Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Amerikai katonák a második világháborúban

Creighton Abrams
Omar Bradley
Lucius D. Clay
Joseph Lawton Collins
Dwight D. Eisenhower
James M. Gavin
Carwood Lipton
George C. Marshall
George Patton
Walter Short
Wallace Strobel
Maxwell D. Taylor
John P. Washington
Richard Winters
Chuck Yeager
Henry Harley ARNOLD
Simon Bolivar BUCKNER
Claire Lee CHENNAULT
Mark Wayne CLARK
Jacob Loucks DEVERS
James Harold DOOLITTLE
Ira Clarence EAKER
Robert Lawrence EICHELBERGER
Robert Lee GHORMLEY
Leslie R. GROVES
William Frederick HALSEY
Courtney Hicks HODGES
Ernest Joseph KING
Curtis Emerson LeMAY
Douglas MacARTHUR
Anthony Clement McAULIFFE
Frank D. MERRILL
Marc Andrew MITSCHER
Matthew Bunker RIDGWAY


Creighton Abrams ^^

Creighton Williams Abrams Jr. (Springfield, Massachusetts, 1914. szeptember 15. – Washington, 1974. szeptember 4.) amerikai tábornok, a vietnami háború során az amerikai csapatok parancsnoka volt 1968 és 1972 között. 1972-től 1974-ig az Amerikai Hadsereg vezérkari főnöke volt. Róla kapta nevét az M1 Abrams harckocsi.

Omar Bradley ^^

Omar Nelson Bradley (1893. február 12., Clark, Missouri - 1981. április 8., New York) amerikai tábornok a második világháborúban és a koreai háborúban.

Fiatalsága

Egy szegény tanár fiaként született. Iskoláit Missouriban végezte, egészen 1911-ig ide járt az állami egyetemre is, azonban meghívást kapott a West point-i Akadémiára: 1915-ben végzett itt. Évfolyamtársai közül a legismertebb Dwight Eisenhower volt.

Az első világháborúban

Bradley a 14. gyalogosezredhez került, de nem vezényelték át Európába, ehelyett a mexikói határon teljesített szolgálatot. 1915-ben léptették elő századossá, azonban ekkor Montanába küldték. A 19. hadosztállyal 1918-ban Európába vezényelték, de az akkor tomboló spanyolnátha járvány őt sem kerülte el: az Államokban maradt.

A második világháborúig

1923-ban csatlakozott a szabadkőművesekhez. A békeéveket tanulással töltötte, újabb éveket töltött a West point-i Akadémia hallgatójaként. 1936-ban léptették elő alezredessé, két év múlva már a Hadügyminisztériumban dolgozott George C. Marshall vezérkari főnök közvetlen beosztottjaként.

A második világháborúban

1941. februárjában léptették elő dandártábornokká. 1942-ben vette át a parancsnokságot a 82. légiszállítású hadosztály fölött, majd ennek átszervezése után került a 28. gyalogoshadosztály élére. Harcban először 1943-ban vette át a parancsnokságot a VIII. amerikai hadtest felett, később Pattont váltotta a sok veszteséget szenvedett II. hadtest élén, ezt az egységet vezette a Husky hadművelet alatt. Ezután választották ki a normandiai amerikai inváziós erők parancsnokának. A normandiai partraszállás után Bradley 1. amerikai hadseregének volt a feladata Cherbourg elfoglalása, és a Cotentin-félsziget megtisztítása. A normandiai hadműveletek után kapta meg a 21. hadseregcsoport parancsnokságát, melybe beletartozott a 3. amerikai hadsereg (Patton) és az 1. amerikai hadsereg (Hodges). Ősszel Bradley csapatai Lotharingiától Hollandiáig tartották a szövetségesek frontvonalát. Bradley nem keverte egységeit nagy harcokba, mivel szeretett megfontoltan dönteni. Ezért Patton gyakran kritizálta, illetve hívta "Sátorverő Omarnak". Az Ardenneki offenzíva idejére Montgomery parancsnoksága alá került; csapatai azonban oroszlánrészt vállaltak a németek visszaszorításában. A német földön zajló harcok során a 21. hadseregcsoport katonái voltak azok, akik elfoglalták a remageni hidat és keltek át rajta a Rajnán.

A háború után

1948-ig dolgozott a Veteránügyi Minisztériumban, legfontosabb tette a G.I. Bills of Rights törvényhez kapcsolódik, amely segítette a leszerelt katonák továbbtanulását. 1948-tól lett az Egyesült Államok vezérkari főnöke. 1950-ben léptették elő ötcsillagos hadseregtábornokká. Később a NATO különböző bizottságaiban töltött be vezető pozícikat. A koreai háborúban erőteljesen kritizálta Douglas MacArthur azon tervét, hogy a háborút kiterjessze Kínára: ekkor mondta azóta szállóigévé vált mondatát: "ez a terv egy rossz ellenség ellen, rossz helyen, rossz időben történő rossz háborúba kever minket". 1951-ben adta ki emlékiratait: A Solider's story címmel. 1970-ben szakértőként működött közre a Patton című film forgatásán, a filmben egybként Bradleyt Karl Malden alakította. Bradley 1981-ben hunyt el, a hadsereg a tiszteletére két páncélozott harcjárművet is elnevezett róla: M2 Bradley és M3 Bradley.

Magánélete

Bradley 1916-ban házasodott meg először: ekkor vette el Marie Elizabeth Quayle-t. Első felesége 1965-ben hunyt el leukémiában. Ezután vette el 1966-ban Esther Dora Buhlert, aki túlélte férjét. Arlingtonban közös sírhelyben nyugszanak.

Lucius D. Clay ^^

Lucius Dubignon Clay (Georgia, Marietta, 1897. április 23. – Massachusetts, Chatham, 1978. április 16.) az amerikai hadsereg tábornoka, 1947 és 1949 között Németország amerikai megszállási övezetének katonai kormányzója.

Pályája

Clay Georgia állam egyik szenátorának fiaként született. A West Point katonai akadémia elvégzése után 1918-ban egy mérnökszázadhoz került. A 1920-as és '30-as években a West Pointon tanított. 1942-ben a hadsereg egyik legfiatalabb tábornoka lett. A második világháború küzdelmeibe először 1944-ben kapcsolódott be, csapataival sikeresen stabilizálta a normandiai Cherburg kikötőváros helyzetét. 1945 májusában Németország amerikaiak által megszállt övezetének katonai kormányzóhelyettese lett. 1947 és 1949 között az amerikai zóna kormányzójaként irányította az országrész életét. E szerepében kezdeményezte a Bizóna kialakítását, a terület demokratizálását. 1948-ban a berlini blokád idején konfrontatív álláspontot foglalt el a szovjetekkel szemben, majd vezérszerepet vállalt a berlini légihíd létrehozásában és sikerében. Katonai pályafutása zárultával amerikai vállalatok vezetésében vállalt szerepet. 1961-ben a berlini fal építésének napjaiban Kennedy elnök megbízottjaként tért vissza Nyugat-Berlinbe.

Clay-t West Pointban temették el, sírján németül olvasható Berlin polgárainak köszönete: "Wir danken dem Bewahrer unserer Freiheit" (Hálával szabadságunk megóvójának).
Nevét több közterület viseli szerte Németországban, emlékét civilszervezetek és emléktáblák őrzik.

Joseph Lawton Collins ^^

250px-Bradley gerow eisenhower collins

Joseph Lawton Collins (USA, Louisiana, New Orleans, 1896. május 1. – Washington, D.C., 1987. szeptember 12.) amerikai tábornok. A louisianai New Orleansban született. 1917-ben végzett az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján (ismertebb nevén a West Pointon). A második világháború során részt vett a csendes-óceáni és az európai hadszíntereken zajló hadműveletekben is. A Koreai háború idején a Hadsereg vezérkari főnöke volt. Unokaöccse Michael Collins, az embert először a Holdra juttató Apollo–11 űrhajó parancsnoki moduljának pilótája volt.

Az 1950-es években a NATO-ban töltött be különböző pozíciókat. 1954 és 1955 között az Egyesült Államok különleges megbízottja volt Vietnamban mint nagykövet.

1956-ban szerelt le és vonult nyugállományba. 1987-ben halt meg Washingtonban, és az arlingtoni katonai temetőben helyezték végső nyugalomra.

Dwight D. Eisenhower ^^

Dwight David „Ike” Eisenhower (Denison, 1890. október 14. – Denison, 1969. március 28.) az Amerikai Egyesült Államok tábornoka és 34. elnöke.

Fiatalkora

Szegény családban született 1890. október 14-én. Ő volt a harmadik gyermek, összesen 6 testvére volt. Édesapja David Jacob Eisenhower, tejüzemi munkás, édesanyja Ida Elizabeth Stover. Szigorú mennonita nevelést kapott. Tanulmányait az Abilene-i Középiskolában és a West Point Katonai Akadémián végezte.

