Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Más országok politikusai és katonái a 2. világháborúban

Wladyslaw ANDERS
Ion ANTONESCU
Tadeusz gróf BÓR-KOMOROWSKI
Eduard BENES
"Folke gróf" BERNADOTTE af WISBORG
Henry Duncan Graham CRERAR
Kaj-sek CSANG
Édouard DALADIER

Jean Francois DARLAN
Maurice Gustave GAMELIN
Henri Honoré GIRAUD
SZELASSZIÉ HAILÉ
Andor JAROSS
Alphonse Pierre JUIN
Marie Pierre Joseph Francois KOENIG
Jean Marie Gabriel de LATTRE DE TASSIGNY
Pierre LAVAL
Philippe François Marie LECLERC
Charles André Joseph Marie de GAULLE
Alexandrosz PAPAGOSZ
Henri Philippe Omer PÉTAIN
Paul REYNAUD
Edward RYDZ-SMIGLY
Wladislaw SIKORSKI


Wladyslaw ANDERS ( 1892 - 1970 )

General_Wladyslaw_Anders Kurier_Polski

Wladyslaw Anders lengyel altábornagy 1892-ben született Blowie-ben. Már részt vett az I. világháború harcaiban mint hadnagy, meg is sebesült. A háború után ismét függetlenné vált Lengyelország hadseregében szolgált tovább, elvégezte a katonai akadémiát, az 1930-as években előbb őrnagy, majd ezredes, végül tábornok. 

1939. szeptember 1-jén, amikor Németország megtámadta Lengyelországot, Anders tábornok anowogrodeki lovas hadosztály parancsnoka volt. A hadosztálya élén hősi harcok után nagy veszteségeket szenvedve vonult vissza Dél-Lengyelországba. Itt a szovjet Vörös Hadsereg támadása következtében a megtépázott egységével szovjet fogságba esett 1939 őszén. Churchill nyomására 1942-ben Sztálin beleegyezett, hogy a Szovjetunióban megszervezésre kerüljön egy lengyel fegyveres erő, amelynek Anders lett a parancsnoka. Ezzel gyakorlatilag megmenekült attól, hogy aKatynban legyilkolt lengyel tisztek sorsára kerüljön. 

Anders tábornok 1942-ben közel 100 ezer fős, hadifogságból hadsereggé szervezett lengyel katonával Perzsián át Palesztinába távozott, és csatlakozott a brit 8. hadsereghez. Altábornaggyá nevezték ki, és a II. lengyel hadtest néven híressé vált kötelék az ő parancsnoksága alatt részt vett a palesztinai, az észak-afrikai hadműveletekben, majd 1943-ban ott voltak a szövetséges erők dél-olaszországi partraszállásában. Az egység az olaszországi csatákban kitüntette magát, legragyogóbb győzelmük a monte-cassinói csata volt. A monte-cassinói erődítményt 1943. decembertől ostromolták a szövetséges erők, de 1944 tavaszán mindaz amerikai, mindaz új-zélandi hadtestek rohama kudarcba fulladt. Anders tábornokot ezt követően vezényelték az erődrendszer ostromára. Az 1944. május 22-i lengyel támadás sem hozott eredményt, de kitartó harcok árán a lengyel II. hadtest május 18-án megtörte a német ellenállást, és Monte Cassinót elfoglalták. Az egység ezt követően részt vett Pescara, Ancona és Bologna bevételében is, dicsőséget hozva a lengyel vitézségnek. 

A világháború befejeződése után Anders altábornagy - a lengyelországi szovjet jelenlét és kommunista hatalomátvétel miatt - nem tért haza Lengyelországba, hanem Angliába emigrált. Ő lett a száműzetésben élő lengyelek vezetője, majd az 1950-es évektől visszavonult a politikától. Második hazájában, Angliában, Londonban halt meg 1970-ben.


Ion ANTONESCU ( 1882 - 1946 )

Ion Antonescu (1882. június 15. – 1946. június 1.) román katonatiszt, diktátor.

Katonai pályán

Joachim von Ribbentrop és Ion Antonescu. Antonescu, vakbuzgalommal harcolt a németek elsőszámú csatlósa szerepéért.
Piteştiben született. Fiatalon katonai pályára lépett, francia katonai iskolába járt, majd a hadseregbe került. 1907-re hadnagyi rangban szolgált, amikor részt vett egy Galac körüli parasztfelkelés leverésében, miközben kegyetlenségével és kezdeményezőkészségével felhívta magára felettesei figyelmét. 1911-ben elvégezte a hadi akadémiát, és az 1913-as II. Balkán-háborúban elnyerte a legmagasabb román hadikitüntetést.

Az I. világháborúban

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, Románia semleges maradt, és csak 1916. augusztus 27-én lépett be a harcba az antant-hatalmak oldalán. Eleinte rosszul alakult számára a háború: a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet és megsarcolták az Romániát. A helyzet csak az antant győzelmével fordult jóra. Antonescu a háború alatt Prezan parancsnok hadseregének volt hadműveleti főnöke, majd a győzelem közeledtével már az egész román haderő hadműveleteiért felelt. A győzelem után Románia területe majdnem kétszeresére nőtt, mivel 1919-ben elismerték igényét a többségében románok lakta Erdélyre, Bukovinára és Besszarábiára. A sok más nemzetiségű jelenléte a román nacionalista sovinizmus és antiszemitizmus erősödését vonta maga után. 1922 októberében I. Ferdinándot Nagy-Románia királyává koronázták. 1923-ban új alkotmányt adtak ki, ami az országban erős, centralizált hatalmat hozott létre: a király joga volt a miniszterelnök kinevezése is. Egyúttal a romániai zsidókat emancipálták.

Diplomáciai feladatok, válság Romániában

Antonescu 1922-ben Párizsban volt katonai attasé, majd 1923–1926 között Londonban töltött be hasonló funkciót. Bár magát esküdt antiszemitának tartotta, londoni évei alatt feleségül vett egy francia zsidó nőt, akitől még gyermeke is született, bár hamarosan elváltak, és a gyerek is korán meghalt. Közben 1924-ben Romániában betiltották a kommunista pártot annak szovjet kapcsolatai miatt, de a mozgalom tovább működött illegálisan.
Az 1929 októberében kitört gazdasági világválság hatalmas csapást mért Románia döntően agráralapokon álló gazdaságára. Ez a harmincas években a vérmesen idegengyűlölő Vasgárda megerősödéséhez vezetett. A gárda tagjai, a „légionisták” háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, zaklatták és bántalmazták őket a nyílt utcán, illetve titokban politikai gyilkosságokat terveltek ki és hajtottak végre. 1930-ban meghalt Ferdinánd király, utódja II. Károly lett.

Vezérkari főnök és hadügyminiszter

1934-ben Antonescu tábornokká lépett elő, és a román hadsereg vezérkarának főnöke lett.
Franciaország nyomására 1933-ban hivatalosan feloszlatták a Vasgárdát, de az a valóságban tovább működött „Mindent az Országért” (Totul Pentru Tara) néven. A Gárda hamarosan a náci Németország támogatását is élvezhette, és a legnagyobb hatású balkáni szélsőjobboldali mozgalommá nőtte ki magát, miközben erőteljesen hozzájárult Románia politikai életének destabilizálásához. Az 1937-es választásokon 16%-ot ért el, és 66 parlamenti székkel a harmadik legnagyobb párttá vált. A király részvételükkel alakíttatott koalíciós kormányt, ami kitiltotta a zsidókat a hadseregből és a civil szférából, megtiltva számukra a tulajdonszerzést és bizonyos szakmák gyakorlását. Antonescu e kormány hadügyminisztere volt.
1938-ban a politikai zűrzavart látva II. Károly felfüggesztette az alkotmányt és diktátorrá lépett elő (február 12.). Szigorú cenzúrát vezetett be, megerősítette a rendőrségi felügyeletet és a kisebbségek ellen is intézkedéseket foganatosított. A tavasz folyamán több vasgárdista vezetőt elfogtak és kivégeztek.

A miniszterelnöki székben

1939-ben kitört a II. világháború. Armand Călinescu miniszterelnök szeptember 6-án deklarálta a semlegességet, mire a vasgárdisták megölték szeptember 21-én. A király továbbra is fenn próbálta tartani a semleges állapotot, de végül rákényszerült a Hitlerrel való kiegyezésre. 1940 folyamán vissza kellett adnia a Szovjetuniónak Besszarábiát, illetve Magyarországnak Erdély északi, többségében magyarlakta részét (második bécsi döntés, 1940. augusztus 30.), illetve Dél-Dobrudzsát Bulgáriának. Az ország területének harmada ezzel elveszett, és megrendült a király népszerűsége. II. Károly egy Vasgárda vezette felkelés elkerülése érdekében ismét felfüggesztette az alkotmányt, és Antonescut nevezte ki miniszterelnöknek 1940. szeptember 4-én. Ő azonban hamarosan, maga mögött tudva a Vasgárda, néhány tiszt és Németország támogatását, követelte a király távozását és lemondását a trónörökös, Mihály javára. Horia Simával, a Vasgárda vezetőjével együtt megalakította a „Nemzeti Légionárius Kormányt”, aminek Antonescu Conducător (vezér) a feje, Sima pedig a miniszterelnök-helyettese volt. A vezér a Führert is meglátogatta, és október 7-én német csapatok érkeztek Romániába, hogy biztosítsák az olajmezőket. November 23-án a románok a Tengelyhatalmak oldalán csatlakoztak a háborúhoz. Szigorú zsidó-, görög- és örményellenes intézkedéseket vezettek be. Antonescu Romániája Hitler egyik legfontosabb szövetségese volt: rengeteg katonával, élelemmel és üzemanyaggal látta el a németeket a háború alatt, amint ebben a sorozatos találkozókon megegyeztek.

Antonescu diktatúrája

Romániában a Conducător beleegyezésével a Vasgárda iszonyú terrorba fogott: a lemondatott Károllyal kapcsolatba hozható személyek mellett rengeteg zsidót öltek meg mindaddig, amíg tevékenységük túlzottan zavaróvá nem vált, és a román illetve német hadsereg el nem kezdte lefegyverezni őket. A Vasgárda ezért 1941. január 27-én fellázadt, és egy háromnapos öldöklés keretében 127 zsidót végzett ki, míg a román és német haderő néhány héten belül le nem verte, és feloszlásra nem kényszerítette őket. Antonescu ekkor diktátorrá (államfővé, a minisztertanács elnökévé és októberben marsallá) nyilvánította magát. További antiszemita intézkedéseket is hoztak: A Nemzeti Romanizáló Központ feladata a zsidók eltüntetése volt a román életből.

Népirtások

A Conducător 1941. június 22-étől kezdve körülbelül egymillió katonával támogatta a németek Szovjetunió elleni támadását, és egyúttal megnövelte a szövetségeseinek juttatott kőolaj- és élelmiszerszállítmányok mennyiségét. A harcok nagy jutalommal kecsegtették Romániát: megkaphatta Észak-Bukovinát, Besszarábiát, sőt a Dnyesztertől keletre eső területek nagy részét egészen Ogyesszáig. Az elfoglalt területeken élő zsidókat potenciális szovjet kémnek tekintették, csakúgy, mint a „régi Romániában” lakókat. Június 19-én Antonescu 40 000 romániai zsidó deportálását rendelte el városi gettókba és elkülönítő táborokba. Június 25-én Moldavia megye fővárosában, Iaşiban legalább 9000 zsidót megöltek a románok és német segítőik, és több százan meghaltak a deportálások során.
Antonescu a hadsereget könyörtelenségre szólította fel annak érdekében, hogy megszabaduljon a bukovinai és besszarábiai zsidóktól. Ennek következtében több mint 310 000 zsidót űztek el az említett területekről román és német katonai egységek román, illetve ukrán civilek segítségével. Szeptember 15-én a Conducător elrendelte 150 000 túlélő koncentrációs táborokba és gettókba zárását a németek által megszállt Ukrajna transznisztriai részén – itt a háború során 80 000 európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. A 150 000 főből mindössze ötvenezren élték túl a deportálást (ők 1943 decemberétől a szovjetek közeledtére hazatelepülhettek). 1941. október 22-én az ogyesszai parancsnokságnál történt robbantás hatására Antonescu 200 fő kivégzését rendelte el minden egyes román és német tisztért. Másnap a városban 25000 helyi zsidót végeztek ki a partizánok akcióját megbosszulandó.

Összességében elmondható, hogy a Romániában háború előtt élő 760 000 zsidó közül 420 000 halt meg, főleg Besszarábiában, Bukovinában és a Magyarország részét képező Észak-Erdélyben (itt a német megszállás idején). Románia magterületén azonban Antonescu nem engedélyezte a tömeges deportálásokat, félve, hogy gazdasági összeomlást okozna.
Bár Antonescu személyes felelősségéről voltak viták, 280 000-380 000 zsidó halálért tartják felelősnek. Közvetlen felelősségét egy bizottság állapította meg, amelyet a Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetett és amelynek jelentését 2004-ben a román kormány hivatalosan is elfogadta.

Nemrég azonban a bukaresti legfelső bíróság felmentette a béke elleni bűnök alól (a fő vádpont ellene). Ez meglepő módon a román sajtóban, politikában, és civil társadalomban nem kapott visszhangot, csupán a Moldovai Köztársaság Kommunistáinak Pártja és az Európai Baloldal tiltakozott. Később számos zsidó szervezet és az orosz kormány is tiltakozott. Ez az első eset Romániában, hogy egy százezrek haláláért felelős embert felmentenek egy ilyen fontos vádpont alol.

