Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Fontosabb Magyar politikusok
1919-1945
(részletesen itt)


Friedrich István
Simonyi-Semadam Sándor
Teleki Pál
Bethlen István
Károlyi Gyula
Gömbös Gyula
Darányi Kálmán
Imrédy Béla
Bárdossy László
Kállay Miklós
Sztójay Döme
Lakatos Géza
Szálasi Ferenc
Dálnoki Miklós Béla


Friedrich István

Országos Széchényi Könyvtár, Analekta 3608<br /><span>Friedrich István miniszterelnöknek címzett levél tervezete, 1919. IX. 4.</span><br /><a href='http://lajtaarchiv.hu/wp-content/gallery/friedrich-istvan-miniszterelnoknek-cimzett-level-tervezete-1919-ix-4/analekta_3608_0001.jpg' class='ujablak' target='_blank'>Megnyitás új ablakban a teljes mérethez.</a>

Friedrich István (Malacka, 1883. július 1. – Vác, 1951. november 25.) magyar miniszterelnök, labdarúgó-játékvezető, sportvezető, politikus, gépgyáros.

Életpályája

Édesapja gyógyszerész és gyártulajdonos volt. A pozsonyi főreáliskolában érettségizett, majd a budapesti ill. a charlottenburgi műegyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd a budapesti és berlini egyetemen jogot hallgatott. Kezdetben Berlinben dolgozott főmérnökként, majd 1908-ban Mátyásföldön előbb gépjavító műhelyt, majd vas- és felvonógépgyárat alapított, amelyet 1920-ig birtokolt.
1912-ben belépett a Függetlenségi és 48-as Pártba és kapcsolatba került a szabadkőműves-mozgalommal is. 1914-ben Károlyi Mihály társaságában az USA-ba utazott, a visszaúton Franciaországban a háború kitörése miatt rövid időre internálták. Az I. világháború során tüzérfőhadnagyként, de valójában gépkocsizó parancsőrtisztként szolgált, az Önkéntes Királyi Magyar Automobiltestület tagjaként. Az őszirózsás forradalom idején az ún. "lánchídi csata" (1918. október 28.) egyik hangadója, sebesültje, a Károlyi Mihály-kormányban, majd a Berinkeyi-kormányban a hadügyminiszter politikai államtitkára (1918. november–1919. január). A Tanácsköztársaság idején mint az egyik ellenforradalmi csoport vezetőjét letartóztatták, de megszökött.
A proletárdiktatúra alatt ellenforradalmi szervezkedést vezetett; 1919. augusztus 6-án a Fehérház Bajtársi Egyesület elnevezésű ellenforradalmi csoport vezetőjeként a megszálló román csapatok beleegyezésével letartóztatta Peidl Gyula szakszervezeti kormányának tagjait, és megalakította saját, ideiglenes kormányát. József főherceg megbízása alapján 1919. augusztus 7-étől 1919. november 24-éig miniszterelnök, egyben kereskedelemügyi és belügyminiszter is. Rövid miniszterelnöksége alatt folytatta a Tanácsköztársaság rendelkezéseinek érvénytelenítését, és megalkotta az új választójogi rendeletet (1919. évi 5895/1919 ME), amely 1922-ig maradt hatályban. Az antant és a budapesti román megszálló csapatok nyomására november 24-én lemondott.
Az 1919 végén alakult Keresztény Nemzeti Párt elnöke lett, amely a nemzetgyűlési választásokra egyesült a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával (KNEP). Ekkor még olyan illúziókban ringatta magát, hogy az antant egyre gyengül, „feltétlenül letűnőben van”, formálódik vele szemben „a letiport, talán a becsapott, félrevezetett nemzeteknek az új szövetsége”, amelyeknek a sora „a németektől az arabokig” terjed, „a világháborúnak még távolról sincs vége”, „átkozott az a kéz, amely aláírja a békeszerződést”.
1919. novemberétől 1920. március 15-éig az ún. koncentrációs kormányban, a Huszár-kormány hadügyminiszter. 1920–1930 között különböző ellenzéki pártok élén országgyűlési képviselő. 1920 áprilisában kilépett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából és külön pártot alapított, amely 1922-ben egyesült Andrássy csoportjával és felvette a Szövetkezett Keresztény Ellenzék nevet. Az 1920-as évek elején megalapította a „szittyák tábora” elnevezésű szélsőjobboldali szervezetet. Az 1920-as választásokon Budapest belvárosi kerületében szerzett mandátumot Wekerle Sándorral szemben.
1921-ben a Tisza-gyilkosságban való részvétel gyanújával rövid időre letartóztatták. A Tisza István meggyilkolását feltáró Tisza-per miatt saját kérésére felfüggesztették mentelmi jogát, és mint felbujtót hallgatták meg, de az ellene emelt vádat ejtették. Demény Pál szerint ő volt az, aki közvetítőkön keresztül a Tisza István elleni harmadik merénylet (1916) elkövetőjének, Lékai Jánosnak a revolvert adta. Károlyi Mihály visszaemlékezéseiben őt tartotta a Tisza-gyilkosság értelmi szerzőjének. Ennek ellenére kormányában hadügyi államtitkári posztot biztosított neki.
1922-ben az újjáalakult, erősen ellenzéki Keresztény Nemzeti Párt (Andrássy–Friedrich párt) budapesti déli listájának vezetőjeként, 1926-ban a Keresztény Gazdasági Párt színeiben, 1928-ban a budapesti déli kerület egyéni képviselőjeként nyert mandátumot, 1931-ben és 1935-ben a budapesti északi választókerület egyéni képviselője lett. Képviselősége alatt a Pesti Napló-ba több, a kormányt támadó, jellegzetesen ellenzéki vezércikket is írt. 1938-ban már nem szerzett mandátumot, kikerült a politika élvonalából. 1939-ben a parlamentbe sem került be.
1951-ben mint politikus már elfeledettnek számított, de júliusban mégis letartóztatták Grősz József koncepciós perének kapcsán, majd augusztusban a budapesti Fővárosi Bíróság a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének hamis vádjával 15 évi börtönbüntetésre ítélte, amelyet szeptemberben a Legfelsőbb Bíróság jogerőre emelt; augusztusban a váci börtönbe szállították, ahol november 25-én meghalt. Az 1990-ben hozott törvény alapján büntetését semmisnek nyilvánították és rehabilitálták


Simonyi-Semadam Sándor

Simonyi-Semadam Sándor (Csesznek, 1864. március 23. – Budapest, 1946. június 4.) ügyvéd, politikus, Magyarország miniszterelnöke 1920. március 15. – 1920. július 19. között. Nagy műveltségű és széles látókörű ember volt. Tagja volt a Magyar-Japán társaságnak és kutatta a keleti nyelveket.

Élete

1864. március 23-án Cseszneken született. Jogásznak tanult Budapesten és Németországban, Észak-Amerikában St. Louisban jogot és közgazdaságtant hallgatott. A jogi doktori oklevél megszerzése után ügyvédi vizsgát tett, és ügyvédi irodát nyitott. Az ügyvédi munkája mellett rendszeresen publikált politikai, közgazdasági és jogi tárgyú cikkeket. Írásai megjelentek a Hazánkban, az Alkotmányban a Jogtudományi Közlönyben és a Szövetkezésben. Nagy műveltségű és széles látókörű ember volt. Sokat utazott, Európa nagy részét bejárta, de eljutott Afrikába, Amerikába és Ázsiába is. A keleti nyelvek kutatatásával is foglalkozott.
Felesége Kovács Szidónia volt és lányát Erzsébetet (született:1892) Mayer Miksa a Ganz-gyár mérnöke, Kandó Kálmán munkatársa vette el. 1901-ben néppárti politikusként került bele a politikai életbe. A Tanácsköztársaság bukását követően ívelt fel rövid ideig tartó politikai pályafutása. Magyarország miniszterelnöke volt 1920. március 15. és július 19. között. Lemondását követően visszatért az ügyvédi pályához. Budapesten halt meg 1946. június 4-én.

Politikai pályafutása

Politikai pályafutása Németújváron kezdődött, amikor 1901-ben néppárti politikusként országgyűlési képviselővé választották. Az őszirózsás forradalomat követően a Károlyi-kormány alatt visszavonult a politikai élettől. A Tanácsköztársaság idején ellenforradalmi tevékenység vádjával letartóztatták és túszként fogva tartották. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának megalakulását követően a párt vezetőjeként tért vissza a politikai életbe. 1920-ban nemzetgyűlési képviselőnek választották, és február 18-án a nemzetgyűlés első alelnöke lett.
Simonyi meglehetősen zűrös időszakban, az első világháború utáni időben töltött be állami vezetői tiszteket. 1920. március 15. - 1920. július 19. között Magyarország miniszterelnöke volt. A miniszterelnöki poszton kívül, amelyre Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nevezte ki ideiglenesen belügy- és külügyminiszter is volt. Az ő kormánya fogadta el a trianoni békeszerződést, és annak súlyos következményeit. A szerződés aláírása után (amelyre előtte egyetlen kormányfő sem vállalkozott) hamarosan lemondott. Lemondását követően 1921 tavaszán, az első királypuccs után még belépett az Országos Kisgazda- és Földműves Pártba, de 1922-től már nem vállalt további politikai szerepet.


Tagságai


A Magyar-Japán társaság tagja volt és azon fáradozott, hogy egyre több kulturális kapcsolat épüljön ki Japán és Magyarország között. 1922-1924 között a négytagú Országos Pénzügyi Tanács tagja és 1932-1945 között a Magyar Jelzálog Hitelbank kormánybiztosa volt. 1936-ban Horthy Miklós kormányzó titkos tanácsossá nevezte ki.

Kormányának tagjai

Simonyi-Semadam Sándor: miniszterelnök, külügy- és belügyminiszter április 19-ig
Benárd Ágost: népjóléti és munkaügyi miniszter
Bleyer Jakab: a nemzetiségi kisebbségek tárca nélküli minisztere
Dömötör Mihály: belügyminiszter
Emich Gusztáv : kereskedelemügyi miniszter
Ferdinandy Gyula: igazságügyminiszter
Haller István: vallás- és közoktatásügyi miniszter
Korányi Frigyes: pénzügyminiszter
Rubinek Gyula: földművelésügyi miniszter
Soós Károly: honvédelmi miniszter
Nagyatádi Szabó István: közélelmezésügyi tárca nélküli miniszter
Sokorópátkai Szabó István: tárca nélküli kisgazda miniszter
Teleki Pál: külügyminiszter


Teleki Pál

Dr. nemes széki gróf Teleki Pál (római szent birodalmi gróf, teljes nevén: Teleki Pál János Ede) (Budapest, 1879. november 1. – Budapest, Várnegyed, 1941. április 3.) miniszterelnök, földrajztudós, egyetemi tanár, erdélyi földbirtokos, politikus, tiszteletbeli főcserkész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a SZEFHE Rabonbánja.

Családja

Édesapja Teleki Géza (1844–1913) író és politikus, aki rövid ideig belügyminiszter volt Tisza Kálmán kormányában. Édesanyja Muráty (Muratisz) Irén (1852–1941), egy jómódú pesti görög kereskedő leánya.

Tanulmányai

Elemi iskoláit magántanulóként végezte a budapesti evangélikus elemi népiskolában (ma: Deák tér) (1885–1889), majd a pesti piarista gimnáziumban (1889-1897) folytatta tanulmányait, szintén magántanulóként.
1897 szeptemberében beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem jog- és államtudományi karára. A természettudományi karon földrajzi előadásokat hallgatott, publikált a Földrajzi Közleményekben és előadást tartott a Földrajzi Társaságban az ázsiai felfedezőutak történetéről. A Természettudományos Társulat 1898. december 15-ei, nyilvános ülésén mutatta be dolgozatát. Egyetemi évei alatt részt vett az erdélyi társaság jeles, évente ismétlődő eseményein, a zsuki falkavadászatokon és a kolozsvári jótékonysági bazáron. 1901-ben szerezte egyetemi végbizonyítványát: ekkor első államtudományi szigorlatán magyar közjogból, politikából, egyházi jogból és nemzetközi jogból vizsgázott. A következő tanévre vendéghallgatóként beiratkozott a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára, a kétéves képzés második évére. 1902 áprilisában a bizottság nem találta elégségesnek tudását, majd a következő évben megismételt szigorlaton közigazgatási jogból ismét megbukott. Végül 1903. decemberben, „Az elsődleges államkeletkezés kérdéséhez” címmel benyújtott dolgozata alapján az államtudományok doktorává nyilvánították.

A földrajztudós


1902-től Lóczy Lajos (1849-1920) földrajzi tanszékén volt gyakornok. 1904-től szolgabíróként tevékenykedett Szatmárban. 1905. január 26-án a szatmári nagysomkúti választókerület országgyűlési képviselővé választotta. 1906 március-áprilisban nagy nyugati utat tett, 1907-ben Szudánban, majd Európában járt tanulmányúton. 1908. november 24-én Budapesten házasságot kötött Bissingen-Nippenburg Johanna (1889-1942) grófnővel (gróf Bissingen Nippenburg Rezső Antal Gábor és foeni Mocsonyi Georgina lányával)[4], kitől két gyermeke született: Mária (1910-1962) és Géza (1911-1983). (Utóbb Teleki Géza (1911-1983) geológus, politikus, tudós, egyetemi tanár lett Kolozsvárott 1940-'44 között, majd vallás-és közoktatási miniszter 1944-'45-ben. 1949-ben Amerikába emigrált. Unokái: Pál, Géza geológus, jelenleg Amerikában élnek.)
1910-ben, amikor a koalíciós kormány megbukott, nem vállalt újabb mandátumot. 1909-1913 között a Földrajzi Intézet nevű kiadóvállalat tudományos igazgatója, 1910-1923 között pedig a Földrajzi Társaság főtitkára volt. 1911-ben Atlasz a japáni szigetek cartographiájának történetéhez című munkája magas francia elismerésben (Jomard-díj) részesült. 1912 augusztus-októberében Cholnoky Jenővel nagy körutat tett az Egyesült Államokban. Ebből az útból született 1922-ben az Amerika gazdaság földrajza című egyetemi jegyzete. 1913-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, azonban székfoglalóját a háború miatt csak 1917-ben mondhatta el. 1913-ban kinevezték a Kereskedelmiiskolai Tanárképző tanárának. A Turáni Társaság tagja, majd elnöke lett. Az első világháborúban önkéntesként harcolt. Egy ideig főhadnagyként szolgált a szerb, majd az olasz fronton. Itt született (nemegyszer a lövészárokban írva) korai jelentős műve: A földrajzi gondolat története. 1918 őszétől a párizsi békekonferenciára többekkel elkészítette a Magyar Királyság etnikai térképét, majd a híres vörös térképet, amelyen a magyar nemzetiséget vörössel jelölte (carte rouge). A Tanácsköztársaság idején Svájcban tartózkodott.

