Ugrás a Főoldalra!

Nagy Imre
Magyarország mártír miniszterelnöke

Gyermekkora

Tanulmányai

Hadifogságban

Politikai pályafutása 1918-tól 1945-ig

A politikai vezetés tagjaként 1944 - 1956 között

Az 1956-os forradalomban

A forradalom leverését követően

A Nagy Imre-per

Halála

Végtisztesség

 

-- LÁBJEGYZET --

89863140 (forrás: index.hu)

Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, Kőbánya, 1958. június 16.) magyar politikus, gazdaságpolitikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1953 és 1955 között a Minisztertanács elnöke, illetve az 1956-os forradalom miniszterelnöke. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja.

Gyermekkora ^^

Nagy Imre 1896. június 7-én született Kaposvárott, a Fő utcában. Keresztszülei Dakó János főispáni szolga és neje Nagy Mari, valamint Schwarcz Ilona, mindannyian kaposvári lakosok voltak. A szüléskor segédkező bába neve: Rausenbergné. A keresztelést végezte Csertán Márton református lelkész. Fő utcai szülőházának utcai részén a Schwarz-féle fűszer- és vegyeskereskedés működött, a család az udvar felé eső egyszobás lakásban élt, később a Cigli-iskola mellé, a Markó féle házba költöztek. Mikor édesapját 1904-ben Pécsre helyezték át, először a Kálvária utcában, majd a Petrezselyem utca 17. szám alá költöztek. 1905-ben visszaköltöztek Kaposvárra, előbb a Baross utcába, majd a Fő utcába.

Tanulmányai ^^

Kaposvárott az Anna utcai, majd a Baross utcai elemi, 1904-től Pécsett pedig a belvárosi iskolába járt. Az ötödik elemi után megkezdte gimnáziumi tanulmányait. Közepes tanuló volt; Hudra László tanította magyarból és latinból, aki egyben osztályfőnöke is volt; Csertán Márton lelkészhez járt hittanra. Labdarúgóként a Kaposvári Testvériség csapatában játszott a Bp. Vasas ellen. 1907 szeptemberében íratták be szülei a kaposvári állami főgimnáziumba. Szülei anyagi helyzete később romlott, édesapja a postától elkerült, s így nem tudta törleszteni a bankadósságot. Az árverezést elkerülendő, eladta a házát, s a család elköltözött a Meggyes utcai Léner-féle ház udvari lakásába. Imre taníttatása költséges volt, tanulmányaiban nem jeleskedett. Részint az ötödik osztályban félévkor matematikából kapott intője, részint pedig annak mérlegelése hogy egy megfelelő szakma kitanulása révén biztos megélhetést biztosítson önmaga számára, juttatta arra az elhatározásra, hogy gimnáziumi tanulmányait abbahagyja. Édesanyja ebbe nem akart beleegyezni, fiát hivatalnoknak szánta, így ősszel még beiratkozott az ötödik osztályba, azonban a félévkor kapott intője végképp elvette kedvét a továbbtanulástól. Sem szülei, sem tanárai biztatására nem volt hajlandó folytatni tanulmányait, s 1912-ben saját elhatározásából elhagyta a kaposvári gimnáziumot. Eredeti elképzelése az volt, hogy egy évi gyakorlat után felső-ipariskolába iratkozik Budapesten.

Belépett Scholz és Noficzer mérlegkészítő, épület és műlakatos mesterek műhelyébe tanoncként. Két régi osztálytársa is itt volt gyakornok akkor már egy fél éve. A géplakatos mesterség vonzotta és nagy szorgalommal tanult. A neves és jó szakemberekkel ellátott műhelyben főként mérlegek, sírkerítések, lépcső rácsok, dombormű-vasmunkák, valamint réz és egyéb díszítések készítésén dolgoztak. Többek között ő is részt vett a kaposvári Tüdőszanatórium lakatosmunkáinak elkészítésében. Felső ipariskolába végül nem tudott jeletkezni, mivel a Pesten lakó, MÁV gépgyárban, bognársegédként dolgozó nagybátyja munkanélkülisége és vidéki munkája keresztülhúzta számítását. Elhatározta, hogy géplakatos és esztergályos lesz, s otthagyta az épületlakatos szakmát, s a losonci mezőgazdasági gépgyárba került tanoncnak. Egy Wenger nevű munkáscsaládnál kapott szállást. Az üzemben főként vetőgépeket, cséplőszekrényéket és alkatrészeket gyártottak. Egy év után családi okokból kifolyólag hazament és Kaposvárott folytatta a tanonckodást, Friedrich Géza géplakatos és esztergályos mester alatt, aki gépi erőre berendezett műhellyel rendelkezett a Vár utcában. Itt elsősorban benzin-, nyersolaj- és villanymotorok, valamint gőzkazánok javításával foglalkoztak. Nagy Imre rendszeresen járt tréningre a KAC pályára, ahol kötöttfogású (római) birkózást űzött, edzője Steiner Rudi volt, a magyar birkózó olimpiai keret tagja.

A lakatossegédi oklevelet 1914-ben szerezte meg, február 1-jén levizsgázott, elvégezte mestermunkáját és felszabadult. Belépett a Magyar Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségébe. Édesanyja azonban nem volt megbarátkozva a gondolattal, hogy Imre fia munkás legyen. Rendre győzködte, hogy kár veszni hagyni az elvégzett öt osztályt, folytatni kell a tanulmányokat, s ha a gimnáziumban visszamenni nem kíván, menjen felső kereskedelmi iskolába. Ez utóbbi éppen az időtájt létesült Kaposváron, 3 osztállyal. Miután édesapja is az édesanyja akaratát támogatta, rávették fiukat, hogy ősszel beiratkozzon a felső kereskedelmi iskolába. Nyár elején munkájából kilépett, az iskolai év kezdetéig Dr. Szücs Rezső ügyvédhez szegődött irodai alkalmazottként. Ekkor tört ki az első világháború. Principálisa, Szücs Rezső is bevonult katonának, így Imre egyedül maradt az ügyvédi irodában ügyintézőnek.

Szeptember elején megkezdődtek az előadások a felső kereskedelmi iskolában, így az ügyvédi irodát maga mögött kellett hagynia. Matematikából jeles tanuló volt, ugyanannál a Kengyel tanár úrnál, aki korábban is tanította.

1914 decemberében besorozták és 1915 májusában behívták katonának. A tanulmányi évet ugyan befejezte, de vizsgákra nem került sor, a bizonyítványát anélkül állították ki.

Hadifogságban ^^

1916 őszén került hadifogságba, ekkor csupán egy vékony nyári katonazubbony, egy viseltes nyári civil nadrág, sapka és bakancs volt minden öltözete. A kórházból ellopott egy vánkos huzatot, melybe egy pohárként szolgáló bádog kakaós dobozt, valamint a fakanalát tette, s így ment Voronyezsből a Kijev melletti darnyicai elosztó táborba. Innen Szibériába irányították azon értelmiségieket, akiket nem tudtak munkaerőként használni Oroszország európai részén. Tizenhárman kerültek egy csoportba, s két orosz katona kíséretében indultak útnak. Gyalog tették meg a tábor és az állomás közötti néhány kilométeres utat, esőben. Vonatjuk másnap indult, addig az állomás melletti fogdában töltötték az éjszakát egy fűtés nélküli szobában. Másnap reggelre sem száradt meg ruhájuk, így átázottan indultak útnak. A fűtött személykocsiban azonban volt lehetőségük megszárítani holmijaikat. Az útjuk Szamara, Cseljabinszk, Omszk, Irkutszk érintésével a Bajkál-tón túli Verhnyeugyinszk felé vezetett. Ellátásukra napi 15 kopejkát kaptak, melyből bőségesen tellett vajra, tejre, péksüteményre és teára. Néhány alkalommal még sült csirkét is fogyasztottak. Irkutszkban másik vonatra kellett átszállniuk, az állomás várótermében a dánosi rablógyilkosság után megindított cigányok elleni csendőr-hajsza elől Oroszországba menekülő cigányokkal elegyedtek szóba, akik rá akarták beszélni Nagy Imrét is, hogy szökjön velük, ő azonban nem adta be a derekát. Másnap este érkeztek meg Verhnyeugyinszkba, s innét hajón kellett volna menniük a Szelenga folyón Troickoszavszkba. A hajóközlekedést leállították, vasút nem volt a környéken, azonban gyalog nem tehették meg a 250 kilométeres utat.

