Ugrás a Főoldalra!

A P.R.O.

Az új állambiztonsági szervezet kialakítása 1945 első napjaiban, egyszerre két vonalon kezdődött meg. Tömpe András Erdei Ferenc belügyminiszter megbízására, Debrecenben kezdte szervezni az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályát, csoportja január végén érkezett Budapestre. Ugyanakkor (február 2-án) az MKP Politikai Bizottságának utasítására, Péter Gábor vezetésével, a Budapesti Rendőr-főkapitányság keretén belül, mintegy 60 fővel jött létre a Politikai Rendészeti Osztály. Péter első helyettese a szovjet Állambiztonsági Népbiztosság magyar származású ezredese, Kovács János lett. A rövid ideig két, párhuzamosan működő szerv között kialakult rivalizálást a kommunista vezetők átszervezésekkel próbálták oldani; az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya néven működő szervezetet feloszlatták, Tömpe András pedig megkapta a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának irányítását. Az egységes, központi állambiztonsági szerv végül a Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályából alakult ki. A PRO már a kormányzat Budapestre költözése előtt az Andrássy út 60. szám alatt rendezte be székhelyét, melyet korábban Szálasi Ferenc a Hűség Házának nevezett el.

Az épületben, és a nyilaskeresztes párt benne lévő irodáiban politikai rendőrség (PRO) már birtokba vette a hungarista pártok tagjainak nyilvántartását. A Belügyminisztérium Dokumentációs Osztálya (az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó sok-sok névváltoztatáson átesett jogutóda és a Történeti Hivatal jogelődje) 1990. május 25-ei dátummal ellátott leltára szerint 51.200 nyilaskeresztes belépési nyilatkozat, 4.297 (magyar) "SS" belépési nyilatkozat és 4400 Volksbund belépési nyilatkozat áll, vagy állhatna a tudományos kutatás rendelkezésére. E közel 60 ezer radikális jobboldali párttal rokonszenvező, militarista és a német etnikai kisebbséghez tartozó, de a magyar náci politikai többséghez igazodó személy számottevő része 1945-ben a kisnyilasokkal együtt belépett a kommunista pártba.

A kommunista párt a szovjet megszállást megelőző időszakban csak néhány száz főből állt. A második világháború éveiben sokszor csak tucatnyi aktivistára számíthattak.

Amikor a Vörös Hadsereg nyomában megindult a Magyar Kommunista Párt szervezése, döntő fontosságúvá vált a párt taglétszámának növelése. Miután a Magyar Kommunista Párt tagjai a háború befejezésének első pillanatától hozzájutottak a nyilasok tagnyilvántartásához, beléptek a kommunista pártba olyanok, akiken „kisebb vagy nagyobb mértékben fogott az ellenforradalom és a fasizmus fertőző mételye” ismerte el Rákosi Mátyás.

A PRO-t szándékosan úgy alakították ki, hogy abban a zsidó származású magyarok legyenek többségben, hogy a Horthy-korszakból és a nyilasuralomból átigazolni kívánó magyarokat hatékonyabban szűrhessék ki a korábban általuk üldözöttek révén, illetve megjelenésüknek elejét vehessék.

Az alakuló magyar állambiztonság nem szovjet mintára jött létre; Péter Gábor a szervezet kialakításánál a Horthy-korszak politikai rendőrsége, illetve a VKF-2 több volt tisztje (esetenként elítélt háborús bűnösök) segítségére támaszkodott. A szovjet államvédelmi szervek hivatalosan is részt vettek az alakuló magyar politikai rendőrség munkájában; a GPU és a magyar szervek közti összekötői feladatot – tanácsosi beosztásban – egy Orlov nevű tiszt látta el.