Első miniszterelnöksége
Bővebben: első Teleki-kormány és Numerus Clausus

1920. július 25-én Horthy Miklós kormányzó kinevezte miniszterelnökké. Emellett ő volt a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere és ő vezette a külügyi tárcát is. IV. Károly király visszatérési kísérlete után, 1921. április 14-én lemondott a miniszterelnökségről. 1925-ben részt vett a török-iraki határ megállapítása előtti felmérésben, mint a Népszövetség által kiküldött Moszul-bizottság tagja. A korszak tudományos életében meghatározó szerepet töltött be: professzor, és több ízben dékán volt a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karán, illetve rektor a jogutód József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, a Műegyetem elődjén. Az Eötvös-kollégiumnak is kurátora ebben az időben. Munkásságát 1930-ban Corvin-lánccal ismerték el.
Teleki első kormányzásának egyik máig leginkább ellentmondásos kérdése a "numerus clausus"- törvény. A numerus clausus tulajdonképpen az 1920. évi XXV. törvény ("a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról"), nevének jelentése: "lezárt (értsd: meghatározott, állandó) szám". A parlament elé a vallás- és közoktatásügyi miniszter terjesztette, 1920 szeptemberében fogadták el. A törvény elsősorban a magyar felsőoktatásban tanulók számát kívánta az ország vélt vagy valós szükségleteihez igazítani, korlátozni kívánta a felsőoktatásba bekerülők számát. A felsőoktatásban tanulóknak számarányukban tükrözniük kellett a Magyarországon élő "népfajok" arányszámát. A törvény fő célja elsősorban az volt, hogy biztosítsa a magyaroknak a lakosságon belüli arányuknak megfelelő részvételt az egyetemeken. A törvényt sokan az első zsidótörvénynek tekintik, mivel a zsidóságot korlátozta leginkább, amelyet az addigi joggyakorlattól eltérően felekezet helyett nemzetiségként kezelt.

A cserkészet élén

1922. június 10-ével Horthy Miklós kormányzó Teleki Pált nevezte ki az ország főcserkészévé. Népszerű és nagy hatású szereplője az ifjúsági mozgalom történetének. Teleki azonban nem viselte hosszú ideig a címet, ugyanis 1923 márciusában egészségi állapotára hivatkozva benyújtotta lemondását, és főcserkészi tisztsége alól a kormányzó felmentette, és tiszteletbeli főcserkésszé nevezte ki. E szerepében volt az 1933-as cserkész világtalálkozó (Jamboree) szervezője és irányítója: Gödöllőn, a Királyi Kastély parkjában a világ számos országából érkező 30.000 cserkész táborozott.

Második miniszterelnöksége
Bővebben: második Teleki-kormány

1938-ban visszatér a politikába, először kultuszminiszterként. Az első bécsi döntés tárgyalásánál a magyar delegáció egyik vezetője volt. Az elvesztett területek visszaszerzése érdekében Németország és Olaszország, más szóval a tengelyhatalmak felé forduló Imrédy-kormánnyal szemben a meggyőződéses angolbarát volt. 1939. IV tc.-t, azaz a II. zsidótörvényt az ő kormányzása alatt fogadta el a parlament. Kormányzása alatt zajlott le Kárpátalja (1939. március) és Észak-Erdély ( II. bécsi döntés, 1940. augusztus 30.) visszacsatolása. Miniszterelnöksége alatt nagyszabású infrastrukturális beruházások és szociális reformok indultak el (pl.az Országos Nép- és Családvédelmi Alap). Az 1939-es, ún. pünkösdi választásokon a vezetése alatt álló kormánypárt, a Magyar Élet Pártja a Horthy-korszak legnagyobb sikerét aratta, ugyanakkor mind a kormánypárton belül, mind azon kívül előretörtek a szélsőjobboldali erők.
Teleki Pál második kormányának külpolitikájának kétségtelen sikere, hogy 1939. szeptemberében a magyar kormány megtagadta azt a német kérést, amely a Nagyszalánc-Velejte vasútvonal magyar területen húzódó szakaszának használatát kérte, hogy azon a lengyel frontról német sebesülteket és utánpótlást szállító szerelvények haladhassanak át. Lengyelország szeptemberi kudarca után a magyar kormány megnyitotta a határt a lengyel menekülők előtt, és megadta az összes lehetséges segítséget számukra: az 1944. márciusi német megszállásig lengyel iskolák és szervezetek működtek Magyarországon. Ugyancsak Teleki Pál utasítására szerveztek meg és szereltek fel titokban magyar légiót, hogy a Téli háborúban a finn oldalon harcoljanak a szovjet csapatok ellen. 1940. szeptember 26-án elsőként kapta meg Horthy kormányzótól a Magyar Királyi Szent István-rend nagykeresztjét.
Teleki külpolitikájának, s kormánya mozgásterének végzetes szűkülését jelentette, hogy 1940. november 20-án a magyar kormány csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez (Németország, Olaszország és Japán), elismerve a fasiszta Olaszország és a náci Németország európai hegemóniáját. Az egyezmény értelmében ha a világháborúban addig részt nem vevő állam támadná meg a tengelyhatalmakat, Magyarország szolidaritást vállal a megtámadottal.

Háború

A magyar kormány 1940. december 12-én Belgrádban örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Az ottani katonai puccs – mely egyúttal németellenes élű volt – után azonban a berlini vezetés bejelentette igényét arra, hogy német csapatok Magyarországon áthaladhassanak. Telekinek választania kellett a revíziót lehetővé tevő és addig győztes helyzetben levő Németország, és a térséget minden szempontból feladó, de nagy anyagi tartalékokkal rendelkező angolszász hatalmak és a velük potenciálisan szövetséges Szovjetunió között.
Teleki tartani akarta magát a barátsági szerződéshez, Németország ellenében. Április 2-án a londoni nagykövet tájékoztatta arról, hogy Magyarország hadüzenetre számíthat angol részről Jugoszlávia megtámadása esetén. A német hadsereg Jugoszlávia elleni felvonulásának másnapján 1941. április 3-án reggel Telekit holtan találták a Sándor-palotában lévő lakosztályában, fejlövés végzett vele. Íróasztalán drámai hangú levelet találtak nála a kormányzónak címezve, melyben erős szavakkal ítélte el a Jugoszlávia elleni agressziót. A német csapatok már a halálhír előtt elindultak Jugoszlávia ellen.
Halálát – bár körülményei sok vitát váltottak ki – a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a történettudomány öngyilkosságként értékeli. Öngyilkossága morális síkra emelt egy merőben politikai kérdést.

Emléke

Első köztéri szobrát Gödöllőn állították fel 2001-ben. 2004-ben magyar értelmiségiek egy csoportja mellett lengyel üzletemberek is részt vettek abban, hogy a budapesti szoborállítás meghiúsulása után Balatonbogláron emlékművet állítottak Telekinek, továbbá Varsóban utca viseli a nevét.
A Pannonhalmi Bencés Gimnázium egykori alapítója. A jelenlegi iskola filmvetítő termének neve őrzi emlékét.

Fontosabb művei

Az elsődleges államkeletkezés kérdéséhez (1904)
A földrajzi gondolat története (1917)
Amerika gazdasági földrajza(1922)
The Evolution of Hungary and its Place in European History (1923)
Európáról és Magyarországról (1934)
A gazdasági élet földrajzi alapjai I-II. (1936)
Beszédek 1939 (1939)
Magyar politikai gondolatok (1941)
Teleki Pál országgyűlési beszédei I-II. (1944)
Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek (2000)


Bethlen István

Bethlen István - Politikai életrajz

bethleni gróf Bethlen István (Gernyeszeg, 1874. október 8. – Moszkva, 1946. október 5.) jogász, mezőgazdász, politikus. 1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke.

Fiatalkora

Édesapja Bethlen István (1839–1881) gróf, édesanyja széki Teleki Ilona (1849–1914) grófnő volt. 1870. január 5-én, Mezősámsodon kötöttek egymással házasságot, melyből három gyermek, Klementina (gr. Mikes Árminné), Ilona és István fogant. Ifjabb Bethlen István 1874. október 8-án született Gernyeszegen, Marosvásárhelytől északra, Maros-Torda vármegyében. A bécsi Theresianumban (1883–1893) tanult, majd 1893–1896-ban a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karát látogatta. 1897–1900-ban Pesten jogász, ezután 1897–1898-ban egy évig katona volt. 1898–1900 között a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia vendéghallgatója, ahol mezőgazdasági oklevelet szerzett. Már 1898–1899-ben részt vett a megyegyűléseken, 1901-ben képviselővé választották. 1939-ig – az 1919–21-es időszakot kivéve – folyamatosan parlamenti képviselő, majd ezt követően felsőházi tag volt. 1900-tól erdélyi birtokán, Mezősámsondon gazdálkodott. 1901. június 27-én vette feleségül az író Bethlen Margit (1882–1970) grófnőt, akitől három gyermeke született: András, István és Gábor.

Karrierje

Politikai pályafutásának kezdete

1901–1903-ban szabadelvű párti, 1904–13-ban függetlenségi párti, 1913–18-ban alkotmánypárti képviselő volt. 1901-ben tagja lett az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek (OMGE) és a Magyar Gazdaszövetségnek. 1905-ben az OMGE igazgatósági tagjává, 1906-ban a szervezet közgazdasági szakosztályának alelnökévé választották. 1907-től tiszteletbeli elnöke volt a sajátos erdélyi magyar célokért küzdő Székely Társaságok Szövetségének, majd ennek megszűnése után, 1914–18-ban az Erdélyi Szövetség elnöki tisztét töltötte be. 1918 őszén bírálta a Károlyi Mihály-kormány intézkedéseit. 1918–19-ben az ellenforradalmi erők egyik fő szervezője, 1919 őszén "titkos erdélyi miniszter". 1919 februárjában létrehozta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját (KNEP), majd a Magyarországi Tanácsköztársaság létrejötte után Bécsben az Antibolsevista Comité (ABC) vezetője lett.

Miniszterelnökként

1920-ban a trianoni békeszerződést előkészítő párizsi békekongresszus magyar delegációjának tagja volt. A Horthy-korszakban tíz éven keresztül, (1921. április 14. – 1931. augusztus 24.) Magyarország miniszterelnöke. Saját kormányában, 1921. október 4-étől december 3-áig pénzügyminiszter, 1924. február 21-étől 1924. március 13-áig, majd 1929. január 8-ától február 4-éig igazságügyminiszter, 1924. október 7-étől november 15-éig külügyminiszter, 1924. október 14-étől november 15-éig pedig földművelésügyi miniszter volt.
Keresztény–nemzetinek nevezett kormányzata támogatta és stabilizálta a Horthy-rendszert. 1921 októberében legitimista érzelmei dacára a budaörsi csatában meghiúsította IV. Károly király második visszatérését, majd keresztülvitte a Habsburgok trónfosztását. A szerb megszállás alatt állt déli területek visszatértével és a soproni népszavazás révén sikerült csökkentenie a területi veszteségeket. A Bethlen–Peyer paktummal kevésbé ellenséges ellenzékké tette a szociáldemokrata pártot. A Kisgazdapártra építve 1922-ben létrehozta az ún. Egységes Pártot, majd rendeleti úton leszűkítette a választójogot, és a nagyobb városok kivételével visszaállította a nyílt szavazást. Ezzel kényelmes parlamenti többséget biztosított a kormányzó párt számára. 1923-ra kiszorította pártjából a Gömbös Gyula féle nemzeti és szociális irányzatú politikusokat.

Belpolitikája

Politikája sokat tett a gazdasági stabilitásért. 1924-ben létrehozta a Nemzeti Bankot és 250 millió korona népszövetségi hitelt szerzett. Rendbe hozta az állam veszteségeit, 1927-ben bevezette a pengőt, és új vámrendszert dolgozott ki. Helyzete 1926-ban megingott a frankhamisítási ügy miatt; felajánlotta, de Horthy nem fogadta el lemondását. Kormánya ezután egy új kultúr- és szociális politikába kezdett, kötelező nyugdíj- és betegbiztosítást vezetett be, a népiskolai hálózat és a közegészségügy fejlesztéséhez látott. 1928-ban a szülők foglalkozása szerinti besorolást vezetett be az egyetemi felvételeket szabályozó numerus clausus törvény rendelkezéseinél. Az oktatási, kutatási és kulturális közintézmények megreformálásában és fejlesztésében nagy segítségére volt kultuszminisztere, Gróf dr. Klebelsberg Kunó. Gróf Bethlen István és Gróf Klebelsberg Kunó a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett két világháború közti időszak legkiválóbb államférfijai voltak, Bethlen az ő gazdasági konszolidációjával, Klebelsberg az ő kultúrpolitikájával.

Külpolitikája

Külpolitikája Trianon revíziójára, valamint a német és orosz befolyás minimalizálására irányult. Tervei szerint népszavazás nélkül kell visszakapni a határ menti magyarlakta területeket, autonómiát kell adni a ruszinoknak és szlovákoknak, akik dönthetnek hovatartozásukról, autonómiát akart Erdélyben a népek egyenjogúsága alapján, és népszavazást javasolt a Délvidéken, ahol a magyarság kisebbségben volt. Együttműködési tervei a kisantant létrejötte miatt meghiúsultak, ezután Angliára és főleg Olaszországra próbált támaszkodni. 1927-ben magyar–olasz barátsági szerződést kötött, majd közeledett Németországhoz is. A gazdasági világválság hatásait megpróbálta lecsökkenteni, hiteleket vett fel, de megszorító intézkedésekre kényszerült.

Politikai tanácsadóként

1931 augusztusában lemondott, de a politikában a kormánypárt vezetőjeként, később Horthy tanácsadójaként jelentős szerepe volt. 1935-ben Gömbös Gyulával a német-politika kérdésében támadt ellentétei miatt kilépett az Egységes Pártból. Külföldön előadókörutakat tartott a magyar ügyről, 1939-ben a felsőház örökös tagja lett. A részleges revíziót hozó bécsi döntések után tovább ellenezte az egyoldalú német orientációt, a kapcsolatok megszakítását az angolszász országokkal. Hibának tartotta a belépést a II. világháborúba, elítélte a zsidótörvényeket. 1943–44-ben a háborúból való kiugrást támogatta, s angolszász irányú különbéke-kísérleteket szervezett.
1944. március 19-e után, azaz a német megszállás idején illegalitásba vonult, bujkálása idején kétszer szenvedett agyvérzést. 1944 decemberében az oroszok elfogták, felajánlotta együttműködését, de házi őrizetben tartották, majd 1945. áprilisban a Szovjetunióba vitték, nehogy megkísérelje a kommunistaellenes erők összefogását. Moszkvában, a Butirszkaja-börtön kórházában halt meg szívbénulásban, 1946. október 5-én. 1994 júniusa óta jelképes hamvai hazai földben nyugszanak a Kerepesi temetőben.

