Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Német tábornokok a második világháborúban

Ludwig Beck
Alfred Josef Ferdinand Jodl
Karl Dönitz
Hermann Göring
Wilhelm Keitel
Fridrich Paulus
Erich Raeder
Erwin Rommel
Freiher Maximiliam Weichs
Wilhelm Canaris
Heinz W. Guderian
Hasso von Manteufell
Gerd von Rundstedt
Albert Kesselring
Walter von Brauchitsch
Walter Karl Ernst August von Reichenau
Claus Schenk von Stauffenberg
Werner Fritz Eduard von Blomberg
Fedor von Bock
Ernst Busch
Robert Ritter von Greim
Paul Ludwig Ewald von Kleist
Hans Günther von Kluge
Georg von Küchler
Wilhelm Ritter von Leeb
Wilhelm List
Erich von Manstein


Ludwig Beck ^^

http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/pics/beck.jpg

Német tábornok. 1933 és 1938 között közreműködik a hadsereg újjászervezésében, bár nem volt náci, és kifejezetten rossz szemmel nézte az SS megerősödését. 1935-től vezérkari főnök. Mivel úgy gondolta, hogy Németország még nincs felkészülve a háborúra, 1938-ban lemondott posztjáról. Lelkesen csatlakozott Stauffenbergék összeesküvéséhez. Az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet idején a puccsisták főhadiszállásán tartózkodott. Mikor értesült arról, hogy a Führer életben maradt, kétszer is megkísérelte főbe lőni magát, de súlyos sebei ellenére nem halt meg azonnal; kegyelemlövéssel végeztek vele.

Alfred Josef Ferdinand Jodl ^^

Alfred Josef Ferdinand Jodl (Németország, Würzburg, 1890. május 10. – Nürnberg, 1946. október 16.) eredeti nevén Alfred Baumgartner német tábornok, a Wehrmacht főparancsnoka, a nürnbergi per háborús bűnösként ítélte el.

Pályakezdet

Bajor katonatiszt sarja. Édesapja, id. Alfred Jodl főhadnagy volt a bajor tüzéreknél. Édesanyja, Therese Baumgartner, egyszerű bajor parasztlány. Szülei nem házasodtak össze, mert egy tiszt számára egy parasztlány feleségül vétele rangon aluli frigynek számított. Alfred akkor kapta meg a Jodl családnevet, amikor édesapja 1899-ben kilépett a hadseregből és feleségül vette Therese Baumgartnert. Alfred Jodlnek egy fiútestvére volt, három nővére még gyermekkorában meghalt.

Alfred Jodl 13 éves koráig a müncheni Terézia gimnáziumban tanult, majd 1903-ban belépett a bajor királyi katonai iskolába. Változó teljesítménye következtében csak 20 éves korában tehetett katonai érettségit, ám akkor évfolyamának legjobb eredményével. Vizsga után belépett a 4. bajor tüzérségi ezredbe. Egy rövid időre visszatért a müncheni főiskolára, hogy ott 1912-ben hadnagyi rangot szerezzen. 1913-ban megnősült. Jodl 1944-ig, felesége haláláig maradt házas. Bár párjával szeretetben éltek együtt, a kapcsolatból nem született gyermek.

Az I. világháború és a két háború közötti időszak

Az I. világháború kezdete Jodlt tüzérségi hadnagyként érte. A háború elején részt vett a Saar-vidéki harcokban. 1914. augusztus 24-én egy francia ágyúgolyótól a combján súlyosan megsebesült. Sérüléséért megkapta a vaskereszt II. fokozatát, de csak 1915 márciusára gyógyult fel annyira, hogy visszatérhetett a frontra. 1916-ban főhadnagyi rangra lépett és átvezényelték a keleti frontra. 1917-ben a 72. magyar tüzérezred parancsnoka lett. Az 1918-as nagy német támadás idejére visszatért a nyugati frontra. Május 3-án a vaskereszt I. fokozatával tüntették ki és a nyugati front parancsnoki törzskara mellé osztották be szolgálatra.

A háborús vereség után egy könnyű tüzérezred ütegparancsnoka lett. A formálódó Reichswehr tüzérségi parancsnokaként a bajorországi Landsbergbe helyezték és katonai főiskolára küldték, ahol évfolyamának legjobbjai között volt. 1923-ban századosként Berlinbe helyezték, ahol megismerte Adolf Hitler náci pártvezetőt és gondolatait.

1928 és 1932 között a müncheni katonai főiskolán taktika és hadtörténet tárgyakat oktatott. 1932-ben őrnagyi rangot kapott. Alfred Jodl 1935-ben az alakuló Wehrmacht ezredesévé lépett elő és a bajor tartomány védelmi parancsnoka lett. Azok közé a főtisztek közé tartozott, akik az alakuló Wehrmacht főtiszti posztjáért vetélkedő Fritsch és Blomberg tábornokok közötti viszály miatt nevető harmadikként kerültek a Wehrmacht élére. Egyszerű vezérkari ezredesként lépett a parancsnoki törzskarba. 1939. április 1-jén vezérezredesi rangra lépett és a 4. hegyivadász ezred irányításával bízták meg.

Szerepe a II. világháborúban

Alfred Jodl szeptember 3-án a frontra utazván találkozott először Hitlerrel. Törzskari tisztként vett részt a Dánia és Norvégia lerohanását jelentő Weserübung haditerv kidolgozásában. A nyugati hatalmakat elsöprő 1940-es hadjáratban nem játszott jelentős szerepet. 1940. július 19-én a tüzérség parancsnokává nevezték ki. Jodlnek meghatározó szerepe volt a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet kidolgozásában. Jodl három támadóéket tervezett, melyeknek 1941 végére be kellett venniük Leningrádot, Moszkvát és a Krím-félszigetet. Terve nagyszerűnek bizonyult, bár a támadás kései időpontja miatt csapatai nem érhettek célt.(Brit hadtörténészek szerint ha Hitler nem módosítja a tervet akkor 1941. július-augusztusában esély lett volna a terv sikerére. Utána már nem.)

1942-ben az Ukrajnán át a kaukázusi olajmezők felé támadó DÉL hadseregcsoport parancsnoka volt. Súlyos konfliktusba keveredett Hitlerrel, amikor a Führer parancsa ellenére csapatai felhagytak az előretöréssel és védelemre rendezkedtek be a Kaukázus északi oldalán. Hitler azt tervezte, hogy a DÉL hadseregcsoport új parancsnokává Paulus tábornokot nevezi ki, de annak súlyos sztálingrádi veresége után lemondott a tervéről.

1944. január 30-án, Hitler hatalomra lépésének évfordulóján nevezték ki a Wehrmacht főparancsnokává. Röviddel ezután áprilisban elhunyt felesége, Irma, Jodl egyetlen hozzátartozója. Július 20-án együtt tartózkodott a vezérkari szobában a Führerrel, amikor a merénylők bombája felrobbant. Jodl könnyebben megsérült a robbanásban.

A háború hátralevő időszakában háttérbe szorult. A Wehrmacht totális vereségét nagyrészt a berlini bunkerből nézte végig. Itt ismerkedett meg azzal a Luise Katharina von Benda nevű titkárnővel, aki korábban felesége barátnője volt. A viszonyból szerelem szövődött, 1945. március 7-én másodszor is megnősült.

1945. május 7-én Reimsben a nyugati szövetséges haderők előtt aláírta a német szárazföldi csapatok feltétel nélküli megadását. Ezek után az északi Flensburgba ment, hogy Karl Dönitzet a szovjetek elleni háború folytatásában támogassa. Május 13-án, Keitel tábornok szövetséges fogságba esése után Jodl lett a Wehrmacht maradványainak főparancsnoka. Dönitz mögé állva arra számított, hogy a szovjetek és az amerikaiak szövetsége hamarosan felbomlik, és az újjászerveződő német haderő harcba szállhat a keleti német területek visszaszerzése érdekében. Május 23-án Jodlt és a Dönitz-csoport többi tagját brit katonai rendőrök elfogták és hadifogságba vitték.

Vádlottként Nürnbergben

Jodlt a nürnbergi fogházba szállították. A vádiratban foglaltak alapján valamennyi vádpontban vizsgálatot folytattak ellene (emberiség ellen elkövetett bűnök, háborúban elkövetett bűncselekmények, béke elleni bűncselekmények, összeesküvés mások ellen), a bíróság mindben bűnösnek találta és halálra ítélte. (Angol, amerikai és szovjet egyetértéssel; a francia bíró a halálbüntetést rossz ítéletnek tartotta.) Valójában egyetlen bizonyítékot sem hoztak fel arra, hogy Jodl tudott volna a tervszerű zsidómegsemmisítésről. Az ítélet részletes indoklása egyetlen szóval sem említi a zsidókérdést. A háborús bűnösséget és az emberiség elleni bűntetteket kizárólag általában, egyetlen konkrét eset nélkül rótták fel neki. Amiért tehát konkrétan halálra ítélték: nem ismerték el a „parancsra cselekedett” védekezést, felelősnek találták a „komisszár-” és „kommandóparancs” továbbításában.

Jodl kérvényt nyújtott be, hogy kötél helyett a katonákat megillető golyóval végezzenek vele, kérvényét elutasították. 1946. október 16-án a nürnbergi fogházban felakasztották.

Halála után felesége megpróbálta rehabilitáltatni, de kísérlete kudarcot vallott.

Karl Dönitz ^^

Karl Dönitz ((Berlin, 1891. szeptember 16. – Aumühle, Németország, 1980. december 24.) német tengernagy, a második világháború idején a Német haditengerészet főparancsnoka és Adolf Hitler öngyilkosságát követően 23 napig Németország elnöke.

Berlinben született, 1911-ben csatlakozott a császári haditengerészethez (Kaiserliche Marine). Az első világháború alatt kezdetben felszíni hajókon, később tengeralattjárókon szolgált. A háborút brit hadifogságban fejezte be. 1918 után is a haditengerészetnél (Reichsmarine, 1935-től Kriegsmarine) maradt. Annak ellenére, hogy soha nem volt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja, gyors karriert futott be, elérve a tengernagyi rangot (Großadmiral) a tengeralattjárók főparancsokaként (Befehlshaber der Unterseeboote, B.d.U.) majd később a Német haditengerészet főparancsnokaként szolgált (Oberbefehlshaber der Kriegsmarine).

A tengeralattjáró-flotta az ő parancsnoksága alatt vívta meg a híres Atlanti csatát.

A búvárhajó-háború

A "tengeralattjáró" kifejezés helyett a búvárhajót kell használnunk, hiszen a két világháborúban bevetett dízelelektromos hajtású "tengeralattjárók" csak búvárhajók voltak. A felszínen dízelmotor hajtotta ezeket, és ez egyidejűleg az akkumulátort is feltöltötte. A víz alatt a feltöltött akkumulátorok energiájával haladt a hajó, ami ezért a víz alatt csak korlátozott ideig maradhatott, és különösen nagyobb sebességgel csak rövid időt mehetett a víz alatt. Ennélfogva ha az ellenséges hajó felfedezte, nehéz volt elmenekülnie. Dönitz, a német búvárhajók parancsnoka Nagy-Britannia ellen 300 hajót követelt, azonban 57 búvárhajóval kezdte Németország a háborút, ebből 26-ot lehetett az Atlanti-óceánon bevetni. A gyártás fokozásáért sokat tettek a németek, Dönitz havi 30 új hajót kért, hogy havi 700 ezer tonna ellenséges hajóteret elsüllyeszthessen. A legjobb gyártási eredmény is csak az 1943-as 284 búvárhajó volt, és többségében ez is elavult hajó volt. A legjobb eredmény az elsüllyesztés terén az 1942. júniusi valamivel több, mint 700 ezer tonna 3 búvárhajó elvesztése árán, de ez nem múlta felül az ellenség - különösen az USA - hajógyártását. 1943. tavaszán a brit és amerikai ellenintézkedések (több száz, nagy teljesítményű fényszóróval felszerelt repülőgép, hatásos radarkészülékek, csak találat esetén robbanó vízibomba, repülőgépekről kilőtt acéltestű, robbanóanyag nélküli, a búvárhajók burkolatát 50 m mélyen is áttörő rakéták) fordulatot hoztak. 1943 májusában Németország még elsüllyesztett 34 szövetséges szállítóhajót (163 507 t vízkiszorítás), de 41 búvárhajó árán. Dönitz, aki ekkor már Raeder utódjaként a német haditengerészet főparancsnoka, május 24-én leállíttatta a csoportos támadásokat. Ezt követően már csak kisebb sikerek voltak.

Dönitz a Nürnbergi perben

A háború után háborús bűnökkel vádolták és 10 évig hadifogságba került. A vádak szerint a korlátlan tengeralattjáróháború elrendelésével az észak-Atlanti térségben Németország megszegte az 1936-os Második Londoni Flotta-egyezményt. Bár a Nürnbergi per törvényszéke a tu quoque elvét nem vette általában figyelembe, Dönizt esetében azt mondhatjuk, hogy mégis számításba vette. A védelem, amennyire lehetősége volt, a brit és más alakulatok elleni búvárhajó-támadások, illetve az utas és kereskedelmi hajók elsüllyesztése vádja vonatkozásában, igazolta, hogy a háború első éveiben a német búvárhajó-parancsnokok betartották a nemzetközi hadijog szabályait, és lehetővé tették, hogy a kereskedelmi hajók legénysége a hajó elsüllyesztése előtt a mentőcsónakba beszálljon. Miután azonban kiderült, hogy a kereskedelmi hajók legénysége - felső parancsra - a háború első napjaitől fogva rádión jelentették a német búvárhajók helyzetét, és a kereskedelmi hajók gyakran fel voltak fegyverezve, és tüzeltek a búvárhajókra, vagy megkísérelték meglékelni őket, ez változott. Eleinte ennek ellenére óvatos volt az angolokkal különbékére vágyó Hitler, azonban a későbbi miniszterelnök Churchill tengerészeti miniszter e téren agresszívan lépett fel, mert a háborút meg kívánta nyerni. Chester Nimitz a per folyamán kitöltötte a Dönitz ügyvédje, Otto Kranzbühler által készített kérdőívet, és ebben elismerte, hogy az amerikai tengeralattjárók a csendes-óceáni konfliktus elejétől fogva figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a japán hajókat, és ha ez a tengeralattjárót, vagy további küldetését veszélyeztette, nem mentették ki a legénységet. Ezek a körülmények nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy Dönitz viszonylag enyhe büntetést kapott.

1956-ban, szabadulása után egy Hamburg melletti kis faluban, Aumühlében telepedett le, ahol két önéletrajzi témájú könyvet írt, Zehn Jahre, Zwanzig Tage (Tíz év, húsz nap) és Mein wechselvolles Leben (Örökké változó életem) címen. 1980 karácsonyán halt meg szívrohamban.

Hermann Göring ^^

Hermann Wilhelm Göring (Rosenheim, 1893. január 12. – Nürnberg, 1946. október 15.) német politikus és katonai vezető, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezető tagja, a német légierő (Luftwaffe) parancsnoka, a Harmadik Birodalom Hitler utáni második embere. Felelős a Gestapo valamint az első koncentrációs táborok felállításáért. 1936-tól a négyéves terv végrehajtásának megbízottjaként Németország felfegyverzését hajtja végre és így a háború előkészítője lett. Ő bízta meg Heydrich-et az ún. „A zsidókérdés végső megoldása“ projekt szervezésével.