A német hadsereg kiűzése utáni kaotikus viszonyok közepette az első egységes állambiztonsági szervezet határozott tervek szerint indult meg a döntőnek látszó pontok elfoglalására. Első feladataik egyikének tekintették a volt kormány- és rendvédelmi szervek irattárainak megszerzését. Már ekkor kiértékelő osztályokat, kartotékrendszereket terveztek. A kommunista párt a belügyminisztérium feletti uralom megszerzésével és a gyorsan duzzadó szervezet rejtett finanszírozásával teremtette meg a politikai rendőrség gyors kifejlődésének hátterét. Hogy a „reakció ellen harcoló szervezet” burjánzása minél kevésbé szúrjon szemet a polgári pártoknak, költségvetésen kívüli pénzforrásokat nyitottak, vagyis – a köztörvényes bűnözés mezsgyéjét gyakran átlépve – zsarolással csapoltak meg vállalatokat és magánszemélyeket (ld. működése c. fej.); e törvénytelen gazdasági tevékenységet utódszervezetei is folytatták.

A PRO a politikai jellegű ügyek mindössze 40%-át derítette fel konkrét nyomozati munkával, az esetek többsége feljelentések, besúgások révén jutott a tudomásukra.

VKF-2 ^^

Az ellenforradalmi rendszer hadseregének mind katonai, mind politikai szempontból kiemelt jelentőségű vezető testülete volt a vezérkar. Főnökét – mint legfelső hadúr – maga Horthy Miklós kormányzó nevezte ki, közvetlenül az ő rendelkezése alá tartozott, neki számolt be tevékenységéről, a hadsereg állapotáról. A honvédelmi miniszternek a vezérkar főnöke nem volt alárendelve, őt a kormányzónak tett jelentései tartalmáról csak tájékoztatni volt köteles. A vezérkar működése meghatározta a hadsereg arculatát, befolyásolta az állam katonapolitikáját, de hatást gyakorolt az államélet egészére is.

A vezérkarnak feladata ellátásához elsőrendű érdeke volt a külföldi – elsősorban a kisantant (Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) – államok katonai helyzetének és háborús felkészülésének megfigyelése, ugyanakkor a saját fegyveres erőkkel kapcsolatos titkos adatok megőrzése. E feladatot a hírszerzés és a kémelhárítás látta el, ami a vezérkar második osztályának, az úgynevezett Vkf–2-nek hatáskörébe tartozott.

A Vkf-2. felépítését a volt Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének vezérkarához igazodva 1920-ban alakította ki első vezetője, Stojakovics (Sztójay) Döme. A trianoni békeszerződés megtiltotta vezérkar létrehozását, ezért ez a szerv 1938-ig, a fegyverkezési egyenjogúság bevezetéséig mint a Honvédelmi Minisztérium VI. katonai főcsoportja állott fenn, s ezen belül működött a VI–2. osztály.

A Vkf-2. struktúráját kezdettől két alapvető – egymástól el nem választható, egymást kiegészítő – feladat határozta meg: a hírszerzés és a kémelhárítás. Az osztály eszerint tagozódott alcsoportokra, az úgynevezett alosztályokra. A hírszerzést a Központi offenzív alosztály („Koffa”.), a Nyilvántartó alosztály (,‚Nyíl”.), az úgynevezett „X” desifrírozó csoport, valamint az attasé csoport, míg a kémelhárítást a Defenzív alosztály („Def.”) látta el. A Vkf-2. szervezetét kiegészítették a hadtestparancsnokságoknál működő, így az ország egész területét behálózó, a Vkf-2. osztály irányítása és ellenőrzése alatt működő hadtest II. osztályok. A Vkf-2. osztályt vezérkari ezredes, míg az egyes alosztályokat vezérkari törzstisztek – őrnagy, alezredes – vezették.

Az osztály szerkezete az ellenforradalmi rendszer fennállása alatt lényegében nem változott, azonban a testület létszáma jelentősen növekedett. 1935-ben 56, 1938-ban 83, 1940-ben 74, míg 1942-ben már 152 fő az osztály tényleges állománya, amit a háború alatt tartalékosok behívásával még szükség szerint kiegészítettek. Ugyan ezen időszakokban a többi vezérkari osztály létszáma általában 25–40 fő között mozgott.