Katonai pályafutása

Mamie Geneva Doud-ot, későbbi feleségét San Antonioban ismerte meg, ahol hadnagyként dolgozott. 1916-ban házasodtak össze, két gyermekük született, de az első meghalt. Az I. világháború idején egy páncélos kiképző központ parancsnoka volt, amiért századosi rangot és "kiváló szolgálatért járó érdemrendet" kapott. 1922-1924 között a Panama-csatorna övezetében teljesített szolgálatot. Forth Leavenworth hadvezetési és vezérkari iskolájában tanult, melyet őrnagyi ranggal fejezett be, majd az Army War College-ban folytatta tanulmányait. Washingtonban MacArthur tábornok vezérkari főnök hadsegéde volt. A Fülöp-szigeteken töltött szolgálatáért megkapta a "kiemelkedő szolgálatot teljesítők érdemrendjét". A II. világháború idején ezredesi rangot kapott, a 3. hadsereg vezérkari főnöke lett. Washingtonban a háborús tervezési osztály főparancsnoka. Előbb dandártábornoki, majd vezérőrnagyi rangot kapott. A hadügyminisztérium hadműveleti osztályának vezetője, emellett az USA Európában harcoló csapatainak parancsnoka. 1942-ben nevezték ki altábornaggyá. Észak-Afrikában a szövetséges Fáklya-hadművelet parancsnoka volt. A szicíliai seregek tábornokaként 1944-ben bevette Rómát. Az expedíciós haderők parancsnokaként részt vett a normandiai partraszállás (Overlord-hadművelet) előkészítésében. 1944 decemberében ötcsillagos tábornokká nevezték ki. A háború után a hadsereg vezérkari főnöke, és a csapatok leszerelésével foglalkozik. 1948-ban szerelt le, és a Columbia Egyetem rektoraként dolgozott tovább. A Keresztes hadjárat Európában című műve gazdaggá tette, majd 1950-ben Párizsban elfogadta a NATO főparancsnoki posztját. Már 1943-ban szóba került a neve az elnökválasztás kapcsán. Mindkét párt meg akarta nyerni magának, de Eisenhower a republikánusok mellett döntött. 1952-ben vonult vissza a katonai pályáról, és innentől koncentrált a politikai karrierjére.

US-OF1B.svg
Hadnagy: 1915. június 12.
US-OF1A.svg
Főhadnagy: 1916. július 1.
US-O3 insignia.svg
Százados: 1917. május 15.
US-O4 insignia.svg
Őrnagy: 1918. június 17.
US-O5 insignia.svg
Alezredes: 1918. október 14.
US-O3 insignia.svg
Állandó jellegű századosi rangra váltották: 1920. június 30.
US-O4 insignia.svg
Őrnagy: 1920. július 2.
US-O5 insignia.svg
Alezredes: 1936. július 1.
US-O6 insignia.svg
Ezredes: 1941. március 11.
US-O7 insignia.svg
Dandártábornok: 1941. szeptember 29.
US-O8 insignia.svg
Vezérőrnagy: 1942. március 27.
US-O9 insignia.svg
Altábornagy: 1942. július 7.
US-O10 insignia.svg
Tábornok: 1943. február 11.
US-O11 insignia.svg
A Hadsereg Tábornoka: 1944. december 20.

Első elnöksége

A választásokon demokrata ellenfele E. Stevenson volt, de Eisenhower népszerűsége és választási ígéretei elsöprő győzelmet hozott a republikánus jelöltnek (39 államban nyert). Alelnöke Nixon lett. Első elnöksége alatt önmaga csak a legfőbb kérdésekre koncentrált, az irányítást a tanácsadóira hagyta. Konzervatív belpolitika jellemezte, amit modern republikanizmusként emlegetnek. Csökkentették az adót, kevésbé avatkoztak bele a gazdaságba, törvényen kívül helyezték az Amerikai Kommunista Pártot. A növekvő népesség hatására kiszélesítették a társadalombiztosítást, és 1953-ban létrehozták az Egészségügyi, Oktatási és Népjóléti Minisztériumot. Külpolitikusként mindent megtett a békéért. 1953-ban, Sztálin halála után Koreába utazott, hogy meggyorsítsa a háború befejezését. 1954-ben megalakult a SEATO (Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete) a kommunista terjeszkedés ellen, melyben nagy része volt az amerikai kommunistaellenességnek. 1955-ben a genfi találkozón ismertette "nyitott égbolt"-elméletét, mely a Szovjetunió és az USA katonai létesítményei feletti légi felderítést biztosította volna mindkét fél számára, de ezt a Szovjetunió nem fogadta el. 1957-ben "atommal a békéért" javaslatára 62 ország megalapította a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget (IAEA).

Második elnöksége

Szívrohama és csípőműtéte ellenére elsöprő győzelmet aratott, másodszor is őt választották meg az Amerikai Egyesült Államok elnökének. A második ciklusban fellépett a faji megkülönböztetés ellen, 1957-ben fogadták el a polgárjogi törvényt. Eisenhower csökkentette a katonai kiadásokat, és kevesebb pénzt szánt az űrkutatásra. Miután a Szovjetunió fellőtte a Szputnyikot, megalapították a NASA-t 1958-ban, és megindult a nagyszabású űrprogram. 887 millió dollárt költöttek több szakember képzésére az új oktatási törvénynek megfelelően. Nevét fémjelzi az Eisenhower doktrína, mely kimondta, hogy az USA köteles segítséget nyújtani minden olyan közel-keleti államnak, mely kéri azt a kommunista agresszióval szemben. Libanonban sikerült, Kubában nem. Ennek keretében 500 millió dolláros segélyt nyújtottak a dél-amerikai országoknak. Dulles külügyminiszter halála után az elnök nagyobb szerepet vállalt a külpolitikában. 1959-ben Európába, Ázsiába és Afrikába utazik, majd 1960-ban Latin-Amerikát látogatja meg. Közben Hruscsov az USA-t utazza be, és tárgyalásokat folytat Eisenhowerrel. A javuló diplomáciai viszonyokat az rontotta meg, hogy 1960-ban a szovjetek lelőttek egy amerikai kémrepülőgépet. A Fidel Castro-vezette Kubával 1960-ban szakadtak meg a kapcsolatok.

Időskora

Miután mandátuma lejárt, gettysburgi birtokára vonult vissza, ekkor írta meg emlékiratait:

1963. Mandate For Change (A megbízás a változásra szól)
1965. Waging Peace (Békeviselés)
1967. At Ease: Stories I Tell to Friends (Pihenj!: Történetek, melyeket barátaimnak mesélek)
Szívbetegségben hunyt el 1969. március 28-án. A kansasbéli Abilene-ben temették el, ahol ifjúkorát is töltötte.

James M. Gavin ^^

[Dedication, Major General James M. Gavin: 82nd Airborne Division]

James M. Gavin (eredeti nevén James Nally Ryan (New York, 1907. március 22. – Baltimore, 1990. február 23.) az Egyesült Államok legfiatalabb tábornoka a II. világháború folyamán. Gavint nagy tekintély övezte már a háború folyamán, katonái az „Ugró Jim” vagy a „Karcsú Jim” névvel illették. Közvetlen vezetési stílusát több, beosztása alá tartozó tiszt elsajátította (például Benjamin Vandervoort alezredes). A bevetéseken az első vonalakban harcolt, együtt ugrott a katonáival.

Élete a háború előtt

Brooklynban született ír bevándorlók gyermekeként. Sorsa nem indult jól, már két évesen örökbe fogadta a pennsylvaniai Gavin család (igaz édesapjának kilétét sem lehetett pontosan meghatározni). Nevelőszülei bányászok voltak, akiknek munkájában a fiatal James már tizenkét éves korában kénytelen volt segíteni, noha életcélja nem ez volt: megpróbáltak belőle szénbányászt nevelni, melynek az lett az eredménye, hogy tizenhetedik születésnapja előtt New Yorkba szökött. Itt munkát keresett, ám hamarosan belépett a hadseregbe. Mivel 18 éven aluli volt, azt hazudta a toborzóirodában, hogy árva (a 18 éven aluliaknak szülői beleegyezéssel lehetett csak belépni a hadseregbe). 1924-ben megkezdődött a kiképzése a panamai Fort Shermanban, itt kiváló minősítést kapott, azonban a west pointi Katonai Akadémiára nem jelentkezhetett, mivel nem volt érettségije. Sikerült azonban befejezni középiskolai tanulmányait, és 1925-ben már West Pointban kezdte a következő tanévet. Akadémiai évei alatt sokat olvasott, akár hajnalban, ébresztő előtt; ha csak akkor volt rá ideje. 1929-ben végezte el az akadémiát, ekkor nevezték ki hadnagynak, és vette el Irma Baulsirt.

Gavin ez után a mexikói határra került a 25. gyalogezredhez Arizonába, itt három évet szolgált, majd a georgiai Fort Benningbe helyezték oktatónak. Az itt töltött éveka alatt tisztult le vezetői stlusa. Házassága nem alakult fényesen: felesége visszaköltözött szüleihez, akiknél 1933 végén világra hozta Gavin első gyermekét Barbarát.

A Fort Benning után Oklahomába helyezték a Fort Sillbe, majd 1936-tól mésfél évig a Fülöp-szigeteken szolgál. 1938-ban léptetik elő századossá, ekkor a 7. gyalogezred egyik századának vezetését bízzák rá.

1940-ben visszakerül West Pointba taktikai oktatónak. Feladatát képezte a Blitzkrieg elemzése. Az Eben-Emael Erőd elfoglalása rádöbbentette az ejtőernyős alakulatok fontosságára, majd belépett az éppen szerveződő amerikai ejtőernyős hadseregbe. Az ejtőernyős kiképzés után 1941 őszén léptették elő őrnaggyá. 1942-ben átkerül a 82. légiszállítású hadosztályhoz, amelyet ekkor szerveztek át ejtőernyős-hadosztállyá, a hadosztályon belül az 505. ezredet irányította, emiatt 1942 augusztusában ezredessé léptetik elő.

A világháborúban

Az első bevetésére 1943. július 10-én került sor a Husky hadművelet keretein belül. A szicíliai bevetés során ugyanazzal a helyzettel szembesült, mint a későbbi bevetések során: katonái szétszóródtak, így az ejtőernyősök csak kis csoportokban tudtak harcolni. Normandiában hasonló helyzettel kellett szembesülnie. A nagy változás 1944. augusztus 27-én érte, mikor Matthew B. Ridgway tábornok áthelyezésével kinevezték a 82. hadosztály élére, egyben dandártábornokká léptették elő. A Market Garden hadművelet során gerince megsérült, ám nem mutatta ki a fájdalmait, harcolt a katonáival együtt, ezután egy kicsit sántított.

