, a Szerémséget, közben megsemmisítette Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét, majd déli irányban elhagyta az országot.

    A muhi csata a magyar történelem egyik jelentős csatája, egyben a tatárjárás legemlékezetesebb összecsapása volt. 1241. április 11–12-én Muhi mellett (ma: Borsod-Abaúj-Zemplén megye) a tatárok döntő vereséget mértek IV. Béla király seregére.

  • 1243–1244: Rogerius mester Siralmas énekének megszületése

    Sopronban írta meg a magyarországi tatárjárásnak, különösen pedig saját bujdosásának történetét Carmen miserabile (Siralmas ének) címen, amelyet régi pártfogójának, Toletanus János paesti püspöknek ajánlott. Művét először Pruisz János váradi püspök nyomatta ki Thuróczi János krónikája 1488. évi brünni kiadása függelékéül, de még azon évben megjelent a Thuróczinak augsburgi kiadásában is.

  • 1245–1246: a kunok visszatérése Magyarországra

    A dalmáciai Trau várába menekült király visszatért az ország belsejébe, és 1243-ban visszahívta a kunokat, akiket másodszor és véglegesen letelepített Magyarországon.

    A kunok nemzetségei a Duna–Tisza közén, Fejér megye dunántúli részén a Mezőföldön, a Tisza és Körös között, a Körös–Maros közén és a Temesközben telepedtek meg.

  • 1246–1261: IV. Béla küzdelme a Babenberg-örökség megszerzéséért

    1246 elején Frigyes osztrák és stájer herceg legyőzte a cseheket, ezek után pedig a magyarokra támadt. A legnagyobb csata a Lajta partján zajlott, 1246. június 15-én. A magyarok oldalán harcolt III. Rosztyiszlav kijevi nagyfejedelem is, aki ekkor már IV. Béla veje volt, mivel elvette a király lányát, Annát. Az ütközetet ennek ellenére a magyarok elvesztették; ám a csata során meghalt Frigyes herceg, vele pedig kihalt az Ausztriát évszázadok óta uraló Babenberg-ház.

    A terület új uralkodója a pápa által támogatott VI. Hermann badeni őrgróf lett. Sem a magyarok, sem a csehek nem léptek fel Hermann ellen, de a herceg 1250-ben bekövetkezett halála után nagy harcok robbantak ki Ausztriáért.

    1251-ben az osztrák trónt Ottokár morva őrgróf, I. Vencel cseh király fia szerezte meg. IV. Béla erre az orosz Danyiil fejedelemtől kért segítséget, aki csatlakozott az Ausztriába 1252 júniusában betörő magyar és kun seregekhez. 1253-ban a magyarok feldúlták Morvaországot; ám IV. Ince pápa közbenjárására Ottokár és Béla végül békét kötöttek. Ennek értelmében a Semmering-hágótól délre eső területek magyar kézre kerültek. A terület kormányzását előbb Gutkeled István szlavón bánra, majd fiára, István hercegre bízta, azonban 1258-ban a helyi lakosság fellázadt a magyarok ellen, és csatlakoztak az immár II. Ottokár néven cseh királlyá koronázott Ottokárhoz.

    Béla idősebb fia, István herceg bosszúálló hadjáratot vezetett a területekért, amelyeket azonban nem tudott visszafoglalni. 1260 elején lejárt a békeszerződés; június 25-én pedig megindultak a fegyveres harcok. A magyarok oldalára álltak a kunok, Danyiil orosz fejedelem csapatai, a lengyel fejedelmek, valamint a Balkánról a szerbek, a bolgárok és a görögök. Ottokárt támogatták a csehek, a morvák, az osztrákok, a stájerek és a sziléziai lengyelek. A Morva folyó mellett felállított ellenséges seregek július 12-én és július 13-án csaptak össze; a harc pedig a magyarok vereségével végződött. IV. Béla így kénytelen volt lemondani az osztrák területekről.

  • 1262: István herceg ifjabb királyi címet kap

    A sorozatos győzelmeket arató István elérte, hogy 1262-ben apja, mint ifjabb királynak átengedje számára a Duna vonalától keletre eső országrészt (pozsonyi béke). 1262. december 5-ére István, aki ekkor nevezi először magát „ifjabb királynak”, 5 vármegye nemességét és a kun előkelőket Poroszlóra hívja össze egy gyűlésre (a magyar történelemben először kéri ki egy uralkodó a nemesség véleményét!), ahol esküvel megerősíti és kiegészíti az apjával korábban kötött pozsonyi béke pontjait.

  • 1264–1265: IV. Béla és István ifjabb király belháborúja

    István herceg, mivel Magyarország elvesztette Stájerországot, visszakapta az erdélyi hercegségét. Neki kellett gondoskodnia a határ védelméről, amelyet elsősorban a be nem telepedett kunok fenyegettek. A herceg 1262-ben elérte, hogy a király egészen a Duna vonaláig megnagyobbítsa a felségterületét, valamint felvette az ifjabb király címet.

    IV. Bélának nem tetszett a fia önállósodása, ezért 1264-ben megtámadta ; és eleinte ő állt nyerésre. Elfogta Istvánt és családját, azonban a herceg szövetségesei kiszabadították őket. Ezután István seregei fokozatosan kiszorították Béla hadait a keleti országrészből; végül pedig 1265 márciusának elején döntő ütközetet vívtak Isaszegnél. A csatát István nyerte meg, így IV. Béla kénytelen volt visszaadni fiának a teljes keleti országrészt.

    Annak ellenére, hogy István és Béla békét kötöttek, a feszültség kettejük között egészen a király haláláig megmaradt. Béla a halálos ágyán feleségét, Anna leányát és hű báróit egykori ellensége Ottokár védelmébe ajánlotta.[4] IV. Béla végül 1270. május 3-án hunyt el. Utóda fia, István lett, V. István néven.

    Halála után az esztergomi ferencesek templomába temetkezett családjával. A halála után következő anarchikus időszak miatt a kor embere a béke nagy királyát látta benne. Erre utal a sírjára vésett híres sírvers is:


    (latinul)


    „Aspice rem caram:
    tres cingunt Virginis aram: Rex, Dux, Regina, quibus adsint Gaudia Trina Dum licuit, tua dum viguit
    rex Bela, potestas, Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas ”


    (magyarul)


    „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan ”

    – Geréb László műfordítása

  • 1267: dekrétum kiadása, a királyi szerviensek nemességének elismerése

  • 1269: István ifjabb király és Anjou Károly nápolyi király szövetsége

  • 1270–1272: Ákos mester gestájának megszületése

    Ákos mester művében az oligarchikus osztályérdekeket híven kifejező társadalmi-jogi álláspont jut kifejezésre a magyarok ősi communitasának, vagyis egyenlőségen alapuló közösségének a hangsúlyozása által. Ez a római jogból, illetve a skolasztikus társadalomfelfogásból kölcsönzött fogalom csak látszólag hordoz nála demokratikus tartalmat, valójában az író által magasztalt állítólagos régi nemzetségeknek, a 13. századi főurak őseinek a hatalomban való közösségét jelenti. Ebben a felfogásban a honfoglaló hét vezér s köztük a dinasztiát alapító Árpád csak méltóságban álltak feljebb a többieknél, valójában nem különböztek tőlük. Ez az ősi "communitas", az arisztokráciának ez a visszaálmodott egykori demokráciája Ákos szerint Géza fejedelem uralkodásáig tartott. Miként a 11. századi gestaszöveg és Anonymus, úgy Ákos mester is Géza uralkodásában látja a nagy történeti fordulópontot, ezt azonban ő reakciós módon már egyértelműen negatívan értékeli, a szabad communitasnak szolgasággá való átváltoztatásaként értelmezi. Az országot részekre szabdaló, anarchiába süllyesztő 13. századi oligarchiának ez a tudós képviselője így próbálta történetileg igazolni a királyi hatalom korlátozására irányuló törekvések jogosságát.

    Eddig csak olyan történeti művekről számolhattunk be megnyugtató bizonysággal, melyek a magyar történet valamely kisebb-nagyobb korszakáról szóltak. Az 1270-es években azonban már vitathatatlanul létezett egy – V. István halálával (1272) záródó – összefoglaló történeti munka, amely valamennyi későbbi krónika-változatnak alapjává vált. Ez Ákos mester eredeti művén kívül magában foglalta az I. Endre kori gestát, valamint egy kivonatot a Gesta Ladislai regisből, más gestaszövegekkel összeolvasztva. Összeállítója a ///. István kori gestát nem ismerte, a 12. század eseményeire vonatkozóan mindössze egy szűkszavú, a koronázásokra és temetésekre szorítkozó király-{85.}lajstrom (ilyet minden nagyobb egyházban és kolostorban vezettek) állt rendelkezésére, s a 13. század eseményeiről is csak igen kevés mondanivalója volt. Egyelőre bizonytalan, hogy e fontos kompilációnak az összeállítását s a 13. századi sovány fejezetek megírását is Ákos mesternek tulajdoníthatjuk-e. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek az oligarchikus történetírónak a műve csak ebben az összefüggő s úgy-ahogy az egész magyar történetet áttekintő krónika-szerkesztménynek a keretében vált ismeretessé.

    A biztosan Ákos mesternek tulajdonítható gestaegység, s ugyanígy az egész 13. századi kompozíció, nem árul el kiemelkedőbb írói kvalitásokat. Az író (vagy írók) kizárólagos célja osztályérdekeik nyers és határozott hangsúlyozása, s azok történeti igazolása volt.

  • 1278. augusztus 26.: a morvamezei (dürnkruti) ütközet

    A dürnkruti csata vagy második morvamezei csata, a Habsburg Rudolf és a cseh II. Ottokár király közötti háború döntő csatája volt. 1278. augusztus 26-án a morvamezei Dürnkrut és Jedenspeigen között I. Rudolf és IV. László magyar király csapatai döntő vereséget mértek Ottokár hadaira.

  • 1279–1281: Fermói Fülöp püspök pápai követsége Magyarországon

    1279. szeptember 22-én III. Miklós pápa teljhatalommal kinevezte magyarországi legátusává Fülöp fermói püspököt. A kinevezés indoka az volt, hogy ebben az időben Rómába sok panasz érkezett a polgárháborús állapotok miatt. A legátus hivatkozott célja a „király státusának megerősítése” volt, valójában a felhatalmazás szerint Fülöp jogosult volt az egyházi ügyeken túlmenően világi ügyekben is intézkedni, vagyis a Szentszék elérkezettnek látta az időt arra, hogy beavatkozzon Magyarország belügyeibe. A polgárháborús állapotokon a királyi hatalom már saját erejéből úrrá lett, éppen megkezdődtek a konszolidáció munkálatai, ezért a király aggódott a legátus jövetelén, és igyekezett azt megakadályozni.

    A magyar krónika azt közli, hogy a pápai követ 1279 elején azért jött Magyarországra, mert László „kun módra, s nem katolikus szokás szerint élt”, azonban a legátus kinevezésével kapcsolatban számos pápai irat maradt fenn, és ezek közül egyben sincs utalás arra nézve, hogy a király viselkedése vagy szokásai visszatetszést keltettek volna. IV. László későbbiekben követett királyhoz méltatlan életvitele tehát nem oka, hanem következménye lehetett az eseményeknek.

    A legátus 1279 elején érkezett az országba és figyelmét hamarosan teljes egészében a „kun probléma” rendezésére fordította, annak ellenére, hogy az elmúlt idők zűrzavarában nem a kunok játszották a központi szerepet. Fülöp 1279. június 23-án részletes javaslatot tárt a királyi tanács elé (tévesen ezt nevezik első kun törvénynek), amely elöljáróban tartalmazta a pápai főhatalom elvi elismerését, majd a kunokra és a királyra vonatkozó rendeleteket. A kun törvényt némi enyhítéssel végül az 1279. július 12. és 25. között tartott tétényi országgyűlés fogadta el.

    A kikényszerített törvények voltaképpen nem tartalmaztak semmilyen képtelenséget. A kun szállásterületek valóban idegen testként helyezkedtek el a keresztény, feudális Magyarország közepén. A kunok feudalizálásának folyamata ekkorra valójában már el is indult, mert előkelőik egy része már földbirtokos volt. A szabad nomád kunokat természetesen rá kellett szorítani a letelepedésre, de az országnak az 1270-es évek végén nem ez volt a legfőbb problémája. A kérdés végül a konszolidáció bukását okozta, mert a kunoknak az 1277-ben vázolt kormányzati mechanizmusban fontos szerep jutott. Ők jelentették azt a haderőt – a király katonai „kísérete”, a kun nyőgér –, amelyet a királyi hatalom szükség esetén a hatalmaskodó főurakkal szemben fel tudott vonultatni, ezért nem alaptalan a gyanú, hogy a kun kérdés felszítása valamelyik főúri érdekcsoport sugalmazására történt. A kun törvények kiadásával László olyan konfliktushelyzetbe került, amelyben nem volt jó választási lehetősége, és feltehetően ez váltotta ki méltatlan viselkedését.

     

  • 1279. augusztus 10.: a kun törvény megszületése

    kun törvények, 1279. jún. 23. és aug. 10.: a hazai →kunok helyzetét szabályozó törvények.

    Kun törvények

     

    A kunok keresztény hitre való áttérése igen lassan ment, ezért III. Miklós pápa követet küldött Magyarországra a kunok keresztény hitre való térítése ügyében. A pápai követ működésének következtében IV. László király 1279. júniusában, majd augusztusában törvényben szabályozta a kunok jogait és kötelezettségeit. E törvények a kunok egész életét, egyházi, telepedési, birtok-, katonai és bíráskodási viszonyait rendezi és kiváltságos közjogi helyzetüket megalapozza. A második kun törvény tartalmazza legfontosabb kiváltságukat, a jogszolgáltatás önállóságát. E törvény szerint legfőbb bírájuk a mindenkori nádor lett, akinek főhatósága a kunok és a jászok igazgatásában 1848-ig fennállott.

     

    A törvény első része a következő intézkedéseket tartalmazza:

    I. A még pogány kunok felveszik a keresztség szentségét, híven követni fogják az egyház tanítását, lemondanak a bálványok tiszteletéről, pogány szertartásaikkal felhagynak.

    II. Nemez-sátraikat elhagyják és a keresztényekhez illő földhöz rögzített házakban fognak lakni és mindenben a keresztény szokásokat követik.

    III. Gyilkosság elkövetésétől tartózkodnak, szolgáik féktelenkedését sem tűrik meg.

    IV. Kérésükre gondoskodás történik a köztük való igazságszolgáltatásról.

    V. A jogtalanul és illetéktelenül elfoglalt egyházi és világi javakról lemondanak, azokatvisszaadják.

     

    A június 24-én kiadott kiváltságlevél akunok életmódjával és szokásaival kapcsolatban megengedi szakálluk beretválását,hajuk nyírását, öltözködési módjukat is szabadon követhetik.

    A letelepítésükről szóló törvény szerintmost is ott szálljanak meg, ahová az egyes nemzetségeket IV. Béla királyletelepítette. Szállásaik területe összes tartozékaival nekik adományoztetik, amonostorok és egyházak birtokainak kivételével.

    A törvény kimondja, hogy a nemesek ésvárjobbágyok lakott vagy üresen álló hasznot hajtóföldjeiket a kunok között szabadon bírják. A kunok és nemesek beleegyeztek,hogy közöttük rokoni kapcsolat keletkezzék és nagyobb barátságés szeretet terjedjen el, sőt a nemesek és kunok egyenlő szabadság kiváltságnakörvendjenek.

    A törvény elrendeli a kunok személyeshadkötelezettségét.

    Előírják a hét kun nemzetség megtérítésénekmódját.

    Mentesítik a kunokat az erőszakos beszállás alól, mivel a kun főurak és nemesek az ország nemeseivel ugyanazon szabadságot élvezik.

  • 1282: a Hód-tavi csata

    IV. László (1272–90) magyar király, aki anyai ágon maga is kun származású volt, és származására tekintettel nagy figyelmet szentelt a kunoknak, kedvezmények és vitás ügyek terén, melyek során ítéletei is többnyire az ő javukat szolgálták. Ezt azonban sem a főurak, sem az egyház nem nézte jó szemmel és még a pápa figyelmét is maga felé fordította a pogány kunok miatt, aki 1279-ben Fülöp palermói herceget küldte Magyarországra a kunkérdés rendezése, vagyis a kunok állandó letelepítése, megkeresztelkedése és keresztény életre térítése végett. A király azonban vonakodott betartani a kérdés rendezése céljából írásba foglalt cikkelyeket, és a kunok nagy része sem akarta elfogadni az írásba foglalt, úgynevezett kun törvényeket, ezért a pápai követ kiközösítette a vele szembeforduló királyt. A helyzet rendezését ezenkívül még az is nehezítette, hogy a tartományurakkal (oligarchákkal) vívott küzdelmeiben a király nagyrészt csak a kunokra támaszkodhatott. A király nagy dilemma előtt állt, mivel tudta, ha e probléma nem oldódik meg, akkor az egyház, a bárók és a nemesek is ellene fordulnak. A királyban csalódott kunok egy része végül fellázadt és fosztogatni kezdett a Tisza és a Maros vidékén.

    IV. László végül a Csanád vármegyei – máig nem azonosított – Hód-tó mellett leverte a lázadást, és ezzel döntő győzelmet aratott a kunok felett. Diadalát nagyban segítette a csata közben megeredt eső, amely eláztatta, és használhatatlanná tette a kunok íjait.

    A csata után a kunok egy része behódolt, másik része elmenekült az országból.

    A fennmaradt források a csatában részt vettek között említették az Aba nemzetségbeli Amadé és Tamás fia Roland, valamint az Igmánd nemzetségbeli II. András nevét is.

  • 1282–1285: Kézai Simon mester Gesta Hungarorumának megszületése

    Kézai Simon magyarokról szóló krónikája 1283 körül keletkezhetett. A mű a hunok és a magyarok történetét beszéli el, ezért szokták a Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) címen is emlegetni. Megtaláljuk benne a csodaszarvas történetét, valamint a hun–magyar rokonság leírását. Kézai a hunokkal hozza kapcsolatba a székelyeket is, s azt írja, hogy az Attila halála után kitört testvérháborúban vereséget szenvedtek, s Csigla mezején várakoztak Árpádnak és népének megérkezéséig. Szintén Kézai gestájából ismerjük a turulmadár nevét (quae Hungarice turul dicitur).

  • 1290: az óbudai gyűlés dekrétuma

    A törekvések megfogalmazása az 1290. szeptember elején Óbudán tartott országgyűlésen történt, melyet egy harmincnégy cikkelyből álló, királyi kettőspecséttel ellátott dekrétum kiadása követett. Ezt a dekrétumot szokás III. András első törvénykönyveként említeni.

    A cikkelyek tartalma egyértelműen mutatja, hogy a gyűlés hangadói a klérus és a nemesség voltak. A harmincnégy cikkelyből tizenkilenc közvetve vagy közvetlenül a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt és számos cikkely hívatott megerősíteni az egyház és a nemesség jogait. A dekrétum eltiltotta a királyt örökös ispánságok és teljes megyék adományozásától, intézkedett a IV. László uralkodása alatt jogtalanul szedett vámok eltörléséről és elrendelte a IV. László idején tett birtokadományok felülvizsgálatát. A birtokadományok felülvizsgálatát egy – a két érsekből, a püspökökből és az országgyűlés által delegált nemesi tanácsosokból álló – testület végezte volna el. A nemességben mindemellett már ekkor felmerült az országtanács ellenőrzésének gondolata, mert megígértette a királlyal, hogy országos hatáskörű vezetőt – nádort, tárnokmestert, alkancellárt és országbírót – csak a nemesség tanácsa alapján nevez ki.

    Az országgyűlésen tehát egy európai mércével mérve is korainak tekinthető rendi állam körvonalazódott, a program és a realitások között azonban – mint röviddel a gyűlés után nyilvánvalóvá vált – nagy volt a feszültség. Az országtanácsot ugyanaz a főúri csoport tartotta a kezében amely IV. László utolsó éveiben alakult ki és András királyságát is egyáltalán lehetővé tette. Így röviddel a gyűlés után a király már kénytelen volt a határozatokkal ellentétben cselekedni, örökös ispánságot és országos méltóságot adományozott azoknak, akik tevékenysége ellen az óbudai programpontok irányultak.

    A király felismerte a helyzetének ellentmondásos voltát és próbálta politikai bázisát szélesíteni: 1291. február 22-én a gyulafehérvári gyűlésen újra kiadta az óbudai végzéseket, azzal a kiegészítéssel, hogy a birtokos és „nemesi módra viselkedő” erdélyi szász vezető réteget – a gerébeket – a nemességgel azonos szintre emelte. A fennmaradt oklevelek – például a Torda és Pozsony, illetve a regensburgi kereskedők számára 1291-ben kiadott kiváltságlevél – alapján ismert, hogy András felismerte a városok és a kereskedelem jelentőségét is. A kísérlet a rendi erők bevonására a politikai életbe még a korábbi folyamatok továbbélésének is tekinthető, azonban a kereskedelem és városiasodás fejlesztése már mindenképpen a Velencében nevelkedett király önálló kezdeményezése volt. Kedvező előjelekkel indult tehát III. András uralkodása, azonban kellő erő hiányában nem tudott új irányt szabni az eseményeknek. A koronázást követő konszolidáció 1292 táján megtört. Mint az azt megelőző néhány évtizedben már többször előfordult, a bizonytalan külpolitikai helyzet hatott vissza a belviszonyokra és okozott változást.

  • 1298: a pesti országgyűlés dekrétuma, a rendiség magyarországi jelentkezése

    Mint már IV. László uralkodásakor is előfordult, az eseményeket nem a király fellépése mozdította ki a holtpontról, hanem a klérus és a nemesség kezdeményezése.

    1298. augusztus 5-én a Bolognában tanult jogtudós János kalocsai érsek vezetésével létrejött országos gyűlés a pesti domonkosok kolostorában ült össze és fő célja az volt, hogy cselekvő királyi hatalmat állítson az anarciával szemben. A gyűlést ismét pontokba szedett dekrétum kiadása követte, melyet III. András második törvénykönyvének is szoktak nevezni.

    A gyűlésen – melyen sem Bicskei Gergely esztergomi érsek, sem a bárók nem jelentek meg – megállapították, hogy az 1290-es határozatokból szinte semmi nem valósult meg, mégpedig azért mert „a király úr” „lagymatagsága” folytán nem volt képes azoknak érvényt szerezni. A kialakult állapotokat, a király tekintélyvesztését hűen tükrözi a dekrétum első cikkelye:

    1. A király iránti tiszteletről

    Hogy András urat, aki királyi nemzetségből származik, úgy tiszteljük, mint az ország törvényes urát. (Szilágyi Loránd fordítása)

    A gyűlés jelentős jogászi reformmunkálatokat végzett. Jogilag megfogalmazták, hogy mit is kell érteni hatalmaskodáson és jogi úton hogyan kell fellépni ellene. A gyűlés egyúttal kötelezte a királyt a megajánlott reformok végrehajtására. A végzeményeket egyébként is – csaknem kiforrottan – áthatotta a rendiség szemlélete, így gyakorlatilag az Anjou-kori fejlemények előzményének tekinthető. A királynak azonban, ahhoz, hogy szakítson „lagymatagságával” és a rendi reformjavaslatokat átvigye a gyakorlatba, katonai erőre lett volna szüksége és a gyűlés éppen ennek megszerzésére nem tett javaslatot.