A parancsnokságuk döntése alapján a 8 km-re lévő Nyizsnyaja Berezovka-i (ma Vagzsanov, Ula-Ude része) táborba indultak. A november eleji hidegben könnyű nyári ruha volt rajtuk, mindenféle kabát vagy köpeny nélkül meneteltek. Nyizsnyaja Berezovkában egy üres, fűtetlen barakkban helyezték elő őket, mivel lakott barakkba fertőtlenítés nélkül nem mehettek. A barakkoknál őrködő kozákok a bemenetelük során alaposan végigvertek rajtuk. Egy hetet töltöttek az ideiglenes barakkban, borzasztó körülmények között. A kozákok kétszer is lehajtották őket a dermesztő hidegben a Szelenga folyóhoz söprűt vágni.

Végül a 8-as zászlóalj 73-as tiszta, fűtött barakkjába osztották be; itt már hadifoglyok laktak. Hamarosan ruhát és meleg ételt is kaptak. A barakk két termében 300 ember nyert elhelyezést, többnyire magyarok, de osztrákok és németek is akadtak. Ügyeletes szolgálatuk a kenyérosztás, csája (tea)-, ebéd- és vacsorahozatal, illetve a barakk takarítása volt. Télen leginkább sakkozással, kártyázással, malmozással múlatták az időt. Katonatársaival gyakran beszélgettek a háborúról, politikáról, demokratikus és szocialista gondolatoknak adva hangsúlyt. Politikai alapon alakítottak kis baráti köröket és szemináriumokat, tartottak egymásnak előadásokat is. Fúvós és vonós zenekarok is jöttek létre, szavaló, színjátszó csoportokat szerveztek, előadtak egész estés operetteket is. Télen korcsolyapályát alakítottak ki, nyáron futballpályát. Élelmezésük megoldására konyhakertet létesítettek a batalionban(?). Nagy Imréhez öt év alatt egyetlen csomag érkezett meg otthonról, melyben a ruhák hiánytalanul megvoltak, ám az élelmiszer nagy része elkallódott. A berezovkai hadifogolytáboruk felszereltsége sokkal jobb volt, mint más táboroké, ennek következtében a betegségek és a halálozások száma is alacsony szinten járt. A kemény telek alkalmával általában mínusz 40-45 fokra esett a hőmérséklet, a nyár rövid és száraz volt, gyakran 40 fokra is felkúszott a hőmérő higanyszála.

Az 1917. évi forradalmat követően a foglyok szigorú őrizetet kaptak, az élelmezés rosszabb lett, cukorban és kenyérben is hiányt szenvedtek. A tűrhetetlen helyzet miatt Nagy Imre munkára jelentkezett: a fürdő számára aprított fát. A fürdő mellett szabadabb életet élhetett és jobb ellátásban volt része. A tábor lakói a forradalom hatásait csak 1918 első hónapjaiban tapasztalták. A katonák között zendülés tört ki, a tiszteket megölték, a kozákokat lefegyverezték; szakszervezetek létesültek.

Nagy Imre egészen 1918 tavaszáig élt a lágerben.

Politikai pályafutása 1918-tól 1945-ig ^^


1918 márciusában tagja lett a Vörös Gárdának, majd ugyanezen év júniusában Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista (Szociáldemokrata) Pártjába is belépett. Egyes történészek feltételezték, hogy Nagy Imre részt vett II. Miklós orosz cár kivégzésében, ugyanakkor az egyértelmű bizonyítékok hiánya miatt egy másik Nagy Imre nevű egykori magyar hadifogoly is lehetett az elkövető.

1918 szeptemberében több hónapig tartó harcot követően szétverték az osztagát, s a Csehszlovák Légió fogságába került. Nemsokára megszökött és alkalmi munkákból tartotta el magát a Bajkál-tó környékén. 1920–1921-ben Irkutszkban tevékenykedett pártmunkásként.

1920. május 10-én belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. 1921 májusában egyhónapos csekista kiképzésen vett részt, majd ezt követően hazatért Kaposvárra.

1922-től 1927-ig tisztviselő volt az Első Magyar Általános Biztosító Társaság kaposvári fiókjánál. 1922-től 1925-ig a kaposvári szociáldemokrata pártszervezetnek volt aktivistája, 1924-ben pedig titkára.

Belépett az MSZDP-be, ahol mezőgazdasági ügyekkel foglalkozott, majd a párt Somogy megyei titkára lett. 1925. május 17-én kizárták a pártból, mert 1924 áprilisában éles vitába került Peyer Károllyal és Szeder Ferenccel, valamint az MSZDP XXII. kongresszusán mint küldött volt jelen, és élesen bírálta az országos pártvezetőséget.

1925. november 28-án nőül vette Égető Máriát, aki egy helyi szociáldemokrata vezető leánya volt.

1925 nyárán az illegálisan működő KMP vezetése felkereste Nagy Imrét. Belépett az akkor alakult, jórészt kommunista befolyás alatt álló Magyarországi Szocialista Munkáspártba, ahol elsősorban a földművelésüggyel foglalkozott. 1926-27-ben vezetője volt a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (Vági-párt) kaposvári szervezetének.

1921 elejétől 1927-ig megszakításokkal mintegy 3 évet töltött börtönben politikai okok miatt. 1927. február 27-én, az MSZMP betiltása után újra letartóztatták, kommunista szervezkedés gyanújával. Két hónap elteltével szabadlábra került. Innentől fogva számos tanulmányt és cikkeket írt a kommunista pártsajtó részére, melyek a magyar mezőgazdaság és parasztság helyzetét taglalták.

1927. április 13-án született meg leánya, Erzsébet.

1928 márciusában Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal is visszatért Magyarországra. Budapesten illegalitásban vezette a KMP „falusi osztályá”-t. Szeptembertől a Magyarországi Szocialista Munkáspárt Parasztok Lapja című újságját szerkesztette, s kiadását irányította társaival, Szemenyei Gy. László újságíróval, Branyiczky Dezsővel, stb. Ebben az időszakban készült el A magyar mezőgazdaság fejlődési tendenciái c. nagyobb terjedelmű tanulmánya is.

1930 február-márciusában jelen volt a KMP II. kongresszusán a Moszkva melletti Aprelevkában, mint küldött. A kongresszuson élesen bírálták, mivel jobboldali, szociáldemokrata jellegű elhajlást mutatott, s ezért Nagy Imre önkritikát gyakorolt.

1930. március 16-án, kérésének megfelelően, a KMP KB engedélyezte számára, hogy továbbra is a Szovjetunióban tartózkodhasson, egészen 1944 novemberéig élt itt.

1930 áprilisától 1936 februárjáig a Komintern háttérintézményeként működő moszkvai Nemzetközi Agrárintézetnél (a Kommunista Internacionálé háttérintézménye) dolgozott, mint tudományos munkatárs. Ezzel egyidejűleg 1931-32-ben vezetőségi tagja volt a Nemzetközi Lenin Iskola (a Komintern káderképzője) magyar szektorának.

1930 végén sikerült lakást, pontosabban egy kb. 12 m²-es szobát találnia Moszkva belvárosában, az egykori „Malij Parizs” („Kis Párizs”) nevű szállodában.

1933-ban megjelent először oroszul, majd egy évvel később pedig magyarul A magyar parasztság helyzete című önálló brosúrája. 1934-ben családjával egy kétszobás lakásba költöztek, ahol egy orosz család volt a társbérlőjük.