A Conducător bukása

1943-ban a németek és szövetségeseik ellen fordult a hadiszerencse: a sztálingrádi vereség után szovjet ellentámadás indult nyugat felé. Rengeteg román esett el a harcokban, a hadsereg maradéka pedig erősen demoralizálódott, mire megérkeztek a Vörös Hadsereg alakulatai Romániába 1944. augusztus 20-án. Három nap múltán Mihály király, akit néhány tiszt, fegyveres kommunisták és a Nemzeti Demokratikus Blokk támogatott, elrendelte Antonescu letartóztatását, átvette a kormány irányítását, hadat üzent Németországnak és visszaállította az 1923-as alkotmányt. A szovjetek augusztus 31-én értek Bukarestbe, fegyverszünetet pedig szeptember 12-én kötöttek a sikeresen kiugró románokkal, akik ezután a szövetségesek oldalán részt vettek a magyarországi és szlovákiai harcokban. A háború lezárulása idejére a román emberveszteségek majdnem egymillió főre rúgtak. Antonescut a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták hazájának, hogy háborús bűnösként ítélkezhessenek róla. A nemzeti árulás perének nevezett háborús perben halálra ítélték 10 társával együtt Május 17-én. Június elsején lőtték agyon Bukarest külvárosában, a Jilava erőd börtönénél.


Tadeusz gróf BÓR-KOMOROWSKI ( 1895 - 1966 )

General Tadeusz Bór-Komorowski's  Warsaw Uprising armband

(Eredeti neve Tadeusz Komorowski.) Lengyel tábornok. Lengyelország német megszállása után a földalatti lengyel hadsereg (Armia Krajowa, AK) tagja lett, ekkor vette fel a Bór fedõnevet. Először a Krakkó körzetében tevékenykedő egységeket vezette, majd 1943-44-ben az AK parancsnoka. 1944-ben ő vezette a varsói felkelést, annak leverése után német hadifogságba került. 1945-től 1947-ig a külföldi (angliai) lengyel hadsereg parancsnoka. 1947-49 között a lengyelek londoni emigráns kormányának miniszterelnöke.


Eduard BENES ( 1884 - 1948 )

Szarka L.: A csehszlovák államalapítás

Edvard Beneš (Kožlany, 1884. május 28. – Sezimovo Ústí, 1948. szeptember 3.) cseh politikus, Csehszlovákia második, vitatott megítélésű elnöke, Csehszlovákia létrehozásának legerőteljesebb hirdetője és megvalósítója. Külpolitikai tevékenysége nagymértékben hozzájárult Magyarország világháborúkban betöltött szerepének hátrányos megítéléséhez, és a trianoni békeszerződésben meghatározott területvesztéseihez.

Karrier

A csehországi Kožlany (Pilsen mellett) faluban született szegényparaszti családban. Kiváló tanuló volt, középiskolai és egyetemi tanulmányait Prágában (itt a filozófiai szakon Masaryk, későbbi harcostársa is tanította), illetve a Sorbonne-on végezte, majd Dijonban folytatott politikai és szociológiai tanulmányokat. 1908-ban Dijonban szerzett jogi doktorátust, disszertációjának megvédése a Habsburg Birodalom további fennmaradásából indult ki és annak föderalizálásával javasolt változtatásokat. Három évig a Prágai Kereskedelmi Akadémián, később pedig a Károly Egyetemen tanított.

Az I. világháború idején

Az I. világháború kitörése után titkos ellenállási mozgalmat szervezett Maffia néven, és ő felelt a kommunikációs útvonalakért az akkor éppen Svájcban tartózkodó Masarykkal. Végül 1915 szeptemberében maga is emigrált Párizsba, ahol aktívan terjesztette a független Csehszlovákiával kapcsolatos elképzeléseit. Masaryk Párizsban bemutatta Benešnek Milan Rastislav Štefánikot, aki neki korábban szintén tanítványa volt a Károly Egyetemen .

(Štefánik személye azért volt különösen fontos a csehszlovák államalapításhoz, mert ő tudományos munkássága révén nagy elismertséget szerzett a francia tudóstársadalomban, és jó kapcsolatokat ápolt a francia politikai élet legfelsőbb köreivel.)

Később e „triumvirátus” viszonyáról a következő szólásmondás alakult ki:

„ Amit Masaryk kigondol, azt Beneš kimondja és Štefánik végrehajtja. ”
Kiépítette a futárszolgálatot a Maffia és a Tomáš Garrigue Masaryk , Milan Rastislav Štefánik és általa vezetett emigráció között. Párizsi tartózkodása idején Beneš a Sorbonne-on szlavisztikát oktatott, és rengeteg cikket publikált. 1916-ban kulcsszerepet játszott a Csehszlovák Nemzeti Tanács megalakításában, aminek ő főtitkára lett. A Csehszlovák Nemzeti Tanács vezetői igyekeztek meggyőzni a nyugati államokat saját igazukról, és sikeresen elérték, hogy cseh-szlovák légiók jöjjenek létre Franciaországban, Oroszországban és Olaszországban.

„ Meg kell semmisíteni a Habsburg-birodalmat és visszaállítani a csehszlovák nemzetet! ”
– Edvard Beneš, 1916. március 16.

A csehszlovák diplomácia élén

A Csehszlovák Nemzeti Tanács a versailles-i béketárgyalásokon is képviseltette magát. Beneš 1918-1919 között Genfben és Párizsban tárgyalt az újonnan megalakult Csehszlovákia sorsáról és határairól, immár külügyminiszteri minőségben. Az első világháború lezárása után komoly szerepe volt Magyarország feldarabolásában, túlzó igényeit azonban már a győztespárti békekonferencia sem tartotta kielégíthetőnek. A második világháború Csehországban elkövetett szörnyűségeit helytelen módon a nemzeti kisebbségekre vetítette ki, s kollektív bűnösnek kiáltotta ki mind a szudéta-németeket, mind a magyarokat. Az 1920-as évek második felében már rendre összekülönbözött Masarykkal.

„ Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben. ”
– Edvard Beneš, Párizsi béketárgyalások

Štefánik és Beneš között a békekonferencián konfliktus bontakozott ki, mert Beneš a francia orientáció híve volt, Štefánik pedig inkább Olaszországra akarta építeni a csehszlovák külpolitikát. Masaryk azt javasolta Benešnek, hogy konfliktusukat tartsák titokban a békekonferencia idejére. Azonban Štefánik gyanús repülőgépbalesetben életét vesztette 1919. május 4-én, és Andrej Hlinka Štefánik családtagjaival együtt Benešt vádolta meg a gép lelövetésével.

Ezt követően Beneš jelen volt a Népszövetség megalakításánál, annak 1920-ban elnöke, 1923-1927 között pedig Tanácsának tagja volt. Nyilvánvaló magyarellenes éllel 1920-1922 között szerződéseket kötött Romániával és Jugoszláviával, miáltal létrejött a "kisantant". Jelentős tekintélye volt: minden fontosabb nemzetközi konferencián részt vett (Genova – 1922; Locarno – 1925; Hága – 1930; Lausanne – 1932).

Csehszlovákia második elnöke

A kormányon levő Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt alelnökeként Beneš nagy befolyással bírt a belügyekre nézve is. Kis megszakítással 1919-től 1935-ig országgyűlési képviselő volt, majd Masaryk lemondása után ő lett az utódja az elnöki székben a felvidéki magyar képviselők többségének támogatásával, mert Beneš megígérte (de nem tartotta meg) hogy a magyar pártok által előterjesztett követeléseket teljesíti. Elnöki minőségében szövetséget kötött az addig szinte teljesen izolált Szovjetunióval, és támogatta belépését a Népszövetségbe is. A németlakta csehszlovák területeket (jelesül a Szudéta-vidéket) követelő náci Németország ellen Beneš mozgósítást rendelt el, bízva az ígért brit-francia segítségben. Ehelyett azonban a müncheni egyezményben a nyugati hatalmak beleegyeztek a fent említett területek átadásába, mire az elnök október 5-én emigráns kormányt alakított meg Londonban. Utódja Emil Hácha lett, aki tehetetlenül nézte Szlovákia függetlenedését és a Cseh–Morva Protektorátus létrehozatalát.

Moszkvabarát emigráció – a Kreml ügynöke

Beneš a müncheni egyezmény hatására elvesztette minden bizalmát a nyugati államokban, és korábbi kommunistaellenességét levetkőzve a Szovjetunióban látta a csehszlovák függetlenség egyetlen lehetséges biztosítóját. 1943 decemberében tehát Moszkvába távozott tárgyalni az ottani csehszlovák kommunista emigránsokkal. Az volt a terve, hogy a szocialistákat is bevonja a kormányzatba, és több radikális társadalmi és gazdasági reformelképzelést dédelgetett. Moszkvai tárgyalásán Sztálin jóváhagyását is megszerezte a szudétanémetek és a felvidéki magyarok elűzése általi csehszlovák nemzetállam kialakítására. 1945-ben, Németország bukása után Moszkvából érkezett diadalmenetben Prágába.

Pavel Anatolijevics Szudoplatov NKVD és KGB tábornok visszaemlékezéseiben (Special tasks. The memoirs of an unwanted witness – A Soviet spymaster) ír arról, hogy a csehszlovák elnök 1938-tól kezdve a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt, akit Pjotr Zubov titkosszolgálati rezidens szervezett be. Állítólag tervezte a jugoszláv király megölését, hogy németellenes fordulatot idézzen elő a délszláv államban. A német megszállás idején Prágából is az NKVD mentette ki Londonba, ahonnan Moszkvába utazott.

Ismét Csehszlovákiában

Benešt 1945. október 28-án helyezték vissza hivatalába, és a következő évben újraválasztották. Hiába bízott a Szovjetunióban, az 1948 februárjában bekövetkező kommunista fordulatnak már ellenállt, de – Szudoplatov visszaemlékezése szerint némi győzködés hatására – június 7-én lemondott. Sezimovo Ústíban halt meg még abban az évben.

A Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti.

Beneš dekrétumai

Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot.

Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

A magyar kisebbséget sújtó intézkedések

Népbírósági eljárások

A kassai kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasítottak ki az országból.

Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé.

Szintén perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervező csoportok tagjai ellen. Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, és mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg egy morvaországi börtönben.

Kényszermunka, deportálások

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból „kolonistának” jelentkezőkből állt.

Lakosságcsere

A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián illetve a párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek.

A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák–magyar határt.

Az áttelepítések nem zajlottak le konfliktusok nélkül. Példaként álljon itt egy falu lakosainak tiltakozó jegyzőkönyve:


JEGYZŐKÖNYV


„ Felvétetett 1946. november 21-én a prágai Meghatalmazott hivatalában este 18 órakor.

Megjelentek: Szaller Lajosné 36 éves, Bobiák Flórián 50 éves, Béres István 33 éves, Friedrich lajosné 40 éves, Szombat Lajosné 50 éves, Szombat Lajos 55 éves, Takács István 25 éves, Kollárovits József 30 éves, mind köbölkúti lakosok és előadják a következőket:

A prágai smichov-i pályaudvaron vagyunk, ahova ma délután 4 órakor érkeztünk transporttal, amely körülbelül 80 vagonból áll, vagononként 2-2 családdal, fűtés nélkül. Körülbelül 150 köbölkúti családnak volt ez a sorsa. Az események rövidesen a következőképpen játszódtak le: Még szombaton, 1946. november 16-án szlovák katonaság zárta körül Köbölkutat, és kidobolták, hogy a cseh határvidékre leszünk áttelepítve. Erre nézve írásos felszólítást és tartalomjegyzéket kaptak azon dolgokról, amelyeket magukkal vihetnek. Azonkívül egy katona és két civil bejárta azokat a házakat, amelyeknek lakóit áttelepítésre jelölték ki, és kikézbesítették az úgynevezett pridelovaci vymert, amely pontosan tartalmazza, hogy mikor történik az áttelepítés és hogy az hova irányul. Ilyen pridelovaci vymert is mellékelünk. Az egész falu elhatározta, hogy nem megy el szülőföldjéről, és ezért nem is csomagolt és nem is készülődött fel az áttelepítésre. Kedden, november 19-én nem volt szabad senkinek sem elhagyni a házát. E napon történt az erőszakos elhurcolás. Az elhurcolás során az ellenállást a legbrutálisabb módon törték meg, az ellenállókat puskatussal összeverték és összekötözték, a passzíve viselkedőket pedig megragadták és erőszakkal, puskacsővel kényszerítették a teherautóra, amely beállt az udvarra. Az emberek után hajigálták holmijaikat és kevés élelmiszert, amit éppen kéznél találtak. Nem voltak tekintettel a betegekre és csecsemőkre sem. Egy ötnapos gyermeket a legszívtelenebb módon ragadtak ki a bölcsőből és tettek teherautóba, utána pedig az anyát hurcolták és rakták fel. Ennek a transportnak az összeállításánál az emberek véleménye szerint az irányadó elv az volt, hogy öt holdnál kisebb gazdálkodókat szedték össze. Vannak köztük olyanok is, akik reszlovakizálásra jelentkeztek. Ez alkalommmal Köbölkútnak körülbelül egynegyedét telepítették ki. A köbölkúti állomáson marhavagonba tereltek bennünket és 19-én éjjel indult a szerelvény Párkányból és ma érkezett Prágába azzal, hogy holnap indítanak bennünket a cseh határvidékre. A transport alatt az egészségügyi szolgálat nem működött, holott elindulásunkkor biztosítottak afelől, hogy orvos is lesz velünk. Szükség lett volna orvosi segítségre, azonban az éjszaka folyamán a szerelvényen orvos nem volt található. A megelőző napon a transportot még kísérte orvos. Elvagyunk határozva, hogy a vagonokat nem hagyjuk el és önszántunkból nem megyünk a kijelölt helyekre, inkább a Magyarországra való áttelepítésünket kérjük. Felolvasás után aláírva és jóváhagyva.

Panaszosok: Szaller Lajosné sk, Bobiák Flórián sk, Béres István sk, Friedrich lajosné sk, Szombat Lajosné sk, Szombat Lajos sk, Takács István sk, Kollárovits József sk, Kollárovits József sk.