A háború után

Első feleségével nem folytatta a rosszul működő házasságát: a háború után elváltak. Gavin 1948-ban újranősült, Jean Emert Duncant vette el feleségül, összesen három lányuk született, valamint Gavin örökbe fogadta Jean első házasságából származó lányát. Szervezői tevékenységét tovább folytatta a háború után, egészen nyugdíjazásáig, 1958-ig. 1961-1962 között Kennedy elnök kérésére elvállalta a franciaországi nagykövetséget.

Érdekességek

Gavin öt könyvet írt: első könyvét (Airbourne Warfare) a légi szállítású egységet jövőjéről, másodikat a hadseregből való kilépésének okairól, negyediket a vietnami háborúról, ötödiket pedig háborús visszaemlékezéseiről (On Berlin, Battles of an Airborne Commander 1943-1946).

Gavin két filmben működött közre, mint szakértő: A leghosszabb napban és A híd túl messze van című filmekben. Az elsőben Robert Ryan, a másodikban Ryan O'Neill játszotta Gavin szerepét.

Carwood Lipton ^^

Carwood "Lip" Lipton (Huntington, Nyugat-Virginia, 1921. január 30. – Southern Pine, Észak-Karolina, 2001. december 16.) amerikai katonatiszt a második világháborúban, nevét Az elit alakulat című könyvből készült, ugyanezen a címen futó sorozat tette ismertté.

Élete a háború előtt

Lipton Huntingtonban született, és nőtt fel. Apját egy autóbaleset következtében tíz évesen vesztette el, így ő lett a legidősebb férfi a családban. Egy évig volt hallgató a helyi Marshall Egyetemen, azonban tanulmányait pénzügyi okokból fel kellett függesztenie, ezután egy hadianyaggyárban dolgozott. Az ejtőernyősökhöz egy cikk nyomán csatlakozott, amit a Life magazinban olvasott, így került 1942-ben közlegényként a hadseregbe.

A világháborúban

1944-ben már szakaszparancsnokként szolgált az 506. Légi Szállítású Ezred E századában, ahol a többi tiszthelyettessel együtt a Normandiai partraszállás előtt nem sokkal úgy döntöttek, hogy inkább lemondanak rangukról, de nem hajlandóak tovább a századparancsnok, Herbert Sobel százados keze alatt szolgálni: a megmozdulás sikeres volt: bár egy őrmestert fokoztak le, egy másikat pedig áthelyeztek a századtól, de Sobelt eltávolították az egység éléről.

A D-napon biztonságban ért földet, majd néhány századbeli bajtársa csatlakozott hozzá, majd hamarosan találkoztak Richard Winters hadnaggyal, akinek irányításával megrohanták a Brecourt tanyánál lévő német tüzérüteget. A támadás során nyújtott teljesítményéért megkapta a Bronz Csillagot. A Carentanért vívott harcok során megsebesült, ami miatt rövid ideig nem volt harcképes, de hamarosan újra jelentkezett szolgálatra a századnál. A Market-Garden hadművelet során a századot frissen kiképzett újoncokkal töltötték fel, akik zöldfülűségük miatt sok bajt okoztak, Liptonnak és a többi Normandiát megjárt ejtőernyősnek kellett az újoncokat tanácsokkal ellátni. Lipton, immár a század rangidős, szolgálatvezető főtörzsőrmestereként részt vett Eindhoven felszabadításában, valamint később a Pegazus hadműveletben is. Az Ardennekben szinte századparancsnokként működött a tehetségtelen Norman Dike hadnagy helyett. Foy januári bevétele után Dike-ot elvezényelték a századtól, Liptont pedig hadnaggyá léptették elő, erről mondta később, hogy: "Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, ami valaha is ért". A századdal később részt vett a landsbergi náci gyűjtőtábor felszabadításában. Az európai háború vége Berchtesgadenben érte, itt talákozott Ferdinand Porschéval is, akivel még együtt is ebédelt, amikor a tervező egy fogolytáborban volt.

Japán kapitulációja után a századot feloszlatták, így Lipton is hazatérhetett, de ő tartalékos tiszt maradt a Koreai háború végéig, azonban ott már nem vetették be.

A háború után

Miután visszatért az Egyesült Államokba, lediplomázott a Marshall Egyetemen, ahol mérnöki képesítést szerzett. AZ Owens Illinois Inc. cégnél helyezkedett el, mely üvegtermékekkel és műanyag csomagolásokkal foglalkozott. Itt megtalálta a számítását, és 1982-ben vezérigazgatóként vonult nyugdíjba.

A halál 2001-ben Southern Pinesban érte, ahol nyugdíjas éveit töltötte.

Lipton a médiában

Az elit alakulat című filmsorozatban Lipton többször is látható visszaemlékezőként, őt magát a sorozatban Donnie Wahlberg játszotta. Visszaemlékezőként még szerepelt a We Stand Alone Together: The Men of Easy Company című televíziós műsorban is.

George C. Marshall ^^

George Catlett Marshall (Uniontown, Pennsylvania, 1880. december 31. – Washington, D.C., 1959. október 16.) Nobel-békedíjas amerikai tábornok, politikus.

Életútja

Az első világháború végéig

Jómódú családban nőtt fel, apja szénkereskedő volt. Tanulmányait 1897-ben a lexingtoni katonai főiskolán kezdte, mivel a család anyagi okokból nem engedhette meg a West Point-ot. 1902. februárjában alhadnagyi rangot szerzett és a gyalogsághoz került, majd a Fülöp-szigeteken szolgált 18 hónapig. A Virginia Katonaiskolára járt, a Kappa-Alpha században szolgált, már végzősként századosi rangot szerzett. Az első világháborúban John J. Pershing tábornok csapataiban, a franciaországi különleges haderőknél Marshall bizonyította szervezési, vezetési képességeit. 1918-ban részt vett a Meuse–Argonne offenzíva terveinek kidolgozásában.

A két világháború között

A két világháború között Pershing szárnysegédje volt 1919 és 1924 között különböző egységek mellett, Washingtonban, Kínában, Georgia államban, és több amerikai bázison. Fort Benning gyalogsági iskola volt 1927 és 1933 között, ahol tanulmányi parancsnokhelyettesként szolgált. Ez ebben az időben nehéz munka lehetett a számára, az egyik oka ennek az volt, hogy az Egyesült Államok fokozatosan leépítette haderejét, sok társával együtt szakmailag különösen hullámvölgyként, mellőzöttként élte meg az időszakot. Családi tragédia is súlyosan érintette: első felesége, Elizabeth Carter Coles 1927-es halála után, Marshall visszafogott természetűvé vált. Katherine Boyce Tupper Brown-nal kötött házassága 1930-ban boldogabb évek kezdetét jelentette. 1936-ban elkísérte őt Vancouverbe, ahol az ottani csapatok parancsnokságát látta el 1938-ig.

A második világháború idején

Franklin D. Roosevelt elnök bizalmat szavazott neki, vezérkari főnökké léptette elő 1939. szeptember 1-jén. Marshall 1945-ig szolgált ebben a minőségben. Itt óriási munka várt rá: a leépített „békehadseregből” kellett hatalmas, győzni is tudó sereget megszerveznie. Ez idő alatt, elindította, megtervezte és megvalósította az Egyesült Államok haderejének reformját. Egy békeidőbeli 174 ezres létszámról egy egész világ felett őrködő 8,5 milliós létszámra emelését valósította meg. Ez hatalmas munkát jelentett, ő nevezte ki tábornokait, irányította a kiképzéseket, biztosította a zavartalan ellátmányt, s a világot behálózó stratégiai feladatok koordinálását. Részt vett a casablancai, teheráni, jaltai és potsdami konferencián.

Churchill a "győzelem szervezőjének" nevezte Marshall-t, aki félelmetes munkaerejének, fegyelmének köszönhetően rövid idő alatt roppant népszerűségre tett szert katonái körében.

Nincs jelvény 1902-ben
Hadnagy 1902. február 2.
US-OF1A.svg
Főhadnagy 1907. március 7.
US-O3 insignia.svg
Százados 1916. július 1.
US-O4 insignia.svg
Őrnagy 1917. augusztus 5.
US-O5 insignia.svg
Alezredes 1918. január 5.
US-O6 insignia.svg
Ezredes 1918 augustus 27.
US-O4 insignia.svg
Őrnagy, (visszatérés a békeidők rangjához): 1920 július 1.
US-O5 insignia.svg
Alezredes: , 1923. augusztus 21.
US-O6 insignia.svg
Ezredes: 1933 szeptember 1.
US-O7 insignia.svg
Dandártábornok 1936. október 1.
US-O8 insignia.svg
Vezérőrnagy 1939 szeptember 1.
US-O10 insignia.svg
Tábornok 1939. szeptember 1.
US-O11 insignia.svg
Tábornok 1944. december 16.
A Hadsereg Tábornoka 1946. április 11.

A második világháború után

1946-ban vezérkari szolgálata lejárta után, Truman elnök Kínába küldte azzal a szándékkal, hogy megelőzze a polgárháború kibontakozását (1945–47). Visszatérése után, 1947-ben az elnök külügyminiszterré nevezte ki. Marshall 1947. június 5-én mondta el beszédét a Harvard Egyetemen, presztízse és hitele sokat nyomott a latban, amikor sikerült elfogadtatnia a Marshall-tervként ismert Európai Újjáépítési Programját 1948-ban. Ugyanebben az évben az év embere lett a Time magazinban immár másodszor.