1935 őszén felesége Magyarországra látogatott.

1936. január 8-án Nagy Imrét Kun Béla feljelentése alapján kizárták a pártból, részint felesége magyarországi látogatása miatt, részint mert nem kívánta felvenni a szovjet állampolgárságot.

1936. február 1-jén elbocsátották az Agrárintézetből, innentől fogva három éven keresztül szabadfoglalkozású volt, alkalmi munkákból élt, többek között a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalának volt a munkatársa, valamint a moszkvai Új Hang című magyar nyelvű folyóirat munkatársaként, a szerkesztőbizottságának tagjaként és állandó cikkírójaként dolgozott. Később, 1989-ben felmerült az a vád, hogy ebben az időszakban „Vologya” fedőnéven az OGPU, illetve az NKVD ügynökeként tevékenykedett. Azóta bebizonyosodott, hogy az ezt „bizonyító” aktát Grósz Károly állíttatta össze Nagy Imre lejáratása érdekében. 1939. február 3-án megrovással ugyan, de visszavették a pártba.

1940 februárja és 1944 között munkát vállalt a moszkvai Össz-szövetségi Rádióbizottság magyar nyelvű adásának szerkesztőségénél (néha a moszkvai Kossuth rádiónak is szokták nevezni). 1941. július 7-én önkéntesen vonult be katonának, majd a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága felderítő osztályának alárendeltségébe került. 1942 februárjában ment vissza a rádióhoz. 1944. szeptember 16-tól felelős szerkesztőként a magyar nyelvű adások munkatársa volt.

1944 szeptemberében kidolgozta az MKP magyarországi általános földreform tervét, október 27-én Szegedre utazott Gerő Ernővel, Révai Józseffel és Vas Zoltánnal, és nekiláttak a kommunista párt szervezésének. November 7-én a Központi Vezetőség (röviden KV) tagja lett, majd részt vett a Horthy-féle fegyverszüneti tárgyalásokon. November 29-én a szovjet külügyminisztérium egyik feljegyzése Nagy Imrét már a magyar területen megalakítandó kormány, avagy „felszabadító bizottság” tagjaként említi.

„Rákosi Mátyás megígérte az özvegyeknek, majd társainak is: ha egyszer hazajönnek a Szovjetunióból, és hatalomra jutnak, nem ismétlődnek meg a törvénytelenségek! – Csakhogy elhatározásán már ekkor megjelentek az első hajszálrepedések. Például a németek deportálása… Vagy amit Gerőnek írt: ’A Népbíróság felállítása a helyes, de ne Szemenyei Gy. László, az áruló legyen az első, aki lóg, hanem megfelelő nyilas, különben kommunista bosszúnak fog az ítélet kinézni…’ – Itt talán mentség, hogy csak a kivégzések sorrendjébe szólt bele. Ám honnan tudta, mi lesz – az állítólagos áruló és provokátor – Szemenyei ítélete? Fogadalmának már születése pillanatában voltak kibúvói…” olvasható Pünkösti könyvében. (Pünkösti Árpád: Rákosi a hatalomért /1945-1948/, I. fejezet, 1992. – OSZK)

A politikai vezetés tagjaként 1944 - 1956 között ^^

1944. december 1 és 5. között Nagy Imre, Rákosi és Gerő jelen volt a Kremlben a Dimitrovval, Molotovval és Sztálinnal folytatott megbeszéléseken, melynek során a Debrecenben alakítandó ideiglenes magyar kormány politikájának irányvonalát, valamint személyi összetételét véglegesítették.

1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterévé nevezték ki (1945. november 4-ig viselte e tisztet), s az ideiglenes kormány tagja lett.

1945. március 17-én a kormány elé terjesztette a földosztásról szóló 600/1945. számú miniszteri rendelettervezetet. Ennek célja Nagy Imre szerint az volt, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet. A feudális nagybirtokrendszer megszüntetése biztosítja az ország demokratikus átalakítását, jövő fejlődését és felvirágzását, a földesúri birtokok parasztkézre adása megnyitja a politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi felemelkedés útját az évszázadok óta elnyomott magyar parasztság előtt.” A Minisztertanács egyhangúlag elfogadta eme előterjesztést. A földek kiosztása hivatalosan 1945. március 29-én kezdődött meg Pusztaszeren, a Pallavicini-birtokon.

1945. május 25-én Nagy Imrét felvették az MKP Politikai Bizottságába.

1945 nyarától az államfői funkciót ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács és a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének tagja volt. 1945. november 17-én, a nemzetgyűlési választások a Tildy-kormány belügyminisztere lett. 1946. március 18-án mondott le eme posztjáról, miután az MKP vezetése többször is bírálta. Ekkoriban látott napvilágot Agrárproblémák című moszkvai írásainak gyűjteménye.

1946. április 23-án az MDP KV Titkárságának mezőgazdaságért felelős tagjává nevezték ki.

1947. szeptember 16-án az országgyűlés elnökévé választották. Ezt a posztot 1949 júniusáig töltötte be. 1947. december 10-én írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveihez, mely szovjet mintájú átalakítást szorgalmazta. A pártvezetés azonban ezt az ellenvéleményt elutasította.

1948. június 14-én a Magyar Dolgozók Pártja KV, 15-én pedig a PB tagja lett, azonban a Titkárságba nem vették be. 1948. szeptember 10-én kötelezte Nagy Imrét az MDP PB, hogy írásban fejtse nézeteit, miben nem ért egyet a párt agrárpolitikájával.

1948. szeptember 15-étől a Közgazdaság-tudományi Egyetem professzoraként (egyetemi tanárként) működött, az agrárpolitikai tanszéket vezette.

1949-ben családjával együtt a Kossuth téri lakásából elköltözött a pasaréti Orsó utca egyik villájába, mely állami kezelésben állt.

1949. március 5-én az MDP KV ülése során Nagy vitát kezdeményezett Rákosival, melyben az agrárpolitika távlataival kapcsolatban értekeztek. Az ülés végeztével hosszabb elaborátumot készített, amelyben a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő, erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki.

Az 1949. szeptember 2-i MDP KV ülésen „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták.

1949–1950-ben a Közgazdaság-tudományi Egyetemmel párhuzamosan az Agrártudományi Egyetemen is oktatott agrárpolitikát.

1950. június 1-én megkapta kinevezését, mely az MDP KV újonnan szervezett Adminisztratív Osztályának vezetőjévé emelte, ezen szervezet feladat főként a fegyveres testületekben folyó pártmunkát felügyeletére irányult.

1950. december 1-jén mint élelmezési miniszter (a kötelező beszolgáltatás legfőbb irányítója volt), újra a Politikai Bizottság tagja lett.

1951. március 2-án az MDP II. kongresszusa után a KV újfent a PB, s egyidejűleg a Titkárság tagjai közé választotta. 1952. november 14-én megkapta miniszterelnök-helyettesi és begyűjtési miniszteri kinevezését az országgyűléstől.

1953-ban, Sztálin halála után Nagy Imre szenvedélyes beszéddel illette a szovjet diktátort, és felszólította az országgyűlést Sztálin emlékének törvénybe iktatására. A szovjet vezetés reformokat kívánt életbe léptetni Magyarországon. Ennek érdekében magyar küldöttséget rendeltek Moszkvába, amelyen 1953. június 13. és 16. között Nagy Imre is jelen volt. A tárgyaláson az SZKP KB Elnökségének tagjai súlyos bírálattal illették Rákosi gazdaságpolitikát és a túlzott iparosítást, s egyúttal korrekciókra is utasítást adtak. Lavrentyij Berija június 13-án felszólította Rákosi Mátyást, hogy a miniszterelnöki posztot adja át Nagy Imrének.