Szlovákosítás

A reszlovakizációs folyamat, vagy „visszaszlovákosítás” azt jelentette a csehszlovák értelmezés szerint, hogy az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak lehetőséget adtak visszatérésükre az anyanemzethez . Az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. A reszlovakizáltak visszakaphatták állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és visszaadták elkobzott tulajdonukat. A feladat végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult: propagandamunkát végeztek és elbírálták a beérkezett kérvényeket. Az agitációba gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s szórólapok figyelmeztették a magyar lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet biztosítására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság milyen nagy veszélyt jelent. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak.

Így is mintegy négyszázezer magyar maradt a csehszlovák állam területén, akiket a kormány eleinte ki akart toloncolni Magyarországra, majd mivel terveit végleg szétfoszlatta a párizsi békekötés 1947 elején, komplett tervezetet dolgozott ki a magyarság széttelepítésére és asszimilációjára nézve. Ez azonban a kommunisták hatalomátvétele miatt nem valósulhatott meg.

Utóhang: magyar településnevek szlovákosítása


Egy 1948 nyarán napvilágot látott rendelet alapján összesen 710, nagyrészt a magyar nyelvterületen található település nevét változtatták meg. Az első köztársaságban csupán a magyar nevek hagyományos szlovák változatát használták (például Rimavská Sobota = Rimaszombat, Košice = Kassa, Rožnava = Rozsnyó, Beš = Bős). Az 1948-as rendelet értelmében viszont a magyarnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. Az új név alapja gyakran a régi nyersfordítása volt (Csiliznyárad, az I. köztársaság idején Ňárad = Topolovec, Pozsonyeperjes = Jahodná, Somodi = Drieňovec), és több magyar lakosságú települést neves szlovák személyiségekről nevezték el (például Párkány = Štúrovo, Tornalja = Šafárikovo, Bős = Gabčíkovo). Ennek ellenére sok az a magyar település, amely neve megmaradt eredeti, esetleg annak szlovák helyesírással írt formájában: Bátka (Bátka), Padány (Padáň), Gyerk (Hrkovce), Százd (Sazdice).

Ez a rendelkezés elveiben és megvalósításában is nagyon hasonló volt az 1898. évi IV. törvénycikk alapján a 20. század elején végrehajtott településnév-magyarosításhoz, amikor a nem magyarok által lakott országrészekben tömegesen változtatták meg a helyiek által használt neveket, gyakran erőszakolt magyarításokkal vagy ferdítésekkel helyettesítve azokat.

A Beneš-dekrétumok utóélete

1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket. A Klement Gottwald vezette kommunisták 1948-as hatalomátvételével a kisebbségeket sújtó intézkedéssorozat lendülete megtört – már csak moszkvai utasításra is, mivel a keleti blokkban a Szovjetunió nem akart széthúzást. Már 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.

Csehszlovákia 1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után két utódállama, Csehország és Szlovákia elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keverednek vitákba, nézeteltérésekbe.

A Krivánszky Miklós elnökletével működő Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége 2004. június 10-én tüntetést szervezett a szlovák kormányhivatal épülete előtt, követelve a deportáltak kárpótlását. Követeléseiket azonban elutasították.

2007. szeptember 20-án a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák parlament összes pártja (kivéve a Magyar Koalíció Pártja) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló 1487/2007 számú határozatát. E tény tiltakozást váltott ki német, osztrák és magyar részről. A parlamenti szavazást rendkívül indulatos, magyarellenes felszólalások előzték meg. A dekrétumok miatt Liechtenstein az egyetlen állam, amelyik nem fogadta el Szlovákia függetlenségének kikiáltását.


"Folke gróf" BERNADOTTE af WISBORG ( 1895 - 1948 )

Svéd diplomata. 1943-tól a Svéd Vöröskereszt elnöke, 1943 októberében és 1944 szeptemberében Göteborgban beteg angol és német hadifoglyok cseréjét szervezi. 1945 februárjában koncentrációs táborokban raboskodó dán és norvég foglyok szabadonengedését éri el. Ekkor kerül kapcsolatba Himmlerrel, akivel április végén tárgyal arról, hogy a németek megadnák magukat, de csak a szövetségeseknek, az oroszoknak nem. Az ajánlatot a szövetségesek elutasítják. 1946-tól a Svéd Vöröskereszt elnöke. Amikor az 1948-as arab-zsidó konfliktusban próbál meg közvetíteni, Palesztinában zsidó zélsőségesek meggyilkolják.


Henry Duncan Graham CRERAR ( 1888 - 1965 )

Kanadai tábornok. 1940-41-ben a kanadai hadsereg vezérkari főnöke Londonban. 1942-től 1943-ig az I. kanadai hadtest parancsnoka. Harcolt Szicíliában. 1943-ban visszahívták Londonba, ahol az 1. kanadai hadsereg parancsnoka lett. Ebben az alakulatban lengyel, belga, holland és brit egységek is szolgáltak. 1944-ben résztvevője a normandiai partraszállásnak. Hadserege többek között bevette Le Havre, Boulogne és Calais városát. Csapatai kerítették be a Hollandiában harcoló német erőket.


Kaj-sek CSANG ( 1887 - 1975 )

Csang Kaj-sek Fájl:Chiang Kaishek signature.svg

Csang Kaj-sek (angolos írásmóddal: Chiang Kai-shek, mandarin olvasatban: Jiang Jieshi, magyar átírásban Csiang Csie-si; Tajvanon ismertebb nevén Jiang Jongzheng, ''Csiang Csung-cseng; Xikou, 1887. október 31. – Tajvan, 1975. április 5.) kínai politikus, katona.

Pályafutása

Csang Kaj-sek falusi kereskedőcsaládban született a Zhejiang tartománybeli Xikou településen. A tokiói katonai akadémián tanult, ahol megismerkedett a három népi elven – nacionalizmuson, a nép jogain és a "népléten" – alapuló Egyesült Kínai Liga alapítójával, Szun Jat-szennel, a későbbi Kínai Köztársaság első elnökével. Az 1911-ben kirobbant katonai fölkelés hírére hazatért Japánból, hogy az egyik köztársasági ezred irányítását átvegye. A forradalom jelentős társadalmi változásokat indított el Kínában (lemond a császár, kikiáltják a köztársaságot, kihirdetik az alkotmányt), és gyakorlatilag 1912 áprilisában véget ért.
Csang Kaj-sek 1923-1924-ben Moszkvában tartózkodott, és bár az ottani változások és módszerek tetszettek neki, a szovjet pártapparátuson belüli viszonyokat látva csalódottan tért haza Kínába. 1925-ben átvette a köztársasági csapatok feletti parancsnokságot és az 1912. augusztus 12-én megalakult Nemzeti Párt, a Guomindang jobbszárnyának vezetője lett. 1925 májusában kitört a sanghaji sztrájk, amelyre válaszul a Guomindang – félve a forradalom térnyerésétől – államcsínyt szervezett, amely elbukott. A forradalom részekre szabdalta Kínát: 1927-ben Csang Kaj-sek nemzeti kormányt alapított Nankingban, miközben a kettészakadt Guomindang Vuhanba tette át székhelyét. Áttért a kereszténységre, hogy a nyugathoz fűződő kapcsolatait erősítse és hosszú évekre abszolút hatalom összpontosult a kezében.
1927 és 1931 között a polgárháború szabdalta országban – kezdeti sikeres hadjáratai után – többször is vereséget szenvedett, ráadásul Japán – kihasználva Kína meggyengülését – 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát. Ez egységfrontba tömörítette a Mao Ce-tung és Csang Kaj-sek vezette erőket: 1936 és 1945 között közösen próbálták Északkelet-Kínát (azaz: Mandzsúriát) felszabadítani.
Időközben kitört a II. világháború. Kína 1941 után minden kapcsolatot megszakított a Harmadik Birodalommal és Olaszországgal, így Csang Kaj-sek a szövetségesek oldalán vehetett részt a párizsi békekonferencián. 1945-ben, Japán kapitulációját követően felbomlott a kommunisták és a nemzeti oldal szövetsége, a kínai hadsereg kettészakadt, kezdetét vette a harmadik polgárháború. Mao hadserege győzelmet győzelemre halmozott: 1948-ban felszabadította Mandzsúriát, 1949 áprilisában elfoglalta Nankingot, Csang Kaj-sek kormányának székhelyét, október 1-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek és maradék serege Tajvan szigetére menekült. 1954-ben Csang Kaj-sek biztonsági szerződést kötött az Egyesült Államokkal. Csang Kaj-sek haláláig nem mondott le arról a tervéről, hogy fegyverrel foglalja vissza Kínát, annak ellenére sem, hogy az ENSZ 1971-ben kizárta Tajvant tagállamai sorából, 1978-ban (Csang Kaj-sek halála után) pedig még a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította vele (Tajvan ma sem tagja az ENSZ-nek).
Csang Kaj-sek diktatorikus tajvani uralma alatt a sziget gyors gazdasági fejlődésnek indult. 1975. április 5-én, 87 éves korában halt meg.
Emlékére állították Tajpejben a Csang Kaj-sek-emlékcsarnokot.


Édouard DALADIER ( 1884 - 1970 )

Daladier 1924.jpg

Francia politikus. 1924-től több kormányban miniszter, 1936–40-ben hadügyminiszter. Miniszterelnök 1933-ban, 1934-ben és 1938–40-ben. Francia részről ő írta alá a müncheni egyezményt. A második világháború elején kormánya hadat üzent a németeknek. 1940 márciusában megbukik, de Reynaud kabinetjében március 20-tól hadügyminiszter lesz. Kinevezése nem volt szerencsés lépés, ugyanis jobbára az idősebb tábornokokra támaszkodott, akik nem feleltek meg a korszerű hadviselés által támasztott követelményeknek. Franciaország bukása után megpróbált segíteni az észak-afrikai ellenállás szervezésében, de elfogták. Visszaszállították Franciaországba, majd 1943-ban Németországba deportálták. 1945-ben szabadították ki a szövetségesek.


Jean Francois DARLAN ( 1881 - 1942 )

Francia admirális, politikus. 1939-40-ben a flotta főparancsnoka. Franciaország veresége után ígéretet tesz Churchillnek, hogy a francia hajóhadat, Európai második számú haditengerészeti erejét nem adja német kézre. Késõbb csatlakozik a vichyi kormányzathoz, 1940-től tengerészeti miniszter, a flottát Észak-Afrikába küldi. Látva habozását, a britek Mers-el-Kebirnél támadást intéznek a francia hajók ellen, és súlyos károkat okoznak. Darlan 1941 februárjától miniszterelnök-helyettes és Pétain kijelölt utóda lett. Megkísérelt együttmûködni Hitlerrel, hogy a franciákat minél kedvezõbb pozícióba hozhassa. 1942 tavaszán Laval felmenti miniszteri tisztébõl, de az észak-afrikai vichyi fegyveres erők főparancsnokává nevezik ki. Még az év novemberében átállt az Észak-Afrikában partra szállt szövetségesekhez, és elrendelte az ellenállás beszüntetését. Az amerikaiak hajlandók lettek volna államfõként elismerni a britek által támogatott de Gaulle-lal szemben, de december 24-én Algírban egy diák agyonlőtte.


Maurice Gustave GAMELIN ( 1872 - 1958 )

Francia tábornok. Az első világháborúban vezérkari tiszt. 1931–35-ben és 1938–40-ben vezérkari főnök. 1939 szeptemberétől a francia szárazföldi haderő főparancsnoka. 1940. május 19-én, a németek nyugati áttörésekor Weygand tábornok vette át a helyét. 1943-ban a németek deportálták, csak a háborút követően térhetett vissza Franciaországba. Inkább hivatalnok, mintsem katona volt, háborús helyzetben talán ezért sem tudott gyors és rugalmas döntéseket hozni.


Henri Honoré GIRAUD ( 1879 - 1949 )

Francia tábornok. 1939–40-ben előbb a 7., majd a 9. hadsereg parancsnoka. 1940. május 18-án német fogságba esik, de onnan 1942. áprilisában megszökik. Az amerikaiak erősen favorizálták, úgy vélték, alkalmas lenne a francia ellenállás vezetésére. Nem látták, hogy (főleg de Gaulle-hoz képest) milyen kicsi a támogatottsága, és milyen szűk a politikai mozgástere. 1942 decemberében, Darlan meggyilkolása után ő lesz Francia Észak- és Nyugat-Afrika főbiztosa. 1943-ban de Gaulle mellett a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság társelnöke, de később személyes ellentétek miatt tisztségéről lemondott.


SZELASSZIÉ HAILÉ ( 1892 - 1975 )

Fájl:Addis Ababa-8e00855u.jpg

I. Hailé Szelasszié („A szentháromság hatalma”), teljes nevén „ő császári felsége I. Hailé Szelasszié, Júda törzsének hódító oroszlánja, az etióp Királyok Királya és Isten választottja” (amhári: lij teferī mekōnnin) (1892. július 23., Ejersa Goro, Harar – 1975. augusztus 27., Addisz-Abeba) Etiópia de jure császára („négus”) 1930 és 1974 között (de facto 1916–1936 és 1941–1974). A jamaicai rasztafariánus vallás követői az 1930-as évek eleje óta Szelassziét vallásuk szimbólumának és Isten földi inkarnációjának tekintik. A Salamon-dinasztia soai ágának leányági leszármazottja.
Etiópiában többek között a Janhoy, Talaqu Meri, Abba Tekel neveken ismert.
A szócikk egy része még lefordítandó. Segíts te is a fordításban!