A nürnbergi per (1945-1946) során háborús bűnök, a világbéke elleni összeesküvés, támadó háború megtervezése, kirobbantása és keresztülvitele valamint emberiség ellenes bűntettek vádpontjaiban bűnösnek találva kötél általi halálra ítélték, de kivégzése előtt öngyilkosságot követett el.

Életrajza

Hermann Göring 1893. január 12-én született a bajorországi Rosenheimban, egy nemesi hagyományokkal bíró, nagypolgári körülmények között élő családban. A család nem rosenheimi, az anya a szüléskor látogatóban volt a helységben. Édesapja, Heinrich Ernst Göring jogi doktor volt, akit Otto von Bismarck Német-Délnyugatafrika (ma Namíbia)(1885-1888) első birodalmi komisszárjának nevezett ki. Göringnek négy testvére: egy bátyja, két nővére és egy öccse (ő elutasította a nemzetiszocialista ideológiát) volt.

Gyermeksége, ifjúsága

Anyja őt az első három életévében - eközben férjével külföldön tartózkodott -Rosenheimba adta gondozásba a Graf családhoz. 1901-ben Göring szüleivel és testvéreivel keresztapjának, Hermann von Epensteinnak (zsidó származású orvos, akivel Göring apja Afrikában kötött barátságot) a földbirtokán élt. Epenstein a Göring család rendelkezésére bocsátotta Veldenstein várát (kb. 30 kilométerre Nürnberg-től délkeletre) lakhelyként. Gőring többször meglátogatta az Epenstein családot annak mauterndorf-i kastélyában is (kb. 120-re kilométerre Salzburg-től délre).

Anyja nyitott szerelmi viszonyban volt Epensteinnal. Látogatásokkor nála lakott, apja másutt szállt meg.

Hermann Göring 1898-1903 között a népiskolát látogatta Fürth-ben, ugyanitt és Ansbachban (internátusban) mérsékelt sikerrel volt gimnazista .„Gyermekjátékai állandóan háborús játékok voltak“.

Tizenkétévesen 1905-ben apja Karlsruheba küldi kadett-iskolába. 1909-ben a Porosz Kadett Főiskolára (felsőfokú) ment Lichtenfelde-be (Berlinnél).

Az első világháború

Az első világháborúban az Elzászban folytatott első csatákban vett részt és a Vaskereszt második osztályával tüntették ki. 1914 szeptemberében Metz város kórházába, majd Freiburg (Breisgaunál) kórházába került reumával, ahol egy barátja Bruno Loerzer, vadászpilóta volt, meggyőzte őt arról, lépjen be a légi haderőhöz. Erre Göring engedély nélkül távozott a kórházból, október 16-án áthelyezéssel (Darmstadt) megkezdte kiképzését mint megfigyelő a repülő-tartalékosok egyik részlegében és e hó végén a 25-os repülőosztaghoz vezényelték át. Röviddel ezután eg repülőcsapat megfigyelőjeként szolgált. 1915. március 15-én megkapta a Vaskereszt első osztályát. 1915 júliusa és szeptembere közt Freiburgban hivatalos pilótakiképzést kapott. Szeptember közepén az 5. hadsereghez vezényelték át. 1915. november 16-án érte el első légi győzelmét. Kezdetben bombázó kötelékeket kísért, később vadászrepülő lett. 1916. március 14-én lőtte le az első ellenséges bombázógépet. Leszállás közben összetört 1916 szeptemberében a gépe és november elejétől 1917 februárjáig különféle tábori kórházakban volt. 1917 májusában a 27-es repülőosztag vezetésével bízták meg. Még ez év júniusában lelőtte a 19-edik ellenséges gépét, mire kivételesen a szokásosan megkövetelt 20. gép lelövése előtt megkapja a Pour le Mérite rendet, majd augusztusban előléptetik főhadnaggyá. Miután a magasabb egységének parancsnoka, Wilhelm Reinhard egy új gép berepülésekor halálos balesetet szenvedett 1918. július 6-án Göring lett ennek a Richthofen Repülő Cirkuszának is hívott (hivatalosan Jagdgeschwader 1) csapatnak a parancsnoka. Az új pozíciójában végül elérte a 22. és egyben utolsó légi győzelmét.

A Weimari köztársaság ideje

1918–ban a fegyverszünet megkötését követően csapatát visszavitte Németországba. Egy berlini nyilvános gyűlésen Göring feltünt a hadügyminiszter, Walther Reinhardt elleni heves kritikájával amiatt, hogy a miniszter kiállt a köztársaságért. Katonai tanácsadónak ment el Dániába, később Svédországba. Itt mutatta be Anthony Fokker repülőgépeit. 1919 augusztusában megszerzi a svéd repülőjogosítványt és a svéd Svenska Lufttrafik AB légitársaság megbízásait teljesíti.

1920. február 13.-án Stockholmból kéri a hadseregből (Reichswehr) való elbocsátását. A versailles-i békeszerződés értelmében a hadseregnek nem lehetett légierője. Egyidejűleg kérelmezte utólagosan alezredesi rangfokozatba való emelését és minden javadalmazásról lemondott. 1920. júniusában kérelmének helyt adtak.

1920. február 20-án ismerte meg későbbi feleségét. Az asszony Nils von Kantzow felesége volt. (született: Carin Freiin von Fock), aki férjét elhagyva Göringgel élt Svédországban, Hochkreuthban. Kantzow 1921. decemberében beleegyezett a válásba. 1923. január 25-én Stockholmban Göring így feleségül vehette a négy évvel idősebb asszonyt, az esküvőt később megismételték München-Obermenzingben, Göringék új lakhelyén.

1921-től a Müncheni Egyetemen történelmet, közgazdaságtant és államtudományokat hallgatott. 1922. október 12-én kért először Hitlertől találkozót, így feltehető, hogy már előbb látogatta az NSDAP rendezvényeit. Hitler kinevezte őt 1922. decemberében az SA parancsnokává. E funkciójában 1923. november 9-én Münchenben részese volt a bajor rendőrség által meghiúsított puccsnak. Göring comblövést kapott, sebesülten vitték el társai a Resindenzstrasse 25 udvarába. A ház zsidó tulajdonosa, Robert Ballin az erősen vérző Göringnek a lakásában adott menedéket. Ennek fejében Ballint és feleségét kiszabadította a koncentrációs táborból a november-pogrom után. Göringnek sikerült Ausztriába menekülnie. Innsbruck egyik kórházában morfint kapott a fájdalmai miatt. Ezzel vette kezdetét haláláig tartozó morfinizmusa. A müncheni Hitler-per idején továbbra is Ausztriában maradt. 1924 április végén felszólították az ország elhagyására. Ezért Itáliába ment, és Velencében, Rómában volt Hitler meghatalmazottja. Felesége viszont visszatért Németországba. 1925 tavaszán feleségével, Carinnal egy stockholmi lakásba költözött. 1925 augusztusában egy elvonókúrára utalták be. Októberben visszaesett a morfinizmusba, ezért a Långbro ideggyógyintézetbe szállították. Néhány hét után gyógyultan távozhatott.

Paul von Hindenburg birodalmi elnök általános amnesztiát hirdetett meg. Így 1926-ban Göring is visszatérhetett Németországba. Résztvett Weimarban az NSDAP pártnapján, ahol kiderült, hogy nevét a párttagok listájáról már törölték. Göring visszatért Svédországba, ahol ismét Långbro klinikájába szállították be a túlzott morfiumfogyasztása miatt. Mindössze 19 napig volt bent, 1927. szeptember 26.-án távozhatott a gyógyintézetből.

1927 végén végleg visszatért Németországba és ismét belépett az NSDAP-ba és az SA-ba. Göring felvette a kapcsolot a régi repülős bajtársaival ( mint Bruno Loerzer, Ernst Udet, Erhard Milch és Paul Körner ). Carinnal most Berlin-Schönebergben lakott. A Reichstag tagjainak választását követően 1928. május 20-án itt lett a Weimari Köztársaság parlamenti képviselője. Még ebben az évben kinevezte őt Hitler az SA-Obergruppenführerévé (főcsoportvezetőjévé).

Hitler berlini tartózkodásaikor gyakran látogatta meg Göringéket. Az 1934. szeptember 14-i választásokon az NSDAP jelentős számú szavazatot kapott. Hitler ekkor Göringet hivatalosan kinevezte a saját „fővárosi politikai megbízott”jának, mivel Hitler továbbra is Münchenben maradt.

Göring felesége, Carin 1931-ben, tüdőbajban elhunyt. Elvesztett feleségének emlékére Göring a Schorfheidében (Groß Schönebeck közelében) lévő fényűző vadászkastélyát Carinhallnak nevezte el.

1935-ben feleségül vette Emmy Sonnemann színésznőt (Adolf Hitler volt a násznagya), akitől Edda Göring nevű lánya született 1938. június 2-án.

A Reichstag Elnöke, 1932

Az 1935 júliusi Reichstag-választással az NSDAP első alkalommal vált a legerősebb párttá. A parlamenti szokásoknak megfelelően Göring – mint a legerősebb frakció képviselője – a Reichstag első ülésén, 1932 augusztus 30-án Németország Birodalmi Gyűlésének Elnökévé lett megválasztva, egy hivatal, melyet állítólag egészen 1945-ig betöltött. Ezzel az NSDAP a köztársaság harmadik legfontosabb helyét elfoglalta.

Az 1932. szeptember 12-i ülésen Göring egy eljárási trükk segítségével elérte, hogy bár Hindenburg Birodalmi Elnök kihirdette már a Reichstag feloszlatását, mégis egy a Papen-kormány elleni bizalmatlansági indítványról döntés születhessék, melynek eredménye Papen számára megalázó lett. A következő hónapok során Göringnek döntő szerepe volt a Weimari Köztársaság szétverésében.

A nemzetszocialista idők

Von Hindenburg Birodalmi Elnök 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert Birodalmi Kancellárrá. Hitler meghívta kormányába Göringet és Wilhelm Fricket, mint egyetlen nemzeti-szocialista minisztert. Göring tárca nélküli birodalmi miniszter lett, valamint a porosz Belügyminisztériumnak és a légiközlekedésnek a komisszárja. Mint komisszár-belügyminiszter az egész Porosz Politikai Rendőrség főparancsnoka lett. Így játszhatott döntő szerepet a nemzeti-szocialista hatalomátvételben és a rezsim felépítésében, mert csak a rendfenntartó szervek feletti ellenőrzés révén lehetett megsemmisíteni a politikai ellenfeleket. Papen ugyan elöljárója volt (mint komisszár-miniszterelnök), de Göring egyszerűen megkerülte. Papen lemondását követően Göringet kinevezték 1933. április 10.-én Poroszország Miniszterelnökévé.

Az ő kezdeményezésére létesültek az első, még börtönszerű koncentrációs táborok, melyekbe az SA és a rendőrség az ellenzékieket bezárta. A Gestaponak (titkos államrendőrségnek) az alapgondolata is Göringtől származott, melyből később kinőtt a Reichssicherheitshauptamt (RSHA) (birodalom-biztonsági főhivatal). A Gestapo első parancsnoka, Rudolf Diels Göringgel családi kapcsolatban volt. A Röhm-puccsban 1934. júniusában a Gestaponak volt kulcsszerepe. Ernst Röhmnek és mintegy kétszáz magas rangú SA- parancsnoknak a meggyilkolását Göring indítványozta.

A nemzetiszocializmus idején Göring – legalábbis a nyilvánosság szemében – az állam Hitler utáni második emberévé vált. Göring annyira nagyképű és előretörő volt, hogy sikerült háttérbe szorítani Rudolf Hesst, aki korábban Hitler jobbkezének számított. Hess, hogy felmutasson valamit, egyedül Nagy-Britanniába repült, hogy békére bírja az angolokat, s együtt induljanak támadásra a bolsevik Oroszország ellen. Hess úgy gondolta egy ilyen bravúrral újra visszaszerezheti pozícióját Göringgel szemben.
1934-ben törvényt alkottak arról, hogy Hitler halála esetén Göring lesz a kijelölt utód. 1933.-ban a légiközlekedés birodalmi komisszárja, majd röviddel ezután légi-közlekedési miniszter lett. Ez év augusztus 30.-án a gyalogos tábornokká léptették elő, mellyel öt rangfokozatot ugrott, mivel mint alezredes lépett ki korábban a Reichswehrből. A cél ezzel az volt, hogy Göring a katonai körökben egy bizonyos autoritást kapjon a Luftwaffe (a légi hadsereg) felépítéséhez. Ennek az újólag létrehozott hadseregnek a fővezérévé nevezték ki Göringet 1935. májusában (átnevezve a gyalogos tábornoki címét repülő tábornoki címmé). Hitler születésnapja alkalmából 1936. április 20-án tábornaggyá léptették elő.

1934-ben Göring birodalmi főerdész és fővadász, valamint a természetvédelem főmegbízottja lett. E funkciójában vitte keresztül a lényegében még ma is érvényes Birodalmi (új nevén Szövetségi) Vadászati Törvényt 1934. július 3-án.

Göring 1941 júliusában megbízta Reinhard Heydrich-et a zsidó kérdés kivándorlásos vagy evakuációs megoldásával (költségeket, szervezetét, végrehajtását beleértve).


( A dokumentum )

1936. október 18-án Göringet kinevezték a 4 éves terv vezetőjévé. Ezzel ténylegesen Németország gazdasági diktátora lett. Hjalmar Schacht gazdasági minisztert gyorsan háttérbe szorította. Feladata volt, hogy a német gazdaságot felkészítse a háborúra. Ennek a funkciójának azonban nem volt képes megfelelni, így utóda Albert Speer lett 1942.-ben.

Göring 1938 elején remélte, hogy Werner von Blomberg utódjaként a Wehrmacht főparancsnoka lehet. Blomberg javaslatára azonban maga Hitler vette át a főparancsnoki funkciót. 1938. február 4.-én Göringet előléptették marsallá. Blomber lemondását követően Göring volt 1939-ig az egyetlen marsall, így a Wehrmacht legmagasabb rangú tisztje.

1938. november 12.-én , a Kristallnacht néven hírhedett november-pogromok után, Göring ülést hívott össze a légi-közlekedési minisztériumban, hogy intézkedéseket határozzanak a zsidók vagyonelkobzásáról és kivándorlásra kényszerítéséről. Így javasolta, hogy a német zsidók egy milliárd Reichsmark pénzbüntetést kapjanak. 1938. november 12.-én a november-pogrom után Göring ezzel fenyegetett :

„Ha a Német Birodalom belátható időn belül külpolitikai konfliktusokba bonyolódik, akkor magától értetődő, mi itt Németországban legelsősorban arra fogunk gondolni, hogy a zsidókkal keményen leszámoljunk.”

A november-pogromok áldozatainak kellett, megfelelő antiszemita törvények és rendelkezések (lásd Zsidó adó) értelmében pénzelniük a tettesek felfegyverkezését. Ez az államilag kikényszerített elszegényedésükhöz vezetett. Göring emiatt hozta létre 1939.január 24-én Berlinben a A zsidó kivándorlást támogató birodalmi centrumot (Reichszentrale für jüdische uswanderung) azzal a céllal, hogy „minden lehető eszközzel támogassuk a zsidók kivándorlását”. Göring követelte, a zsidók kapjanak egyenruhát, hogy így a nyilvánosság őket felismerje. 1941. szeptember 1-jén ez valósult meg a Dávid csillag viselésének kötelező előírásában a Nürnbergi Törvények keretében a birodalomban élő zsidóság számára. Göring így kommentálta a kilengéseket, melyeken számos zsinagógát felgyújtottak, szétromboltak sok német zsidó üzletet és lakást::

„Jobbnak láttam volna, ha 200 zsidót agyonütöttetek volna és nem semmisítettetek volna meg ilyen értékeket.”