Hazatérve az MDP Központi Vezetőségének 1953. június 27–28-án tartott ülésén Nagy Imre kijelentette hogy „az egész párt letért a marxizmus-leninizmus alapjairól”, az állam „rendőrállammá”, a kormány pedig „árnyékkormánnyá” vált. Az ülésen elfogadott ún. júniusi határozatában az MDP vezetése is erőteljes önkritikát fogalmazott meg. A határozatot nem hozták nyilvánosságra.

Az országgyűlés szerepét szerette volna növelni.

1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. A Parlamentben elmondott és rádióban is közvetített beszédében új szakasz kezdetét hirdette meg. Ez a kormányprogram szakított a korábbi, erőltetett iparfejlesztésen alapuló gazdaságpolitikával, ígéretet tett a törvényesség helyreállítására, a mezőgazdasági politika újragondolására, az előző években súlyosan visszaesett életszínvonal emelésére. Az új változások között szerepeltek még a következők: a parasztság terheinek könnyítése, a termelőszövetkezetekből való kilépés lehetősége, részleges amnesztia, a kitelepítések és az internálás megszüntetése, nagyobb türelem vallási kérdésekben. Az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonta, s eltörölte a beszolgáltatási hátralékokat.

1953. július 26-án korlátozott közkegyelmi rendelet lépett érvénybe, Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat, és feloldotta a kitelepítéséket.

1953. július 31-én az élelmiszerek árát a kormány jelentősen csökkentette, 1953. augusztus 14-én pedig a rendőrbíráskodás intézményét is eltörölte. 1953. szeptember 6-ától néhány közszükségleti cikk árát is leszállították.

1953. október 17-én folyt le Nagy Imre és a Magyar Katolikus Püspöki Kar találkozója. Az 1953. október 31-ei MDP KV ülésen megerősítették az „új szakasz” nevű politikát. Az 1954. évi gazdasági terv módosított fő irányszámai is erre utaltak, például a nemzeti jövedelemből a lakosság ellátására 70%-ot állapítottak meg a korábban eltervezett 58% helyett.

1953 decemberének elején a szovjet pártelnökség újabb tárgyalásokat folytatott a magyar párt- és állami vezetőkkel, és utasítást adott az „új szakasz” folytatására.

1954. január 12-én Jevgenyij Kiszeljov szovjet nagykövettel beszélgetett, s kifejtette, hogy Rákosit tartja felelősnek abban, hogy Rajk Lászlót, Kádár Jánost és más kommunista vezetőket elítéltek 1949 és 1951 között.

1954. január-áprilisában az MDP vezetésében folyamatos politikai viták kaptak helyet, melyek az új szakasz folytatásáról szóltak.

1954. május 5-én Moszkvában megkezdődtek a legfelső szintű szovjet-magyar tárgyalások. Ezek során bírálattal éltek mind a korábbi időszak kritikáját „túlhajtó” Nagy Imre, mind az új szakasz politikájával szembefordult Rákosi Mátyással szemben. A szovjet vezetés szorgalmazta a kommunisták elleni konstruált perek felülvizsgálatát, amit Nagy Imre meg is kezdett. Ekkor szabadultak ki az elítélt kommunisták, például Kádár János.

1954. május 24-én, az MDP III. kongresszusa alkalmával Nagy Imre az államigazgatás és a tanácsok feladatairól tartott beszédet. Ez nem tartalmazta tavasszal megfogalmazott elgondolásait sem a népfront politikai szerepének növeléséről, sem pedig a korlátozott többpártrendszer visszaállításáról.

1954. augusztus 25-én a Gerő Ernő által irányított Gazdaságpolitikai Bizottság az MDP PB elé csomagtervet terjesztett, mely az életszínvonal visszafogását és a parasztság terheinek növelését célozta meg. 1954. október 1-3-án az MDP KV ülésén győzedelmeskedtek Nagy Imre vezetésével az új szakasz hívei és elutasításra kerültek a Gazdaságpolitikai Bizottság tervei.

1954. október 20-án Nagy Imre a pártvezetés megosztottságáról a Szabad Nép c. lapban megjelent cikkében, valamint azt is nyilvánosságra hozta, hogy a rehabilitált kommunista vezetők ártatlanok voltak, köztük a nyáron szabadul Kádár János is.

Támogatottságának növelése érdekében megszervezte a Hazafias Népfrontot. 1954. október 23-én felszólalt a Hazafias Népfront I. kongresszusán, kijelentése szerint az MDP KV és a kormány „véget vetett a bizonytalanságnak” valamint „Győzött a júniusi politika és csúfos vereséget szenvedtek azok a számítások, amelyek kudarcára spekuláltak.” A Központi Vezetőség újabb határozatban erősítette meg a reformok szükségességét.

Rákosi Mátyás 1954. december 1-jén hazatért közel kéthónapos moszkvai „gyógykezeléséről”, az MDP PB ülésén pedig élesen támadta Nagy Imrét és az új szakaszt. A testület tagjai a következő hetekben Rákosi mellé álltak.

1955. január 8. az SZKP KB Elnöksége Moszkvában bírálattal élt Nagy Imre és az új szakasz politikájáról, követelte tőle hogy önkritikát gyakoroljon jobboldali elhajlásáért és egyúttal a politikai irányvonalát is változtassa meg.

1955. február 1-jén könnyebb szívinfarktuson esett át, emiatt egy ideig tulajdonképpen házi őrizetben tartották, a politikától távol volt.

1955. március 2-án Rákosi beszámolója nyomán az MDP KV Mihail Szuszlov (az SZKP KB titkára) jelenlétében határozatot hozott a pártot és a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásról, s ebben Nagy Imrét nevezték meg felelősként.

1955. március 9-én személyesen közölte Nagy Imre Apró Antallal és Dobi István államfővel, hogy a kormányfői posztról és a PB-tagságról lemond, lemondó levelét nem tárták a nyilvánosság elé. Ezt követően újabb, ezúttal súlyosabb infarktuson esett keresztül.

A KV 1955. április 14-ei ülésén elfogadott egy határozatot, melyben az foglaltatik, hogy Nagy Imre „antimarxista, antileninista, pártellenes nézetei összefüggő rendszert képeznek”, és ezek megvalósítása érdekében „pártszerűtlen, pártellenes, sőt frakciós módszerekhez folyamodott”, emiatt a vezetésből kizárta őt a KV, egyúttal valamennyi posztjáról is visszahívta.

Rákosi átmeneti megerősödését követően (és Malenkov moszkvai meggyengülésével összefüggésben) az országgyűlés 1955. április 18-én felmentette Nagy Imrét kormányfői pozíciójából, helyette Hegedüs Andrást került a kormányfői székbe. Nagy köteles volt lemondani mind országgyűlési képviselői mandátumáról, mind népfront elnökségi tagságáról, megfosztották akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is.

1955. május 4-én a pártvezetésnek levelet küldött, amiben leírta, hogy egyetért a határozatokkal. Hajlandóságot mutatott a „mélyreható pártszerű önkritikára” is, ezt csupán betegségére miatt odázta el. Levelét a PB elutasította.

1955 nyarán önkritika gyakorlása helyett vitairatokat írt, melyek politikáját voltak hivatottak védeni, s melyeket a pártvezetés számára tervezett benyújtani. Számos politikus, írók és újságíró kereste meg őt Orsó utcai lakásában. Elsőként Losonczy Géza, majd Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós és Fazekas György. A pártellenzék magja elkezdett kialakulni.

1955. augusztus 1-jén háromtagú bizottságot küldött ki a PB, hogy a „Nagy Imre-ügyet” megvizsgálják. A volt kormányfő ellen megkezdte nyomozását az államvédelem.

1955 szeptemberétől Nagy a KV-nek több beadványt és levelet küldött, ezekben követelte a személye elleni támadások beszüntetését, s korábbi politikáját is megvédte.

1955. október 18-án 59 párttag értelmiségi, kik többnyire írók, újságírók és filmesek voltak, az MDP KV-hez intézett memorandumban állást foglaltak az „új szakasz” mellett, valamint tiltakozásukat fejezték ki a kultúrpolitika intézkedéseivel szemben (cenzúra, lapok elkobzása)

December 3-án az MDP KEB kizárta az soraiból, mivel mert „frakciós tevékenységet” folytatott, a párt politikájával nem értett egyet és a marxizmus-leninizmustól eltérő nézetei voltak.