A rasztafári messiás

A rasztafári mozgalom követői (ami az 1930-as évek Jamaicájában jött létre Marcus Garvey „Vissza Afrikába” mozgalmának hatására) Hailé Szelassziét ma is Isten inkarnációjának (megtestesülésének) és a fekete messiásnak tartják, aki majd elvezeti Afrika népeit és a diaszpórát a szabadsághoz. A reggae zenének köszönhetően nagy népszerűségre tett szert a raszták körében, akik jellegzetes hajviseletükkel és a szentnek tekintett kendernövény pszichedelikus/spirituális használatával is őt tisztelik és úgy érzik ezzel csak közelebb kerülnek hozzá, de ugyanakkor vallási üldözésben is részesülnek emiatt.
Hivatalos címei „Ő császári felsége Hailé Szelasszié, Júda törzsének hódító Oroszlánja, az etióp királyok Királya és Isten választottja” és a hagyomány szerinti Salamon és Sába királynőtől való származására alapozva a raszták megerősítettnek vélik Szelasszié messiás voltát – az Újszövetségi Jelenések könyvének hasonló próféciáival is igazoltnak látva azt (itt is megjelennek a Királyok királya, Urak ura, Júda törzsének hódító Oroszlánja, Dávid gyökere attribútumok. Hailé Szelasszié emberi alakot öltött istenségében való hit akkor kezdett kialakulni, mikor császárrá koronázásának első hírei eljutottak Jamaicára. Ez gyakorlatilag a Time magazin cikkei által történt az esemény előtti és utáni héten. Olyan királynak és Istennek tekintik, aki előtt senki sem állhat meg. Szelasszié spirituális tanításai áthatják a mozgalom filozófiáját.

A császár

Ryszard Kapuściński, a szocializmus korának híres lengyel haditudósítója nem sokkal azután érkezett Etiópiába, hogy a császár hatalma megbukott. Titokban olyan emberekkel találkozott, akik rangjuknál vagy munkájuknál fogva közel kerültek a császárhoz, éveket töltöttek mellette. Az interjúkban beszámolnak a császár mindennapi munkarendjéről, munkamódszereiről, szokásairól. Közben kirajzólódik egy kép az országról és az azt uraló ostoba hatalomról. Nyomorról, elképesztő pazarlásról, korrupcióról, gyilkosságokról, lázadásokról. Kapuściński könyve 1981-ben jelent meg magyar nyelven a Magvető Könyvkiadónál.
Részlet a könyvből: "Ez polgárháború. Ez ilyen. Leültem az ablak mellé - de ők rögtön: uram, üljön máshová, megláthatják az utcáról, így könnyen eltalálják. Jön egy autó, megáll, lövéseket hallani. Kik voltak - ezek vagy azok? És kik ezek és kicsodák azok, akik ellene vannak ezeknek, mert ezek támogatják amazokat? Az autó továbbmegy, ugatnak a kutyák. Addisz Abebában egész éjjel ugatnak a kutyák, kutyák városa ez, tele fajkutyákkal és elvadult, gubancos szőrű, férgektől és maláriától kínzott ebekkel. Fölöslegesen ismételgetik, hogy vigyázzak; hogy egyetlen címet vagy nevet, még az arcukat sem szabad leírnom, sem azt, hogy az illető magas vagy alacsony, sovány, milyen a homloka, a keze, a tekintete, a lába, a térde - már nincs ki előtt térdelniök. F.: Egy kis japán pincsi volt. Lulunak hívták. Joga volt a császári ágyban aludni. A különféle szertartások idején el-elszökött a császár térdéről, és az előkelőségek cipőjére pisilt. Az uraknak nem volt szabad megrezdülniök, semmiféle mozdulatot nem tehettek, amikor érezték a nedveséget a cipőjükben. Tisztem szerint az álldogáló uraságok között kellett járnom és letörölnöm a vizeletet a cipőjükről. Ehhez volt egy atlasz törlőrongyom. Ez volt a munkám tíz éven keresztül."


Andor JAROSS ( 1896 - 1946 )

Fájl:Jaross Andor.jpg

Jaross Andor (Komáromcsehi, 1896. május 23. - Budapest, 1946. április 11.) felvidéki magyar politikus, több kormányban is különböző miniszter, a magyarországi zsidók deportálásának egyik vezetője.

Élete

1921-ben belépett a csehszlovákiai Magyar Kisgazda Pártba, 1925-ben pedig a Magyar Nemzeti Párt alelnöke lett. 1935-ben a prágai Képviselőház tagjává vált. Az I. bécsi döntés után az Országgyűlés meghívott képviselője lett az Egyesült Magyar Párt színeiben (ami a felvidéki képviselőket tömörítette) 1938-tól 1940-ig a felvidéki ügyek tárcanélküli minisztere volt a mindenkori magyar kormányban. 1940-ben Imrédy Bélával magalakította a szélsőjobboldali Magyar Megújulás Pártját. A Sztójay-kormányban belügyminiszteri tisztséget kapott. Államtitkárai, Baky László és Endre László segítségével ekkor megszervezte a zsidók deportálását. 1944. augusztus 17-én Horthy nyomására lemondott tisztségéről. A Ferencvárosi TC elnöke volt pár hónapig, ezalatt olvadt be a Fradi profi labdarúgó-szakosztálya az egyesületbe. A nyilas hatalomátvételt követően részt vett a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége létrehozásában, amelynek 1944 decemberétől 1945 márciusáig soproni elnöke volt. A háború után nyugatra menekült, ahol amerikai fogságba került. Csehszlovákia és Magyarország is kikérte, mint háborús bűnöst, végül Magyarországnak adták ki, ahol államtitkáraival együtt a népbíróság halálra ítélte, majd kivégezték.


Alphonse Pierre JUIN ( 1888 - 1967 )

Francia marsall. A katonai akadémián évfolyamtársa volt de Gaulle-nak. Harcolt az első világháborúban. 1940-ben hadosztályparancsnok, a németek támadása után nem sokkal fogságba esett. 1941-ben Pétain közbenjárására szabadon engedték. A vichy-i kormány hadügyminiszteri posztját visszautasította, később Weygand utódaként az Észak-Afrikában állomásozó katonai alakulatok főparancsnoka lett. 1942 végén csatlakozott Giraud tábornokhoz. 1943–44-ben az Olaszországban harcoló francia hadsereg vezetője, 1944–45-ben hazája felszabadításában vett részt. Halála után de Gaulle marsallá nevezte ki.


Marie Pierre Joseph Francois KOENIG ( 1898 - 1970 )

Francia tábornok. Az első világégés és a gyarmati harcok veteránja a második világháború során részt vett a norvégiai hadjáratban. Franciaország bukása után csatalkozott de Gaulle mozgalmához. 1941-ben idegenlégiós csapatokra épülő seregével Afrikában 10 napra feltartóztatta a túlerőben lévő Rommelt. 1944-ben a partraszállás után azt a megbízatást kapta, hogy a Szabad Franciaország befolyása és irányítása alá vonja a különbözõ irányvonalat képviselő ellenálló-csoportokat. Párizs felszabadulása után ő lett a város katonai kormányzója. A háború után politikusi pályára lépett.


Jean Marie Gabriel de LATTRE DE TASSIGNY ( 1889 - 1952 )

Franciaország marsallja. Harcolt az első világháborúban, ahol súlyosan meg is sebesült. 1939-ben az 5. hadsereg vezérkari főnöke, 1940-ben a 14. gyalogoshadosztály parancsnoka volt. Franciaország kapitulációja után is a hadsereg kötelékében maradt, Tunéziába helyezték. 1942-ben letartóztatták, a vichy-i kormányzat bebörtönözte. Miután 1943-ban megszökött, Angliába ment, majd csatlakozott Giraud tábornok észak-afrikai erőihez. De Gaulle kinevezte az 1. francia hadsereg parancsnokává. 1944-ben partra szállt Dél-Franciaországban, elfoglalta Marseille-t és Toulont. Később Németországban harcolt, csapatai vették be többek között Stuttgartot. Berlinben francia részről ő írta alá a német kapitulációs okmányt. Később Indokínában harcolt, ahol három fontos győzelmet aratott a vietnami haderő felett. A franciák vereségekor már nagyon beteg volt. Halála után marsallá léptették elő.


Pierre LAVAL ( 1883 - 1945 )

Pierre Laval (Châteldon, 1883. június 28. - Párizs, 1945. október 15.) francia politikus, Franciaország miniszterelnöke három alkalommal. Franciaország német mágszállása után együttműködött a német hatóságokkal, ezért a háború után hazaárulás vádjával bíróság elé állították és golyó által kivégezték.

Korai évei

Tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd 15 éves korában szülei Párizsba küldték tanulni. 1903-ban a szocialista mozgalomhoz csatlakozott, de később, 1945-ben a bíróságon azt állította, hogy soha nem volt "igazhitű szocialista". 1907-ben besorozták katonának, szolgálata alatt súlyos visszere alakult ki.
Leszerelése után, 1909-től jogászként dolgozott. Megnősült és végleg Párizsban telepedett le. Egyetlen gyermeke 1911-ben született.

Politikai karrierje

Az I. világháború után, 1925-ben közmunkaügyi miniszter lett Paul Painlevé kormányában, azonban hat hónappal később a kormány megbukott. 1925 - 1926 között Aristid Briand kormányának igazságügyi minisztere volt. 1927-től szenátor lett. 1930-ban újra munkaügyi miniszterként működött André Tardieu kormányában. Ebben a tisztségében sikeresen felszámolt egy nagyarányú munkás sztrájkot, békés úton.
1931. január 27-én megválasztották miniszterelnöknek. Ekkor már javában tombolt a Nagy gazdasági világválság. Laval kormánya sikeres intézkedéseket tett a válság felszámolására, aminek elismeréseként a Time magazin 1931-ben az év emberévé választotta. Ennek elleére elvesztette a választók bizalmát így 1932. február 20-án Laval kormánya felbomlott.
1934. februárjában gyarmatügyi miniszter lett, majd ugyanebben az évben, Louis Barthou külügyminiszter meggyilkolása után az ő tárcáját is átvette. Külügyminiszteri tevékenysége alatt megpróbált egy szövetséget létrehozni a náci Németország ellen, Olaszország és a Szovjetunió bevonásával. 1935 elején Rómába utazott, ahol talákozott az olasz diktátorral, Benito Mussolinivel és egy megállapodást kötöttek, miszerint Franciaország beleegyezett Abesszínia olaszok által történő részleges megszállásába, cserébe Olaszország támogatásáért Németország ellen. Mussolini azonban felrúgta a megállapodást, mivel 1936-ban a teljes Abesszíniát megszállta és fokozatosan közeledni kezdett Németország fele, az 1938-as Anschluss idején már Németországot támogatva, így Laval terve a francia-olasz-szovjet együttműködésről, már a kezdeteknél kudarcba fulladt. Időközben 1935. június 7-én újra megválasztották miniszterelnöknek, ezúttal tisztségét 1936. január 27.-ig töltötte be.
A II. világháború idején, Franciaország megszállása után, a németek Philippe Pétain marsallt bízték meg egy kollaboráns kormány megalakításával. Pétain a felkérésnek eleget is tett, a külügyminiszteri tisztséget Pierre Laval-nak ajánlotta fel, aki - addigi német-ellenes beállítottsága ellenére - ezt el is fogadta. 1940. július 11-én ismét Laval lett a kormányfő. Újabb mandátuma idején ezúttal a diktatórikus rendszer német mintára történő kiépítését tűzte ki fő céljául. December 13-án Pétain lemondatta, majd letartóztatták. Egy rövid ideig házifogságban volt, ezt nem sokára feloldták, de egészen 1942-ig nem vehetett részt a politikai életben.

1942. április 18-án újra kinevezték kormányfőnek. A németek azonnal követelni kezdték tőle a franciaországi zsidók deportálását, amit ő először visszautasított, később azonban mégis beleegyezett. 1943-ban utasítására felállítottak egy francia félkatonai alakulatot, a Milice française-t, amelynek a hivatalos vezetője ő lett, a tulajdonképpeni vezető azonban Joseph Darnand volt. A szervezet működésének elsődleges célja a maquisardok elleni harc és a zsidók deportálásában való segédkezés volt.
Amikor 1942 novemberében a szövetségesek a Fáklya-hadművelet során Észak-Afrika nagy részét megszállták és lehetőségük nyílt egy partraszállási hadművelet végrehajtására Dél-Franciaországban, a Wehrmacht megszállta a teljes Vichy-Köztársaság területét. A Normandiai partraszállást követően, Hitler felszólította a Vichy-kormányt, hogy üzenjen hadat Nagy Britanniának, de Pétain és Laval ezt egyöntetűen megtagadták. Emiatt 1944. augusztus 20-án a németek letartóztatták és Belfortba vitték, majd innen a németországi Sigmaringenbe. Laval-nak sikerült elérnie szabadon bocsáttatását és megpróbált Spanyolországba menekülni, azonban az amerikai hadsereg fogságába esett, akik átadták őt a Charles de Gaulle vezette szabadfranciáknak.

Elítélése és kivégzése

Perére az 1945-ös év folyamán került sor. Laval nem érezte magát bűnösnek, még kevésbé hazaárulónak, kijelentve, hogy ő mindig is hazafinak tartotta magát. Végül is halálra ítélték. Kivégzése előtt megkísérelte megmérgezni magát, ez azonban nem sikerült, így 1945. október 15-én golyó által kivégezték. Utolsó szavai "Vive le France" (Éljen Franciaország) voltak.


Philippe François Marie LECLERC ( 1902 - 1947 )

Eredetileg Philippe de Hauteclocque.) Franciaország marsallja. 1940-ben kétszer is fogságba esett, de mindkétszer megszökött. Franciaország összeomlása után Angliában csatlakozott de Gaulle-hoz, és hogy német megszállás alatt élõ családját megóvja, felvette a Leclerc nevet. 1943-ban csapatai élén részt vett az észak-afrikai harcokban. 1944-ben a partraszálláskor a 2. francia páncéloshadtest parancsnoka. Az ő egységei vonulnak be először Párizsba. 1945-ben francia részről ő írja alá a japán kapitulációt. A háború után Indokínában szervezte újra a francia haderõt. 1947-ben repülõszerencsétlenség áldozata lett. Halálát követõen 1952-ben megkapta a marsalli címet.


