Ugrás a Főoldalra!

Etruszk–római történeti kronológia

Frissítve: 2018-07-29 13:14

Kr. e. 1800

A terramare kultúra (bronzkultúra) Észak-Itáliában.

A bronzkorra (az i. e. 2. évezred közepétől) Itália területén két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-vidéki kultúra (három jellemző településformája: a palaffita cölöpépítmények, a torbierék, azaz tőzegmocsárra épített falvak, és a terramare-cölöpépítmények, amelyek felépítésükben a római castrum elődjének tekinthetők) és a közép-, illetve dél-itáliai barlangkultúra, az appennini-kultúra (olasz néven extraterramarricoli), amelynek népei transzhumáló pásztorkodást űztek.

Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés emlék maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok és az eugenusok, valamint az őslakosság a nagy szigeteken, Szardínián (ős-szárdok), Korzikán és Szicíliában (protosiculi).

1000

Villanova kultúra (vaskori), nagy vánorlások: italicus törzsek megjelenése. Az etruszkok megjelenése. Egyes elemeik talán Kisázsia délnyugati részéből kerültek a mai Toszkánába.

A vaskor kezdetén (i. e. 2. évezred – 1. évezred fordulója) az európai urnamezős kultúrának helyi változataként alakult ki a Proto-Villanova kultúra. Létrehozói már nagy valószínűséggel indoeurópai nyelvet beszéltek.

A vaskori Villanova-kultúra hordozói az ezredfordulón bevándorolt italikus nyelvű törzsek voltak. Nyelvi szempontból két nagy csoportjuk a latin–faliszkuszi, illetve az oscus–umber csoport volt. Az előbbibe tartozott a latin és a faliszkuszi, az utóbbiak közé pedig az umber, szamnisz, szabin, volscus, hernicus, aequus, marsus és lucanus nép. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.), a faliszkuszok a Tiberistől északra (Falerii, Pescennia) telepedtek le. Az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el.

Itália északkeleti részén az ugyancsak indoeurópai venétek telepedtek le (Este-kultúra). Nyelvüket, a venétet nyelvet a kutatók többnyire szintén az italikus nyelvek közé sorolják.

Északnyugat-Itáliában a Golasecca-kultúra volt jelentős. Ez a Como folyótól a Póig terjedt, és a 9-5. században virágzott.

Az italikus nyelvű népekkel közel egy időben települtek meg az Appennini-félsziget déli részén a Balkán-félszigetről tengeri úton érkező illír törzsek. Az illíreknek a helyi őslakossággal való összeolvadásából keletkeztek Apulia (a mai Puglia tartomány) területén a daunus, peucetius és messzáp népek – összefoglaló nevükön a japigok (Iapygi) –, valamint a mai Basilicata és Calabria tartományok vidékén az enotrus népcsoport. (A római forrásokban ezek a népek később Apuli, Sallentini és Calabri néven szerepeltek.)

A kora vaskori Itália tehát nem volt egységes. Több kisebb nép egymás mellett élő kultúrája jellemző. Az egyes régészeti anyagok együtteseit a régészek nem mindig tudják egy-egy néphez hozzárendelni, emellett a kultúrák egymás utáni sorrendje is bizonytalan.

Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt az etruszkok (türrhénoi, Turuša, önelnevezésük Rasenna) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre.

Az etruszk települések az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az ión szövetség mintájára létrehozott tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.

10.sz .

Első települések a Palatinuson.

A történelmi hagyomány szerint a Romulustól alapított város a Palatinus monson (Palatium) terült el, melynek nyugati felét Cermalus vagy Germalus névvel illették. A város pomeriuma, magába foglalta még a Palatinus északi lejtője előtt elterülő Velia nevű emelkedést is. E három részből álló város falainak maradványai ma is állnak a hegy nyugati sarkánál, a Lupercal táján, mely maga is, mint Lupercus tiszteletének szent helye, ez ősi városban az előtte álló ficus Ruminalisszal együtt azt a helyet is jelölte, hol a kitett Romulus és Remus teknője fennakadt. Ezt a palatinusi várost szokták négyszögű alakjáról Roma quadrata névvel jelölni. Az ősi városnak három kapuját említik a római írók: a porta Mugonia vagy Mugionist észak felől, az ismeretlen fekvésű porta Romanát vagy Romanulát nyugaton és a scalae Caci nevű lépcsőt délnyugat felől.

9.sz.

Települések a Capitolium-, Esquilinus-, Quirinalis- és a Viminalis-dombon.

a Septimontium területéhez hozzájárult a Caelius mons, a Viminalis collis, és a Quirinalis collis. A város területéhez a pomeriumon belül még hozzátartozott a Capitolinus mons kettős magaslata is, az Arx és a Capitolium, melyek azonban nem voltak beosztva egyik regióba sem. A négy regio neve: 1) regio Suburana, 2) regio Esquilina, 3) regio Collina, 4) regio Palatina. A város területe e regiók közt a következőképpen volt felosztva: az elsőhöz tartozott a Caelius mons, Ceroliensis és Subura (vagy Sucusa) nevű részeivel együtt, a másodikhoz az Oppius és a Cispius, a harmadikhoz a két collis, a Viminalis és a Quirinalis, a negyedikhez a Palatinus, a Cermalus és a Velia.

8.sz.

A Tiberis-folyó menti dombok települései Róma néven egyesülnek.

 

753

Róma alapításának éve a legenda szerint

Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint Kr. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint Kr. e. 728-ban alapították Rómát. Az Kr. e. 753. április 21-ei dátumot az Kr. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot, nem mint az alapítás, hanem mint az urbanizációs folyamat kezdetét a modern kutatás is elfogadja, hiszen a római királyság fennállásáról árulkodó első régészeti leletek ebből az időszakból származnak.

A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt kunyhómaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata.

A Viminalis dombon vegyes népesség, a Quirinalis dombon a szabinok települtek le. Először az Esquilinius és a Caelius domb latin falvai léptek egymással szövetségre, majd hozzájuk csatlakoztak a Viminalis, Quirinalis domb falvai is. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma várossá szerveződése. Az Aventinus domb (a plebejusok lakóhelye) akkor még nem tartozott az Urbshoz, a Capitolinusnak pedig szakrális szerepe volt.

A szabin nők elrablásának mondája tulajdonképpen ezeknek a szerződéskötéseknek az emlékét őrzi. Mind a szabinok, mind a latinok exogám nemzetségben éltek, tehát a férfiak más nemzetségből választottak feleséget. A hagyomány szerinti lányrablással fűszerezett házasság a két nemzetség közötti szálakat erősítette.

750–510

A monda szerinti hét király időszaka.

Róma megalapításától a köztársaság koráig a mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt.

Róma hét királya
Név Uralkodásának valószínűsíthető ideje

Romulus (* Kr. e. 771)

Kr. e. 753–Kr. e. 716
Numa Pompilius (* Kr. e. 753) Kr. e. 715–Kr. e. 674
Tullus Hostilius (* Kr. e. 710) Kr. e. 673–Kr. e. 642
Ancus Martius (* Kr. e. 676) Kr. e. 642–Kr. e. 617
Lucius Tarquinius Priscus (* ?) Kr. e. 616–Kr. e. 579
Servius Tullius (* ?) Kr. e. 578–Kr. e. 535
Lucius Tarquinius Superbus (* ?) Kr. e. 535–Kr. e. 510/Kr. e. 509, †Kr. e. 496

Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történelmi tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.

510

Az utolsó (etruszk) király, Tarquinius Superbus elűzése, a mondabeli királykor vége. A római köztársaság és Karthágó közötti (1) szerződés: a Földközi-tenger nyugati medencéjében a kereskedés monopóliumát elismeri Róma, a rómaiak és szövetségesei sértetlenségét a punok.

Tarquinius Superbus (Tarquinius Priscus király fia), a hetedik király a görög türannoszok vonásait mutatta (superbus = gőgös). Őt a patrícius nemesség Kr. e. 510-ben megfosztotta hatalmától, és száműzték a teljes királyi családot (refugium). Ami ezután következett, az már a Római Köztársaság története.