    A 13. század végére kialakult a köznemesség és a papság rendje, amelyek felsorakoztak a királyi hatalom mögött, és 1298-ban elrendelték az országgyűlés összehívását, azonban erejük kevésnek bizonyult egy működő rendi állam létrehozásához.

    Az Anjouk korában megindult Magyarországon a városfejlődés, amely Luxemburgi Zsigmond uralkodásának idejére elvezetett egy immár említésre méltó polgári réteg létrejöttéhez, amelyet Zsigmond ki is használt a rendiség megerősítésére. Városi jogokat adományozott, függetlenítette őket a földesurak bíráskodásától, egységes fellebbviteli fórumot hozott létre számukra, a tárnoki széket. Emellett képviselőiket is meghívta tanácskozásaikra. A városi polgárság igazi renddé válását azonban ekkor még akadályozta annak alacsony száma és a városok területi szövetségeinek szembenállása. Erősítette a vármegyerendszert, és az egyház erejére is támaszkodva rendi jellegű államot hozott létre, amely átvészelte a Zsigmond halálát követő kaotikus időket is, fenntartva az ország működését.

    Magyarországon a 15. század végére három rend alakult ki, az elvileg egységes nemesi rend szétszakadásával a 16. századra négy rend jött létre, amelyek 1848-ig fennmaradtak. Ezek a következők voltak:

    - a főnemesség
    - a köznemesség
    - a papság
    - a polgárság

    A magyarországi rendi berendezkedést az 1848-ban elfogadott áprilisi törvények nagyrészt felszámolták.

  • 1300. augusztus: Károly (Róbert) nápolyi herceg partra száll Dalmáciában

    1300 augusztusában kötött ki Károly Róbert hajója Spalatóban, amikor még III. András ült a trónon. Károly Róbert mellett a délvidéki tartományok urai – Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csák Ugrin – valamint a főpapok közül Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, Mihály zágrábi, János nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja állt.

  • 1301. január 14.: az Árpád-ház fiági kihalása (III. András halála)

    III. András Árpád-házi származása a mai napig kétségeket ébreszt és feltehetően nem is fognak előkerülni olyan bizonyítékok, amelyek e kétségeket eloszlathatnák. Lehetséges, hogy 1290. július 10-én Körösszeg mellett nem csak a keleti nomád fejedelmet imitáló IV. László élete ért véget, hanem egyben a nagy múltú dinasztia is kihalt. A történészek túlnyomó része azonban III. Andrást az Árpád-dinasztiából származónak tekinti és a dinasztia fiúágának kihalását is III. András halálának napjában adja meg.

    Az Árpád-ház kihalásával kapcsolatban felmerült egy más természetű kétely is, mely szerint a francia Croy, vagy a Crouy-Channel család az Árpád-ház egyenes ági leszármazottai.Pontus Heuter 1583-ban írt krónikájában leírt nézet szerint II. Andrásnak és Gertrúdnak legkisebb fia, András Velencében feleségül vette egy gazdag velencei polgár leányát Cumano Sybillát és tőle egy Márk nevű gyermeke született. Márk Franciaországban feleségül vette Katalint, Croy báró leányát és egyetlen örökösét és tőle származik a francia Croy család. Egy másik nézet szerint III. András vette feleségül még Velencében Sybillát és tőle két gyermeke született: Márk lett a Croy család őse és Félix a Crouy-Chanel családé. A felmerült további nézetekkel is részletesen foglalkozik Wertner Mór Az Árpádok családi története című művében.

    Természetesen nem zárható ki, hogy a dinasztiának voltak olyan fiági leszármazottai, akikről semmilyen forrás nem szól, az Árpád-ház férfi ágának továbbélése ellen szól az a tény azonban, hogy közülük 1301 után sem próbálta senki jogos örökösödési igényét érvényesíteni. Az Árpád-ház leányágon tovább folytatódott III. András egyetlen gyermeke, Erzsébet hercegnő révén, aki csupán 8 éves volt apja halálakor. Erzsébet azonban zárdában élte le hátralévő életét, s nem ment férjhez, nem született gyermeke, így vele halt ki 1338. május 6-án az Árpád-dinasztia női ágon is. 45 évet élt.

  • 1301–1304: Vencel király uralkodása

    Vencel (csehül Václav III., lengyelül: Wacław III Przemyślida, németül Wenzel III. [Böhmen]) (Prága, 1289. október 6. – Olmütz, 1306. augusztus 4.) Přemysl-házból származó magyar, cseh és lengyel király. Magyarországon – László néven – 1301. augusztus 27-étől, 1305. október 9-én történt lemondásáig uralkodott. 1305. június 21-étől haláláig III. Vencel néven volt Csehország, II. Vencel néven Lengyelország királya. Apja II. Vencel néven cseh és I. Vencel néven lengyel király, anyja Habsburg Juta (Guta), Habsburg Rudolf leánya.

  • 1305–1308: Ottó király uralkodása (1312-ig viseli a királyi címet)

    Wittelsbach Ottó, Bajor Ottó (Burghausen, 1261. február 11. – Landshut, 1312. szeptember 9.), a bajor Wittelsbach-házból származó magyar király, III. Ottó néven Alsó-Bajorország hercege. 1290. február 3-ától haláláig volt bajor herceg, a magyar királyi címet 1305. december 5-étől haláláig viselte, de 1307-ben megfosztották magyarországi hatalmától. Apja XIII. Henrik Bajorország, majd I. Henrik néven Alsó-Bajorország hercege, anyja Erzsébet, IV. Béla magyar király leánya volt. Ottó a nagyapja emlékére az V. Béla uralkodói nevet használta.

  • 1308–1311: Gentilis bíboros, pápai legátus missziója Magyarországon

    Gentilis bíboros, pápai legátus Magyarországon tartózkodik Károly Róbert hatalmának megszilárdítása végett.

  • 1308: Kékesi egyezség I. Károly és Csák Máté között

    Gentilis bíboros 1308 tavaszán érkezett Magyarországra, és nekiállt meggyőzni a tartományurakat Károly Róbert támogatásáról. Először Csák Mátéval jutott megegyezésre a Pilis hegységbeli Kékesen 1308. november 10-én. Máté felesküdött Károlyra, cserébe Károlytól megkapta a tárnokmesteri tisztséget. November 27-én Gentilis Budán országos gyűlést tartott, ahol a Kőszegiek közül többen személyesen megjelentek, Kán László és Csák Máté pedig követei útján képviseltette magát. Úgy tűnt, kialakult a bárók egységfrontja Károly mögött.

  • 1310: I. Károly király harmadik, törvényes megkoronázása

    1309. június 15-én Budán, a Nagyboldogasszony-templomban sor került Károly második koronázására Tamás esztergomi érsek által, egy Gentilis által készíttetett koronával, mivel a Szent Korona még mindig Kán Lászlónál volt, aki a koronázáson még követekkel sem képviseltette magát. Jogilag ez is érvénytelen koronázás volt, mivel nem a Szent Koronával és nem Székesfehérvárott történt.

    Gentilis Kán Lászlóval próbált megegyezésre jutni, de egyelőre sikertelenül, ezért 1309 karácsonyán kiközösítette az erdélyi vajdát. Kán László végül 1310. április 8-án, Szegeden elfogadta Károlyt törvényes urának – Tamás esztergomi érsek kezében lévő keresztre tett esküvel. A vajda által visszaadott Szent Koronával Fehérvárott 1310. augusztus 27-én az esztergomi érsek harmadszorra, immár minden tekintetben érvényesen, Károly Róbertet Magyarország királyává koronázta.

  • 1312. június 15: Rozgonyi csata: I. Károly győz Csák Máté és Aba Amadé fiai hadai felett

    A rozgonyi csata Károly Róbert országegyesítő háborújának legjelentősebb csatája volt, melynek során a király 1312. június 15-én a Kassához közeli Rozgony mellett legyőzte Aba Amadé fiainak seregét.

    Az oligarchák Balassa Demeter és Aba nembeli Nagy (vagy Szép) Aba vezetése alatt álló seregének fő ereje a nehézlovasságból volt, míg a király seregében sok gyalogos katona is volt. Az Amadé-fiak seregének frontális támadása után az ellenfelek a centrumban próbáltak meg döntést kicsikarni. Szárnyakon vívott harcról vagy átkarolási kísérletről nem írnak a források. A tartományurak hadseregük erőfölényének tudatában feltehetően egyetlen, erőteljes rohammal kívánták áttörni a király hadrendjét. A leghevesebb küzdelem a királyi zászló körül alakult ki. Csák nembeli Györke királyi zászlótartó el is esett a csatában, és a király a johanniták zászlaja alatt harcolt tovább. A királyi sereg már nagy veszteséget szenvedett, amikor a szepesi és kassai gyalogság oldalba támadta az Abák már győztesnek látszó seregét. A seregvezérek a váratlan oldaltámadásban elestek, és ez annyira megzavarta az oligarchák hadseregét, hogy megfutamodtak a csatatérről. A csatában elesett Amadé nádor két fia, Miklós és Dávid is. A magyar hadtörténelemben ez volt az első olyan csata, amelyben a gyalogság döntő sikert ért el a nehézlovasság ellen.

  • 1320: I. Károly házassága Łokietek Erzsébet lengyel királyleánnyal

    Lokietek Ulászlónak 1314-re sikerült egyesítenie Lengyelországot – Pomeránia, Mazóvia és Szilézia kivételével –, és 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Sziléziáért Luxemburgi János cseh királlyal vetélkedett, aki a lengyel királyi címet is felvette, hogy kifejezze egész Lengyelország iránti igényét. Pomerániáért a Német Lovagrenddel folytatott háborút. A németek és a csehek ellen Magyarországhoz, Károly Róberthez igyekezett közeledni, akihez 1320-ban feleségül adta lányát, Erzsébetet.

  • 1321: Csák Máté halála

    Csák nembeli III. Máté vagy Trencséni Máté (1260 körül – Trencsén, 1321. március 18.) a Csák nemzetség legismertebb és legnagyobb hatalmú tagja, a III. András magyar király halála utáni trónharcok idején az ország északnyugati részének tartományura. Tartománya a vági területekre, a Tátrára és a bizonyos szomszédos morva területekre terjedt ki. Birtokközpontja Trencsénben volt. Harcolt János cseh király és I. Károly magyar király ellen is. Csak halála vetett véget teljesen hatalmának.

  • 1325: Az aranyforint verésének kezdete. A királyi nemesérc-monopólium bevezetése

    Károly Róbert volt az első olyan Európai urakodó, aki a saját országában bevezette az aranyforint-ot, mint aranyvalutát.
    Mindezt firenzei mintára verette az első aranyforint-okat melyet másnéven körmöci dukátként is ismertek.
    Körmöci dukát jellemzői:


    -23 karát,

    -9gram,

     -0,9896-os finomság,

    - 355 gramm teljes tömeg,

    - 3,52 szín súly.



    Az első arany forint-ok előlapján Keresztelő Szent János képe  volt, valamint Karolus rex körirat.Károly Róbert firenze mintájára bevezetett aranypénz verésének ötletét később szinte minden Európai urakodó átvette.A Magyar Aranyforint egy nagyon helytálló és keresett pénz volt, még a monetáris zavarok sem tudták lerontani.Ezt igazolja az is, hogy a Buda-Bécs-Antwerpen háromszögben még hamítotották is. Az egyre terjedő és növekvő aranyforint  hamisítás miatt 1358-ban I. Lajos lecserélte az érme előlapján látható arcképet Szent László képére.

     

    A középkor leghíresebb aranyérmei közé tartozott a forint. Az aranyforint a nevét Firenze városról kapta, ahol 1252 óta vertek aranypénzt. Ennek a pénznek a latin neve ugyanis florentinus, azaz „firenzei” volt, és ebből származik többek között a magyar forint neve is (régi alakja: florint). Magyar aranyforint 1325-től Az első európai uralkodó, aki országában bevezette az aranyvalutát, Károly Róbert volt. A magyar király ehhez az 1325-től firenzei mintára veretett magyar aranyforint-ot használta fel, mely körmöci dukátként is ismert volt.

    (Jellemzői: 23 karát 9 grém, 0,9896-s finomság, 3,55 gramm teljes tömeg, 3,52 szín súly.) A Károly Róbert-féle aranyokra Keresztelő Szent János képe volt vésve, Karolus rex körirattal. A firenzei mintájú aranyforint-okat a magyar király példáját követve Európa majdnem összes uralkodója bevezette. A magyar aranyforint azonban a későbbiekben is keresett pénznek számított, melyet főként annak köszönhetett, hogy minőségét monetáris zavarok esetén sem rontották le.

    A Buda-Bécs-Antwerpen vonaltól északra még hamisították is, ami szintén a keresettségét igazolja. A hamisítás miatti panaszok hatására 1358-ban I. Lajos megváltoztatta az érmeképet Szent László képére. E gyakorlat Rudolf király koráig tartott, aztán a magyar aranyakra a király arcképét verték. Numizmatika boltunk a magyar uralkodók korában használatos (veretett) aranyforint széles választékát kínálja (Károly Róbert, Nagy Lajos aranyforint stb.). Numizmatika boltunk további kínálata között megtalálható a különböző korokból származó számos régi pénz, aranypénz és érem egyes ritka darabjai, érme fajták, illetve könyvek, szakirodalom és kiegészítők gyűjteménye.

  • 1326: A Szent György-lovagrend megalapítása

    A magyarországi alapítású Szent György Lovagrend a legrégebbi világi lovagrend, hiszen a korábban alakult lovagrendek mind egyházi lovagrendek voltak.

    Fájl:Insignia Hungary Order I.V.I.S.H.F.S.svg

    1326. április 24-én, Szent György napján Károly Róbert király Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében hozta nyilvánosságra a rend statútumát Visegrádban, azonban egyes kutatók szerint a rendet 3 évvel korábban alapították. A lovagok világi és egyházi szolgálatokat egyaránt elláttak. Egyházi feladatukból fakadt a kereszténység védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyöngék, a szegények és az elesettek védelme, támogatása. Ők óvták a király és az udvartartás szereplőinek biztonságát, őrizték az 1323-ban a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, emellett lovagi tornákon ők adták a király kíséretét és a szabályok ellenőrzése is a feladatukat képezte.

    „A Szent György vitézek rendjének szabályai” szerint a társaságnak egyszerre 50 tagja lehetett. Vitézei fekete, térdig érő, csuklyás posztó köpenyt viseltek, a köpeny belsejébe írták jelmondatukat: „Valósággal igaz vagyok e baráti renddel szemben”.

    A rend alkotmányát 1990-ben régi szellemben, de a 20. század végi követelményeknek megfelelően felújították. A lovagrend több területen tevékenykedik: hagyományápolás, ezen belül a történelmi évfordulók megünneplése, a középkori kutatások elősegítése és publikálása; oktatás, tudományos összejövetelek szervezése; lelki gondozás; adományok és segélyek gyűjtése.

  • 1327: I. Károly intézkedése az ércbányászat fejlesztésére. A bánya birtokosa a királyi bányabér (urbura) egyharmadát is megkapja

  • 1330: Zách Felicián sikertelen merénylete a királyi család ellen

    1330. április 17-én, miközben a királyi család a visegrádi Duna-parton levő palotában ebédhez készült, Felicián kardjával rárontott a királyi családra. Károly Róbertet a jobb karján sebesítette meg könnyebben, míg Erzsébet jobb kezének négy ujját lecsapta, miközben ő a fiait, Lajost – a későbbi Nagy Lajos királyt – és Endrét védte. A fiúknak nem esett baja, nevelőiknek – Kenesics Gyula fia Miklós és Drugeth Miklós – súlyos fejsérülés árán sikerült felfogniuk az ütéseket. Ezalatt Sándor fia Pataki János, a királyné al-étekfogója leszúrta, majd az odaérkező testőrség szétvagdalta Feliciánt.

    A merénylet okairól megoszlanak a források. Vannak, akik a megtorlás súlyosságából arra következtettek, hogy a merénylet a tartományurak által szőtt összeesküvés része volt. Az utókor azonban inkább egy az emlékeit másfél évtizeddel papírra vető olasz krónikás leírását fogadja el. Eszerint Erzsébet öccse, Kázmér herceg – a későbbi Nagy Kázmér lengyel király – állítólag elcsábította Záh Klárát, s apja ezt akarta megtorolni. Ez a történet nagyon hasonlít Bánk bán feleségének történetére, amit röviden a Képes krónika mond el. Nem lehet tudni, hogy melyik történet hatott a másikra.

  • 1330: A posadai csatában Basaráb havasalföldi vajda legyőzi I. Károlyt

    A Posadai csata (románul Bătălia de la Posada) 1330. november 9-étől négy napon át folyó csata volt, amely során Károly Róbert magyar király serege vereséget szenvedett I. Basarab havasalföldi fejedelem seregétől.

    A vajda őszinteségében bízó királyt és hadseregét azonban Posadánál (valószínűleg a Vöröstoronyi-szorosnál, Nagyszebentől déli irányban mintegy 30 kilométerre) egy magas hegyektől körülvett szűk völgyben lesből megtámadták. November 9-étől négy napon keresztül tartott a csata, amelyben számos magyar világi és egyházi méltóság elesett. Maga a király is csak egy alattvalójának önfeláldozása árán menekülhetett meg. A Képes krónika leírása szerint: „A király pedig elcserélte címeres fegyverzetét, amit azután Dezső, Dénes fia öltött magára…”. Így a havasalföldiek Hédervári Dezsőt hitték a királynak és őt ölték meg. Károly Róbert így is csak nehezen menekült meg néhány híve védelme alatt: Csór Tamás, Csór Péter fia a menekülő királynak, "kinek lova a fáradtságtól már makacskodni kezdett" átadta saját lovát, hogy a király életét megmentse.

  • 1333: A magyar király látogatása Nápolyban. I. Károly fia, András herceg és Bölcs Róbert nápolyi király unokája, Johanna közötti eljegyzés (a házasságra 1342-ben kerül sor)

  • 1335: A magyar, cseh és lengyel király visegrádi találkozója

  • 1339: III. (Nagy) Kázmér lengyel király és I. Károly közötti szerződés: Kázmér törvényes fiúutód nélküli halála esetén a lengyel trónt Károly valamelyik fia örökli

  • 1345. szeptember 18/19.: András herceget megölik az itáliai Aversában

    Minden bizonnyal a koronázási engedély hírére szeptember 19-ére virradó éjjel orgyilkosok Aversa városában gondosan előkészített merénylet során meggyilkolták Andrást (ld. aversai merénylet). Johanna bűnrészességét azóta sem sikerült bizonyítani: a gyilkosság feltehetően a tudta nélkül, de talán hallgatólagos jóváhagyásával történt. Johannát bűnössége alól felmenti regényében, a Nápolyi Johannában a kiváló és nagy műveltségű író és jogász Passuth László, aki a gyilkosság elkövetésének gyanúját, a hercegekre és a hitelező Acciaioulira tereli, aki attól tartott: ha Endre trónra kerül, a hiteleket nem fogják visszafizetni, hiszen Endre mögött ott áll bátyja, Lajos, aki a korabeli Európa gazdaságilag, pénzügyileg és katonailag egyik legstabilabb és legerősebb államának trónján ül, s Endre egyértelműen Visegrád érdekei szerint járna el.

  • 1347–1348: Első nápolyi hadjárat

    Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 10000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került.

    Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, illetve Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt és Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket. Ettől „… kezdve a rettegés és gyanakvás jártak előtte, a hercegek számtalan híve kiengesztelhetetlen ellensége lett, és vádjait a pápa ellenvádakkal utasíthatta vissza”. Bellér Béla szavaival: „a Nápolyért vívott harcot Lajos király erkölcsi és politikai tekintetben már Aversában elvesztette”.

    Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.

  • 1350: Második nápolyi hadjárat

    Lajos 1350 áprilisában újból nekivágott Nápolynak, ezúttal hajóval, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Alvezérei közben bravúrus huszárcsínyeket hajtottak végre. Tarantói Lajos párbajra hívta ki a királyt, megegyeztek a párbaj körülményeiben (III. Edward angol király (1327–1377) előtt lett volna), de Tarantói Lajos megint visszalépett. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző.

    Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra.

    Az 1351. április 1-jével lejáró fegyverszünetet követően Tarantói Lajos hadműveletet indított a Lajos hódításainak visszafoglalására, amely azonban összeomlott. Sőt, Lackfi Endre sikeres ellentámadásai újból kétségbe ejtették a nápolyi vezetést. A felek végül 1352. március 23-án Nápolyban békét kötöttek: eszerint Lajos lemondott hódításairól, visszaadta a fogságba vetett durazzói és tarantói hercegek szabadságát, elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit, akik viszont 300 000 aranyforint hadikárpótlást voltak kötelesek fizetni Lajosnak, továbbá Johannának pápai vizsgálóbizottság elé kellett állni, amely tisztázza esetleges bűnrészességét a „férjgyilkosságban”.

    Lajos követei azonban a király utasítására lemondtak a kialkudott összegről, „mondván, hogy uruk nem kapzsiságból, hanem öccse megbosszulásáért intézte azt a vállalatot”. Magyar lovagok még sokáig hadakoztak Itália földjén Johanna és a pápa alkalmazásában az ún. „Nagy Magyar Sereg” (Gran' Compania) részeként (köztük Toldi Miklós, 1365-től a zsoldosok vezére).

  • 1351: Országgyűlés Budán. Az ősiségről és a kilencedről szóló törvények. Az Aranybulla megerősítése

    1351. évi VI. törvénycikk a kilenczed fizetéséről és behajtásáról

    http://www.1000ev.hu/ >>


    „Ezenkivül minden, bármely néven nevezendő szabad községben, valamint az udvarnoki és királynői községekben levő összes szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyainktól (kivéve a falakkal bekerített városokat) minden terményüknek és boruknak kilenczedét beszedetjük és a királyné asszony is be fogja szedetni. És a fönnt nevezett bárók és nemesek bármely birtokaikon levő minden szántóvető és szőllővel biró jobbágyoktól ezek minden terményének és borának kilenczed részét a maguk szükségére hasonlóképen hajtsák és szedjék be.
    1. § A főpapok és egyházi férfiak is, kiknek jobbágyaik vannak, előbb a tizedet, aztán meg hasonlóképen azok mindennemű terményeinek és borainak kilenczed részét szedjék be.
    2. § És a kik a mondottak beszedése tekintetében másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek és a jelen rendeletünket megszegőknek birtokain a terményeknek és bornak ama kilenczed részét minden lejjebb szállitás és leengedés nélkül minmagunk fogjuk saját használatunkra behajtani.”

    1351-ben I. Lajos király megerősítette és megújította az Aranybullát, és kimondta az „ősiség törvényét,”vagyis a nemesi földbirtoknak a családi birtoklását, és a birtok elidegeníthetetlenségét.