Charles André Joseph Marie de GAULLE ( 1890 - 1970 )

Fájl:Charles de Gaulle Signature 2.svg

Charles André Joseph Marie de Gaulle ( meghallgatás) (Lille, 1890. november 22. – Colombey-les-deux-Églises, 1970. november 9.) francia tábornok, államférfi, a Francia Köztársaság 18. elnöke. A II. világháborúban, a francia nemzeti-függetlenségi ellenállás feltétlen híveként szervezte és irányította a francia ellenállási mozgalmat. Személyisége a szabad Franciaországot szimbolizálta. A háború után alkotmányos reformot, a nemzeti érzelmeket hangsúlyozó erős államot teremtett Franciaországban.
Az francia V. Köztársaság (Cinquième République) megalapítója, s első közvetlenül választott elnöke volt 1962-től. Kormányzati ciklusa alatt függetlenedett Algéria és számos egyéb francia gyarmat Franciaországtól. Erre az időszakra estek az országszerte kialakuló diáklázadások és a tömegsztrájkok. Nagy hatású szónok volt, s kitűnő memoárokat írt a francia ellenállási mozgalomról. Az 1969. április 27-i népszavazás eredményeként másnap lemondott elnöki tisztségéről és visszavonult vidéki házába.
Franciaországban „Le Général” (A Tábornok) becenéven volt közismert.

Származása és gyerekkora


A szülők

De Gaulle a Francia Flandriában található Lille-ben, Henri de Gaulle filozófia és irodalom szakos professzor és Jeanne Maillot öt gyermeke közül harmadikként született 1890. november 22-én. Családja római katolikus, nacionalista, tradicionalista, ugyanakkor meglehetősen haladó szellemű volt. Apja ősi francia arisztokrata családból származott normandiai és burgundiai ősökkel, anyja pedig elszegényedett vállalkozók leszármazottja Lille ipari régiójából. A legkorábbi ismert de Gaulle a 12. századi VI. Lajos francia király egyik földesura volt. A név egy hollandosított alakból Van de Walle-ből származik, jelentése: a fal (egy erődítmény vagy a város, a sánc). Már gyerekkorában komoly érdeklődést mutatott az olvasás és a történelem iránt. 1900 októberétől Párizsban a keresztény Saint-Thomas-d'Aquin iskola diákja volt, majd az állam-egyház szétválasztása körüli konfliktusok miatt a belgiumi Antoing városában folytatta, végül a párizsi Stanislas katolikus kollégiumban fejezte be középiskolai tanulmányait. A katonai pályát választotta: 1908 és 1912 között a Saint-Cyr elit katonai akadémia hallgatója volt, majd tanulmányai befejezése után csatlakozott a francia hadsereg Arrasban állomásozó 33. gyalogosezredéhez.

Katonai karrier a II. világháborúig

I. világháborús szolgálata során megsebesült és fogságba esett 1916. márciusában Douaumontnál a Verduni csatában. A német hadifogságban írta meg első könyvét (Matthieu Butler társszerzőjeként) Az ellenség és a valódi ellenség (L'Ennemi et le vrai ennemi) címmel a Német Császárságot és annak hadseregével kapcsolatos témákat elemezve. A könyv kiadására 1924-ben került sor.
A fegyverszünetet követően de Gaulle továbbszolgált a francia hadseregben: a Maxime Weygand tábornok vezette, 1919-1921 közötti, lengyelországi francia katonai misszióban (amelynek célja a lengyel függetlenség támogatása volt Szovjet-Oroszország ellenében) kiképzőtisztként tevékenykedett a lengyel gyalogságnál. A Zbrucz folyó környéki csatákban szolgálatával kitüntette magát és elnyerte a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést, a Virtuti Militarit.[4] Őrnaggyá léptették elő és lengyelországi karriert ajánlottak neki, ám ő a Franciaországba való visszatérést választotta. Vezérkari tisztként szolgált, az École Militaire tanára, és egykori parancsnoka, Henri Philippe Pétain marsall pártfogoltja lett. De Gaulle-t ebben az időben jelentősen befolyásolta a tankok használata, a gyors csapatmozgások és korlátozott lövészárok háborúk elmélete.
Az 1930-as években és a '40-es évek elején de Gaulle több hadászati témájú könyvet és cikket írt, amelyekben nyilvánvalóvá vált írói tehetsége és kreatív gondolkodásmódja. Motorizált, különleges páncélos osztagokkal ellátott, és professzionális alakulatokból álló hadsereg létrehozását sürgette a Maginot-vonal által megjelenített statikus katonai elméletekkel szemben. Míg a későbbiekben de Gaulle nézeteihez hasonló stratégiát alkalmaztak olyan katonai vezetők mint a brit J.F.C. Fuller, a német Heinz Guderian, az amerikai Dwight David Eisenhower és George S. Patton, az orosz Mihail Tuhacsevszki, vagy a lengyel Władysław Sikorski, elvetették azokat saját francia tiszttársai. Beleértve Pétaint, akivel kapcsolata ebből eredően feszültté vált. A francia politikusok szintén elutasították de Gaulle ötleteit, megkérdőjelezve egy professzionális hadsereg politikai megbízhatóságát (kivéve Paul Reynaud-t, aki a későbbiekben is fontos szerepet játszott de Gaulle pályafutásában). Albert Speer szerint Adolf Hitler maga adta utasításba, hogy Nyugat-Európa invázióját de Gaulle elméleteinek figyelembe vételével kell megtervezni.

A II. világháború franciaországi kezdetén

A II. világháború kitörésekor de Gaulle még csak ezredes volt, aki a '20-as és '30-as években gyakran került szembe a hadsereg vezetésével, határozott nézetei miatt. A francia 5. hadsereg egyik tankdandárjának parancsnokaként de Gaulle a páncélos hadviseléssel kapcsolatos sok elméletét és taktikáját átültette a gyakorlatba. Az 1940. május 15-i, Sedannál történt német áttörés után a 4. páncélozott dandár parancsnokságával bízták meg.[6] Május 17-én de Gaulle 200 tankkal támadta a német erőket Montcornetnél úgy, hogy nem volt légi támogatása; május 28-án tankjai mégis rákényszerítették a német gyalogságot, hogy visszavonuljon Caumont térségébe. Június 1-jén tábornokká léptették elő. A vereségek sorozatát elszenvedő francia hadsereg kevés taktikai sikere közül néhányat de Gaulle-nak köszönhetett az ország.
Június 6-án Paul Reynaud miniszterelnök az Egyesült Királysággal folytatott koordinációért felelős honvédelmi államtitkárnak nevezte ki. A francia kormány fiatal tagjaként sikertelenül ellenezte a fegyverletételt illetve szorgalmazta azt, hogy a kormány tegye át székhelyét Észak-Afrikába és Franciaország afrikai gyarmataira támaszkodva folytassák a harcot. A brit kormánnyal kapcsolatban álló összekötőtisztként de Gaulle június 16-án telefonon tájékoztatta Paul Reynaud miniszterelnököt azon brit javaslatról, hogy a két ország hozzon létre politikai uniót. Ez valójában Franciaországot és az Egyesült Királyságot a háború időtartamára egy országgá egyesítette volna közös kormánnyal és egységes hadsereggel. Ez egy kétségbeesett, utolsó erőfeszítés volt, a francia kormány azon tagjainak a támogatására, akik a harc folytatását szorgalmazták.

Az unió ötlete Jean Monnet-tól származott, aki a Francia-Angol Együttműködési Bizottság elnöke volt Londonban. Monnet elsőként Desmond Mortont, Winston Churchill brit miniszterelnök személyi titkárát kereste meg az ötlettel, aki azt javasolta, hogy Neville Chamberlain közvetítésével kellene a miniszterelnök elé tárni a tervet. Chamberlain közbenjárt Churchillnél és a terv végül a kabinet elé került, ahol jóváhagyták. Amikor az ötlet Churchill elé került, a miniszterelnök nem igazán lelkesedett érte, ám de Gaulle meggyőzte, hogy Reynaud számára valamilyen drámai támogató lépés alapvetően fontosság ahhoz, hogy kormányát a háborúban tudja tartani. A rendkívüli tervhez nyújtott támogatása ellenére a későbbiekben igyekezett távolságot tartani attól. Egy röviddel halála előtt, 1964-ben adott párizsi interjújában de Gaulle megjegyezte, hogy ő és Churchill megpróbáltak rögtönözni valamit, de egyiküknek sem voltak illúzióik a tervvel kapcsolatban: végül az unió csak elképzelés maradt – Jean Monnet több álmához hasonlóan. Az interjú azonnali cáfolatra ösztönözte Monnet, aki kitartott amellett, hogy személyesen tájékoztatta az indítványról de Gaulle-t, aki komoly habozás után végül támogatta azt. A tábornok közreműködése a kérdésben azonban késeinek bizonyult.

De Gaulle az átmeneti háborús fővárosba, Bordeaux-ba visszatérve megtudta, hogy Pétain marsall miniszterelnök lett, és azt tervezte, hogy a náci Németországgal fegyverszünetet köt. De Gaulle és a vele szövetséges tisztek fellázadtak az új francia kormány ellen. Június 17-ének reggelén de Gaulle és más vezető francia tisztek elhagyták az országot 100 000 aranyfrankkal, amit az ex-miniszterelnök Paul Reynaud biztosított számukra. az ellenállás angliai megszervezésére. Szerencsésen elkerülve a német légierővel való találkozást, azon a délutánon gépe biztonságosan leszállt Londonban.

Az angliai ellenállástól a háború végéig

De Gaulle erősen ellenezte hogy a francia kormány békére törekedett a nácikkal és megkezdte a Szabad Francia Erők szervezését olyan katonákból és tisztekből, akik Franciaországon kívül állomásoztak, vagy vele együtt hagyták el az országot. Június 18-án de Gaulle egy híres rádióbeszédet tett közzé a BBC rádióállomáson keresztül (L'Appel du 18 Juin). Bár a brit kabinet kezdetben megpróbálta megakadályozni a beszédet, e törekvésüket felülbírálta Churchill. A beszédben de Gaulle arra buzdította a franciákat, hogy ne csüggedjenek és folytassák a Franciaország megszállóival illetve a nácikkal tűzszünetet kötő Vichy-kormánnyal szembeni ellenállást.


DE GAULLE TÁBORNOK 1940. JÚNIUS 18-I FELHÍVÁSA A FRANCIÁKHOZ

„A francia hadvezetés élén évek óta álló tisztek kormányt alakítanak.
Ez a kormány a katonai vereségre hivatkozva tárgyalásba bocsátkozott az ellenséggel a harc beszüntetéséről.
Való igaz, hogy az ellenség szárazföldi és légiereje leigázott bennünket.
Nem számbeli fölényük, sokkal inkább tankjaik, repülőgépeik sokasága, háborús taktikájuk késztetett minket meghátrálásra. A német tankok, repülőgépek, a német taktika lepték meg és hozták ebbe a jelenlegi helyzetbe hadvezetésünket.
De vajon eldőlt-e minden? Meghalt-e minden remény? Végleges-e a vereség?
NEM!
Higgyék el nekem, aki a dolgok ismeretében szólok önökhöz, hogy semmi sem veszett el Franciaország számára. Ugyanazok az eszközök, amelyek vereségünket okozták, egy nap a győzelmet hozhatják el nekünk.
Mert Franciaország nincs egyedül! Nincs egyedül! Nincs egyedül!
Hatalmas gyarmatbirodalom áll mögötte. Szövetségre léphet a brit birodalommal, amely őrzi uralmát a tenger felett és folytatja a harcot. És Angliához hasonlóan, korlátlanul számíthatunk az Egyesült Államok hatalmas iparára is.
Ez a háború nem korlátozódik szegény hazánk földjére. Ennek a háborúnak a franciaországi csata nem vetett véget. Ez egy világháború. Semmilyen hibánk, semmilyen késlekedésünk, semmilyen szenvedésünk nem akadályozhatja azoknak az erőknek a működését a világban, amelynek egy napon ellenségeink pusztulását hozzák.
Ma leigázhatott bennünket a technikai fölény, de egy még hatalmasabb erő segítségével győzedelmeskedhetünk a jövőben. A világ sorsa dől el.
Én, De Gaulle tábornok Londonból szólítom fel azokat a francia tiszteket és közkatonákat, akik brit területen tartózkodnak vagy oda tartanak, akár fegyveresen, akár fegyvertelenül, és szólítom a mérnököket és a hadiiparban dolgozó szakmunkásokat is, akik brit területen tartózkodnak vagy oda tartanak, hogy vegyék fel velem a kapcsolatot.
Történjen bármi, a francia ellenállás lángja nem hunyhat ki, és nem fog kihunyni.
Holnap ugyanúgy, mint ma, szólni fogok a londoni rádióban.”

De Gaulle tábornok

Noha az eredeti beszédet korlátozott területen hallhatták a megszállt Franciaországban, az ország területeinek jelentős részét elérte, segítve ezzel az ellenállási mozgalom erősödését és növelve a a tábornok népszerűségét a francia polgárok és katonák körében. 1940. július 4-én egy katonai bíróság Toulouse-ban távollétben négy év börtönbüntetésre ítélte de Gaulle-t. Egy második katonai bíróság 1940. augusztus 3-án a Vichy-rezsim elleni árulásért és szökésért halálra ítélte. Brit támogatással de Gaulle Berkhamsteadben (Londontól 36 mérföldre északnyugatra) telepedett le és innen szervezte a Szabad Francia Erőket. A szövetségesek egyre nagyobb támogatást nyújtottak De Gaulle erőfeszítéseihez. A Nagy-Britanniával és USA-val való kapcsolataiban azonban a tábornok mindig igyekezett megőrizni a francia fél teljes önállóságát, cselekvési szabadságát és politikájában folyamatosan benne volt a szövetségesekkel való szakítás lehetősége. Tartott tőle, hogy a britek titokban szemet vetettek Franciaország gyarmataira. A brit miniszterelnök felesége Clementine Churchill, aki csodálta de Gaulle-t, egyszer figyelmeztette is; „Tábornok, nem szabad jobban utálnia a barátait mint az ellenségeit”. De Gaulle híressé vált válasza így hangzott „Franciaországnak nincsenek barátai, csak érdekei”.
A helyzet mindazonáltal összetett volt: de Gaulle bizalmatlansága a Franciaországgal kapcsolatos brit és amerikai igények iránt visszatükröződött az amerikai vezetésnek a Szabad Francia Erőkkel szembeni bizalmatlanságában. Az USA vezetése ugyanis sokáig nem ismerte el a tábornokot Franciaország képviselőjének és inkább a Vichy-kormánnyal igyekezett megállapodásra jutni. Roosevelt bízott benne, hogy sikerülhet Petaint eltávolítani a náci Németországtól.