1949-ben, 69 éves korában, megromlott egészségi állapota ellenére is elfogadta az Amerikai Vöröskereszt felkérését az elnöki posztra. 1950-ben a koreai háború hajnalán, Truman elnök visszahívta kormányába honvédelmi miniszternek (1950–51). Külügyi tevékenységének idejére esik Izrael állam elismerése és a NATO megalakulásához vezető tárgyalások megindítása. 1953-ban, Marshall megkapta a Nobel-békedíjat, s így ő lett az egyetlen katona, aki ilyen szintű elismerésben részesült. 1951-ben McCarthy szenátor őt ostorozó és árulónak nevező beszéde után a kiábrándult Marshall végleg visszavonult a politikától. George Marshall 1959. október 16-án hunyt el.

Emlékezete

Megemlékeznek róla évente a Vancouveri és Washingtoni Marshall előadás fórumain. A Marshall Space Flight Center(MSFC) (Marshall Űrrepülési Központ) viseli még a nevét Huntsville-ben, amit Eisenhower elnök hozott létre 1960. szeptember 8-án.

Művei

Marshall, George: Így győztünk… : [George Marshall amerikai vezérkari főnök jelentése a hadügyminiszterhez az 1943. július 1-jétől 1945. június 30-ig terjedő kétéves időszakról] Bp. : Franklin, 1946

George Patton ^^

George Smith Patton Jr. (USA, Kalifornia, San Gabriel, 1885. november 11. – Heidelberg, 1945. december 21.) amerikai tábornok.

George Patton 1885. november 11-én a Kalifornia állambeli San Gabrielben született George Smith Patton Sr. és Ruth Wilson gyermekeként. A Patton család skót nemzetiségű.

1909-ben elvégezte az Egyesült Államok Katonai Akadémiáját. 1912-ben részt vett a stockholmi nyári olimpiai játékokon.

Az I. világháború idején a 8. lovasezredben szolgált. Nagy hatást tettek rá a tankok. A háború után sokat foglalkozott a páncélos fegyvernem korszerűsítésével és annak alkalmazásának kérdéseivel. Elméleti téren nem alkotott kiemelkedőt. A harckocsik alkalmazása az ő munkássága miatt terjedt el az amerikai hadseregben.

1919-ben Washingtonban megismerkedett Dwight D. Eisenhowerral és szoros barátságot kötöttek. 1932-ben Douglas MacArthur tábornok alatt szolgált. A '30-as évek további részében a Virginia állambeli Fort Myerben szolgált.

1942 novemberében az észak-afrikai partraszálláskor az amerikai erők parancsnoka volt. 1943 márciusában kinevezték a Tunéziában harcoló II. amerikai hadtest vezetőjévé. A szicíliai partraszállás során a 7. hadsereg parancsnoka volt. 1944-ben a normandiai harcokban a 3. hadsereg élén állt. Jelentős szerepe volt az ardenneki offenzíva visszaverésében. 1945 márciusában átkelt a Rajnán, április végén elérte a Duna vonalát. December 9-én Mannheim külterületén autóbalesetet szenvedett, s 21-én a heidelbergi katonai kórházban rejtélyes körülmények között elhunyt, halálában valószínűleg az NKVD-nek is szerepe volt

1909-ben hadnagyoknak nem járt rangjelzés
Hadnagy: 1909. június 11.
US-OF1A.svg
Főhadnagy: 1916. május 23.
US-O3 insignia.svg
Százados: 1917. május 15.
US-O4 insignia.svg
Őrnagy: 1918. január 26.
US-O5 insignia.svg
Alezredes: 1918. március 30.
US-O6 insignia.svg
Ezredes: 1918. október 17.
US-O3 insignia.svg
Állandó jellegű századosi rangra váltották: 1920. június 30.
US-O4 insignia.svg
Őrnagy: 1920. július 1.
US-O5 insignia.svg
Alezredes: 1934. március 1.
US-O6 insignia.svg
Ezredes: 1938. július 1.
US-O7 insignia.svg
Dandártábornok (Army of the United States): 1940. október 2.
US-O8 insignia.svg
Vezérőrnagy (Army of the United States): 1941. április 4.
US-O9 insignia.svg
Altábornagy (Army of the United States): 1943. március 12.
US-O7 insignia.svg
Dandártábornok: 1944. augusztus 16.
US-O8 insignia.svg
Vezérőrnagy: 1944. augusztus 16.
US-O10 insignia.svg
Tábornok (Army of the United States): 1945. április 14.

 

Walter Short ^^

Walter Campbell Short (Fillmore (Illinois állam, USA), 1880. március 30. – Dallas (Texas állam, USA), 1949. március 9.) az amerikai hadsereg tábornoka volt a második világháború idején. 1941. december 7-én, a pearl harbori támadáskor Short felelt Hawaii szárazföldi és légi védelméért.

Korai karrierje

Walter Short 1880. március 30-án az Illinois állambeli Fillmore-ban született. Az Illinoisi Egyetem elvégzése után, 1901-től – hadnagyként szolgált az amerikai hadseregben. 1941 februárjában nevezték ki a Hawaii-n állomásozó amerikai földi csapatok parancsnokává.

Pearl Harbor és utána

Napjainkban már elfogadott nézetté vált, hogy Shortnak a támadást megelőző hónapokban nem álltak rendelkezésére megfelelő információk arról, hogy milyen mértékben romlott az USA és Japán kapcsolata. Emellett nem volt hozzáférése azokhoz a kritikus fontosságú hírszerzési információkhoz, amelyekhez a feletteseinek igen. Shortot, és a haditengerészeti parancsnokot, Husband Kimmel ellentengernagyot leváltották. Esetük napjainkban már a feletteseik hibáiért felelőssé tett, ártatlan bűnbakok példája.

1941. december 17-én Short tábornokot a támadás következményeként felmentették a pearl harbori parancsnoki posztjából. Owen J. Roberts amerikai legfelsőbb bíró, egy kapkodva összeszedett, azóta Roberts-bizottságként ismert szervezet élén vizsgálatot indított a támadásról. Short tábornokot és Kimmel ellentengernagyot azzal vádolták, hogy a támadás felkészületlenül érte őket, és szolgálatszegésért vádat emeltek ellenük. A Roberts-bizottság sokban különbözött egy általános hadbíróságtól: nem adott lehetőséget eskü alatti vallomásra, a mindenkit megillető igazságszolgáltatás menetére, a vádlottak védelmében nem szólalhattak fel tanúk, és a védelem nem tehetett fel keresztkérdéseket a többi tanúnak. William Harrison Stadley tengernagy, a bizottság egyik tagja, később elhatárolódott a bizottság eredményeitől, mondván „abból a két tisztből mártírt csináltak”, és „ha az egész ügyből bírósági tárgyalás lett volna, akkor mindkettőt felmentették volna az ellenük felhozott vádak alól”

A Short tábornok elleni fő vád abból állt, hogy azt adta parancsba, állítsák a vadászgépeket nagyon közel egymáshoz. Így sokkal könnyebb volt a japánoknak ezeket lebombázni. Ez a kritika azonban figyelmen kívül hagyta, hogy a gépeket pontosan a japán szabotázs megnehezítése miatt állították közel egymáshoz – akkoriban Pearl Harborban csak a szabotázs volt az egyetlen valós japán fenyegetés. Egy másik vádpont szerint Short és Kimmel nem vettek komolyan egy korábbi háborús figyelmeztetést, és nem képzelték el egy Pearl Harbor elleni légitámadás lehetőségét. A kérdéses figyelmeztetés azonban a Távol-Kelet fenyegetettségével foglalkozott, és valójában az amerikai hadvezetést sokkal inkább MacArthur fülöp-szigeteki fenyegetettsége, valamint az 5-7000 kilométerre található holland és brit gyarmatok elleni támadások foglalkoztatták.

Később

Short tábornokot a bizottság ajánlására lefokozták. Ezt követően Short altábornagyi rangban 1942-ben kilépett a hadsereg kötelékéből és egy Ford gyárban helyezkedett el. 1949-ben halt meg Dallasban.

1999. május 25-én az amerikai Szenátus határozatában mentette fel Kimmelt és Shortot. „Nem álltak a rendelkezésükre azok a hírszerzési információk, amelyek Washington számára igen”, emlékezett William Roth szenátor, és megjegyezte, hogy a két tisztből a Pentagon bűnbakot csinált. Storm Thurmond szenátor szerint Kimmel és Short volt „Pearl Harbor utolsó két áldozata”.

Wallace Strobel ^^

Wallace C. Strobel (1922. június 5., Saginaw, Michigan - 1999. augusztus 28.) amerikai katonatiszt a második világháborúban.

Élete

Strobel 1940-ben, az érettségi után került a Nemzeti Gárdához, majd a hadsereghez, ahol a 101. Légiszállítású Hadosztályhoz csatlakozott. Az 502. Légi Szállítású Ezredben szolgált, először az A, majd nem sokkal Normandia előtt áthelyezték az E századba, a második világháborúban ebben az egységben harcolt hadnagyként az európai hadszíntéren: részt vett Carentan felszabadításában, a Market Garden hadműveletben, valamint az Ardennekben.

A hadseregtől 1946-ban szerelt le, majd testvérével vállalkozásba kezdett, valamint megházasodott: Josephine Grantet vette feleségül, akitől három gyermeke született. 1947-től elnöke volt a Central Warehouse Company-nek, emellett a Republikánus Párt megyei szervezetének is az alelnöke volt.

Az ismert kép

Strobel egy egyszerű hadnagy volt az 502. Légiszállítású Ezredben, akinek egységét a D nap előestéjén Greenham Commonban, június 5-én meglátogatta Dwight Eisenhower tábornok, melyről egy kép is készült, amit azóta sok helyen felhasználtak. Eisenhower már a megjelenésével is fokozta a katonák morálját, tartott egy beszédet, majd rövid beszélgetésbe elegyedett az ejtőernyősökkel. Strobelt megkérdezte, hogy honnan származik, majd a horgászatról beszélgettek pár szót.
A képen Strobel szemben áll a tábornokkal, nyakában a 23-as számot jelző táblával, mely annak gépnek a számát jelzi, amin ő volt az ugratóparancsnok. 1991-ben, Eisenhower emlékbélyeget adtak ki, melyen ez a fotó szerepelt: Strobel egy interjúban pár embert azonosított még a századából.