    Ez pedig a 11. pont volt, mely így hangzott:

    11. § Kivéve egyedül a kiváltságból kizárt, előbb érintett egy czikkelyt, tudniillik ezt: "Hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemeseknek jogukban és szabadságukban áll az egyházak, avagy tetszésük szerint mások részére, élők közt vagy halál esetére adakozni, hagyományt tenni, birtokaikat eladni vagy elidegeniteni." Sőt ellenkezőleg, épenséggel ne legyen joguk ezt megtenni, hanem birtokaik jog és törvény szerént, tisztán és feltétlenül, minden ellenmondás nélkül, legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre háromoljanak.

    forrás: http://aranybulla.hupont.hu/4/az-aranybulla-1351-evi-megujitasa-ezutan#ixzz2vfUqBl4k

  • 1353: I. Lajos házassága Kotromanics Erzsébettel, a boszniai bán leányával

    1339-ben vagy 1340-ben született Kotromanić István bosnyák bán és Piast Erzsébet kujáviai hercegnő leányaként. Az édesanyja, aki a lengyel királyi házból, a Piast-házból származott, és közeli rokona volt I. Lajos anyjának, a szintén Piast-házi Łokietek Erzsébet királynénak, korán meghalt. A kis hercegnő Károly Róbert özvegyének, Łokietek Erzsébetnek az udvarában nevelkedett, Óbudán, így anyanyelve, a horvát mellett megtanulta a magyar udvar nyelvét, a magyart, és ott ismerkedett meg I. Lajossal, aki első felesége, Luxemburgi Margit halála után, 1353. június 20-án Budán feleségül vette. A házasságból négy leánygyermek: Mária (1365-1366), Katalin (1370-1378), Mária és Hedvig született.

  • 1356–1358: Magyar–velencei háború

  • 1358: A zárai béke: Dalmácia magyar uralom alá kerül

    (1358 febr. 18.), a magyar-velencei hadjárat záró békekötése, amelynek értelmében Dalmátország visszakerült a magyar koronához, viszont a magyar király egyes elfoglalt várakat a velenceieknek visszaadott. Velence nem sokáig tűrte békével az érzékeny veszteséggel járó békekötést, nem egyszer ütközött össze a magyar királlyal a vitás pontok felett, mig végre 1378. nagy háboru lett folytatása, minek 1381. a zárait megerősítő torinói békekötés vetett véget.


    forrás: http://www.kislexikon.hu/zarai_beke.html#ixzz2vfQCJjpm
  • 1359: Háború Szerbia ellen. A kruseváci csata.

    I. Lajos magyar király hadjáratot vezet a főségét elismerő Szerbia támogatására. Lajos egyúttal Itáliában a nápolyi-magyar szövetség megújítását dolgozik, amely a császár nemtetszését nyilvánítja ki.

  • 1365: Bulgáriai hadjárat. Vidin elfoglalása, Felső-Bulgária magyar uralom alá kerül (1469-ig)

    Lajos 1365-ben tört be Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot, és ferencesekre bízta a helyiek megtérítését. Az ellátási nehézségeknek köszönhetően 1369-ben kénytelen volt kivonulni, mire a hittérítőket lemészárolták a helyiek. Annyi eredménye mégis lett a kalandnak, hogy az addig fogságban tartott bolgár cár, Iván Szracimir 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén.

    Mindenképpen pápai kezdeményezésre került sor Nagy (I.) Lajos (1342–1382) magyar király 1365. évi bolgár hadjáratára

  • 1367. szeptember 1.: A pécsi egyetem megalapítása (1390 tájáig működött)

    A középkori Magyarország egyik nevezetes eseménye volt, amikor I. Lajos király 1367-ben megalapította - valószínűleg Koppenbachi Vilmos pécsi püspök kezdeményezésére - az ország első egyetemét Pécsen. Az V. Orbán pápasága idején létrehozott intézmény tanárairól és diákjairól nagyon kevés írásos dokumentum maradt fent. Mivel a pápa nem engedélyezte a teológiai oktatást, így az egyetem akkori értelemben nem volt universitas, elnevezése Studium Generale volt. Korabeli írások szerint a hallgatók létszáma a századfordulóban meghaladta a 800 főt. Valószínűsíthető a régészeti leletek alapján, hogy az egyetem épülete a pécsi püspökvárhoz kapcsolódott, és ott volt a diákok szállása is, mintegy 70 szoba. Az írásokból csupán következtetni lehet arra, hogy az egyetem valamikor a 15. század elején megszűnt gazdasági és politikai okok miatt. Az egyik tényező a törökök benyomulása volt. A török időkben helyén két főiskola működött - egy jogi és egy vallástudományi.

  • 1370: I. Lajost lengyel királlyá koronázzák. Magyar-lengyel perszonálunió

    Miután Kázmér 1370-ben valóban utód nélkül halt meg, Lajost november 17-én megkoronázták Krakkóban (a lengyelek Ludwik Węgierski-nek, azaz „Magyar Lajosnak” nevezték). Bár korábban ígéretet tett rá, nem maga irányította a királyság ügyeit, hanem anyjára, Erzsébetre bízta azokat, aki nagy magyar kíséretet tartott, kivíva ezzel a lengyel nemesség haragját. Lajos és Erzsébet bázisát elsősorban a Krakkó környéki, tehát Kis-Lengyelországba való nemesség képezte, szemben a nagy-lengyel vidék ellenséges uraságaival. Azonban a kis-lengyel réteg sem tartott ki az új király mellett.

  • 1372–1373, 1378–1381: Velencei háborúk

    A velencei–magyar háború, amit az olaszok chioggiai háborúnak (olaszul Guerra di Chioggia) neveznek, 1372-től 1381-ig tartott. I. (Nagy) Lajos uralkodása idején tört ki, amely a Magyar Királyság és a tengeri köztársaság harmadik háborúja volt Lajos uralkodása alatt, ez ugyanakkor tágabb értelemben a Genovai Köztársaság és Velence háborúja is. A casus bellit Pádua jelentette, amelynek dacolnia kellett a velencei dózse uralma ellen. Így történt ez 1372-ben, amikor a velenceiek ismét uralmuk alá akarták vonni a várost, mire Magyarország, Genova és Ausztria a város védelmére kell. A velenceieket a milánóiak is támogatják, s a magyarok ellen segítségül hívják az oszmán-törököket is, így ez a háború magyar–török összecsapásnak is tekinthető. Részben ez motiválja, hogy Lajos 1374-ben immárom harmadik török-elleni hadjáratára indul Havasalföldre.
    A háborút a szövetségesek megnyerik a velenceiekkel szemben és a torinói békében kemény feltételeket diktálnak a dózsénak. Olasz források azonban velencei győzelemről beszélnek, mert a genovai flotta által megszállt Chioggia-lagúnát a velenceieknek sikerült visszafoglalni, ezzel azonban a tengeri köztársaság csak fővárosát védte meg, s Genovával előnyösebb békét kötött mint a magyarokkal.
    A háború viszont jelentősen megviselte Velence gazdaságát.

    A magyar-velencei háború tulajdonképpen a Dalmácia feletti fennhatóság megszerzéséről szólt. A két ország már az Árpádok óta harcolt a terület feletti hegemóniáért, amely csak most dőlt el a magyarok javára.
    Genovának a háború szintén komoly anyagi és katonai megerőltetést jelentett, így tulajdonképpen vereséget szenvedett, míg Velence tovább erősödött, így a 15. századtól már nem jelentett komoly konkurenciát neki Genova.

  • 1378: A tárnokmester megkapja a királyi városok feletti bíráskodást

  • 1381: A torinói béke, a velencei-magyar háborúk lezárása. Remete Szent Pál hamvainak Magyarországra szállítása

    torinói béke, 1381. aug. 8.–24.: Magyarország Velence elleni hadakozását lezáró, VI. (Zöld) Amadé savoyai herceg (1334–83) közvetítte béke. – I. Nagy Lajos kir. (ur. 1342–82) osztrák és itáliai szövetségeseivel 1378: indított háborút Velence ellen. A ~ Mo-ot érintő föltételei: 1. a foglyokat mindkét fél szabadon engedi; 2. Velence a m. kir-nak évente Szt István napján 7000 jó mértékű aranyat fizet Zárában; ha Velence adós maradna, büntetésből 10.000 aranyat fizet a 7000 helyett, ha 3 é. nem fizet, a ~ megszűnik; 3. mind a m. kir. és örökösei, mind a velencei hg. és utódai megesküdtek a ~re; 4. a két fél kereskedőinek szabad mozgást engedélyeztek mindkét országban, de fölfegyverzett hajókkal a velenceiek nem hajózhattak be m. kikötőkbe, 5. a m. kir. visszaadta Velencének minden elfoglalt birtokát, Velence visszaadta az 1378. VIII. 14: elfoglalt Kattarót. – Emellett a ~ kötelezte Velencét Remete Szt Pál ott őrzött, mumifikálódott holttestének átadására. Alsáni Bálint pécsi pp. és más neves személyek 1381. X. elején utaztak Velencébe a drága tetem átvétele végett, s az éj leple alatt szállították ki a városból Szt Pál maradványait, nehogy a velenceiek megtudják és az ereklyék átadását megakadályozzák. – A ~t 1383. IV. 25: Velencében, 1387. VIII. 23: Csázmán (Kőrös vm.) Mária és Zsigmond megerősítették; 1403. I. 9: Velence megtagadta az évi 7000 aranyforint adó fizetését, utoljára 1399: fizetett.

  • 1382: Mária királynő megkoronázása (1385 végén lemond, 1386-tól névleges, uralkodik 1395-ig)

    Nagy Lajos még életében fiúsította lányát, így halála után a magyar hatalmi elit elfogadta Máriát királynak (rex). Apja temetése után egy nappal, 1382. szeptember 17-én királlyá választották

  • 1384: A lengyelek Mária húgát, Hedviget választják lengyel királynővé. A magyar-lengyel perszonálunió vége

    Hedviget 1384-ben koronázták meg, az oklevelek királyként említik, mert a kor hivatalos nyelve, a latin nem tett különbséget királynő és királyné közt, és nem lett volna egyértelmű, hogy uralkodóról van szó.

  • 1385: Károly nápolyi király partra száll Dalmáciában. Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróf feleségül veszi Mária királynőt

  • 1385: Károly-párti országgyűlés Budán. Mária királynő lemond, Zsigmond Csehországba menekül

     

  • 1386: II. Károly volt hívei foglyul ejtik Mária királynőt és anyját, Erzsébetet

    A Horváti testvérek összefogtak a királynő és édesanyja ellen, és 1386-ban a nádorral együtt elfogták őket. A nádort, aki hősiesen küzdött, lekaszabolták, majd lefejezték, az anyakirálynőt és lányát Novigrad várába zárták.

  • 1389: Rigómezőn a törökök szétverik a délszláv fejedelmek seregét. Szerbia török vazallusállam lesz (első rigómezei ütközet)

    Az első rigómezei csata (más forrásokban rigóföldi csata vagy koszovói csata) a Balkán középkori történelmének sorsdöntő eseménye volt. A ma Koszovónak nevezett Rigómező területén több csata is zajlott, ezek közül az elsőre 1389. június 15-én (Szent Vitus napján) került sor a szerb erők vezette keresztény szövetségesek és az Oszmán Birodalom hadai között. Ma a Gergely-naptár alapján június 28-án van az ünnepe.

    Battle on Kosovo1389.jpg

    A harc kimenete, eredményei, a csatához kapcsolódó mondakör alapvető jelentőségűek a szerb nemzeti öntudat megértéséhez. Dátuma a szerbek számára szimbolikus, egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt. Jelképes abból a szempontból is, hogy a szerb vér a manapság már albán többségű Koszovó területén hullt (a csata neve szerbül koszovszki boj), amelyet a szerbek nemzetük bölcsőjének tekintenek.

    A csata részletei csak töredékesen maradtak fenn, így csak annyi bizonyos, hogy egy Evremosz bég nevű görögöt bíztak meg a keresztény taktika felderítésével, kémkedéssel, és egy bizonyos Haidar volt az oszmán tüzérek parancsnoka. A szerbeknek is voltak ágyúik. Ebben az időszakban ágyúkkal csak kő- vagy vasgolyókat lőttek, ezért nem voltak hadi szempontból túlságosan hatékonyak. Legfeljebb a lovak és a gyalogság megfélemlítésére voltak alkalmasak. A későbbi állításokkal szemben, melyek a vereséget próbálták megmagyarázni, a szerbek igen korszerűen fel voltak a harcra készülve. Először a keresztények nehézpáncélzatú lovasai támadtak nehézkes galoppban, amit az oszmánok ágyúgolyókkal, azután íjászokkal kíséreltek meg megállítani. I. Bajazid oszmán szultán arról hagyott hírt, hogy széles sávot vágtak az oszmán fősereg vonalaiba és a bal szárnyba, melyet Jakub vezetett. Először Bajazid beavatkozása tudta csak a szerbeket megállítani. További részletek a csatáról nem maradtak fenn. Arról, hogy a csata végül is kinek a győzelmével végződött, még a kortársak között is megoszlottak a vélemények. A francia Philippe de Mézières, Ignatyij Szmoljanyin orosz szerzetes, az anales ragusi anonymi Dubrovnikból és a bosnyák király üzenete Firenzébe és Trogirba keresztény győzelmet ünnepelt. A párizsi Notre-Dame harangjait is megkongatták.

    A török források igen szegények és keserűen emlegetik az eseményt, valószínűleg a szultán halála miatt, akit egy Miloš Obilić (v. Kobelić) nevű szerb nemes ölt meg.

    A csata valószínűleg úgy ért véget, hogy miközben a szerbek már majdnem fölénybe kerültek, Branković övéivel kivonult a csatából, ami zavart okozott a szövetségesek közt. Ezt a törökök kihasználták, és visszavágva elsöpörték a szerb hadakat.

    A győzelem után Bajazid visszavonult Drinápolyba, az akkori török fővárosba, hogy trónját biztosítsa. Valószínűleg ezt értékelték a tudósítók „keresztény győzelemnek”.

    Lázár özvegyének, Milicának el kellett ismernie I. Bajazid oszmán szultán főségét. A röviddel a csata után indított magyar támadást csak török segítséggel tudták visszaverni (Zsigmond megtámadta a meggyengült Szerbiát, hogy gyepűt teremtsen a magyar határ és a törökök között). Ezek az események tették a rigómezei csatát a szerbek legnagyobb győzelmévé és bukásává is egyben.

  • 1390: Az első török betörés Magyarország területére

     

  • 1395: Az óbudai egyetem alapítása (1410-ben újjáalapítják, véglegesen 1418 után szűnik meg)

  • 1396: Nikápolynál Zsigmond király serege vereséget szenved I. Bajezid szultán csapataitól

    A nikápolyi csata legfőbb tanulsága az volt, hogy a rendkívül fegyelmezett, begyakorlott, az európaiak által rég elfeledett keleti taktikai elemeket alkalmazó oszmán hadsereget nem lehet alkalmi módon összegyűjtött, a szükséges tapasztalatokat nélkülöző lovagseregekkel legyőzni. Zsigmond a maga részéről levonta a következtetést, és uralkodása hátralévő hosszú periódusában nem próbálkozott többé a nikápolyihoz hasonló grandiózus vállalkozással. Helyette lefektette annak a végvárrendszernek az alapjait, amely csaknem százhúsz esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó oszmán nyomásnak. Nikápoly eszméjéhez később, mint látni fogjuk, Hunyadi János tért vissza rövid időre, de két súlyos vereség őt is rádöbbentette, hogy a megváltozott erőviszonyokat nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

  • 1397. október: Temesvárott országgyűlést tart a király, az első valódi rendi országgyűlés. Többek között a telekkatonaságról és a jobbágyköltözés szabályozásáról intézkedik

    temesvári országgyűlés, 1397. szept. 29.-okt.: A balszerencsés keresztes hadjárat után Zsigmond kir. (ur. 1387-1437) az ogy-re a főrendűeken kívül meghívta a nemeseket is (minden vm-ből 4-et), a városokat is követküldésre szólította föl. A ~en a belső béke helyreállításának s az országhatárok tör. elleni védelmének módozataival foglalkoztak. - Zsigmond önkényeskedései miatt a rendek az 1222-es →Aranybulla (záradék nélküli) és I. (Nagy) Lajos kir. (ur. 1342-82) 1351-es törv-einek megerősítése mellett a hivatalokba kinevezett idegenek ellen szóltak, akiket 3 hónapon belül Mo. határain kívülre kívántak. Követelték, hogy a kir. egyh. és világi tisztségekre csak hazaiakat nevezzen ki s engedjen mások által is kineveztetni, amibe a kir. beleegyezett, mert az ogy. kivételt tett az erdélyi vajdává tett →Stiborici Stiborral, Eberhard zágrábi (1397-1406) és Maternus erdélyi pp-kel (1395-99). A lázongások miatt félelemből osztogatott adományokat megsemmisítették, az eladott v. elzálogosított kir. javakat kárpótlás nélkül visszavették, csak a valódi érdemekért juttatott adományokat hagyták érvényben. Kimondták, hogy a hatalmaskodókat büntessék meg. Ha a határokon szolgáló zászlósurak az ellenséget képtelenek visszaverni, a királlyal v. a nádorral valamennyien kötelesek fegyvert fogni. Közönséges fölkeléskor a nemesség is személyesen táborba száll: 1 udvaron osztatlanul lakó testvérek egyike, míg a saját házukban lakók mindegyike fegyvert fog, a beteg jobbágyait fegyverezze föl. A táborból elmaradók jobbágyaik száma szerinti aranyforintot, a jobbágytalan 3 gira dénár bírságot fizetett. Míg a tör. betörés tart, minden 20 jobbágy után 1-et kötelesek fölfegyverezve magukkal vinni a táborba. Aki útközben rabol, mint hatalmaskodó lakoljon. A tör. háború idejére az egyh. személyek összes jövedelmeik felét kötelesek a határvédelemre fordítani; a birtokosok jobbágyaik tizedének felét ne a papnak, hanem azoknak adják, akiket a kir. ezek kezelésével megbízott. Azon egyháziakat, akik megadóztatásuk miatt valakit egyh. átokkal sújtanak v. a p-nál panaszkodnak, marasztalják el. Ezen jövedelmeket ne I. (Nagy) Lajos (ur. 1342-82) törv-ei szerint, csak természetben, hanem amíg a tör. hadjáratok tartanak, pénzben hajtsák be. Megerősítették a jobbágyok szabad költözködési jogát; a végzések szövegét 1407: Kassán, 1409: Budán ismét közzétették.

  • 1401: Az országnagyok Visegrádon letartóztatják Zsigmondot. Utóbb a király Garai Miklós közvetítésével kiszabadul fogságából

  • 1403: Sikertelen felkelés Zsigmond ellen: az országnagyok egy része László nápolyi királyt (II. Károly fiát) ismeri el uralkodónak

    A Csehországban tartózkodó Zsigmondot a kormányzó - Albert osztrák herceg – a lázadás elfojtása érdekében haza hívta, de Zsigmond csak Garai Miklós személyes megkeresésére kezdett intézkedni. Július második felében indult el seregével a magyar határ felé, magyarországi híveinek csapataival július 24-én Pozsony környékén egyesült majd seregét három részre osztva indította meg a támadást László párthívei ellen.

    A magyar főurak Zárába érkezését követő egyeztetések után Lászlót 1403. augusztus 5-én a Szent Krizogon-templomban, a pápai legátus által megáldott alkalmi koronával Magyarország királyává koronázták. A koronázást valószínűleg az esztergomi érsek végezte, a kalocsai érsek, több püspök – győri, veszprémi és zágrábi – a Zsigmond által letett nádor és más főurak jelenlétében.

    A koronázást követően László a dalmát városok szabadalmait megerősítve, nápolyi és más olasz csapatainak élén a Magyar Királyság észak-dunántúli országrészébe indult. Célja valószínűleg Győr biztosítása volt, amely ekkor még párthívei tartottak kézben – haladását valószínűleg késleltette, hogy a zágrábi püspökség területét viszont Zsigmond híve Albeni Eberhard püspök tartotta kézben.

    Pozsony mellől Zsigmond Esztergom bevételére, a főerőt vezető Stiborici Stibor Győr ostromára, Perényi Péter és Rozgonyi Simon vezette csapatok pedig a Tisza vidékére indultak. Győr alatt Garai Miklós csapataival egyesülő Stibor, a várost szárazon és vízen ostrom alá fogta, Győr bevétele után a Rába mentén délnek tartva a László megtámadására indult. A támadás hírére a Rába nyugati oldalán Sebes mellett táborozó – magyar és olasz – seregét, László a Rába keleti oldalára vonta át. A Pápoc (oppidum Papoch) mellett lezajlott csata László teljes vereségével zárult, az ütközet során László seregének felszerelése is nagyrészt zsákmányul esett.

    A visszaözönlő sereget a Garaiak vették üldözőbe. Zsigmond hívei ekkor foglalták el a veszprémi püspök közelben fekvő keszői várát és rombolták le - a László oldalán álló Ostfi Ferenc birtokában lévő - Ostffyasszonyfa melletti kígyókő várát, valamint a rohonci várkastély is.

    Stibor a győztes csatát követően Fehérvár érintésével Budára vonult, ahol letörte a Makrai Benedek által vezetett szervezkedést. Innen Zsigmond megsegítésére Esztergom alá vitte csapatait, több hetes ostrom után az érseki székhely is kaput nyitott. A pápai legátus egyházi átkot mondott ki az érsekség javainak pusztítóira és egyházi fenyítéket helyezett kilátásba a Zsigmonddal tartó püspökökre. A felkelés már ekkor csak az ország keleti és a Dráván túli részében tartotta magát, Hatvan alatt Csáki Miklós és Marcali Miklós erdélyi vajdák serege állomásozott, de a nádor közbenjárására harc nélkül letették a fegyvert Zsigmond előtt. Ezt követően a Budára visszatérő Zsigmond október 8-án feltételes közbocsánatot hirdetett. A felhívás ellenére Egerben és Pataknál Ludányi Tamás püspök és várnagya Debrői István az ellenállást tovább folytatta, Kanizsai János és Bebek Detre testvéreikkel együtt október végén Fehérváron bűnbocsánatot kértek Zsigmondtól.

    A Zárába visszaérkező László, az Anjou-párt szervezkedésének hírére és hívei nagy részének elpártolását tapasztalva a pápai legátussal együtt november 7-én visszatért Nápolyba.

  • 1404. április 6.: Zsigmond királyi hozzájáruláshoz (placetum regium) köti a pápai bullák kihirdetését. Beleegyezése nélkül pápai bulla alapján senki nem foglalhat el egyházi javadalmat

    Zsigmond a helyzete megszilárdítása érdekében a magyar egyházat, elsősorban mint anyagi forrást igyekezett a királyi hatalom szolgálatába állítani. 1404-ben rendelkezést hozott, amelynek értelmében királyi engedményhez kötötte a pápai bullák kiadását (placetum regium – királyi tetszvényjog). Ennek értelmében még a pápa is csak akkor adhatott ki intézkedéseket, ha abba a király beleegyezett.

  • 1405. április 15.: Zsigmond király ún. városi (I.) dekrétuma

    1405-ben a király városi dekrétumokat bocsátott ki, ezek a törvények a városok és polgárságuk pozícióit erősítette; egyebek közt szentesítette a városok jogát a lakosaik feletti önálló ítélkezése, bíráit pallosjoggal ruházta fel. Az 1405. évi dekrétumoknak már a bevezetője is falvakat emel mezővárosi, mezővárosokat városi rangra, és elrendeli a védőfalak építését. Az 1435-ben tartott rendi gyűlésen már a negyedik rend, a polgárság is képviseltethette magát.

  • 1408: A Sárkányrend megalapítása

    Sárkány Lovagrend, tulajdonképpen Sárkány Társaság, latinul Societas Draconistrarum. A rend jelképe a farkával önmagát megfojtó, azaz önmagát feláldozó sárkány. A szimbólum jelképezi azt a pillanatot, amikor egy nobilis lélek hajlandó saját magát is feláldozni, hogy másokon segíthessen. A lovagrendet Luxemburgi Zsigmond magyar király, későbbi német-római császár valószínűleg második feleségével, Cillei Borbálával kötött házassága alkalmával alapította.