Ez súlyosan megviselte a kommunista Nagy Imrét. Nézeteit hamarosan tanulmányokban kezdte kifejteni. 1956 tavaszán az egyre kiterjedtebb pártellenzék lett tekintélyes figurájává, azonban semmiféle akció részese nem volt.

60. születésnapja alkalmából közel száz közéleti személyiség, író, újságíró, művész és tudós kereste őt fel otthonában, hogy köszöntse.

1956 nyarán többek ösztönzésére ismét aktivizálódott. Kialakult körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör”. 1956. október 13-án visszavették a pártba.

1956. október 22-én este tért haza a badacsonyi szüretről, a műegyetemisták felkérték, hogy legyen jelen a nagygyűlésükön, ám ezt visszautasította.

Az 1956-os forradalomban ^^

Október 23-án délelőtt Nagy Imre Losonczy Géza lakásán ült össze legszűkebb baráti körével tárgyalni, akikkel az MDP vezetésében nemsokára bekövetkező változás esetén folytatandó politikát, valamint a szükséges személyi változásokat vitatta meg. Nem helyeselték az egyetemisták készülő tüntetését. Délután folyamatosan keresték fel hívei, arra buzdították, hogy a tüntetőkhöz szóljon. A tüntető diákok egyik követelése Nagy Imrének a kormányba való visszatérése volt. Este 9 óra tájékán a pártvezetés felkérését teljesítve, a Kossuth téren az Országház előtt rövid beszédet mondott, melyben szót emelt a párt irányításával megtalálandó politikai kibontakozás mellett. Beszéde után átment az Akadémia utcai MDP-központba, itt tájékoztatták, hogy fegyveres felkelés robbant ki, és a szovjet csapatokat behívták. Mivel nem volt tagja a vezetésnek, a döntést nem vonta kérdőre. Azon a csonka KV-ülésen már nem vett részt, amely késő este kezdődött el.

Másnap, október 24-én hajnalban a PB tagjának és egyúttal kormányfőnek választotta az MDP jelölőbizottsága, mely eseményről a rádió is tájékoztatást adott. Statáriumot hirdettek a kormány nevében. Dél után nem sokkal Nagy Imre rádióbeszédet mondott, s benne ígéretet tett arra, hogy a fegyvert letevők a statárium alól mentesülnek. Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov délután érkeztek meg a pártközpontba.

Nagy Imrének nem volt szerepe a szovjet csapatok első (október 24-ei) behívásában.

Hallgatólagosan tudomásul vette ezt, hiszen a döntést erről egyébként is a szovjetek hozták. Az ezt követő napokban a kormányfő lényegében el volt vágva a külvilágtól. Ennek ellenére fokozatosan elfogadta a felkelők követeléseit, elsősorban Donáth Ferenc és Losonczy Géza érveinek hatására.

Október 25-én délelőtt Gerő Ernőt leváltotta a PB, az MDP első titkárának Kádár Jánost választották. Nagy Imre rádióbeszédet mondott, melyben közölte, hogy a rend helyreállítását követően megkezdik tárgyalásaikat a szovjet csapatok kivonásáról.

Október 26-án Nagy kormányalakításról tárgyalt a PB-ben, s utána az Írószövetség és az egyetemi hallgatók küldötteivel is találkozott. Délután a KV tárgyalásokat folytatott az események értékeléséről, melyen Losonczy és Donáth javaslatot tettek arra, hogy a helyzet katonai eszközök helyett politikai úton legyen megoldva. Nagy Imre a borsodi munkástanácsok küldöttségével is találkozott.

Október 27-én délelőtt a kormány összetétele véglegesen eldőlt, számos MDP-tag miniszter szerepelt benne, s Tildy Zoltán egykori államfő és Kovács Béla is helyet kaptak. (Ők korábban mindketten a Kisgazdapárt vezetői voltak.) Nagy Imre délután a pártellenzék tagjaival találkozott, akik szorgalmazták az azonnali hatállyal történő politikai irányváltást. Este az előző nap megalakult pártelnökség (direktórium) döntést hozott a politikai megoldásról, s a tűzszünet kihirdetéséről. Éjszaka Nagy Imre és Kádár János hosszasan tárgyalt erről Mikojannal és Szuszlovval a szovjet nagykövetségen.

Október 28-án hajnalban Nagy Imre tiltakozását fejezte az ellen, hogy a legnagyobb budapesti fegyveres felkelőgóc, a Corvin köz ellen koncentrált szovjet-magyar fegyveres támadást indítsanak. A politikai bizottság jóváhagyta a tűzszünetet Nagy Imre erélyes fellépésének köszönhetően, ezt 12 óra 15 perckor ki is hirdették. Illetve a felkelők követeléseinek egy részének is elfogadták. Nagy a Parlamentbe ment, itt megalakult és megkezdte ülést az új négypárti koalíciós kormány. Nagy Imre este fél 6 óra tájban rádióbeszéde során bejelentette, hogy a kormány a történteket nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli, elfogadja a felkelők követeléseinek egy részét elfogadja, illetve kivonják a szovjet csapatokat Budapestről. Egyértelműen állást foglalt a forradalom és a többpártrendszer bevezetése mellett, és a spontán alakult forradalmi bizottságok támogatását kérte. Bejelentette az ÁVH feloszlatását, a beszolgáltatás eltörlését. A változásokat támogatta a párt új első titkára, az október 25-én megválasztott Kádár János is. Nagy Imre jóváhagyta a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulását, amely a honvédség, valamint a rendőrség és a nemzetőrségbe szervezett felkelők részvételével tartotta fenn a rendet.

Október 29-én Nagy Imre tárgyalásokat folytatott a fegyveres felkelők vezetőivel.

Október 30-án rádióbeszédét sugározták, amely ezen szavakkal kezdődött:

„Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány az MDP elnökségével egyetértésben a nemzet életében sorsdöntő elhatározásra jutott, amelyet a következőkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni. Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koaliciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük. [...]”

Október 31-étől az MDP utódjaként megalakuló MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának a tagja volt. A Kossuth téren tartott beszédet, amelyben bejelentette: Magyarország a Varsói Szerződésből eredő kötelmek felmondásáról kapcsolatos tárgyalásokat megkezdi.

Az események előrehaladtával többször átalakította kormányát, november 1-jétől a kormányfői tisztség mellett ő töltötte be a külügyminiszterit is. Ugyanezen a napon kormánya bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és semlegesnek nyilvánította az országot, melyhez kérte az ENSZ és a négy nagyhatalom elismerését. Késő este az új párt, az MSZMP vezetője, Kádár János a szovjet nagykövetségre ment, másnap pedig Moszkvába vitték.

November 3-án megalakult a Harmadik Nagy Imre-kormány. A Parlamentben kezdetét vették a tárgyalások a szovjet csapatok kivonásáról. Újabb, ezúttal szélesebb koalíciós kormány jött létre államminiszterek, és Maléter Pál honvédelmi miniszter részvételével. Este Nagy Imre tárgyalt a román külügyminiszter-helyettessel, akitől azt kérte, hogy közvetítsen Budapest és Moszkva között.


A jugoszláv követség épülete a Hősök tere felől

November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben jelentette be a második szovjet beavatkozást, majd legközelebbi híveivel együtt (közöttük többségben voltak az MSZMP Intéző Bizottságának tagjai) a jugoszláv követségen kért menedékjogot. Ott már várt rá egy üzenet, melyet Belgrádból küldtek, mely az utolsó intézkedéseinek visszavonására, és Kádár János ugyanaznap alakult ellenkormányának támogatására szólította fel, melyek a szovjet csapatokra segítségével vezették az „ellenforradalom” leverését. Nagy Imre a felszólítást elutasította, s Jugoszláviában kért menedékjogot.