Díjak, elismerések

Esztergom díszpolgára (1926)
Makó város díszpolgári címmel ismerte el munkásságát.

Főbb művei

A magyar birtokpolitika feladatai Erdélyben (1913)
Magyarország az új Európában (1925)
Bethlen István titkos iratai (1972)
Válogatott politikai írások és beszédek (2000)


gróf Károlyi Gyula

Nagykárolyi gróf Károlyi Gyula (Nyírbakta, 1871. május 7. – Budapest, 1947. április 23.) politikus, Magyarország miniszterelnöke volt.

Család, tanulmányok, politika

Régi arisztokrata család sarjaként, a Szabolcs vármegyei Nyírbaktán látta meg a napvilágot. Édesapja, Károlyi Tibor (1843–1904), a kiegyezés után politikusként tevékenykedett: az 1870-es évektől szabadelvű képviselőként, majd titkos tanácsosként működött, 1898–1900 között pedig a főrendiház elnökének tisztét töltötte be. Édesanyja Degenfeld-Schomburg Emma grófnő (1844–1901) volt.
Az ifjú Károlyi a budapesti piarista gimnázium elvégzése után a fővárosi állam- és jogtudományi karra járt. Ezt követően a bonni és a berlini tudományegyetemeken volt hallgató. Hazatérése után, 1905-ben a felsőház tagjaként bekapcsolódott a politikai életbe. 1906–1910-ig Arad vármegye, valamint Arad város főispánja volt, majd 1910 után visszavonult a politikától és a család több ezer holdas Arad vármegyei birtokain gazdálkodott. 1915-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.

Az ellenforradalom élén

Az I. világháború kitörése után jelentkezett önkéntesnek, és tartalékos huszárhadnagyként az orosz fronton teljesített szolgálatot. A háború után Arad melletti birtokaira tért vissza, itthon azonban kaotikus állapotok fogadták. Unokatestvére, Károlyi Mihály 1918 őszén az őszirózsás forradalom élére állt. Az új vezetés békés szándékait jelzendő a hadsereg létszámát erősen lecsökkentették, amit a szomszédos államok, Románia és Csehszlovákia kihasználtak, hogy érvényt szerezzenek területi igényeiknek. 1919 tavaszára a románok megszerezték Erdélyt, és április közepére a Partiumot is elfoglalták. Közben 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és kezdetét vette a kommunisták 133 napig tartó uralma.
A forradalom majd a proletárdiktatúra elől a vezető magyar politikusok egy része Bécsbe menekült, és gróf Bethlen István vezetésével megkezdődött a szervezkedés a bolsevik hatalom felszámolására (Antibolsevista Comité). Ezzel párhuzamosan 1919 tavaszán Károlyi Gyula Aradon alakított ellenkormányt a proletárdiktatúra megdöntése érdekében. Május elején román csapatok megszállták Aradot, és Károlyit kormányának több tagjával együtt internálták. Kiszabadulása után a franciák által megszállt Szegedre ment, és itt alakította meg 1919. május 30-án az új kormányát. A két ellenforradalmi gócpont, Bécs és Szeged hamarosan összehangolta a munkát a közös célok elérése érdekében.
Károlyi Szegeden kérte fel Horthy Miklóst, hogy vállalja el az új Nemzeti Hadsereg felállítását az ellenforradalmi kormány hadügyminisztereként. Itt szövődött az a barátság, amely (rokoni szálakkal is megerősítve) életük végéig kitartott, s miután nagybányai Horthy Miklós az ország kormányzója lett, Károlyi Gyula mellette állt az egész korszakban, bizalmasaként és tanácsadóként.

A miniszterelnöki székben

Passzivitástól a kormányalakításig

Károlyi Gyula 1919 után majdnem egy évtizedre teljesen visszavonult a politikától. Trianon után a család Szabolcs és Szatmár vármegyei 12 ezer holdas uradalmára tért vissza gazdálkodni, és csak az évtized végén hallatta ismét a hangját. 1927-ben a felsőház tagja lett, 1928-ban pedig a koronaőri címet kapta meg. A nagy gazdasági világválság hatására 1930 decemberétől aktívabb politikai szerepet vállalt és a Bethlen-kormányban rövid időre külügyminiszter lett. Walko Lajos utódaként 1930. december 9-én nevezték ki külügyminiszternek. E minőségében járt Rómában Mussolininél 1931 márciusában. 1931 augusztus elején tett kijelentése, miszerint "(...) Magyarországot az érzelmek, az ész, és az érdek szálai fűzik együvé Franciaországgal" - nagy port kavart idehaza, és feltűnést keltett a francia sajtóban is.
1931. augusztus 19-én, amikor Bethlen benyújtotta lemondását, a kormányzó gróf Károlyi Gyulát bízta meg kormányalakítással. 1931. augusztus 24-én alakult meg az új kormány, melynek személyi összetétele alig különbözött az előzőétől.

Takarékossági intézkedések

Magyarországon a gazdasági katasztrófa elhúzódó agrár- és hitelválságként jelentkezett. Mivel a magyar export nagy részét a mezőgazdasági termékek jelentették, melyek ára a világpiacon elérte a 50-70%-os mélyrepülést, a hazai mezőgazdaság és a parasztság helyzete katasztrofálissá vált, de az ipar és kereskedelem is megszenvedte a válság hatásait.
Károlyi nagyszabású takarékossági programmal akarta csökkenteni az állami kiadásokat. Az 1931. augusztus 31-én kiadott kormányrendelet értelmében csökkentették az állami alkalmazottak (vasutasok, postások, tisztviselők, a honvédség, csendőrség, a folyamőrség és a vámőrség) fizetését. Tovább szűkítették a szociális juttatásokat és mérsékelték a nyugdíjakat is. A súlyos gazdasági problémákra azonban ez nem volt megoldás. Az sem segített sokat, hogy Károlyi önmagát és minisztertársait sem kímélte, és megvonta az állami gépkocsik használatának jogát, ami azt jelentette, hogy neki, miniszterelnökként, távoli pesti lakásából gyalog kellett feljárnia a budai várban lévő hivatalába.

A statárium

Az 1931-es biatorbágyi vasúti merénylet után a Károlyi-kormány 1931. szeptember 19-én kelt rendeletével elrendelte a statáriumot, korlátozta a gyülekezési jogot, betiltott minden politikai jellegű népgyűlést, felvonulást, körmenetet. A szervezkedő kommunista mozgalom vezetőit (Fürst Sándor, Sallai Imre) elfogták és 1932-ben kivégezték. A szükségállapot azonban nem javított a helyzeten, amellett nem volt olyan tömegmozgalom, amely reális fenyegetést jelenthetett a fennálló rendszerre nézve.

Károlyi Gyula bukása

A gazdasági válság közepette, melyet a miniszterelnök megszorító intézkedései továbbra sem tudtak enyhíteni, fokozódott az elégedetlenség mind a társadalom széles rétegeiben, mind a hatalmi elit berkein belül is. Az ellenzék a szabadságjogok kiterjesztését, az általános és titkos választójog bevezetését és a bérből élők kézzelfogható, hatásosabb védelmét, míg az agrárlobbi az agrárválság csökkentésére „gazdavédelmet” és piacok szerzését követelte. Miután itt sem születtek konkrét eredmények, ez a csoport is a miniszterelnök ellen fordult.
A kormánypártban döntő befolyással bíró Bethlen, látva Károlyi kormányzásának csődjét, 1932 szeptemberében nyílt levélben szólította fel a lemondásra. Károlyi Gyula, aki a kormányzást kezdettől fogva vonakodva vette át, ennek mondhatni örömmel tett eleget (már 1931 végén beadta lemondását Horthynak, aki akkor még maradásra bírta). 1932. szeptember 21-én lemondott és ismét visszavonult Szatmár vármegyei birtokaira gazdálkodni. A miniszterelnöki székben Gömbös Gyula követte.

Utóélete

Bár Horthy 1936-ban titkos tanácsossá nevezte ki, az aktív politikai szerepvállalástól már távol tartotta magát, és csak arra szorítkozott, hogy a kormányzó legbelső tanácsadói köréhez tartozva a lényeges kérdésekben véleményt alkosson. A II. világháború idején támogatta a Kállay Miklós nevével fémjelzett, kiugrást megcélzó politikát. 75 évesen halt meg Budapesten.


Gömbös Gyula

Gömbös Gyula (Murga, 1886. dec. 26. – München, 1936. okt. 6.): miniszterelnök.

Hivatásos katonatiszt volt, az I. világháború végéig vezérkari századosi rangot ért el. Az 1918. okt.-i forradalom után a honvédelmi min.-ban teljesített szolgálatot, majd Zágrábban katonai attasé, 1918 végétől a honvédelmi min.-ban a hadműveleti osztály balkáni csoportját vezette. Politikai pályafutását 1919-ben kezdte, amikor a Magyar Orsz. Véderő Egylet (MOVE) elnökévé választották. Bécsben részt vett az ellenforradalmi komité szervezésében, a Tanácsköztársaság idején a szegedi ellenforradalmi kormány hadügyi államtitkára, 1919. júl.-tól Bécsben a szegedi kormány meghatalmazottja. Horthy bizalmas híve, 1920-ban Törökszentmiklóson kisgazdapárti programmal mandátumot szerzett. Nagy szerepe volt az 1921. szept.-okt.-i Ny-mo.-i bandaharcok szervezésében és az 1921. okt.-i királypuccs letörésében. 1922. jan.-ban csatlakozott a Bethlen–Nagyatádi-féle Egységes Párthoz és irányította az 1922-i választási harcot. 1923 nyarán kilépett a kormánypártból és megalakította a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Pártot. 1928-ban megegyezett Bethlen Istvánnal, visszatért az Egységes Pártba és hadügyi államtitkár lett. 1929. okt. 10-től a Bethlen- és a Károlyi-kormányban honvédelmi miniszter. 1932. okt. 1-től a nagybirtokosok és a jobboldali katonai körök támogatásával miniszterelnök. Meghirdette 95 pontból álló programját, törvényt hozatott a kormányzói jogkör kiterjesztéséről, átszervezte a kormánypártot (Nemzeti Egység Pártja), intézkedéseket léptetett életbe a totális fasizmus kiépítésére, a nagybirtok megsegítése érdekében (hitbizományi reform, törlesztések részleteinek elhalasztása, telepítési törvény), kísérletezett a szakszervezetek felszámolásával, a munkásosztály fasiszta jellegű szervezetekbe való bevonásával (Nemzeti Munkaközpont). Folytatta a fasiszta Olaszo.-gal és Németo.-gal való szoros együttműködés kiépítését. 1933. jún.-ban a kormányfők közül elsőnek kereste fel Hitlert. 1934-ben szerződést kötött Olaszo.-gal és Ausztriával (római hármas paktum), majd Németo.-gal is, és elkötelezte magát Németo. agressziós tervei mellett. Az 1934. okt.-ben Sándor jugoszláv király és L. Barthou francia külügymin. ellen elkövetett marseille-i merénylet Mo.-on való előkészítése miatt (amelyben ~nek aktív része volt) súlyos külpolitikai bonyodalom keletkezett, melyet ~ csak Olaszo. támogatásával tudott leküzdeni. 1935. márc.-ban szembekerült a kormánypárt konzervatívabb Bethlen-csoportjával, de felülkerekedett. Átalakította kormányát, majd kormányzói kézirattal feloszlatta az ogy.-t. Az általa irányított 1935. évi választásokat a minden addiginál erősebb kormányterror jellemezte (endrődi sortűz). A választások után régi szegedi különítményes tiszttársait fontos politikai és katonai pozíciókba helyezte. 1936. máj. 14-től – egyre súlyosabbá váló vesebaja miatt – betegszabadságon volt németo.-i szanatóriumban. Irod. Gergely Jenő: G. Gy. (Bp., 2000); Szokoly Endre:… és G. Gy. a kapitány (korrajz és krónika, Bp., 1960).


Darányi Kálmán

Pusztaszentgyörgyi és tetétleni Darányi Kálmán (Budapest, 1886. március 22. – Budapest, 1939. november 1.) politikus, miniszterelnök.

Élete

Darányi Béla és Nagy Antónia gyermekeként látta meg a napvilágot. Nagybátyja, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter volt. Közszolgálati tevékenységét 1909-ben kezdte Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében. A forradalmak után 1920-ban Győr és Komárom vármegyék és Győr város kormánybiztosa, majd 1923-tól főispánja. Ebben az évben Moson vármegye főispánjává is kinevezték, majd 1924-től kezdve az 1923-as megyerendezés során létrehozott Győr, Moson és Pozsony k.e.e. vármegye főispánjaként folytatta munkáját Az 1926-os választásokig. Mivel ott mandátumot szerzett az Egységes Párt színeiben, főispáni tisztségéről lemondott. 1935-től földművelésügyi miniszter. Politikai tevékenysége mellett mindig irányító szerepet játszott a gazdatársadalmi mozgalmakban. Emellett a református egyházi életben is szerepet játszott, mint az egyetemes konvent és zsinat tagja. 1936-ban titkos tanácsosi címet kapott. Felesége Szemere Márta volt.

Miniszterelnökké választása és programja

Gömbös Gyula halála után, akit a betegsége alatt helyettesített, Horthy 1936. október 12-én őt nevezte ki miniszterelnöknek. Darányi az alkotmányos rend megőrzésének programjával úgy akart visszatérni a bethleni alapokhoz, hogy nem fordult élesen szembe Gömbös "politikai végrendeletével" sem. Fenntartotta a titkos választójog ígéretét, de előbb a kormányzói jogkört és a felsőház szerepét akarta növelni.