A Holocaust előkészítésében és végrehajtásában való részvétele egy 1941.július 31.-én adott parancsa (a fent bemutatott dokumentum) bizonyítja, melynek valódiságát a Göring a nürnbergi per során elismerte. Ebben Göring 1941. júliusában megbízta Reinhard Heydrich-et a zsidó kérdés kivándorlásos vagy evakuációs megoldásával. A bemutatott levélnek fontos szerepe volt a Nürnbergi Perben Göringnek az emberiség ellenes bűnösségét bizonyítandó. A perről szóló dokumentumfilm bizonysága szerint Göring hevesen tiltakozott a levél angol fordítása miatt, mely esetleg manipulálni kívánta ellene a bírákat, akik között nem volt németül tudó (pl. egy semleges svájci) bíró. Tiltakozása komoly zavarra vezetett. Annak érdekében, hogy a németben járatlan olvasó önmaga eldöntse a kérdést: a végső , vagy vég- , vagy végleges megoldása egy kérdésnek egyenértékű-e a kérdésben érintettek végével, azaz adott-e Göring az írott parancsot a zsidók tömeges megölésére, álljon itt a parancs igen szoros, de a magyar nyelvhelyességnek mégis megfelelő fordítása:

 

A Nagynémet Birodalom Marsallja

A négyéves terv megbízottja

A Birodalom-védelmi Minisztertanács Elnöke

Berlin, 1941. július

A biztonsági rendőrség és az SD vezetőjének

SS- Gruppenführer H e y d r i c h

Berlin

A már 1939. I. 24-én kiadott rendelkezésben kiadott feladat kiegészítéseként , a zsidó kérdéshez a kivándorlás vagy evakuálás formáiban való , az idő körülményeinek megfelelő megoldást keresni , ezennel megbízom Önt azzal, hogy mind szervezési, mind dologi és materiális szempontból készítse elő a zsidó kérdés átfogó megoldását Európa német befolyás alatt álló területén.

Amennyiben más központi szervek illetékességét érinti ez, ezeknek részt kell venniük.

Továbbá megbízom Önt, nyújtsa be nekem mielőbb a szervezési, dologi és materiális megelőző intézkedéseknek egy átfogó vázlatát, mely az elérendő végső megoldáshoz szolgál a zsidó kérdésben.

Aláírás: Hermann Göring

 

A perben Göring minden felelősséget elhárított magától a Holokauszttal kapcsolatban, azt állította, nem volt tudomása róla. Egy koncentrációs táborról szóló film levetítését követően azt nyilatkozta, nem volt részletesen tájékoztatott az ottani állapotokról, a filmbeni ábrázolását ezeknek túlzottnak tartja.

Hermann Göring mint műkincsgyűjtő egyszerre vált híressé és hírhedté. A szép festmények és más művészi tárgyak iránti szenvedélye jelentős műkincsrablóvá tette. A „Harmadik Birodalom második embere” oly sok műtárgyat halmozott fel, mint senki más funkcionárius. Gyűjteményében 1800 festmény volt. Ehhez társult számos faliszőnyeg, szobrok és más képzőművészeti alkotások. Göring gyűjtői szenvedélye rendkívül gátlástalan volt. Együttműködött Rosenberg birodalmi vezető műkincsrablóként ismert gárdájával. Azonban saját szervezete is volt Devisenschutzkommandos (devizavédelmi- kommandók) néven, ezek hajtották végre a megszállott területeken a művészeti tárgyak elkobzását.

Hitler háborús terveivel szemben szkeptikus volt, sikerességüket vitatta. Carinhall-ban, a légiközlekedésben érdekelt nagyiparosok egyik megbeszélésén, 1938.-ban így nyilatkozott:

„ Egész világosan fel kell készülnünk erre. Azt gondolom, ahogy a helyzet mutatja, ez 10-15%-ig úgy áll, hogy valahogyan a dolog még kis akciókban megoldható. Mégis 80, 85, 90%-ban meggyőződésem, hogy a dologból mégis egyszer összeomlás lesz és még egyszer a nagy küzdelmet – amitől én nem riadok vissza - meg kell vívnunk. Minden azon múlik, hogy nehogy újra elhagyjon bennünket az erő..... Németország aztán a világ első hatalmává lesz, eljön az óra, melyben Németország gazdag lesz. Ehhez azonban valamit kockáztatnunk kell, ezért valamit be kell vetnünk.”

1938-ban , a cseh válság idején Ribbentrop háta mögött Mussolinivel a müncheni egyezményt szervezte meg. Nehogy még egyszer zavarja Hitler terveit, Göringet a második világháborút megelőző időkben a külpolitikában hidegre tették. 1940-ben egyedül az ő számára kreáltak egy a Nagybirodalom Birodalmi Marsallja rendfokozatot, s ebbe léptették elő.

1940 május-júniusáig, a Franciaország elleni támadásig Göringet a légierő hőseként ünnepelték. Az Anglia elleni légiháborúban követett katasztrofális stratégiája miatt egyre inkább kegyvesztetté lett. Felelőse volt a sztálingrádi csata során elszenvedett katasztrófának, mert – bár tudta, hogy ez aligha lehetséges – Hitlert biztosította a bekerített hadsereg légi utánpótlásának lehetőségéról. A négyéves terv megbízottjaként megszervezte az elfoglalt területek gazdasági kizsákmányolását. Azt, hogy ennek során embermilliók halnak majd éhen, úgy határozta meg, mint szükségest és kívánni valót. A háborús főbűnösök elleni nürnbergi perben megerősítette, hogy a megszállt területek birodalmi komisszárai számára szolgáló rendelkezésében, 1942-ben így nyilatkozott:

„ Korábban a dolog számomra viszonylag egyszerűnek tűnt. Akkoriban ennek kifosztás volt a neve. A hódítónak joga azt elvenni, amit meghódított. Mostanra a formák humánusabbá lettek. Azt gondolom mégis, kifosztani éspedig teljesen! ”

1942-vel kezdődően Göring a háborús helyzet megbeszélésein gyakran csak képviseltette magát. Sok körutazást tett és gyűjtő-, meg vadászszenvedélyének élt. A háború fejlődésében csak kevéssé vett részt.

1945. április 20-án, Hitler hivatalos születésnapi fogadását követően, Göring elhagyta Berlint Berchtesgaden irányába. Azzal búcsúzott el Hitlertől, hogy Dél-Németországban fontos feladatok várják.

Hitler őt az 1945. április 29-én kelt politikai végrendeletében minden állami hivatalából és az NSDAP-ból is kitaszította[14] és elrendelte a letartóztatását is. Göring ugyanis - az 1934 évi, erre vonatkozó törvénnyel visszaélve - megkísérelte a Hitler utódjakénti fellépést. A birodalmi marsall Hitler bejelentését, miszerint mindvégig a birodalmi kancellárián fog kitartani, úgy értelmezte, mint lemondást.


Foglyul ejtése, pere és halála

A letartóztatott Göringet Hitler öngyilkossága után elengedték. A kérdésre, most hová igyekszik, azt válaszolta: „Ifjúságom várába.” 1945. május 7-én elutazott Burg Mauterndorf (Ausztria) felé és mivel ott még bizonytalan volt, a Vörös Hadseregnek sikerül-e majd a Mur völgyébe, vagyis egészen a salzburg-i Lungau-ig előnyomulnia, Göring úgy döntött Schloss Fischhornba (salzburgi Pinzgauban) menekül és megadja magát a 7. US-hadsereg katonáinak.

1945. május 21-én Göringet felesége, Emmy és lánya, Edda társaságában a titkos amerikai táborba, Camp Ashcanba (a luxemburgi Bad Mondorf-ba) vitték. Itt hallgatták ki és tartották fogva 1945 május és szeptember közt az addig elfogott náci funkcionáriusok és magasrangú katonák nagy részét. 1945 novemberétől Göringet Nürnbergben állították bírái elé, mint randgidős nemzeti szocialistát. A morfint fokozatosan elvonták tőle. Ezután a perbéli társaira a Harmadik Birodalom idejéből ismert korábbi Göringnél elevenebbnek és küzdőképesebbnek hatott.

A per során mind a négy vádpontban (Világbéke elleni összeesküvés, támadó háború megtervezése, kirobbantása és keresztülvitele, a hadijog megsértése, az emberi jogok megsértése) bűnősnek találták, ezért kötél általi halálbüntetést szabtak ki rá. Göring kérelmezte az ítélet golyó általi halállá változtatását, de ezt elutasították. A kivégzés elől egy ciánkáli méregampulla bevételével öngyilkosságba menekült.

Honnan jutott Göring a méreghez? Ez a kérdés hamarosan számos spekuláció tárgyává lett. Erich von dem Bach-Zelewski, a Waffen-SS egykori tábornoka a vizsgálati fogságakor állította, a méreg tőle került Göringhez. Már a per elején kereste az egykori birodalmi marsalhoz a kapcsolatot és a folyosón egy darab szappan belsejében átadta neki a mérget. Bach-Zelewski ezt az állítását azzal erősítette meg, hogy egy további ampullát adott át az amerikaiaknak 1951-ben, melynek üvege ugyanazon gyártási sorozatból származott, mint az üvegszilánkoké, melyeket Göring szájüregében felleltek. Egy másik verzió szerint állítólag Jack G. Wheelis, az US hadsereg egy hadnagya, akivel Göring összebarátkozott, adta át neki a mérget. 2005 elején jelentkezett végül Herbert Lee Stivers, egykori őrkatona a nürnbergi per során, és állította, hogy egy Mona nevű asszony és egy férfi arra kérték őt akkoriban, hogy Göringnek adjon át jegyzeteket és egy töltőtollat. Ebben állítólag egy gyógyszeres kapszula volt, melyről neki azt mondták, Göringnek – aki nagybeteg – erre szüksége van. Herbert Lee Stivers Göring öngyilkossága után meg volt győződve, hogy az „orvosság” volt a ciánkáli, mellyel Göring az akasztás elől elmenekült; félve azonban a rá váró bűnpertől egészen 2005-ig hallgatott.


Göring és Hess

Göring maga is vázolta egy a börtönparancsnokhoz írott búcsúlevélben öngyilkosságát. E szerint a kezdetektől fogva három ciánkapszula volt nála. Ezek egyikét úgy rejtette el, hogy azt „meg tudják találni”, egy másikat oly gondosan, hogy azt soha nem találták meg, a per idején ez mindvégig nála volt, a csizmájában. A harmadik kapszula egy bőrkrémes dobozban volt elrejtve a csomagjában, melyhez Jack Wheelis amerikai tiszt útján hozzá tudott férni.

Holttestét elhamvasztották és hamvait az Isar egyik oldalágába szórták.

Wilhelm Keitel ^^

Wilhelm Bodewin Johann Gustav Keitel (Gandersheim, 1882. szeptember 22. – Nürnberg, 1946. október 16.) német tábornok, a német tábornoki törzskar tagja, második világháborús főbűnös.

Életút

Carl és Apollonia Keitel fia, vidéki iparoscsaládban nevelkedett. 1909-ben nősült meg, házasságából hat gyermeke született.

1901-ben lépett be a német hadseregbe. Az első világháborút hadnagyként szolgálta végig. A háború után a Reichswehr hivatásos tisztjeként szolgált tovább a hadseregben. A Weimari Köztársaság idején a szokott módon lépdelt előre a katonai ranglétrán. 1931-ben elérte az ezredesi rangot. Az egyre nagyobb hatalommal bíró nácikkal nem ápolt különösebb kapcsolatot. Az NSDAP-be soha nem lépett be.

1933-ban vezértábornaggyá lépett elő. Keitel jó érzékkel kapcsolatokat keresett a nácikkal és hamarosan fő szószólójuk lett a Reichswehren belül. 1935-ben a nácik a hadügyminisztériumba hívták, hogy ott az alakuló Wehrmacht ügyeinek megbízottja legyen. 1937-től a tüzérség főparancsnoka. 1938. február 4-én a Wehrmacht főparancsnoki posztjára aspiráló két főtiszt (Blomberg és Fritsch) közötti konfliktus elfajulása vezetett oda, hogy Adolf Hitler végül Keitelt jelölte a tisztségre. 1939-ben Keitel (kívülmaradása ellenére) megkapta a náci párt arany pártjelvényét.


Keitel és Zsukov a német kapituláció aláírásakor (Berlin-Karlhorst, 1945. május 8.)

Keitel a főparancsnoki székben érte meg a háború kezdetét. Parancsnoki tevékenysége során Hitler utasításait gyorsan és vak engedelmességgel teljesítette. Az 1940-es nyári győzelmek után Keitel a Größter Feldherr aller Zeiten („Minden Idők Legnagyobb Hadura”) címmel tüntette ki Hitlert. Simulékonysága és Hitlerrel való jó viszonya miatt tiszttársai „Lakeitel” (ném. Lakei = lakáj) gúnynévvel illették.

1940. június 22-én a compiègne-i erdőben ő írta alá a francia fegyverletételről szóló okmányt. A háború további részében alig hagyta el a Führer főhadiszállását. Két gyermekét elveszítette a Berlin elleni bombatámadások során. 1944. július 20-án Hitlerrel egy szobában tartózkodott, amikor az összeesküvők bombája felrobbant. A tudósítások szerint Keitel maga szabadította ki a csupán könnyebben megsérült Führert a szoba romjai alól és ő is vezette ki Hitlert az égő épületből. 1945 tavaszára Berlinbe szorult vissza, tehetetlenül nézte végig a Wehrmacht és Németország végső haláltusáját.

1945. május 8-án szintén ő írta alá Berlinben – Hans-Georg von Friedeburg tengernaggyal (Generaladmiral) és Hans-Jürgen Stumpff tábornokkal (Generaloberst) együtt – az addigra már szétvert Wehrmacht fegyverletételét a Vörös Hadsereg előtt. Keitel ezután Flensburgba szökött, hogy ott az új náci kormányt felállítani próbáló Karl Dönitz tengernagyot támogassa. Itt esett május 13-án egy brit kommandó fogságába.

Vádlottként Nürnbergben

Keitelt hamarosan Nürnbergbe vitték, ahol többi náci vezetővel együtt perbe fogták. Keitelnek bizonyított szerepe volt az európai államok elleni agresszió előkészítésében. Nevéhez fűződik hírhedt „komisszárparancs” kiadása, amelynek értelmében az elfogott politikai komisszárokra kivégzés várt. Keitelre a bíróság halálos ítéletet mondott ki 1946. október 2-án. Fellebbezését és a francia kegyelmi kérvényt (mely szerint katonaként golyó általi halált kellene halnia) elutasították. Wilhelm Keitelt 1946. október 16-án felakasztották. A nyakára a kötelet az amerikai Woods őrmester helyezte fel.

Fridrich Paulus ^^

Friedrich Wilhelm Ernst Paulus (Németország, Breitenau, 1890. szeptember 23. – NDK, Drezda, 1957. február 1.) német tábornok, egyetemi oktató.

Pályakezdet

Friedrich Paulus a mai Hessen tartományban született. Az érettségit az alsó-szászországi Kassel város gimnáziumában tette le. Nem tudta megvalósítani álmát, hogy a császári haditengerészet tisztje lehessen, mivel polgári származása nem tette lehetővé számára a tengerészethez való belépést. (Paulus édesapja gyári munkás volt.) A Marburgi egyetem jogi fakultására iratkozott be, de egy félév után otthagyta a képzést. Badenbe ment és belépett a 111-es számú gyalogezredbe, ahol különböző altiszti pozíciókat töltött be. 1911-ben hadnagyi rangot kapott.