Az ókori Római Köztársaság az ókori Római Királyság jogutódja, és i. e. 509-ben jött létre, miután a rómaik fellázadtak, és elűzték a királyi Tarquinius családot ("refugium").

A kivívott függetlenség Rómának kezdetben politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt hanyatlást hozott. Megszakadtak a korábban virágzó kereskedelmi kapcsolatok, leálltak az építkezések. I. e. 509 körül a római köztársaság (ekkor még mint Latium vezető hatalma) szerződést kötött Karthágóval, melyben elismerte a pun állam kereskedelmi monopóliumát a Földközi-tengeren, cserébe az szavatolta Róma és szövetségesei sérthetetlenségét. Ám Róma csak kemény harcokkal biztosíthatta fennmaradását a támadó latin törzsek és az etruszk restaurációs törekvések ellen.

498–493

A latin háborúk végén Róma elismeri a latin városok autonómiáját.

A Regillus-tavi győzelemmel záródó latin háború (i. e. 498–i. e. 493) végén Róma elismerte a latin városok autonómiáját, és belépett az ariciai szövetségbe, ami eredetileg ellene jött létre etruszk ösztönzésre. A szövetségnek kb. az i. e. 5. század közepére sikerült megfékeznie az aequusok és volscusok támadásait. Ezeket a háborúkat a római hagyomány számos legendával tarkította. Az aequus-volscus háborúkhoz kapcsolódik többek között Coriolanus és Cincinnatus mondája, Porsenna clusiumi etruszk király Róma elleni hadjáratához pedig Mucius Scaevola, Horatius Cocles és Cloelia máig ismert története.

494

Kivonulás a Szent-hegyre (Mons Sacer: az Aventinus), a néptribunusi intézmény létrehozása. A plebejus hadsereg megszervezése.

Az első secessio első ismert forrása fél évezreddel későbbi, Titus Livius Ab urbe condita című munkája. Mondaszerű elemekben bővelkedik, hiszen innen származik Agrippa Menenius Lanatus tanmeséjének története is, aminek hatása – Livius szerint – a plebeiusok és patriciusok megegyezése volt.

I. e. 494-ben a plebs az adósságokkal kapcsolatos igen szigorú rendelkezések (Appius Claudius Sabinus Inregillensis nevéhez kapcsolva) elől a Szent Hegyre (Mons Sacre) menekült, és azzal fenyegetőzött, hogy új helyen új várost alapítanak, a patriciusok pedig éljenek magukban Rómában. Csatlakozott a kivonuláshoz a hadsereg is.

Végül megegyezés született, miszerint új magistratust, a néptribunusi tisztséget hozták létre, ami a törvényhozás túlkapásai ellen szolgált. A néptribunusnak ugyan nem volt joga törvényjavaslat benyújtására, de bármelyik patriciusi magistratum (consul, praetor, vagy akár a senatus) javaslatának tárgyalását megakadályozhatta, ha véleménye szerint az a nép érdekeivel ellentétes volt.

E secessio emléke a Concordia temploma (concordia = egyetértés), az ekkor elfogadott törvények a Leges Valeria Horatiae címet viselik.

451–449

A decemvírek bizottságot alakítanak a tizenkét táblás törvény létrehozására.

Róma törvénykezése a szokásjog és a senatus által hozott rendeletek mentén zajlott. A törvényhozás általában ad hoc módon zajlott, és a szokásjogok bonyolultsága miatt kiszámíthatatlan volt. I. e. 449-ben a nép ismét kivonult a városból, hogy a senatust rákényszerítse a tizenkét táblás törvények elfogadására. E törvények jelentősége az írásos jellegben keresendő, ami korlátozta a szubjektív jogértelmezések lehetőségét. Ugyanakkor e törvények még megtiltották a házasságot a plebs és a nemesség között.

A XII táblás törvények megszövegezése (i. e. 451/450 körül) nagy előrelépést jelentett a plebejusok polgárjogi harcában. 10 kiválasztott férfiú (decemviri legibus scribundis) gyűjtötte össze és foglalta írásba az addig csak a szokásjog által szentesített törvényeket. A törvényeket tartalmazó bronztáblákat a forumon függesztették ki. Tartalmuk:

1–2. perrendtartás;
3. adósjogi eljárás;
4. házasságjog;
5. örökösödés, gyámság;
6–7. birtokjog, adásvétel;
8. vagyoni károk (lopás, rablás), kártérítések;
9. törvénykezés, joghatóság;
10. városrendészet, temetkezés;
11. a hivatalos naptár;
12. zálogjog, rabszolgák okozta károk.

406–396

Utolsó háború Veii ellen, a rómaiak elfoglalják és lerombolják a várost. Lehetséges az északi terjeszkedés. Megindul a gallok, samnisok népvándorlása.

Ahogy a latin szövetség egyre sikeresebben biztosítja területeit és szorítja defenzívába az aequusokat és volscusokat az 5. század második felében, Rómának arra is lesz ereje, hogy északi szomszédjára, legnagyobb riválisára, Veiire összpontosítson. 426-ban elfoglalja Fidenaet, Veiinek a Tiberis bal partján lévő erődjét, majd a hagyomány szerint tízéves küzdelemben, 406-tól 396-ig megsemmisíti magát Veiit is.

 

387

A gallok betörése Itáliába; Brennus elfoglalja és megsarcolja Rómát. (Vae victis! Jaj a legyőzötteknek!)

A Brennus vezette gallok Kr. e. 390-ben legyőzték a rómaiakat az alliai csatában, és kifosztották Rómát. „A gallusokat hagyomány szerint terményeink, különösen az akkor új élvezetnek számító bor zamata csábította rá, hogy az Alpokon átkelve elfoglalják a régebben az etruszkok által megművelt földeket” – írja Livius (A római nép története a város alapításától, Ötödik könyv, 33). A fellegvárat (Capitolium) nem tudták elfoglalni. Ekkor történt a híres eset, hogy az éjszaka a hegyre lopakodó gallokat még a kutyák sem vették észre, Juno szent állatai azonban, a ludak – amelyeket a rómaiak még az éhezésben is megkíméltek – riasztották a védőket.

Az égei világban a Kr. e. 3. században a keleti gallok óriási migrációja zajlott. Kr. e. 281-ben Trákiában, a mai Görögországtól északra jelentek meg. Egy másik Brennus nevű gall törzsfő csak az utolsó pillanatban, a feljegyzések szerint nagy villámlás és mennydörgés hatására, riadt vissza attól, hogy megszentségtelenítse az Apolló-templomot Delphoiben. Ugyanakkor egy tízezer katonából, nőkből, gyermekekből és rabszolgákból álló kelta tömeg Thrákián vonult keresztül. Három törzs I. Nicomedes, Bithynia királya hívására, aki a bátyja ellen kért segítséget, átkelt Asia Minorba. Ők végül le is telepedtek Frígia keleti és Cappadocia középső részén, Anatoliában, és azt a területet azóta Galatiaként ismerik.

380-tól

Erős falgyűrű, az újjáépített város hét dombja (Róma) köré.

 

367

A Licinius–Sextius-féle földtörvény, mely kedvez a plebejusoknak. Minden hivatal elérhető a plebejus felső réteg számára (dictator 356; censor 351; praetor 337; papi tisztségek 300).

A Kr. e. 367-es Licinius–Sextius-féle földtörvény annak idején szabályozta, hogy ki mennyi földet birtokolhat és mennyit vehet bérbe az állami, közös földekből (agri publici). Az idők folyamán azonban a törvény feledésbe merült, és hatalmas birtokkomplexumok alakultak ki állami- és magánföldekből. Ezeken a háborúk során szerzett rabszolgák dolgoztak. A nagybirtokosok (akik jórészt a senatus tagjai voltak) birtokaikat tovább növelték, és az állandó háborúskodás miatt a távol levő kisbirtokosok földjeit is olcsón felvásárolhatták, ami drasztikusan csökkentette a vagyon alapján besorozható polgárok számát és demoralizálta az éveken át idegen földön szolgáló katonákat, amellett jelentősen növelte a Róma városába áramló, idénymunkákból és szavazatai adásvételéből élő nincstelen polgárok számát.