Korai bel- és külpolitikája

Miniszterelnöksége kezdeti időszakában elhatárolta magát a jobb- és baloldali szélsőségektől egyaránt. 1937 áprilisában betiltotta a Nemzet Akaratának Pártját és ugyanebben a hónapban a bíróság Szálasi Ferencet 3 éves börtönbüntetésre ítélte. Ugyanakkor nem tudott számottevő befolyást szerezni a paraszt-polgári demokráciát megteremteni kívánó, 1937. március 15-én zászlót bontott Márciusi Front sem.
Németország fokozódó nyomásának ellensúlyozására Darányi és Kánya Kálmán külügyminiszter kísérletet tettek a Londonhoz és Párizshoz fűződő kapcsolatok erősítésére. (A nyugati hatalmak e törekvések iránt nem mutattak nagy fogadókészséget.) Ugyanakkor a magyar külpolitika nagy gonddal ápolta a magyar–olasz barátságot, főleg mivel Rómában ebben az időszakban ismét felújították a Róma-Belgrád-Budapest-Varsó együttműködés gondolatát.
A Darányi-kormány működése alatt negyedik alkalommal bővült a kormányzói jogkör (1937:XIX. tc.). A kormányzó innentől egy évvel késleltethette a törvényjavaslatokat, valamint az országgyűlés nem vonhatta őt felelősségre többé. A kormányzói szék megüresedése esetére pedig a törvény az Országtanács felállításáról rendelkezett. Emellett a felsőház jogköre is bővült: kétszer küldhette vissza a törvényeket újratárgyalásra.
1938-ban elfogadtatta - a még Gömbös által előkészített - választójogi törvényt. Ez két vonatkozásban változtatta ameg a korábbi rendelkezést: megszüntette a nyílt szavazást, viszont szűkítette a választójogot - 250-300 000 fővel csökkentette a választásra jogosultak számát. Ezt úgy érte el, hogy az egyhelyben lakás követelményét kettőről hat évre növelte, a férfiak választójogosultságát 26 (lajstromos) illetve 30 (egyéni választókerület), míg a nőkét egységesen 30 évre emelte.
Darányi Kálmán kormánya bevezette a 44 órás munkahetet a köztisztviselőknél és a 48 órásat az ipar egyes területein. 1938 tavaszától bevezette a mezőgazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosítását.

A győri program

Bővebben: Győri program

A magyar haderő tarthatatlan állapotára reflektálva 1938 márciusában, Darányi Győrben meghirdette az Imrédy Béla által kidolgozott egymilliárd pengős fegyverkezési programot. Ez az összeg öt évre volt előirányozva, de két év alatt felhasználták. A program költségvetésének 60%-a hadsereg (míg a maradék 40% infrastrukturális) fejlesztésére lett felhasználva, ennek ellenére a győri programnak nem a katonai, hanem a gazdaságélénkítő hatása az igazán jelentős.
Darányi jobbratolódása és miniszterelnökségének vége [szerkesztés]
A fordulat politikájában az Anschluss után következett be. Magyarország 1938. március közepén a Német Birodalom szomszédjává vált és ezzel egy időben megindult az országban az erőteljes náci propaganda. Ezen fenyegetések hatására Darányi a jobbratolódást választotta, a kormányba németbarát politikusokat vett be és innentől rendszeresen hangoztatta a német kapcsolatok fontosságát. Darányi a hazai szélsőjobb megosztásának szándékával titkos tárgyalásokat kezdett Hubay Kálmánnal, akivel megállapodott, hogy a törvényes út tiszteletben tartásáért cserébe a "nyilasok" parlamenti mandátumokhoz juthatnak. Ezt a kétes értékű egyezséget és a politikai eltolódását bizalmatlanul fogadták a parlament konzervatív erői, s miután Horthy is kifejezte elégedetlenségét, Darányi 1938. május 11-én lemondott.

Az első zsidótörvény

Darányi nevéhez fűződik még az első zsidótörvény szorgalmazása és előkészítése. Ennek törvényjavaslatát még miniszterelnöksége alatt nyújtották be a parlamentnek, de az már csak a helyére lépő Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt emelkedett törvényerőre május 28-án.


Imrédy Béla

Rubicon online írása

Dr. vitéz ómoraviczai Imrédy Béla (Budapest, 1891. december 29. – Budapest, Lipótváros, 1946. február 28.[1]) gazdasági szakember, politikus, pénzügyminiszter, miniszterelnök, Jászberény és Pécs országgyűlési képviselője.

Származása, családja, tanulmányai

Imrédy Budapesten született nemességet szerzett polgári családban, a Heinrich kereskedőcsalád leszármazottjaként. Apja, Imrédy Kálmán a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének alelnöke, később vezérigazgatója volt, emellett udvari tanácsosi címmel büszkélkedhetett. Édesanyja Vajkay Karolina. A család gondos neveltetésben részesítette a tehetséges gyermeket: a budapesti piarista gimnáziumban alakult ki mély római katolikus kötődése. Imrédy zenei és szépirodalmi ismeretei már igen ifjú korában figyelemre méltónak voltak. Kiemelkedő pénzügyi-gazdasági képességeit kortársai is elismerték, a legjobb magyar szakemberek között tartották számon. Később jogot tanult, és 1913-ban diplomázott. Felesége Delly Irén volt.

Pénzügyi pályán

Nyugat-európai útja után, 1915-ben pénzügyi pályára lépett. (Az I. világháborúban az 5. huszárezred tartalékos hadnagyaként, később főhadnagyaként szolgált.) Kiváló képességeinek – és báró Weisz Fülöp, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke pártfogásának – köszönhetően gyorsan elindult felfelé a ranglétrán. 1918-ig, amíg pénzügyi szakvizsgát nem tett, a pénzügyminisztériumban gyakornokoskodott, majd 1919-ben tisztviselő lett ugyanitt. 1921-ben nevezték ki pénzügyi titkárrá. 1922-ben lett a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének (TÉBE) titkára, 1924-ben pedig a testület főtitkárává választották. 1926-ban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) igazgatóhelyettese lett, 1928-ban pedig már igazgatója, végül 1935-től pedig elnöke volt. Igazgatói minőségben több nagy horderejű nemzetközi gazdasági konferencián részt vett.

Imrédy, a politikus

1930-ban ismerkedett meg Gömbös Gyulával, aki kormányalakításakor felkérte őt mint gazdasági szakembert, hogy segédkezzen neki kormányprogramja, a Nemzeti Munkaterv elkészítésében. Segítségéért 1932. október 1-jén Gömbös Imrédyt választotta pénzügyminiszteréül – funkciójával együtt járt a felsőházi tagság –, amely pozícióját 1935. január 6-áig megőrizte, amikor is utódjául Fabinyi Tihamér addigi kereskedelmi minisztert nevezték ki. Lemondása után nevezte ki Horthy az MNB elnökévé. 1938. március 9-én ő lett a tárca nélküli gazdasági csúcsminiszter Darányi Kálmán kormányában. Nagy szerepet játszott a győri programként elhíresült gazdasági-haderőfejlesztési program megtervezésében és kivitelezésében. Darányi lemondása után, 1938. május 14-én a kormányzó Imrédy Bélát tette meg miniszterelnöknek.

Miniszterelnöksége

Politika keresztény alapokon

Imrédy Béla meggyőződéses katolikus volt. Ennek a ténynek valószínűleg szerepe volt abban, hogy a leköszönő református Darányi helyére a szintén református Horthy őt nevezte ki, tekintettel a közelgő nagy egyházi eseményre, a Budapesten megrendezett 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusra, illetve az ebből az alkalomból is meghirdetett Szent István-évre. A kortárs megfigyelők szerint a politikusok közül Imrédy miniszterelnök szereplése dominált a nagyívű májusi egyházi rendezvények során. A politikus ugyanis nem csak vallási, hanem politikai tekintetben is közel állt a Vatikánhoz: messzemenően helyeselte a XI. Piusz pápa által támogatott keresztényszociális – hivatásrendi elképzeléseket.
Miniszterelnöki tevékenységét 1938 májusa és szeptembere között a Darányi-kormány politikájának továbbvitele jellemezte: a szociális törvényalkotás folytatása, a rend megszilárdítására irányuló korlátozó intézkedések és végül az egyre hangosabbá váló nyilasok megfékezése.

A szélsőjobb ellen

Noha antiszemita volt, a különféle nemzetiszocialista mozgalmakat mindvégig elítélte, mivel azok nyíltan a társadalmi rend megdöntését hirdették. Szálasi Ferencet Imrédy miniszterelnöksége alatt harmadszor is letartóztatták, és háromévnyi fegyházra ítélték. A kormányfő elsősorban a keresztény szellemiségű csoportokat, egyesületeket támogatta (például KALOT, EMSZO, MDOH). A különféle szociális intézkedések (1938-ban vezették be a családi pótlékot, illetve emelkedett a közszolgálati alkalmazottak fizetése és a nyugdíjak értéke) nem csak az életszínvonalat javították, de a szélsőségesek vitorlájából is kifogták a szelet. Ugyanebből a célból fogadta el a parlament a Darányi idején kidolgozott választási törvényt, mely titkossá tette a szavazásokat, azonban emelkedett a vagyoni és műveltségi cenzus. Mintegy 300 000 fő szavazati jogát szüntették így meg, remélve, hogy ezzel megerősítik a kormánypárt pozícióit a népszerűségük csúcsán lévő nyilas mozgalmakkal szemben.

Az I. zsidótörvény

Imrédy antiszemita beállítottsága már 1937-ben bizonyosságot nyert, ugyanis az ilyen természetű politika egyik kezdeményezőjeként és kidolgozójaként lépett fel. 1938 májusának végén az országgyűlés elfogadta a Darányi idején beterjesztett első zsidótörvényt, mely szakított az állampolgári egyenlőség elvével, és az értelmiségi, szabadfoglalkozású pályákon korlátozta a vallási alapon megkülönböztetett zsidók jogait. Az egyes szakmákban maximum 20%-ot tehetett ki a zsidó származásúak száma.

Külpolitika

Imrédy külügyminisztere a tekintélyes, idős diplomata, Kánya Kálmán maradt, azonban több dolog változott a korábbi külpolitikai vonulathoz képest. Példának okáért Imrédy első, római – és vatikáni – bemutatkozó látogatása (1938 júliusa) alkalmával meggyőződött arról, hogy a fasiszta Olaszországgal nézetkülönbségek állnak fenn, és hogy Benito Mussolini állama nem hajlandó garantálni Magyarország és Jugoszlávia jó viszonyát.
1938 augusztusában Horthy Miklós, Imrédy Béla, Kánya Kálmán és a honvédelmi miniszter, Rátz Jenő Németországba látogatott, ugyanekkor a kisantanttal is tárgyalások kezdődtek a jugoszláviai Bledben. Bledben engedélyezték a fegyverkezést Magyarország számára, azzal a kitétellel, hogy nem a szomszédai ellen irányul, illetve ígéretet tettek a környező területek magyar kisebbségeivel való jobb bánásmódra.
Ugyan a konzervatív, Kánya-féle vonal kivívta a németek ellenszenvét, szeptemberben megbeszélések kezdődtek Berlinben Keresztes-Fischer Lajos vezérkari főnök és Andorka Rudolf, a katonai hírszerzés vezetője részvételével Csehszlovákia lehetséges megtámadásáról. (Ezt az tette lehetővé, hogy Pál herceg, a németbarát jugoszláv régens előzőleg titkos paktumot kötött Hermann Göringgel arról, hogy nem avatkozik be egy esetleges csehszlovák-német–magyar konfliktusba.) Ezek után rendszeresen tárgyalások folytak Németországgal a csehszlovák kérdésben. Kánya bejelentette, hogy amennyiben a német revíziós igényeket teljesítik, úgy Magyarország is érvényesíteni fogja a sajátjait. Hitler folyamatosan a tevőleges magyar fellépést kívánta kiharcolni, ám erre sem Imrédy, sem külügyminisztere nem vállalkozott. Mindazonáltal mozgósítás és csapatösszevonás kezdődött az északi határon, illetve Prágát is fokozott diplomáciai nyomás alá vették.
Az 1938. szeptember 29-i müncheni négyhatalmi konferencia Németországnak ítélte a szudétanémetek lakta csehszlovák területeket, a magyar (és lengyel) követelések tekintetében pedig közvetlen tárgyalásokat javasoltak Csehszlovákiával. Sorozatos jegyzékváltások után október 9-én kezdődtek meg a tárgyalások Komáromban (a minisztertanács előző nap hozott döntése értelmében etnikai, nem pedig történelmi alapon), de azok október 13-án megszakadtak, mert Csehszlovákia mindössze a magyarlakta területek autonómiáját volt hajlandó elfogadni. Darányi Kálmán Horthy megbízottjaként Berlinbe utazott, ahol elnyerte a német fél jóindulatát azzal, hogy felajánlotta az antikomintern paktumhoz való csatlakozást, illetve a kilépést a Népszövetségből. Október 18-án Imrédy nyilatkozatot tett a tengelyhatalmak politikájához való szorosabb kapcsolódásról.
Miután a közvetlen tárgyalások a meddő vita szintjén maradtak, a felek elfogadták a nagyhatalmi bíráskodást. Nagy-Britannia és Franciaország nem vett részt a bizottság munkájában. November 2-án a Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop által vezetett konferencia meghozta az első bécsi döntést, amelynek eredményeként november 5-én megkezdődött a magyar csapatok bevonulása a Felvidékre és Kárpátalja déli övezetébe. November 13-án kihirdették az 1938:XXXIV. törvénycikket a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal való egyesítéséről. A magyar politika elégedetlen volt a kárpátaljai revízióval, ezért katonai akciót szerveztek a teljes terület megszerzésére, ezt azonban mind a német, mind az olasz fél határozottan elutasította, így az akciót végül leállították.
A német irányba történő orientáció Imrédy egész miniszterelnöksége alatt jellemző volt. Ennek jele volt például, hogy a november 28-án lemondó Kánya Kálmán helyett gróf Csáky István, a korábbi külügyi kabinetfőnök került a tárca élére december 10-én. Csáky kinevezése a tengelyhatalmakkal való határozottabb együttműködés jele volt, és ez igazolódott be Ciano decemberi budapesti, illetve Csáky januári, Berlinbe tett látogatásán. A konkrét lépések megtételére azonban már csak Imrédy lemondása után került sor: februárban Magyarország csatlakozott az antikomintern paktumhoz és megszüntette a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval, áprilisban pedig kilépett a Népszövetségből.