Maxwell D. Taylor ^^

Maxwell Davenport Taylor (USA, Missouri, Keytesville, 1901. augusztus 26. – Washington, D.C., 1987. április 19.) amerikai tábornok, politikus. A Missouri állambeli Keytesville-ben született. 1922-ben végzett az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján.

Élete

2. világháború

A második világháború során részt vett különböző olaszországi légideszant hadműveletekben. Közvetlenül a Normandiai partraszállás előtt vette át az Angliában állomásozó 101. Légiszállítású Hadosztály parancsnoklását.

Háború után

A háború után 1945 és 1949 között a West Pont katonai akadémia főparancsnoka volt, majd 1949-től 1951-ig a Berlinben állomásozó szövetséges csapatok parancsnoka lett. 1953-ban a koreai háborúba ment. 1955 és 1959 között a Hadsereg vezérkari főnöke lett. Nyíltan bírált a Eisenhower elnök biztonságpolitikáját (a nukleáris fegyverek előtérbe helyezését és a hagyományos katonai eszközök háttérbe szorítását), ezért 1959 júliusában visszavonult az aktív szolgálattól.

Elnöki tanácsadó

1960-ban Kennedy lett az Egyesült Államok elnöke, aki szintén élesen kritizálta Eisenhower katonapolitikáját, így Taylor hamar visszatért a politikai életbe. A sikertelen Disznó-öböl akció után, csalódva a akkori vezérkarban, Kennedy felkérte a tábornokot, hogy térjen vissza az aktív szolgálatba, így Taylor lett az elnök katonai kapcsolattartója és tanácsadója.

Kennedy a tábornokot küldte Vietnamba, hogy mérje fel a helyzetet. Taylor javaslatot is tett, hogy azonnal küldjenek amerikai csaptokat az országba, de ezt az elnök elutasította. 1964-ben visszavonult és 1965-ig, Henry Cabot Lodge utódaként, az Egyesült Államok dél-vietnami nagykövete volt.

Halála

Maxwell Taylor 1987-ben halt meg Washingtonban, és az arlingtoni katonai temetőben helyezték örök nyugalomra.

John P. Washington ^^

John P. Washington (1908. július 18. – 1943. február 3.) katolikus pap és az amerikai (szárazföldi) hadsereg hadnagya. Egyike volt azon négy katonalelkésznek, akik a II. világháború idején az életüket adták, hogy megmentsék a süllyedő USAT Dorchester nevű hadihajón lévő katonákat.

Élete

John ír gyökerekkel rendelkező családba született, hét testvére volt, szüleit Frank és Mary Washingtonnak hívták. Már egészen fiatal korában vallásos lett, hamar ministrálni is kezdett Newarkban (New Jersey), ott, ahol felnőtt. Tehetséges sportoló, intelligens és szorgalmas gyermek volt, így kiemelkedően teljesített az iskolában. Felvették a Seton Hall előkészítő, ún. "prep" iskolájába, ami akkoriban South Orangeben (New Jersey) volt. Itt érettségizett és tanult olyan tárgyakat, amelyek felkészítették későbbi papi tanulmányaira is, amelyet a Seton Halli Egyetem Szeplőtelen Fogantatás Szeminárium teológia szakán folytatott. A szemináriumban töltött ideje alatt megkapta a kisebb rendeket, majd 1935-ben pappá szentelték. Hat éven keresztül több plébánián is szolgált mielőtt csatlakozott volna az Egyesült Államok hadseregéhez, amikor hallott a Pearl Harbor-i támadásról 1941 decemberében. Rövid Indiánában és Marylandben töltött időszakok után a Harvard Egyetemre vezényelték, felkészítvén őt az európai bevetésekre; itt találkozott először azzal a három másik lelkésszel, akikkel együtt vált ismertté önfeláldozásuk révén. 1943 januárjában csatlakozott végzetes útjához, a Dorchester nevű hajón szolgálókhoz; céljuk Európa volt, Grönlandon érintésével.

Halála

1943. Február 2-án a német U-223 észrevette a konvojt, amely tagja volt a Dorchester is. Nem sokkal éjfél után egy torpedójával el is találta a hajót, amely süllyedni kezdett. A négy lelkész, miután megtudták, hogy nincs elég ép mentőhajó, igyekezett rendezni az ijedt tömeget. Ők kezdték el osztogatni a mentőmellényeket, sőt, miután elfogyott az összes, de még nem jutott mindenkinek, a sajátjukat is átadták másnak. A hajón rekedt 672 emberrel együtt imádkozni kezdtek, majd 27 perccel a torpedó találata után elnyelte őket a víz. Akik, a túlélő 230 ember közül látták még a négy lelkészt, arról számoltak be, hogy látták, amint összekapaszkodnak és imádkoznak.

Kitüntetései

Posztumusz az alábbi kitüntetéseket kapták meg: Distinguished Service Cross (a második legnagyobb katonai kitüntetés az USA-ban), Purple Heart (katonai kitüntetés az USA-ban, azok részére, akik megsebesülnek vagy meghalnak egy bevetés közben), Four Chaplains' Medal avagy a Chaplain's Medal for Heroism (ami értékében szintén az USA katonai kitüntéseinek második legnagyobbikának tekinthető és 1960-ban vezették be éppen a négy katonalelkész emlékére). A legnagyobb értékű medált (Medal of Honor), azért nem szavazta meg a Kongresszus számukra, bár felmerült ennek szándéka, mert annak szigorú szabályai szerint csak ellenséges tűz alatt tanúsított hősiességért adományozható.

Richard Winters ^^

Richard D. Winters (1918. január 21. – 2011. január 2.) amerikai katonatiszt a második világháborúban, kitüntetett háborús veterán, háborús hős. Az USA II. világháborúban szolgáló 101. légideszant-hadosztály 506. ejtőernyős ezrede 2. zászlóalj E ("Easy") századának parancsnoka volt.

Nevét Az elit alakulat című könyv, valamint az előbbi alapján készült filmsorozat tette ismertté.

Fiatalsága

Winters a pennsylvaniai Lancasterben született. 1941-ben szerzett üzleti diplomát, majd önkéntesként jelentkezett a hadseregbe, ahol egy évet kívánt eltölteni, hogy utána folytathassa üzleti karrierjét, azonban a japánok pearl harbour-i támadása keresztül húzta számításait.

A hadseregben

1942-ben végzett a Tisztképzőben a georgiai Fort Benningben, itt barátkozott össze Lewis Nixonnal, akivel később együtt szolgáltak a 101. Légiszállítású Hadosztálynál. Az év nyarán önkéntesként jelentkezett az 506. Légi Szállítású Ezredhez, ahol az alakuló E századhoz vezényelték. Itt, a második szakasz parancsnoka volt, hamarosan előléptették főhadnaggyá. 1943 áprilisában kinevezték a század parancsnokhelyettesévé: ebben a beosztásban szolgált 1944. júniusáig.

Winters nem sokkal a normandiai invázió előtt érkezett vissza alakulatához, korábbi beosztásába visszahelyezve. Hasonlóan a többi, amerikai ejtőernyőshöz, ő is magányosan ért földet: pár embert összegyűjtve elindult Sainte-Mère-Église felé. Itt tájékoztatták Thomas Meehan hadnagy eltűnéséről, akinek a gépét találtat érte, és lezuhant, így Winters lett a század parancsnoka.

8:30-kor tíz emberével megtámadta az Utah-partra tüzelő tüzérüteget a Brecourt tanyánál. A támadás sikerrel járt, az ágyúkat tönkretették. A támadásért az E század több tagja is kitüntetést kapott, Winters-t pedig felterjesztették a Medal of Honorra, melyet azonban nem kapott meg, helyette a Distinguished Service Cross-t ítélték neki. További kiváló teljesítményéért július 2-án századossá léptették elő. Egységével harcolt Carentanért, majd a hónap végén visszavonták az egész hadosztályt Angliába.

A Market-Garden hadművelet során léptették elő a 2. zászlóalj parancsnokhelyettesévé, mely során főleg adminisztrációs feladatokkal kellett megbirkóznia. Október 5.-én vezette a századot utoljára harcba, amikor is egy ember elvesztése árán megfutamítottak 200 németet, Winters ekkor lőtt utoljára puskájával a világháborúban.

Az Ardenneki offenzíva során az egységével Bastogne mellé vezényelték, ahol sikeresen állták a német támadásokat, még itt kapta meg a második zászlóalj parancsnokságát, majd 1945 januárjában előléptették őrnaggyá. A háború vége Berchtesgadenben érte a zászlóaljával, majd megszálló feladatokat láttak el Ausztriában.

A háború után

Winters elfogadta Nixon százados ajánlatát, és a Nixon Nitrát Műveknél vállalt munkát, majd a Koreai háború idején visszavették a hadseregbe, amikor kiképzőtisztként alkalmazták.

Leszerelése után a pennsylvaniai Hersheyben vett házat. 2011. január 2-án hunyt el

Chuck Yeager ^^

Charles Elwood „Chuck” Yeager (született 1923. február 13.) az amerikai légierő nyugállományú dandártábornoka, híres berepülőpilóta. Yeager volt az első ember, aki a vízszintes repülésben átlépte a hangsebességet.