354

Római–samnis szövetség a gallok ellen és a szomszédok féken tartására.

A szamniszokra utaló első írott forrás egy i. e. 354-ben kötött szerződés a rómaiakkal, amely a Liris folyónál állapítja meg a közös határt a szamniszok területe és Latium között.

348

A római köztársaság és Karthágó közötti (2) szerződés: elzárják a Földközi-tenger nyugati medencéjét a római-latin kereskedelem elől, de szabad a kereskedés Szicíliában és Karthágóban.

 

343–341

Az első samnis háború, római győzelem.

A 367-ben és a következő évtizedekben átformálódó államnak, illetve az új magistratus rendszerrel együtt formálódó új elitnek, a nobilitasnak folyamatos harcokban kellett bizonyítania hatékonyságát. Róma hadvezérei, akik között egyre több a plebeius, a következő évtizedekben meghódítják Itáliát, 270-re olyan méretű és erejű államot hozva létre, amely már egyenrangú félként állhat szembe vagy szövetkezhet a hellenisztikus államokkal és Karthágóval. Róma az idáig vezető úton Itália összes népével szembekerül, de a legnagyobb ellenfelet, amelyen csak három háború árán tud felülkerekedni, a samnisok jelentik.

A samnisok lakta vidék a Dél-Közép-Appenninek, egy hatalmas, folyók szabdalta hegyvidéki terület, amely sem termékeny síkságokkal, sem tengerparttal nem rendelkezett. A félsziget nyugati partjától többek között Campania, a keletitől Apulia választotta el. Bár Samnium nagyobbrészt hegyvidéki terület, sűrűn lakott völgyei alkalmasak földművelésre. Természetesen nagyon nagy szerepe volt az állattartásnak is, elsősorban a sertés- és a juhtenyésztésnek.

Amellett, hogy a történetíró a római politika egyéb szempontjait is beleszövi a capuai követek és a senatus tárgyalásába, leírásában az a leghangsúlyosabb, hogy Capua Róma hatalmába adja magát, amely így a samnisok - korábbi szövetségesei - ellen már alattvalói védelmében léphet fel.
343-ban tehát, a samnis háború első évében Róma bellum iustum et piumot, igazságos és isteneknek tetsző háborút visel, mint ezelőtt és ezután is mindig. Róma külpolitikájának irányítói - de még inkább a Róma háborúit megörökítő annalisták - gondosan ügyeltek rá, hogy Róma hódításait, béke- vagy szövetségesi szerződéseinek felmondásait igazságosnak és az isteneknek tetszőnek tüntessék fel. De ezt valószínűleg nem pusztán cinizmusnak kell tekintenünk, hanem átélt, komolyan vett hitnek Róma birodalmi küldetésében és az istenek támogatásában.

A két consuli sereg kiszorította a samnisokat Campaniából, és elfoglalta Capuát. A háború fontosságát és a samnisok erejét mutatja, hogy mindkét consul provinciája (feladata, hatásköre), amire (hatalmuk) szólt, a samnis háború volt. Egy év szünet után, mialatt (342-ben!) Rómának belpolitikai válságon kellett átesnie, 341-ben folytatódnak, illetve zárulnak le a harcok egy újabb római-samnis szövetséggel.

forrás: romaikor.hu
340–338

A latin háború.

A samnisokkal való kiegyezésre szüksége is volt Rómának: 341-ben kitör a latin háború. Róma sikerei felborítják a latinokkal kötött szövetség egyensúlyát, az elvben egyenlő jogú felek szövetsége Róma latiumi dominanciájának eszközévé vált.
A latin városok követelései, amelyeket Livius jegyzett fel - a polgárjog, valamint hogy ők adhassák az egyik consult és a senatus felét -, minden bizonnyal a Kr. e. 91-es szövetséges háború előtti viszonyokat és törekvéseket tükrözik, és jól illeszkednek Livius koncepciójába, aki a latin szövetség mindegyik korszakát úgy mutatja be, mintha a latin városok Róma hol békés, hol lázongó alattvalói lennének.

A latinokhoz csatlakoznak a volscusok és a campaniaiak (és a sidicinusok és az auruncusok), és Rómának jelentős áldozatokba és négy esztendőbe került, hogy fölébük kerekedjen. A háború egyik fontos, 340-ben lezajlott csatájához több sokat elemzett epizód is kapcsolódik (de stratégiai szempontból már maga a helyszíne is érdekes: a latinok és a rómaiak a Vezúv környékén csapnak össze).

A két consul egyike, T. Manlius Torquatus kivégezteti fiát, aki parancs ellenére bocsátkozott párviadalba (és győzött). A másik consul, Decius Mus pedig feláldozta magát a győzelemért. Ugyanis a csata előtt az áldozati állat májából a jóspap kideríti, hogy a jelek kedvezőek ugyan a consul seregének, de kedvezőtlenek magának Musnak, erre a családjának a nobilitasban helyet szerző plebeius államférfi egy sajátos rítussal és imával felajánlja magát és magához kapcsolva az ellenség csapatait az isteneknek a győzelemért, majd az ellenség közé vágtat, ahol elesik.

A római istenek is betartják a megfelelő imaformulával rájuk kényszerített egyezséget, a consullal együtt ”elveszik” az ellenséges csapatokat is, és megadják a győzelmet a rómaiaknak. Míg Mus történetének valódi volta elképzelhető, Manlius története túlságosan exemplum jellegű, a disciplina (katonai fegyelem) végletes betartását, a res publica szolgálatának az apai szeretet elé való helyezését példázza többek között, ráadásul, ha alapjáig bontjuk vissza a történetet, gyanúsan párhuzamos lesz a Muséval, hiszen felfogható a fiú csata előtti feláldozásának.

A háborúk során, illetve utánuk végrehajtott rendezést, a legyőzött, valamint megfegyelmezett népekkel kialakított szövetségi rendszert - voltaképpen államközösséget - a kutatás a római történelem fordulópontjának tekinti. Joggal: az ekkor Közép-Itáliában kialakított szövetségi struktúra alkalmas volt arra, hogy a következő hódítások során egész Itáliát integrálhassa, illetve megfelelő erőt és szilárdságot mutatott olyan válsághelyzetben is, mint amilyet Hannibál itáliai hadjárata jelentett. A kialakított rendszer legfontosabb eleme, hogy a legyőzött városokat egyenként kapcsolták Rómához: külön-külön határozták meg mindegyik jogállását és kötelezettségeit, Rómához való viszonyát.

forrás: romaikor.hu
326–304

A második samnis háború; 321 római vereség a caudiumi hágónál; „szégyeniga” alatt vonulhatnak el.

Róma a tengerparti síkságon Campania felé coloniák alapításával erősíti meg a pozícióit: 334-ben Cales, 328-ban Fregellae a Liris folyó partján; Róma fokozatosan felszámolja a samnisok és a saját területei között lévő ütközőzónát. A samnis szövetség nem nézi tétlenül, hogy teljesen és véglegesen kiszorul Campaniából: 326-ban (vagy 328-ban) kitör a második samnis háború, amely kisebb megszakításokkal 304-ig tart. A háború első szakaszában a kulcsot Neapolis jelenti.

A rómaiak a háború első éveiben támadólag lépnek fel egyrészt Samniumban, másrészt a samnisok északi szövetségeseinek a területein. Ekkor azonban a samnisok még megállítják a rómaiak előretörését: 321-ben Caudium közelében súlyos vereséget mérnek rájuk.
Caudium Délnyugat-Samnium központja; ehhez a városhoz kapcsolja a hagyomány a köztársaságkor legszégyenletesebb vereségét. A város közelében egy szorosban csapdába esik a római sereg, és mivel a harc kilátástalan lenne, Sp. Postumius Albinus consul kénytelen békét, illetve fegyverszünetet kötni, ami egyrészt a samniumi pozícióinak elvesztését jelenti Róma számára, másrészt a samnisok a fegyverzetüktől és ruházatuktól megfosztott rómaiakat egy iga alatt hajtják át, akik csak ezen az áron vonulhatnak el.
Róma már a következő évben kiköszörüli a csorbát, és felmondva a fegyverszünetet (vagy békét), vereséget mér a samnisokra.

forrás: romaikor.hu
326

Poetelius törvénye: az adósrabszolgaság megszüntetése Rómában.