Egy évvel később feleségül vette a román származású Elena Rosetti-Solescut, egyik tiszttársának leányát. Házasságukból három gyermek született.

Az első világháború

Paulus az első világháború tisztjeként bejárta egész Európát. Freiburgban érte a háború kitörése. Paulus ezrede már a háború első napjaiban összecsapott a franciákkal, akik megszállták Elzász egy részét és Paulus alakulatait a Rajna jobb partjára szorították vissza. Paulus részt vett a Franciaország elleni támadásban. Az által vezetett csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek a Saar-vidéken, Metz és Nancy között. Október 8-án Lille és Aras között (Észak-Franciaországban) Paulus hirtelen megbetegedett.

Hosszú betegség után csak 1915-ben térhetett vissza a frontra. Tisztiszolga lett egy porosz hegyivadász alakulatnál. 1915 októberében alakulatával Magyarországra érkezett, hogy a Szerbia elleni hadjáratban vegyen részt. 1916-ban főhadnagyi rangot kapott. 1916-ban részt vett a szerb hadsereg teljes szétverésével zárult hadjáratban. Rövid ideig szolgált a tiroli fronton, majd megint a nyugati frontra vezényelték. Részt vett a verduni csatában. A háború hátralévő részét Erdélyben, az Isonzó mellett, és Flandriában töltötte frontszolgálatban.

A két háború között

A háború után Paulus alakulatát feloszlatták. Csatlakozott a keleti határon a lengyelek ellen harcoló szabadcsapatok egyikéhez. A harcokban nem vett részt, helyette toborzó munkát végzett.

1920-ban végül a konstanzi 14-es gyalogezrednél kötött ki és a katonai karrier folytatása mellett döntött. 1924-ben Stuttgartba került, ahol a 13-as gyalogezred törzskarában dolgozott. Itt ismerte meg Erwin Rommelt, a gépesített harcmodor egyik kidolgozóját. 1931-ig dolgozott taktikai oktatótisztként az alakulatnál, ahol tevékenysége felkeltette tiszttársai figyelmét, ezért később a berlini hadi akadémiára küldték, ahol őrnagyi rangra lépett.

A fővárosban Paulus a nácik holdudvarába került. A nácikkal ápolt jó kapcsolata miatt összekülönbözött arisztokrata származású feleségével, aki megvetette a barnaingeseket. Paulus idővel maga is tartózkodással tekintett az utcán verekedéseket provokáló náci osztagokra és az SA Reichswehr pozícióira törő terveire.

Paulus sokat nyert a hadkötelezettség 1935-ös bevezetésével. Ezredessé lépett elő és szeptemberben tagjává vált a hadsereg törzstiszti karának. E minőségében sokat dolgozott a német páncélos haderőnem fejlesztésén. 1939-ben tábornokká léptették elő.


Második világháború

1939 szeptemberében Paulus a 6. német hadsereg főtisztjeként vett részt Lengyelország lerohanásában. 1940-ben csapataival haladva a Belgium és Franciaország elleni hadjáratban tüntette ki magát. A 6. hadsereg Paulus vezetésével foglalta el Liége, Lille és Orleans városokat.

1940 szeptemberében visszahívták a törzskarba, ahol a Keitel tábornok által vezetett munkacsoport tagjaként a Szovjetunió elleni támadás tervein dolgozott. Terveiben Moszkva minél gyorsabb bevételét szorgalmazta.

Egy rövid afrikai kitérő után Paulus alakulataival betört a Szovjetunióba. A Barbarossa terv azonban kudarcot vallott. A csapatok lassabban haladtak a kelleténél, a kitűzött célokat csak kimerülten érték el. Paulus felismerte, hogy hiba volt a szovjet ellenállás gyors megtörésében bízni. Mindezek ellenére igyekezett a Hitler által kitűzött célokat elérni.

1942 tavaszán Paulus a 6. hadsereg parancsnokaként azt a parancsot kapta, hogy a Donyec-medence iparvárosainak bevételével érje el Sztálingrádot és vágja el Moszkvától a Kaukázus térségét. Jelezte Hitlernek, hogy csapatai túl gyengék a Sztálingrád elleni hadjárathoz, de szavai észrevétlenül haltak el.

Sztálingrád


Sztálingrád szovjet bekerítése 1942 novemberében

A 6. hadsereg támadására a szovjetek a megerősített Sztálingrád felé vonultak vissza. A várost szeptemberben érte el az addigra már kimerült német hadsereg. Sztálingrád ostroma méterről méterre folyt. A német hadvezetés nem szokott a szűk utcákhoz és romhalmazzá vált házakhoz, a páncélostaktika alkalmazhatatlan volt. A szovjet védők meghiúsították a németek kísérleteit a Volga partjához való kijutásra, az utánpótlást szállító kompok szovjet kézen maradtak.

1942 novemberében megkezdődött a szovjetek ellentámadása. A bekerített 6. hadsereg felmentésére indított támadást a Vörös Hadsereg szétverte, a légi utánpótlás pedig elégtelen volt. Paulus december 23-án jelezte, hogy csapatai képtelenek kitartani a −40 °C-os hidegben. Január 8-án kivégeztette a Vörös Hadsereg megadásra való ajánlatával érkező parlamentereket.

Két nappal később megindult a sztálingrádi német helyőrséget elsöprő szovjet támadás. Paulus folyamatosan követelte csapatai felmentését. Mindhiába. Január végére a német ellenállás megtört. Hitler január 31-én vezértábornaggyá léptette elő Paulust, amivel gyakorlatilag öngyilkosságra szólította fel, mivel korábban német tábornagy még sosem esett élve fogságba. Paulus erre nem volt hajlandó, így rövidesen a Vörös Hadseregnek a német parancsnokságon megjelent tisztjei előtt letette a fegyvert.

Hadifogság és Nürnberg

Paulust 27. számú hadifogolyként egy Moszkva melletti 160 hadifogolytáborba vitték, ahol kihallgatták. A következő nyáron Paulus – vonakodva ugyan – bekapcsolódott a hadifogságban lévő tisztek Hitler-ellenes szervezkedésébe. Vonakodva aláírta a szovjetek német katonákhoz írott propagandaleveleit. A nácik emiatt feleségét a dachaui koncentrációs táborba hurcolták. Paulus egyre jobban bekapcsolódott a náciellenes szervezkedésbe, ennek azonban csak annyi eredménye volt, hogy tiszttársai között elszigetelődött.

1944. október 30-án Sztálin személyesen kérte Paulust, hogy álljon a nácik ellen harcba bocsátkozó németek élére, a szervezkedés azonban eredmény nélkül maradt.

A háború végén Nürnbergbe vitték, ahol a háborús bűnösök perében kellett felelnie a III. Birodalom érdekében elkövetett tetteiért. Paulus elismerte a Barbarossa terv kidolgozásában játszott szerepét, majd főbűnösként Jodlt, Keitelt és Göringet nevezte meg. Paulus a per során mindenben a vádlóknak megfelelő vallomást tett.

Szerepe az NDK-ban

1946-ban Paulust egy egyszerű szovjet fogolytáborba vitték. 1948-ban engedélyt kért, hogy a szovjet megszállási övezetben telepedhessen le. 1949-ben meghalt felesége, akit fogságba esése óta Paulus egyszer sem látott. 1953-ban Paulus végre hazatérhetett. Egy szolgálati lakást kapott Drezdában és az alakuló NDK-hadsereg tanácsadója lett. Lakását, telefonját figyelték, postáját elolvasták. A rendőrtiszti főiskolán kapott katedrát, hogy a második világháború történetét kutassa és tanítsa. Hevesen ellenezte a kiújuló fegyverkezési versenyt és egy népi békemozgalom élére állt.

1957. február 1-jén hunyt el. Az NDK katonai tiszteletadása mellett Drezdában temették el.

Paulus a kultúrában

Térey János Paulus címen publikált monumentális verses regényt

Erich Raeder ^^

Erich Johann Albert Raeder (Hamburg, 1876. április 24. – Kiel, 1960. november 6.) a náci Németország haditengerészeti vezetője a II. világháború során. Raedert 1939-ben léptették elő nagyadmirálissá, háborús időben elsőként Alfred von Tirpitz óta. Raeder vezette a Kriegsmarine-t a háború első felében, majd lefokozták és helyét Karl Dönitz vette át. A nürnbergi perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, később szabadon bocsátották, majd halála előtt megírta önéletrajzát.

Életrajza

Raeder középosztálybeli családban született Hamburg Wandsbek városnegyedében, édesapja iskolaigazgatóként dolgozott. 1894-ben csatlakozott a császári haditengerészethez és gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1912-ben már Franz von Hipper vezérkari főnökeként szolgált. Ezen a poszton harcolta végig az I. világháborút, valamint részt vett a Dogger Bank-i és a jütlandi csatákban. A háború után sem szakadt meg Raeder felemelkedése, 1922-ben ellentengernaggyá (Konteradmiral), 1925-ben altengernaggyá (Vizeadmiral) léptették elő. Admirálisi kinevezését 1928-ban szerezte meg, egyúttal a weimari köztársaság birodalmi haditengerészetének (Reichsmarine) főparancsnokává avanzsált.

Bár általánosságban véve nem rokonszenvezett a náci párttal, szívvel-lélekkel támogatta Adolf Hitler törekvését a haditengerészet újjászervezésére és megerősítésére, ugyanakkor más kérdésekben hasonlóan heves ellenkezést tanúsított. 1936. április 20-án, pár nappal Raeder 60. születésnapja előtt Hitler vezéradmirálissá (Generaladmiral) nevezte ki. A haditengerészet megerősítése során Raeder folyamatosan összeütközésbe került Hermann Göringgel, aki a gazdaság erőforrásait a Luftwaffe részére kívánta igénybe venni.

Mindezek ellenére 1939-ben elnyerte a nagyadmirálisi címet, majd az év folyamán javasolta a Weserübung hadművelet, Dánia és Norvégia megtámadásának tervét, hogy Németország a Royal Air Force hatósugarán kívül eső védett kikötőkhöz jusson, valamint hogy közvetlen kijárattal rendelkezzen az Északi-tengerre. E hadműveleteket súlyos veszteségekkel bár, de sikeresen végrehajtották 1940 áprilisa és májusa folyamán.

Raeder nem támogatta a Seelöwe-hadműveletet, a Brit-szigetek tervezett német lerohanását. Úgy látta, hogy a közvetlen stratégiai megközelítés jóval nagyobb sikerrel kecsegtet a tengeri hadviselés során, ezért a tengeralattjárók és a kisebb felszíni hajók számának növelését szorgalmazta. Ehhez a mediterrán térséget középpontba helyező stratégia, az észak-afrikai jelenlét, valamint Málta és a Közel-Kelet elfoglalásának terve párosult.

A Seelöwe elleni fellépéséhez hozzájárult, hogy kételkedett a La Manche-csatorna feletti német légi fölény kivívásának lehetőségében, ami előfeltétele volt annak, hogy megakadályozzák a brit flotta katasztrófával fenyegető ellentámadását az inváziós erőket szállító egységekkel szemben.

Miután a Luftwaffe elveszítette az angliai csatát a hadszíntér feletti légi fölény kivívásáért, a hadműveletet határozatlan időre elhalasztották. Ehelyett a német hadigépezet nekilátott a Barbarossa hadművelet, a Szovjetunió megtámadását célzó terv kidolgozásának, amit Raeder úgyszintén ellenzett.

A felszíni flotta sorozatos kudarcai és a Karl Dönitz vezette tengeralattjáró erők kimagasló sikerei miatt Raedert a haditengerészet felügyelő admirálisává fokozták le 1943 januárjában, főparancsnoki posztján Dönitz követte. Raeder ugyanezen év májusában lemondott posztjáról és nyugdíjba vonult.

A háború után a nürnbergi per során „háborús uszítás” vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A sokat bírált verdiktet később enyhítették, végül 1955. szeptember 26-án, megromlott egészségére tekintettel Raedert szabadon engedték. Raeder 1957-ben „Mein Leben” (Életem) címmel önéletrajzot írt. Kielben halt meg 1960. november 6-án.

Erwin Rommel ^^

Erwin Johannes Eugen Rommel (Heidenheim, 1891. november 15. – Herrlingen, 1944. október 14.) német tábornagy a második világháborúban, a Deutsches Afrika Korps parancsnoka, a normandiai partraszállásnál a védekező német csapatok vezetője.

Élete

Erwin Rommel svábnak született, de szülőhelye születésekor már a Würtembergi Királysághoz tartozott, mivel a Sváb Hercegség már korábban beolvadt a királyságba. Apja, Erwin Rommel Heidenheimben volt iskolaigazgató, anyja pedig a würtenbergi kormányzó lánya volt. Rommel már serdülő korában katona szeretett volna lenni. 1912-ben belépett a német hadseregbe, a 124. gyalogezredben szolgált. Parancsnoka felfedezte rátermettségét, ezért tiszti iskolába, a danzigi Königliche Kriegschule-ba küldte, melynek elvégzése után hadnagyként tért vissza ezredéhez. Az I. világháború elején egy rohamcsapat tisztje volt, az első vonalban szolgált. 1914. szeptemberében puszta bajonettel támadt három francia katonára, a kézitusában megsérült, kórházba került, majd hősi cselekedetét 1915-ben Vaskereszttel jutalmazták. 1915 elején visszatért a frontra, ahonnan az év végén keletre helyezték, a hegyvidéki hadműveleteket végrehajtó Alpesi-hadtesthez (Alpenkorps). 1916-ban a románok ellen harcolt, majd Olaszországban a Caporettói áttörésnél rohamcsapatával megszolgálta az akkor létező legmagasabb német katonai kitüntetést, a Pour le Mérite-t. 1918. januárjától az Alpenkorps törzsében szolgált.

A háború után is katona maradt, Drezdában, majd 1929-ben Stuttgartban szolgált. Eközben könyvet írt, Gyalogság előre címmel. Ezt a könyvét maga Hitler is olvasta és 1933-ban, a nácik hatalomra jutása után pártfogásába vette a tehetséges katonát. Az "Anschluss" után a Bécs melleti Wiener Neustadti Tereziánus Katonai akadémián szolgált amely a világ legrégebbi katonai akadémiája. A Potsdami Akadémián már ezredes volt. 1939-ben a lengyel hadjárat során Hitler testőrségének parancsnoka lett (vezérőrnagyi rangban). A Führer olyannyira meg volt elégedve szolgálataival, hogy felajánlotta neki, szolgálhat bármely alakulat élén. Rommel a 7. páncélos hadosztályt választotta, ezen alakulat parancsnoka lett a franciaországi hadjárat idején. Hadosztályával sikert-sikerre halmozott, az alakulatot jellemzően Szellemhadosztálynak nevezték, mert annyira gyorsan mozogtak, hogy sokszor még Rommel felettesei sem tudták, éppen merre jár a hadtest. Bátor, sokszor vakmerő hadmozdulatai miatt ért el sikereket.