A Központi offenzív alosztály kiterjedt hírszerző hálózattal rendelkezett. A beszerzendő híranyag egyrészt szorosan katonai jellegű volt, kiterjedt a megfigyelt állam hadseregére: haditerveire, felvonulására, vezetésére, felszerelésére, alakulatainak elhelyezésére, mozgósítási és kiegészítési rendszerére, stb. Másrészt a „Koffa”. szélesebb katonapolitikai célokból érdeklődött minden olyan bel- és külpolitikai jelenség és tény iránt, mely a haderő megteremtésére – különös tekintettel a nemzetiségi viszonyokra – és annak növelésére vonatkozott; figyelemmel kísérte az ország gazdasági és ipari potenciáljának változásait. A „Koffa” tevékenysége a második világháborút megelőzően elsősorban a kisantant államok ellen és az őket támogató hatalmak felé irányult. Kiterjedt ügynökhálózata és nem utolsósorban a katonai attasék tevékenysége révén gazdag és megbízható információk birtokába jutott. Kevesebb sikerrel járt a magyar hírszerzés tevékenysége a Szovjetunió ellen. A háborús évek alatt a kémkedés már csak Szlovákiára és főleg Romániára szorítkozott. A német elhárítás már ezt sem nézte jó szemmel, bár a két hírszerző szolgálat között korábbról fennálló hírcsere egyezményre hivatkozva ekkor is igyekezett hasznosítani a magyar információkat.

A hírszerző munkában nagy szerep jutott a határ menti hadtestek II. hírszerző és kémelhárító osztályainak, amelyek a szomszédos országok határkörzeteiben – kb. 60 km mélységig – szervezték és irányították a hírszerzést, a határőrizeti és ellenőrzési szervek bevonásával. A határmenti átkelőhelyeken és községekben ezenkívül hírszerző egységeket is működtettek.

A „Koffa” összehangolta tevékenységét a politikai rendőrséggel és a csend őrséggel. A csendőrség kiterjedt besúgó hálózatával különösen értékes adatokat szolgáltatott a már említett határövezeti hírszerzés számára.

A Vkf–2. agyközpontja a Nyilvántartó alosztály, az úgynevezett ‚Nyíl” volt, ahol népes személyzet gyűjtötte és rendszerezte különböző szempontok szerint az egyes Vkf-2. alosztályoktól, a katonai attaséktól, a lehallgató és figyelő szolgálattól, a csapatoktól, valamint a hírközlő szervektől és sajtótól naponta folyamatosan érkező híreket, értesüléseket. Az ily módon összegyűjtött anyagból napi, heti és havi általános és tematikus összefoglalókat, értékeléseket készítettek a kormányzói katonai iroda a vezérkar főnöke, a honvédelmi miniszter, a miniszterelnök, valamint más katonai és polgárt szervek számára.

Fontos részlege volt a Vkf-2. osztálynak az „X” csoport, mely a különböző országok rejtjelezett katonai adásainak lehallgatásával, azok sifre (titkosírás) kulcsainak megfejtésével foglalkozott. Feladatai közé tartozott a vezérkar titkos üzeneteinek és parancsainak továbbítása is.

Az attasé csoport irányította a külországokban működő magyar katonai attasék munkáját, értékelte jelentéseiket. Másrészt a Magyarországon működő attasékkal kapcsolatos ügyeket – protokolláris feladatoktól a megfigyelésig – intézte.

A hírszerzés szorosan összefüggött a Vkf-2. Defenzív alosztályának munkájával. Az egyes részlegek egymást támogatták, információikat kicserélték és kiegészítették, az ügyek jelentős részében együtt jártak el. A hírszerzés és kémelhárítás teljes elválasztása lehetetlen lett volna. A hírszerző tisztek és ügynökök egyben kémelhárítással is foglalkoztak és fordítva.