A lex Poetelia Papiria a Római Köztársaság i. e. 326-ban meghozott törvénye, amely felszámolta az adósrabszolgaságot. Titus Livius elbeszélése szerint Gaius Poetelius Libo Visolus harmadik konzulsága idején fogadták el, míg Varro elbeszélése szerint Poetelius diktátorsága alatt hozták meg ezt a törvényt i. e. 313-ban.

312

Appius Claudius cenzorsága. Az első vízvezeték és a capuai országút (Via Appia) építése.

A Via Appia (latinul via=út) az ókori Római Birodalom talán legfontosabb útja volt. Fontosságát mutatja a Statius leírta közhasználatú neve is (Sylvae, 2.2):

„Appia longarum teritur regina viarum”
„Az Appia út, amelyet a hosszú utak királynőjének neveznek”

A Via Appia „nemes” voltát a rómaiak szemében építésének körülményei és módja magyarázták, és fontossága a Római Köztársaság számára. A Via Appia valamennyi később készült római út paradigmájává vált, és szimbólumává annak a köztársaságnak, amely rendet teremtett a régióban, békét és szabadságot hozott Itália népei számára – legalábbis a rómaiak ideáljaiban. Ezt a nézetet osztotta a nagy antik római történész, Livius is, aki nem római születésű volt. Az utat Appius Claudius Caecus kezdte el építeni – aki Kr. e. 312-ben lett censor Rómában – hogy megoldja a dél felé haladó hadseregek utánpótlását. A Forum Romanumról induló Via Appia maradványai ma is láthatók.

306

Róma és Karthágó közötti (3) szerződés.

 

298–290

A harmadik samnis háború, római győzelem (a samnis, etruszk, kelta, sabin, lucanus, umber szövetség tagjait külön-külön győzi le). 295 béke az etruszkokkal.

A második samnis háborúban elért eredményeket Róma nem végcélnak tekinti, hanem csak az Itália, de legalábbis a térség meghódítása felé vezető út egyik állomásának. A samnisok ugyancsak nem érzik lezártnak a kérdést, és nem fogadják el, hogy visszaszorították őket a törzsszövetség határain belülre, és hogy elvesztették azt a szerepüket, amelyet Közép- és Dél-Itália legnagyobb katonai potenciállal rendelkező népeként játszottak. A harmadik samnis háború kitörése jól jellemzi mind a két fél törekvéseit: Róma szövetséget köt a lucaniaiakkal, akiket a samnisok megtámadtak. Ezzel a szövetséggel Róma az utolsó kaput is becsukta Samnium nagyhatalmi lehetőségei előtt. Mivel a samnis szövetség nem mondhatott le a független külpolitikáról, 298-ban kitört az újabb samnis háború, e néven immár a harmadik.

A háború első éveiben a rómaiak módszeresen pusztítják a samnis vidékeket, és sikeresen ostromolnak meg több hegyi erődöt is, de igazán döntő győzelmet nem tudnak kicsikarni. A samnisok fővezére, Gellius Egnatius a fő erőkkel északra vonul, hogy az etruszkokkal egyesülve mérjen Rómára csapást.
Appius Claudius Caecus, a 296. év egyik consulja nehéz csatában győzelmet arat az etruszk-samnis erők fölött, de a következő évben Rómának még nagyobb és veszélyesebb koalícióval kell szembenéznie: saminsok, gallok, etruszkok és umbriaiak szövetkeznek ellene.

...

A nagy összecsapás után Róma néhány év alatt folyamatos hadjáratokkal, diplomáciai munkával, colonia alapításokkal kiépíti, illetve megszilárdítja hegemóniáját Itáliában. 294-ben a vidék pusztításával, illetve kisebb-nagyobb győzelmekkel meghátrálásra kényszeríti az etruszkokat.
Legjelentősebb városaik, Volsinii, Perusia, Arretium negyven évre fegyverszünetet kérnek, és súlyos hadisarcot fizetnek. Utolsó tartalékaikat mozgósítva a samnisok felállítanak egy újabb - Livius szerint több tízezres - sereget, de Aquiloniánál vereséget szenvednek. Róma - egyszerre több sereggel - ezután még két évig pusztítja Samniumot, bevéve a samnisok kisebb-nagyobb erődéit, míg 290-ben a samnisok békét nem kérnek, és Róma szövetségesei nem lesznek.

forrás: romaikor.hu
287

Hortensius törvénye. A népgyűlés határozatai azonos rangra emelkednek a szenátus határozataival (leges), a patriciusok összeolvadnak a gazdagabb plebejusokkal, kialakul az új uralkodó osztály, a nobilitas.

Kr.e. 287-ben a plebeiusok újabb felkelésének, kivonulásának eredménye. Hortensius törvénye: senatusi jóváhagyás nélkül is törvényerejuek a plebeius népgyulés határozatai (a comitia tributa és a concilium plebis összeolvadása). Ezzel a plebeiusok jogilag egyenlokké váltak a patriciusokkal.

285–282

A kelták elleni harcokkal Róma biztosítja uralmát Közép-Itáliában.

I. e. 282-ben, a senon kelta törzs területének elfoglalásával Róma uralma biztosítottá vált Közép-Itáliában. A római köztársaság területe ekkor mintegy 20 000 km² volt, lakossága pedig legalább 1 000 000 fő.

282–272

Róma és Tarentum háborúja, amelybe beavatkozik az epirusi király, Pyrrhus.

I. e. 282-ben a Thurioi, Lokroi és Rhégion segítségére (egy i. e. 303-ban kötött egyezményt megsértve) felvonuló római hajókat a leggazdagabb kereskedőváros, Tarasz (Tarentum) helyőrsége elsüllyesztette, ill. elfogta, s ezzel kezdetét vette Róma és Tarentum konfliktusa, más néven – mivel a tarentumiak Pürrhosz épeiroszi király seregét hívták segítségül – a pürrhoszi háború (i. e. 282–i. e. 272).

279–272

Háború Pürrhosz ellen, „pürroszi győzelem” Ausculumnál. Róma győzelme. Harci szövetség Róma és Karthágó között. Tarentum kapitulációja.

Pürrhosz (meglepetést keltő harci elefántjait bevetve) i. e. 280-ban Hérakleiánál, majd i. e. 279-ben Asculumnál nagy veszteségek árán először legyőzte a római sereget (pürrhoszi győzelem). A nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Pürrhosz a győzelmeket nem használta ki, hanem Szicíliába ment, ahol legyőzte a punokat, azonban a helyi görögség nem támogatta, ezért kénytelen volt visszatérni Itáliába. Közben a rómaiak felkészültek a harc folytatására – az elefántok legyőzésének módjára is rájöttek – így nem csoda, hogy (karthagói segítséggel) i. e. 275-ben Beneventumnál megverték és visszavonulásra késztették a görög zsoldosvezért. A harc akkor ért véget, amikor a Hellászba visszamenekülő Pürrhosz az argoszi hatalmi harcokban életét vesztette, tarentumi helyőrsége pedig kapitulált

265

Az etruszk Volsinii elfoglalása. Róma befejezi Itália meghódítását.

Ouolsinioi, jelentékeny etruscus szövetséges város a Lacus Volsiniensis déli partján (ma Lago di Bolsena 2 szigettel). Miután a rómaiak V.-t bevették és elpusztították, lakóik ujra építették a várost a tó északkeleti partján, a mai Bolsena helyén. Mindkét várost gazdagsága tette ismertté. Liv. 10, 37.


264–241

Az első pun háború; a római hajóhad győz a Mylaenál (260) és Economusnál (256), Aegatusnál (241). Karthágó lemond Szicíliáról, így az az első római provincia lett.