A 7. páncélos hadosztály eredményei:

* napi 50–60 km előrenyomulás (volt olyan nap, hogy 160 km)
* több száz kilőtt ellenséges páncélos
* 97 000 hadifogoly


Rommel halotti emlékműve Németországban

Rommel Afrikában

Rommel megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét. 1941. februárjában jutalomból Hitler felajánlotta neki, hogy bármelyik harcoló alakulatot vezetheti. Ő az Afrika Korps hadtestét választotta. Azt az utasítást kapta, foglaja el Líbiát, de tartózkodjon a nagyobb, támadó hadműveletektől. A Battleaxe ellentámadás (csatabárd) során - az angolok téves feltételezései miatt - nagyon sok angol tankot sikerült megsemmisítenie. Sikereihez hozzájárult, hogy az egyiptomi amerikai nagykövetség katonai attaséjának rejtjelezett táviratait sikerült feltörni, és így pontos képe volt az angolok hadmozdulatairól. A neki köszönhetően elhíresült Flak ágyúkkal újabb sikereket ért el: az ágyúkat U alakban helyezte el egy nagyobb, viszonylag sík terepen, az ellenséget pedig egészen közel csalogatta hozzájuk, majd tüzet nyitott rájuk. Rommel ezen taktikai húzása nem maradt visszhang nélkül. Az arabok szinte hősként tisztelték, az angolok között pedig félelem övezte nevét. Az OKH hibájából mindig híján volt katonáknak, gépeknek, és utánpótlásnak. 1941. novemberében a Crusader hadműveletben (Keresztes Lovag) az angolok felszabadították Tobrukot. Az angolok megfejtették az enigmát, és az olaszok C 38 M titkosító gép üzeneteit, így pontos értesülésük volt a német hajók mozgásáról, és Rommel szándékáról. Az angolok folyamatosan támadták a német hadoszlopokat, anélkül, hogy maguk kárt szenvedtek volna. Rommel teljesen váratlanul a visszavonulás helyett, sietve átment támadásba, ám kifogyott az üzemanyagból, súlyos légitámadás, és tüzérségi támadás érte, melynek során súlyos veszteségeket szenvedett, és csak a szerencsén múlott, hogy maga is nem esett fogságba. Szégyenteljesen menekülnie kellett, hátrahagyva értékes felszereléseket. A 21. páncéloshadosztály 110 páncélosából 67 tankja odaveszett, vagy megrongálódott, ezért november végéig képtelen volt támadást indítani, amivel az angolok a Sigintnek köszönhetően tisztában voltak. A harc közben megszerzett dokumentumokból megtudta, hogy a britek Egyiptom belsejébe akarnak visszavonulni. Rommel képtelen volt ellenállni a brit nyomásnak, és visszavonult Kirenaikából. Miközben visszavonult, az időközben Bengáziban partratett új tankokkal kétszer is lesben állva súlyos károkat okozott az őt üldöző brit páncélosokban. Változatlanul Tobruk bevételét tartotta a legfontosabbnak, és május végén megindította hőn áhított Theseust. Rommel zsenialitásának köszönhetően elfoglaták Tobrukot. Ezért marsallá léptették elő. Joseph Göbbels és Hitler jóváhagyásával Kairó felé indult, a Szuezi-csatorna megszerzése érdekében. Rommel számbeli és erőbeli hiányosságait vakmerőségével, és önbizalmával tudta pótolni, amit személyes példamutatásával embereibe is belenevelt. A tábornagy 1942 őszén betegségre hivatkozva visszautazott Németországba, ezt használta ki Bernard Montgomery, aki 1942. októberében támadást indított El-Alameinnél, és legyőzte az Afrikakorps-t. Rommel visszaérkezése sem segített, a „tengely” seregei 1943. május 13-án megadták magukat.

Ekkor Rommel már Európában tartózkodott. Egy rövid ideig Olaszországban szolgált, azonban ténykedését nem koronázta siker, mivel az olaszokhoz való hozzáállása itt sem változott. Majd Franciaországban a B-hadseregcsoport élére került. Rundstedttel ellentétben úgy gondolta, hogy a szövetségesek Normandiában fognak partraszállni, ezért megpróbált mindent elérni a normandiai partszakasz megerősítése érdekében. A normandiai partraszállás megkezdődésekor egy családi ünnep miatt nem tartózkodott a helyszínen, így a német csapatok is késve reagáltak. Rommel későn érkezett vissza, a partraszálló erők addigra már áttörték a partszakaszon felállított német védelmi rendszert.

Július 17.-én látogatást tett a fronton, és autóját két szövetséges repülőgép támadta meg. Az autó letért az útról és fának ütközött. Rommel kirepült az útra. Srapnel találta el, eszméletlenül szállították kórházba.

Erwin Rommel látva, hogy a háború már nem végződhet német győzelemmel, részt vállalt egy (nem bizonyított tény) összeesküvésben, mely Hitler ellen irányult. Amikor a szervezkedés lelepleződött, Rommelnek két lehetőséget kínáltak fel: vagy öngyilkos lesz, és a német propaganda a haza halottjának tekinti majd, vagy árulóként végzik ki, és így családját is veszélybe sodorja. Rommel az elsőt választotta.

Csatái

Első világháború

Argonne első ostroma (1915)
Kárpát offenzíva(1915)
Caporettói áttörés(1917)

Második világháború

Franciaország megszállása
Arrasi csata
Észak-afrikai hadjárat
Tobruki csata (1941)
Crusader hadművelet (1941)
Gazalai csata (1942)
Bir Hakeimi csata (1942)
Első el-alameini csata (1942)
Alam Halfai csata (1942)
Második el-alameini csata (1942)
Medenine-i csata (1943)
Kasserine Passi csata (1943)
Normandiai partraszállás (1944)

Kitüntetései

Pour le Mérite
Vaskereszt lovagkeresztje

Freiher Maximiliam Weichs ^^

Német tábornagy. Harcolt az első világháborúban, majd a Reichswehr tagja lett. A második világháború előtt részt vett Ausztria és a Szudéta-vidék megszállásában. Harcolt a lengyelországi, később a franciaországi hadjáratban. 1941-ben a Balkánon vetik be egységeit, csapatai foglalják el Belgrádot. Ezután az orosz frontra kerül. 1942-ben a B hadseregcsoport irányítójaként az ő alárendeltségébe tartozott a 2. magyar hadsereg. 1943-ban a balkáni haderők és az F hadseregcsoport parancsnoka lett Belgrádban. 1944-ben ő készítette elő Magyarország katonai megszállását, állítólag az ő közbenjárására dönöttek az „enyhe” verzió mellett. Április végén visszatért Belgrádba, 1945 márciusáig irányította csapatait, ekkor Hitler leváltotta. 1948-ig amerikai hadifogságban volt. A német tábornokok délkelet-európai perében elejtették az ellene felhozott vádakat.

Wilhelm Canaris ^^

Wilhelm Canaris német tengernagy (1887. január 1., Aplerbeck, ma Dortmund része, 1945. április 9., Flossenbürg). Már az I. világháborúban a haditengerészet vezérkarában szolgált. 1924-1928 között a Birodalmi Védelmi Minisztérium tengerészeti főnökének stábjához tartozott. 1935. január 1-jétől az Abwehr vezetője volt, mely szervezet 1938-ig a Birodalmi Hadügyminisztérium, majd onnantól közvetlenül az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) irányítása alatt állt. Kinevezésekor ellentengernagy, 1938-tól altengernagy, majd 1940-ben léptették elő tengernaggyá. Hivatala, ami Canaris kinevezéséig jelentéktelen volt, vezetésével komoly vetélytársa lett és állandóan rivalizált is a Heydrich, majd Kaltenbrunner vezette Birodalmi Biztonsági Főhivatallal, az SD-vel. Kapcsolatban állt a Hitler ellenes katonai ellenállási mozgalommal, s bár tevékenységében nem vett részt, de fedezte annak tagjait. 1944. februárjában leváltották, s az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet után letartóztatták, koncentrációs táborba vitték és kivégezték.

A kezdetek

Canaris a Ruhr-vidék szülötte. Apja egy vasöntöde főmérnöke volt. A kis Wilhelm a család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei evangélikusok voltak. Kortársai közül sem fizikai, sem szellemi adottságaival nem tűnt ki gyerekkorában. Csupán kíváncsisága volt erősebb az átlagnál, s társai ezért a „Kieker” (leselkedő, figyelő) becenevet adták neki. Tizennyolc évesen választotta a katonai hivatást, bár igazából az óceánok és az idegen vidékek és népek vonzották. Kíváncsiságának köszönhetően talán, rendkívüli érzéke volt a nyelvtanuláshoz. 1935-ös hivatalos jellemzésében már az szerepel, hogy a németen kívül angolul, spanyolul, olaszul, franciául, portugálul és oroszul beszélt. Neve alapján családját, az apja a görög Konsztantinosz Kanarisz XIX.századi görög szabadságharcos és államférfi leszármazottaiként határozta meg. (Kanarisz a törökök elleni szabadságharcban tengernagyként szétverte a török flottát.) A rokonságnak azonban nincsenek bizonyítékai – sőt bizonyosan egy korábban Lombardiába betelepült görög család leszármazottjai -, de lehetséges, hogy a fiatal Canaris döntését, hogy 1905. ápr. 1-jén belépett a Császári Haditengerészeti Akadémiára, mégis befolyásolta. Az iskola elvégzése után, 1908-ban sorhajóhadnagyként a Bremen cirkálóra került. A cirkálót felettesei előbb a Földközi-tengerre, majd onnan a latin-amerikai térségbe irányították. Innen adódott a későbbiekben félelmetesen jó spanyol nyelvtudása. Canaris már ekkor is teljesíthetett titkos küldetést, mert 1909. máj. 13-án megkapta a Bolivar-rendet. 1910.januárjában haza rendelik és másodtiszti beosztást kap a V-162-es torpedórombolón. 1910. augusztus 29-én főhadnaggyá léptetik elő és áthelyezik az S-145-ös hajóra, ahonnan 1912. őszén átkerül a Dresden cirkálóra másodtisztnek. Hajóját a török partokhoz vezénylik. Feladat a németek által épített, Törökországon áthaladó vasútvonal ellenőrzése volt. 1913 végén hajóját Mexikó parti vizeire rendelik, hogy ott a német befektetéseket védelmezze az ott zajló polgárháborúban. Az I. világháború kitörése után feladata az ellenséges kereskedelmi hajók elsüllyesztése volt a Mexikói-öbölben, de lőszer és szén híján kevés sikerrel jár, s ezért csatlakozott Spee tengernagy flottájához, melyet az angolok kitartó üldözés után Chile partjainál elsüllyesztettek. A Dresdent azonban maguk a németek küldtek a hullámsírba, mielőtt a legénység elhagyta a hajót. Canaris az angol fogságból 1915. augusztus 4.-én megszökött, s az Andokon keresztül eljutott Valparaisoba, ahol felszállt a Frisia nevű holland gőzhajóra, ami Rotterdamba tartott. 1915.szept. 30-án érkezett Berlinbe. Hamarosan új feladatot kapott. Gibraltárba küldték, ahol a német tengeralattjárók üzemanyag-, víz- és élelmiszer-ellátását szervezte meg, természetesen a spanyol hadvezetés tudtával. 1916 elején átküldték Marokkóba, ahol minél több arab törzset kellett fellázítania az Antant ellen. Ezzel a küldetésével azonban nagyon nem dicsekedhetett. Kérelmére hazarendelték, ám a hazaúton Észak-Olaszországban váratlanul letartóztatták. A halálos ítélet végrehajtása előtt – nem tisztázott körülmények között – sikerült megszöknie, s 1916 márciusában már újra a számára biztonságos Madridban volt, immár kapitányi rangban. Spanyolországból 1916. október 1-jén az U-35-ös tengeralattjáróval menekítik ki, ami a Cattaro-i öbölben teszi partra. 1917. év folyamán tengeralattjárós kiképzésen vett részt, s az év őszén az U-34-es kapitánya lett az Adriai-tengeren, ahol sok ellenséges kereskedelmi hajót elsüllyesztett. A háború befejezésekor azon kevés német hajó parancsnoka volt, amely teljesen sértetlenül tért vissza Kielbe.

A weimari köztársaságban

1919 nyarán már Noske miniszter közvetlen munkatársa, a szabadcsapatok parancsnokának, Hermann Erhardnak a bizalmasa. Tagja annak a hadbíróságnak, amelyik felelősségre vonta a szabadcsapatok azon tagjait, akik részt vettek Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht megölésében. A vádlottak nagy részét a bíróság felmentette. Ebben az évben vette feleségül Erika Waag-ot. A házasságukból két leánya született (Eva és Brigitte). Egy évvel később részt vett az úgynevezett Kapp-puccsban. Ezután elfogták és letartóztatták, de rövidesen szabadult. Majd korvett-kapitányi rangban a Berlin cirkálóra került, de igazi feladata a flotta illegális fejlesztése lett von Gagern ellentengernagy segédtisztjeként. 1920. júliusától I.osztályú vezérkari tiszti minősítést kapott, de feladata változatlan. 1922-ben szervezésében nagyban folyik a német haditengerészet titkos újrafelfegyverzése. 1923-ban Canaris a Berlin fedélzetén, melynek külföldi útját az Antant engedélyezte, eljut Japánba. De nem megy üres kézzel, hanem ekkor adja át a japánoknak az U-Bootok (a tengeralattjárók) tervrajzait.

Hitler színre lépése

Canarist az 1920-as évek közepén a védelmi minisztérium haditengerészeti vezérkarában referensé nevezték ki, ami valójában kémkedést jelentett. Megbízható fegyverszállítókat és fegyvergyártókat kellett találnia, titkos tervrajzokat illegálisan külföldre juttatnia. A német kormány az e célokra félretett és sehol nyomot nem hagyó pénzeiből álcázott cégeket alapított Hollandiában, Finnországban, Spanyolországban és másutt is, amelyek elsősorban haditengerészeti, a békeegyezményekben tiltott árut gyártottak Németországnak. E téren végzett sikeres működése után 1928. júniusában ismét hajóra vezényelték, első tiszt lett a Schlesien (Szilézia) nevű sorhajón. Egy évvel később, 1929. július 1-vel már fregattkapitányi rangban a Nordsee (Északi-tenger) haditengerészeti támaszpont vezérkari főnökévé nevezték ki, ahol azokat a hajókat őrizték, amelyekre Németország a versailles-i békeszerződést megszegve tett szert. Az 1932. október 1-vel Canaris újra hajót kapott, de már mint az egyik legnagyobb német hadihajónak, az általa oly jól ismert Schlesiennek a kapitánya szolgálhatott. De nem sokáig, mert 1934. szeptember 29.-én egy tengerparti erőd parancsnokságát bízták rá, ami számára valószínűleg büntetés volt a haditengerészet vezetői részéről, akik nem lelkesedtek a nácik hatalomátvételekor, szemben Canarissal. Aztán 1935. május 1-jén következett be a fordulat Canaris életében, amikor ellentengernaggyá nevezték ki, s maga Hitler választotta az Abwehr élére. Canaris teljesen átszervezte az Abwehrt, melyet nem titkoltan a világ legjobb kémszervezetévé akart tenni. Törekvéseit Hitler valószínűleg erőteljesen támogathatta, mivel 1935-36-ban négy hónap leforgása alatt 12 alkalommal fogadta Canarist.