  • 1410: A német választófejedelmek egy része Zsigmondot német királlyá választja (1411: a választófejedelmek egyhangúlag választják meg őt)

    Zsigmondot 1410-ben választották német királlyá. Erre Rupert német király 1410-ben bekövetkezett halála adott alkalmat, akit a választófejedelmek 1400-ban a letett Vencel, Zsigmond bátyja helyére választottak meg. Akkor a cím kikerült a Luxemburgiak birtokából. 1410-ben azonban a választófejedelmek többsége nem Zsigmondot, hanem unokatestvérét, Jodok morva őrgrófot támogatta. Zsigmond mellett csak a trieri érsek és rajnai palotagróf (Rupert fia) állt, a többiek - Vencel, mint cseh király, a kölni érsek, a mainzi érsek, a szász választó és Jodok, mint Brandenburg tényleges és jogszerű ura - Jodokot támogatták. Zsigmond puccsszerűen 1410. szeptember 20-án, amikor még csak négy választófejedelem volt a helyszínen, saját magát nyilvánította német királynak

  • 1411–1413, 1418–1420: Háború Velence ellen

    1418-ban lejárt a Velencével 1413-ban kötött fegyverszünet. Kevéssel annak letelte előtt az akkor még Konstanzban levő Zsigmond királyhoz a signoria követeket küldött ugyan, de miután Velence a dalmát városokról most sem akart lemondani, újabb megegyezés ezúttal nem jött létre, minek folytán a köztársaság nyomban a fegyverszünet lejárta után megindította a háborút.

    Ez a magyar mértékadó köröket nem is nagyon lepte meg, mert hiszen Velence az egész fegyverszünet tartama alatt ismételten adta kétszínűségének és barátságtalanságának jelét. Így többek között tudjuk, hogy Hervoját kéz alatt mindennel kisegítette, amiért Zsigmond a doboji csatavesztés után az összes európai fejedelmeknél vádat emelt a köztársaság ellen, hogy a törökkel összejátszva, elősegítette a magyar sereg romlását. A signoria e súlyos vád alól valamikép tisztázta magát, bár nem férhet hozzá kétség, hogy ő 1411 óta ismételten tárgyalt és paktált a törökkel. (394) Hervojának 1416 tavaszán bekövetkezett halála után[4] a köztársaság nyomban alkudozásokba bocsátkozott annak özvegyével, aki utóbb Osztoja király második neje lett, a vajda tengerparti várainak megszerzése tárgyában s épígy nyiltan folytatott alkudozásokat Osztrovica kapitányával is a vár megvétele tárgyában, Scardonát pedig tényleg hatalmába ejtette. Hasonló célzattal Spalato polgárai között lázadást szított, de kézzelfogható eredményt nem tudott elérni. Dalmát tengerparti saját várainak és városainak, így főleg Nonának, Zárának, Novigrádnak, Vránának, Szebeniconak megerősítésére igen nagy gondot fordított, úgy hogy mindezek a jelenségek nem hagytak fenn kétséget aziránt, hogy a köztársaság mindent el fog követni, hogy előbb, vagy utóbb, de egész Dalmácia korlátlan ura legyen.

    A magyar kormány nem sokat tett a köztársaság machinációinak ellensúlyozására; még talán legnevezetesebb ténye abban nyert kifejezést, hogy Zsigmond az 1415. évi szerencsétlen boszniai hadjárat után a két évvel előbb Ragusának átadott Brazza, Lesina és Cursola szigeteket az említett város kezéből kivette és egy kipróbált magyar embernek, a feltétlen megbízható Kusali Jakcs Lászlónak gondjaira bízta.

    Miután a konstanzi tárgyalások eredményre nem vezettek, Velence meg sem várta követeinek visszatérését, hanem a fegyverszünet lejáratát követő napon, vagyis 1418 április 18-án úgy Friaulban, mint Dalmáciában megújította a háborút. Amott az aquilejai patriarchát, Zsigmond szövetségesét, támadta meg, hogy annak legyőzése révén Felső-Olaszországot elzárja a magyar seregek elől, emitt pedig Trau várost fogta ostrom alá. A magyar csapatok mindkét hadiszínhelyen csak védekezésre szorítkoztak, miután sem a király, sem a magyar kormány segítő csapatokat egyik helyre sem küldött. Ehelyett Zsigmond más módot eszelt ki, hogy a köztársaságot lehetőleg érzékenyen sújtsa és a békekötésre hajlandóvá tegye, vagyis, ahogy ő magát kifejezte: „hogy annak magas és kiterjedt szarvait megrövidítse.“ Hogy Velence hatalmának főforrását, annak kereskedelmét károsítsa, a zárai Venturini Jánosnak és a traui Chapsi Jakabnak, nemkülönben másoknak is kalóz-leveleket, vagyis szabadalmat adott arra, hogy fölfegyverzett hajóikkal az Adrián közlekedő velencei kereskedelmi hajókat megtámadják. Egyúttal az összes kikötő városoknak megparancsolta, hogy e kalózhajókat ne csak minden vám és harmincad fizetése nélkül bocsássák be, hanem tőlük telhetőleg minden úton-módon segítsék is azokat. De nemcsak a tengeren, hanem a szárazföld felől is zárlat (blokád) alá akarta Zsigmond Velencét helyezni. E célból 1418 július elején a magyar és németországi kereskedőknek szigorúan megtiltotta a Velencével való kereskedelmet, meghagyván egyszersmind, hogy Németország mindazon árúkat, amelyeket eddig Velencétől vett, így többek között a keleti füszereket, selyemszöveteket stb. ezentúl Génua közvetítésével közvetlenül a Keletről vegye; Magyarországnak és az osztrák tartományoknak Zsigmond rendelkezése szerint ily árúkért Konstantinápoly és Kaffa közvetítését kellett igénybevenniök. De ezek a rendszabályok inkább bosszúságára, mint ártalmára szolgáltak a köztársaságnak, mely felháborodásában most már nyiltan kezdett alkudozni a törökökkel, akiktől 1419-ben 8000 fegyverest zsoldjába fogadva, mindkét hadiszínhelyen a legnagyobb energiával folytatta hadműveleteit.

    Közben 1419 elején Zsigmond végre hazaérkezvén, ő maga leginkább a törökök ellen indítandó hadjárat előkészítésével volt elfoglalva, míg az aquileai patriarcha segélykérésére, akit a velenceiek, miután a magyaroktól több friauli várat elfoglaltak, futásra kényszerítettek, 1419 szeptember végén Marczaly Dénest, a szlavon bánt, küldte néhány ezer emberrel Friaulba és egyúttal Henrik görzi grófot és a többi kisebb szomszédos fejedelmeket felhívta, hogy haderőikkel szintén hozzá csatlakozzanak.

    A Friaulba érkezett Marczaly 1419 november 25-én fogott hozzá Cividale ostromához, mely azonban igen hosszú ideig számottevő eredmény nélkül elhúzódott. December havában a vár őrsége Taddeo estei őrgróf parancsnoksága alatt hatalmas kirohanást intézett az ostromló sereg ellen, mely ez alkalommal súlyos veszteségeket szenvedett. Nemsokára e kudarc után 1419 december végén Marczaly hadait visszavezette Magyarországba.

    Ekkor Ulászló lengyel király, aki a német lovagrenddel fennálló viszályának elintézése érdekében szeptember 8-án ismét találkozott Zsigmonddal Szandecben, vette kezébe a velencei ügy lehetőleg békés úton való elintézését és már-már sikerült neki újabb hosszabb fegyverszünet megkötésére bírni a signoriát, de Zsigmond, nem tudni mi okból, fegyverszünetre nem, csakis végleges békére volt kapható, természetesen olyan feltételek mellett, amelyeket viszont Velence nem volt hajlandó elfogadni, mert az most már semmikép sem akart dalmáciai birtokairól lemondani.

    Miután a hadakozó felek között a megegyezés ezek szerint létre nem jöhetett, a signoria arra az elhatározásra jutott, hogy erejének végső megfeszítésével mindkét hadiszínhelyen kierőszakolja a döntést. Ezzel a bevallott céllal igyekezett Bosznia új királyát Osztoics Istvánt, Osztoja fiát és utódát a vele való szövetkezésre bírni, mire nézve a tárgyalások már 1419 szeptember hava óta folytak.

    1420 tavaszán Velence meg is kezdte a döntő offenzivát úgy Friaulban, mint a dalmát hadiszintéren. Ennek eredménye lett, hogy a velencei csapatok az erősbítés nélkül magukra hagyott friauli csapatokat és az aquileai patriarcha hadait túlerővel megtámadván, ismételten megverték, minek folytán Sacile, Feltre, Belluno és a Terra Ferma többi magyar kézen levő várai és városai, nemkülönben az aquileai patriarcha isztriai birtokai csakhamar a köztársaság kezére kerültek, mely a patriarchát lealázó feltételek mellett békekötésre kényszerítette.

    Dalmáciában a signoria már meglévő birtokait s főkép Zárát árkokkal és egyéb védőművekkel látta el s azonfelül az utak és hidak elrombolásával és eltorlaszolásával biztosította végvidéki bandériumaink támadásai ellen, újonnan felfogadott csapatjaival pedig 1420 elején Trau és Spalato ostromához fogott. Hosszas küzdelem után 1420 június 21-én Trau város polgárai, belefáradva a sok háborúskodásba, megnyitották kapuikat az ostromló sereg előtt. Egy héttel később a büszke Spalato is ugyanazt cselekedte, de a legnagyobb eredményt Cattaro elfoglalásával könyvelhette el a signoria, amelynek polgárait ügyes diplomáciai fogásokkal hódította el Hranics Szandalj vajda hűségéről. Ezek után a legtöbb szigetnek birtokbavétele már nem valami túlságos nehezen ment, úgyhogy végül az egy Ragusán és Veglia szigetén kívül az egész tartomány Velence fennhatósága alá került. Zsigmond, akinek időközben a mindjobban erőre kapott husziták garázdálkodásai folytán Csehországban is újabb bajai támadtak, és a magyar kormány, amelynek a török veszedelem kötötte le minden figyelmét, szomorú szívvel nyugodott bele a változhatatlanba és egyelőre semmit se tehettek az ország egyik legszebb gyöngyszemének, Dalmáciának megmentése érdekében, amelynek birtokáért évszázadokon át annyi derék magyar hiába ontotta vérét.

  • 1412: A 16 szepesi város elzálogosítása a lengyel királynak

    Zsigmond sokszor került pénzügyi zavarba, hogy bevételekhez jusson, gyakran rendkívüli hadiadót vetett ki, vagy elzálogosított várakat, falvakat. Így történt, hogy 1412-ben 16 szepesi helységet zálogosított el a lengyel királynak 37 ezer cseh garasért. Ezek a települések csak Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben tértek vissza Magyarországhoz.

  • 1403/1404–1421: a Budai Jogkönyv nagyobbik része elkészül

    A Budai jogkönyv (Buda város jogkönyve, Ofner Stadtrecht) a középkori Magyarország egyik legfontosabb joggyűjteménye, ami nem hivatalos, hanem magánhasználatra készült. 1405 és 1421 között állították össze, több szakaszban és nem egységes szerkesztésben. Nyelve felnémet, több kéziratban is fennmaradt. A lyceumi kódex a 15. század elejéről fennmaradt eredeti szöveg. Az összeállítójának neve nem ismert, keresztneve János volt. Egyes vélemények szerint Siebenlinder Jánosnak hívták.

    A Budai jogkönyv három fő forrásra épül: a magdeburgi jogra, a város szokásjogára és a királyi kiváltságlevelekre. Ezeken kívül más német városok városi jogának a hatása is kimutatható. A jogkönyv szövege hűen átvett oklevelekből szövegeket, de sok esetben nem pontos kodifikáció.

    Szerkezetileg több részre tagolódik. Az 1-158., a 159-164., 165-198., és a 199-403. fejezetek külön-külön szerkesztettek. Emiatt a jogkönyv különböző helyein a az egyes rendelkezések ismétlődnek. A szöveghez függelékként csatlakozik a az 1421-es kereskedelmi szabályrendelet, amit több, későbbi keltezésű függelékek követnek.

    A Budai jogkönyv többek között tárgyalja a városi tisztségviselők választásának mikéntjét, a választott bíró és pénzbíró illetve egyéb tisztviselők jogait és kötelezettségeit. Ezenkívül a plébános választása, a városi népgyűlés intézménye valamint a városi község mibenléte is le van benne írva. A második fő rész az iparosok, kereskedők és egyéb foglalkozási ágakat űzők jogi viszonyaival foglalkozik. Több céh első említése ebből a jogkönyvből származik. A harmadik fő rész a városi igazságszolgáltatást írja le, a negyedik pedig Buda városának és az idegen kereskedőknek a viszonyával foglalkozik.

  • 1417: A konstanzi zsinaton a bíborosok ígéretet tesznek arra, hogy a jövendő pápával elismertetik a magyar király főpap kinevezési jogát.

    Ezután hívta össze a konstanzi zsinatot (1414-1418), ahol egész Európát sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetnie. Ez volt a bécsi kongresszusig (1814) a legnagyobb diplomáciai tárgyalás. A zsinat elsődleges feladata az 1378 óta tartó, egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása volt. Ekkor ugyanis 3 pápa volt, s mindegyiknek megvoltak a saját támogató országai. Az alapvetően szemben álló blokkok egyrészt a franciák, spanyolok és skótok másrészt a németek burgundiak és angolok voltak. A zsinat idején a politikai helyzetet bonyolította, hogy ekkor újult erővel lángolt fel a százéves háború Anglia és Franciaország között. 1415-ben V. Henrik angol király az azincourt-i csatában legyőzte a francia sereget és komoly előrelépést tett a francia korona megszerzése felé, amire a burgundi herceg is pályázott. Zsigmond 1416-ban Angliába látogatott, ahol az angol királlyal megkötötte a canterbury-i szövetséget, amiben fegyveres támogatást ígért az angoloknak a franciák ellen. Ezt végül sohasem adta meg, de ennek lebegtetése óriási nyomás alá helyezte a franciákat a zsinaton, s az angolok is sokat profitáltak diplomáciai téren ebből. A zsinaton például önálló, ötödik nemzetnek ismerték el őket - addig a német nemzet részének számítottak -, ami európai nagyhatalommá emelte Angliát. Zsigmondnak végül sikerült elérnie, hogy a három pápát lemondatták és helyettük egyet, V. Mártont választották meg.

  • 1420-tól: Háborúk a cseh husziták ellen.

  • 1420: Dalmácia nagy részén megszűnik a magyar uralom

    Zsigmond két hadjáratban (1411–1412, 1418–1420) is megpróbálta visszafoglalni Dalmáciát, de Zárát és Sebenicót már 1413-ban átengedte Velencének, az 1435. évi nagyszombati békeszerződés értelmében pedig az egész dalmát tengerpart Velencéé lett, a Narenta vidéke és Raguza kivételével. Az előbbi Boszniához tartozott, az utóbbi önállóságát nemcsak Velencével, hanem még a mind fenyegetőbb török hódítással szemben is sokáig meg tudta védeni. Horvátországnak és a Magyar Királyságnak csak egy jelentős kikötője maradt, Zengg.

  • 1426: A tatai szerződés. Zsigmond elismeri Brankovics Györgyöt Szerbia örökösének, de kiköti, hogy Nándorfehérvár, Galambóc s több más észak-szerbiai vár magyar kézre kerüljön. Ám Galambóc árulás miatt a töröké lesz (1427)

    tatai szerződés, 1426. máj.: A gyermektelen Lazarevics István (†1427. VII. 18.) szerb despota, unokaöccse, Brankovics György és szerb előkelők fölkeresték Zsigmond kir-t (ur. 1387-1437), és szerződést kötöttek, mely szerint Brankovics Mo. főnemese s az országtanács tagja lett, Budán házat vehetett, Szerbiát neki és fiúutódainak a m. korona főhatósága alatt biztosítják, s abban m. haderővel védelmezik. A szerb despota a m. kir-nak hűséget esküdött, megígérte, hogy halála után 17 vár (melyhez a m. koronának úgyis régi joga van: Brodar, Galambóc, Halap, Macsó, Nándorfehérvár, Szokol, Szomszédvár, stb.) a m. kormányzat alá, melytől nemrég szakíttatott el, visszahelyeztetik; a despota Mo-ot egész haderejével segíteni fogja. Brankovics fiúági magszakadása esetén Szerbia a m. koronára száll. 1427. X: a ~ alapján Zsigmond kir. (ur. 1387-1437) ismét birtokba vette Nándorfehérvárt és Macsó É-i vidékét.

  • 1428: Galambóc sikertelen ostroma

    Galambóc ostroma 1428 májusában zajlott, amikor a Zsigmond magyar király vezette magyar haderő - litván és havasalföldi segédcsapatokkal megerősítve - ostrom alá vette az 1427-ben török kézre került várat. Az ostromban - a magyar történelemben elsőként - nagy szerepet játszott a tüzérség, amelynek segítségével szinte be is vették a várat, de időközben megérkezett II. Murád szultán a vár felmentésére, ezzel eldöntve a csatát. A magyarok vereséget szenvedtek, Zsigmond is alig menekült meg. A csata eredményeként a törökök kezére került Szerbia és Bosznia nagy része.

  • 1428–1434: A husziták hadjáratai Észak-Magyarországon

    Több apró becsapás után 1428 elején rendezték a husziták első nagyobb hadi vállalatukat hazánk területére. Február havában Prokóp a táboriták nagy seregével Morvaország felől betörve, Pozsonyig és Szakolczáig nyomult, közben a Vág völgyét végig dulta és Pozsony külvárosát, a falakon kivül emelkedő templomokat és kolostorokat – köztük a keresztes vitézek hospitaleját – felégették.2 A sereg innen észak felé fordulva, Sziléziában folytatta rablásait, májusban pedig Alsó-Ausztriába törve, a Morva folyó vidékén pusztitott és zsákmánynyal gazdagon megrakodva tért vissza hazájába.

    A rabló vállalatoknak annál kedvezőbb tér nyilt Magyarország felé, mivel a havasalföldi és szerbiai hadviselés a kormány figyelmét teljesen elterelték a cseh határszéltől. Csak a Galambócz alatt szenvedett vereség után kezdett Zsigmond a cseh kérdéssel ismét komolyabban foglalkozni. De mostsem fegyverrel, hanem diplomatiai műveletekkel igyekezett befolyását annak menetére ujból érvényesiteni.

    Hosszas alkudozás után a baseli zsinat 1433-ban a kelyhesekkel megkötötte az úgynevezett baseli vagy prágai egyezményt, melyben elismerték négy fő követelésüket. A táboriták azonban ezt az egyezséget, mint Husz szellemének meggyalázását és a reformáció ügyének elárulását tekintették, fegyveres harcot pedig tovább folytatták. Mélyen benyomultak Északkelet-Németország, sőt a lengyelekkel együtt a Német Lovagrend területére is. Ez addig tartott, amíg korábbi bajtársaik, a kelyhesek 1434-ben Bródnál teljesen szét nem verték őket.

  • 1433: Rómában IV. Jenő pápa Zsigmondot német-római császárrá koronázza

    május 31. – Luxemburgi Zsigmondot IV. Jenő pápa Rómában császárrá koronázza.

  • 1435: Zsigmond király két törvénykönyve. A telekkatonaság újbóli szabályozása: általános felkeléskor 33 jobbágytelek után kell egy lovas íjászt kiállítani

    1435. évi (I.) II. törvénycikk

    hogy minden harminczhárom jobbágy után egy jól felfegyverzett lovast kell hadba küldeni

    Ezenfelül felségünk mondott főpapjainkkal, báróinkkal és országlakóinkkal elhatározta és megállapitotta, hogy az országszerte hirdetett közönséges hadjárat alkalmával, az egyes bárók, előkelők és birtokos nemesek maguk személyesen megjelenvén, az ország mindenik közönséges hadjáratára uradalmaik mennyiségéhez képest állitsanak katonákat; tudniillik minden harminczhárom jobbágy után, kiknek a többi jobbágyok módjára azokban a falukban, a hol laknak, külön telkeik és földeik vannak és a kik a többi jobbágyokkal együtt bért, rovatalt fizetnek, munkát vagy más urasági szolgálatot teljesitenek, egy tegzes lovast; száz után pedig hármat és igy következetesen akárhány jobbágyuk van, minden további száz után három-három tegzes lovast, a kiknek tudniillik legalább is ijaik, tegzeik, kardjaik és csákányaik vannak, s a kik a harczra képesek és alkalmasok.

    1. § A kiknek pedig harminczhárom jobbágynál kevesebbjük van, azoknak saját jobbágyaikat mások jobbágyaival kell egybekötni s összesiteni akképen, hogy mindnyájuknak minden harminczhárom jobbágyából mindenkor egy, a föntebbi módon felfegyverzett és felszerelt tegzest küldjenek a közönséges hadjáratokra.

  • 1437: Az erdélyi parasztfelkelés

    Az erdélyi parasztfelkelés régibb formában erdélyi parasztháború, a románoknál răscoala de la Bobâlna (bábolnai felkelés) néven ismerik.
    1437 kora nyarán kiütött nagyszabású megmozdulás az erdélyi parasztság részéről, melyhez a helyi románság is csatlakozott. A felkelés Észak-Erdély majdnem teljes területét beborította. A harcok egészen az év végéig tartottak, de ténylegesen az ellenállásnak csak 1438 elején sikerült véget vetni Kolozsvár visszafoglalásával.
    A parasztfelkelők vezére a diósi kisnemes Budai Nagy Antal volt.

  • 1439: Szendrő eleste, Szerbia nagy része török kézre kerül

    1439-ben a budai rendek – arra gondolva, hogy Murád ismét Szendrő ostromára készül – tetemes segítséget szavaztak meg és maga Albert magyar király és német-római császár indult a haddal az Al-Dunához.[1] Azonban Murád közeledésének hírére olyan félelem szállta meg a sereget, hogy szerte-széjjel menekült

  • 1440: Albert özvegye, Erzsébet királyné a Visegrádról ellopott Szent Koronával megkoronáztatja utószülött fiát, Lászlót

    1440. május 15-én Székesfehérvárott a Szent Koronával magyar királlyá koronázta Lászlót.

  • 1440. június 29.: Országgyűlés Budán. A rendek érvénytelenítik V. László megkoronázását és hűséget esküsznek I. Ulászló királynak

    Amikor László megszületett, a magyar rendek – Hédervári Lőrinc nádor támogatásával – már behívták magyar királynak, és küldöttséget menesztettek Lengyelországba a magyarul folyékonyan beszélő III. Ulászló lengyel királyhoz, azonban V. László anyja a magyar királyi koronát Kottanner Jánosné nevű udvarhölgyével ellopatta a visegrádi várból, és Komáromba vitette. Az anyakirályné rábeszélésére Szécsi Dénes esztergomi hercegprímás – többek között Cillei Ulrik gróf, valamint Újlaki Miklós és Garai László bánok jelenlétében is – 1440. május 15-én Székesfehérvárott a Szent Koronával magyar királlyá koronázta Lászlót.