Imrédy pálfordulása és bukása

A külpolitikai sikerek és az erős szövetséges, Németország eredményei láttán Imrédy mindinkább a szélsőjobboldali, diktatórikus irányvonal hívévé vált. A hatalom által megszédített pénzügyi szakember 1938 szeptemberében hirdette meg kaposvári beszédében a „csodás forradalmat”, azaz a diktatórikus fordulatot, mely hite szerint megoldást kínált a földkérdésre, valamint olasz mintára kamarák felállításával javított volna a munkásság helyzetén. Egyúttal a szigorúbb zsidóellenes intézkedések mellett foglalt állást – 1938 decemberében be is nyújtotta a később II. zsidótörvény néven elhíresült, Teleki Pál miniszterelnöksége alatt elfogadott javaslatát. Ez az antiparlamentáris elképzelés természetszerűleg kiváltotta a még mindig konzervatív többségű országgyűlés ellenszenvét, és Imrédyt az I. bécsi döntés óriási sikere is csak ideiglenesen tudta megmenteni.
A miniszterelnök olyan felhatalmazási törvényt akart életbe léptetni, amely a kormányt függetlenítette volna a parlamenttől, azonban ettől az elképzelésétől elállt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter határozott tiltakozására. Ezután – hasonló szándékkal – a házszabály módosítását tervezte véghezvinni. Ekkor azonban példa nélkül álló dolog történt. 1938. november végén 62 képviselő kilépett a kormánypártból, és az ellenzékkel összefogva, 115:94 arányban leszavazták Imrédy javaslatát a házszabály módosításáról. A megrendült miniszterelnök azonnal benyújtotta lemondását a kormányzónak, Horthy és köre azonban az ellenzéket sem akarta hatalomra juttatni, így inkább nem fogadták el. Imrédy mögött a hátralevő alig négy hónapjában kisebbség állt, mely egyre gyengült.
Imrédy azt a következtetést vonta le a történtekből, hogy a kormányzó valójában támogatja őt, de más módon: külső erők bevonásával kell letörnie a parlamenti ellenállást. Ezért egységes jobboldali radikális mozgalmat szándékozott létrehozni, mely a Magyar Élet Mozgalomban realizálódott 1939. január 6-án, a Pesti Vigadóban tartott nagygyűlésen. A MÉM a csodás forradalom megvalósításán szorgoskodott, jelképe, a csodaszarvas is erre utalt. Német nyomásra a nyíltan náciszimpatizáns Volksbund működését is engedélyezték.
A kissé nyilasok ellenében is politizáló, „úri fasiszta” szervezkedést Horthy és környezete is gyanakodva szemlélte, emellett a többi szélsőjobboldali szervezet aktivitása is fokozódott (a nyilasok februárban robbantásos merényletet követtek el a Dohány utcai zsinagóga ellen, mely 13 halálos áldozatot követelt). Lemondatására végül kiváló ürügyül szolgált, hogy Rassay Károly és Bethlen István kiderítette egyik dédszülőjéről, hogy zsidó származású volt. Imrédyt így saját zsidópolitikája buktatta meg.

A szélsőjobb ellenzék élén

A bukott miniszterelnök nem tűnt el nyomtalanul a magyar politikai életből. Imrédynek minden közegben voltak támogatói: a keresztény nagyvállalkozóréteg még pénzügyi pályafutásának, a tábornoki kar a győri programnak, a szélsőjobboldal pedig a hőn áhított egység megteremtése irányába tett lépéseknek köszönhetően támogatta. Az 1939 márciusától Magyar Élet Pártja néven működő kormánypárt berkein belül mintegy 20-25 fős állandó táborral rendelkezett, és több kormánylap (Függetlenség, Új Magyarság) valójában az ő pártján állt.
Imrédy tudatában volt annak, hogy kizárólag német segítséggel léphet hatalomra. Ennek érdekében kilépett a kormánypártból (1940. október) és létrehozta a Magyar Megújulás Pártját, amely a Magyar Nemzeti Szocialista Párttal lépett szövetségre, és egyértelműen Berlin támogatását élvezte. Kifinomult, az alkotmányosság leple mögé bújtatott módszereivel a politikus és mozgalma igyekezett elhatárolódni a nyilasoktól, miközben folyamatosan támadta a kormányt. 1943 végére a német vezetés egyértelműen őt tekintette a szalonképes vezetőnek, akit a megszállás után kinevezhettek a magyar bábkormány élére.

Valóra nem váló ambíciók

Hogy a német csapatok bevonulása, 1944. március 19. után mégsem így történt, az egyfelől Horthy kitartó ellenállásának, másfelől az úri középosztály berkein belül szerveződő, a szélsőjobboldalt egységesítő törekvéseinek kudarcával volt magyarázható. A nagyobb bázis nélküli Imrédy így május 23-án ismét a tárca nélküli gazdasági csúcsminiszteri posztot foglalhatta el, igaz, pártja jelentős minisztériumokat szerzett meg. Miniszterként nagy erőfeszítéseket tett a totális háború igényeinek totális kielégítésére, miközben a volt miniszterelnök megpróbálta a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét – melynek elnöke volt – a saját céljai érdekében felhasználni, azonban nem járt sikerrel. A német megszállókkal is konfliktusba került, mivel azok igyekeztek a zsidó vagyont kivinni az országból, és a magyar gazdaságot teljesen hatalmukba kerítették.
A háborús helyzet alakulása és a belpolitikai események egyre inkább meggyőzték a Harmadik Birodalom vezetőit arról, hogy a saját érdekeit előtérbe helyező úri középosztály helyett az alsóbb rétegekből kikerülő nyilas szélsőjobboldalra kellene támaszkodnia. Szálasi és csoportja ekkor került előtérbe. Ezzel párhuzamosan Imrédy és köre mind kevesebb befolyással bírt: a politikus 1944. augusztus 7-én lemondott, és végleg elvonult a politikától. 1944 őszén az országgyűlésből alakult Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagjaként még támogatta a nyilas hatalomátvételt és a háború folytatását.

Végjáték

1945 tavaszán Ausztriába, Salzkammergut üdülőövezetébe menekült családjával. Nem használt álnevet, azaz valószínűleg nem félt az elfogatástól, ami mégis hamarosan bekövetkezett. Az amerikai hadsereg május 29-én elfogta, október 3-án pedig Magyarországra szállították. Miként a többi fővádlottal, vele szemben sem alkalmaztak semmiféle kényszerítő eszközt. Sőt a fogságban még arra is maradt ideje és energiája, hogy kidolgozzon egy elaborátumot „Az infláció elleni küzdelem elvei és eszközei” címmel. Feltehetően ennek kapcsán jelentette ki utóbb a perében népügyészi szerepet betöltő Sulyok Dezső, miszerint Imrédynek köszönhető az 1946-os stabilizáció és a forint bevezetése.
A politikus a per folyamán nyugodtan viselkedett, és igyekezett részleteiben megcáfolni az ellene felhozott vádakat. Ellentétben Szálasival és Bárdossyval elismerte politikai felelősségét, viszont – csakúgy, mint Bárdossy – tagadta a népbíróság illetékességét az ügyében. Imrédyt november 23-án a népbírósági tárgyalás során első fokon kötél általi halálra ítélték, 1946. február 4-én pedig másodfokon golyó általi halálra módosították az ítéletet. Fellebbezését a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) nem fogadta el, és másnap, 1946. február 28-án kivégzőosztag végzett vele sortűzzel a Markó utcai börtön udvarán. Mint mondta, későn látta be, hogy meg kellett volna maradnia bankelnöknek.


Bárdossy László

Bárdosi dr. Bárdossy László (Szombathely, 1890. december 10. – Budapest, Lipótváros, 1946. január 10.) diplomata, politikus, magyar miniszterelnök.

Élete

Édesapja dr. Bárdossy Jenő (1861-1934) miniszteri tanácsos, édesanyja felsőeőri Zarka Gizella.
Jogot tanult Budapesten, Berlinben és Párizsban. Jogi doktori oklevelét 1912-ben szerezte a budapesti tudományegyetemen.
1918-tól miniszteri segédtitkár, 1921-től pedig miniszteri titkár volt. 1922-ben került a Külügyminisztérium sajtóosztályára, amelynek 1924-ben kinevezett vezetője lett. 1926-ban házasságot kötött Belatiny Braun Mariettával.
1926-ban lett miniszteri tanácsos, 1930-tól a londoni követség tanácsosa. Carlile Aylmer Macartney angol történész azt írta Bárdossyról, hogy a magyar politika legjobb embere volt Londonban, aki a legtöbb szimpátiát szerezte Magyarországnak. 1934-ben lesz Magyarország bukaresti nagykövete, ahol nagy tudása és korrekt viselkedése miatt a románok is tisztelettel és elismeréssel kezelték.
1941. február 4-én lépett a betegségben elhunyt gróf Csáky István örökébe mint külügyminiszter. Április 3-án, gróf Teleki Pál öngyilkosságát követően Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökké nevezte ki, valamint a külügyminiszteri tárcát is megtartotta.
Világnézetét tekintve nem volt nemzetiszocialista, miniszterelnökségének idején, illetve az előtt sem látszott különösebben lelkesedni a német eszmékért, ám ugyanakkor aktív németbarát politikát folyatott. Kortársaival, Gömbös Gyulával vagy Imrédy Bélával ellentétben nem foglalkozott a magyar nemzeti ideológiával.

Miniszterelnöksége

Első miniszterelnöki feladata a Délvidék megszállása volt, amit általában a Jugoszláviával kötött örökbéke szerződés megszegésével hoznak kapcsolatba. Valójában Bárdossy nem szegte meg a Teleki-féle szerződést, mivel a Jugoszláv határon 1941. április 6-án felvonuló magyar-német haderőből csak a német kontingens hatolt be Jugoszláviába, és Bárdossy még akkor sem üzent hadat Jugoszláviának, amikor április 6-a és 10-e között a jugoszláv légierő több alkalommal bombázott magyar területeket. Április 10-én azonban az önálló horvát állam kikiáltásával Jugoszlávia de facto megszűnt létezni, és a magyar csapatok 11-én léptek a Délvidék területére.
Júniusban terjesztette be a parlamentben a „harmadik zsidótörvény” javaslatát, amelyet a parlament az 1941. évi XV. törvénycikként fogadott el. A törvény faji alapon határozta meg a „zsidó” fogalmát, megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasságát és házasságon kívüli nemi érintkezését, melyet „fajgyalázás”-nak minősített; és bevezette a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálatot.
A háborúban való magyar részvétel kérdésében szemben állt Werth Henrikkel, a honvéd vezérkar főnökével, Bartha Károly honvédelmi miniszterrel, közös platformot alkotva Horthy Miklóssal és Szombathelyi Ferenccel. A kassai bombázás (melynek körülményei máig vitatottak) után egy nappal, 1941. június 27-én, végül maga is javasolta annak kinyilvánítását, hogy hadiállapotban állunk a Szovjetunióval.
1941. december 11-én, Horthy Miklós kormányzó távollétében és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül, német és olasz nyomásra bejelentette, hogy Magyarország hadiállapotban lévőnek tekinti magát az Amerikai Egyesült Államokkal.
1942 januárjában kormánya a kellő felhatalmazásokat megszerezve, német kérésre hozzájárult a 2. magyar hadsereg felállításához és kiküldéséhez a keleti frontra, ezenkívül engedélyezte húszezer magyarországi német besorozását a Waffen-SS-be.
1942. március 7-én Horthy kívánságára lemondott a miniszterelnökségről. Helyére a kormányzó Kállay Miklóst nevezte ki.

Élete 1945-ig

1943-ban könyvet jelentetett meg „Magyar politika a mohácsi vész után” címmel. Az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnöke lett. 1944 májusában Szombathely országgyűlési képviselővé választotta. Októberben részt vett a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének megalakításában, melynek egyik vezetője lett. 1945 elején Németországba menekült. Április 25-én beutazási vízumot kapott Svájcba. Itt egy vidéki gyűjtőtáborba került, ám diplomata útlevelére tekintettel szabad mozgást követelt magának és családjának, így ügye az igazságügyi és rendőrségi miniszterhez került. Május 4-én visszatoloncolták Németországba, ahol a megszálló amerikaiak letartóztatták, és október 3-án másokkal együtt Budapestre szállították.

Népbírósági pere

A háború után felállított népbíróság Imrédy Bélával együtt tartotta perét - első fokon 1945. október 19-étől november 3-áig. Tárgyalása során, mely jogi hibáktól sem volt mentes, hűvös és fegyelmezett magatartást tanúsított, hatalmas történelmi és jogismeret birtokában érvelt és fogalmazott. Mind műveltségében, mind nyelvtudásában, helyenként jogi ismereteivel messze felülmúlta bíráit. Fölényes nyelvismeretével szinte visszaélt: a bíróság megzavarására idegen kifejezéseket használt, megesett ugyanakkor, hogy latin idézeteire Major Ákos felelt meg, angol fejtegetéseire pedig Szalai Sándor politikai ügyész.

Az ellene felhozott vádpontok:

az 1941. áprilisi délvidéki bevonulás
az 1941. júniusi hadüzenet a Szovjetunió ellen
az 1941. decemberi hadüzenet az Egyesült Államoknak

a miniszterelnöksége után a különböző jobboldali mozgalmakban betöltött szerepe
A tárgyalásán hosszas vita folyt a hadüzenet, a hadiállapot és hadban állás fogalmáról, ami a mai napig is a nemzetközi jogászok vitáinak tárgya. A tárgyalás során úriember módján viselkedett az őt gyalázó, ordítozó, trágárkodó hallgatóság dacára is. Bárdossy ugyanakkor a Párizsi Békeszerződés ismételt igazságtalanságai nyomán újra éledő - bár a hatalom által elfojtani igyekezett - revizionista hangulatot próbálta felhasználni a hallgatóság maga mellé állítására, azzal, hogy a trianoni igazságtalanságokra hivatkozott a háborúba való belépés okaként. Rákosi Mátyás egy alkalommal jelent meg a tárgyaláson, ahol érzékelte a vádlott intellektuális fölényét és az általa szítani kívánt Trianon-ellenes hangulatot. Este gépkocsit küldött Major Ákoshoz, és figyelmeztette, hogy ne vitatkozzon Bárdossyval, hanem rövid kérdésekre rövid válaszokat követeljen, ezek hiányában vonja meg tőle a szót.
Védelme nem érvelt a nullum crimen sine lege kifogással, tehát azzal, hogy elkövetésük idején az általa elkövetett cselekmények nem minősültek bűncselekménynek; hivatkozott ugyanakkor a rebus sic stantibus elvére, vagyis arra, hogy az elkövetett cselekményeket azon körülmények között kell értékelni, amikor és ahol azokat elkövette. A még hatályos 1848: III. tc. alapján vitatta a népbíróság hatáskörét, hiszen szerinte volt miniszterelnök felett csak e célra felállított parlamenti különbíróság ítélkezhetett. A másodfokú tárgyaláson védője semmisségi panaszt nyújtott be arra hivatkozva, hogy a tanácsvezető bíró, Major Ákos nem rendelkezett az ún. egységes bírói és ügyvédi képesítéssel.
Kötél általi halálra ítélték, az ítéletet a Nemzeti Főtanács kegyelemből golyó általi halálra módosította. Az ítéletet 1946. január 10-én végrehajtották a Markó utcai fegyház (ma: Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet) udvarán.
Bátran, bekötetlen szemmel, emelt fővel állt a gyilkosai elé és a sortűz eldörrenése előtt néhány pillanattal felnézett az égre, magasba emelte mindkét kezét és így kiáltott: - "Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!" Ez váltotta ki, hogy a terror idején a kivégzések ideje alatt gépeket és hangszórókat működtettek, hogy ne hallja senki a kivégzendők esetleges utolsó szavait.
A népbíróságokon háborús bűnökkel vádoltak közül az ő szerepe és felelőssége osztotta meg leginkább a magyar közvéleményt.
Bárdossy személyéről és tetteiről kivégzése óta folyik a vita. Egyesek, többek közt Schmidt Mária történész ugyanis az 1945 utáni első kirakatper áldozatát látják benne. A MIÉP 2001-ben a Legfőbb Ügyészségnél perújítási eljárást kezdeményezett ügyében.
Rendkívül tehetséges, művelt embernek tartották, jelentős társadalomtudományi képzettséggel és külföldi tapasztalatokkal rendelkezett.