Canaris és az Abwehr

Canaris széles körű nyelvtudásának köszönhetően sokrétű kapcsolatokkal rendelkezett az egész világon. Barátai között tudhatta Franco tábornokot, a spanyol diktátort, akinek hatalomra jutásában komoly szerepe volt a főleg Canaris révén megszervezett német katonai segítségnyújtásnak. A világot járt admirális 1936 végére már olyan szervezetté varázsolta az Abwehrt, melynek a világ minden sarkában volt ügynöke. A Berlin környéki Abwehr kiképző központokban tömegével képezték ki a különböző nemzetiségű ügynököket és szabotőröket, akiket titokban csempésztek ki hazájukból és juttattak oda vissza. Az Abwehr megrendelésére a német híradástechnikai cégek – főleg a Telefunken – az akkori csúcstechnikát fejlesztette ki, amivel a német ügynököket ellátták. Párhuzamosan kifejlesztették az ellenséges ügynökök lehallgatására alkalmas eszközöket is. Az Abwehr emberei ott voltak minden földrész kikötőiben, jelentős hadi üzemeinek a környékén, kutató laboratóriumokban, s nemcsak az ellenséges országokban, hanem a szövetségesnek számító és semleges államokban is. 1936.december 21.-én Canaris komoly sikert könyvelhetett el a többi, német titkosszolgálattal folytatott rivalizálásban. E napon írták alá azt az egyezményt, ami kötelezte a Biztonsági Szolgálatot, (Sicherheitsdienst, Hírszerzés, SD) és a titkos államrendőrséget (Gestapo), hogy működjenek együtt az Abwehrrel. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy e két szervezet minden akciójáról értesült az Abwehr, ugyanakkor ez fordítva nem volt igaz. Hitler annak ellenére bízott Canarisban, hogy a rivális vezetők valószínűleg őt is többször beárulták a Führernek. De Canaris hű nemzetiszocialista érzelmű, antiszemita és antikommunista volt. Így 1938. április 1.-én ellentengernagyból altengernaggyá avanzsált. Az Abwehrt pedig a hadügyminisztériumból közvetlenül az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, ) alá szervezték. Ettől kezdve Canaris elérte, hogy a német külügyminisztérium is a lehető legszorosabban együttműködjön szervezetével, s minden német nagykövetségen tartson legalább egy Abwehr ügynököt diplomata státuszban. Hitlernek természetesen bizonyos mélységig be kellett vonnia Canarist és az Abwehrt a jövőbeli terveibe is, hogy az tudja szervezni a kémtevékenységet a leendő ellenséges országokban. A Führer az Abwehrtől szerzett információk alapján rendelte el a Rajna-vidék visszafoglalását tábornokai ellenkezése ellenére, mert tudta, hogy a franciák angol segítség nélkül nem fognak ez ellen semmit sem tenni. A britek számára viszont egyáltalán nem volt olyan fontos a Rajna-vidék, hogy a német bevonulás ellen bármit is akartak volna tenni. 1936. március 7.-én a németek egyetlen puskalövés nélkül birtokba vehették a fegyvermentes övezetnek nyilvánított területet.

Abwehr akciók a háború kitörése előtt

A náci hadvezetés, főleg Göring szorgalmazására komoly légierő kiépítését határozta el. Ehhez az Abwehr ügynökei az Egyesült Államokból tömegével szállították a repülőgép építéshez szükséges különféle tervrajzokat. Ugyanígy jutottak hozzá a haditengerészet kiépítésében felhasználható tervekhez. De a német ügynökök elloptak tervrajzokat az amerikai kísérleti laboratóriumokból is, többek között egy újfajta kétéltű harckocsi és egy kísérleti tengeri repülőgép tervét. Az Abwehr megszerezte az amerikai hadsereg által használt összes titkosított térképet is. Megszerezték az egyik legnagyobb amerikai repülőgépgyárban, a Sikorskyban gyártott minden repülőgéptípus aprólékos tervrajzát. Ismerték az egyik Boeing bombázó részletes leírását. Voltak olyan titkos tervrajzok, amelyek a tervezőasztalról előbb jutottak el a német hadvezetéshez, mint az amerikaihoz. Az Abwehr ügynökei már 1936-ban jelentették Berlinbe, hogy nyomára akadtak egy teljesen új haditechnikai újdonságnak, a Goddard-féle amerikai rakétakísérleteknek. A japánokkal létrejött egyezmény alapján az Abwehr nagyon sok titkosszolgálati információt átadott Amerikáról a japánoknak, cserébe természetesen a japánok által szerzett értesüléseket kapott a világ minden tájáról. A megszerzett titkos információk legnagyobb mértékben a Luftwaffe fejlesztéséhez járultak hozzá, ami biztosította a németek számára a II. világháború első szakaszában a légi fölényt. De következésképpen az is elmondható, hogy az amerikai kémelhárítás gyengesége ebben szintén jelentős szerepet játszott. Az amerikaik például csak a háború végén, 1945-ben fedezték fel, hogy a németek már nyolc évvel korábban ellopták a Norden-féle bombacélzó készülék tervét, amikor a tiroli Alpokban rábukkantak egy kis rejtett üzemre, ahol a németek többek között ezt a berendezést is gyártották. Canaris egy kisebb kémsereget küldött a Panama-csatorna övezetbe is, ahonnan nem csak a hajóforgalomról küldtek jelentéseket Berlinbe, hanem a csatorna lerombolására is fel voltak készítve. Mivel Hitler mindenáron el akarta kerülni az Egyesült Államok belépését a háborúba, ezért a Ribbentrop vezette külügyminisztérium szakadatlanul azon törte magát, hogy erősítse a barátságot az USA-val, s e törekvéseknek bizony nem egyszer keresztbe tett Canaris egy-egy ügynökének lebukása Amerikában. Ám Canaris szemrebbenés nélkül állította a külügyminiszternek, hogy Amerikában nincsen egyetlen ügynöke sem.

Canaris hasonlóan kénytelen volt Hitlernek is hazudni Angliával kapcsolatban, mivel Hitler még Franciaország lerohanása után is Anglia semlegességét akarta elérni, s ezért komoly veszély fenyegette Canarist is, amikor egy ügynöke lebukott Angliában. Ismeretes, hogy az admirális már 1939 szeptemberében meg volt arról győződve, hogy Németország elveszíti a háborút, ugyanis biztos volt Amerikának a háborúba, előbb vagy utóbb történő belépésében. Canaris ugyan nem fizette túl az ügynökeit, de arra gondot fordított, hogy a lebukott ügynököknek jogi és egyéb védelmet adjon. E tevékenysége során sikerült nyomára bukkanni annak az angol kémnek, aki húsz éven keresztül dolgozott az angol titkosszolgálatnak Németországban, és buktatott le Angliába telepített német kémeket is. Canaris tisztában volt vele, előbb-utóbb szólnak, hogy mégis kellene azonnal egy angliai szervezet. Mivel tudta, hogy ezt nem lehet rövid időn belül végrehajtani, tudatosan már 1937-től már teljes gőzzel folytatta az ügynökök telepítését, az angliai kémtevékenységet, s 1938 nyarára majdnem 260 ügynöke volt Nagy-Britannia területén, akik jó része az angolokat nem éppen kedvelő írek soraiból került ki. A II. világháború kitörése előtt az Abwehr a szóba jöhető ellenséges országokból aztán kimenekítette a fontos posztokon dolgozó ügynökeit, hisz azok a megváltozott körülmények között már komoly veszélyben voltak, hisz minden hátországban a hatóságok „Keressétek a kémeket!” szövegű hirdetményekkel buzdították a lakosságot.

Canaris a háborúban

Canaris szerepe és magatartása a II. világháborúban ellentmondásos. Abban kezdettől fogva nem hitt, hogy Németország megnyerheti a háborút, de hűséges nemzeti szocialistaként tette a dolgát a háború kezdeti szakaszában. Az Abwehr ügynökök jelentős szerepet játszottak Lengyelország megtámadásakor a célpontok kijelölésében, a lengyel hadsereg mozgását gátló szabotázs akciókban. Helyzetük Angliában és Franciaországban azonban megnehezült az angol és francia hadüzenet következtében. Így Angliában Canaris a háború alatt főként bennszülötteket, íreket, skótokat, walesieket szervezett be. Vannak adatok arra vonatkozóan, hogy zsidókat menekített ki Németországból Abwehr ügynöknek álcázva őket. Egyes források szerint Canaris értesítette az angolokat a Norvégia elleni támadásról, de azok nem hittek neki. Canaris adott információkat a külföldi sajtónak a német- és lengyelországi haláltáborokról is. A helyzet tragikomikuma, hogy Canarist a norvégiai megszállást követően kitüntették az okkupáció előkészítésében játszott Abwehr szerep elismeréseként. A hollandokat a német támadás előestéjén szintén Canaris tájékoztatta, ám ekkor a Gestapo már tudta, hogy valaki informálta az ellenséget. De Canarisra ekkor még csak Heydrich, az SD vezetője gyanakodott, aki mellesleg a szomszédja volt. Belső ellenfeleivel, Himmlerrel, Heydrichhel, Kaltenbrunnerrel, Schellenberggel, Müllerrel folyamatosan harcban állt. Ezek a náci vezetők nem rendelkeztek a Canarist jellemző széles látókörrel, s féltékenységükben állandóan árulkodtak rá Hitlernek. A háború után előkerültek olyan volt Abwehr-ügynökök, akik szerint a háború alatt Canaris spanyol területen több alkalommal is találkozott felelős brit titkosszolgálati vezetőkkel. Az angolokat tájékoztatta a Szovjetunió elleni támadásról is, bár ebben (antikommunista lévén) elvileg egyetértett Hitlerrel. Hitler be szerette volna vonni Francot a háborúba, arra hivatkozva, hogy ők is segítettek a polgárháborúban. Canaris már korábban kioktatta Francot, aki azt válaszolta, hogy ugyanannyi embert ad, (amit meg is tett), mint amennyit a németek adtak, de Spanyolország nem száll be a háborúba. Ekkor viszont a Gestapo már fonta a nyaka köré a hurkot. De bizonyítékkal még nem rendelkeztek, az Abwehr hatáskörét azonban 1942 tavaszán Franciaországban azonban már sikerült szűkíteni azzal, hogy feladatai egy részét átvette a Gestapo. Ma már nem kétséges, hogy Canaris megtévesztette Hitlert a szövetségesek afrikai partraszállását illetően is, hisz az Abwehr teljes bizonyossággal állította, hogy az Málta érintésével Alexandria környékén következik be. Az, hogy Canaris az angoloknak is dolgozott, bizonyítják a háború után, a Spanyolországban dolgozó angol kémek nyilatkozatai, melyek szerint a gyakran spanyol területre látogató Canarist tilos volt megölniük, mert az utasításuk szerint több hasznot hajt nekik, ha ott marad, ahol van. Így aztán nem csoda, hogy Canaris biztonságban érezte magát spanyol földön. Hitler követelésére Churchill ellen több ízben is terveztek merényletet a németek, de erős a valószínűsége, hogy ezeket Canaris elszabotálta vagy más náci titkosszolgálatokra vagy a Luftwafféra igyekezett a feladatot áthárítani. Az ankarai brit nagykövet inasán keresztül ugyanakkor az Abwehr tudomást szerzett a szövetségesek partraszállási tervéről Franciaországban. A német hadvezetés azonban nem adott hitelt ezen értesüléseknek, az angolok pedig hamarosan elzárták ezt az információs csapot. A sztálingrádi vereség után Canaris már kereste a nyugati szövetségesekkel a kapcsolatot egy békekötés céljából, főleg Svájcon, Portugálián és Törökországon keresztül. A Szovjetunióval való békekötést viszont elképzelhetetlennek tartotta. 1943-44-ben aztán az Abwehr egyre több kudarcot volt kénytelen elszenvedni. Ahogy a szövetségesek fokozatosan űzték ki a német csapatokat a megszállt területekről, úgy csökkent az Abwehr mozgástere is és egész ügynökhálózatai semmisültek meg. Az Abwehr szaporodó kudarcai, Canaris angol kapcsolataira utaló közvetett bizonyítékok, ellenlábasainak folytonos áskálódása végül is odavezetett, hogy 1944. februárjában Hitler aláírta az egyesített Német Titkos Hírszerző Szolgálat felállításáról szóló parancsot, s a szolgálat vezetőjének Himmlert nevezte ki. Canaris helyét pedig Schellenberg vette át. Az admirális befolyását ugyan elvesztette, de nem tartóztatták le, sőt egy új állást kreáltak a számára. 1944. július 1-jei időponttal Hitler kinevezte a HWK élére, melynek feladata a kereskedelmi-gazdasági hadviselés volt, de ennek ekkor már nem volt realitása. A Hitler-ellenes merénylet után 1944. július 23-án személyesen Schellenberg tartóztatta le. Az összeesküvésben nem vett ugyan részt, de Rommelhez hasonlóan tudott róla és nem jelentette a Gestaponak. Ezen kívül csupán azt próbálták bizonyítékként ellene felhozni, hogy a merénylet után neki is telefonált Stauffenberg, a merénylő. Az admirálist a Gestapo a kihallgatásokról először Nürnbergbe, majd a Flossenbürg melletti koncentrációs táborba vitte, ahol 1945. április 8-án, többek között Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkésszel együtt egy SS-kommandó meggyilkolta. Felesége és két lánya szerencsére Bajorországban túlélte a háborút.

Könyvajánló:

Heinz W. Guderian ^^

Heinz Wilhelm Guderian (1888. június 17., Kulm, Németország (ma Chełmno, Lengyelország) – 1954. május 14., Schwangau (NSZK)) német tábornok, a páncélos hadviselés megújítója, a villámháborús (Blitzkrieg) taktika fő teoretikusa a II. világháborúban.

Élete

Pályakezdés

Tipikus porosz katonacsaládból származott. Szülei és nagyszülei valamennyien katonák voltak. Guderian a Kelet-Poroszországban eltöltött gyermekkora után 1901. április 1-jén lett a karlsruhei katonai középiskola kadétja, majd később Berlinben a hadi akadémián folytatta tanulmányait. Katonai szolgálatát 1907-ben kezdte meg a mai Alsó-Szászországban található Goslar városka hegyivadász alakulatánál. 1908-ban hadnagyi rangot ért el. 1913-ban megnősült. Feleségével haláláig együtt élt, fiai szintén katonai pályát választottak.

Az I. világháború és az 1920-as évek

Guderian első világháborús szolgálatát a távírászoknál kezdte. Részt vett a marnei és a verduni harcokban. A harcokban kitüntetve magát főhadnagyi rangra, majd 1915-ben századossá lépett elő. A háború vége felé már nem volt a harctéren, hanem a német hadsereg főparancsnokságának törzskarában teljesített szolgálatot. A háború után a Reichswehrben szolgált tovább a 10. hegyivadász ezred parancsnokaként. Később három évet töltött a stettini (ma:Szczecin, Lengyelország) tiszti főiskolán, majd az utászokhoz került. 1927-ben őrnaggyá léptették elő. Berlinbe helyezték, ahol a hadiszállítás szervezése és a motorizált szállítási taktika kidolgozása volt a feladata. E minőségében szerkesztette össze a páncélos hadviselés alapvetéseit és tanulmányozta más európai államok páncélos egységeit.

Készülődés az új háborúra

1933-ban ezredesi rangot kapott. Értekezéseket írt a motorizált hadviselés jellemzőiről és jelentős szerepe volt a német páncélosok fejlesztésének előmozdításában. Művei felkeltették Adolf Hitler érdeklődését a páncélos fegyvernem iránt. 1935. október 15-én Hitler felkérte Guderiant három páncéloshadosztály létrehozására. 1936. augusztus 1-jén vezérőrnaggyá nevezték ki.1938. február 4-én altábornagyi rangot kapott, egy nappal később a XVI. hadtest parancsnoka lett. Ezzel az alakulattal vett részt az Anschluss hadmozdulataiban és a Szudéta-vidék bekebelezésében.

1939 januárjában a páncélos egységek főparancsnokává lépett elő, ezáltal a Wehrmacht minden motorizált egységének kiképzéséért, technikájáért és taktikai felkészültségéért felelős lett.