Az első pun háború a Szicília birtoklásáért folyt a Római Köztársaság és Karthágó között, amelynek nagy része a Kr. e. 3. század 70-es éveiben Karthágó fennhatósága alá került. Római szemszögből nézve volt ez az első a pun háborúk sorában.

A Messzana városát Kr. e. 264-ben elfoglaló mamertinus zsoldosok az őket fenyegető Szürakuszai ellenében mind Rómához, mind Karthágóhoz fordultak segítségért. A térség két nagyhatalma között ezzel vette kezdetét a Szicília birtokáért vívott háború.

A partra szálló római csapatok (két légió) vereséget mértek az ekkor már szövetséges punokra és szürakuszaiakra, mire Kr. e. 263-ban II. Hierón szürakuszai türannosz békét kötött Rómával. Akragasz (Agrigentum) bevétele (Kr. e. 261) ugyanakkor néhány várost arra ösztönzött, hogy Karthágó mellé álljon. Mivel Róma számára nyilvánvaló volt, hogy a háború megnyeréséhez a tengeren is diadalmaskodnia kell, gyors ütemben kiépítette flottáját – közben a karthágói hajóhad az itáliai tengerpartot pusztította. Az új hajóhad Kr. e. 260-ban Marcus Caius Duilius vezetésével mylae-i csatában aratta első jelentős sikerét (a lipari-szigeteki csata még római vereséget hozott). Kr. e. 259-ben római kézre kerül Korzika, majd a következő évben Szardínia, ahol a gyáva karthágói parancsnokot saját katonái feszítették meg. Szicíliában ugyanekkor Henna és Kammarina elvesztésével a pun erők a sziget nyugati csücskébe szorultak vissza. Róma ekkor expedíciós haderőt szerelt fel, hogy Afrikában mérjen csapást ellenfelére. A hajóhadnak Kr. e. 256-ban az eknomosz-foki csatában kivívott győzelme lehetővé tette a Marcius Atilius Regulus consul vezette csapatok partraszállását. Regulus Tunisz bevételével Karthágó közvetlen közelébe jutott, ám a Bagradasz folyónál vívott ütközetben (Tuniszi csata, Kr. e. 255) döntő vereséget szenvedett. A kevés számú túlélőt hazaszállító flotta a Hermion-foki csatában előzetesen ugyan egy kisebb sikert tudott kivívni, de azután Szicília partjainál teljesen elpusztult egy viharban. A küzdelem ezután Szicíliára összpontosult.

Kr. e. 253-ban a rómaiak elfoglalták Panormoszt, amely előtt két évvel később Lucius Caecilius Metellus több mint száz harci elefántot zsákmányul ejtve aratott nagy győzelmet. Az újjáépített római flotta azonban kudarcot vallott, és a Drepanumi csatában Kr. e. 249-ben gyakorlatilag ismét teljesen megsemmisült. Kr. e. 247-ben a szicíliai pun erők parancsnokságát Hamilkar Barkasz vette át, aki több éven át sikerrel állt ellen a római támadásoknak.

A háborúban mindkét fél egyre jobban kimerült, ám Róma még egyszer összeszedte tartalékait. Miközben Kr. e. 242-ben Lilybaenum és Drepanum elestével a punok elvesztették utolsó fontos támaszpontjaikat Szicíliában, a köztársaság újra felszerelt egy flottát. A Caius Lutatius Catulus vezette hajóhad az Aegates szigeteki csatában döntő diadalt aratott (Kr. e. 241). A vereség hatására Karthágó békekötésre kényszerült. Róma megkapta Szicíliát Szürakuszai és környékének kivételével, ahol megszervezték első provinciájukat, és a karthágóiak nagy összegű hadisarc fizetését vállalták. A vereség hatására a zsoldosok felkelést robbantottak ki Karthágóban, amit Róma újabb területek elfoglalására használt fel (Szardínia és Korzika). Ez tovább növelte a feszültséget a két állam között.

238

Szardíniát Rómához csatolják, Korzikát elfoglalják.

Karthágó békekötésre kényszerült. Róma megkapta Szicíliát Szürakuszai és környékének kivételével, ahol megszervezték első provinciájukat, és a karthágóiak nagy összegű hadisarc fizetését vállalták. A vereség hatására a zsoldosok felkelést robbantottak ki Karthágóban, amit Róma újabb területek elfoglalására használt fel (Szardínia és Korzika). Ez tovább növelte a feszültséget a két állam között.

229–228

Az első illír háború, a tengeri kalózkodás megszüntetése.

Az első római–illír háború vagy első illíriai háború a Római Birodalom és az Illír Királyság közötti, i. e. 229-től i. e. 168-ig elhúzódó, és Illíria római fennhatóság alá kerülésével záruló háborúinak első összecsapása volt i. e. 229–228-ban. Az Agrón király és Teuta királyné irányítása alatt álló Illír Királyság i. e. 231-től aratott katonai győzelmei (Medion ostroma, illír–epiróta háború), valamint az illír flottának az itáliai kereskedőhajókat is veszélyeztető kalóztevékenysége egyre nagyobb fenyegetettséget jelentett Róma számára. Miután i. e. 229-ben az illírek a paxoszi tengeri csatában legyőzték akháj ellenfelüket, majd elfoglalták a stratégiailag fontos Kerküra szigetét, Róma hadat üzent az illíreknek. A történelem során a Hydruntumi-szorost háborús céllal első ízben átszelő római hadsereg hatalmas túlerejével szemben Teuta illírjei tehetetlenek voltak, i. e. 228 tavaszán megadták magukat, és békét kötöttek Rómával. Az egyezmény értelmében a hadisarcra kötelezett Illír Királyságot megfosztották hódításai egy részétől, de a legjelentősebb következménye az volt, hogy a Római Birodalom megvetette a lábát az Adriai-tenger keleti partvidékén. Protektorátusuk alá vonták az Epidamnosz és Apollónia közötti területet, amely az elkövetkező évtizedekben területszerző hadjárataik kiindulópontjául szolgált. Az Illír Királyságra egy évtizedes politikai és társadalmi válság köszöntött, amelyből Makedónia Róma-ellenes szövetségéhez csatlakozva kívánt kilábalni, de ezeknek a törekvéseinek az i. e. 219–218-as második római–illír háború vetett véget.

219

A második illír háború.

A második római–illír háború vagy második illíriai háború a Római Köztársaság és az Illír Királyság(wd) közötti, i. e. 229-től i. e. 168-ig elhúzódó, és Illíria római fennhatóság alá kerülésével záruló háborúinak második összecsapása volt i. e. 219-ben. Az i. e. 3. század közepétől, Agrón és Teuta uralkodása során megerősödött Illír Királyság hadjáratai és kalóztevékenysége a Római Köztársaság katonai és geopolitikai érdekeit, hajósaik személyi biztonságát egyaránt veszélyeztették. Az i. e. 229–228-ban megvívott első római–illír háborúban Róma legyőzte az illíreket, és saját protektorátust szervezve megvetette a lábát a Balkán-félszigeten. Az Illír Királyságot i. e. 227-től régensként vezető Pharoszi Démétriosz idővel hátat fordított az i. e. 228-as békében rárótt kötelezettségeknek, és i. e. 222-től a Rómával szembenálló Makedónia oldalán harcolt a térség háborúiban. Ennek során országához visszacsatolt az addig a római protektorátus védelmét élvező területeket, majd i. e. 220-ban a béke rendelkezéseit nyíltan megsértve flottájával is harci cselekményekbe bocsátkozott. A római hadsereg az i. e. 219 kora tavaszától nyár végéig tartó illíriai hadjáratban Lucius Aemilius Paullus consul vezetésével bevette Dimalét és Pharoszt, megsemmisítette az illír hadsereget, Démétrioszt elűzte a hatalomból, majd újból békét kötött az illírek uralkodójával, Pinnésszel. A meggyengült Illír Királyság történetében válságos időszak következett, az első római–makedón háború során (i. e. 214–205) területeinek nagy részét Makedónia szállta meg.

218–202

A második pun háború; 216-ban a cannaei csatában a római történelem legsúlyosabb veresége Hannibáltól; „Hannibal ante portas” (211) végül a római győzelem a zamai csatában (202). Karthago lemond Hispaniáról, hadisarcot fizet.