Az országgyűlés épületében azonban ott maradt Bibó István jogász professzor és államminiszter, aki mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz. Egyfelől felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”. Másfelől kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében.

A forradalom leverését követően ^^

Aleksandar Ranković jugoszláv belügyminiszter 1956. november 8-án kérte Nagy Imrétől, hogy mondjon le a miniszterelnöki posztjáról egy november 4-re datált nyilatkozatban. Nagy Imre hozzáfogott az antedatált nyilatkozat megfogalmazásához, de később barátai tanácsára hallgatva elutasította azt.

 

November 22-én a Nagy Imre és társai lemondtak a menedékjogukról és bízva a magyar kormány által tett bántatlansági ígéretben, a jugoszláv követség épületét elhagyták. A megszálló szovjet csapatok – megszegve a jugoszlávokkal történt megállapodást – azonnal őrizetbe vették őket, Nagy Imrét autóbusszal a mátyásföldi szovjet laktanyába vitték (az épület ma a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karához tartozik).

Nagy Imrét megkereste Walter Roman román pártfunkcionárius a mátyásföldi szovjet parancsnokságon, s rá akarta venni, hogy kijelentse: önként Romániába távozik. Miután Nagy Imre ezt elutasította, 1956. november 23-án társaival és családjával együtt Romániába deportálták, ahol a Snagovi-tó partján tartották fogva őket, háziőrizetben. Nagy Imre itt feljegyzéseket írt a forradalomról, valamint saját politikájáról. („Gondolatok, emlékezések” című politikai végrendelete ezidáig kiadatlan.) Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát.

1957. január 25-én Nagy Imrét felkereste Bukarestben Kállai Gyula, aki az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága megbízásából tárgyalt vele, ám Nagy elutasította politikájának önkritikus felülvizsgálatát. Január 29-én Kállai javaslatot tett az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága ülésén arra, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítsák.

1957 februárjában Nagy Imre az MSZMP KB-nak levelet írt, amelyben kijelentette, hogy továbbra is a párt tagjának tekinti magát, s politikáját bizonyos feltételekkel támogatná, ám nyílt vitát kezdeményezne a forradalomról. Ezt a levelet azonban nem küldte el. Politikai feljegyzéseit nem írta tovább, helyette nekifogott önéletrajzának.

1957. március 19-én Nagy Imre a szovjet, a román, a csehszlovák, a lengyel és a jugoszláv kommunista pártok vezetőinek küldött levelet, melyben mind saját maga, mind pedig hívei 1956-os szerepének kivizsgálását kérte, melynek céljából egy „nemzetközi párt-vizsgálóbizottság” felállítását sürgette. Levelét nem kézbesítették a románok.

A Nagy Imre-per ^^

1957. március 27-29-én Moszkvában Kádár János megállapodott az SZKP vezetőivel abban, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. Április 9-én Kádár javaslatának megfelelően az MSZMP IIB elfogadta azt a határozatot, mely Nagy Imre és társai őrizetbe vételéről, valamint büntetőeljárás megindításáról szólt. Április 14-én letartóztatták Nagyot, és Budapestre vitték társaival együtt.

1957. április 16-ai kihallgatása során Nagy Imre a válaszadást megtagadta, s ezentúl a jegyzőkönyveket sem írta alá.

Június 14-én jelentkezett kihallgatásra:

„Úgy érzem, nem vagyok bűnös semmiben, el akarom mondani tevékenységemet.”

Továbbra is elutasította, hogy az eseményekről politikailag és büntetőjogilag értékelje.

A Belügyminisztérium 1957. augusztus 10-én készítette el a Nagy Imre-per vádiratát, augusztus 26-án Moszkvában Biszku Béla belügyminiszter egyeztette a vádiratot és az ítéleteket Andropovval, az SZKP KB osztályvezetőjével és más szovjet vezetőkkel.

1957. december 21-én az MSZMP KB zárt ülésen azon határozatot hozta, hogy Nagy Imréék ügyében a törvényes eljárásnak szabad folyást enged.

1958. február 5-én vette kezdetét a titkos per, melyet a katonai bíróság Fő utcai tárgyalótermében tartottak. A Nagy Imre-per vádlottainak ügyének tárgyalása a Legfőbb Bíróság dr. Radó Zoltán által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt ment végbe. A vádat legfőbb ügyész első helyettese, dr. Szalai József képviselte. Miután fény derült arra, hogy Radó Zoltán érdemben nem tud vitát folytatni a vádlottakkal, másnap elnapolták a tárgyalást, betegségre hivatkozva. Négy hónappal később fejezték csak be, ekkor már egy másik tanácselnök, Vida Ferenc vezette azt.

1958. június 6-án az MSZMP KB zárt ülést folytatott, s titkos határozatot hozott, mely szerint:

Nagy Imre „a Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében bűnös, különleges ellenforradalmi csoporttal szemben szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak.”

1958. június 9. és június 15. között folytak le a zárt tárgyalások. Védője, a már súlyos beteg 74 éves Bárd Imre hangot adott annak, hogy védence nem hogy a szocialista rendszer megdöntését nem akarta, hanem ellenkezőleg: éppen azt mentette, ami menthető volt, s ezenfelül minden változást az akkori pártvezetés tudtával és beleegyezésével vitt végbe. Vida Ferenc ekkor felháborodva ezt mondta „Figyelmeztetem a védőt, hogy ha nem hagyja abba pártunk és kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padján találja magát.” A tárgyalássorozat alig egy hét alatt véget ért, filmfelvétel is készült róla, melynek titkosítását csak 2008-ban oldották fel.

Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa (melyet Vida Ferenc vezetett) Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélte. Az ítélet az MSZMP PB előzetes jóváhagyásával született meg.

A vádlottak mind bűnösnek vallották magukat, a miniszterelnököt kivéve. Nagy Imre az utolsó szó jogán a következőket mondotta:

„Igen tisztelt népbíróság! Igen tisztelt elnök úr!


Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.”

Védője hivatalból adódóan kegyelmi kérvénnyel élt, így a formának megfelelően még ugyanezen a napon összeült a testület, mely az ítéletet is meghozta, és kegyelmi tanácsként működtek. Elnöke, Vida Ferenc indokolás nélkül elutasította a kegyelmi kérvényeket, ezáltal az ítélet a kihirdetés pillanatában rögtön jogerőre emelkedett.

E pernek áldozatul esett még Szilágyi József (1917–58) és Losonczy Géza (1917–57). Utóbbi még a tárgyalások megkezdése előtt elhunyt.

Halála ^^

A három halálraítélt kivégzésének időpontját másnapra tűzték ki, s átszállították őket Kőbányára, a Kozma utca 13. szám alatti Gyűjtőfogházba. Nagy Imre utolsó óráit levélírással töltötte, ezek a levelek azonban szeretteihez sohasem jutottak el.

Másnap, június 16-án, kora hajnalban jöttek a foglyokért. A Kisfogház udvarát jelölték ki a kivégzés színhelye gyanánt, ide az elítélteket egyesével kísérték. A kiküldött bíró Dr. Bimbó István volt, aki miután megállapította személyazonosságukat, felolvasta a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsának ítéletét, és a kegyelmi kérvények elutasítását. Ezt követően a hóhérnak adta át őket.

Bogár János ítéletvégrehajtó 5 óra 9 perckor elsőnek Nagy Imre nyakába akasztotta a kötelet, aki a független, szocialista Magyarországot éltette utolsó szavaival.

Utána következett Maléter Pál és Gimes Miklós. Miután az orvosok a halál beálltát megállapították, felvették a 120 Ft-ot a felmerült költségek fedezésére, majd aláírták az átvételi elismervényt. Eme groteszk közjáték kiválóan példázta, hogy milyen embertelen rendszer uralkodott.