A II. világháború

A Lengyelország elleni német invázió idején a XIX. hadtestet irányította. Csapatai gyors előnyomulásáért október 12-én lovagkeresztet kapott. 1940-ben a Franciaország és Belgium elleni hadjárat során igazolta a páncélos hadviselésről alkotott nézetei életrevalóságát. Gyorsan mozgó alakulataival áttört az Ardenneken és mélyen benyomult a szövetségesek területére. A belga-francia határvidéken előretörő csapatai 1940. május 24-én elérték a Csatorna partját és elvágták a Belgiumban rekedt brit-francia erőket a hátországtól. A dunkerque-i csatában közel állt a brit erők tengerbe szorításához, a támadást azonban Guderian határozott ellenkezésére Hitler leállíttatta, elegendő időt biztosítva a briteknek arra, hogy csapataikat elmenekítsék.

A Szovjetunió elleni hadjáratban Guderian vezette a 2. páncéloscsoportot, amely Fedor von Bock "Közép" hadseregcsoportjába tartozott. E hadseregcsoport hadműveleti célpontja Moszkva volt. Az idő az esőzések, majd a tél beállta előtt sürgette a német hadvezetést; Guderian páncéloscsoportját Kijevhez rendelték, ahol a "Dél" hadseregcsoport egységeit kellett segítenie. Innen indulhatott Moszkva felé, hogy a várost délről próbálja elreteszelni. Páncélosai az időjárási körülmények és az elnyúlt utánpótlási vonalak következtében "csak" Tuláig jutottak. Csapatai győzelmet arattak Kijevi csatában, Orjol és Brjanszk mellett. Sikerei oly' jelentősek voltak, hogy Hitler megbízta Moszkva bevételével. Az orosz tél azonban lehetetlenné tette a vállalkozást. Guderian csapatai csak nagy erőfeszítések árán érték el Moszkva elővárosait, ahol a Vörös Hadsereg kemény ellenállásába ütköztek. Guderian belátván kudarcát időt kért Hitlertől. Taktikai visszavonulást javasolt, hogy a csapatok a szovjet támadások és a −40 °C körüli hőmérséklet közepette is kitarthassanak tavaszig. Hitler tombolt a dühtől és eltávolította Guderiant a parancsnokság éléről. Csapatainak kiadta a visszavonulást megtiltó parancsot, melynek eredménye a moszkvai vereség lett.

1943 februárjában, a sztálingrádi vereség után Hitler visszahívta Guderiant az aktív szolgálatba. Feladata a motorizált alakulatok modernizációja. Albert Speerrel való munkájának eredményeként az előállított német páncélosok száma jelentősen emelkedett.

1944. június 20-án a Hitler elleni merénylet után Guderian a Parancsnoki Törzs főnökévé lépett elő. (Súlytalan pozíció, a hadsereg tényleges parancsnoka Hitler volt. E minőségében tagja volt a merénylet hátterét feltáró ún. Ehrenhof-bizottságnak, mely a felderített merénylőket a bíróságnak adta ki. (Tisztként mélységesen elítélte a merényletet.) A bizottság "munkájának" eredményeként 55 német tisztet ítéltek el vagy végeztek ki.

1945. március 28-án a fronthelyzet kapcsán Guderian újból súlyosan összekülönbözött Hitlerrel. Ismét eltávolították a törzskarból és felmentették minden tisztségéből. 1945. május 10-én az amerikai csapatok fogságába esett.

A háború utáni évek

Guderiannak felelnie kellett a háború idején elkövetett cselekményeiért. Hamarosan Nürnbergbe vitték, ahol a háborús bűnösök perében a vádlottak padjára került. A szovjetek követelték elítélését ám az angol és amerikai bíró (francia tartózkodás mellett) ártatlannak nyilvánította. Guderiant szabadlábra helyezték, az amerikai megszállási övezetben telepedett le.

Az újjászerveződő német hadseregnek azonban szüksége volt Guderian szakértelmére. 1947. június 17-étől a német hadügyminisztérium megalakulását előkészítő "Amt Blank" (~tiszta lap hivatal) írnokaként és tanácsadójaként dolgozott. Ottlétére hamarosan felfigyeltek a háborúellenes szervezetek és a Hitler elleni merényletek kapcsán kivégzett tisztek hozzátartozói, emiatt hivatalát egyre erősebb támadások érték. E hivatali évei alatt írta életrajzi kötetét, az Erinnerungen eines Soldatent. 1954. május 14-én hunyt el.

„Nincsenek reménytelen helyzetek, csak reménytelen emberek.”

„A tankok sikeres alkalmazása a győzelem záloga.”

„Esetenként sokkalta keményebben kell harcolnom az elöljáróimmal, mint a franciákkal.”

Művei

Riadó! Páncélosok! (Achtung!Panzer!) Kossuth, Budapest, 1999.
Egy katona emlékezései (Erinnerungen eines Soldaten).


Kitüntetései

Vaskereszt
Tölgyfalombokkal ékesített Lovagkereszt

Rokonai Heinz-Günther Guderian

Civilben a Bundeswehr katonai tanácsadója

Könyvajánló:

Hasso von Manteufell ^^

Hasso von Manteuffel (Potsdam, 1897. január 14. – Reith, 1978. szeptember 24.) német katonatiszt a második világháborúban, utána pedig liberális politikus Nyugat-Németországban.

Élete a második világháborúig

Potsdamban, arisztokrata szülők gyermekeként (a család férfitagjait a Freiherr cím illette meg) látta meg a napvilágot. Katonai pályafutása 1908-ban vette kezdetét, amikor kadét lett egy katonai iskolában. Az első világháborúban a 3. huszárezrednél szolgált hadnagyként, később a 6. porosz gyalogoshadosztálynál szolgált a nyugati fronton, ahol megsebesült. 1917-ben a vezérkarhoz kerül. Teljesítményével kiérdemelte a Vaskereszt mindkét osztályát.

A háború után harcolt a Freikorps kötelékében, majd a Reichswehr megalakulása után csatlakozott a 25. Lovasezredhez, 1919-ben. Két évvel később vette el Ewald von Kleist unokahúgát, Armgard von Kleistet, később két gyerekük született.

Az 1930-as években indult be igazán a karrierje: 1935-ben lett a 2. motorbiciklis zászlóalj parancsnoka Heinz Guderian 2. páncéloshadosztályában. 1936–1937 között ugyanennél az egységnél volt kiképzőtiszt, egészen 1941-ig oktatott (így kihagyta a lengyel és a francia hadjáratot), 1939-től már Berlinben volt.

A második világháborúban

1941-ben került a 7. páncéloshadosztályhoz, amely Hermann Hoth parancsnoksága alá volt rendelve, így az egység kivette a részét a Moszkva környéki harcokból: Manteuffel egysége mindössze 50 km-re volt a szovjet fővárostól: teljesítményéért megkapta a Vaskereszthez a Lovagkeresztet.

A téli harcok után a hadosztályt Franciaországba küldték feltöltésre, itt nevezték ki 1942 júliusában a 7. páncélos dandár parancsnokává. Egységét 1943 januárjában Tunéziába vezényelték, ahol eredményesen harcolt a védekező hadmozdulatok során. Az evakuálást követően, 1943. május 1-jén léptették elő vezérőrnaggyá. Nyáron átvette a parancsnokságot a 7. páncélos hadosztály fölött: nehéz helyzetben kellett egységével helyt állnia: a Citadella-hadművelet kudarca után kellett visszavernie a szovjet ellentámadást. Az év folyamán Ukrajnában harcolt egységével. Novemberben visszavette Zsitomirt, így kimentette a körbezárt 8. páncélos hadosztályt a városból.

1944. február 1-jén nevezték ki a Großdeutschland páncélgránátos hadosztály parancsnokává. 1944 során egységével Ukrajnában harcolt: a sorozatos visszavonulások során Romániáig szorultak vissza, innen vezényelték hadosztályát Kelet-Poroszországba, feltöltésre. A július végi szovjet támadás szétzúzta a középső hadseregcsoportot, s hogy Manteuffel stabilizálja a frontot, ellentámadást indított Litvániából, amely sikeres volt, de nagy veszteségekkel járt.

1944. szeptember 1-jén léptették elő páncélos tábornokká, ez után vette át a parancsnokságot az 5. páncéloshadsereg fölött: a páncéloshadsereg Lotaringiában harcolt az ősz folyamán, majd visszavonták feltöltés céljából: az egységnek ugyanis fontos szerepet szántak a téli, ardenneki offenzívában: a decemberi offenzíva során Manteuffel hadserege érte el a legnagyobb előrenyomulást, egységei kis híján eljutottak Dinant-ig.

1945 márciusában került a 3. páncéloshadsereg élére: a hadseregnek az Odera vonalát kellett védenie a sokszoros túlerővel szemben. A front áttörése után Manteuffel Mecklenburgig hátrált, itt esett brit fogságba május 3-án.

A háború után

1947-ig volt hadifogolytáborban, szabadon engedése után a Német Szabaddemokrata Párt tagja lett, és ilyen minőségben volt képviselő a Bundestagban 1953–1957 között, az ő javaslatára lett a Szövetségi Németország haderejének a neve a Bundeswehr. 1968-ban oktatott a West Point-i akadémián. Néhány háborús filmhez felkérték szakértőnek. 1978-ban egy ausztriai utazáson halt meg.

Csatái

Barbarossa hadművelet
Tunéziai hadjárat
Bagratyion hadművelet
Ardenneki offenzíva

Gerd von Rundstedt ^^

Karl Rudolf Gerd von Rundstedt (Aschersleben, 1875. december 12. – Hannover, 1953. február 24.) német tábornagy, hadseregcsoport-főparancsnok, 1940 október 10-e és 1945 március 11-e között pedig három alkalommal a Nyugati front – Oberbefehlshaber West (OB West) – főparancsnoka. Ő volt a Wehrmacht rangidős tisztje. Németország vaslovagjaként vagy Fekete lovagként emlegették.

Életpályája

A korai évek és az I. világháború

Ascherslebenben született porosz arisztokrata család gyermekeként. 1893-ban lépett be a hadseregbe és az elitképzőnek számító katonai akadémián végezte tanulmányait. (Csak 160 hallgatót vettek fel, ezeknek 75%-át később eltanácsolták.) 1902. január 22-én feleségül vette Luise Bila von Götzöt (elhunyt 1952-ben). Egy gyermekük született: Hans Gerd von Runsdstedt (1903-1948).

1907-ben végzett tanulmányaival és próbaidőre a német hadsereget irányító főparancsnoki törzskarba vették fel, de a munkájával való elégedettség miatt már 1909-ben beosztását törzskari főhadnagyként véglegesítették.

Az Első világháborúban a palesztinai-, a mezopotámiai- és a kaukázusi frontokon vezette csapatait. A nyugati fronton elért sikerei miatt 1914. november 28-án őrnaggyá léptették elő. 1919 után az újjászerveződő Reichswehr törzskarában dolgozott. Ezredesi rangban 1925-től Padebornban, majd 1928-tól vezérőrnagyként Breslau közelében szolgált.

A két világháború közötti időszak

Rundstedt már a nácik hatalomra jutása előtt a katonai csúcsvezetés tagja volt. 1932 novemberében kinevezték a berlini katonai körzet parancsnokává. Porosz arisztokrataként nem volt híve a nácik programjának. A passzív katonai ellenállás tagja lett, vezető személyisége a nem náci kötődésű, (nagy többségében porosz származású) tisztek csoportjának. Részben e csoport tevékenységének eredménye, hogy Ernst Röhm nem alakíthatta az SA-t birodalmi fegyveres testületté.

Vezérkari tisztként helyeselte a Wehrmacht kiépítését, ám a folyamatot mindvégig kritikával illette. 1938-tól vezérezredes. Katonai megfontolásból ellenezte a háborúba bocsátkozást más európai államokkal, 1938-ban mégis levezényelte a Szudétavidék megszállását. 1938-tól folyamatosan jelezte Hitlernek, hogy a Wehrmacht túl gyenge a náci vezetés keleti ambícióinak megvalósításához.


(balról jobbra) von Rundstedt, von Fritsch és von Blomberg

1938-ban nyugállományba vonult, ebből az alkalomból a 18. Gyalogos Ezred tiszteletbeli ezredesévé nevezték ki. Gyakorta viselte az ezredesi egyenruhát még tábornagy korában is, és csak mosolygott, ha ezredesnek nézték.

A II. világháború

Lengyelország

1939-ben a Sziléziából és Szlovákiából Lengyelországba behatoló német hadseregcsoport vezetője volt. Varsó elhúzódó ostromakor a motorizált hadviselés csapdáira (városi harcok) hívta fel a figyelmet. Páncélosait a városba való első betörési kísérletnél súlyos veszteségek érték, ezért inkább tüzérséggel lövette és bombáztatta a várost.

A nyugati hadjárat

1940 elején a tervezett franciaországi hadjárat megalkotói közé tartozott. Elfogadta a vezérkari főnöke, Erich von Manstein által kidolgozott "Sárga Terv"-et. 1940. május 10-én Rundstedt páncélos alakulatai ellenállás nélkül robogtak át az Ardenneken és megjelentek a meglepett franciák hátában. További előretörésükkel elvágták a hátországtól a brit és francia alakulatokat, de a dunkerque-i csatában vagy Hitler, vagy von Rundstedt parancsára a német haderő megállt, a szövetségeseknek mintegy 330 000 katonája megmenekült, azonban a fegyverzetük, az összes járművük és hadianyaguk a németek hadizsákmánya lett. Néhány héttel később elfoglalták Párizst. Von Rundstedtet 1940. július 19-én tábornaggyá (generalfeldmarschall, vezértábornagy) nevezte ki Hitler.

A Barbarossa hadművelet


(balról jobbra) von Rundstedt, Mussolini és Hitler Oroszországban

1941-ben Rundstedt vezette a DÉL hadseregcsoport támadását Ukrajna és a Kaukázus olajmezői felé. Rundstedt vágyálomnak tartotta Hitler terveit a Volga vonalának egy éven belüli áttörésére és Kaszpi-tenger elérésére. A támadás a Krím ostromával kifulladt, Rundstedt pedig Hitler rosszallása ellenére pihenőt rendelt csapatainak. Hitler emiatt eltávolította Rundstedtet a DÉL hadseregcsoport éléről és a parkolópályának számító Párizsba küldte.

A Nyugati front

Igen szigorú védekező taktikát dolgozott ki Franciaország védelmére. Félszívvel látott neki az úgynevezett Atlanti Fal felépítésének. Katonaként úgy vélte, hogy a németek képesek lehetnek a szövetséges invázió megállítására akár a szárazföld belsejében is. E kérdésben összekülönbözött Rommel tábornaggyal is, aki az Atlanti Fal megépítésében látta a győzelem kulcsát.

Hitler továbbra sem bízott tábornokában. Parancsnoki jogkörében korlátozta, utasításait végrehajtásuk előtt a Führer főhadiszállásával kellett jóváhagyatni. Csapatainak létszámbeli, fegyverzeti hátrányát és morális állapotát tekintve Rundstedt nem látott esélyt csapatai tartós ellenállására. Az invázió után elhangzott nyílt kritikája miatt eltávolították a Wehrmacht nyugati csapatainak parancsnoki posztjáról. Hamarosan rehabilitálták és a Hitler elleni, 1944. július 20-ai merényletet vizsgáló Ehrenhof bizottság tagja lett, melynek működése során számos náciellenes szervezkedéssel gyanúsított tisztet zártak ki a Wehrmachtból és adtak át annak a hadbíróságnak, amelynek Roland Freisler volt az elnöke.