Chuck Yeager repülési karrierjét közlegényként kezdte a második világháborúban a US Army Air Force-nál. Repülőgép-szerelőként 1942 szeptemberéig dolgozott, amikor is megkezdte a pilótaképzést, és zászlósi rangban P–51-es vadászpilóta lett. A háború után számos új repülőgéptípus berepülőpilótája volt. Később Németországban és Délkelet-Ázsiában vadászrepülő-századokat és -ezredeket vezényelt, kiváló munkájának köszönhetően elérte a dandártábornoki rendfokozatot.

Életrajza

Yeager a nyugat-virginiai Myra kisvárosában született Susie Mae és Albert Hal Yeager földművesek gyermekeként. A gimnáziumot a közeli Hamlinban végezte el. Két fivére és két nővére volt, Roy és Hal Junior, valamint Doris Ann és Pansy Lee. Első kapcsolata a hadsereggel 1939. és 1940 nyarán volt Indianapolisban, a Fort Benjamin Harrison erődben tartott polgári hadképzési táborokban. 1945. február 26-án Yaeger feleségül vette Glennis Dickhouse-t. A négy gyermeket szült Glennis Yeager 1990-ben hunyt el.

A második világháborúban

Yeager 1941. szeptember 12-én lépett be a hadsereg légierejébe, a US Army Air Forces-ba. Első állomáshelye a kaliforniai Victorville-i George Air Force Base volt, ahol repülőgép-szerelőként szolgált. Hamar kiderült, hogy Yeager remek repülési érzékkel rendelkezik, és 1943. március 10-én az arizonai Luke Fielden zászlósi rangban pilótává lépett elő. A nevadai Tonopah légibázison állomásozó 357. vadászrepülő-csoportnál (357th Fighter Group) P–39 Airacobra gépeken szerzett repülőgyakorlatot, majd a századával együtt 1943. november 23-án külföldre települt.

Az Egyesült Királyságban a leistoni légitámaszpontról indulva Yaeger P–51D Mustangal repült a 363. vadászrepülő-században (363rd Fighter Squadron). A repülőgépét barátnője, Glennis Faye Dickhouse, majd későbbi felesége után Glamorous Glen-nek nevezte el (jelentése Elbűvölő Glen). 1944. március 5-én Yeagert a nyolcadik bevetésén, egy légi győzelem után, Franciaország felett lelőtték. A francia ellenállás segítségével Spanyolországba menekült, majd 1944. május 15-én visszatért Angliába. A maquisard gerillákat többféle módon is segítette, például pokolgépeket készített nekik - ezt a képességét az apjától tanulta. Bronzcsillaggal tűntették ki, miután egy fél lábát elveszített másik pilótának segített átkelni a Pireneusokon.

Egy légierős szabályzat értelmében az egyszer már kimenekült pilóták többet nem repülhettek ellenséges terület fölé, hogy egy esetleges újabb lelövéskor és kihallgatáskor ne veszélyeztessék azokat az ellenállókat, akik korábban segítettek nekik. Yeager egy másik kimenekült pilótával, Fred Glover századossal együtt 1944. június 12-én egyenesen Dwight D. Eisenhower tábornokhoz fordult, hogy engedje őket repülni. Azzal érveltek, hogy a normandiai partraszállást követően a maquisard-ok már nyíltan harcoltak a németek ellen, ezért egy újabb lelövés és kihallgatás során semmi olyat nem tudnának meg a németek, amit már nem tudtak. Eisenhower engedélyt kért és kapott a War Departmenttől a pilóták újbóli bevetésére. Yeager a háború utáni sikereit nagyrészt annak tudta be, hogy a légierő akkor engedélyt adott arra, hogy tovább repüljön, mert így számos légigyőzelmet érhetett el. A légigyőzelmek és a korábbi repülőgép-szerelői beosztása egyenes úton vezetett a háború utáni berepülő pilóta beosztásához.

Yeagernek kitűnő volt a látása, a pilótaképessége és a parancsnoki képessége. Ezredében ő volt az első „egynapos ász”, aki egy bevetés során öt ellenséges gépet lőtt le. A háború végére 11,5 hivatalos légigyőzelme volt - többek között az elsőként lőtt le sugárhajtású gépet (egy Messerschmitt Me 262-t.) Az „egynapos ász” légigyőzelméből kettőt egyetlen lövés leadása nélkül ért el: egy kétgépes Bf 109 kötélék mögé helyezkedett be tüzelési pozícióba, mikor az egyik pilóta ettől pánikba esve jobbra kitört és nekicsapódott a másik gépnek. Yeager későbbi jelentése szerint mind a két pilóta kiugrott. Egy másik légigyőzelmét eredetileg nem ismerték el, mivel akkor történt, amikor a lelövését követően még nem repülhetett volna. Az Északi-tenger felett egy német Ju 88 egy vízbe csapódott B–17 bombázó legénységét támadta, ám Yeager gyors közbeavatkozásának köszönhetően a személyzet megmenekült. A fedélzeti filmfelvevő filmjét és a légi győzelmet eredetileg kísérőjének, Eddie Simpsonnak írták jóvá.

Yeager előreléptetését egy elmarasztaló hadbírósági ítélet miatt háromszor tagadta meg az erre összehívott bizottság. Leistonban végül hadnaggyá léptették elő, majd a háború végére századosi rangot kapott. Az utolsó, hatvanegyedik bevetését 1945. január 15-én repülte, majd február elején visszatért az Államokba. Mivel sikeresen megszökött az ellenségtől, lehetősége volt válogatni az új állomáshelyek között, ezért a már állapotos feleségéhez közeli légibázisra, a Wright Field-re (későbbi nevén Wright-Patterson légibázis) helyeztette magát. A repült órák magas számának és a gépszerelői tapasztalatának köszönhetően Yeager nagyjavított gépek berepülő pilótája lett. Ebben a kapacitásában Albert Boyd ezredes, a berepülő részleg vezetőjének irányítása alá került.

A világháború után

A második világháborút követően Yeager a légierőnél maradt, és a Muroc Army Air Field (ma Edwards légitámaszpont) egyik berepülőpilótája lett. Miután a Bell Aircraft berepülő pilótája, Chalmers Goodlin 150 000 dollárt kért a hangsebesség átlépéséhez, Yeagert kérték fel a rakétameghajtású Bell X–1 vezetésére. Yeager 1947. október 14-én, 13 700 m (45 000 láb) magasan lépte át először a hangsebességet, az 1 Mach-ot. Két nappal a repülés előre kitűzött időpontja előtt lovaglás közben eltörte két bordáját, és mivel félt attól, hogy emiatt lefújják a repülést, egy közeli város állatorvosához ment kezelésre, és csak feleségének és Jack Ridley barátjának szólt a balesetről.

A repülési napon Yeagernek annyira fájt a sérülése, hogy magától be sem tudta zárni a gép ajtaját. Ridley egy seprűnyélből készített neki egy szerszámot, amivel a pilóta magára húzhatta a fedelet. A gép végül elérte és átlépte a hangsebességet, a csúcssebessége 1,07 Mach volt. Az X–1 ma a Smithsonian múzeum repülési részlegében van kiállítva.

Egyes repüléstörténészek szerint 1947. október 14-én George Welch egy F–86 Sabre fedélzetén már Yeager előtt átlépte a hanghatárt, fél órával Yeager repülése előtt. Egy másik, azóta vitatott változat szerint az első szuperszonikus repülést Hans Guide Mutke német pilóta végezte 1945. április 9-én egy Me 262-ben. A háború utáni kutatások kiderítették, hogy a gép az 1 Mach elérése előtt irányíthatatlanná válna és szétszakadna.

Yeager ezután több magassági és sebességi rekordot döntött meg. Amerikai pilótaként az elsők között volt, aki MiG–15-tel repülhetett, miután a géppel együtt észak-koreai pilótája Dél-Koreába disszidált. 1953 második felében Yeager részt vett az USAF által indított X–1A programban, melynek célja egy 2 Mach sebességet elérő repülőgép kifejlesztése volt. 1953. november 20-án Scott Crossfield lépte át először a 2 Mach sebességet a NACA Douglas Skyrocketjével. Yeager és csapata elhatározta, hogy megdönti a sebességrekordokat, és 1953. december 12-én elérték a 2,44 Mach-ot. Ekkor azonban 26 000 méteres magasságon Yeager elveszítette a gép feletti irányítást, ami ezután 51 másodperc alatt 17 000 métert zuhant. Csak 9000 méteren sikerült megfogni a gépet, ám további incidens nélkül le tudott szállni.

Yeager mindenekelőtt vadászpilóta volt, és hosszú karrierje alatt számos vadászrepülő-század és -ezred parancsnokává választották. 1955 májusa és 1957 júliusa között az 50. vadász-bombázórepülő-ezred (50th Fighter-Bomber Wing) alá tartozó, F–86 Sabre gépekkel repülő 417. vadász-bombázórepülő-század (417th Fighter-Bomber Squadron) parancsoka volt a németországi Frankfurt-Hahn légibázison, valamint a franciaországi Toul-Rosières légibázison. 1957 és 1960 között az F–100 Super Sabre gépekkel repülő 1. nappali vadászrepülő-század (1st Fighter-Day Squadron) parancsnoka volt a kaliforniai George légitámaszponton, valamint a spanyolroszági Morón légibázison.

1962-ben Yeager egy egyéves továbbképzésen vett részt az alabamai Air War College-ben, majd kinevezték a légierő berepülő-pilóta iskolájának első vezetőjévé. A U.S. Air Force Test Pilot School képezte ki a NASA asztronautáit. Egy NF-104A berepülése során Yeager balesetet szenvedett, és ezzel véget ért a rekorddöntési kísérletsorozata. 1963 decembere és 1964 szeptembere között Yeager ötször repül a NASA M2–F1 kísérleti siklórepülőgépével.