Holttestüket a börtön udvarán temették el, kátránypapírba drótozva. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én titokban hantolták ki az éj leple alatt Nagy, Maléter és Gimes földi maradványait, és átvitték a rákoskeresztúri Új köztemető főbejáratától legtávolabb eső, 301-es parcellájába, arccal a föld felé. A temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be.

Végtisztesség ^^

1988. június 5-én a volt 1956-os elítéltek által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottság közzétett egy felhívást, melyben követelték többek között a Nagy Imre-per során kivégzettek tisztességes eltemetését és rehabilitációját.

1988. június 16-án, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján Párizsban, a Père-Lachaise temető 44-es parcellájában került sor Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és a forradalom minden kivégzettje jelképes síremlékének felavatására. Budapesten megemlékezést tartottak az Új köztemető 301-es parcellájában, illetve a Belvárosban. A rendőrség erőszakkal feloszlatta a belvárosi megemlékezést.

1989. március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének exhumálása.

1989. június 16-án Nagy Imrét és társait ünnepélyes keretek között újratemették Budapesten, több százezer fő részvételével.

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvásának alapján július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, s bűncselekmény hiányában felmentette őket. Ezen tárgyalás folyamán érkezett meg a hír a korábbi halálos ítéletet jóváhagyó Kádár János haláláról.

-- Lábjegyzet --
^^

Donáth Ferenc ^^

1913. szeptember 5-én született Jászárokszálláson, apja, ügyvéd volt. 1930-ban Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozott be. 1932-től bekapcsolódott az egyetemen működő kommunista diákmozgalomba, majd 1934-ben belépett az illegális KMP-be. 1937-ben részt vett a Márciusi Front szervezésében, közvetlen kapcsolatba került a KMP Külföldi Bizottságával, 1939-ben pedig jelen volt a Nemzeti Parasztpárt megalakulását kimondó makói összejövetelen. 1940 tavaszán Ujhelyi Szilárddal együtt hosszabb időre őrizetbe vették. Szabadulását követően munkaszolgálatra hívták be, azonban tüdővérzése miatt 1942 tavaszán leszerelték. Tagja lett a Békepárt, majd a kommunista párt vezetőségének. 1945 elején rövid ideig a Szabadság című lap munkatársa volt, majd februártól a Nagy Imre vezetése alatt álló földreform-előkészítő bizottság tagjaként dolgozott. Később az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyetteseként a földreform végrehajtását irányította. A Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára, az MKP KV tagja lett. 1948 januárjában a kommunista párt központi vezetőségének titkárságára helyezték. 1951. február 15-én letartóztatták, és zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. 1954 júliusában szabadult. 1956 tavaszáig nem vett részt az értelmiségi reformkezdeményezésekben. A Közgazdaság-tudományi Intézet igazgatóhelyetteseként csak 1956 késő tavaszától lett ismét aktív közszereplő. 1956. október 23-án éjszaka - távollétében - az MDP Központ Vezetőségének titkárává választották, azonban október 24-én Losonczy Gézával együtt lemondott, mert nem értett egyet a Gerő-féle értékeléssel és politikával. November elsején az alakuló MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának a tagja lett. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, majd őt is Romániába internálták. 1958 júniusában, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 év börtönre ítélték, 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult. Szabadulását követően a közélettől visszavonultan élt, agrártörténeti és agrárgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Ekkor készült el alapvető munkája a földreformról, s emellett számos kisebb-nagyobb tanulmányt publikált. 1977-ben az elsők között írta alá a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, elvállalta a Bibó-emlékkönyv szerkesztő bizottságának elnöki tisztét, támogatta a független sajtó megteremtése érdekében tett erőfeszítéseket, s döntő fontosságú szerepe volt a különböző szellemi és politikai irányok mentén szerveződő ellenzéki és rendszerkritikus értelmiségi csoportok közötti párbeszéd megteremtésében, a politikai együttműködés lehetőségeinek fenntartásában. Ennek az integráló szerepnek a Monori Találkozó megvalósulása volt a legsikeresebb pontja. 1986-ban halt meg Budapesten.

A forradalom idején

1956. október 23-án és 24-én a Várban lévő parancsnokságon volt, 24-én délben a Honvédelmi Minisztériumban vette át a főügyeletet.

Október 25-én tankokkal és az azokat kísérő tiszti iskolásokkal a Kilián laktanyába küldték, hogy „rendet csináljon” (a laktanya környékén a civil felkelők már október 24-e hajnal óta harcban álltak szovjetekkel, sőt konfliktusba keveredtek a laktanya katonáival is). Érkezésekor Maléter tűzharcba keveredett a felkelőkkel, de napokkal később átállt az oldalukra. (Vitatott, hogy ez pontosan mikor történt, az átmenet folyamat volt.) Október 27-én és 28-án ellenőrzése alá vonta a laktanyát közrefogó épületszárnyakat, majd értesülve a kormány által elrendelt tűzszünetről, beszüntette a felkelők elleni harcot, ezt jelentette a minisztériumnak is.

Ezután napokig ment a huzavona a politikai és katonai vezetés, illetve a civil felkelők közt, mert az előbbiek az utóbbiak lefegyverzését követelték. Maléter lassan látta be, hogy ez lehetetlen. A Corvin közben részt vett a fegyverletételi tárgyalásokon. Nagy Imre hívására a Parlamentben jelen volt a munkástanácsok küldötteivel folytatott tárgyalásokon, majd október 31-én főszerepe volt a Nemzetőrséget megszervező megbeszélésen, ahol eldőlt: a civil fegyveresek is a forradalom véderejének részévé válnak.

November 1-jén Nagy Imre kinevezte helyettes honvédelmi miniszternek, majd november 2-án honvédelmi miniszternek, és vezérőrnagyi rangot is kapott. Miniszteri kinevezését a Corvin köz parancsnoka, Pongrátz Gergely ellenezte, mert nem bízott Maléterben (és a kommunista párt és állami vezetőkben sem). Pongrátz többször is nyíltan bírálta, azzal is megvádolta, hogy felkelők halálát okozta, ennek ellenére a laktanya és a Corvin köz végig együttműködött. Maléter a laktanya környékén harcoló többi felkelőcsoporttal is kapcsolatot tartott.

A Kilián laktanya hamar az ellenállás szimbolikus központjává vált, Maléter pedig a forradalom hőseként gyorsan nagy népszerűségre tett szert. Radics Géza így emlékezett egy tüntetésre: „Október 29-e hűvös, de szép őszi nap volt. Kimentem a Népligetbe, s mikor az Üllői út közelébe értem, láttam, hogy egy nagy tömeg tüntető halad az úton, miközben jelszavakat harsognak: »Ruszkik haza!« »Nagy Imrét a kormányba!« – és hasonlókat. Beálltam a tüntetők sorába, és magam is teljes erővel mondtam a többivel együtt. Amikor a Kilián laktanyához értünk, a tömeg megállt és valaki az élen elkezdte éljenezni: »Maléter ezredes a Kilián hős védője!«” »Malétert a kormányba!« Előkerült a »hős« tiszt is és vállra emelték. Maléter szabadkozott. Nem hinném, hogy a tüntetők között sokan lettek volna, akik Maléter nevét valaha is hallották, vagy akár ismerték volna a Kilián szerepét a forradalomban, de akkor nagyon jól, és meggyőzően hangzott. Annyi biztos, hogy Maléter csillaga, mint üstökös ívelt a magasba.”

Maléter túlságosan megbízott a szovjetek szavában. November 2-án tiszti gyűlést tartottak a Kilián laktanyában, ahol tiszttársai és környékbeli felkelőparancsnokok előtt meglobogtatta a délelőtti parlamenti tárgyalásai jegyzőkönyvét amelyek során a szovjet hadseregtábornok Malinyin azt ígérte, a szovjet csapatok legkésőbb 1957. január 15-éig kivonulnak az országból. (Ez alig két nappal a szovjet általános támadás előtt történt.)