A Vkf-2.-n belül – különösen 1938-tól – a legnépesebb részleg a „Def”, aminek oka a nyomozó tisztek létszámának gyors növekedése: 1936-ban 11, 1938-ban 20, 1940-ben 30 és 1942-ben már 53 fő volt. A központi apparátusnak – a gyarapodás ellenére – viszonylag kis száma mégis csak azt tette lehetővé, hogy az országos jelentőségű, nagyobb ügyekben működjék közre. Tevékenységét azonban szervesen kiegészítette a Vkf-2. alárendeltségébe tartozó hadtest II. osztályok hírszerző és nyomozó szerve. Ezek kémelhárító és hírszerző részlege az 1942-es állománytábla szerint – létszámuk más években is hasonló volt – hadtestenként 83 fővel működött. Ebből 25 nyomozótiszt a hadtestparancsnokság színhelyén – területének egészére kiterjedően –‚ 39 pedig az úgynevezett „K” kirendeltségeken „dolgozott”. Ilyen kirendeltségek voltak az üzemekben, a vasútnál, a postánál, a sajtónál és más hírközlőszerveknél, valamint a nagyobb helységek főbb hivatalaiban. Természetesen jelen voltak a „K” tisztek a csapatoknál is. A „K” kirendeltségek elhárító közegei szoros kapcsolatban álltak az üzemek katonai parancsnokaival, valamint az említett intézményekben jelen levő „K” ügynökökkel.

A hadtestek nyomozó szervei szorosan együttműködtek a rendőrség és csendőrség hasonló ügykörű részlegeivel s azok besúgóival. A területi katonai elhárítók a kisebb jelentőségű ügyeket – ha úgy ítélték meg – saját hatás körükben bonyolították le. Ha szükségesnek találták, a jelentési kötelezettségen túlmenően, bevonták a nyomozásba a központi „Def”. embereit is. A hadtest területén történtekről, a kialakult hangulatról a Vkf-2.-t folyamatosan tájékoztatták.

A „Def”. központi, vagy hadtest-nyomozói az általuk letartóztatottakat a főbb ügyekben – a legtöbb ilyennek minősült – a vezérkar főnöke ügyészének, más esetekben a hadtestek ügyészének adták át vádemelés végett. Ez után kerültek a lefogottak a vezérkar főnökének különbírósága, illetve a hadtestek hadbíróságai elé.

A „Def”. elvileg csak a hadsereget közvetlenül érintő ügyekben volt illetékes, azonban a gyakorlatban hatáskörét önkényesen olyan politikai ügyekre is kiterjesztette, amelyek nélkülözték a szigorúan vett katonai vonatkozásokat. Az 1941. októberében életbe léptetett 7650/1941. ME. rendelet módosította a hűtlenség bűntettének üldözésére vonatkozó korábbi jogszabályokat és kiterjesztette a hűtlenség bűntettének körét, kimondva, hogy az ilyen ügyekben „a bűnvádi üldözés elrendelésére illetékes parancsnok jogait kizárólag a honvédvezérkar főnöke gyakorolja”. Ezen igen tágan értelmezhető jogszabály értelmében kommunista vagy baloldali beállítottságú letartóztatottakat, legyenek bármely erőszakszervezet foglyai, mint ellenséggel szövetkezőket a hűtlenség bűntettével vádolták. Ujszászy István vezérőrnagy, a Vkf-2., majd 1942-től az akkor megalakuló Államvédelmi Központ vezetője – feladata a Vkf-2., a csendőrség, politikai rendőrség munkájának összehangolása – ezzel kapcsolatosan kijelentette: „minden beszervezett és öntudatos kommunista kötelessége a pártmunkán kívül a szovjetek részére katonai és politikai kémkedést végezni”, ennélfogva eleve kémgyanúsakként kezelendők. A politikai és a hűtlenségi ügyek –– a baloldali mozgalmak üldözése és felgöngyölítése, a lefogottaknak a Vkf különbírósága elé állítása – elsősorban a politikai rendőrség és a csendőrség nyomozó osztálya hatáskörébe tartoztak. A letartóztatottakat azonban a rendőrök és a csendőrök – minden közvetlen katonai vonatkozás híján is – eleve kémgyanúsnak tartották, s így bevonták a nyomozásba, vagy legalább tájékoztatták a „Def”.-et is. Így kerültek esetenként a „Def”. Hadik-laktanyában működő nyomozói kezébe olyanok, akik nem voltak gyanúsíthatók semmiféle, a hadsereg érdekeit sértő kémkedéssel, „felforgatással”. Vidéken hasonló módon jutottak baloldaliak a hadtest-nyomozók börtöneibe.