    I. Ulászló 1440. június 29-ére Budára országgyűlést hirdetett, ahol a rendek őt újból királlyá választották.

  • 1440. november 22.: Erzsébet királyné Bécsújhelyen III. Frigyes római király felügyeletére bízza V. Lászlót és átadja neki a  szent koronát

    Az anyakirálynő, aki a megkoronázott gyermekkirállyal és a koronával már korábban Pozsonyba menekült, és mivel a magyar főurak többsége tőle elpártolt, fiát előbb VI. Albert stájer herceg, majd annak bátyja, III. Frigyes gondjaira bízta

  • 1443. július–1444. január: I. Ulászló és Hunyadi János erdélyi vajda ún. hosszú hadjárata a török ellen

    1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét. A Budáról induló keresztény sereg, magyar és lengyel bandériumokból (ezekben nehéz- és könnyűlovasok szolgáltak), cseh és német gyalogos és lovas zsoldosokból, néhány ezer önkéntesből, 3000 szekérből, 10 000 később csatlakozó havasalföldi könnyűlovasból és gyalogosból, összesen mintegy 35 000 emberből állt.

    Az első összecsapás Krusevác vára mellett történt, ahol Hunyadi nagyobb török sereget vert szét, és elfoglalta a várat. 1443. november 2-án Hunyadi legyőzte Kászim ruméliai beglerbég kétszeres túlerőben lévő seregét. A csatában legalább 2000 török esett el. December elején Szófiából is kiszorították a törököket. A lakosság a keresztény sereget fölszabadítóként fogadta. Közben II. Murád szultán (1421-51) az ázsiai török sereggel átkelt a Boszporuszon, Hunyadi ennek ellenére folytatta a hadjáratot. A Halil nagyvezír december 12-én a Szlatica (Zlatica)-hágó mellett ütközött meg Hunyadival, és súlyos vereséget szenvedett.

    A keresztény sereg a Balkán-hegységben már nehezen nyomult előre, és belátva, hogy nagyobb sikert már nem érhet el - megkezdte a visszavonulást. A szultán a megfogyatkozott keresztény csapatok után küldte seregét. Kászim beglerbég csapatai december 24-én érték utol a keresztény utóvédet, amely Hunyadi vezetésével szétverte a török sereget, majd csatlakozott a főerőkhöz. 1444. január 2-án: a Kunovica-hágónál a törökök megkísérelték az egész keresztény sereg megsemmisítését, de Hunyadi szétverte Turahán bég seregét. A keresztény sereg január 25-én érkezett vissza Nándorfehérvárra. A hadjárat Szerbia és Bulgária nagy részének fölszabadítása ellenére részleges sikert hozott, Drinápolyt bevenni, s a törököt Európából nem sikerült kiszorítani.

  • 1444. augusztus 15.: Váradon titokban békét kötnek a szultán követeivel: Szerbiát a török kiüríti

    1444 Augusztus 15. I. Ulászló és Brankovics György szerb despota titokban megkötötte II. Murád követeivel a váradi békét.
    Eszerint a szultán 8 napon belül köteles kiüríteni Szerbiát, és köteles a magyar királynak 100 ezer aranyat hadisarcként fizetni.

  • 1444. november 10.: A várnai csatavesztés. I. Ulászló halála

    A várnai csata során 1444. november 10-én Várna mellett az I. Ulászló és Hunyadi János vezette keresztény szövetséges hadsereg vereséget szenvedett a II. Murád szultán által vezetett török seregtől. A csatában I. Ulászló magyar és lengyel király is elesett.

  • 1445: V. László névleges uralma mellett az ország élére hat főkapitányt választanak.

     

  • 1446. június: Hunyadi Jánost a rákos országgyűlés kormányzóvá választja (tisztségét 1453. január 1-ig viseli)

    1445-ben Hunyadi Jánost az öt főkapitány egyikévé, az országos tanács tagjává, 1446. június 5-én pedig már kormányzóvá választották. 1447 szeptemberében Buda vára is Hunyadié lehetett. 1448 februárjában hercegi címet kapott, de ezt soha nem használta.

  • 1448. október 17–19.: A második rigómezei csatában Hunyadi János kormányzó vereséget szenved II. Murád szultántól

    A második rigómezei csata (gyakran csak rigómezei csata) 1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el.

    Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett az amúgy nagyon termékeny területen élni. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Macedónia északi felébe is), akik ma is itt élnek.

    Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.

  • 1453. január: Országgyűlés Pozsonyban. A rendek hűséget fogadnak V. Lászlónak, aki átveszi az uralkodást. Hunyadi az ország főkapitánya lesz, a király Beszterce örökös grófi címével ruházza fel

     

  • 1456. július 22.: Hunyadi János főkapitány és a Kapisztrán János vezette keresztes csapatok felmentik Nándorfehérvárt, nagy győzelmet aratnak a török felett

    A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán több mint tízszeres túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd július 22-én Hunyadi János vezetésével a vár melletti csatában legyőzték a törököket.

    II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a várat, majd Hunyadi János egy július 14-én zajlott ütközetben áttörte a török hajózárat a Dunán, és csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály várat védő seregéhez. Az egyesült magyar sereg július 21-én visszaverte II. Mehmed támadását, majd július 22-én kitört a várból és a Kapisztrán János vezetése alatt álló keresztes sereg segítségével vereséget mért a török hadseregre. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire, hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon. A győzelem mintegy 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.

  • 1456. augusztus 11.: Hunyadi János halála

    1456. július 21–22-én Hunyadi János saját seregével – köztük 200 hajóval – és a Kapisztrán János által toborzott parasztokból álló keresztesekkel fényes győzelmet aratott a szultán többszörös túlerőben lévő seregén.

    Elterjedt vélekedés szerint ez a győzelem Európában is visszhangra talált, s a nagy diadal tiszteletére azóta minden délben, Európa szerte meghúzzák a harangokat, azonban a déli harangszó elrendelése szűk egy hónappal megelőzi Hunyadi győzelmét. A győzelem emlékére vezette be III. Kallixtusz pápa az Urunk színeváltozása ünnepet az egész egyházban.

    Hunyadi nem sokkal élte túl győzelmét, Kapisztrán Jánossal együtt áldozatul esett a táborukban kitört pestisjárványnak. 1456. augusztus 11-én Zimonyban halt meg.

    Gyulafehérváron a Szent Mihály székesegyházban temették el.

  • 1456. november 9.: Hunyadi László meggyilkoltatja a király rokonát, Cillei Ulrik főkapitányt

    Hunyadi László jegyese Garai nádor lánya, Mária volt, és számos támogatóval rendelkezett elsősorban a köznemesség soraiból. Az uralkodó, V. László király biztosította Hunyadit, hogy mellettük áll de ez nem tartott sokáig, mivel Hunyadi László nem akart lemondani jelentős hatalmáról és a birtokukban lévő várakról, amiket a király és az őt irányító főúri liga követelt. Közben a főurak, elsősorban az V. László királyt befolyásoló Cillei Ulrik és a Hunyadiak között egyre inkább elmélyedt az ellentét. Cillei szervezkedését Hunyadi László ellen leleplezték, később egy tisztázatlan vita során Hunyadi és hívei meggyilkolták Cillei Ulrikot.

  • 1457. március 16: V. László és az országnagyok kivégeztetik Hunyadi Lászlót. Öccsét, Mátyást fogságban tartják. Az országban polgárháború tör ki

    A királyi tanács minden törvényes formaságot mellőzve rövidesen kimondta, hogy Lászlót fővesztésre ítéli gyilkosság és felségárulás miatt. 1457. március 16-án Budán, a Szent György téren Hunyadi Lászlót lefejezték.
    Emléktáblája a Magyar Nemzeti Galéria falán. A táblához közeli helyen állt a vérpad, ahol 1457. március 16-án lefejezték. (Budapest, I. kerület Szent György tér 2.)

    A legenda szerint a hóhér háromszor sújtott le az áldozatra, aki még ezután is élt. Az akkori törvények szerint ilyen esetben a királynak kegyelmet kellett volna adnia, ezt azonban nem tette meg, és a bakó végül már nem hibázott. Ez is azt mutatja, hogy a kortársak és a későbbi korok is mennyire alávaló és igazságtalan tettnek tartották a magyar történelem e fájdalmas eseményét. Nem sokkal később, 1458-ban Mátyás király kihantoltatta, és ünnepélyesen Gyulafehérvárott, apjuk mellett helyezte örök nyugalomra fivérét.

  • 1458. január 24.: Az országgyűlés Budán királlyá választja Hunyadi (I.) Mátyást. Nagybátyját, Szilágyi Mihályt kormányzóvá választják (lemond 1458. július–augusztus folyamán)

    V. László halála után nagybátyja, Szilágyi Mihály és a Hunyadi-párt fegyveres erejének nyomására 1458. január 24-én királlyá választották, a legenda szerint a Duna jegén, ám ez így nem igaz. A jég abban játszott szerepet, hogy Szilágyi emberei átkelhettek a befagyott folyón. A választás a budai várban történt, ám egyúttal öt évre kormányzóvá tették Szilágyit

  • 1459: Pártütő urak III. Frigyes császárt ellenkirállyá választják Németújvárott

    Garai és Újlaki újra összeesküdtek Mátyás ellen, és Németújváron magyar királlyá választották III. Frigyest. Mátyás a lázadók ellen Nagy Simon macsói bánt küldte, aki legyőzte az összeesküvőket: Garai nádor meghalt, társai pedig meghódoltak.

  • 1458–1459: A török elfoglalja Szerbiát.

     

  • 1459. április 7.: Körmendnél a király serege vereséget szenved a pártütőktől

    Amikor Mátyás király trónra jutott, eleinte Podjebrád György cseh kormányzó közbenjárására meghódolt neki, de csakhamar szabadon parancsolt a hatalmában levő várakban, zsoldosai újból elkezdték potyázásukat. IV. Kázmér lengyel királyt biztatta a magyar trón elfoglalására, sőt személyesen is közbenjárt érdekében a német lovagrend főembereinél. Bár Rozgonyi Sebestyén és Hédervári László Jiskra vezéreit megverték, várait elfoglalták és őt békére kényszerítették (1458), a Mátyás és Frigyes császár közt folyó háború újra felélesztette harci kedvét. 1461-ben Frigyes Grazban megnyerte őt ajándékaival és ígéreteivel, hogy magyar királynak ismerje el a császárt, zsoldjába lépett és a Mátyás szövetségese, Albert osztrák herceg ellen indított sereg vezetését vette át. 1462-ben a Mátyás által felszólított városokkal szövetkezett. Szapolyai Imre és István sorozatos győzelmeit és Frigyes császár engedékenységre hajlását látva eddigi tetteit magyarázni igyekezve, írásban jelentette a királynak, hogy hűségére tér. Mátyás Jiskrát kegyeibe fogadta, a még kezén lévő várakat 25000 aranyért megváltotta és még Lippa és Solymos várakkal is megajándékozta. Jiskra, aki Guthi Országh Jánosnak, a nádor öccsének lányát vette el és halála napjáig (melynek pontos idejét nem ismerjük), hűségesen követte Mátyást hadjárataiban. Utoljára az 1476. évi III. István moldvai fejedelem elleni háborúban, melyben a serege fővezére volt. Fényűző, pompakedvelő ember volt, aki szerette zsoldosait. Családja Magyarországon a 17. századig tartotta fenn magát.Egy héttel a budai újabb hűségnyilatkozat után, amelyről Garaiék bizonyára nyomban értesültek, 1459 február 17-én ők is összegyültek Németujvártt, hogy a további teendők iránt intézkedjenek. Említésre méltó, hogy a főpapok közül csak egy csatlakozott hozzájuk, Bachino Máté, az idegen származású erdélyi püspök s ezzel együtt számuk mindössze 25-re rúgott. Ennek ellenére jogosultaknak érezték magukat, hogy az egész nemzet nevében az egész ország jövőjéről és trónjáról önállóan intézkedjenek. Miután ugyanis a magyar királyi széket V. László halála óta üresnek jelentették ki, egyúttal annak rokonát, Frigyes császárt megválasztották királlyá.További szándékuk az volt, hogy a császárt Fehérvárra viszik és ott őt a kezében levő koronával a szokott ünnepélyességgel valóságos magyar királlyá koronázzák.

    Ámde Mátyás mind e tényekről, mind a pártütők szándékáról értesülvén, a Buda köré gyüjtött sereget, melyet a kincstár üressége miatt a Hunyadi-ház hű barátai saját költségükön állítottak ki, Szentmártoni Nagy Simon macsói bán parancsnoksága alatt Körmend felé küldötte, hogy Frigyesnek és híveinek Fehérvárra tervezett útját elállja. Ilyen körülmények között a koronázás 1459 március 4-én Német-Ujvártt ment végbe.

    Frigyes nyomban felvette a magyar királyi címet és azonnal intézkedett, hogy Grafeneck Ulrik 5000 emberrel Vas vármegyébe betörve, Szombathely vidékét pusztítgassa. A választás azért esett Grafeneckre, mert másik kipróbált vezére, Vitovecz János ebben az időben a Cillei-féle örökség miatt a görci gróffal állott háborúban. Ugyanekkor Lendvai Bánfi Pál egy erősebb had élén Zalába üldözte és fosztogatta Mátyás párthíveit, míg végre az összes osztrák és magyar hadak, mely utóbbiak között Ujlaki egymaga 3000 lovassal és számos gyalogossal vett részt, Körmendnél egyesültek, ahol a Rába balpartján erődített táborba szálltak, a magyar sereg támadását bevárandók.

    Nagy Simon tényleg megtette ellenfeleinek ezt a szívességet és március 27-én reggel elhagyva a Rába jobb partján a magaslatokon elfoglalt kedvező állását, ahol a jobb szárny Rozgonyi Miklós, a közép Nagy Simon személyes vezetése alatt, a balszárnyon pedig a gyalogság foglalt állást, vakon nekiment a folyón túl kedvező állásban levő ellenségnek, amely következőleg fejlődött csatarendbe: A balszárnyat Szentgyörgyi Zsigmond gróf, a jobbot Ujlaki Miklós, a középet maga Grafeneck vezette, aki egyúttal az egész seregnek főparancsnoka is volt. A magyar vezér ellenfelét meglepően akarván megtámadni, anélkül, hogy előbb a kellő felderítés által az ellenséges állásról és a szemben levő ellenséges csapatok erejéről és helyzetéről megfelelő képet alkothatott volna magának, seregének a jobb szárnyról kezdődő fokozatos előnyomulását és a Rábán való átkelést hagyta meg. A folyó tulsó partjára érve, a királyi sereg a folyó jobb partján elfoglalthoz hasonló harcfelállítást készült felvenni, de miután a gyalogság nem tudott a gyorsan előrerohanó lovassággal lépést tartani, Nagy Simon annak, sőt saját középhadának felfejlődését sem várva be, Rozgonyi Miklóst támadásra rendelte előre. Ez a támadás sikerrel is járt, mert a szemben levő ellenséges balszárny Rozgonyiék rohamának nem tudván ellenállni, visszanyomatott. Ujlaki ezt látva, miután vele szemben az ellenséges gyalogság még csak előnyomulófélben volt, merész elhatározással dandárával arcot vált és sebes vágtatással a Grafeneck-csoport háta mögött a Szentgyörgyi Zsigmond grófot üldöző Rozgonyi-csoport megtámadására nyomul előre.

    Közben Grafeneck nehéz vasasaival a Nagy Simon vezetése alatt álló középhadat megtámadván, azt hamarosan kiveti állásából. Ezalatt Ujlaki is végzett ellenfelével, támogatva Szentgyörgyi Zsigmond grófnak időközben ismét visszafordult csoportja által. A főseregtől különvált és csakhamar három oldalról körülfogott Rozgonyi-csoport most már nem sokáig birja az egyenetlen harcot és nagy része összevagdaltatva, ott pusztul el a harc mezején. Tulajdonképpen ez az epizód döntötte el az egész csata sorsát és a nap szerencséjét is. A még mindig csak előnyomulófélben levő királyi had gyalogsága a saját lovasság megveretését látván, a legnagyobb zavarba, majd rendetlenségbe jön, majd önkényűleg, parancs nélkül megkezdi a visszavonulást. Ily körülmények között Nagy Simon az általános visszavonulásra ad parancsot, amelynek fedezésére egy még érintetlen lovas csoportját rendeli ki. Ennek ellenére a visszavonulás már nem volt valami túlságos jó rendben végrehajtható, úgy hogy a királyi seregből igen sokan maradtak a csatamezőn, sokan pedig a Rába vizébe fulladtak.[5] Sőt még ennél is nagyobb lett volna a királyi sereg vesztesége, ha Ujlaki Miklós és Szentgyörgyi Zsigmond gróf, nemzeti érzésük által sugalmazott hazafias felbuzdulásukban, honfitársaik vérét kimélni akarván, arra az elhatározásra nem jutnak, hogy ők a maguk részéről csapatjaikkal az üldözésben nem vesznek részt, hanem azt kizárólag Grafenecknek engedik át. Ez pedig nehéz lovasságának lassúsága miatt a könnyű és gyorsan futó királyi lovasságban nem, csupán a gyalogságban tehetett nagyobb kárt.

    A csata és az azt követő üldözés az írók egyező előadása szerint reggeltől esti 6 óráig tartott

  • 1462: Mátyás király kiegyezik a felvidéki husziták vezérével, Jiskra (Giskra) Jánossal

    Amikor Mátyás király trónra jutott, eleinte Podjebrád György cseh kormányzó közbenjárására meghódolt neki, de csakhamar szabadon parancsolt a hatalmában levő várakban, zsoldosai újból elkezdték potyázásukat. IV. Kázmér lengyel királyt biztatta a magyar trón elfoglalására, sőt személyesen is közbenjárt érdekében a német lovagrend főembereinél. Bár Rozgonyi Sebestyén és Hédervári László Jiskra vezéreit megverték, várait elfoglalták és őt békére kényszerítették (1458), a Mátyás és Frigyes császár közt folyó háború újra felélesztette harci kedvét. 1461-ben Frigyes Grazban megnyerte őt ajándékaival és ígéreteivel, hogy magyar királynak ismerje el a császárt, zsoldjába lépett és a Mátyás szövetségese, Albert osztrák herceg ellen indított sereg vezetését vette át. 1462-ben a Mátyás által felszólított városokkal szövetkezett. Szapolyai Imre és István sorozatos győzelmeit és Frigyes császár engedékenységre hajlását látva eddigi tetteit magyarázni igyekezve, írásban jelentette a királynak, hogy hűségére tér. Mátyás Jiskrát kegyeibe fogadta, a még kezén lévő várakat 25000 aranyért megváltotta és még Lippa és Solymos várakkal is megajándékozta. Jiskra, aki Guthi Országh Jánosnak, a nádor öccsének lányát vette el és halála napjáig (melynek pontos idejét nem ismerjük), hűségesen követte Mátyást hadjárataiban. Utoljára az 1476. évi III. István moldvai fejedelem elleni háborúban, melyben a serege fővezére volt. Fényűző, pompakedvelő ember volt, aki szerette zsoldosait. Családja Magyarországon a 17. századig tartotta fenn magát.

  • 1463. július 19.: Bécsújhelyi béke Mátyás és III. Frigyes császár között. A császár 80 ezer forintért visszaadja Sopront és a nála lévő szent koronát. Mátyás törvényes fiúörökös nélküli halála esetén a császár vagy fia örökli a magyar trónt

    A bécsújhelyi megállapodást Hunyadi Mátyás és III. Frigyes német-római császár kötötték 1463. július 19-én.

    A szerződés szerint III. Frigyes fiává fogadta Mátyást, és szövetséget kötöttek a törökök ellen. A császár használhatta a magyar királyi címet, és megtarthatta a határi menti várakat és mezővárosokat. Mátyás 80 000 forint ellenében visszakapta a Szent Koronát és az 1441-ben elzálogosított Pozsonyt. Az egyezség része volt az is, hogy amennyiben Mátyás fiú utód nélkül halna meg, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli.

    A szerződést 1463. október 22-én II. Piusz pápa is megerősítette.

  • 1463–1464: A török elfoglalja Boszniát, Mátyás Jajcát és több észak-boszniai várat visszafoglal

    II. Mehmed oszmán szultán viszont 1463 májusában megindította támadását Bosznia ellen, hogy megbüntesse a István hűtlenségét. Júniusban a szultán elfoglalta Jajcát, elfogatta és kivégeztette Istvánt. Jajca török kézre kerülése megnyitotta a törökök előtt a Horvátország, Ausztria, Velence és Magyarország vezető portyák lehetőségét. A kortársak Jajcát némi túlzással „Európa kapujának” nevezték. Mátyás 1463 szeptemberében szövetségre lépett Velencével. Megegyeztek abban, hogy Velence a Peloponnészoszon, Mátyás pedig Boszniában támad. Mátyás a szultán elvonulása után elfoglalta a szávai átkelőket és ostromolni kezdte Jajcát. A várost már október elején elfoglalta, de a fellegvárban a janicsárok még két hónapig tartották magukat. Végül teljesen kiéhezve a várkapitány Juszuf Haram bég tárgyalásokat kezdett Mátyással. Megegyeztek abban, hogy a vár átadása fejében aki akar, csatlakozhat Mátyáshoz, aki nem, az szabadon távozhat. A janicsárok többsége és maga a bég is belépett Mátyás seregébe, mert félt a szultán megtorlásától. Mátyás fennhatósága alá vonta Észak-Boszniát, Jajca parancsnokának kinevezte Hídvégi Székely Jánost, Szapolyai Imre pedig bán lett.

    II. Piusz pápa Mátyás sikerén felbuzdulva elérkezettnek látta az időt, hogy végrehajtsa régóta dédelgetett tervét és megindítsa a török elleni keresztes hadjáratot. Elképzelése szerint Mátyás Boszniában, Velence az ekkor Moreának nevezett Peloponnészoszon, a többi keresztény sereg pedig Anconában behajózva Albániában támadott volna. A pápa 1464. június 15-én érkezett Anconába, ahol viszont csak néhány ezer keresztes és néhány velencei gálya gyűlt össze. A pápa a kudarcba augusztus 14-én belehalt és a hadjárat elmaradt. Mohamed szultán viszont már július 12-én ostrom alá vette Jajcát. A magyarok 41 napig sikeresen állták ostromot, amivel augusztus 22-én a szultán felhagyott és elvonult. Ebben szerepet játszhattak a keresztes hadjárat indulásáról szóló hírek is. Mátyás ekkor 30 ezer fős seregével – 17 ezer lovas, 6 ezer gyalogos, 7 ezer keresztes – a Duna északi partján, Bács megyei Futakon tartózkodott. Ezután a királyi sereg egy részével Szapolyai Imre elfoglalta Szrebernik várát, Mátyás pedig 20 ezer fővel a Drina völgyében Zvornik ellen vonult. Október végén már az ismét egyesült magyar sereg ostromolta Zvornikot, de november 9-én vissza kellett vonulniuk, mivel a Jajcát körülzáró Mahmud nagyvezír ellenük indult.

  • 1464. március 29: Mátyás megkoronázása Székesfehérvárott

    1461-ben Mátyás háborúba keveredett Frigyes császárral, akivel azonban kénytelen volt békét kötni, mivel apósa, Podjebrád bujtogatására a cseh főurak újra lázongani kezdtek ellene. Ezt követően kötötte meg 1463-ban Mátyás III. Frigyessel a bécsújhelyi megállapodást, aminek értelmében 80 000 aranyforintért visszakapta tőle a Szent Koronát, amivel 1464. március 29-én Székesfehérvárott koronázták meg.