Kállay Miklós

Dr. nagykállói Kállay Miklós (Nyíregyháza, 1887. január 23. – New York, 1967. január 14.) magyar politikus, 1942–44 között Magyarország miniszterelnöke.

Családja

Elszegényedett nemesi család sarjaként született, Kállay András (1839–1921) szabolcsi főispán és eördöghfalvi Csuha Vilma (1849–1922) nyolcadik gyermekeként. Fiai: dr. Kállay Kristóf (1916–2006) diplomata, vatikáni nagykövet, máltai lovag, Kállay Miklós (1918–1996) mezőgazdasági szakértő, máltai lovag és Kállay András (1919–1995) kormányzói testőrfőhadnagy, máltai lovag.

Életpályája

Középiskolai tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) végezte. Végzettségét tekintve jogász volt. 1920-tól különböző politikai tisztségeket töltött be, 1932 és 1935 között ő volt a földművelésügyi miniszter. 1931-1935 között az Egységes Párt, illetve a Nemzeti Egység Pártja, majd 1935-1939 között pártonkívüli programmal volt országgyűlési képviselő. Az angolbarát politikus Horthy Miklós bizalmasának számított. Nem kétséges, hogy Bethlen István ajánlotta maga helyett Kállayt Horthynak. Kállayval egy második Bethlen került a miniszterelnöki székbe. Nemcsak személyes jóbarátok voltak, hanem teljesen azonos politikai felfogásúak is. Mindketten a konzervatív nagybirtokosi réteget képviselték. Amikor Bethlen István kilépett a Nemzeti Egység Pártjából, egyedül Kállay követte. Kállayban tehát úgy bízhatott meg Horthy, mint Bethlenben, és az a nagy előnye volt vele, hogy a belpolitikában addig nem játszott szerepet. Nem csak a németek, de még a kormánypárti körök sem igen ismerték.
Horthy Miklós csak meglehetősen hosszú kapacitálással tudta rávenni Kállayt, hogy elfogadja a miniszterelnökséget. Kállay 1942. március 10-én lett miniszterelnök és egyúttal a kormánypárt tagja. Beiktatása politikai változást is jelentett. Az addigi időkben hol angolbarát, hol németbarát kormányok vezették az ország politikáját. A németek szövetségeseként az angolok felé kacsintgattunk. Kállayval ez a politika már csak külsőleg maradt meg, tartalmában egyértelművé vált: szembefordulni a németekkel, átállani az angolokhoz, abbahagyni a szovjetellenes háborút. Fokozatosan feladta elődje, Bárdossy László tengelyhatalmak felé irányuló vonalát, arra számítva, hogy a győzelem az angolszász szövetségeseké lesz, titkos tárgyalásokat kezdeményezett ezekkel. Hamarosan hozzálátott, hogy angol orientációját gyakorlatilag érvényesítse. A Kállay-kormány jóváhagyásával először Törökországban történtek béketapogatózások, majd Stockholmban, Bernben és Lisszabonban is aktívvá vált a magyar diplomácia. Lisszabonban a magyarok az emigráns lengyel kormány katonai attaséján keresztül léptek félhivatalos érintkezésbe az angolszászokkal, majd később az amerikaiakkal is. Az olasz kapituláció után, 1943. szeptember 9-én titkos fegyverszüneti egyezmény született Anglia és Magyarország között, amelynek értelmében Magyarország feltétel nélkül leteszi a fegyvert a Balkánról érkező angol-amerikai csapatok előtt.
Olaszország átállását követően a német vezérkar elkészítette a Margaréta tervet (Operation Margarethe) Magyarország megszállására, amelyet a keleti front közeledtével, 1944 márciusában valósítottak meg. A hadművelet egyik fontos célja a Kállay kormány leváltása és nyugati kapcsolatok felszámolása volt. Az ország német megszállásának másnapján Kállay (1944. március 20-án) a török követségre menekült. November közepen távozott onnan; letartóztatták, később Mauthausenbe, majd Dachauba került. A háború végén Olaszországban szabadult ki a fogságból. 1953-ig ott is élt, majd haláláig az Amerikai Egyesült Államokban lakott, az emigráció aktív személyiségeként.
Kállay többször hangsúlyozta emlékirataiban, hogy a magyar külpolitika irányváltoztatását nem a katonai helyzet miatt, hanem elvi okokból vitte véghez. Amikor ő miniszterelnök lett, a német katonai erőt még nem érte vereség, de ő gyűlölte a nácizmust és angolbarát volt mindig.
Hamvait 1993-ban hozták haza Rómából és Kállósemjénben, a családi kriptában temették újra.
Mellszobrát a nyíregyházi megyeháza előtt 2000. augusztus 20-án leplezték le.
Legidősebb fia, dr. Kállay Kristóf, a Szuverén Máltai Lovagrend szentszéki nagykövete kezdeményezte és alapította a nyíregyházi Kállay Gyűjteményt.
Alakja jelentős szerepet kapott Kondor Vilmos 2010-ben megjelent A budapesti kém című bűnügyi regényében.

Megjelent írásai

Kállay Miklós: A magunk útján (Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1944)
Kállay Miklós: Magyar célok és feladatok a világháború negyedik évében (Stádium, Budapest, 1943)
Kállay Miklós: A magyar nép a nagy viharban - K. M. kilenc beszéde (Athenaeum, Budapest, 1942)
Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam: 1942-1944 – Egy nemzet küzdelme a második világháborúban (Európa – História, * Budapest, 1991)
Kállay Miklós: Nagy idők sodrában (Stádium, Budapest, 1943)
Kállay Miklós: Néhány cikk és beszéd az utóbbi évekből (New York, 1963)
Kállay Miklós: Örök a magyar! - Idézetek beszédeiből (Athenaeum, Budapest, 1944)


Sztójay Döme

Sztójai Döme *Versec, 1883. január 5. +Budapest, 1946. augusztus 22. Eredeti nevén: Sztojakovich. Horthy nemzeti hadseregének kémelhárító osztályán dolgozott. Vezérkari ezredes, majd tábornok. 1927: katonai attasé Berlinben. 1933: a honvédelmi miniszter elnöki osztályának vezetője. 1935: altábornagy. 1936 - 1944: Magyarország berlini követe. 1944. március 22 - augusztus 29: miniszterelnök és külügyminiszter. 1946. augusztus: a Népbíróság mint háborús bűnöst halálra ítélte és kivégezték
Részletek beszédéből

Részletek Sztójai Döme /1944. március 22-én beiktatott/ miniszterelnök május 24-én az Országgyűlés két Háza előtt megtartott bemutatkozó beszédéből.

-"Az a nézetem, hogy ezekben a nehéz és sorsdöntő időkben nem szépenhangzó és meggyőző programokra, hanem erélyes és gyors cselekvésre van szükség. Az ország most nem azt várja el tőlünk, hogy kitűnő fogalmazású munkatervekkel álljunk elő, hanem azt, hogy késedelem nélkül és a legnagyobb eréllyel fogjuk és oldjuk meg azokat a nagy problémákat, amelyeknek megoldása a mai viszonyok között életkérdés az ország számára. Az hiszem, hogy azok a rendszabályok és intézkedések, amelyeket a kormány az elmúlt hetekben gyors egymásutánban tett és ma is szinte napról napra hoz, meggyőzhetik a tisztelt Házat és az ország egész közvéleményét arról, hogy ez a kormány nem az előre bejelentett programok és munkatervek, hanem a becsületesen és gyorsan végzett munka és alkotások kormánya kíván lenni. Hangsúlyozom, hogy a kormányzati tevékenységünkben az országra, a közvéleményre, a magyar népre -illetve az ő akaratukat kifejező törvényhozásra- kívánunk támaszkodni."

-"A Magyar Királyi Honvédség, amely test a mi testünkből, vér a mi vérünkből és lélek a mi lelkünkből, a nemzeti jövőnk, állami függetlenségünk és népi fennmaradásunk hatalmas biztosítéka, amelynek erején, ütőképességén, harci szellemén és áldozatkészségén az ország jelene és Magyarország jövendője nyugszik.Ez a honvédség már esztendők óta harcban áll a mai kultúremberiség legnagyobb ellenségének, az orosz bolsevizmusnak a harci gépezetével és ebben a harcban az első világháború hősi hagyományaihoz méltóan, nemcsak hogy eredménnyel állta meg a helyét, hanem igen súlyos körülmények között újabb babérokat is szerzett-és tűz ma is a napról napra- a magyar katona nemes homlokára.
Meg kell hát adni a honvédség számára lelkünk minden szeretetét és testvéri magyar szivünk minden meleg érzését. Szálljon e pillanatban is minden hitünk, minden bizakodásunk és minden imádságunk a Kárpátok előterében heroikus harcot küzdő, szeretett katonáink felé, akik őseink áldozatos példaadása nyomán most is vérük hullásával védik ezt az ezeréves földet, s mint annyiszor védeni kellett az elmúlt viharos századok folyamán. Ez a sorsdöntő küzdelem, amit honvédségünk -a szövetséges hadseregekkel együtt - több, mint két esztendeje nemcsökkenő harci kedvvel folytat, határozza meg (...) az ország, az országvezetés és a kormányzat minden egyéb mai kormányzati és politikai ténykedését és célkitűzéseit. Ez ad irányt a magyar külpolitikának, ez szabja meg a belpolitikai magatartásnak alapelveit, ez irányítja az ország belső átszervezésére irányuló törekvéseinket: egyszóval ezt a küzdelmet kell szolgálnia minden magyar erőfeszítésnek."

-"Hazánkat a közös érdekek szálai, a bolsevizmus leküzdésének érdeke fűzik az antikomintern paktumban résztvevő nemzetekhez.
Amikor a magyar nemzet Európának e ránkkényszerített védelmi harcában részt vállal, a Kárpátok gerincén nemcsak a saját létét és fennmaradását védi, hanem a Kárpátok medencéjében és annak peremén élő többi nemzetét is. Határainkon kívül élő magyar véreink sorsát különös gonddal fogja a kormány figyelemmel kísérni. Érezniök és tudniok kell a testvéreinknek, hogy a magyarság életének e súlyos óráiban sem szünik meg irántuk testvéri szeretetünk, és ha a háború megpróbáltatásai nehéz terheket rónak az ő vállaikra is, vegyék ezt a magyar sors rendeltetésének, amit a jobb jövő reményében a nemzet minden tagja ma készséggel vállal, bárhol is éljen a világon.
Viszont hangsúlyoznom kell, hogy ami a mi országunk területén élő nemzetiségeket illeti, irányukban is az őszinteség, egyenesség, lojalitás,, a bizalom és a jogok kölcsönös tiszteletének politikáját kívánom követni. Ennek helyes gyakorlati módja az egyenlő mértékkel mérő mély emberi belátásoktól és igaz szociális érzésektől áthatott, igazságos és pártatlan kormányzás, amely az összes itt velünk sorsközösségben élő nemzetiségek számára megadja mindazt, ami népi és gazdasági életükben lehetővé teszi sajátságos életformáik, vallásuk, kultúrájuk, nyelvük és szokásaik zavartalan érvényesülését.
Egészen természetes azonban, hogy ezzel a lojális magatartással szemben a magyar kormánynak hasonló lojalitást kell megkövetelnie az összes, velünk itt élő nemzetiségi honfitársainktól: kívánnia kell a a magyar állam egységének, biztonságának és szuverénitásának feltétlen elismerését, az összes államolgári kötelességek hűséges teljesítését és általában a magyar állam keretei közé való őszinte és fenntartás nélküli beilleszkedést."


Lakatos Géza

Lakatos Géza Lányának írása

Lakatos Géza (1890-1967) Vezérezredes, 1944. augusztus és október között miniszterelnök. A Ludovika Akadémián végzett, 1923-tól vezérkari beosztásban szolgált. 1939-től tábornok, 1941-től altábornagy. 1943-ban lépett elő vezérezredesnek. 1944-ben a Kárpátokban harcoló első magyar hadsereg parancsnoka. A nyilasok a hatalomátvételkor bolsevista és zsidóbarát megnyilvánulásai miatt letartóztatták, majd pedig a szovjetek internálták. 1945-46-ban tanúként szerepelt a népbíróság terrorperein. Szabadulása után Budapestről családjával együtt kitelepítették, megalázták, gyerekeit munkahelyükről elbocsátották, róla rágalmakat terjesztettek. Az 1960-as évek elején, felesége halála után gyerekei után Ausztráliába emigrált.

Visszaemlékezései

Visszaemlékezései először Münchenben jelentek meg az 1980-as években. Bennük hosszasan ecseteli, hogy kievi tartózkodása idején fő feladatának a zsidók életkörülményeinek a javítását tartotta. Emellett megdöbbentő módon rágalmazza a német szövetségest, mondván többek között, hogy a hazaküldött munkaszolgálatosokat alkalmanként egyszerűen kivégezték, elhallgatva, hogy Németországban ilyen cselekedetért, lévén törvényellenes, bárkit kivégeztek volna háború idején. A budapesti hidak felrobbantását mint esztelen rombolást állítja be katona létére, tudva tudván, hogy ezzel az ázsiai szovjet hordát tartóztatta fel a visszavonuló német és magyar sereg.


Szálasi Ferenc

Szálasi Ferenc (Kassa, 1897. január 6. – Budapest, Lipótváros, 1946. március 12.) a budapesti népbíróság által háborús bűnösként elítélt hungarista politikus, több nyilaskeresztes és hungarista párt és mozgalom megalapítója, Magyarország nemzetvezetője volt 1944 és 1945 között.

Származása

Apai ágon Szálasi ősei örmények voltak, akiket még Apafi Mihály telepített le a Kis-Küküllő vármegyei Ebesfalván (ma Erzsébetváros, románul Dumbrăveni). Dédapja még a Szálosján vezetéknevet használta, fia azonban már magyarra fordította a nevét. Az 1848–49-es szabadságharcban küzdő nagyapa bécsi német nőt vett feleségül, fiuk – idősebb Szálasi Ferenc – pedig Pozsonyba járt katonai iskolába, majd a hadseregnél lett tisztviselő. Mind a négy fia követte példáját: Béla, Károly és Ferenc tényleges tiszt, Rezső pedig tüzérszertári tisztviselő lett.
Szálasi anyja, Szakmár Erzsébet – akinek ereiben szlovák és ruszin vér is csörgedezett – mélyen vallásos görög katolikus nő volt. Ifjabb Szálasi Ferenc, aki egészen 1944-ig édesanyjával egy háztartásban élt, tőle kapta erőteljes hitét. Mint maga Szálasi mondta: „Az istenhit erejét és meggyőződését az anyatejjel szívtam magamba. Anyám keresztül-kasul itatott engem a hittel.”