1941 augusztusában Polinézia, Új-Kaledónia, Csád, Kamerun, Közép-Kongó, Gabon, Új-Hebridák és az indiai francia területek csatlakoztak a Szabad Franciaországhoz. Szeptember 23–25 között részt vett a közös francia-brit hadműveletben, amelynek célja, hogy Dakart a Szabad Franciaország oldalára állítsa. Október 27-én Brazzaville-ben létrehozta a Gyarmat Védelmi Tanácsot, amit nem sokkal a britek el is ismertek. Doualai látogatása után november 17-én visszatért Angliába.
A szövetségesek 1942. novemberi észak-afrikai inváziója után de Gaulle 1943. májusában áthelyezte főhadiszállását Algírba. A kevésbé függetlenség párti, és ezért az USA által nagyobb mértékben támogatott Henri Giraud tábornokkal közösen első társelnöke lett a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottmánynak (Comité Français de la Libération Nationale), illetve ő lett a szervezet szóvivője.
Franciaország normandiai partraszállást követő felszabadítása során de Gaulle gyorsan létrehozta a Szabad Francia Erőket az ország területén is, hogy ezáltal elkerülje egy szövetséges katonai kormányzat felállítását a felszabadított országban. Párizs felszabadítása előtt néhány nappal Algériából Franciaországba repült, és még a frontvonal közeléből, szövetséges tisztek társaságában lépett be a főváros területére. A Hotel Ville-ben elmondott híres beszédében hangsúlyozta a franciák szerepét a város felszabadításában.
Párizsba való visszatérte után újra felvette hivatalát a hadügyminisztériumban, hangsúlyozva ezzel a Harmadik Köztársaság jogfolytonosságát és a Vichy-rendszer illegitimitását. De Gaulle az 1944 szeptemberében felálló átmeneti kormány elnöke lett.

1945-ben expedíciós erőket indított a távolkeletre, hogy helyreállítsák Franciaország fennhatóságát Francia-Indokínában. A terület irányításával Georges Thierry d'Argenlieu admirálist, az expedíció irányításával pedig Philippe Leclerc de Hauteclocque tábornokot bízta meg.
De Gaulle irányítása alatt a Szabad Francia Erők és az észak-afrikai francia gyarmatokról származó egységek részvételével felállt a nyugati fronton egy francia haderő, amely részt vett Franciaország déli részének felszabadításában. Ez a haderő (Első Francia Hadsereg néven) megközelítőleg az ország egyharmadának felszabadításában működött közre, ami azt jelentette, hogy a franciák ismét aktívan bekapcsolódtak a szövetségesek Németország elleni harcába. Az Első Francia Hadsereg jelentős német területeket foglalt el a náci Németország megszállása során, ami lehetővé tette, hogy Franciaország egyenrangú résztvevő legyen a német kapitulációnál. Az angol és amerikai ráhatás következtében, és az orosz ellenkezés dacára a Jaltai konferencián még egy francia megszállási övezetet is kijelöltek a megszállt Németországban.
Hivataláról végül 1946. január 20-án mondott le a politikai pártok torzsalkodásai miatt, illetve mert helytelenítette a Negyedik Köztársaság tervezett alkotmányát, amely megítélése szerint túl sok hatalmat engedett a parlamentnek és ezen keresztül az ügyeskedő pártoknak. Hivatalában Félix Gouin, Georges Bidault, majd Léon Blum követte.

A háború utáni visszavonulás időszaka

De Gaulle ellenállása az alkotmány tervezetével szemben elbukott, amikor a baloldali pártok is felsorakoztak az erős parlament terve mellett. A második alkotmánytervezet – amelyet az 1946 októberi népszavazás során a szavazók kis többséggel támogattak – még kevésbé nyerte el a tábornok tetszését. Ekkor visszavonult Colombey-les-Deux-Eglises-i otthonába, hogy megírja háborús memoárját.
1947 áprilisában újabb kísérletet tett a politikai paletta átformálására, amikor létrehozta pártját Rassemblement du Peuple Français (RPF) néven. Ám a kezdeti sikerek után a mozgalom lendülete kifulladt. 1953 májusában újra visszavonult az aktív politizálástól, noha az RPF még 1955 szeptemberéig működött.
Ismét visszavonult vidéki otthonába, hogy folytassa a Mémoires de guerre címet viselő visszaemlékezéseit. Azonban hivatalos visszavonultságának ideje alatt is rendszeres kapcsolatban maradt egykori háborús, és RPF-es politikai szövetségeseivel, köztük a francia-algériai politikai mozgalmakban is érintett személyekkel.

A Negyedik Köztársaság összeomlása

A Negyedik Köztársaság politikai bizonytalansággal, az Indokínában elkövetett hibák sorával és az algériai válsággal küzdött. Ugyanakkor Pierre Mendès-France miniszterelnök az 1954-es genfi konferencián véget vetett az indokínai háborúnak illetve megszületett az 1956-os loi-cadre Deferre jogi reform, amely Tunézia és Marokkó számára a függetlenséget jelentette.
1958. május 13-án algériai francia telepesek felismerve a francia kormányzat gyengeségét az ország arab többségének függetlenségi törekvéseivel szemben, elfoglalták Algírban a kormányzati épületeket. A de Gaulle politikájával szimpatizáló azaz elterjedt kifejezéssel gaullista Jacques Massu irányításával létrejött az úgynevezett Civil és Katonai Közbiztonsági Bizottmány. Algéria főparancsnoka Raoul Salan tábornok bejelentette hogy átmeneti kormányzást vezet be és „számít a hadsereg és annak vezetőinek bizalmára”. Massu nyomására Salan az algériai központi kormányzat épületének balkonján május 15-én elmondott beszédében így kiáltott: „Vive de Gaulle!” („Éljen de Gaulle”!). Két nappal később válaszul de Gaulle bejelentette, hogy „kész elfogadni a köztársaság által felkínált hatalmat.” Egy május 19-i sajtókonferencián de Gaulle ismét kijelentette, hogy "a köztársaság rendelkezésére áll". Amint egy újságíró sokak aggodalmát kifejezésre juttatva felvetette, hogy a tábornok esetleg a civil szabadságjogok ellen törne, de Gaulle indulatosan így válaszolt: „Tettem én ilyet valaha!? Ellenkezőleg: amikor eltűntek, helyreállítottam őket. Őszintén ki gondolhatja, hogy 67 évesen akarok diktátori karrierbe kezdeni?” A konfliktus során de Gaulle mindvégig azt hangoztatta, hogy mint meggyőződéses demokrata, csak az alkotmányos felhatalmazással rendelkező hatóságoktól akar bármilyen megbízatást elfogadni.
A válság csak még mélyebb lett, amikor Algériában állomásozó ejtőernyős alakulatok elfoglalták Korzikát és felvetődött párizsi bevetésük is, a Feltámadás fedőnevű hadművelet keretében.
Különböző oldalakhoz tartozó politikai vezetők támogatták a tábornok hatalomba való visszatérését, kivéve François Mitterrand-t, Pierre Mendès-France-t, Alain Savary-t, a Francia Kommunista Pártot, és további baloldaliakat. Május 29-én a francia elnök Jacques Coti felhívással fordult a „legelőkelőbb franciához”, hogy tárgyaljon vele és vizsgálják meg közösen, hogy mi volna a legszükségesebb, azonnali feladat egy nemzeti kormány felállításához, illetve mit kéne tenni az állami intézmények mélyreható reformjához. De Gaulle – aki tizenkét évvel korábban is azért vonult vissza a politikától, mert úgy vélte, hogy a túl erős hatalommal bíró pártok túlzottan megnehezítik a kormányzást – továbbra is elszántan sürgette a Negyedik Köztársaság alkotmányának megváltoztatását, mivel továbbra is ezt tartotta az állam politikai gyengeségének legfőbb okának. Visszatérése feltételéül szabta, hogy kapjon hat hónapra széles jogköröket a vészhelyzet megoldásához, és készüljön új alkotmány, amit a franciák elé terjesztenek. De Gaulle-t 1958. június 1-jén az általa megszabott hat hónapos vészhelyzeti jogkörökkel a Nemzetgyűlés miniszterelnökké választotta.
Szeptember 28-án népszavazásra került sor és a választók 79,2%-a támogatta az új alkotmányt és az Ötödik Köztársaság megalapítását. A francia gyarmatok választhattak az új alkotmány elfogadása, és az azonnali függetlenség mellett. (Kivéve Algériát, amely hivatalosan Franciaország része és nem gyarmat volt.) Az összes afrikai gyarmat az új alkotmány mellett szavazott és a korábbi Union française szövetségi rendszer helyett a Communauté française tagja lett, amely nagyobb autonómiát biztosított a tagoknak. Az egyetlen kivétel Guinea volt, amely a függetlenséget választotta, azon az áron, hogy minden téren azonnal elvesztette Franciaország támogatását.
De Gaulle elképzeléseivel összhangban, a továbbiakban a nemzet vezetője jelenítette meg a „nemzet lelkét” a világ és az ország felé.

Az Ötödik Köztársaság kezdetei

1958 novemberében De Gaulle és pártja (Union pour la Nouvelle République-Union Démocratique du Travail) kényelmes többséget szerzett a választásokon. Decemberben az elektorok szavazatainak 78%-ával de Gaulle-t köztársasági elnökké választották, majd 1959 januárjában az új elnök elfoglalta hivatalát.

Hivatalba lépésekor fenyegető gazdasági problémákkal kellett szembenéznie, és az ország gazdasági élénkítésébe kezdett, aminek része volt a 100 régi frankot érő új frank 1960-as bevezetése. De Gaulle ismét függetlenségpárti politikát folytatott: visszautasította a Szovjetunió és az Egyesült Államok közeledését is, hogy egy önálló, nukleáris nagyhatalommá váló Franciaországot építhessen, és erősen szorgalmazta egy önálló Európa építését, bízva abban, hogy az európai nemzetek konföderációja visszaállíthatja a kontinens birodalmainak valamikori dicsőségét. Elkezdte egy szoros francia-német együttműködés kialakítását amely az Európai Gazdasági Közösség alapja lett. Személyében I. Napóleon császár óta először járt francia államfő Németországban. 1963 januárjában a két állam nevében de Gaulle és Konrad Adenauer barátsági megállapodást kötött (Élysée megállapodás). Ugyanakkor Franciaország aranykészleteket vásárolván ez Egyesült Államoktól csökkentette dollár tartalékait, csökkentve ezzel a gazdaságára nehezedő amerikai pénzügyi befolyást is.

1959. november 23-án egy strasbourgi beszédében így fogalmazta meg Európával kapcsolatos elképzeléseit:

„ Oui, c’est l’Europe, depuis l’Atlantique jusqu’à l’Oural, c’est toute l’Europe, qui décidera du destin du monde.
("Igen, Európa, az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa, ami meg fogja határozni a világ sorsát.")

Az általa használt kifejezés, „az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa”, gyakran idézett fordulattá vált az európai integráció történetében. Elképzelése szemben állt az USA és Nagy-Britannia által képviselt „atlanti gondolattal”, és inkább egy önálló Európa pártján állt, amely harmadik pólust képezhet az Egyesült államok és a Szovjetunió között. Az elképzelésben az Urálnak, mint Európa részének megemlítése enyhülést jelentett a szovjetek felé, miközben a mondat másik fele úgy is magyarázható, mint Nagy-Britannia kizárása egy jövőbeli Európa fogalmából.
Elnökké válása után de Gaulle-nak a véres és megosztó algériai háború lezárásának sürgető feladatával is szembesülni kellett. A francia baloldal Algéria függetlenségének megadását pártolta és arra buzdította az elnököt, hogy teremtsen békét anélkül, hogy az Franciaország presztízsének romlását eredményezné. Ez az álláspont komoly felháborodást váltott ki az algériai francia telepesek és támogatóik körében, és de Gaulle-nak két egymást követő felkelést is el kellett fojtania az algériai telepesek és ott állomásozó francia csapatok körében. Ezek közül a második akció már egyenesen a lázadó ejtőernyős alakulatok anyaországi inváziójával fenyegetett.
De Gaulle kormányzata eltitkolta az 1961-es Párizsi mészárlást. Ekkor Maurice Papon párizsi rendőrprefektus hallgatólagos támogatásával több száz, Algéria függetlensége mellett tüntető, főként algériai származású személyt gyilkoltak meg rendőrök a párizsi rendőrség udvarán és a Szajna partján. Papon a rendőröktől kegyetlenséget kért és ígéretet tett rá, hogy elrejtik őket az igazságszolgáltatás elől. A tömeggyilkosságot közel harminc évig sikerült elhallgatni. Az áldozatok száma a mai napig tisztázatlan, egyes becslések szerint 70 mások szerint 200, vagy még annál is magasabb.
Az elnök több alkalommal volt az Algéria függetlensége ellen küzdő titkos katonai szervezet az Organisation de l'armée secrète (OAS) merényletének célpontja. 1962. augusztus 22-én csak szerencséjének köszönhetően élt túl egy merényletet Petit-Clamar közelében, amelyet a később emiatt kivégzett Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes szervezett. Az akciónak három magyar résztvevője is volt, akiket tettükért hosszú börtönbüntetésre ítéltek.
Az 1961-es, Algéria függetlenségéről rendezett népszavazás után de Gaulle tűzszünetet hozott létre, az 1962 márciusában aláírt Évian Accords megállapodással, amit egy hónappal később egy másik népszavazás meg is erősített. Noha ezzel az algériai kérdés rendeződött, Michel Debré miniszterelnök lemondott hivataláról, és helyére Georges Pompidou került 1962. április 14-én. Algéria 1962 júliusában vált függetlenné. Ezzel egyidőben amnesztiát hirdettek minden, a háború során elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatosan. 1962-ben mindössze néhány hónap alatt 900 000 francia telepes hagyta el az országot. Az menekültek kivándorlása az 1962-es oráni mészárlás után gyorsult fel, amikor világossá vált, hogy az Évian Accords-ban foglaltak nem jutnak érvényre és a francia kormányzat nem szándékozik megvédeni a telepeseket.
1962. szeptemberében de Gaulle egy olyan alkotmánymódosítást kezdeményezett, amelynek értelmében a köztársasági elnököt közvetlenül a választópolgárok választják meg. Időközben egy bizalmatlansági szavazást követően de Gaulle október 4-én feloszlatta a nemzetgyűlést és új választásokat írt ki. A választás előtt (október 28-án) azonban még sor került a népszavazásra, amelyen de Gaulle javaslata közel kétharmados, 62,25%-os támogatást kapott, azaz a továbbiakban az elnökről az általános választójoggal rendelkező szavazók dönthettek. A szavazattöbbség annak ellenére jött létre, hogy a legtöbb párt – erős elnöki rendszertől tartva – a változtatás elutasítása mellett foglalt állást.[30] A parlamenti választásokra november 18-án és 25-én került sor. Noha a baloldal előretört, a gaullisták ismét többséget szereztek.