Bár a tisztek megpróbálták lebeszélni, Maléter november 3-án magyar tárgyalóküldöttség tagjaként a tököli szovjet főparancsnokságra ment, ahol nyomban letartóztatták. (Gosztonyi Péter elbeszélése szerint a következőket mondta az őt az útról lebeszélni próbálóknak: „Akkor is: mennem kell. Ha nem megyünk – a szovjetek úgy veszik, mi nem akarunk tárgyalni. Mi szakítjuk meg a tárgyalás menetét… Tudom, volt ilyesmi már a magyar történelemben… De akkor is kötelességem menni!”). Január végéig szovjet fogságban volt, akkor átadták a magyar belügyi szerveknek.

Maléter politikai elképzelései

Rákos Imre (1956-ban őrnagy) tanúvallomása szerint Maléter tiszttársai érdeklődésére október 30-án azt mondta el, hogy a következő feltételek teljesülése esetén támogatja a forradalmat:

    1. A Nagy Imre-kormány elismerése
    2. Fellépés a [horthysta] restauráció minden formája ellen
    3. Azonnali (november közepéig) szovjet kivonulás
    4. Az egyetemisták (MEFESZ) október 23-ai követeléseinek megvalósítása [ezekben szerepeltek a szabad választások is]
    5. A kormány a felkelőket nyilvánítsa szabadságharcosoknak, az elesettek hozzátartozóit ennek megfelelően anyagilag támogassa.

Elképzelései sokban eltértek a Corvin köz sok szabadságharcosának gondolkodásától, akik nála kevésbé voltak hajlamosak hinni a szovjetekkel való tárgyalások értelmében, illetve a Nagy Imre vezette kormányt – amelyet Maléter támogatott – sem tartották elég radikálisnak a szükségesnek tartott politikai változások végrehajtásához.

Élete ^^

Evangélikus értelmiségi családban született, édesapja, Maléter István jogakadémiai tanár, a lutheránus kollégium igazgatója volt Eperjesen; édesanyja Lakner Margit. Maléter Pál először Prágában orvosnak tanult a Károly Egyetemen, ahol részt vett a németellenes diákmegmozdulásokban. 1938 novemberében Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem orvostudományi karán folytatta tanulmányait, de anyagi nehézségek miatt újra kénytelen volt őket abbahagyni.

Maléter 1939 1. félévben az evangélikus egyház VIII. kerület Üllői út 24. alatti Luther Otthon fiúkollégiumában lakott. Fennmaradt az Evangélikus Országos Levéltárban 1938. december 17-ei saját kezűleg írt felvételi kérelme.

1939-ben önként jelentkezett katonának. 1940-ben beiratkozott a budapesti Ludovika Akadémiára. Hivatásos tisztként Kassán kezdett el szolgálni. 1944. május 2-án megsebesült és szovjet hadifogságba esett. Júniusban önként jelentkezett a németek elleni harcra. Erdélyben vett részt partizánharcokban, majd 1945 januárjában Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormányt védő őrzászlóalj parancsnoka lett.

1945-ben zászlóaljparancsnoknak nevezték ki és belépett a Magyar Kommunista Pártba. Ugyanebben az évben vette feleségül Pausz Máriát. Három gyermekük született, 1946-ban Pál, 1947-ben Mária és 1949-ben Judit. Később elváltak és 1954-ben Gyenes Juditot vette el. A második házasságot titokban megtartott egyházi esküvőn Kuthy Dezső nyugalmazott evangélikus püspök saját lakásán áldotta meg, akit Maléter a Luther otthon igazgatójaként ismert meg 1939-ben.

1956 tavaszára ezredes lett.

 

Gimes Miklós 1956-ban már Nagy Imre körének egyik legradikálisabb tagja. Az év nyarán vissszavették az MDP-be.

Felesége emlékezése szerint 1956. október 23-án, amikor Nagy Imre visszatért Badacsonyból, miközben tetőfokára hágott a forradalmi hangulat, Gimes és más barátai megpróbálták rábeszélni Nagy Imrét, hogy vegyen részt a délutánra meghirdetett tüntetésben, hiszen a kormány élére való kerülése általános követeléssé vált, és így szabhatna medert az eseményeknek. Nagy Imre azonban a társaság nagy csalódására hallani sem akart erről, arra hivatkozva, hogy Mező Imre tíz nappal korábban figyelmeztette: Gerő Ernő provokációra készül ellene és szándékosan hagyja az eseményeket eljutni egy felkelésig, hogy aztán egyszerre csaphasson le az egész pártellenzékre.

A forradalom napjaiban általa alapított Magyar Szabadság című lap szerkesztője Kende Péterrel, Kornai Jánossal, Lőcsei Pállal együtt.

"Lapunk azért is küzd, hogy a független Magyarország – demokratikus Magyarország legyen" – írta Gimes a lapban október 30-án. "A nemzeti demokratikus forradalomnak s természetesen a Magyar Szabadságnak is teljes elvi szilárdsággal kell harcolnia a Rákosi–Gerő-klikk-féle politika minden maradványa ellen és az ellenforradalom minden jelentkezésével szemben" – folytatta.

A november 4-ei szovjet bevonulás után sem ismerte el Kádár János kormányát, sztrájkokat szervezett ellene, Október Huszonhatodika címmel illegális újságot adott ki és megalapította a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalmat. December 5-én letartóztatták és a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottja lett.

A Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa 1958. június 15-én ítélte jogerősen halálra szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával. Az ítéletet másnap hajnalban, a Kozma utca 13. szám alatti gyűjtőfogház udvarán hajtották végre.

Elítélése előtt azt tervezte: ha túléli a megtorlást, kétgenerációs nagyregényt ír fél magyar évszázadról, a polgári radikális szülőkről és forradalmi radikális gyermekeikről.

Hatéves fiát és volt feleségét a szovjet támadáskor külföldre küldte, ők Bécsben értesültek Gimes Miklós kivégzéséről, később Svájcban telepedtek le.


Politikai gondolkodása

Rainer M. János a saját maga felállította kategóriákban az 1956-os reformkommunistákkal szemben a reformszocialistákhoz sorolja Gimes Miklóst, akik már csak viszonyítási pontnak és nem kötelező útnak tekintették a sztálini pártegyeduralmi modellt, szinte egyedüliként már hónapokkal a forradalom előtt is. "Gimes Miklós… számos teljes mértékben egybevágó visszaemlékezés szerint 1956 tavaszán komolyan számot vetett, sőt szorgalmazta a valódi többpártrendszer bevezetését, vagy azt, hogy a pártellenzék ebben és csak ebben gondolkozzon" - írta Rainer.

Gimes Miklós ^^

1917. december 22-én Budapesten született. Szülei orvospszichiáterek voltak, õ is orvosnak készült, de Szegeden megkezdett tanulmányait nem fejezte be. Különféle alkalmi szellemi munkákból élt. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, ahonnan 1944 nyarán megszökött, és beállt Tito hadseregébe. 1945 januárjában tért vissza Budapestre, belépett a kommunista pártba, a Szabad Nép munkatársaként dolgozott. 1953 után Nagy Imre reformpolitikájának a híve lett, emiatt a miniszterelnök elmozdításakor áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955 májusában egy párttaggyûlésen követelte a Rajk elleni, valamint az azzal kapcsolatos koholt perek felülvizsgálatát, ezért kizárták a pártból, és állásából is elbocsátották; könyvtárosként majd lektorként dolgozott tovább. Nagy Imre körének egyik vezéralakja. 1956 októberében visszatért a Szabad Nép szerkesztõségébe. A forradalom alatt barátaival napilapot alapított Magyar Szabadság címmel. November 4-e után a szellemi ellenállás egyik vezéralakja volt: Október Huszonharmadika címmel illegális lapot szerkesztett, Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom néven ellenállási szervezetet hozott létre. 1956. december 5-én a szovjetek tartóztatták le Budapesten. A Nagy Imre-perben a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetõsége nélkül. Másnap kivégezték.

forrás: Wikipedia, MEK ^^ ^^