1966-ban Yeagert kinevezték a 405. harcászadi vadászrepülő-ezred (405th Tactical Fighter Wing) élére. A Fülöp-szigeteken található Clark légibázisról a vadászrepülő századokat gyakran irányították át más délkelet-ázsiai hadszínterekre, nagyrészt Dél-Vietnamba. Az ezred vezetése közben Yeager 127 bevetésen vett részt, nagyrészt B–57 Canberra könnyűbombázók fedélzetén. 1968 februárjában az észak-karolinai Seymour-Johnson légibázis 4. harcászati vadászrepülő-ezredét (4th Tactical Fighter Wing) kapta meg, és az F–4 Phantom II gépekkel repülő ezred Dél-Koreában került bevetésre a Pueblo-incidens során.

1969. június 22-én Chuck Yeagert előléptették dandártábornokká, júliusban pedig kinevezték a tizenhetedik légierő (Seventeenth Air Force) parancsnokhelyettesévé. 1971-ben a pakisztáni amerikai nagykövet kérésére Yeager a pakisztáni légierő tanácsadójaként az országba érkezett. A bangladesi háború idején saját Beechcraft gyártmányú gépét az indiai támadók a földön megsemmisítették, mire dühösen amerikai megtorlást követelt.

Henry Harley ARNOLD ( 1886 - 1950 ) ^^

 

Amerikai tábornok. Hadiakadémiát végzett, azután rövid ideig híradóstiszt volt, később szinte kizárólag csak a légierőnél szolgált. Az aviatika egyik atyjától, Orville Wright-tól tanult meg repülni. 1938 és 1941 között az Army Air Corps parancsnoka, 1939-től Marshall tábornok vezérkari főnök helyettese. Jelentős szerepe volt a repülőgépgyártás volumenének növelésében. A független légierő létrehozása mellett szállt síkra, 1941 nyarán az akkor létesített önálló légierő parancsnoka lett. Szívesen alkalmazta a stratégiai bombázást, és behatóan tanulmányozta a légi hadviselés ellátási kérdéseit. 1949-ben az US Air Force tábornokává nevezték ki.


Simon Bolivar BUCKNER ( 1886 - 1945 )

Amerikai tábornok. Édesapja a polgárháború idején a konföderációs erők tábornoka volt. A jó vezetési képességekkel rendelkező Buckner a háború előtt került Alaszkára, hogy megszervezze annak védelmét. 1943 májusában visszafoglalta a japánok által megszállt Attu-t és Kisa-t. 1944 nyarán a 10. hadsereg parancsnoki posztjára került, és megkezdte annak felkészítését Okinawa megtámadására, mely 1945. április 1-én vette kezdetét. A harcok során a pszicológiai hadviselésre is nagy hangsúlyt helyezett, többször dobatott röplapokat a japán állásokra. A több héten át zajló harcok 12 ezer amerikai és 110 ezer japán életét követelték. Röviddel a sziget eleste előtt, június 18-án maga Buckner is halálos sebet kapott, amikor meglátogatott egy előretolt állást.


Claire Lee CHENNAULT ( 1890 - 1958 )

Az amerikai légierő tábornoka. Az első világháborúban a hadseregben szolgált. 1919-ben pilótakiképzést kap. Rövidesen a légi hadviselés egyik vezető taktikusa lesz. 1937-ben halláskárosodás miatt visszavonul, és Csang Kaj-sek légügyi tanácsadója lesz Kínában. 1941-ben amerikai önkéntesekből megszervezi "Repülő Tigrisek" nevű egységét, melynek nagysága sohasem érte el a 200 repülőgépet, mégis 300-nál több japán repülőt lőttek le tagjai. Chennault szervezte meg az Indiából Kínába vezető légihidat. 1942 áprilisában visszahívták a hadseregbe, és a Kínában állomásozó 14. (önkéntes) légihadosztály parancsnoka lett 1945 júliusában történt lemondásáig.


Mark Wayne CLARK ( 1896 - 1984 )

Amerikai tábornok. Harcolt az első világháborúban, ahol meg is sebesült. 1942-ben az Angliában állomásozó amerikai szárazföldi csapatok vezérkari főnöke. 1942-től Eisenhower helyetteseként Észak-Afrikában harcolt. Titkos tárgyalásokat folytatott Darlannal a Vichy-hez hű francia erők átállásáról. 1943-44-ben az 5. amerikai hadsereg parancsnoka Olaszországban. Több partraszálló hadmûveletben vett részt. Késõbb csapatait Monte Cassino-nál megállították. Miután hosszas, véres ostrom után bevették a hegyet, az olasz fõváros ellen fordultak. Sokat vitatták azt a döntését, miszerint Rómát inkább elfoglalta, ahelyett, hogy megkerülte volna. 1944 végétől Alexander tábornok alárendeltjeként a 15. hadseregcsoport parancsnoka lett. 1945-47 között az ausztriai amerikai megszálló erők vezetője, 1947-ben külügyminiszter-helyettes.


Jacob Loucks DEVERS ( 1887 - 1979 )

Amerikai tábornok. 1939-40-ben a csatornaövezet parancsnoka Panamában. 1943 májusában az Angliában állomásozó amerikai hadsereg vezetője, fontos szerepe volt az európai invázióra való felkészülésben. 1943 végén Eisenhower utóda az észak-afrikai hadszíntéren. 1944-ben a Földközi-tenger térségében Wilsonnak, a szövetségesek ottani főparancsnokának helyettese. 1944. augusztus 15-én a 7. amerikai és az 1. francia hadseregbõl álló 6. hadseregcsoport élén partra száll Dél-Franciaországban, tehermentesítendő a Normandiában harcoló csapatokat. Seregei gyors tempóban törnek elõre a Rhone völgyében, szeptemberben már egyesülnek a szövetségesek további egységeivel. Ezután Dél-Németország felé törnek elõre, elfoglalják Münchent és Hitler "sasfészkét" Berchtesgadenben.


James Harold DOOLITTLE ( 1896 - 1993 )

Amerikai altábornagy. 1917-ben kezdett el a repüléssel foglalkozni, de 1930-ban otthagyta a hadsereget. 1940-ben visszahívták, kezdetben a gépkocsigyártás repülőgép-összeszerelésre való átállításán dolgozott. 1942. április 16-án a Hornet repülőgép-hordozóról felszálló B-25-ös bombázók az ő vezetésével intézték az első légitámadást Tokió ellen. 1943-ban Észak-Afrikában a 12. amerikai légi hadsereg parancsnoka. Később a stratégiai bombázásokat irányította a Földközi-tenger térségében. Az általa 1943 novembere és 1944 január 3-a között irányított 15. amerikai légi hadsereg Dél-Olaszországi támaszpontjairól magyarországi célpontokat is támadott. 1944 elejétõl a 8. amerikai légi hadsereg parancsnoka, mely kezdetben Európában, 1945-ben pedig a Csendes-óceánon tevékenykedett.


Ira Clarence EAKER ( 1896 - 1987 )

bonjoursophie:    Brigadier general Ira Clarence Eaker (1896-1987), commander of the US  Bomber Command in Europe during World War II, befriends mascot, Winston  Churchill, during a visit to a US Amry Air Corps base in Britain

merikai tábornok. 1917-tõl tagja az akkor még a hadsereg kötelékébe tartozó légi szolgálatnak. 1941-ben Angliában megfigyelõ. 1942. augusztus 17-én személyesen irányította a B-17-esek elsõ támadását Rouen melletti katonai célpontok ellen. Az év végén a 8. légi hadsereg parancsnoka. A nappali precíziós bombázások híve volt, melyeket a casablancai konferencia döntésének értelmében kombináltak a RAF éjszakai bombázásaival. 1944 januárjában átveszi Tedder-tõl a földközi-tengeri szövetséges légierõk parancsnokának tisztét. Olaszországi bázisokról Németországi és balkáni célpontok támadása mellett a Magyarország elleni bombázásokat is vezeti, mint pl. a debreceni támadást. Szintén õ tervezi meg a Monte Cassino apátság bombázását. A dél-franciaországi partraszállás légi biztosítója. 1945 áprilisától 1947 nyaráig az európai amerikai légierõk parancsnoka.


Robert Lawrence EICHELBERGER ( 1886 - 1961 )

Amerikai tábornok. 1918 és 1920 között Szibériában szolgált az intervenciós erõknél. A második világháború kitörésekor West Pointban dolgozott az akadémián. Elsõ háborús megbízatása a japán támadás feltartóztatása és Ausztrália megvédése volt. Sikerült lelket öntenie fáradt katonáiba, és 1942-43 fordulóján kis, ám lélektanilag jelentõs gyõzelmet aratott Új-Guineában: a bunai csata volt a japánok elsõ szárazföldi veresége. 1944-45-ben a 8. hadsereg vezetõjeként részt vett a fülöp-szigeteki hadjáratban. A sok-sok partraszállással tarkított ütközet-sorzatban megmutatkozott szervezõ- és irányítói tehetsége.


Robert Lee GHORMLEY ( 1883 - 1958 )

Amerikai altengernagy. 1939-40-ben a tengerészeti minisztériumban dolgozik, majd megfigyelõként Angliába megy. 1942-ben a Csendes-óceán déli részén állomásozó amerikai erõk parancsnoka. A guadalcanali hadjárat elsõ felének vezetõje, pesszimizmusa, elkapkodott lépései indokolatlan veszteségeket és lassú elõrehaladást okoztak. Nimitz leváltotta és hazaküldte, utóda Halsey altengernagy lett. A háború hátralévõ részében Washingtonban maradt.