A második pun háború, vagy ahogy a rómaiak nevezték, Hannibal elleni háború a Földközi-tenger medencéjében vívott háború volt a Római Köztársaság és a Hannibal vezette karthágói seregek között, Kr. e. 218 és 201 között. (A rómaiak a karthágóiakat nevezték punoknak - punici, korábban poenici, a föníciaiakra utalva.) Egyike volt a Róma és Karthágó közt vívott három háborúnak (pun háborúk). A háború Hannibal sorozatos diadalai ellenére a rómaiak győzelmével zárult.

A második pun háborúban kelt át Hannibal seregével az Alpokon. Itáliában véres csatákban sorra tönkreverte az ellene támadó római seregeket, míg végül Karthágó védelmére vissza kellett térnie Afrikába, ahol vereséget szenvedett Publius Cornelius Scipio Africanus Maiortól.

Róma a második pun háborúval egyidőben vívta az első makedón háborút V. Philipposz makedón király ellen.

215–205

Az első makedón háború.

V. Philipposzt az Itáliából érkező hírek is a békekötésre sarkallták. A nemrég kitört második pun háborúban a Római Köztársaság több vereséget szenvedett Hannibál hadaitól. A makedón király eddigre nagyrészt leszámolt elődjétől örökölt, hatalmaskodó, Aratosz befolyására féltékeny és intrikus tanácsadóival, és helyettük Pharoszi Démétriosz vált legfőbb bizalmasává. Démétrioszt Kr. e. 219-ben, a második római–illír háború során űzték el illíriai birtokairól a rómaiak, és nagy szerepe volt abban, hogy Philipposz az adriai térség és Itália felé kezdett komoly érdeklődést mutatni. Eleinte a balkáni partvidékkel foglalkozott, Szkerdilaidasz illír király ugyanis távollétében több határ menti települést elfoglalt tőle. Ezeket Kr. e. 217-ben visszavette, ám Kr. e. 216-ban kénytelen volt visszavonulni Kephalléniára hajóhadával, mivel úgy értesült, hogy a rómaiak megindultak ellene. Ez nem bizonyult igaznak, és ugyanebben az évben értesült Philipposz a cannae-i katasztrófa híréről, ami végleg meggyőzte őt a Róma elleni fellépés hasznosságáról. Xenophanész vezetésével követséget küldött Hannibálhoz, azonban a rómaiak elfogták a hazainduló makedónokat, és értesültek Philipposz terveiről. Mire Kr. e. 215-ben hivatalosan is sikerült megkötni a pun–makedón szövetséget, Róma már flottát küldött Brundisiumba, hogy megakadályozza a makedónok esetleges partra szállását. Ezzel kitört az első római–makedón háború.

Philipposz Kr. e. 214-ben indította meg hadműveleteit az Adriai-tengeren. Először Órikoszt vette be, majd Apollónia ellen indult, azonban az ostromot félbe kellett hagynia, amikor kisebb római hajóhad jelent meg Marcus Valerius Laevinius vezetésével. A makedón király még hajóit is felgyújtatta, nehogy a rómaiak kezébe kerüljenek, és a szárazföldön tért haza. Kr. e. 213-ban szép sikert aratott Lisszosznál, miáltal Illíria nagy részét ellenőrzése alá vonhatta. Ezután azonban a király érthetetlen módon passzivitásba süppedt, noha Hannibal megjelenése Tarentumnál könnyedén lehetővé tette volna számára, hogy beavatkozzon az itáliai hadműveletekbe, ráadásul a háború során hellaszi népszerűsége is jelentősen megrendült.

Még Kr. e. 215-ben beavatkozott a messzénéi politikai viszályba, ami a helyi oligarchikus párt lemészárlásával végződött, és az eset az akháj szövetséget vezető Aratosszal történő szakítást eredményezett. Kr. e. 214-es sikertelen expedíciója után Pharoszi Démétrioszt küldte a messzéniai Ithomé bevételére, akit azonban megöltek próbálkozása során. Philipposz erre maga támadt Messzéniára, szörnyű pusztítást véghez vive, még jobban elidegenítve tőle hajdani hívét, Aratoszt, akit végül Kr. e. 213-ban megmérgeztetett, miután kiderült, hogy a makedón uralkodó viszonyt folytat a menyével.

A háború Kr. e. 211-ben vett új fordulatot, amikor Laevinius praetor szövetségre lépett Róma nevében az aitól szövetséggel, amelybe később Szkerdilaidasz és III. Pleuratosz illír uralkodókat és Pergamon királyát, I. Attaloszt is bevonták. A bekerített Philipposz a hír hallatán megerősítette thrákiai és illír határvidékét, majd Akarnania felmentésére indult az aitólok ellen, akik visszavonultak jövetele hírére. Kr. e. 210-ben a rómaiak Publius Sulpicius Galba vezetésével bevették a Korinthoszi-öbölben levő phókiszi Antikürát és Aiginát, azonban ezután erőik nagy részét kivonták a térségből, így az aitól támogatás ellenére nem tudták megakadályozni, hogy Philipposz lerombolja a thesszáliai Ekhinoszt.

Philipposz Kr. e. 209-ben az élisziek, spártaiak és messzénéiek támadásaitól megrendült akhájok segítségére indult. Két ütközetben legyőzte Pürrhiaszt, az aitólok római csapatokkal megerősített hadvezérét, áttört a Thermophülai-szoroson, majd Argoszba érkezve megünnepelte a hérai játékokat. Bár ekkor Athén, Rodosz, Khiosz és Egyiptom ismét felajánlotta, hogy békét közvetít a felek között, az Aigionban kezdett tárgyalások kudarccal végződtek az Attalosz érkezésétől felbátorodott aitólok túlzó követelései miatt. A makedón uralkodó ekkor az akháj Küklaidasz segítségével Élisz ellen vonult, ahol – bár személyes bátorságával kitűnt – vereséget szenvedett, és a Makedóniát érő dardán támadások miatt kénytelen volt hazatérni.

Kr. e. 208-ban nehéz hadi helyzettel kellett szembenéznie: Attalosz és Galba flottája ellenőrzése alá vonta az Égei-tengert, Makedóniát thrákok és illírek fenyegették, görög szövetségesei pedig tőle vártak segítséget az aitólok és spártaiak ellen. Philipposz sikeresen – Polübiosz által is dicsért módon – szállt szembe a támadókkal: szövetségeseit megsegítette, ő maga pedig a thesszáliai Démétriaszban rendezte be főhadiszállását. Bár Oreuszt árulás miatt elvesztette, Kalkhiszt meg tudta védeni, sőt Opusz mellett majdnem meglepte Attaloszt. A pergamoni uralkodó rövidesen kénytelen volt hazatérni, hogy megvédje országát Prusziasz bithüniai király támadásai ellen, Galba pedig egymaga jobbnak látta Aiginára visszavonulni.

A háború hátralevő éveinek eseményei nem ismertek ilyen részletesen, de az tudható, hogy Attalosz már nem tért vissza, és a rómaiak sem kaptak több segítséget. Philopoimén, az akháj hadak vezetője diadalt aratott a peloponnészoszi ellenfelek felett, mire Philipposz lerohanta a magára maradt aitólokat, ismét kifosztva fővárosukat, Thermoszt. Alighogy megkötötték a békét, Publius Sempronius Tuditanus vezetésével új római sereg szállt partra Epidamnoszban, ám a makedón támadás elől Apollóniába vonult vissza. Az épeirosziak közvetítésével végül megszületett a phoinikéi béke, amelyet Rómában örömmel ratifikáltak, hogy minden erejüket az afrikai hadműveletekre fordíthassák.

210

Szicília Rómáé (Szürakuszai és Agrigentum meghódításával).

 

200–197

A második makedón háború. A római agresszió a Földközi-tenger keleti térségében. Római győzelem a künoszkefalai ütközetben.

 

192–188

A szír (Szeleukida) háború III.Antiokhosz ellen. Róma győzelme a magnesziai csatában. AZ apameiai békével Róma a Földközi-tenger keleti medencéjének ura.