1962-1968: a „politique de grandeur” időszaka

A lezárt algériai konfliktussal a háta mögött de Gaulle végre arra a két területre koncentrálhatott, amelyet fontosnak érzett: a francia gazdaság reformjára és egy független külpolitikát folytató erőteljes Franciaország megjelenítésére a nemzetközi porondon. Ezt a nemzeti nagyságra építő de Gaulle-i irányvonalat szokták „politique de grandeur” néven emlegetni

„Harminc dicsőséges év”

Miközben a 18. század óta példátlan népességrobbanás zajlott Franciaországban, a kormányzat – Georges Pompidou miniszterelnöksége alatt – a gazdaság gyors ütemű átalakításához fogott. A kapitalista és állami irányítás alatt álló gazdaság sajátos keverékeként a kormányzat mélyen beavatkozott a gazdasági életbe fő eszközként ötéves tervezési ciklusokat alkalmazva. Széles körben ismert és gazdaságilag többnyire, de nem minden esetben sikeres projekteket indítottak. Ezek közé tartozott például a marseilles-i kikötő fejlesztése (amely rövidesen a harmadik legnagyobb európai, és a legnagyobb mediterrán kikötővé vált), a Caravelle utasszállító repülőgép-projekt (az Airbus egyik elődje) támogatása, a francia-brit együttműködésben készülő Concorde utasszállító toulouse-i gyártásáról hozott döntés, a francia autóipar fejlesztése (az állami tulajdonú Renault-val a középpontban) és a Párizst a tartományokkal összekötő első autópályák építése. E projekteknek köszönhetően a francia gazdaság a 19. század óta nem látott növekedést ért el.
1964-ben a francia GDP 200 év után először haladta meg a britet, és ezt a pozíciót a francia gazdaság egészen a '90-es évekig tartani is tudta. Erre az időszakra Franciaországban mindmáig nosztalgiával emlékeznek, mint „Trente Glorieuses”, a gazdasági fellendülés harminc dicsőséges évének csúcspontjára.

Külpolitika az EGK keretein belül

1963-ban de Gaulle megvétózta a britek csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, mivel úgy vélte, hogy az Egyesült Királyságból hiányzik a szükséges politikai akarat, hogy egy erős Európa része legyen. Úgy tekintett Nagy-Britanniára, mint az USA "trójai falovára".Meggyőződése szerint a kontinentális és brit gazdasági érdekek között összeegyeztethetetlen ellentétek feszültek. Mindezeken túl azt követelte, hogy az Egyesült Királyság fogadja el az EEK hat tagállama (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország) által lefektetett szabályokat és saját szabadkereskedelmi övezetében vonja vissza az ezekkel az országokkal szemben támasztott elvárásait. A közös piac kiterjesztése helyett annak felpörgetését és elmélyítését pártolta.
Az EGK kezdeti éveit vizsgálva megállapítható, hogy a francia gazdaság – és különösen a mezőgazdaság – érdekeinek védelme erőteljesebben meghatározta de Gaulle britekkel kapcsolatos politikáját, mint bármilyen egyéb szempont. A tábornok hozzáállását ugyanakkor az a harag és bizalmatlanság is meghatározta amely második világháborús nagy-britanniai száműzetéséből származott. Ehhez adódott az az aggodalom, amelyet az USA és Nagy-Britannia közti nukleáris fegyverkezésre vonatkozó megállapodás okozott, és amelynek keretében az USA Polaris rakétákkal látta el a briteket.

A negyedik atomhatalom

1960. február 13-án Franciaország negyedikként lépett az atomhatalmak közé, amikor végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását a Szaharában, Algírtól 700 kilométerre dél-délnyugati irányban. De Gaulle ezen a területen is törekedett a francia függetlenség megteremtésére és kidolgozta az ország nukleáris fegyverkezési stratégiáját, amely a Force de frappe névre hallgatott, és amely egy szárazföldi, egy légi és egy tengeri erőből állt.

A Kínai Népköztársaság elismerése

De Gaulle meg volt győződve róla, hogy a független Franciaország kiegyensúlyozó tényező lehet az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Főként brit és amerikai kritikusai szerint viszont, ez a vágyott politikai szerepkör alig volt több mint üres póz és opportunizmus. 1964 januárjában Franciaország diplomáciai kapcsolatokat létesített a legtöbb ország által ekkor még el nem ismert Kínai Népköztársasággal. Ez az első lépést jelentette a kommunista állam hivatalos elismerése felé. A kapcsolatfelvételre ugyanakkor anélkül került sor, hogy Franciaország megszakította volna kapcsolatait a Kínától 1949-ben elszakadt és vitatott függetlenségű Tajvannal, amelyet a világ legtöbb állama ekkoriban a hivatalos Kínának tekintett, és amely Kínát az ENSZ-ben is képviselte. A kialakult szituáció azért volt különös, mert a kommunista Kína ragaszkodott az "egy-Kína" elvhez, azaz elvárta a világ államaitól, hogy Tajvant ne tekintsék önálló államnak. Egy ideig nem volt világos, hogy a diplomáciai ellentmondás hogyan oldható fel és a nagykövetek cseréjét hónapokon át halogatták, ám Tajvan elnöke Csang Kaj-sek februárban megoldotta a konfliktust: Tajvan megszakította diplomáciai kapcsolatait Franciaországgal.
A lépés fontos jelentőséggel bírt a kommunista kína számára a diplomáciai elismerésért folytatott küzdelemben. E küzdelem eredményeként 1971-ben az ENSZ 2758. számú határozatával megvonta Tajvan ENSZ-tagságát, és elismerte a Kínai Népköztársaságot. Ezt követően a világ államainak többsége a Kínai Népköztársaságot ismerte el a hivatalos Kínaként (noha sok ország párhuzamosan Tajvannal is diplomáciai kapcsolatban áll). 1972-ben az Egyesült Államok elnöke, Richard Nixon is látogatást tett a Kínai Népköztársaságban, amely a kapcsolatfelvétel első lépése volt.

A második elnöki ciklus

1965 decemberében de Gaulle-t ismét köztársasági elnökké választották. A választásokon ellenfele François Mitterrand volt, aki a várakozásokhoz képest meglepően sok szavazatot kapott: a leadott voksok 45%-át szerezte meg.


Függetlenedés a katonai szövetségesektől: NATO, Vietnam


1966 februárjában Franciaország kivonta csapatait a NATO katonai irányítása alól, noha a szervezetnek tagja maradt. De Gaulle ragaszkodott hozzá – pályafutása során nem először – hogy Franciaország döntési szabadsága maximálisan megmaradjon még szövetségeseivel szemben is. Szintén kijelentette, hogy a Franciaországban állomásozó idegen csapatoknak el kell hagyniuk az országot és erre egy évet adott.
Egy 1966. szeptemberében a kambodzsai Phnompen-ben elhangzott beszédében kifejezte Franciaország rosszallását amiatt, hogy az USA bevonódik a vietnami háborúba. Felszólította az amerikaiakat a kivonulásra, mivel ezt látta az egyetlen járható útnak a konfliktus békés megoldása felé. A kijelentés annak fényében volt figyelemre méltó és meglepő, hogy a háború előzménye az indokínai háború volt, amelyet Franciaország vívott gyarmata megvédése érdekében a vietnami kommunisták ellen, és amelyhez komoly támogatást kapott az Egyesült Államoktól.

„Az üres szék válsága” és második vétó a briteknek

Az Európai Közösség (EK) megalapítása után de Gaulle-nak komoly szerepe volt a szervezet egyik legnagyobb válságának kirobbanásában. A válság kirobbanásának oka a közös agrárpolitika vagy még annál is meghatározóbb mértékben a szervezeten belüli döntési mechanizmus, a minősített döntéshozatali eljárás (qualified majority voting vagy QMV) körüli vita volt. Az eljárás lehetővé tette a többségi akarat érvényesülését, azaz nem volt szükség egyhangú döntésre bizonyos kérdésekben. Ennek következtében a kisebbségi álláspontot képviselő államok érdeke sérülhetett.
Miután Franciaország nem tudott megállapodni az agrárpolitika kérdéseiben az EK másik öt tagállamával, 1965 júniusában de Gaulle visszahívta az ország képviselőit a szervezetből, és bojkottálta a szervezeti reformokról zajló tárgyalásokat. A francia fél jelenléte nélkül a szervezet egészen 1966 januárjáig megbénult, amikor a luxemburgi kompromisszummal sikerült a konfliktust feloldani. A kompromisszum lényege az volt, hogy amennyiben valamely tagállam fontos nemzeti érdekeire hivatkozva ezt kérte, a többségi szavazással meghozandó döntéseket el lehetett halasztani addig, amíg a tagállamok egyhangú megállapodásra nem jutnak. Ez gyakorlatilag nemzeti vétójog létrejöttét, és a minősített döntéshozatal visszaszorulását jelentette. De Gaulle tehát sikeresen befolyásolta a Római szerződésben is rögzített közösségi döntéshozatali mechanizmust: ragaszkodott hozzá, hogy a döntések során a kölcsönös megértésre alapozott szolidaritás érvényesüljön.
1967. júniusában de Gaulle megvétózta a britek második csatlakozási kísérletét is. Hivatalos indoka a brit gazdaság fejletlensége volt, ám a háttérben továbbra is a tábornoknak a szoros brit-amerikai kapcsolatokkal szembeni ellenszenve és félelme állt.

Közel-Kelet politika és a hatnapos háború

A közel keleti feszültség 1967-es növekedése láttán de Gaulle június másodikán – hat nappal a hatnapos háború kitörése előtt – fegyverembargót hirdetett Izrael ellen, noha ez nem vonatkozott az izraeli hadsered francia eredetű nehézfegyverzetéhez szükséges alkatrészekre.
Ez váratlan fordulat volt de Gaulle Közel-Kelet politikájában: 1956-ban Franciaország, Nagy-Britannia és Izrael még együtt kísérelte meg visszaszerezni a Szuezi-csatornát Egyiptomtól. Az Izraeli Légierő francia Mirage és Mystère vadászgépeket használt a hatnapos háború során, és haditengerészetének új hajói Cherbourgban készültek. Noha a hajókat az izraeli fél kifizette, átadásukat letiltotta a francia kormányzat. Mégis a megrendelőhöz kerültek, mivel egy akció keretében kicsempészték őket Franciaországból kiváltva ezzel a franciák vádjait. Az utolsó hajók 1969 decemberében kerültek vízre, kevéssel a Franciaország és az immár független Algéria közötti megállapodás megkötése után, amelynek keretében olaj és francia hadianyag cserélt gazdát.
Algéria függetlenségének megadása után a de Gaulle vezette francia külpolitika sokkal arabbarátabbá vált. Franciaország népszerűségének arab világbeli kialakulásában komoly szerepet játszott a tábornok hat napos háború idején képviselt álláspontja. Ezzel egy időben Izrael Franciaország helyett inkább az Egyesült Államok felé közeledett katonai támogatásért, illetve fokozta saját hadiiparának fejlesztését.
Egy televíziós konferencia során 1967. november 27-én De Gaulle úgy jellemezte a zsidókat, mint „zsarnoki és magától eltelt népet”. David Ben-Gurionnak 1968. január 9-én írott levelében kifejtette, hogy meggyőződése szerint Izrael figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket és átlépte a mértékletesség határát Jeruzsálem, illetve számos jordániai, szíriai és egyiptomi terület elfoglalásával. Úgy vélte, hogy Izrael az elnyomás és üldöztetés eszközeit alkalmazta a megszállás során, és ez vezetett a területek bekebelezéséhez. Kijelentette, hogy amennyiben Izrael visszavonná csapatait, lehetőség nyílna az ENSZ keretei között olyan megoldást találni, ami szavatolná a közel-keleti menekültek és kisebbségek méltóságteljes és igazságos jövőjét, Izraelnek a szomszédos állom általi elismerését, illetve az Akabai-öböl és a Szuezi-csatorna szabad hajóhatóságát.