Leslie R. GROVES ( 1896 - 1970 )

Amerikai tábornok. Mûszaki minisztként dolgozott, több nagy katonia beruházás felelõse volt, többek között a Pentagon építését is õ koordinálta. 1942 szeptemberében a Manhattan terv irányítója lett. Ennek a projektnek az atombomba kifejlesztése volt a célja. Groves hihetetlen energiával, kiváló szervezõi képességeket felcsillantva dolgozott. Õ szerezte be az urániumot, és õ döntött a Los Alamos melletti kísérleti telep kiépítésérõl is. Mindezen munkához szükséges volt, hogy a laikusnál jóval magasabb szinten értse meg a tudományos kérdéseket, problémákat. A háború végén erõteljesen szorgalmazta a bomba bevetését.


William Frederick HALSEY ( 1882 - 1959 )

Amerikai tengernagy. A hadiflotta egyik legjobb repülõs szakértõje volt. 1942 februárjában ő indította meg az amerikai támadásokat a Marshall- majd a Gilbert-szigetek ellen. Ő vezette azt a hajóköteléket, amely 1942 áprilisában a Hornet anyahajóról felszálló B-25-ös repülőgépekkel (James Doolittle parancsnoksága alatt) a háború első légitámadását hajtotta végre Tokió ellen. A midwayi csata előtt megbetegedett, helyét Spruance tengernagy vette át. 1942 őszétől a Dél-csendes-óceáni flotta parancsnoka. 1944-45-ben a 3. flotta vezetője. 1944 júniusában a Leyte-öbölben a történelem legnagyobb tengeri ütközetének gyõztese. A háború végére csapataival eljutott a japán felségvizekre, részt vett Okinawa inváziójában. A háború után, 1945 decemberében flottatengernaggyá nevezték ki.


Courtney Hicks HODGES ( 1887 - 1966 )

Amerikai tábornok. A gyalogos hadviselés szakértõje volt, harcolt az elsõ világháborúban. Csapattiszti és vezérkari beosztásokat is ellátott, 1941-ben a gyalogság vezérkari fõnöke, 1941-42-ben a katonai hírszerzés vezetője volt. 1942-ben a 10. hadtest, 1943-ban a 3. hadsereg parancsnoka. A normandiai partraszállás idején Bradley helyettese az 1. amerikai hadsereg vezetésében. Később átvette az 1. hadsereg irányítását, részt vett Párizs felszabadításában, a Siegfried-vonal áttörésében. Csapatai tartották az északi állásokat az ardenneki csata idején. Remagennél átkelt a Rajnán, késõbb az Elba mentén egységei találkoztak a szovjetekkel. 1945 májusától a Csendes-óceán térségében volt hadseregparancsnok, részt vett Okinawa elfoglalásában. Nem szerette a nyilvánosságot, talán ennek tudható be, hogy bár a háború egyik legkiemelkedõbb amerikai parancsnoka volt, nevét mégis viszonylag kevesen ismerik


Ernest Joseph KING ( 1878 - 1956 )

Amerikai tengernagy. Az elsõ világháború idején az atlanti flotta vezérkaránál szolgált. 1941-ben az atlanti-óceáni flotta vezetője. A japánok Pearl Harbor elleni támadása után az amerikai flotta főparancsnoka, egészen a háború végéig. 1942-től a haditengerészet vezérkari főnökének tisztét is ellátta. A tengeri hadműveletek egyik irányítójaként döntő szerepe volt Japán legyőzésében, bár többször összeütközésbe került a britekkel, akik szerint nem támogatta eléggé az atlanti (és ennek velejárójaként az európai) hadszínteret. King nagyszerû stratéga, jó szervezõ volt, és az elméleti kérdések mellett a gyakolatban felmerülõ gondokat is gyorsan, szakszerûen kezelte.


Curtis Emerson LeMAY ( 1906 - 1990 )

[Lemay_03.jpg]

Amerikai tábornok, a stratégiai bombázások szakértõje. A háború elõtt a bombázótechnikák tökéletesítésén dolgozott. 1942-ben Angliába küldték, a Németország elleni támadásokat irányította, gyakran maga is repült egy B-17-es pilótájaként a nappali precíziós bombázások idején. 1944 júliusában a csendes-óceáni térségbe helyezték. A Japán elleni nappali támadások pontatlanoknak bizonyultak, és az elvártnál nagyobb veszteségekkel jártak. LeMay az éjszakai gyújtóbombás akciók mellett döntött, a B-29-eseket maximális bombateherrel rakatta meg. Ennek következtében hatalmas pusztításokat okoztak pl. a Tokió elleni támadáskor. LeMay a háború után is jelentõs szerepet töltött be az amerikai légierõben.


Douglas MacARTHUR ( 1880 - 1964 )

Amerikai tábornok. Harcolt az elsõ világháborúban, majd West Pointban tanított. 1930 és 1935 között a hadsereg vezérkari fõnöke volt, 1935-tõl 1937-es nyugalomba vonulásáig a Fülöp-szigeteken irányította a hadsereg megszervezését. Az USA hadbalépése elõtt nem sokkal visszahívták. 1941-42-ben a távol-keleti amerikai erők főparancsnoka volt. Ebben az időszakban a Fülöp-szigeteken mesteri visszavonulásával jelentősen hátráltatta a támadó japán túlerő előretörését. 1942 márciusától a Csendes-óceán délnyugati térségében állomásozó szövetséges erők parancsnoka. Ambíciózus terveinek nem kedvezett az az elv, miszerint az USA Németországot tekintette elsõdleges ellenfelének. Nagyban kellett támaszkodnia a King és Nimitz álatal irányított haditengerészetre. 1942-43-ban több fontos támaszpontot sikerült visszafoglalniuk. 1944-45-ben MacArthur irányította a Fülöp-szigetek visszahódítását. 1945. szeptember 2-án a Missouri csatahajó fedélzetén ő fogadta el a szövetségesek nevében Japán kapitulációját. 1945 és 1950 között a Japánban állomásozó amerikai erõk parancsnoka volt. 1950-ben a Koreában harcoló ENSZ csapatokat irányította, de 1951 áprilisában Truman elnök menesztette. Kiváló katona volt, de lobbanékony viselkedésével sok ellenséget szerzett magának.


Anthony Clement McAULIFFE ( 1898 - 1975 )

Amerikai tábornok. 1918-ban avatták tisztté. 1919-ben Európába utazott tanulmányútra, majd különbözõ helyõrségekben szolgált. 1942 augusztusában átvette a 101. ejtõernyõs hadosztály tüzérségének parancsnokságát. Ez az alakulat az elsõk között kezdett el készülni az európai invázióra. A D-nap elõtti éjszaka ejtõernyõs akció keretében léptek francia földre, késõbb vitorlázógépekkel támadtak Hollandiában. 1944 decemberében az ardenneki csata idején Bastogne térségében körülzárták a 101. hadosztályt, melynek akkor ideiglenes parancsnoka volt. Amikor a németek megadásra szólították fel, mindössze egytelen szóval válaszolt: Nuts! (Kb.: Túrót!) Sikeresen megvédte a várost, annak felmentése után Patton személyesen tüntette ki. 1945. januárjában átvette a 103. gyalogos hadosztály vezetését. A háború után a vegyvédelmi alakulatok parancsnoka. 1953-tól a 7. hadsereg vezetõje, 1955-tõl az Európában állomásozó amerikai alakulatok parancsnoka. 1956-ban nyugdíjba vonult.


Frank D. MERRILL ( 1903 - 1955 )

Amerikai tábornok. A háború kitörésekor Rangunban tartózkodott, és Stilwell segítõje volt a burmai visszavonulás során. Késõbb Wingate csinditjeihez hasonló gerillaegységeket képzett ki, melyeket "Merrill martalócainak" (Merrill's marauders) neveztek, és fõ feladatuk a japánok állandó zaklatása volt. 1944 májusában kínai csapatokkal együttmûködve elfoglalták Myitkyina légibázisát. Merrill késõbb helyettes parancsnok lett a Kína-India-Burma hadszíntéren, majd Okinawán a 10. hadsereg vezérkari fõnökeként tevékenykedett.


Marc Andrew MITSCHER ( 1887 - 1947 )

Amerikai altengernagy. Az elsõ tengerésztisztek között volt, akik a repüléssel is megismerkedtek, így a második világháború során, az anyahajók meghatározó fegyvernemmé válásának idején alapvetõ hatást gyakorolt az amerikai haditengerészet hadmûveleteinek alakítására. Az õ parancsnoksága alá tartozott a Hornet, melyrõl Doolittle vezetésével az amerikaiak elõször bombázták Tokiót. Ezután a Csendes-óceán legfontosabb összecsapásainak résztvevõje a midwayi csatától az Iwo Jima és Okinawa elleni támadásig. Az anyahajóiról felszálló repülõgépek csak 1944 januárja és októbere között 4425 ellenséges repülõt és 795 hadihajót (közöttük a Yamato-t) semmisítettek meg.


Matthew Bunker RIDGWAY ( 1895 - 1993 )

Amerikai tábornok. A második világháború során õ tervezte meg a szövetségesek elsõ ejtõernyõs akcióját, melyre Szicíliában került sor 1943. július 10-én. A vitorlázógépeken szállított ejtõernyõsök súlyos veszteségeket szenvedtek a rossz idõjárás és a pilóták képzetlensége miatt. Ennek ellenére küldetésüket sikerrel végrehajtották, és igazolták a fegyvernem létjogosultságát. A normandiai partraszálláskor Ridgway egységei a Cotentin-félszigeten kerültek bevetésre, majd Holandiában, az ardenneki csatában, a Siegfried-vonal elleni támadásban, végül az Elbán való átkelésben játszottak szerepet, összesen 500 ezer német foglyot ejtve ezen hadmûveletek során. Ridgwayt ezután a Fülöp-szigetekre helyezték, de csapatait itt már nem vetették be. Késõbb harcolt Koreában, majd a NATO kötelékében látott el parancsnoki tisztséget.