 

171–168

A harmadik makedón háború. Római győzelem a püdnai csatában. Makedóniát római tartománnyá szervezik.

 

154

A luzitánok és a keltibérek felkelése Viriatus vezetésével.

 

149–146

A harmadik pun háború, Karthágó lerombolása (Cato: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”) és bevetése sóval. Africa provincia.

 

146

Korinthosz lerombolása és Görögország meghódítása.

 

136–132

Az első szicíliai rabszolgafelkelés Eunus vezetésével.

 

134–133

Scipio meghódítja Numantiát (Hispánia), amely 154 óta a Viriatus vezette szabadságharc központja.

 

133

Tiberius Gracchus tribunátusa. A latifundiumok felosztására irányuló demokratikus népmozgalom kezdete. III.Attalosz végrendeletében Rómára hagyja Pergamont.

 

132–130

Arisztonikosz felkelése Pergamonban.

 

129 Asia provincia.
123–122 Gaius Gracchus tribunátusa. Az agrártövény felújítása, mozgalmát leverik.
113–101 Háború a germán kimberek és teutonok ellen, sorozatos vereségek. Marius hadseregreformja (104) után sikeres visszavágások (102 és 101-ben).
111–105 Jugurtha numídiai király elleni háború, római kudarcok, majd Marius befejezi a háborút (106); a királyt kiadják Sullának (105). A jugurthai birodalom keleti részéből: Numidia provincia.
91 Livius Drusus Minor a gracchusi tervek felújítása, őt is meggyilkolják.
91–89 Szövetséges háború, megkapják a polgárjogot (89, lex Plautia Papiria).
88–84 Az első háború Mithridatész pontusi király ellen Kisázsiában és Görögországban (a polgárháborúk kezdete).
88 Epheszoszi éjszaka: 80000 római lemészárlása Kis-Ázsiában. Sulla sikeres (optimaták) államcsínye, seregével elfoglalja Rómát.
87–82 Marius híveinek (a néppártiak) uralma.
83–82 A második mithridatészi háború.
82–79 Sulla diktatúrája, az elítéltek listájának kifüggesztése (proscriptio). Végül önként lemond a hatalomról, visszavonul, 78-ban meghal.
77–71 Pompeius küzdelmei a Marius-pártiakkal Hispániában.
74–64 A harmadik mithridatészi háború. Lucullus ellen fellázad a hadsereg, a senatus visszahívja (68-ban); Pompeius vezetésével Róma győz.
73–71 A Spartacus-féle rabszolgafelkelés. Crassus és Pompeius végül győznek, nagy a megtorlás.
70 Crassus és Pompeius consulsága, Sulla törvényeit érvénytelenítik (tribunusi hatalom; bírói poszton senatori, lovagi osztozás az utánuk következő censussal; a plebiscitumok törvényerejűek).
67–64 Pompeius befejezi a tengeri kalózok elleni hadjáratot; győz keleten és új rendet hoz: új provinciák (Pontus, Szíria és Cilicia) és cliens államok.
63–62 Catilina-féle összeesküvés, Cicero leleplezi.
60 Az első triumvirátus: Pompeius, Caesar és Crassus
58–50 Caesar gall háborúja.
49–45 Caesar polgárháborúja a Róma feletti hatalomért.
48 Pompeius veresége Pharszalosznál, Egyiptomba menekül, megölik.
47 Caesar győz a pontusi Pharnakész felett („Veni, vidi, vici” – jöttem, láttam, győztem).
45 Caesar győz Mundánál Pompeius fiai felett, egyeduralmának kezdete. Örökös dictator, imperator.
44 Caesart március idusán meggyilkolják.
43 A második triumvirátus: Antonius, Lepidus, Octavianus.
39–36 A triumvirek egyezsége Sextus Pompeiusszal, majd összefogásuk ellene.
31 Az actiumi tengeri ütközet; Octavianus egyeduralma. 30-ban Alexandria elfoglalása, Antonius és Kleopátra (36-tól házasok) öngyilkos lesz. Egyiptom római provincia. Tkp. a császárság kora kezdődik, s tart 476-ig. Benne a principátus: Kr.e.27– 284-ig avagy a (korai) császárság.
27 A principátus bevezetése. Octavianus egyeduralkodó a köztársaság leplében, aki formálisan helyreállítja a köztársaságot, valójában minden fontos magisztrátust egyesít személyében (imperator, proconsul, princeps senatus, tribunus plebis, pontifex maximus és egy új méltóság, amelyről a korszak a nevét kapja: princeps populi Romani; hatalmának alapja imperium maius és a tribunicia potestas) majd felveszi az Augustus nevet. Augustus külpolitikájának alapgondolata a Pax Romana.
27–Kr. u. 6-ig Az első időszakban hódító jellegű háborúk (Hispania teljes meghódítása; Alpesek keleti vidéke; Pannonia provincia (6); Germania provincia alapítása).
18 Az erkölcsök törvényi szabályozása.
17 Róma századévi ünnepségei; általános világbéke kihirdetése (pax Augusta).
13–9 Agrippa és/majd Tiberius leigázzák a pannonokat. Kialakul a Duna–Eufrátesz határvonal.
9 A Békeoltár (Ara pacis Augustae) fölszentelése a Mars-mezőn.
Kr. u. 4 A sorra elhalt lehetsége utódok helyett Tiberiust adoptálja Augustus, így jelöli követőjévé.
6–14 Védekező háborúk: pannoniai (6–9) és illyr lázadás; teutoburgi vereség (9) a germánoktól. Augustus halála, istenné avatása. Katonalázadások (pannoniai és rajnai légiók) 14-ben.
14(–37) A Julius–Claudius-dinasztia (68-ig). Tiberius császár lett (senatusi határozattal).
14 A comitiák megszüntetése, a népet megfosztják tisztviselő-megválasztási jogaitól, a senatusra ruházzák azt.
37–41 Caligula (katonacsizmácska) ugyan a néppel választatja a tisztviselőket, de megkezdi a principátus hellenisztikus (keleti) jellegű istenkirálysággá alakítását (Caesar és Isten). Megölik Caligulát.
41–54 Claudius az augustusi hagyományokhoz tér vissza. A rendezett közigazgatás mellett kiépülnek udvari hivatalok (benne felszabadított rabszolgái nagy szerepével). Felesége gyilkolja meg (Agrippina) fia érdekében.
54–68 Nero boldog évekkel kezd, majd cezarománia, legyilkoltatja környezetét, rokonságát. Végül öngyilkos lett.
68–69 A négy császár éve (Galba, Vitellius, Otho és Vespasianus).
69–69 A Flavius-dinasztia.
69–79 Vespasianus.
70 A zsidók 66-tól tartó felkelésének leverése; fia, Titus Jeruzsálemet elfoglalja.
79–81 Titus uralkodása alatt kitör a Vezúv (79), eltemeti Peompeiit, Stabiaet, Herculaneumot.
81–96 Domitianus uralkodása; kezdeti népszerűsége despotizmusba csap át: Dominus et Deus címet követel magának; végül palotaforradalom során meggyilkolják. A skót határfal megépítése (84).
96–192 Az adoptált császárok kora: dinasztikus elv helyett az örökbefogadás érvényesült; a legalkalmasabb kiválasztása.
98–98 Nerva princeps a senatus által; testőrségi lázadás után örökbe fogadja (97) a hispániai Traianust.
98–117 Az első provinciai eredetű, utolsó római hódító császár. A dákok leigázója (101-2; 105) Dacia provincia. Arabia provincia (106). Armenia, Assyria és Mesopotamia provincia létrehozása. A Római Birodalom elérte legnagyobb kiterjedését.
117–138 Hadrianus feladja a keleti hódításokat, békepolitikát követ. Kiépül a limes (határ) vonala. A császári bürokrácia kiépítése. A közigazgatást az utazó császár ellenőrzi. 132–135 A zsidók Bar Kochba-felkelésének Hadrianus Jeruzsálem elfoglalásával vet véget.
138–161 Békés politikáját folytatja Antoninus Pius.