Nigériai polgárháború

1967. május 30-án Nigéria délkeleti, főként ibok által lakott tagállamai kinyilvánították elszakadásukat és kikiáltották a Biafrai Köztársaságot. Június 6-án kitört a polgárháború, ami egészen 1970. januárjáig tartott és Biafra bukásával ért véget.
Nagy-Britannia (és még nagyobb mértékben) a Szovjetunió katonai segítséget nyújtott Nigériának a szakadár tartomány visszahódításához. Ugyanakkor a de Gaulle vezette Franciaország is beavatkozott a konfliktusba ami azért volt rendhagyó, mert az a hagyományos francia érdekszférán kívül esett. A Nigéria esetleges felosztásával kapcsolatos politika vitában Franciaország és az Egyesült Királyság ellentétes oldalra került: de Gaulle a szakadár tartományok oldalára állt. A francia-nigériai kapcsolatok ugyanis igen fagyosak voltak a harmadik francia atomkísérlet után, amelyet Franciaország 1960. decemberében hajtott végre a Szaharában.
1968. augusztusától – amikor az erre vonatkozó embargó megszűnt – Franciaország korlátozott, titkos támogatást nyújtott a szakadár nigériai tagállamoknak. Jóllehet Franciaország katonailag segített Biafrát életben tartani a háború hátralévő tizenöt hónapjában, részvétele elégtelennek és visszásnak bizonyult. Ahogyan azt a biafrai főparancsnok megfogalmazta, "Franciaország több kárt mint hasznot okozott azzal, hogy hamis reményeket keltett, és Nagy-Britannia számára indokot szolgáltatott Nigéria felfegyverzésére".

„Éljen a szabad Québec!”

1967. júliusában de Gaulle Kanadába látogatott, amely épp centenáriumát ünnepelte az Expo 67 nevű világkiállítással. Július 24.-én a francia nyelvű tartomány, Québec székhelyének számító Montreal városházájának balkonjáról beszélve az összegyűlt nagy tömeghez, a tábornok így kiáltott: „Vive le Québec!” („Éljen Québec”), majd hozzátette „Vive le Québec libre!” („Éljen a szabad Québec!”). A kanadai sajtó élesen kritizálta a mondatot, és a kanadai miniszterelnök, Lester B. Pearson kijelentette: „A kanadaiaknak nincs szükségük rá, hogy felszabadítsák őket.” De Gaulle két nappal később elhagyta Kanadát, anélkül hogy az eredeti tervei szerint ellátogatott volna Ottawába. Soha többé nem tért vissza Kanadába. A beszéd komoly felháborodást keltett Kanadában és jelentős diplomáciai törést okozott a két állam kapcsolatában. Ugyanakkor fontos fordulópont volt a Québec Kanadától való függetlenségéért küzdő mozgalom történetében.
A következő évben de Gaulle Bretagne-ba látogatott és elszavalt egy breton nyelvű verset, amit nagybátyja (szintén Charles de Gaulle) írt. A beszéd után a tábornok alaposan leszólta a breton nacionalista mozgalmat. Azaz de Gaulle kettős mércét alkalmazott az angol nyelvű Kanadától elkülönülő „szabad” Québec és a hasonló breton mozgalom esetében.

Politikája az 1968-as diáklázadások és tüntetések kapcsán

De Gaulle kormányát sok kritika érte Franciaországon belül, kiváltképp keménykezű politikája miatt. A nyomtatott sajtó szabad, a választások pedig demokratikusak voltak, illetve a külföldről működő magán rádió- és televízióállomások sugározhattak francia nyelven. Ugyanakkor az állami rádiózásban és televíziózásban monopólium alakult ki, és e testületek vezetői képesek voltak befolyásolni a hírszerkesztési elveket. A társadalom sok vonatkozásban (így például a nők helyzetét illetően) továbbra is maradi, sőt olykor elnyomó volt. A társadalom több szegmensében – így különösen az ifjúság köreiben – komoly türelmetlenséget váltott ki ez a jelenség, amely végül az 1968-as eseményekhez vezetett.
Az 1968-as májusi demonstrációk és sztrájkok komolyan kikezdték de Gaulle legitimitását. 1968. májusában a tábornok meglátogatta a Németországban állomásozó francia megszálló haderő parancsnokát, Jacques Massu tábornokot, hogy egy esetleges, a lázongókkal szembeni katonai intervencióról egyeztessen vele.
Egy egyeztetés során ahol a diákoknak és munkásoknak a gazdasági és politikai életben való közvetlen részvételre vonatkozó követeléseiről esett szó, de Gaulle szállóigét alkotott, amikor ingerülten kijelentette: „La réforme oui, la chienlit non!” (udvarias fordításban: „Reform igen, káosz nem!”). A kijelentés a mai napig emlegetett fordulat Franciaországban, kritikus és ironikus utalásként a gaulleista politikára.

Visszavonulása és halála

De Gaulle 1969. április 28-án lemondott az elnökségről, miután egy általa előterjesztett szenátusi és önkormányzati reform elbukott a népszavazáson. Az elnöki székben Georges Pompidou követte.
A tábornok másodszor is visszavonult Colombey-les-Deux-Églises-i házába és folytatta emlékiratait. Váratlanul hunyt el két héttel nyolcvanadik születésnapja előtt, 1970-ben. Egészen haláláig kiváló egészségnek örvendett.
November 12-én temették el végrendelete szerint Colombey-ben. Végakarata szerint temetésén állami vezetők nem, csak egykori veterán társai vehettek részt és egyszerű sírkövére nevén és születési illetve halálozási évszámán kívül semmi nem kerülhetett. Mivel visszavonulás után nem fogadta el az egykori állami vezetőknek illetve a visszavonult tábornokoknak járó juttatásokat, halála előtt majdhogynem szűkös körülmények között élt. Családja a birtok eladására kényszerült, amelyet egy alapítvány vásárolt meg és amiben most a Charles de Gaulle Múzeum működik.

Állami címek és posztok

Charles de Gaulle számos állami címben és posztban részesült hosszú élete alatt.
1944-től 1946-ig az Ideiglenes Francia Kormány tanácselnöke volt.
1944-től 1946-ig és később 1959-től 1969-ig Andorra Hercegségét osztotta meg Ramon Iglesiasi Navarrival.
1958-tól 1959-ig Franciaország miniszterelnöke volt.
1958-tól 1959-ig Franciaország honvédelmi minisztere volt.
1959-től 1969-ig Franciaország köztársasági elnöke volt.

Munkái

La Discorde Chez l’Ennemi (1924)
Histoire des Troupes du Levant (1931) Written by Major de Gaulle and Major Yvon, with Staff Colonel de Mierry collaborating in the preparation of the final text.
Le Fil de l’Épée (1932)
Vers l’Armée de Métier (1934)
La France et son Armée (1938)
Trois Études (1945) (Rôle Historique des Places Fortes; Mobilisation Economique à l’Étranger; Comment Faire une Armée de Métier) followed by the Memorandum of 26 January 1940.
Mémoires de Guerre
Volume I - L’Appel 1940–1942 (1954)
Volume II - L’Unité, 1942–1944 (1956)
Volume III - Le Salut, 1944–1946 (1959)
Mémoires d’Espoir
Volume I - Le Renouveau 1958–1962 (1970)
Discours et Messages
Volume I - Pendant la Guerre 1940–1946 (1970)
Volume II - Dans l’attente 1946–1958 (1970)
Volume III - Avec le Renouveau 1958–1962 (1970)
Volume IV - Pour l’Effort 1962–1965 (1970)
Volume V - Vers le Terme 1966–1969


Alexandrosz PAPAGOSZ ( 1883 - 1955 )

Görög tábornok, politikus. 1935-ben hadügyminiszter, 1936–40 között vezérkari főnök. 1940-ben, az olaszok támadását követően a hadsereg főparancsnoka. Csapatait csak német segítséggel sikerült legyőzni. 1943-ban a németek Dachauba vitték, 1945-ben szabadult ki. 1952 és 1955 között Görögország miniszterelnöke volt.


Henri Philippe Omer PÉTAIN ( 1856 - 1951 )

Henri Philippe Benoni Omer Joseph Pétain, ismertebb nevén Philippe Pétain vagy egyszerűen Pétain marsall (Cauchy-a-la-Tour, 1856. április 24. – Port Joinville, 1951. július 23.) francia marsall, miniszterelnök, köztársasági elnök.

Az I. világháborúban

A világháborút megelőzően a hadiakadémia gyalogsági karának tanára volt 1901 és 1910 között. Részt vett a marne-i csatában. Nagy szerepe volt a francia hadsereg állóképességének helyreállításában. 1916 februárja és decembere között ő volt a győztes francia csapatok parancsnoka a példátlan véráldozattal járó verduni csatában. 1917–1918-ban marsall, majd a Legfelső Hadi Tanács alelnöke lett.

A két világháború között

Mint az első világháború egyik győztes katonai vezetője, ő volt 1931-ig a francia hadsereg főfelügyelője.
1925-ben Marokkóba küldték a rif törzsek által kirobbantott Abd el-Krim-féle felkelés elfojtására. 1934-ben ő lett Doumerge kormányának hadügyminisztere. 1939–1940-ben a Franco vezette Spanyolországban nagykövetként képviselte hazáját.

A II. világháború alatt

Ezután 1940. június 16-án Reynaud-kormány miniszterelnök-helyettese, majd a német megszállás idején, Párizs eleste után Franciaország miniszterelnöke lett 1940. június 16-án. Miután június 22-én fegyverszüneti megállapodást kötött a nemzetiszocialista Németországgal és a fasiszta Olaszországgal, a július 11-én Vichy-ben összehívott nemzetgyűlés teljhatalommal ruházta fel: köztársasági elnök (1944-ig) és miniszterelnök volt (1942-ig) egyidejűleg. A Vichy-kormány tehát személyileg végig összekapcsolódott Pétain tevékenyéségvel. Politikája ingadozott a németbarátság és a németekkel szembeni ellenállás között. Jellemző, hogy a németbarát Laval miniszterlenökhelyettest 1940-ben menesztette, ám a németek nyomására Lavalt 1942-ben vissza kellett helyeznie pozíciójába. 1941-ben tapogatózó tárgyalásokat kezdett a nyugati szövetségesekkel.
Amikor 1942-ben a németek Sigmaringenbe vitték, Pétain megtagadott velük minden együttműködést és lemondott hivatalos funkciói gyakorlásáról.Innen az amerikaiak szabadították ki. Svájcba ment, ahonnan 1945 áprilisában saját elhatározásából hazatért.

A második világháború után

Pétaint egy különleges bíróság elé állították, amely őt halálra ítélte. Charles de Gaulle tábornok közbenjárására a büntetést először életfogytig tartó várfogságra változtatták, majd Ile d'Yeux-re száműzték, de végül megkegyelmeztek neki, és felmentették. Port Joinville-ben halt meg 95 éves korában.

Értékelése

Pétain értékelése máig is viták tárgya. Vannak, aki nemzeti hősként tartják számon, ám főleg a II. világháborút követő években sokan náci-kollaboránsnak tekintették, illetve tekintik.


Paul REYNAUD ( 1878 - 1966 )

Francia politikus. 1938-tól 1940 márciusáig pénzügyminiszter, majd március 21-től június 16-ig Daladier utódaként miniszterelnök és külügyminiszter. Még március végén találkozott Churchill brit külügyminiszterrel, akivel megállapodtak, hogy országaik nem kötnek különbékét, ám a francia hadsereg hamarosan összeomlott. Májusban átszervezte a kormányt, Pétaint nevezve ki helyettesévé. Ezzel párhuzamosan leváltotta Gamelin tábornokot, a francia hadsereget ezután Weygand vezette. Ezután ő maga hiába szerette volna a harc folytatását, Pétain és Weygand, a békekötés hívei kerekedtek felül. Június 16-án lemondott, utóda Pétain lett. 1940. szeptember 6-án a vichyi kormány utasítására letartóztatják, majd életfogytiglani börtönre ítélik. 1942–44 között a németek tartják fogva, majd visszaszállítják Vichy-Franciaországba, ahol 1945 májusában az amerikaiak kiszabadítják.


Edward RYDZ-SMIGLY ( 1886 - 1943 )

Lengyel marsall. 1939-ben, a németek támadásakor ő volt a hadsereg főparancsnoka, és Lengyelország gyakorlatilag az ő irányítása alatt állt. Késve rendelte el a mozgósítást, a lengyel hadsereg, bár hősiesen küzdött, nem tudott ellenállni a németeknek. Két héttel a csatározások megkezdése után az ország délkeleti részébe rendelte a még harcolni képes egységeket, hogy ott várják be az angol és francia segítséget, hiszen ez a két állam ekkor már hadat üzent Németországnak. Ezzel szemben a szovjet csapatok indultak meg keletről, Rydz–Smigly szeptember 17-én Romániába menekült, ahol internálták. Sikorski elmozdította főparancsnoki posztjából. 1941-ben megszökött Romániából, és visszatért Lengyelországba, ahol álnéven a földalatti mozgalom tagja lett. Valószínűleg a németek végezték ki, a sejtések szerint 1943-ban.


Wladislaw SIKORSKI ( 1881 - 1943 )

Lengyel tábornok, politikus. 1922–23-ban miniszterelnök. 1939 szeptemberétől a lengyel összeomlást követően a lengyel emigráns kormány miniszterelnöke, az emigráns lengyel csapatok főparancsnoka. A Franciaországban állomásozó lengyel haderő létszáma elérte a 100 ezer főt, a francia fegyverszünetet követően ezek az egységek Nagy-Britanniába mentek, hogy tovább folytathassák a harcot. Sikorski rövidesen hivatalos tárgyalásokat kezdett a szövetségesekkel az együttműködésről. A Szovjetunió elleni német támadást követően Sztálinnal is megállapodást kötött. A szovjet-lengyel viszony ennek ellenére nem volt mentes a feszültségektől, melyek különösen kiéleződtek az 1943 elején feltárt katyni tömegsírok esetét követően. A szövetségesek Sikorski értésére adták, hogy a németek elleni győzelem az elsődleges, és nem fognak a lengyelek ügye érdekében konfrontálódni a szovjet vezetéssel. Nem sokkal ezután 1943 júliusában Gibraltárban a tábornok repülőgépe tisztázatlan okok miatt lezuhant, Sikorski életét vesztette.