A katonai kémelhárítás tehát szorosan együttműködött a politikai rendőrséggel és a csendőrség politikai nyomozó osztályával. A Vkf-2. főnökei gyakran fejezték ki elismerésüket a rendőrség és csendőrség közegeinek az együttműködéséért. Ez mégsem zárta ki, hogy időnként hatásköri villongásra kerüljön sor az egyes nyomozói szervek között. A rendőr- és csendőr nyomozók gyakran feleslegesen vonták be a „Def’.-et egyes ügyekbe, melyek végül is nem bizonyultak kémkedésnek; sőt, gyakran katonakollégáik legnagyobb bosszúságára, beleártották magukat a „Def”.-esek saját dolgaiba is. Elsősorban a csendőrnyomozók gyakran a „Def”. embereinek adták ki magukat, s a nevükben foganatosítottak letartóztatásokat. Ebből és ennek nyomán a csendőrök által alkalmazott egyre brutálisabb módszerekből főként 1943-ban jelentkeztek nézeteltérések, amikor a Vkf-2. eljárásai már inkább alkalmazkodtak az akkori kormány politika vonalához.

A Vkf-2. felépítésének és működésének ez a rövid áttekintése is bizonyítja, hogy a szerv tevékenységének árnyaltabb, hadtörténeti kiindulópontú megrajzolása elengedhetetlen az ellenforradalmi korszak hadseregének megismeréséhez. A vezérkar 2. osztálya ugyanis – vezetője és beosztottjai politikai beállítottságának megfelelően – a megszerzett információk célzatos, gyakran szélsőjobboldali színezetű tálalásával jelentősen befolyásolta a legfelső államvezetés katonai és politikai döntéseit.

forrás:

GPU ^^

Az Állami Politikai Igazgatóság (rövidítve: GPU, oroszul: Государственное политическое управление), majd később Egyesített Állami Politikai Igazgatóság (rövidítve: OGPU, oroszul: Объединённое государственное политическое управление) Szovjet-Oroszország hírszerzéssel és elhárítással foglalkozó politikai rendőrsége volt 1922–1934 között. Teljes neve a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa mellett működő Egyesített Állami Politikai Igazgatóság volt (oroszul: Объединённое государственное политическое управление при СНК СССР)

Feladatai

A GPU, majd az OGPU fő feladata a kémelhárítás volt Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió területén, illetve a hírszerzés külföldön. Az OGPU felügyelete alatt működtek a Szovjetunió büntető munkatáborai is. Az OGPU katonai szervzeti felépítésben működött. Jogában állt letartóztatásokat végrtehajtani, ítéleteket hozni és azokat saját hatáskörben végrehajtani.

Az OGPU feladatait egy 1922. február 9-i határozat tartalmazza. E szerint a szervezet feladata:

* a Szovjetunió állami és politikai rendjének a védelme,
* harc a kémkedéssel és banditizmussal szemben,
* a szovjethatalommal szemben szervezett lázadások és felkelések elhárítása,
* más államok politikai, társadalmi és gazdasági viszonyaira vonatkozó információk gyűjtése,
* emigráns ellenzéki szervezetekbe és pártokba történő behatolás,
* a szovjet diplomáciai személyzet védelme,
* a Szovjetunió államhatárainak védelme,
* a vasúti és vízi közlekedési hálózat védelme.

forrás:Wiki