  • 1467: Mátyás pénzügyi reformjai

    Mátyás trónra kerülésekor a kincstár éves bevétele nem sokkal haladhatta meg a 110-120 ezer forintot. Harminckét éves uralkodása alatt Mátyásnak sikerült elérni, hogy ez a szám a sokszorosára emelkedjen. Az ismert adókivetések átlagát véve alapul illetve a cseh és osztrák tartományok nélkül ez az összeg évi 628 000 forint körül lehetett, a leggazdagabb években 900 000 aranyforintra tehető. Ez még így is jóval szerényebb volt, mint a kor nyugati nagyhatalmaié (Velence 1 000 000, az Oszmán Birodalom 1 800 000, a Francia Királyság 4 000 700 forintnyi éves jövedelemmel rendelkezett).

    A kor adórendszere alól sok kibúvó kínálkozott és a helyzetet csak fokozta, hogy a vámok bérbe vagy zálogba voltak adva. Elkeseredett próbálkozás volt a bevételek növelésére az is, hogy Mátyás Ernuszt János harmincadispánt, körmöci kamaraispánt Körmöcbányára küldte, hogy hozza el a próba címén kötelezően félretett aranyforintokat.

    Ahhoz, hogy a kincstár katasztrofálisan alacsony bevételét emelhesse, reform erejű pénzügyi intézkedésekre volt szükség. Ernuszt János felismerte, hogy megoldást csak egy központosított, az egész országra kiterjedő pénzügyi rendszer jelenthet. A királyi jövedelmeknek egy kézbe, a kincstartóéba kell befutnia. Mátyás reformjait az országgyűlés elfogadta és 1467. március 25-én ki is hirdették.

    Bevezette a háztartásonként szedett királyi kincstár adóját (azaz a füstpénzt - tributum fisci regalis), ami a kapuadó elnevezésűt váltotta fel (így nem portánként, hanem családonként szedték be az adót). A változás jelentős jövedelememelkedést jelentett Mátyás számára, mivel a jobbágytelkeken sokszor két, sőt három család is élt, így két-három szoros volt az emelkedés. Másrészt, az új adó nagyon szűk korlátok közé szorította a korábban mentesítésekkel rendelkezők létszámát. Így vált jelentős bevételi forrássá.

    Bevezette koronavámot (vectigal coronae) a korábbi harmincadvám helyett. Ez lehetővé tette a jól jövedelmező zálogban és bérben levő vámok visszavételét és a mentességek is csökkentek.

    Állandó értékű ezüstpénzt veretett. Mivel ezt nem kellett évenként beváltani, a fizetési kötelezettségek számonkérhetőbbek lettek. Ez azt is jelentette, hogy a kincstár elesett az évenkénti pénzváltási nyereségtől. Hosszú távon azonban tervezhetőbb gazdasági alapot teremtett.

    A törvény továbbá kimondta a koronabirtokok elidegeníthetetlenségét, valamint az elidegenítettek visszavételét.

    A rendkívüli hadiadót évenként kivetették. Ennek mértéke portánként egy forint volt.

    Habár a korhoz képest ezek az adók nem voltak alacsonyak, az új rendeletek azt is megtiltották, hogy a földesurak más címeken egyéb adókat is kivessenek. Ez az adózók körében stabilitást hozott, ami valószínűleg hozzájárult a „Mátyás, az igazságos” név elterjedéséhez. A reformok hatására az ország első számú bevételi forrása az adók lettek.
    1464. évi IX. törvénycikk

    külföldi sókat nem szabad az országban eladni

    Külföldi sókat országunkban és országunk végvidékeiben, azok elvételének büntetése alatt senki se adjon el.

    1. § Hanem mindenüvé a mi királyi sóinkat kell szállítani.

    2. § A kik pedig az ilyen külföldi sóknak elvitelét meg nem engedik, azoknak birtokait és javait el kell foglalni s mindaddig megtartani, a mig innen eredt kárainkért eleget nem tesznek.


    – 1464. évi IX. törvénycikk

    A király jövedelmei három forrásból táplálkoztak. Az első kettő a kincstartó fennhatósága alá tartozott, míg a harmadikért a budavári udvarbíró felelt. Ez a három nagy csoport a következő:

    Rendes bevételi források: Sóbányászat, ércbányászat, vámjövedelmek, adójövedelmek.

    Rendkívüli bevételi források: Rendkívüli adók, birtokok elidegenítése, elzálogosítása, egyházi javadalmak bevételei üresedés esetén, ajándékok, a meghódított tartományokból származó jövedelmek, külföldről kapott pénzbeli támogatás.

    Koronabirtokok jövedelmei: Várak, földterületek jövedelmei, jászkunok adója.

    Az ezüstpénz mellett forgalomban volt a kedvelt és jó minőségű aranyforint is. Mátyás veretett még garast, dénárt és obulust (1 aranyforint = 20 garas = 100 dénár = 200 obulus volt, ami persze drasztikusan változhatott a pénzrontások idején). Megváltozott az érmekép is. A Kisdedet tartó Madonna került az ezüstpénzek hátlapjára és az aranyforintok előlapjára. A madonnás érmekép évszázadokig fenn is maradt. Az ország akkori jelentős pénzverdéi Budán, Kassán, Körmöcbányán, Nagyszebenben és Nagybányán működtek.

  • 1467. július 20.: Megalakul a pozsonyi egyetem (néhány évig áll fenn)

    1465. május 19-én kelt II. Pál pápának azon bullája, melyben engedélyezte Hunyadi Mátyás király (ur. 1458-1490) számára egy magyarországi egyetem megalapítását. Az intézmény fénykora az 1467-70-es esztendőkre tehető; miután Mátyás viszonya megromlott összeesküvést szervező kancellárjával, az Academia Istropolitana csillaga is leáldozott. Vitéz János 1472-ben bekövetkező halálával a hírneves oktatók elhagyták Pozsonyt, Mátyás uralkodása után pedig hivatalosan is megszűnt az oktatás.

  • 1467. szeptember: Mátyás leveri az erdélyi felkelést

    1467-ben III. István moldvai fejedelem bujtogatására lázadás ütötte fel a fejét király ellen, amelyet azonban sikerült levernie. A király hadjáratot indított Moldva ellen. Kezdetben győzedelmesen haladt előre, de egy éjjel a moldvai sereg Moldvabányánál rajtaütött a királyi seregen, a csatában pedig a király is súlyos sebeket szerzett, a csatát mégis megnyerte és a vajdát is foglyul ejtette rövid időre. Természetesen a hadjárat félbe maradt, de a moldvai vajda mégis meghódolt a magyar királynak.

  • 1468: Mátyás megtámadja Csehországot

    1468 megtámadja Csehországot - volt apósa, Podjebrád György ellen fordul. Mátyás magyar királynak, aki korábban Podjebrád leányát, az 1464-ben elhunyt Katalint vette feleségül, a cseh rendek felajánlották a koronát, ezért 1468 áprilisában III. Frigyessel szövetkezett és elfoglalta Morvaországot.

  • 1469: A cseh katolikus rendek Olmützben Mátyást cseh királlyá választják. (Podjebrád halála után, 1471-ben a lengyel királyfit, Ulászlót választják Mátyás ellenfelei cseh királlyá)

    1469-ben Mátyás király elfoglalja egész Morvaországot, Sziléziát és Luzsicát. Mátyást még ebben az évben (május 3.) a morva és cseh katolikus rendek cseh királlyá választják.

  • 1471: A Vitéz János vezette összeesküvés és bukása

    I. (Hunyadi) Mátyás magyar király ellen szervezett főúri összeesküvés. – A kir., noha éppen Cseho-ban tartózkodott, időben értesült róla, s így az nem tudott kibontakozni. Az összeesküvés feje Vitéz János esztergomi érs., fő- és titkos kancellár, tagjai: Janus Pannonius pécsi, Laki Thuz Osvát zágrábi pp., Laki Thuz János volt szlavón bán, Rozgonyi Rajnáld tárnokmester, Szapolyai Imre és mások. A szervezkedők helytelenítették a kir. költséges cseho-i hódító háborúját s a török elleni védelem elhanyagolását. Vitéz Jánost az is bánthatta, hogy kir. tanácsadói szerepe csökkent. Az összeesküvők fölajánlották a m. trónt IV. Kázmér lengy. kir-nak (1447–92), kivel a zágrábi pp. tartott kapcsolatot. A szervezkedés hírére Mátyás 2 hónap múlva, 1471. VII. végén hazatért, és gyorsan leküzdötte az összeesküvést. 10 főpap és 36 főúr visszatért a kir. hűségére. A Mátyásnak X. 2: hadat üzenő Kázmér X. 29: a sárosi vár alá érkezett, de ott csak Rozgonyi Rajnáld, Perényi Miklós, Perényi István és néhány környékbeli nemes fogadta. Janus Pannonius XI: beengedte Nyitra várába a lengy. csapatokat, kik azután néhány hét múlva megadták magukat. A beteg pécsi pp. 1472. III. 27: a Thuz testvérek Zágráb vm-i várában halt meg. Vitéz Jánost a kir. Esztergom körülzárása útján elszigetelte társaitól, XII. 19: kibékült vele, s szabadon engedte. 1472. III: elfogatta, s Visegrádon, majd Esztergomban őriztette, hol 1472. VIII. 8: meghalt. A lázadás fölszámolása során Mátyás fő tanácsadója Újlaki Lőrinc volt, kit Mátyás jutalmul Bosznia kir-ává tett.

  • 1473: Hess András Budán kinyomtatja a Chronica Hungarorumot

    1473. június 5-én HESS ANDRÁS Budán kinyomtatta – Kárai László budai prépost alkancellárnak ajánlva – a Budai Krónikának nevezett Chronica Hungarorumot. Ez volt az első Magyarországon nyomtatott könyv. A mű szerzője a magyarok történetét egy XIV. századi geszta-kéziratnak valamint Tótsolymosi Apród János küküllei főesperes Nagy Lajos életrajzának átvételével és folytatásával egészen 1473-ig mutatja be.

    Hess Andrást Kárai László hívta Rómából Magyarországra. Az első budai nyomda egyszemélyes volt, minden műveletet maga Hess András végzett. Csak betűket hozott magával, öntőformát nem, egyetlen sajtója kis alakú volt. Joggal írta: „… óriási és sok napot igénylő munkát vállaltam magamra”. A Budai Krónikán kívül még két, görögből latinra fordított könyvet készített Magyarországon: Basilius Magnus A költők olvasásáról című művét és Xenophontól a Sokrates védőbeszédét. Mindkét mű a humanisták kedves olvasmánya volt.

    Bár Hess ajánlása Kárai Lászlónak szól, mégis valószínűbb, hogy a nyomda felállításának szorgalmazója és fő mecénása Vitéz János esztergomi érsek, a híres bibliofil lehetett. Ő azonban 1472-ben meghalt.

    A Budai Krónika példányszáma a korabeli gyakorlat alapján 240 lehetett. Jelenleg 10 példány holléte ismeretes, ezek közül csak 2 van Magyarországon.

  • 1473: Megszületik Corvin János

    Corvin vagy Korvin János (Buda, 1473. április 2. – Krapina, 1504. október 12.) magyar trónkövetelő, horvát-szlavón bán.

  • 1476. február 15.: Mátyás elfoglalja a töröktől Szabács várát.

    1475-ben Mátyás hosszan készülődött, majd 1476. januárjában ostrom alá vette 15 ezer katonával a várat, amelynek védőinek létszáma ekkor 1200 volt. Eleinte sikertelenül harcolt a nyugati hadszíntérhez szokott katonáival, de végül csellel – elvonulást színlelve, és a vár túlsó oldaláról támadva – február 15-én elfoglalta. A vár viadalát beszéli el a legrégebbi eredetiben fennmaradt históriás ének (Szabács viadala), amelyet 1871-ben az Ung vármegyei Csicseren a a Csicsery család oklevelei között találtak és amelyet valószínűleg egykor Mátyás király asztalánál énekeltek, dicsőítve a király tetteit.

  • 1476. december 22.: Mátyás és Aragóniai Beatrix nápolyi királyleány esküvője Budán

    1474-ben történt meg az eljegyzés, majd 1476 szeptemberében ment utána a magyar lakodalmi követség. A Nápolyban tartott esküvőn Mátyás nem vett részt, hanem küldöttje volt, aki hozta magával a fiatal arát. A Drávánál várta Szilágyi Erzsébet, előkelő udvarhölgyekkel, pompával s magyar hajadonok kíséretében. Mátyás Székesfehérváron fogadta, majd decemberben vonult fel Budára az új királynéval, ahol az egri püspök eskette össze őket. 

  • 1477: Háború III. Frigyes császár s Mátyás között (december 1.: gmunden–korneuburgi béke. Mátyás visszaadja az elfoglalt területeket, a császár kárpótlást fizet, és beiktatja Mátyást cseh királynak)

    1477. december 1-jén kötötte meg Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) III. Frigyes német-római császárral (ur. 1440-1493) a gmunden-korneuburgi békét, melynek értelmében a magyar király – 100 000 arany háborús jóvátételen túl – megszerezte a Habsburg uralkodó jóváhagyását a cseh trón elfoglalásához.

    Miután Mátyás az 1463. évi bécsújhelyi egyezményben – 80 000 aranyforintért és a császári dinasztia öröklési lehetőségének biztosításáért cserében – visszaszerezte a Szent Koronát, és ezáltal legitimálta uralmát, hazánk és a Német-Római Birodalom viszonyában jelentős enyhülés mutatkozott. A semlegességen túl III. Frigyes komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy alattvalói ne vezessenek portyákat Magyarország területére, ezért Mátyás 1468-ban már arra is hajlandónak bizonyult, hogy Podjebrád György cseh uralkodó (ur. 1458-1471) – egykori apósa – és a császár konfliktusában a Habsburg fél pártjára álljon. Mint ismeretes, ebben a háborúban a magyar erők gyorsan megtisztították Ausztria területét az ellenséges hadaktól, majd Csehországba is betörtek, ahol a katolikus rendek később királlyá választották Hunyadit a huszitizmussal szimpatizáló Podjebrád ellenében.

    Ez az aktus komoly diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett, ugyanis a cseh korona megszerzését a lengyel Jagelló-dinasztia is tervbe vette, ráadásul az új rivális fellépésével egy időben Mátyás elveszítette Frigyes támogatását, hiszen a császárnak nem állt érdekében „fogadott fia” ilyen mértékű megerősödése. A magyar király előbb Vitéz Jánoson keresztül próbálta meg helyreállítani a korábbi szövetségesi viszonyt, majd 1470-ben személyesen is Bécsbe utazott, a Habsburg uralkodóval folytatott tárgyalások azonban mindkét alkalommal eredménytelenül zárultak. Mátyás a kudarc hatására hamarosan kapcsolatba lépett a III. Frigyessel szemben álló főúri körökkel, és a következő években Baumkirchner András, majd Ulrich von Grafeneck lánzséri várúr összeesküvését is aktívan támogatta. Ezáltal a király újfent ellenségei számát gyarapította, másfelől viszont a következmények „semlegesítették” egymást, hiszen a császárt belső ellenzéke és pénztelensége hosszú ideig meggátolta abban, hogy a Magyarország ellen hadakozó Jagellókat érdemben segítse. Frigyes bénultságának fenntartása létfontosságú is volt a végtelen háborúskodásba bonyolódó Mátyás számára, hiszen az 1471. évi Vitéz János-féle összeesküvés és az 1474-es boroszlói hadműveletek idején csupán kivételes hadvezéri képességeinek köszönhetően menekült meg a bukástól.

    Az ambiciózus magyar uralkodó szerencséjére a Habsburgok szűk külpolitikai mozgástere – részben a Mátyás által támogatott főurak szervezkedésének köszönhetően – egészen az évtized derekáig megmaradt, így addig a két szomszéd „háborúja” a harcias hangvételű levélváltások és a kölcsönös vádaskodás szintjén zajlott. Frigyes azzal érvelt a IV. Kázmér lengyel uralkodóval (ur. 1444-1492) és annak fiával, Ulászló cseh királlyal – a későbbi magyar II. Ulászlóval (ur. 1490-1516) – kötött szövetség mellett, hogy „fogadott fia” önző célokra fordította a török ellen kapott birodalmi támogatást, és tétlenül figyelte, ahogy az oszmánok végigdúlják a déli osztrák tartományokat. Mátyás természetesen a császárt hibáztatta tétlenségéért, sőt, a cseh trónért vívott hosszadalmas háborúkat is a „bűnlajstromára” írta, mondván, Frigyes 1469-ben megtagadta királysága elismerését.

    Amagyar uralkodó végül szerencsésen elkerülte a kétfrontos küzdelmet, ugyanis ebben a konfliktusban a fegyverek csak akkor vették át a szót, amikor Mátyás már békére kényszerítette a Jagellókat. 1476-ban történt, hogy a német-római császár a pártjára csábította Beckensloer János esztergomi érseket, aki a következő esztendőkben – javarészt Magyarországról származó – roppant vagyonát is a Habsburgok rendelkezésére bocsátotta. Az Ausztriába szökött prímás támogatásával Frigyesnek sikerült lekenyereznie leghatalmasabb ellenlábasait, így a magyar uralkodó elveszítette a birodalmi politikára gyakorolt addigi befolyását, és a lépéshátrány elkerülése érdekében 1477 nyarán hadüzenetre kényszerült. Ez a lehető legkedvezőbb időpontban történt, hiszen a változatlanul pénzszűkében álló Frigyes képtelen volt ütőképes hadsereget kiállítani Mátyással szemben; szinte kizárólag arra a 7000 katonára számíthatott, akiket a cseh Ulászló küldött számára.

    A császár kedvezőtlen helyzetével természetesen Hunyadi is tisztában volt, ezért nem siette el a hadműveletek megindítását, hanem igyekezett minél hosszabbra nyújtani a Győrnél gyülekező fekete sereg táborozását, hogy a szintén szerény anyagi forrásokkal rendelkező Ulászló zsoldosait szétzüllessze. Mátyás számításai végül be is váltak, a csehek egy hónap után cserbenhagyták Frigyest, így a – többek között – Báthori István, Kinizsi Pál és Szapolyai István vezette magyar erők akadálytalanul nyomulhattak nyugat felé. Szorult helyzetében a császár a Bécsben tartózkodó pápai diplomatákat kérte fel a közvetítésre, Hunyadi azonban irreálisan magas – 754 000 aranytalléros – árat követelt a békéért, amit a Habsburg fél képtelen lett volna kifizetni.

    Ennek következtében a háború folytatódott: a magyar csapatok hamarosan Klosterneuburg, Korneuburg és Trautmannsdorf erődjét is elfoglalták, sőt, maga Bécs is ostromgyűrűbe került, így a Linzbe menekülő Frigyes ismét Rómához fordult. A pápai diplomaták nyomására 1477 novemberében Mátyás fegyverszünetet kötött a császárral, december 1-jére pedig a béke feltételeiben is sikerült megállapodni. Az egyezményben – melyet a magyar fél Korneuburgban, a Habsburg fél pedig Gmundenben írt alá – III. Frigyes 100 000 arany jóvátételt ígért Hunyadi számára, ezenfelül pedig „fogadott fiának” adományozta a cseh királyi címet és az ezzel járó birodalmi választófejedelmi rangot.

    Hunyadi Mátyás tehát az 1477. évi háborúban elérte egyik legfontosabb célját: hivatalosan is megkapta a választófejedelmi címet, amit az Ulászlóval kötött 1479-es olmützi megállapodás után már semmilyen indokkal nem lehetett elvitatni tőle. Másfelől viszont a gmunden-korneuburgi békeszerződés mégsem hozott tartós nyugalmat a két szomszéd között, ugyanis Frigyes az egyezmény egyes pontjait nem tudta, vagy nem is akarta betartani. Túl azon, hogy a császár végül nem támogatta Mátyás sógorát, Aragóniai Frigyes nápolyi herceget Milánó megszerzésében, az ígért 100 000 tallér kifizetését is húzta-halasztotta, ami hamarosan újabb összecsapáshoz vezetett. 1479-ben történt, hogy Mátyás régi szövetségese, Rohr salzburgi érsek a fekete sereget kérte fel birtokai megoltalmazására, az Ausztriába vonuló csapatok pedig több olyan várost is megszálltak, mely a Habsburgok tulajdonában állt. A király Frigyes kiegyenlítetlen tartozásával indokolta meg az akciót, mely három évvel később nyílt háborúhoz és az osztrák tartományok – ideiglenes – magyar megszállásához vezetett.

     

  • 1479. július 21.: Mátyás és Ulászló cseh király Olmützben békét kötnek

    Az első béketervezetet március 28-án fogalmazták meg Brünnben. Ennek értelmében Mátyás elismeri Ulászlót Csehország királyának, neki pedig nem lesz ilyen viszontkötelezettsége; emellett a cseh király 400 ezer aranyforintért bármikor visszaválthatja a Mátyás kezére jutott tartományokat. Az év folyamán ezt a tervezetet még jelentősen módosították, végül szeptember 30-ra alakult ki a végleges verzió. Ebben már egymás kölcsönös elismerése szerepelt Csehország királyaként, Ulászló pedig csak Mátyás halála után válthatja vissza a megszállt tartományokat. A békét a két uralkodó 1479. július 21-én ratifikálta Olmütz városában. 

  • 1479. október 13.: Bátori István országbíró és Kinizsi Pál temesi ispán győzelme Kenyérmezőnél a betörő törökök ellen

    A kenyérmezei csata (románul Bătălia de la Câmpul Pâinii) az Alkenyér (Zsibód) melletti Kenyérmezőn történt ütközet 1479. október 13-án a magyar sereg és a törökök portyázó serege között, akiket havasalföldiek is támogattak. A helyszín Királyföld nyugati oldalán, Hunyad vármegye határánál van, mely a Maros déli partján helyezkedik el. A helyet pontosan fel lehet mérni, mert az ütközet helyszínén az erdélyi vajda kápolnát épített, s ennek maradványai egészen a 20. századig megmaradtak.

    A csata az addigi legjelentősebb győzelem volt a Magyarországot támadó portyázó törökök felett, akik vereségük után már nem próbálkoztak az 1479. évihez hasonló betöréssel.

  • 1482: Mátyás király hadat üzen III. Frigyesnek

    III. Frigyes megtagadta az áruló és tolvaj →Beckensloer János kiadatását, mire Mátyás hadat üzent a cs-nak, aki nem iktatta be őt Cseho. hűbérbirtokába, osztr. szövetségeseit megtámadta, . A VII: Győrben összegyűlt kb. 10 ezer gyalogossal és 7 ezer lovassal Mátyás elindult Alsó-Au-ba. Hainburg, Korneuburg, Tulln, St. Pölten elfoglalása után Bécset ostromgyűrűbe vette, lovassága Linzig portyázott. III. Frigyes békét kért.

  • 1485: Mátyás király bevonul az elfoglalt Bécs városába

    Utolsó hadjáratát Mátyás 1482-ben kezdte, amelynek során számos osztrák tartományt sikerült megszereznie, 1485-ben elfoglalta Bécset is, amelynek püspökévé Dóczi Orbánt nevezte ki, a meghódított területek kormányzójává pedig Szapolyai Istvánt. Ezek a hódítások Mátyás halála után azonban elvesztek.

  • 1486. január 25.: Budai országgyűlésen elfogadják az ún. Nagy törvénykönyvet (Decretum maius), illetve a nádori cikkelyeket

    Decretum Maius: Hunyadi Mátyás 1486: kiadott törvénye. - Jogtört. különlegessége, hogy kibocsátója "örök időkre törvényekül és írott jogul" szánta. Törekvése annak a feudális gyakorlatnak a természetes (központosítással összefüggő) tagadása, mely csak akkor ismerte el a megelőző uralkodó által kiadott dekrétumokat hatályosnak, ha azt az új kir. megerősítette.