161–180 Marcus Antonius filozófus-császár 169-ig Verusszal, örökbefogadás révén „testvérével” uralkodott: kettős császárság. Állandó harcokban kell védenie a birodalmat a parthusoktól (162–166), hatalmas pestisjárvány készteti békére; majd a germán markomannokkal szemben (I. 167–175; II. 178–180) védekezik. Megkezdődik a hanyatlás fia alatt, aki társuralkodója 176-tól, s akivel a dinasztikus elv érvényesül:
180–192v Commodus Hercules és Mithrasz megtestesülésének képzeli magát, cezaromániás, akit palotaforradalom veszejt el.
193 A második négy császár éve, közülük Septimus Severus kerekedik felül (Pannoniából), és dinasztiát alapít: 193–235.
193–211 Septimus Severus ötéves polgárháborút követően a parthusok ellen győztes hadjáratot vezet (198). A határőrségből a senatust háttérbe szorító erő válik; megszüntetik az adóbérlést és Róma ill. Itália előjogait. Fiai: Caracalla 198-tól első társuralkodója, Geta 209-től a második, de őt megöleti bátyja. 211–217-ben Caracalla császár egyeduralkodó.
212 Constitutio Antoniniana: egységes jog: megadja a teljes római polgárjogot a provinciák minden szabad lakosának. Harc a Rajnánál az alemannokkal, az Euphrátesznél a parthusokkal; megölik a császárt, Macrinus rövid uralkodása után, Caracalla unokaöccsét, a szír napisten papját: Heliogabalust kiáltják császárrá.
218–222 Heliogabalus időszakában Baál-kultusz Rómában és nagyanyja befolyása. A testőrgárda végez velük; unokatestvére
222–235 Severus Alexander következik, akit anyja irányít. Parthus (231) és markomann (232) harcok után végez velük a fellázadt hadsereg Mainzban.
235–305 A katonacsászárok időszaka: kipróbált helyi hadvezérek, akiket a hadsereg tesz császárrá, majd rövid uralkodás után általában megölnek.
235–238 Maximinus Thrax, legyőzi az alemannokat. A parthusokat legyőzi az Újperzsa Birodalom, a Szászánidák, már ők fenyegetnek, betörnek Metopotámiába 237-ben.
238–244 Az afrikai helytartót, I.Gordianus kiáltották ki császárnak, de fiával együtt megölték, azért 14 éves unokája, III.Gordianus lett az uralkodó, aki leverte Thraxot; a perzsákat pedig gót segédcsapatokkal meg tudta állítani, és rábírta Mezopotámia elhagyására (237). Utóda gyilkosa
244–249 Philippus Arabs békét kötött a perzsákkal, de alulmaradt
249–251 Deciusszal szemben; aki az első keresztényüldözés elrendelője (250), s elesett a gótokkal vívott harcokban.
251–253 Trebonianus Gallus békét kötött velük.
253–260 Valerianus folytatja a védekezést keleten, fiát (Gallienust) a nyugati területek társuralkodójává teszi. Apja Észak-frikában fogságba esik. Fia
260–268 hadseregreformot vezet be. Sikeresen harcol a germánok ellen, de az egyes tartományok legiói vezéreiket kiáltják ki császárnak (253–268 a harminc zsarnok uralma).
268–325v Megkezdődik az illír császárok kora.
268–270 II. Claudius győz az alemannok, majd a gótok ellen, de a pestis vele végez.
270–275 Aurelianus császár helyreállítja a birodalom egységét; Dominus et Deus (Úr és Isten) címet vesz fel, és bevezeti az államvallássá tett császárkultusszal összefonódó napkultuszt. Sol invictus: a legyőzhetetlen Nap.
275–276 Tacitus császár.
276–282 Probus követi, megerősíti a dunai és rajnai határvédvonalat.
282–284 Carus győztes harcokat vív a perzsákkal, de fiaival együtt meggyilkolják őket.
284–305 Diocletianus birodalmi reformja, decentralizációval könnyít a birodalmi közigazgatás terhein. Tetrarchiát hoz létre (két augustus, két caesar), övé a kelet rész Nicomedia központtal. Róma nem császári székváros többé, a senatus elveszti minden befolyását. 297-ben 12 közigazgatási körzetre osztja a birodalmat, és 101 provinciára. Abszolutisztikus monarchia lett a birodalom: dominatus (istencsászár, uralkodói öltözette és császári tanáccsal); alattvalókkal, röghöz és korporációkhoz kötött hadsereget ellátó „néppel”. 304–305-ben az utolsó nagy keresztényüldözés. 305-ben augustustársával együtt lemondanak. A tetrarchia összeomlik a társcsászárok közti háborúval. A britanniai légiók jelöltje a kereszt jelével győz 312-ben;
313 Milánói edictum, melyben Constantinus és uralkodótársa, Licinius engedélyezik a keresztények szabad vallásgyakorlását.
324–337 Nagy Constantinus egyeduralkodó (totius orbis imperator).
325 Niceai zsinat a császár elnökletével a keresztény püspökök első egyetemes zsinata. Arius követőit eretneknek minősítik, jóllehet a germánok az ő hitét veszik fel.
328–373 Athanasius alexandriai püspök harca az arianizmus ellen.
330 Byzantiumból Constantinopolis (Konstantinápoly) néven a pogány Róma keresztény ellenpárja, a birodalom fővárosa lett. Tökéletesíti az abszolutisztikus államot, jellemzőek a keleti ceremóniák, a bürokrácia. Fej- és földadó bevezetése, elkülönült katonai és polgári hatalom, kötelező öröklődő szakmák a polgároknál. Értékálló aranyvaluta veretése.
337–361 II.Constantinus győzött az örökségért folytatott testvérharcban, egyeduralkodó lett. Az egyház számára kötelező az arianizmus. Utódja unokaöccse, akivel kihal a dinasztia, s aki, mivel ragaszkodik a pogány vallásokhoz és kultuszokhoz, a hitehagyott melléknevet kapja:
361–363 Julianus Apostata. Követője, Jovianus (363–364) elveszíti Armeniát.
341–383 Wulfila püspök keresztény hitre téríti a gótokat, lefordítja nekik a Bibliát.
364–375 I.Valentinianust az udvar emeli császárrá, testvérét (Valens) pedig ő teszi társuralkodóvá. Helyreállítják a rajnai határvonalat és a britanniai Hadrianus-falat.
375 körül A hunok elpusztítják az osztrogótok dél-oroszországi birodalmát. Megindul a népvándorlás.
375–378 Valens követi bátyját, majd miután elvész a hadrianopoliszi csatában,
378–383 Gratianus. A 376-os letelepítési szerződéssel a birodalomba kötlözött vízigótok fellázadnak. 379-ben keleti társuralkodója I.Theodosius. Az osztrogótok Pannoniában, a vízigótok Makedóniában telepednek le.
380 Thesszalonikéi ediktum betiltja az arianizmust (Homoiusion) keleten, az athanaszianizmus válik államvallássá. (Homousion).
391 A kereszténység válik államvallássá, betiltanak minden pogány kultuszt.
392 Arbogasr, Theodosius frank hadvezére megöli II.Valentinianust, Eugeniust a nyugati területek császárává nevezik ki. Visszahozzák a pogány kultuszokat.
(379–) 394–395 Nagy Theodosius egyeduralkodó. Halálával fiai felosztják birodalmat, megszűnik annak egysége.
404-től A nyugati rész központja Ravenna.
408–450 II.Theodosius keletrómai császár, székhelyét hatalmas erődítménnyé építi (412–439); a római jog első kodifikációja fűződik nevéhez (Codex Theodosianus)
410 Alarik vízigót vezér kirabolja Rómát.
434–453 Attila hatalmas hun birodalma; 451 Catalaunumi csata; 452-ben Rómáig vonul.
455 Meggyilkolják III.Valentinianus császárt, aki féltékenységből előző évben megölette Aëtiust, a catalaunumi hőst. Geiserich révén Róma megtudja, mi az a vandalizmus.
476 Odoaker germán vezér lemondatja Romulus Augustulust, az utolsó nyugatrómai császárt.