Tanulmányok és az I. világháború

Szálasi Ferenc a családi hagyományokat követve (és szülei nehéz anyagi körülményeire való tekintettel is) katonai pályára lépett. Az elemi iskoláit szülőhelyén, Kassán végezte, majd katonai alreáliskolába került Kőszegre és Marosvásárhelyre. A mindvégig jól teljesítő ifjú tanulmányait a kismartoni katonai főreálban folytatta, és a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémián fejezte be 1915-ben, hadnagyi rendfokozatban. Ekkor már javában dúlt az I. világháború. Szálasi rögtön a frontra került és 36 hónapon át teljesített frontszolgálatot. A háború végén az elit tiroli császárvadászok 2. ezredébe nyert beosztást mint főhadnagy. Alakulatával Merano és a Garda-tó környékén állomásozott, de 1918-ban már Verduntől északra rohamzászlóaljat vezetett. Szolgálataiért megkapta a Vaskorona Rend III. osztályát, amely kitüntetésben szinte kizárólag törzstisztek részesültek.

A honvédség kötelékében

1918 őszén Magyarországra költözött, és az őszirózsás forradalom idején futárszolgálatot teljesített a külügyminisztérium számára. A Tanácsköztársaság – saját bevallása szerint – Miskolcon érte, ám, mint mondta: „a proletárdiktatúra és a Horthy bevonulásával kapcsolatos események mellettem mentek el, anélkül, hogy az általános érdeklődésen kívül közelebbről érintettek volna ezek az események”. Szálasi különben sem a gyors döntések embere volt.
1920–21-ben elvégezte a hajmáskéri alantos tiszti tanfolyamot, Miskolcon szolgált a 13. honvéd gyalogezrednél, majd 1923-ban jelentkezett a vezérkari tiszteket képző tanfolyamra a Ludovikán. Kiváló eredményeit 1924-ben soron kívüli századosi előléptetéssel jutalmazták, majd 1925-ben a vezérkar tagja lett. Kötelező csapattiszti szolgálatát 1929-ben teljesítette a debreceni 11. honvéd gyalogezrednél mint századparancsnok. Beosztottjai a visszaemlékezések alapján különösen szerették. Képességeit és olvasottságát tiszttársai is elismerték, ám többen öntörvényűnek, tudálékosnak tartották. Majdani hadügyminisztere, Beregfy Károly vezérezredes a népbíróság előtt így beszélt róla: „Szálasi neve a vezérkarban fogalom volt mint kiváló hadász és harcász, de fogalom volt a becsületesség, a puritánság és az igazmondás tekintetében is.”
1926 februárjától 1929-ig a Vezérkari Főnökség (VKF) tábornoki és vezérkari továbbképzés és a vezérkari személyügyek osztályán szolgált, közben külföldi tanulmányutakon vett részt. Itt kötötte politikai pályafutása szempontjából igencsak hasznosnak bizonyuló ismeretségeit a vele egy véleményen lévő főtiszt-bajtársaival. Csapattiszti szolgálata után Budapestre helyezték vissza, az 1. honvéd vegyesdandár-parancsnokság vezérkari osztályának élére. Ebben az időszakban kezdett el politikai természetű írásokat készíteni, melyeket az akkori hadügyminiszter, Gömbös Gyula is méltatott, sőt Szálasiról mint lehetséges utódjáról beszélt. Úgy tűnt, fényes pálya áll előtte: 1933. május 1-jén, 36 évesen vezérkari őrnagy lett.

Nemzetmentő messiástudat – Szálasi a politika porondján

Előléptetésének évében Szálasi megjelentette 46 oldalas könyvecskéjét, mely A magyar állam felépítésének terve címet viselte. Az eset hatalmas vihart kavart, mivel egy katonatiszt nem politizálhatott, ennek ellenére Szálasi több közéleti személyiségnek elküldte munkáját. Büntetése 20 napi állomásfogság lett, és a vezérkarból is kizárták. Egerbe került, a 14. honvéd gyalogezredhez, ahol előbb lő- és fegyvertörzstisztként, majd első ezredsegédtisztként szolgált. 1934 októberében kérte nyugdíjazását, 1935. március 1-jei hatállyal helyezték nyugállományba.
Szálasi számára a nyugdíjazás jelentette a politikai szerepvállalás kezdetét. Kibontakozásának első színtere a Taby Árpád nyugalmazott testőrőrnagy által alapított szélsőjobboldali, fajvédő Magyar Élet Szövetség volt, amelybe még tiszt korában lépett be, és hamarosan hangadója lett. Talán itt tömörülő tiszttársai bátorítására kezdett nyíltan politizálni. Erre az időre már kiforrtak nézetei: meggyőződése volt, hogy saját elképzelései – melyek együttese alkotta a hungarizmusnak elnevezett eszmerendszert – az abszolút igazságot képviselik, melyek megoldást jelentenek a jövő minden problémájára.
„Én nem vagyok fanatikus. Én több vagyok ennél. Bennem igazság van, melyben hiszek… Arról nem tehetek, hogy a hungarizmus alapigazsága bennem és nemzetünkben született meg.” – írta saját szerepéről 1945-ben, börtönnaplójában.
Téziseinek lényege – saját megfogalmazása szerint – hogy az istenhit, a bajtársiasság és a hazaszeretet az egész nemzetre kiterjedjen, így azt egységbe forrassza. Ezzel az elképzeléssel a nemzetiségek között fennálló problémákat is át lehetne hidalni a Hungária Egyesült Földeken, mely a Trianon előtti Magyarország területeit foglalná magába. Elképzeléseinek foglalata a Cél és követelések című mű, melyet nyugdíjazása után nem sokkal írt meg. A hungarizmus fontos vonása a kizárólag zsidók (és kisebb részt cigányok) ellen irányuló, mind vallási, mind faji színezetű gyűlölet. (Más források szerint elfogadta a fajelméletet, azonban a „turáni fajba” tartozó magyarokat egyenrangúnak ítélte az „árja fajjal”.)

A hungarista párt és mozgalom

Bővebben: Nemzeti Akarat Pártja és Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom

1935. március 4-én bejelentette a Nemzeti Akarat Pártjának (NAP) megalakulását, melyet május 1-jén a belügyminisztériumban is bejegyeztetett. Pártprogamja a Cél és követelések, szimbóluma a magyar szélsőjobb berkein belül egy ideje használatban levő nyilaskereszt volt. Ez volt Szálasi és a hungarizmus első pártalapítása.
A NAP megalakulását a pártszervezés, pártépítés időszaka követte. Szálasi a korszakban megszokottól eltérően centralizált pártot szervezett, egyúttal mozgalmat is indított. Erre azért is szükség volt, mert az állami hivatalnokok 1940-ig nem lehettek párttagok. A mozgalom tagjai csak közvetlen feletteseiket és beosztottjaikat ismerték, és a titkos tagság elnyeréséhez hűségpróbán kellett átesniük. Szakmai csoportokat alkottak, de „rendvédelmi” és egyéb alakulatokat is létrehoztak. Akkoriban szokatlan módon a hungaristák közé nőket is bevettek. A mozgalom felett álltak a csak Szálasinak felelő „hűséggyűrűsök”.
A nyilvános pártszervezet szakmai székekre oszlott, és az egész országban kiépítette hálózatát: 1941-ben 19 főkerület létezett az országban. A párt mintegy 100 000 személyről vezetett kartotékot, és a mozgalom híveit mintegy 2000 kisebb-nagyobb vállalkozásba sikerült bejuttatnia.
A NAP teljes, forradalmi rendszerváltást hirdetett, amelyet a totális hatalom elnyerésével kívánt biztosítani. 1937 tavaszán indult meg a párt első lapja, az Új Magyar Munkás. A lapban megjelent cikkek bírálták a kormányzatot, a nemzetközi nagytőkét, a liberális világszemléletet és a kommunista internacionálét. A vezető körök természetesen tudtak minderről, és tisztában voltak vele, hogy potenciális veszélyforrást jelenthetnek a hungaristák, ezért Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1937. április 16-án rendeletileg feloszlatta a Nemzeti Akarat Pártját. Szálasit egy nappal előtte előzetes letartóztatásba helyezték.
Érdekesség, hogy 1936-ban, Gömbös halála után Szálasit éppen a belügyminiszter fivére, Keresztes-Fischer Lajos, Horthy katonai irodájának főnöke egy országos helyzetjelentés megírására kérte, amit ő meg is alkotott Emlékeztető címmel. Ebben kihallgatást kért a kormányzótól, ami azonban 1944-ig nem jött létre.

Újabb próbálkozások – Szálasi börtönben

Bővebben: Magyar Nemzeti Szocialista Párt

Szálasit tíz napig tartották őrizetben, majd szabadlábon védekezhetett. Egyidejűleg több per folyt ellene, melyek összegző ítélete 1938-ban született meg. A hungarizmus atyja azonban nem tétlenkedett: 1937. október 24-én a budai Vigadóban rendezett gyűlésen nyilvánosan is deklarálták a Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP) megalakulását, amely hét kisebb-nagyobb frakció – többek között az Endre László által vezetett Fajvédő Szocialista Párt – egyesüléséből jött létre. Ezt Szálasi hatalmas sikerként könyvelhette el, és nagy terveket szőtt: úgy tűnt, hogy a nemzetközi konstelláció – a hitleri Németország sikerei és a nyugati demokráciák meghátrálása – is kedvez a hungarizmusnak.

Darányi Kálmán miniszterelnöksége alatt a kormány közeledett a nyilasokhoz, hogy engedményekkel lecsillapíthassa a hungaristákat, akik Szálasit ebben az időben már egyértelműen vezérüknek tekintették. Mindemellett Szálasi pártjait többször feloszlatták, de azok más néven mindig újraalakultak. 1938. február 21-én a belügyminiszter a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot – arra hivatkozva, hogy azonos a betiltott Nemzeti Akarat Pártjával – feloszlatta. Szálasit és 72 társát rendőri felügyelet alá helyezték. Áprilisban Szálasi Nemzeti Szocialista Magyar Párt néven alakította újra pártját, ám ezt 1939. február 23-án ismét feloszlatták. A „vezér” ekkor kezdte meg az eszmerendszerét írásba foglalni Út és cél címmel. Március 15-én alakult meg a Hubay Kálmán vezette Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom, amely a választásokon kitűnően szerepelt: 31 képviselői mandátumot szerzett, így a legnagyobb ellenzéki párt lett a parlamentben. Ekkor érte el a párt a népszerűségének csúcspontját: a szavazatok negyedét gyűjtötte össze, és 250-300 000 tagja volt.
Mindez azonban nem Szálasi érdeme volt. Ő már 1938. július 6. óta a szegedi Csillag börtönben töltötte büntetését, amit 1940 februárjában 3 év, 1 hónap és 23 nap időtartamban véglegesítettek. A „vezér” emlékezetére augusztus 30-án Málnási Ödön főszéktartó mozgalmi gyászt rendelt el. Szálasi kiszabadulásáig színpadias körülmények között gyászolták vezérüket, akiről így a fogoly mártír képe alakult ki. Közben kevésbé fanatikus, reálisabban gondolkodó politikusok – jelesül Hubay Kálmán és Ruszkay Jenő – irányították a pártot és a mozgalmat, így az nagyobb bázisra tett szert, mint addig bármikor.

Szabadulás a börtönből

A második bécsi döntést követően Horthy Miklós amnesztiát hirdetett, így Szálasi is büntetése letöltése előtt szabadult. Hívei óriási lelkesedéssel fogadták. Mindez azonban nem gátolta meg a Nyilaskeresztes Párt népszerűségének hanyatlását. Ennek több oka is volt: a háborús konjunktúra (győri program) felszívta a munkanélküliséget, ráadásul a II. világháború idejére bevezetett különleges hatalom is csökkentette a nyilasok mozgásterét. A párt maga is erodálódni kezdett: 1941 szeptemberében Baky László és Pálffy Fidél csoportja kilépett a Nyilaskeresztes Pártból, és újfent létrehozta a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot, majd szövetségre lépett Imrédy Béla pártjával (a „csodás forradalmat” hirdető Magyar Élet Mozgalommal), megalkotva a Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetséget. Szálasi agitációs körutakat szervezett, járta az országot, azonban 1943 végére pártjának tagsága 100 000 fő alá esett. Szálasi végig bízott a tengelyhatalmak háborús győzelmében, és ehhez elengedhetetlennek tartotta a nemzet totális háborúra való megszervezését – német minta szerint.

Hungarizmus és hitlerizmus

Bővebben: Hungarizmus és Hitlerizmus

Szálasi Ferenc önálló eszmerendszert alkotott, mely jelentősen különbözött a német nácizmustól. Annak fő ideológusát, Alfred Rosenberget és fő művét, a Mythos-t messzemenően elítélte. Szálasi nem hitt a nácik fajelméletében, mindössze az antiszemitizmusuk volt közös. Ennek ellenére mindvégig hitt Hitler győzelmében és csodafegyvereiben, és meg volt róla győződve, hogy a Führer valójában nem osztja Rosenberg véleményét.
A németek nem is a megbízhatatlannak tartott Szálasi mozgalmát támogatták, helyette a vezető körökben szerveződött szélsőjobboldallal igyekeztek együttműködni. Nem volt ez másként 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után sem. Edmund Veesenmayer, az ország élére kinevezett birodalmi biztos a szélsőjobboldali pártok összefogását, egységét kívánta elérni, ebbe azonban Szálasiék nem voltak hajlandóak beleegyezni, mivel nem ők kapták volna meg a vezető szerepet. Így történhetett, hogy a nyilasok eleinte kiszorultak a hatalomból.