  • 1488: Megjelenik Thuróczy János Chronica Hungaroruma

    A Chronica Hungarorum több középkori történeti munka címe. Jelentése: A magyarok története. Műfaját tekintve van, amelyik krónika és van amelyik gesta.

    Krónikák:

    Hess András Budai Krónika néven ismeretes nyomtatványa 1473-ból. A Képes krónika szövegénél rövidebb. A hunokról szóló rész közvetve Kézai Simon Gesta Hungarorumából származik.

    Geszták:

    Ismeretlen kompilátor műve - Képes krónika - Szerzője valószínűleg Kálti Márk, aki a Veszprém megyei Kált birtokáról kapta a nevét. Márk 1342-ben a budai Váralja plébánosa lett, 1352-ben a királyi levéltár őre, 1354-ben szerémi prépost, 1358-ban a székesfehérvári egyház őrkanonokja. Kálti Márk szerzősége mellett foglaltak állást: Toldy Ferenc, Jakubovich Emil, Kardos Tibor, Kristó Gyula és mások. Nem fogadták el a szerzőségét: Erdélyi László Gyula, Karsai Géza és mások.[1] A kompozíció létrehozására 1358-ban vállalkozott egy komoly teológiai képzettséggel rendelkező egyházi személy. A középkori magyar miniatúra festészet remeke. Meggyesi Miklós miniátor képeinél nem kevésbé értékes azonban a mű szövege, noha eredeti részeket alig találunk benne. Elterjedt hiedelem, hogy Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok a mű szerzője. Ez azonban csak félreértések sorozatából adódott. A Képes krónika összeállítója munkája prológusában, bibliai idézetekkel sűrűn megtűzdelt, valóságos kis államelméletet fogalmazott meg. Az Isten által kiválasztott bölcs király eszményét helyezve a középpontba, számos bibliai citátummal erősítette azt a tételét, hogy az istent félő uralkodók győzedelmesek és országukat felvirágoztatják. Szerinte ez az igazság teljesedett be Magyarország királyaiban. Mikor azokat a királyokat emlegeti, akik "Magyarország népeit a békesség gyönyörűségében, s bőséges nyugalomban megőrizték", a lovagi királyeszményt kívánta kortársai és az utókor elé tárni. Ez öt kéziratos változatban maradt fönn. A leghíresebb a Képes krónika. Thuróczi János műve (Thuróczi-krónika) 1488-ból.

  • 1490. július 4.: Bátori István és Kinizsi Pál serege megveri Corvin János csapatait Csont-mezőnél. Corvin így  végleg kiesik a trónjelöltek közül

    Corvin Jánostól és öccsétől, Kinizsi Pál és Báthori István erdélyi vajda csapatai segítségével szabadult meg.

    1490. július 4-én szétverte Corvin János hadait Csontmezőnél (Kölesd)[1], és visszafoglalta Miksa osztrák uralkodótól Fehérvárat.

  • 1490. július 31.: II. Ulászló a határszéli Farkashidán elfogadja a hatalmát korlátozó választási feltételeket.

     

  • 1491: Pozsonyi béke II. Ulászló és a Habsburgok között. A magyar király elismeri a Habsburgok örökösödését

    A pozsonyi béke a III. Frigyes német-római császár és Miksa római király, valamint Ulászló és a magyar rendek között megállapodás volt a Mátyás halála után a magyar trónért kirobbant háború lezárására. A béke értelmében Ulászló lett a magyar király, azzal a kikötéssel, hogy magtalan halála esetén Miksa és utódai öröklik a magyar trónt, Magyarország pedig feladta Mátyás ausztriai hódításait és hadikárpótlást fizetett.

  • 1492: Budai országgyűlés kezdete. Törvénykönyvet fogadnak el.

    A Pozsonyi béke (1491) jóváhagyása

  • 1498: Budán országgyűlés: a törvényben név szerint felsorolják a bandériumtartásra kötelezett bárókat, döntenek 16 nemes bírósági ülnökké választásáról. Ők lesznek a királyi tanács nemesi ülnökei

     1498. évi XX. törvénycikk >>

    Azok az egyházi férfiak pedig a kik az ő bandériumaikat az alább irt renddel kiállitani és velük hadakozni tartoznak, a következők:

    1. § Az esztergomi érsek két bandériumot tartozik kiállitani.

    2. § A kalocsai érsek egy bandériumot.

    3. § Az egri püspök egy bandériumot,

    4. § A váradi püspök egy bandériumot.

    5. § A pécsi püspök egy bandériumot.

    6. § Az erdélyi püspök egy bandériumot.

    7. § A zágrábi püspök egy bandériumot.

    8. § A győri püspök kétszáz lovast.

    9. § A veszprémi püspök kétszáz lovast.

    10. § A váczi püspök kétszáz lovast.

    11. § A csanádi püspök száz lovast.

    12. § A szerémi püspök ötven lovast.

    13. § A nyitrai püspök ötven lovast.

    14. § A pécsváradi apát kétszáz lovast.

    15. § A péterváradi apát kétszáz lovast.

    16. § A szegszárdi apát száz lovast.

    17. § A szentmártoni apát kétszáz lovast.

    18. § A lövöldi karthausi barátok kétszáz lovast.

    19. § Az auranai perjel egy bandériumot.

    20. § A zobori apát ötven lovast.

    21. § Az esztergomi káptalan kétszáz lovast.

    22. § Az egri káptalan kétszáz lovast.

    23. § Az erdélyi káptalan kétszáz lovast.

    24. § A pécsi káptalan kétszáz lovast.

    25. § A bácsi káptalan ötven lovast.

    26. § A fehérvári nagy prépost az ő káptalanjával és ennek kis prépostjával száz lovast.

    27. § A titeli prépostság ötven lovast.

    ------------------------------------------------------------------------

    6. § Úgy, hogy a nagyobb nyolczados törvényszékeken mind a tizenhat nemes, a rövid törvényszékeken pedig csak nyolcz közülök (egymást tudniillik kölcsönösen és viszonosan fölváltva) tartozzék bent ülni.

    7. § Ama kiválasztott tizenhat nemes részére pedig, a kiket, mint előrebocsátottuk, az ügyek megvitatása végett fognak megválasztani, az országlakos urak fognak megfelelő fizetésről gondoskodni: az ekképen megválasztott főpap és báró urakat azonban a többi főpap és báró urak kötelesek fizetéssel ellátni. (1498. évi II. törvénycikk)

  • 1505. október 13.: Az ún. „Rákosi végzés” szerint külföldi nem választható királynak

    Werbőczy István ugocsai kisnemes 1505 októberében, a Rákos mezején tartott rendi országgyűlésen fogalmazta meg az úgynevezett rákosi végzést. A köznemesség egységesen foglalt állást az idegen trónkövetelőkkel szemben és kinyilvánította ragaszkodását egy nemzeti király személyéhez. Megfogalmazták, hogy az ország „rémséges szétrongyolódásának és csúfságos pusztulásának” az idegen származású királyok az okai, akik kegyetlenebbül dúlják Magyarországot, nyomorgatják a magyarokat, mint a török és akik miatt odavesztek a régi magyar területek: Halics, Ladomér, Bulgária, Ráma[1] és Szerbia. Az országgyűlés II. Ulászló által küldött meghívójában közöltek ellenére a magyar köznemesség fegyveresen jelent meg. Október 12-én Szapolyai János erdélyi vajda párthívei (10 főpap, 53 országnagy, és 125 vármegyei követ) egymás védelmére szövetkezve, október 13-án kiadták határozataikat a királyt pártolók ellen.

    A rákosi-végzés kimondta: ha II. Ulászló fiúörökös nélkül hal meg, akkor a leányági öröklést nem ismerik el és nem választanak többé idegen uralkodót, csak született magyart.

  • 1510: Magyarország csatlakozik a Cambrai-i ligához

    II. Ulászló m. kir. 1510. VI: Székesfehérvárra ogy-t hívott egybe, hogy az döntsön a ~ba való belépésről. Az ogy. Tatán VII. 2-5: kimondta, hogy Mo. belép a ligába, s a m. küldöttség 1510. X: Konstanzban meg is kötötte a szerződést. A ~ azonban Fro. Itáliában elszenvedett veresége következtében megszűnt, ugyanígy Mo. névleges tagsága is 1511. X. 4: a →Szent Szövetséghez való csatlakozással.

  • 1512–1513: Bakócz Tamás esztergomi érsek Rómában tartózkodik, ahol részt vesz a lateráni zsinaton, majd 1513 elején a pápaválasztó konklávén

    1513. február 21-ém meghalt II. Gyula pápa és e tragikus esemény felvillantotta annak a lehetőségét, hogy egy magyar főpap elnyerje a pápai trónt. Ő volt az első és 2013-ig az egyetlen magyar, akinek komoly esélye volt, hogy a pápai trónra kerüljön. A bíborosi testület legrégibb tagjai azonban esélyesebbnek tűntek. Különösen Giovanni de' Medici kardinális rendkivül népszerű volt, nemcsak a bíborosok között hanem a római lakosság körében is. Pedig Bakócz érsek is keményen lobbizott, nem titkolta azt az ígéretét, hogy megválasztása esetén hatalmas vagyonát a török elleni keresztes hadjárat megszervezésére fordítja. A pápaválasztáson 25 bíboros ebből 18 olasz nemzetiségű, három spanyol és egy-egy angol, francia, svájci és egy magyar nemzetiségű vett részt. Március 10-én kezdődtek a szavazások, de az első körben egyik jelölt sem szerezte meg a szükséges kétharmadot. Végül a fiatal olasz bíborosok döntötték el a kérdést. Giovanni de' Medici személyében egy olyan művészetek iránti mecénást is láttak benne, aki a békés fejlődés esélyét hordozza magában. Az eredmény már este megszületett. Az új Medici pápa a X. Leó nevét vette fel és hivatalosan 1513. március 19-én iktatták be Szent Péter trónjára.

  • 1514. április 9.: Bakócz Tamás esztergomi érsek kihirdeti Budán a keresztes hadjáratot

    Az országtanácsban elérte, hogy az I. Szelimmel három évre megkötött békét megszegve, 1514. április 16-án a keresztes háborút kihirdessék az országban. Hatására rövid időn belül kitört a Dózsa György vezette parasztlázadás

  • 1514. július 15.: Székely Dózsa György parasztserege Temesvárnál megadja magát Szapolyai János erdélyi vajdának (A vajda nem sokkal később kivégezteti Dózsát)

    1514. július 15-én győzedelmeskedett Szapolyai János vajda felmentő serege a Temesvárt ostromló Dózsa György paraszthadai felett. A jobbágyok döntő veresége megpecsételte a felkelés sorsát, melyet véres megtorlás és a „második jobbágyság” intézményének bevezetése követett.

    Miután Bakócz Tamás az 1513. évi pápaválasztáson alulmaradt riválisával, a későbbi X. Leóval szemben, „kárpótlásul” egy európai keresztes haderő megszervezését kapta feladatul, melynek gerincét a magyarok adták volna. Miután az 1512-ben trónra lépett I. Szelim (ur. 1512-1520) keleti irányban – Perzsia ellen – indított hódító háborút, az 1514-es év elején látszólag megfelelő alkalom kínálkozott a bánságok visszafoglalására. Bakócz 1514 áprilisában kihirdette Leó bulláját, és megkezdte a keresztesek toborzását, amiben elsősorban az obszerváns ferencesek segítették. A török ellen szervezett haderő élére egy székely lófő, Dózsa György került, aki korábban azzal tüntette ki magát, hogy párbajban megölt egy török tisztet.

    A gyülekező ugyanakkor nem volt mentes a feszültségektől, mivel a földbirtokosok vonakodva engedték el jobbágyaikat a nyári betakarítás előtt, majd később azt is sikerült elérniük II. Ulászlónál (ur. 1490-1516), hogy tiltsa be a szervezkedést. A Pest környékén állomásozó hadak java része azonban nem akart hazavonulni, sőt, a radikális ferences szerzetes, Lőrinc pap – Dózsa alvezére – egyenesen kinyilatkoztatta, hogy a hadjáratot hátráltatók a pogányok barátai, akikkel még a török elleni harcot megelőzően le kell számolni. A feszültséget fokozta, hogy a keresztesek ellátása megoldatlan maradt, a meginduló katonák között gyakorivá váltak a kihágások, főleg a lopások; ezek a kellemetlenségek idézték elő a Mezőtúr melletti incidenst, és az a csatát követő – keresztesek ellen hozott – véres ítéleteket.

    Dózsa ekkor már a Tiszántúlon járt, és nem törődött Bakócz tiltó rendelkezésével, mivel úgy vélte, Szapolyai erdélyi vajdában még alkalmas segítőtársat találhat, akivel közösen megindulhatnak a török ellen. A keresztesek fővezére a mezőtúri események után jött rá, hogy az együttműködésnek nincs reális esélye, miközben csapatait minden oldalról körbevették a bárók vagy a megyék támadó szándékú erői. Dózsa végül a Maros és a Körösök között gyülekező seregtestek ellen indult, előőrsei azonban május 23-án – Balogh István vezetésével – az apátfalvi csatában súlyos vereséget szenvedtek.

    Furcsa módon éppen ez a vereség hozta meg a Dózsa-féle felkelés sikersorozatát, ugyanis az elbizakodott Báthory István temesi ispán – későbbi nádor – és Csáky Miklós csanádi püspök alvezéreikkel Nagylakra vonultak, hogy megünnepeljék a diadalt. A nemesek azt hitték, Apátfalva mellett a parasztok főseregét verték meg, nemsokára azonban kellemetlen meglepetésben lett részük, ugyanis Dózsa megérkezett Nagylak alá, és a kastélyt a lakomázó urakra gyújtatta. A vezérek nagy része bennégett az erődben, egyedül Báthory és a püspök menekültek meg, de utóbbit később elfogták a jobbágyok, és karóba húzták.

    A győzelmet követően Dózsáék elfoglalták a Maros menti sókamarákat és pénzverő központokat – Lippa, Arad, Solymos –, miközben Lőrinc pap önálló vállalkozásba fogott, és Biharba vonult. A mintegy 40 000 fős sereg a Maros völgyében aratott győzelmek után Báthory ispán nyomába eredt, és június 15-én elérte Temesvárt, ahol a gőgös főúr ismét csapdába esett. Az ostromlott Báthory kiszolgáltatott helyzetben volt, egyedül ősi ellenségében, Szapolyaiban bízhatott, aki végül kimentette őt szorult helyzetéből.

    Közben leáldozott a felkelők csillaga, ugyanis míg Dózsa és Lőrinc pap az ország keleti és déli felében diadalmasan haladt előre, a Buda környékén gyülekező nemesek kitörtek a kelepcéből: Pest mellett Bornemisza János és Tomori Pál szétverték a keresztesek táborát, majd eredményesen elfojtották a Kárpátok hegykoszorújáig terjedő északi felkelést. Délen ezalatt Szapolyai mintegy 20 000 fős sereget gyűjtött, és a Temesvárt ostromló parasztseregek ellen indult, melynek fővezére, Dózsa György teljesen elfeledkezett erről az eshetőségről. 1514. július 15-én, kereken egy hónapnyi ostrom után így a feleakkora, palotásokból és közszékelyekből álló erdélyi sereg meglepte az elnyúló ostrom során demoralizálódó felkelőket, és súlyos vereséget mért rájuk. A Dózsa György és öccse, Gergely által vezetett keresztesek ugyan kitartóan küzdöttek a náluk képzettebb katonák ellen, Petrovics Péter azonban egy kedvező pillanatban – élve – elfogta Dózsát, így a jobbágyok harci kedve egy pillanat alatt megtört. A harc hamarosan vérfürdőbe torkollott, és a paraszthad nagy része futva menekült el Temesvár alól. Szapolyai abszolút győzelmet aratott, és a diadalt követően elrettentő példát akart statuálni a felkelés vezérének, Dózsa Györgynek a sorsával.

    Dózsa megkínzásának története mindenki számára ismert: a legenda szerint a fővezért – miután öccsét, Gergelyt a szeme előtt többfelé vágták – egy még izzó vasból készült trónra ültették, és hasonló koronát tettek a fejére, majd alvezéreit arra kényszerítették, hogy fogukkal tépjék szét parancsnokukat. A leírt tortúra annyiban eltér a valóságtól, hogy az „izzó vastrón” forradalmár költőnk, Petőfi Sándor kitalálása, de a tüzes koronázást a korabeli krónikák is megerősítik. A Dózsa György-féle parasztfelkelés alapjaiban rázta meg a magyar társadalmat, olyan indulatokat szabadított el, melyek elrettentették a nemességet, és évszázadokra elidegenítették az alsó rétegektől. Az 1514. évi országgyűlés során hozott törvények ezen traumát követően konzerválták a lázadók alávetettségét, és – a nyugati, bérmunkán alapuló modellel szemben – létrehozták a „második jobbágyság” jóval fejletlenebb intézményét, amit csak az 1848. évi áprilisi törvények töröltek el teljesen.

  • 1514 ősze: Országgyűlés Budán. A megtorlás jegyében jobbágyellenes törvényeket hoz, amiket a király részben megváltoztat

    1514 októberében az országgyűlés néhány jobbágyokat sújtó törvényt hoz a parasztháború következményeképpen. Az országgyűlés az események hatására megszüntette a magyar királyságon belül a jobbágyság szabad (liber) státuszát, amely addig lehetővé tette a jobbágyoknak azt, hogy ingóságaikkal együtt, a földbér és az aktuális egyéb tartozásainak lefizetése után – oda költöztek az ország területén, ahova akartak. Az ország minden parasztját, kivéve azokat, akik a királyi városokban laktak, szabadságvesztéssel büntette, vagyis nem költözhettek szabadon. A jobbágy minden földjéért, melyet a nemes neki művelésre, birtoklásra átengedett, telkenként 52 nap robottal, 1 forint cenzussal, kilenceddel és pontosan meghatározható ajándékokkal (csirkével, disznóval, őzzel stb.) tartozott. Az intézkedés jó része nem ment át a gyakorlatba. Nem lehetett érvényt szerezni a röghöz kötést célzó törvénynek sem – amelynek fenntartása elsősorban a kisebb birtokosok érdeke volt –, hiszen a nagybirtok továbbra is szívesen fogadott átköltözőket, s azokat meg is tudta védeni. Épen maradt viszont a paraszti bérleti rendszer (főleg a szőlőművelésben), s a mezővárosok, ha lehet, még dinamikusabban fejlődtek 1514 után, mint azelőtt. A nemesekre, akik a parasztlázadásban részt vettek, jószágvesztés büntetését vetették ki; egyúttal azt is meghatározták, hogy jószágaikat a király azoknak adományozza, kiknek atyját vagy testvéreit a parasztok kivégezték, és akik a királyt és az országot háborúban hűségesen szolgálták, vagy akik paraszti származásuk dacára a lázadásban uraik oldalán álltak.

    Végül az egyházi férfiakat, akik a parasztháborúban részt vettek, élethosszig tartó fogságra kárhoztatta a törvény.

  • 1514: Elkészül a Werbőczy István által összeállított törvénykönyv, a Tripartitum (1517-ben adják ki

    Tripartitum (magyarul Hármaskönyv) néven ismeretes az a szokásjogi gyűjtemény, amelyet az országbírói ítélőmesterből nádorrá lett Werbőczy István 1504-ben kezdett el összeállítani, és 1514-ben fejezett be. Eredeti latin címe: „Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae”, magyarul: „Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve”. Lényege: a korabeli Magyarország jogi szabályainak és szokásjogainak összegyűjtése, rendszerezése és írásba foglalása.

  • 1515: A bécsi királytalálkozón II. Ulászló és I. Miksa német-római császár megállapodnak, hogy II. Ulászló gyermekeit, Annát és Lajost a császár unokáival, Ferdinánddal és Máriával házasítják össze. Magyarország Habsburg-érdekszférába kerül

    A Habsburg-Jagelló házassági szerződést 1515-ben Bécsben megújították, s meglétét a térségben erősödő Habsburg-befolyás eredményeként lehet értékelni, hiszen Zsigmond lengyel király – aki szintén Ulászló öccse volt – is elismerte a Habsburgok jogait, cserébe Miksa többé nem támogatta ellenségeit, a Német Lovagrendet és a Moszkvai Nagyfejedelemséget. A magyar rendek viszont nem akartak Habsburgot a magyar trónon, s a maguk jogának tartották a szabad királyválasztást (1498-as, 1505-ös törvény). 1505-ben még azt is kinyilvánították, hogy Ulászló fiának halála után nemzeti királyt választanak.

  • 1521. augusztus 29.: Nándorfehérvár török kézre kerül

    Nándorfehérvár eleste 1521. augusztus 29-én következett be. A várat, „Magyarország kulcsát” az anatóliai hadak (utolsó periódusban az európai erőkkel kiegészülve) vették be Piri Mehmed nagyvezír, majd I. Szulejmán vezetésével. A várat Móré Mihály védte eleinte, azonban amikor átszökött a törökökhöz, a vezetést Oláh Balázs hadnagy vette át. Az erősség 66 napig tartott ki, s végül megadta magát, miután a felmentő seregről semmi hír nem jött.
    Két másik vár elfoglalásával a törökök hosszú rést ütöttek a déli magyar védvonalon, amellyel nyitva volt az út előttük Magyarország belsejébe.

    A védők eleinte eredményesen vették fel a harcot a törökkel szemben. A szárazföldi tüzérség és az aknászok az első támadáskor rést nyitottak a falakon, majd a janicsárság rohamra indult. De a támadást nemcsak hogy több ízben visszaverték, hanem jó pár kirohanást is tettek és több ágyút beszegeztek
    Több eredménytelen roham után július végén a nagyvezír az ágyúzáshoz tért vissza. Nem sokkal később megérkezett a szultán ruméliai beglerbéggel, Ahmed pasával az európai erők élén, akik a Vízivárost vették célba ágyúikkal és jelentős kárt tettek benne.
    Az ostrom alatt egyszer sem próbálták meg az ellenség zavarását a szomszédos kisebb várak, mint a korábbi ostromok során.

    Báthory András, a nádor testvére megpróbálta összevonni a marosi és tiszai naszádosokat, hogy ellátmány vigyen a várba, de sikertelenül. Végül Budán egy kisebb hajórajt állított fel, amely nem érte Nándorfehérvárt, csak Batáig hajózott ki.

    Móré átszökött a szultán táborába és a vár védelmét ezután Oláh vette kezébe, s augusztus 3-án visszavert még egy török rohamot. Az áruló Móré megmutatta a falak gyenge pontjait, így augusztus 8-án a védők és a lakosság a fellegvárba szorult vissza. Itt két általános oszmán rohamot vertek vissza (augusztus 15., augusztus 26.). A harmadik rohamot augusztus 27-én indította a török sereg és felrobbantotta a Nebojsza bástya, más néven a Kőles külső falát.
    A várban élelmiszer- és hadianyaghiány lépett fel és már csak 72 katona maradt életben. Mivel felmentő hadak nem jöttek, ezért Oláh Balázs a szabad elvonulás fejében megadta magát. Ezután a törökök már a táborukban felajánlották az átállást, amit a magyarok nem fogadtak el, ezért a táboron kívül mind megölék őket. A város együttműködő szerb lakosságát Szulejmán ezután hajókra rakatta és a Konstantinápolyban telepítette le őket.