Szálasi, a nemzetvezető

Bővebben: Szálasi-kormány

A német megszállók csak 1944 augusztusában, a román kiugrás és Horthy hasonló irányba tett lépései hatására álltak végül Szálasiék mögé. Hitler külön parancsára szeptember folyamán a nyilasok megkezdték a hatalomátvétel megszervezését. Ez október 15-én történt meg: a kormányzó kiugrási kísérletét követően a német és nyilas csapatok megszállták a főváros stratégiai fontosságú pontjait, este pedig Szálasi bejelentette a rádióban a hatalomátvételt és a háború folytatását.
Nemzetvezetőként november 4-én felesküdött a Szent Koronára, és másnap megalakította a Nemzeti Összefogás Kormányát. Szálasi elvileg totális diktatúrát vezetett be. A nyilas kormányzat elrendelte a magyar társadalom hivatásrendi átalakítását, és minden erőforrást az előrenyomuló szovjetek elleni harc folytatására rendeltek. Szálasi és köre rendületlenül hitt a német csodafegyverek erejében, és meghirdette a totális háborút, amivel hatalmas károkat okozott Magyarországnak mind anyagiak, mind emberéletek tekintetében.
Ráadásul az egyre kisebb, nyilasok és németek által ellenőrzött területen anarchia és terror tombolt. A Harmadik Birodalomba munkakölcsönzés címén indítottak útnak zsidókat, ezek nagy része valójában a koncentrációs táborokba menetelt. Ezeket a köznyelv halálmeneteknek nevezte. Mindennaposak voltak az egész területén végrehajtott kivégzések (ezt azzal indokolták, hogy az egész ország hadi terület, ami nem volt igaz), a tömeges vérengzések (így a kb. 3600 áldozatot követelő Duna-parti kivégzések), melyek keretében összességében mintegy 65 000–70 000 budapesti zsidó veszett oda a halálmenetekben, a gettó embertelen körülményei közepette, illetve a kivégzések során alig négy hónap alatt (a vidékieket ekkora már nagyrészt deportálták), miközben a Vörös Hadsereg körbevette a fővárost.
A nyilas vezetőség – miközben jelentős erőket hagyott Budapesten, hogy a német ígéretekben bízva egy ellentámadást indítva visszaveszik a főváros környékét – a nyugati országrészbe tette át székhelyét 1944 végén. Szálasi először Farkasgyepűn (Gyepű I.), majd Brennbergbányán, végül Kőszegen (Gyepű II.) állította fel főhadiszállását. A fellegekben járó Szálasi ekkor még hétkötetes könyvet készült írni a dicsőséges hungarizmusról. Munkáját nem fejezhette be: a szovjetek elől Ausztriába, Mattseebe menekült 1945. március 27-én, ahol április 29-én feleségül vette Lutz Gizella tisztviselőnőt, akivel 1927 óta jegyben járt. Május 5-én esett amerikai fogságba.

A háború után

Az amerikaiak október 3-án adták ki Magyarországnak Szálasit, hasonlóan a nyilas vezérkar zöméhez. Ellene 1946. február 5-én népbírósági eljárás indult, amelynek keretében végül március 1-jén halálra ítélte a Jankó Péter által vezetett bíróság emberiség elleni és háborús bűntettekért. Szálasit március 12-én 15:24-kor akasztották fel, egy napon Vajna Gábor nyilas belügyminiszterrel, Beregfy Károly hadügyminiszterrel, Rajniss Ferenc nyilas vallás- és közoktatási miniszterrel és dr. Gera József ideológussal és propagandistával, nem várva meg a kegyelmi kérvényük elbírálását.
Szálasi Ferenc és társai kegyelmi kérvényét a Népbíróságok Országos Tanácsa március 13-án (tehát már egy nappal a kivégzésük után!) tárgyalta, és az igazságügyminiszternek javasolta elutasítását. Dr. Ries István igazságügyminiszter, Tildy Zoltán köztársasági elnöknek 1946. március 14-én küldött előterjesztésében nem javasolta a kegyelmet, egyben megjegyezte, hogy 4 elítéltet – az élen Szálasival – a népbíróság kegyelemre méltónak nem találta, így esetükben a halálos ítéletet már végrehajtották. Tildy Zoltán az előterjesztésre 1946. március 15-én írta rá a halálos ítélet végrehajtását megengedő döntését.
A volt nyilas vezért ismeretlen helyen temették el. 2008-ban egy történész azt állította, hogy 1946-ban a rendőrség politikai osztálya meghamisította a nevét és halotti anyakönyvi kivonatát, s valójában „Lukács Ferenc” álnéven a Rákoskeresztúri temető 298-as parcellájában nyugszik.[6] A felvetést a történésztársadalom megütközve fogadta, arra semmilyen forrást eddig nem leltek fel, és a felvetés eddig nem nyert kétséget kizáróan igazolást.

Megítélése

Szálasi Ferenc neve mai is fájó emlékeket idéz. Regnálása idején indították a halálmeneteket, végeztek ki sokakat Duna-parton, valamint Magyarország második világháborúban tartása a Harmadik Birodalom utolsó európai szövetségeseként.
Karsai László történész véleménye szerint azonban a Szálasi Ferencről kialakult kép némi átértékelésre szorul. Szálasit politikai ellenfelei gyakran dilettáns kalandornak, vallási hóborttól szenvedő vagy tébolyodott személynek tartották. A holokausztról tudott és Sztójay Dömével szemben ő vonakodva deportálta a magyar zsidóságot. Ugyan antiszemitizmusa vitathatatlan, de a németek erőteljes nyomása ellenére 1944 novemberében létrehozatta a védett pesti gettót. A német fél felhívta Szálasi figyelmét a védlevelek nemzetközi jog szerinti érvénytelenségére, ő azonban mégis elfogadta azokat.
Karsai szerint Szálasi állítólagos elmebetegségének, melyet a háború utáni marxista történetírás erőteljesen hangoztatott, az is ellentmond, hogy az 1939-es képviselőházi választáson 900 ezer fő szavazott rá. Mozgalma főleg Horthy Miklós kormányzó és a Horthy-rendszer számos vezető politikusának köszönhetően szorult háttérbe. Ennélfogva Szálasi személyisége és programja még további elemzésre szorul. Annál is inkább, mert Szálasi sokakra vitathatatlanul nagy hatást gyakorolt. Tette ezt annak ellenére, hogy kortársaival (Hitlerrel vagy Mussolinivel) szemben sem jó szónoki képességekkel, sem választékos írásmóddal nem rendelkezett.
Karsai szerint Szálasi nem volt sem művelt, sem intelligens. Fantaszta volt és nemzetvezetői szerepét egyfajta krisztusi áldozatvállalásnak tartotta. Ebben megszállottan hitt. A második világháborúban bekövetkezett sztálingrádi fordulat után sem tudta elhinni a Harmadik Birodalom bukását. A társadalomról alkotott képe meglehetősen egyszerű volt. Az árak és bérek megállapítása után az azt el nem fogadókkal szembeni kemény fellépés híve volt. Programja bizonyos hasonlóságot mutatott az 1917-es bolsevik programmal. Szálasit és követőit az úri Magyarország vezetői „zöldinges bolsevikoknak” nevezték. Horthy Miklós 1944 májusáig nem fogadta személyes kihallgatáson. A nyilas propaganda Horthyt, családját és körét nap mint nap lezsidóbérencezte. Az általuk terjesztett röplapokon ilyenek álltak, hogy „Rebecca, ki a várból!”. Ez célzás volt Horthy feleségére, Purgly Magdolnára akiről valótlanul azt híresztelték, hogy zsidó származású. A másik oldalon az állt: „Éljen Szálasi!”. Szálasi azonban dühösen tagadta, hogy ehhez neki köze lett volna és „piszkos hamisítványnak” nevezte a röplapot. Ezek a támadások is jelentősen hozzájárultak a Horthy és a Szálasi között fennálló rendkívül feszült viszonyhoz. Szálasi állítását látszik alátámasztani az, hogy a hatalmat csak kormányzói elismeréssel akarta átvenni. Ezért 1941 elejétől kezdve a kormányzói audiencia és Horthy elismerése életkérdéssé vált számára. Ezt mind Ormos Mária, mind C.A. Macartney történészek is megerősítik.
Szálasi zsidókkal kapcsolatos politikája jelentősen jobb volt, mint a német megszállás után a Sztójay-kormányé. Szálasi nem akarta megölni a zsidókat, hanem inkább a dolgoztatásuk híve volt. A megnyert háború után pedig a zsidóságot ki akarta telepíteni Magyarországról. Ezt megerősíti C.A. Macartney történész is, aki szerint Szálasi a zsidókérdés megoldását tömeges kivándorlásukban látta. Emellett antiszemitizmusa ellenére Szálasiban nyoma sem volt a Hitlerre, Streicherre vagy Endrére jellemző vad zsidógyűlöletnek. A hungarizmust magasabb rendűnek tartotta Hitler nácizmusánál vagy Mussolini fasizmusánál. Munkatársai sokszor figyelmeztették arra, hogy nem értik az általa írt szövegeket. Erre a következőket válaszolta:
„ Nem baj, ha nem értenek, a lényeg, hogy higgyenek nekem. ”

Karsai László szerint a nyilasok kényelmes bűnbaknak bizonyultak a háború után és árnyaltabb Szálasi-képre van szükség ahhoz, hogy az 1930-as és 40-es évek történéseit megérthessük.

Szálasi Ferenc utódai, mozgalma jelenünkben

Szálasi Ferenc kivégzésével nem halt meg a mozgalma. Emigrációból tovább irányították a Hungarista mozgalmat. A Nemzetvezető Henney Árpádra ruházta át a tisztséget, illetve megbízta a szervezési feladatokkal. Henney 1980-ban, a Németországban élő Tatár Imrét – aki egykor a Korona Tanács tagja volt – bízta meg az emigráció irányításával. Tatár az egyre öregedő, belviszályoktól nem mentes mozgalmat nem tudta egységesíteni, így 1989 után nem maradt más választása, minthogy itthoni szélsőjobboldali politikusnak adja át a jogot a Szálasi nevéhez fűződő Hungarista Mozgalom szervezésére és irányítására. Feladatként határozta meg, hogy tegyék a politikát módosító tényezővé a hungarizmust Magyarországon. Tatár Imre végül – több személy megvizsgálása után – Györköst találta a legalkalmasabbnak, és nevezte ki utódjául. 1995-ben meghalt Tatár Imre, és ezzel a hungarista emigráció történetét lezártnak tekintjük.
Györkös István 1956-ban börtönbe került, ahol megismerkedett nyilasokkal. 1989-ben a Nemzetiszocialista Akciócsoport életre hívásával igyekezett Szálasi örökébe lépni. A hungarista jellegű szerveződést a kilencvenes évek elején azonban betiltották, így az mozgalmi formává átalakulva Magyar Nemzeti Arcvonal (MNA) néven kísérli meg folytatni működését.


Dálnoki Miklós Béla

Dálnoki Miklós Béla 2.

Vitéz lófő dálnoki Miklós Béla (Budapest, 1890. június 11. – Budapest, 1948. november 21.) magyar katonatiszt, politikus, miniszterelnök.

Élete és pályafutása

Miklós Béla néven született 1890. június 11-én Budapesten. Ősi székely lófő családból származott. Szülei Dálnoki Miklós Gergely és Traviczky Janka. Tizenhét éves korától kezdve használta hivatalosan a tanító édesapja szülőfalujára utaló Dálnoki nemesi előnevet. Felesége Csákány Éva volt.
1907-ben érettségizett a soproni honvéd főreáliskolában. A Ludovika Akadémia elvégzése után, 1910-ben huszárhadnaggyá avatták. Az első világháborúban több fronton is szolgált. Hazatérve a városparancsnokságra osztották be. A vezérkari akadémiát 1920-21-ben végezte el, ezután a honvédelmi minisztériumban dolgozott. 1929-ben vitézi címet kapott, ugyanebben az évben lett Horthy kormányzó katonai irodájának főnökhelyettese, 1933-1936 között Berlinben katonai attasé. 1938-ban kinevezték a 2. lovasdandár parancsnokává, a következő évben tábornok lett. 1940-től mint az I. gyorshadtest parancsnoka részt vett Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni hadjáratokban. 1942. október végétől Horthy Miklós Katonai Irodájának főnöke, főhadsegéd, 1943-ban vezérezredessé léptették elő, 1944. augusztus 1-jén vette át az Északkeleti Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg vezetését.
Magyarország német megszállása után Horthy Miklós rákényszerült, hogy felvegye a kapcsolatot mind a szovjetekkel, mind a magyar ellenállási mozgalom vezetőivel. Adolf Hitler külön parancsára szeptember folyamán a magyar Nyilaskeresztes Párt megkezdte a hatalomátvétel megszervezését. Horthy 1944. október 15-én fegyverszünetet kért a Szovjetuniótól és a hitleri Németországgal való szembefordulásra szánta el magát. Ennek lebonyolításával az 1. hadsereg parancsnokát, Dálnoki Miklós Bélát bízta meg néhány más katonai és civil személlyel együtt. A kiugrási kísérlet azonban, a nem megfelelő előkészítettség miatt megbukott. Veesenmayer német nagykövet jóváhagyásával és Szálasi Ferenc nyilas vezető irányításával a nyilasok fegyveres puccsal még aznap átvették a hatalmat, amelyet Horthy kénytelen volt jóváhagyni. Dálnoki Miklós Béla a hungarista hatalomátvétel után átállt a szovjet csapatokhoz. Egységeit hadiparancsban utasította a szovjetekkel való ellenségeskedés azonnali beszüntetésére, és a németekkel való szembefordulásra. A felhívásnak engedelmeskedve az 1. magyar hadsereg állományából mintegy húszezer tiszt és katona állt át a Vörös Hadsereg oldalára.

Ideiglenes nemzetgyűlés

Bővebben: Ideiglenes Nemzetgyűlés

1944. december 21-én Debrecenben, a református kollégiumban ült össze az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A Nemzetgyűlés 230 tagja közül 39% kommunista, 24% kisgazdapárti, 18% szociáldemokrata, 7% parasztpárti és 6% polgári demokrata és ugyanennyi párton kívüli volt. December 22-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelynek elnöke Dálnoki Miklós Béla vezérezredes lett, s összetételéről Moszkvában döntöttek. Tagjai lettek magas rangú katonatisztek, valamint 4 kommunista, illetve 2-2 szociáldemokrata és kisgazda politikus. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 22-én Magyarország miniszterelnökévé választotta Dálnoki Miklós Bélát; az 1945. november 15-ei választásokig töltötte be ezt a posztot.
Az új parlamentbe – mivel a választásokon nem indult – külön törvény alapján került be (másokkal együtt), mint közéleti személyiség, miniszterelnöki munkássága elismerése gyanánt.

Későbbi sorsa

Az 1947. évi kékcédulás választások előtt lépett be a Magyar Függetlenségi Pártba, amelynek vezetőségi ta|gja volt. A parlamentbe ugyan bejutott, de mandátumától törvénytelenül megfosztották. Eztán visszavonult a közélettől, politikailag teljesen elszigetelődött, családját zaklatni kezdték, fiát kitelepítették. Ő 1956-ban egészen Új-Zélandig menekült, leánya azonban Magyarországon élte le az életét.
Dálnoki Miklós Béla 1948. november 21-én hunyt el Budapesten, temetése sem katonai tiszteletadás mellett történt.