  • 1522: II. Lajos király és Habsburg Mária házassága

    1521. január 13-án feleségül vette V. Károly német-római császár és Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg húgát, Mária kasztíliai infánsnőt és ausztriai főhercegnőt (akivel már születése előtt eljegyezték). A házasságtól elsősorban a török elleni fegyveres és pénzbeli segítséget remélt. Reményében azonban csalatkoznia kellett. Ferdinánd ugyanis Ausztria anyagi erejét az I. Ferenc francia királlyal harcoló bátyja, V. Károly császár saját céljai elérése érdekében magának tartotta fenn.

    1521 nyarán megérkezett Magyarországra Habsburg Mária, akit már a 9 éves Lajoshoz feleségül adtak fejedelmi gyámjai. Tényleges egybekelésükkor Lajos 16 éves, Mária 17. A fiatalok hamar egymásba szerettek. A későbbi történetírók úgy írták le az ifjú pár életét mint, akik semmivel sem törődtek, csupán az udvari mulatságok érdekelték őket. Az tény, hogy fényes mulatságokat rendeztek, de Mária erélyes kézzel állt ki férje mellett. Mária próbálta megerősíteni a központi hatalmat és a központi pártot, de ezek a törekvések megbuktak a rendek ellenállásán.

    Egyébként Mária, akárcsak V. Károly és Ferdinánd osztrák főherceg, Miksa unokái voltak. (Ferdinánd egy évvel később, 1521/22-ben lett az osztrák örökös tartományok kormányzója főhercegi címmel császári bátyja, V. Károly utasítására.)

    A királyné udvartartásának költségeit is a kincstárnak kellett állni. A királyné legfőbb bizalmasa politikai téren a német Brandenburgi György őrgróf, pénzügyi téren a zsidó származású Szerencsés (Sneáor) Imre lett. (Szerencsés előtte Szalkai László bíboros, esztergomi érsek pénzügyeit intézte; Hispániából menekült zsidó család sarja volt, aki áttért a keresztény vallásra. Maga Szalkai keresztelte meg, keresztapja Perényi Ferenc váradi püspök volt, az 1519-ben elhunyt Perényi Imre nádor fia. Habsburg Máriával és az egri püspökkel együtt a Fuggerek, illetve ezek magyarországi képviselője, Thurzó Elek ellen lépett fel.) Mária, akárcsak környezete a lutheránus vallást követte.

  • 1523: Tomori Pált nevezik ki kalocsai érsekké és alsó-magyarországi főkapitánnyá. Nyáron Szávaszentdemeter–Nagyolaszi körzetében győzelmet arat a török felett

    Magyar kérésre 1523. február 4-én VI. Adorján pápa rákényszerítette, hogy fogadja el a kalocsai érsekséget, majd áprilisban az országgyűlés sietve megbízta – kortárs tudósítás szerint – „az ország hadnagyságával és az egész Alföld kapitányságával” is. Tomori eleget tett a pápa és az országgyűlés utasításának és ezzel a török elleni védekezés szervezőjévé és katonai vezetőjévé vált. Hároméves délvidéki működése során komoly érdemeket szerzett a határvédelem megerősítésében. 1523 júliusában érkezett állomáshelyére, Péterváradra és augusztusban már fel kellett vennie a harcot Ferhád boszniai pasa ellen, aki mintegy tizenkétezer fős hadserege élén a szerémségi Rednek várát vette ostrom alá. Augusztus 6-án és 7-én a Nagyolaszi–Rednek–Szávaszentdemeter háromszögben lefolyt három ütközetben a magyar csapatok döntő győzelmet arattak Ferhád serege felett. Ez volt az 1521–26-os magyar–török háború egyetlen jelentős magyar győzelme.

  • 1525 nyara: Megalakul az ún. „Kalandos szövetség”, amely a királyi hatalom helyreállítását tűzi ki célul

    A Szapolyai-párt érdekeit kifejező →hatvani országgyűlés végzéseinek megsemmisítésére Szalkai László esztergomi érs. (1524-26) beleegyezésével kötött, 10 főpap és 14 főúr szövetsége, amit II. (Jagelló) Lajos kir. (ur. 1516-26) és Mária kirné titokban támogattak. E főúri párthoz 1525. VII. végére már kb. 200 fő csatlakozott, köztük a Hatvanban még Werbőczit támogató Ártándy Pál. A ~ XI: Kecskeméten ülésezett, új ogy-t terveztek Szapolyai erdélyi vajda (1510-26), Werbőczi nádor (1525-26) és hívei megbuktatására. Thurzó Elek a kincstár rendbehozatalát ígérte, a vajda hatalmának megtörése, a kir. tekintélye és jövedelmeinek viszaszerzése ürügyén a ~ kir. megerősítését kérte, a trónra törő Szapolyai János ellen. A szükséges költségeket a ~ ígérte, s azt, hogy a következő ogy-en hozzájuk húzó nemesség fegyveresen jelenik meg, s a vajda hatalmát, ha kell, erővel törik meg. A ~ot Habsburg Mária kirné támogatta, a kir. megerősíttette, annak Kecskeméten készített okmányát a kirnéval együtt aláírta. Werbőczit néhány héttel az ogy. előtt a bányavárosi zavargások fölszámolására küldték (→Krisztus Szentséges Teste Társulat), párthíveikkel Kecskeméten titokban az ogy-en végzendőket megtárgyalták. Ezt Burgio p. követ megtudta, figyelmeztette a kir-t, hiába. 1526. IV. 27: a rákosi ogy-en a ~ kihirdette céljait. Werbőczi a kir. tanácsban lemondott nádori tisztéről és Erdélybe menekült. A ~, miután pártjuk visszaszerezte Báthori Istvánnak a nádorságot (1526-30), a kir-nak tett ígéretekről megfeledkezett, s annak érdekei ellen fordult. A nemesség szétoszlását addig hátráltatta, amíg az adó s a →templomi kincsek lefoglalásáról nem határoztak. V. 1: Burgio p. követtel s a főpapokkal külön tanácskoztak, ekkor a pp-ök a tp-ok kincseinek egy részét a hon védelmére föl is ajánlották. T.E.

  • 1526. április 23.: Szülejmán szultán csapataival elindul Magyarország ellen

    A török szultáni sereg április 23-án indult el Magyarország felé. Lassan haladtak, mert a Morava folyó mellett vezető felvonulási utat a folyó áradása csaknem járhatatlanná tette. Az akadályok ellenére a sereg június 30-án megérkezett Nándorfehérvárra. Addigra Bali bég szép kényelmesen hidat veretett a Száván. Tehette, senki sem zavarta. A magyar haderő gyülekezését július 2-ra, Tolnára tűzték ki. És megint bekövetkezett az 1521-es helyzet. A király közölte, hogy nincs pénze a hadra keléshez, erre hivatkozva azonban a nemesség sem érezte kötelességének, hogy fegyvert fogjon. Végül közadakozásból és a pápa által átengedett egyházi vagyonból fogadtak katonákat. A nádor is hiába próbált Mohácsra vonulni, senki sem csatlakozott hozzá, mindenki a királyra várt.

    A szultáni sereg, élén az Ibrahim pasa vezette ruméliai had, közben július 2-4. között háborítatlanul átkelt a Száván, és július 11-én már a második védővonal kulcserődje, Pétervárad alatt állt. A várat mindenképpen el kellett foglalniuk, mert elzárta az oszmánok fő utánpótlási vonalát, a Dunát. Alapi Gáspár és 1000 fős védőserege két hétig tartott ki. Ezalatt visszavertek két rohamot, de amikor az ostromlók ágyúi szétrombolták a falakat, július 27-én feladták a várat. Újlak sem sokáig tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, egyheti ágyúzás után, augusztus 8-án került török kézbe. Erdőd és Eszék őrsége, kilátástalannak ítélve a harcot, elmenekült. Szulejmán augusztus 14-én ért Eszékre. Itt nyomban nekifogtak a hajóhíd és a túloldali mocsáron átvezető töltés felépítésének, amely 19-re elkészült, és 22-re már az egész oszmán had átkelt rajta. Érdemi ellenállással addig nem találkoztak. Tomori 1500 katonájával meg sem kísérelhette, hogy beavatkozzék a harcokba, s július 16-án kénytelen volt sorsára hagyni Péterváradot. Ezután a Duna bal partján északnyugat felé indult, a Dráva torkolata felett átkelt a Dunán, és egyesülve Perényi Péter temesi ispán csapataival, a Dráva-vonal védelmére akart vonulni. Sajnos elkésett, mert addigra már a törökök megvetették lábukat a Dráva bal partján. Ezért a Karasica mocsarában vert tábort 6000 emberével, szekérvár védelme alatt, s onnan nyugtalanította a közeledő oszmán hadat.

    A magyar kormányzat csak június közepe felé döntött arról, hogy a csapatoknak július 2-ra, Tolnára kell összegyűlniük. A király Szapolyai János erdélyi vajdához futárt menesztett, majd ő maga is csak július 20-án indult el Budáról, és, miként 1521-ben, haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban, de így is útközben 12.000 főre nőtt. A had egy részét a korábban Antonio Giovanni da Burgio pápai követ által toborzott főleg idegen (cseh, morva, itáliai, német és spanyol) zsoldosok tették ki, akiket pápai pénzből fizettek. Augusztus 16-án nevezte ki a sereg vezéreiül Szapolyai György szepesi grófot és Tomori Pál kalocsai érseket, aki nagyon vonakodott a vezérséget elfogadni. Az urak nagy többsége Mohácsot választotta a csata színhelyéül, bár még nem érkezett meg a király táborába minden várt csapat. Az erdélyi vajda 5000-10 000 fős serege még csak Szegednél járt, míg a szlavón hadak éppen, hogy csak elkezdtek gyülekezni Zágrábnál. A király másik országából, Csehországból érkezett 10 000 fős hadsereg is csak Székesfehérvár környékén volt még.

    A nádor ugyan megindult délre a tolnai táborból, hogy a Drávánál megpróbálja feltartóztatni az ellenséget, de most sem tartott vele senki. Végül a királyi sereg augusztus 6-ra ért Tolnára, majd 14-én továbbment Mohácsra, ahová 24-én érkezett meg. Szulejmán naplójának egy megjegyzéséből elég valószínű, hogy a magyar hadvezetés már korábban eldöntötte, szükség esetén itt ütköznek meg az ellenséggel. Az oszmánok és a magyarok között ekkor tehát már csak a Karasica mocsarai álltak, de ennek átjáróit a királyi sereg nem próbálta meg lezárni, sőt, Tomori csapatait is visszarendelték onnan Mohácsra. Augusztus 28-án az oszmánok átkeltek a Karasicán is, majd ott táborba szálltak. Szulejmán parancsot adott, hogy a sereg másnap csatára készüljön. Könnyűlovassága akkor már két napja előcsatározásokat folytatott a magyarokkal.

    Tudományos berkekben vita folyt és folyik arról, hogy az említett három vízi akadály (Száva, Dráva, Karasica) révén fel lehetett volna-e tartóztatni az előrenyomuló oszmán sereget. Van, aki úgy véli, hogy mindhárom vonal alkalmas lett volna erre a célra, van, aki szerint egyik sem. Az szinte első látásra bizonyosnak látszik, hogy a Szávánál erre semmi esély nem volt. Itt ugyanis az átkelőhelyet már eleve biztosította a török kézen levő nándorfehérvári és zimonyi vár. Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a Dráva vonala. Itt ugyanis, ha hinni lehet a korabeli vízrajzi helyzetet bemutató térképeknek, a folyó mentén végig mocsarak, árterek húzódtak. Nagyobb seregek átkelésére alkalmas pont a Dráva torkolatától felfelé először Eszéknél van. Ezt a magyar haderőnek mindenképpen meg kellett volna próbálni elzárni. Nem tudjuk, miért nem tette. Elképzelhető, hogy a magyar nehézlovasság sem tudott volna ezen a rossz talajon mozogni. Az a feltételezés, hogy ebben az esetben az oszmánok feljebb próbálkozzanak, nem tűnik reálisnak, hiszen így nekik is a folyó menti mocsaras talajon kellett volna továbbvonulniuk, nem beszélve az ezzel járó időveszteségről. A Karasica esetében nyilvánvaló, hogy egy patak nem jelenthet akkora akadályt, amelyen egy, a Drávát is viszonylag könnyen áthidaló oszmán sereg ne tudott volna szinte menetből átkelni.

  • 1526. augusztus 29.: A mohácsi csata, II. Lajos király halála

    1526. augusztus 29-én szenvedett katasztrofális vereséget a Tomori Pál és Szapolyai György vezette magyar had I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) seregeitől. Mivel a csata után II. Lajos király (ur. 1516-1526) is életét vesztette, a kudarc következtében összeomlott a középkori magyar állam, az ország népének pedig egyszerre kellett elviselnie a két király versengésének és az oszmán hódításnak a nehézségeit.

    A Jagellók uralkodásának 36 éve alatt Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) egykori erős és központosított birodalmából egy gyenge, széttagolt, ellentétektől feszített ország lett. A bárók II. Ulászló (ur. 1490-1526) idején drasztikusan komolyan leszűkítették a király mozgásterét, a gyermekkorban trónra lépő II. Lajos alatt pedig már közvetlenül az uralkodó befolyásolására törekedtek. Az 1520-as évek Magyarországát eközben belső törésvonalak szakították szét: bár a nemesek az 1514-es parasztháború során közös erővel szorították vissza a jobbágyságot középkori státuszába, az arisztokrata és köznemesi párt egymással is ádáz harcot vívott.

    A Báthory István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda köré tömörülő ligák küzdelmének a tétje természetesen a fiatal király befolyásolása, és a másik oldal erejének letörése volt, ami mellett nem maradt idő és energia az ország valós problémáira. Bár Lajos fiatal kora ellenére meglepően erőteljesen próbált kitörni reménytelen helyzetéből, a nemesek és a szövetséges uralkodók – Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg és V. Károly császár (ur. 1519-1556) – érdektelensége, a Fuggerek pénzügyi nyomása mint megannyi béklyó tehetetlenségre kárhoztatta a királyt.

    A helyzet pedig kezdett veszélyessé válni, hiszen az Oszmán Birodalom új szultánja, a fiatal Szulejmán az oly sok évtized óta sikeresen ellenálló Magyarország meghódítását tervezte. A királyság katasztrofális helyzete aztán az 1521-es török hadjárat után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hiszen a végvárrendszer kulcsa, Nándorfehérvár úgy esett el, hogy Lajos hadai még csak el sem indultak felmentésére, később pedig anélkül oszlottak fel, hogy megpróbálták volna visszafoglalni az erődöt. Az arcpirító 1521. évi vereség néhány hónapra ugyan felkeltette a rendek lelkiismeretét, de egészében véve a torzsalkodás később is fontosabb maradt a határok védelménél. 1526-ban a történelem sok szempontból megismételte önmagát, de a tét és a veszély ekkor már sokkal nagyobb volt.

    II. Lajos udvara a Mohács előtti hónapokban számos figyelmeztetést kapott a készülő török hadjáratról: a Budára menekülő szerb Bakics Pál már 1525 végén hírt adott a Porta tervéről, de az európai nagypolitika fejleményei is valószínűsítették Szulejmán támadását. I. Ferenc (ur. 1515-1547), „a legkeresztényibb” francia király ugyanis szövetséget kötött az Oszmán Birodalommal, hogy így próbálja meg letörni a kialakuló európai Habsburg hegemóniát; II. Lajos, mint a dinasztia legközelebbi szövetségese tehát jó eséllyel számíthatott egy délről jövő támadásra, ami az 1521-es események után egyébként is várható volt. Mindennek dacára később sem Ferdinánd, sem V. Károly császár nem tartotta fontosnak, hogy segítséget küldjön Lajos számára, igaz, saját országai sem jeleskedtek ebben. Bár Csehországban – mely ugyancsak a Jagelló uralkodó birtoka volt – a tavasz során megkezdődött a toborzás, az 1526-os rákosi országgyűlésen tárgyaló rendek ismét találtak maguknak „fontosabb” kérdéseket a határok védelménél.

    Pedig a török katonai gépezet sem működött kifogástalanul, a felvonuló Szulejmán ugyanis értékes napokat vesztegetett el a mocsaras szerbiai Morava folyó környékén, és csak június végén érte el Nándorfehérvárt. Ennek az időnek azonban senki nem vehette hasznát; beszédes, hogy Lajos kezében ekkor még csak a VII. Kelemen pápától kapott 50 000 arany volt, és egy levél, melyben VIII. Henrik angol király (ur. 1509-1547) segítséget ígért számára. Az események tehát hasonlóan alakultak, mint 1521-ben: a királynak újfent nem volt pénze sereget toborozni, a nemesség pedig ismét vonakodott hadba vonulni. A szervezést minősíti, hogy II. Lajos július 2-ára rendelte el a gyülekezőt Tolna mellett, de ő maga is csak 20-án hagyta el Budát. Ekkorra Szulejmán már kényelmesen átkelt a Száván, megostromolta Péterváradot, július 27-én pedig elfoglalta Újlakot is. Mivel Eszék őrsége harc nélkül megadta magát, a szultán augusztus elejére komolyabb ellenállás nélkül eljutott a Dráva folyóig.

    Nyilvánvaló, hogy ha lett volna rá lehetőség, akkor – miként 1521-ben – a királyi hadak meg sem indulnak a török ellen; ebben a hadjáratban azonban Szulejmán célja már nem egy erődítmény elfoglalása, hanem egy döntő csata megvívása volt, ezt követően pedig bizonyára hűbéri sorba kényszerítette volna a magyar uralkodót. Választási lehetőség híján a király augusztus 6-ára levonult Tolnára, és 24-én Mohács mellett táborozott le, hogy ott várja be a közeledő ellenséget; Lajos végül egy 24 500 fős sereget tudott mozgósítani, melynek zöme magyar nemesekből és zsoldosokból, valamint Burgio pápai követ segédcsapataiból állt. A királyi haderő emellett 85 ágyúval is rendelkezett. Lajos helyzete mindazonáltal nem volt reménytelen, mert Csehországból és Szlavóniából is jelentős seregtestek indultak, igaz, Szapolyai János segítségére nem számíthatott.

    Az ország keleti felén táborozó erdélyi vajdát később sokan vádolták azzal, hogy cserben hagyta királyát – sőt, azt is mondták, hogy későbbi megválasztására tartogatta seregét –, ám a valóságban a királytól érkező ellentmondásos parancsok és az erdélyi toborzás lassúsága lehetetlenné tette beavatkozását. Szapolyai távolmaradásánál sokkal végzetesebb volt, hogy a magyar sereg hagyta Szulejmán erőit átkelni a Dráván, mivel a folyó jelentős helyzeti előnyt biztosíthatott volna Lajos számára. Bár a Mohácstól 7 kilométerre fekvő mocsaras harctér jó választás volt – hiszen kifárasztotta a felvonuló oszmánokat –, Tomori Pál és Szapolyai György, a két megbízott hadvezér számos olyan hibát vétett, ami tovább rontott az amúgy sem rózsás esélyeken. Ilyen szerencsétlen döntés volt például az, hogy a keresztény sereg már augusztus 29-én elvállalta az ütközetet, holott a későbbi napokban két jelentősebb hadtest – Frangepán Kristóf horvát bán és a cseh erők – érkezésére is számíthatott. Így a legalább 60 000 fős török haderővel – és 150 ágyúval – mindössze 24 500 magyar vitéznek kellett szembenéznie.

    A magyar fővezérek augusztus 29-én már a reggeli órákban hadrendbe állították seregeiket, de az oszmánok csak kora délután érkeztek meg a harcmezőre. Bár a csatáról számos leírás maradt fenn – Brodarics István szemtanúja is volt az ütközetnek –, az események nagy része nehezen rekonstruálható. Annyi biztos, hogy Tomori és Szapolyai két sorban állították fel erőiket, amivel erősen kockáztatták azt, hogy a törökök bekeríthetik őket, mindazonáltal ez a stratégia nem volt értelmetlen: a terep miatt az ellenség csak egymás mögött tudta felvonultatni az egyes hadtesteket, így először a ruméliaiak érkeztek meg Mohács mellé, az anatóliaiak pedig csak 2 órával később tűntek fel. Tomori abban bízott, hogy képes lesz a török seregrészeket külön-külön legyőzni, így aztán a délután során – talán 3 óra körül – rábeszélte II. Lajost a támadásra.

    A helyzet igen kedvező volt, mert a törököket kifárasztotta a mocsaras terep, és táborverésre készültek, így aztán meglepte őket a váratlan lovasroham. A híradások szerint a ruméliai gyalogság meg is futamodott a magyarok elől, ám tisztázatlan okokból – vélhetően a janicsárok fegyelmezett sortüze miatt – a támadás nemsokára kifulladt. A keresztény lovasság nagy része elmenekült, miközben a Perényi Péter vezette balszárny összecsapott az anatóliaiakkal; a mohácsi síkon kibontakozó török túlerő aztán rövid idő alatt visszaszorította a magyarokat, és másfél-két óra után be is kerítette a király seregeit. Az oszmánok embertelen mészárlást rendeztek a csapdába esett, elkeseredetten harcoló magyarok között, a közelharc becslések szerint több mint 10 000 katona életét követelte. II. Lajos, miután látta, hogy a csata válságosra fordult, udvaroncai tanácsára elmenekült a harcmezőről, de az út során belezuhant a megáradt Csele-patakba, és a súlyos páncélruha miatt vízbe fulladt.

    A mohácsi csata a magyar történelem egyik legtragikusabb veresége volt, mely során a 24 500 fős magyar haderőnek legalább a háromnegyed része megsemmisült. Az ütközet emellett a nemesség és a főpapság számára is szörnyű következménnyel járt: elesett 16 zászlósúr, 5 püspök, Szalkai László esztergomi érsek, és végül maga a király is. Mohácsnál II. Lajos halála volt a legnagyobb veszteség, mivel a katonai vereség mellett de facto az állam is összeomlott; a királynak nem volt kijelölt utódja, akivel Szulejmán tárgyalhatott volna, ellenben akadt két jelölt is – Ferdinánd (ur. 1527-1564) és Szapolyai (ur. 1526-1540) –, akik később évtizedes harcot vívtak a magyar trónért, kiszolgáltatva ezzel az országot a szultánnak.

    Mohács tehát elsősorban a körülmények folytán lett – ahogy Kisfaludy Károly írja – „nemzeti nagylétünk temetője”, bár erről akkor és ott még maga a győztes sem tudott. Szulejmán nem hitte el, hogy az egykori rettegett ellenfél, Magyarország csak ennyi erőt tudott ellene felmutatni, ezért napokig várta a fősereg érkezését a mohácsi síkon; ugyanígy nem tudott Lajos haláláról sem, akit feltehetőleg hűbéri sorba akart kényszeríteni, hogy aztán megindulhasson a Habsburgok ellen. Szeptember elején végül a szultáni had felkerekedett, elfoglalta, majd felégette Budát és Pestet, és – mérhetetlen kincsekkel megrakodva – visszatért az Oszmán Birodalomba.

    Augusztus 29-e a magyar történelem egyik legtragikusabb dátuma, míg a törökök számára igazi szerencsenap lett, hiszen korábban Nándorfehérvár elfoglalása is éppen erre a napra esett. Nem véletlen, hogy 15 évvel később Buda csellel történő elfoglalását ugyancsak augusztus 29-re időzítették, ami számunkra a 145 éves török hódoltság szomorú nyitánya lett

^^^^^^^^^^