1944 szeptemberére összeomlott a nyugati front. A szövetségesek előretörésére Rundstedtet visszahelyezték a Nyugati front vezérkarába. Ideiglenesen sikerült rendbe szednie csapatait és stabil frontot kialakítania a nyugati német határok mentén. 1944 decemberében ő vezette a nagy német támadást az Ardenneken keresztül, amely azonban utánpótlási nehézségek és a keleti front összeomlása miatt visszavonulással végződött. Rundstedtet végleg leváltották, miután az amerikai csapatok Remagennél sikeresen átkeltek a Rajnán. 1945. januárjában nyugállományba vonult.

Hadifogsága és halála

Gerd von Rundstedt tábornagy 1945. május 1-jén Bad Tölzben (Németország) az USA 36. Gyalogos Hadosztályának a hadifogságába esett. Nagy-Britanniába szállították, ott töltötte a hadifogságot. Basil Liddell Hart és Brian Horrocks hadtörténészek riportokat készítettek vele. Bár háborús bűntettek elkövetése miatt megvádolták, rossz egészségi állapota miatt a pert nem folytatták le ellene (súlyos szívbeteg volt). 1949 májusában szabadon engedték. Hannoverben (Németország) telepedett le, és ott is halt meg 1953. február 24-én.


Gerd von Rundstedt vezértábornagy


(balról jobbra) Rommel, von Rundstest, Gause és Zimmermann


Gerd von Rundstedt és fia, Hans Gerd a hadifogságban


Gerd von Rundstedt a nürnbergi perben

Előléptetései

zászlós: 1892. március 22.
hadnagy: 1899. január 1.
főhadnagy: 1902. október 1.
százados: 1909. március 22.
őrnagy: 1914. november 28.
alezredes: 1920. október 1.
ezredes: 1923. február 1.
vezérőrnagy: 1927. november 1.
altábornagy: 1929. március 1.
gyalogsági tábornok: 1932. október 1.
vezérezredes: 1938. március 1.
tábornagy: 1940. július 19.

Jelentős kitüntetései

Boxerlázadási Emlékérem (1902)
Másodosztályú Vaskereszt (1914)
Negyedosztályú Bajor Katonai Érdemrend a kardokkal és a koronával (1915)
Negyedosztályú Porosz Koronaérdemrend (?)
A Hohenzollern-ház Érdemrendjének Lovagkeresztje a kardokkal (Poroszország, 1917)
Kardokkal ékesített Elsőosztályú Szász Albert Lovagrend
A Becsület Keresztje (1934)
Szudétai kitüntetés (1938)
Harmadosztályú Schwarzburg Becsületkereszt (?)
Hadi Érdemkereszt (Lippe)
Waldeck-i Érdemkereszt (?)
Török Hadiérem (?)
Olasz Koronaérdemrend Nagykeresztje (1938)
Másod- és első osztályú Vaskereszt pántja (1939)
40 év a Fegyveres Erők Szolgálatában Kitüntetés pántja
Harmad-, másod- és első osztályú Merész Mihály Rend (Románia, (1941) és (1942)
Vaskereszt Lovagkeresztje (1944)
Tölgyfalomb ékítmény a Lovagkereszthez (1944)
Kardok a Lovagkereszthez (1945)

Albert Kesselring ^^

Albert Kesselring (Marksteft, 1885. november 13. – Bad Neuheim, 1960. július 16.) német tábornagy volt a második világháborúban. A náci Németország egyik legtehetségesebb, legrespektáltabb tábornoka volt, „mosolygó Albert” vagy „mosolygó Kesselring” volt a beceneve.

Gyerekkora

Albert Kesselring 1885. november 13-án született Marksteftben, Karl Adolf Kesselring legkisebb fiaként. Apja szigorúan fogta gyermekeit, majdhogynem poroszos rendre szoktatta őket. Magányos, de nagyon szorgalmas gyerek volt. 1904-ben érettségizett, majd szülei elé állt azzal, hogy katona lesz.

Pályafutása a császári hadseregben

1904-ben került önkéntes tisztjelöltként a 2. bajor tüzérezredhez. 1906-ban végzett a müncheni Katonai Akadémián, és hadnagyként került vissza ezredéhez, mely ekkor Metzben állomásozott. Metzben lehetősége nyílt arra, hogy az 1870-1871-es porosz-francia háború közelebbi csatatereit személyesen bejárja. Metz lenyűgözte a fiatal tisztet, aki tovább folytatta tanulmányait: 1909-ben végzett a Tüzérségi és Műszaki Főiskolán. Szervezőkészségét és rátermettségét parancsnoka korán megfigyelte, és büszke volt az energikus tisztre, aki azonban még mindig nagyon tartózkodó volt. 1914-ben kinevezték ezredszárnysegédnek, ebben a pozícióban érte az első világháború kitörése. A háború első telét Flandriában töltötte, ahol megkapta a főhadnagyi rangot, és áthelyezték szárnysegédként az 1. bajor tüzérezredbe. 1915 márciusában előléptették századossá. Nyáron áthelyezték a Vogézekbe, ahol harcolt a véres Vimy Ridge-i harcokban. Az állóháborúban felértékelődött a tüzérség szerepe, erre Kesselring is rájött, azonban sejtette, hogy a háborút egymaga a tüzérség nem nyerheti meg. 1917 áprilisában az antant csapatok támadást indítottak a Vimy gerincről Arras irányába: az offenzíva sikeresnek bizonyult. Kesselring itt, mint a 3. bajor tüzérezred szárnysegédje hatalmas erőfeszítéssel szilárdította meg újra a német védelmet, és javította a katonák harci szellemét. Még 1917 novemberében a keleti frontra vezényelték, ahol a 2. bajor Landwehr hadosztály vezérkari tisztje volt – itt találkozott először a diplomáciai feladatokkal, valamint itt ismerkedett meg a kommunizmus eszméjével, ami később ellenérzést keltett benne. 1918-ban kezdődött tényleges vezérkari szolgálata, újra Flandriában. Részt vett a második marne-i csatában, a nyár folyamán látta, hogy a német katonák már nem motiválhatóak, belefásultak a háborúba, és előfordultak a parancsmegtagadások is. A háború során megkapta az II. és I. osztályú Vaskeresztet.

Pályája a Reichswehrben

A bajorországi forradalmat tanúságos eseménynek tartotta a későbbiekben: a kommunista felkelést végül is a félkatonai szervezet, a Freikorps verte le, melynek Kesselring is tagja volt. 1922-ben Berlinbe hívták, hogy részt vegyen a Reichswehr szervezésében. Később a titkos vezérkarba, a Truppenamtba is felvették. Itt került kapcsolatba először a légierővel. Munkatársai között ott volt az ejtőernyős hadviselés atyja, Kurt Student is. Kesselringet 1925-ben léptették elő őrnaggyá. 1928-ban javaslatot tett a repülésügyi főfelügyelőség létrehozására: javaslatát jóváhagyták, de a későbbi Luftwaffét csak öt év múlva hozták létre.

Pályafutása a légierőben

Hitler 1933-as hatalomrajutása után pozíciókat adott régi harcostársának, a korábbi remek pilótának, Hermann Göringnek, többek között ő lett a birodalmi légibiztos. Ezen feladatát nem végezte el mindig szakszerűen, így a légügyi minisztérium élére egy rátermett embert nevezett ki, aki képes lesz helyette is dolgozni: Erhard Milchet. Az időközben ezredessé előléptetett Kesselring kapta a főadminisztrátori pozíciót. Vezérkari főnöke, közvetlen felettese pedig Walther Wever tábornok lett. Wever Giulio Douhet elveit követte, így önálló szolgálattá fejlesztette ki a Luftwaffét. Wever 1936-os halála után Kesselring kapta a vezérkari főnöki pozíciót, és egyre többször került szembe a szintén tehetséges, de másképpen gondolkozó Erhard Milchhel. A megfelelő anyagi támogatásokért azonban Guderian ellen kellett harcolnia, aki a Panzertruppe szervezéséért volt felelős: Göring befolyása eldöntötte a vitát a Luftwaffe javára. Wever elképzeléseiben helyet kapott egy hadászati bombázó kifejlesztése, amelyet Kesselring a tábornok halála után nem váltott valóra (később, látva az angolszász bombázóerőket, egyik legnagyobb hibájának ismerte el ezt a lépést), ehelyett egy támogató légierő kifejlesztésébe kezdett. Kesselring javasolta, hogy a spanyol polgárháborúba Németország küldjön repülőegységeket, ez lett a híres-hírhedt Kondor légió. A polgárháborúban kipróbált Luftwaffe a támogató szerepkörben jelesre vizsgázott, bár hiányosságok még adódtak (megfelelő bombázó híján a Ju-52-esekből lapáttal szórta ki a bombákat a személyzet).

Légiflotta parancsnokként a II. világháborúban

1939. szeptember 1. az 1. Légiflotta élén érte a repülőtábornokot, akit Göring altábornaggyá léptetett elő, sőt, ebben az évben letette a pilótavizsgát is. A légiflotta feladata az volt, hogy a légi kapcsolatot fenntartsa Kelet-Poroszországgal, valamint biztosítsa a korridort megtámadó szárazföldi egységeket. Az első napon rossz időjárás fogadta őket, így rengeteg lengyel repülőgép maradt sértetlen, ám az elavult lengyel légierő később sem tudta a Luftwaffét érdemben veszélyeztetni. A hadjárat lejárta után Kesselring újra szervezői feladatkört kapott: ő szervezte meg az elfoglalt terület légvédelmét. A hadjárat után megkapta Vaskeresztjéhez a Lovagkeresztet. 1940 januárjában helyezték át a 2. Légiflotta élére, amely a május 10-én megindított támadás során támogatta a Belgiumot és Hollandiát lerohanó erőket. Rotterdamot az ő He-111-esei bombázták le a fegyverszünet aláírása után (kommunikációs probléma miatt az első hullámot már nem lehetett visszahívni). Az angol-francia evakuálást Dunkerque-nél nem sikerült megakadályozni: a szárazföldi csapatok Hitler parancsára álltak meg, a 2. Légiflottát pedig az időjárás hátráltatta. Tevékenységének eredményeképpen megkapta a marsallbotot.

Az angliai csata

Kesselring a légiflottát a calais-i partról irányította. Eredetileg a Seelöwe-hadművelethez nyújtottak volna előkészítést és később támogatást, ez a szerepkör a hadművelet elhalasztásával átértékelődött. Az angol és német légierő összecsapását az angolok nyerték meg, hatalmas veszteségek árán. Szeptember 15. után a németek már csak éjszakai bombázásokat hajtottak végre.

A keleti fronton

Az 1941. június 22-én kezdődött Barbarossa hadműveletben von Bock egységeit támogatta a 2. Légiflotta, amely már az első napon elsöprő légi fölényt tudhatott magáénak. Kesselring felderítő repüléseket végzett, látogatásaival pedig bátorította a katonákat. 1941 őszén azonban a villámháború megállt. Kesselringet aggasztotta, hogy Göring állandóan a levegőből támadtatta Moszkvát, amelyet a szovjetek igen hevesen védtek. A december 7-i ellentámadást már nem láthatta: addigra Olaszországba helyezték át, az áthelyezési parancs mellé megkapta a Tölgyfalomb ékítményt Lovagkeresztje mellé.

A déli főparancsnok

Az olaszok a kinevezését idegenkedve fogadták, mivel az ő ellenőrzése alá került az afrikai német-olasz haderő, melyet korábban az olaszok felügyeltek. Diplomáciai érzékével a „mosolygós tábornok” azonban megbékítette a háborgó olaszokat, akiket Rommel egyszerűen semmibe vett. Első találkozása sem sikerült fényesre a „Sivatagi rókával”: Rommelt egy kényszerű visszavonulás közben látogatta meg, amit Rommel rosszul viselt, így feszült hangulatban folyt a társalgásuk. Kesselring Málta elfoglalását látta fontosnak, ezt Hitlernek is javasolta: a javaslatból haditerv lett, ami a Herkules fedőnevet kapta. Azonban Tobruk elfoglalása elsőbbséget élvezett: így a hadművelet végrehajtását 1942. július 18-ára halasztották. Addigra a Luftwaffe és a Regia Aeronautica gépei tönkrebombázták Máltát, de a hadműveletet Rommel gyors előrenyomulásának köszönhetően lefújták.

Az el-alameini csatavesztés után a visszavonuló német katonákat az időközben megszállt Tunéziába vonta össze, ahol kiváló védekezést folytatott a partraszállás óta előrenyomuló és az Egyiptom felől közeledő szövetséges csapatok ellen. Az olaszok Líbia feladásán felháborodtak, Kesselring Tunézia átadásával szerelte le őket. A németek állásaik biztosítása érdekében néha támadásba mentek át: Rommel Afrikában a Kasserine-hágónál győzött utoljára, de Medenine-nél már csapatait visszaverték. A helyzet tarthatatlanná vált: 1943 májusára kiürítették Tunéziát: ezzel bezárult az afrikai front.

Az itáliai védekezés

1943. július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ez volt a Husky-hadművelet. Kesselring számított az olasz egységekre, azonban azok tömegesen adták fel a harcot, így Kesselring Szicília evakuálása mellett döntött, amit egy hét alatt végre is hajtott. Ezért a tettéért a Tölgyfalombos Lovagkeresztjéhez megkapta a Kardokat. Olaszországi működését hátráltatta, hogy az olaszok a háborúból való kiugrást tervezték, melyet 1943. július 25-én meg is valósítottak. Kesselring ügyesen áthidalta a helyzetet, és törekedett a további jó viszonyra az olaszokkal: végül is sikerült velük fegyverszünetet kötni, valamint megállapodtak abban, hogy Rómát szabad várossá kell nyilvánítani. Ezen tevékenységét nehezítette, hogy szeptember 9-én kezdetét vette az Avalanche-hadművelet. Salernónál a partra szálló 5. amerikai hadsereget sikerült a parthoz szegezni, az angol egységek pedig lassan közeledtek Messina felől. A szövetségesek az utánpótlásukat egyre nagyobb ütemben szállították Itáliába, így Kesselring a visszavonulás mellett döntött, egy védelmi vonalat hozott létre, amely a Bernhardt-vonal volt, amit majdnem fél évnyi szívós harc után fel kellett adni, ezután a németek visszavonultak az egész Itáliát átszelő Gusztáv-vonalra. A 10. német hadsereg itt rendkívül keményen védekezett, az elkeseredett ellenállást csak egy partraszállással tudták megtörni a frontvonal mögött: ez volt az anziói partraszállás, amelyet 1944. január 22-én hajtottak végre. Hogy a szövetségeseket feltartóztassák, Rómát ki kellett ürítenie Kesselringnek, így a gyakorlatban is szabad várossá vált Róma. A Gusztáv-vonalat ezután fokozatosan kiürítették. A rendkívül heves harcok eredményeképpen megsemmisült a több, mint 1000 éves monte-cassinoi bencés apátság, ahová a tévhittel ellentétben egy német katona sem tehette be a lábát! A védelem Anziótól északra, a Cézár-vonalon szilárdult meg ismét. Kesselring azonban tartott attól, hogy a szövetségesek újra a front mögött terveznek egy partraszállást, így jelentős erőket kellett a hátországban hagynia. Az állásokat nem sikerült időben kiépíteni, ezért a védekezés itt meglehetősen kaotikusra sikerült: Kesselring parancsa ellenére a 10. hadsereget fedező egységek nem megfelelően harcoltak, így nehezen sikerült megoldani az evakuálást. Az itáliai front a Normandiai partraszállást követően már csak mellékhadszíntérként szolgált, és az eseményeket Kesselring megfelelően tudta kezelni. A növekvő partizántevékenységet keményen megtorolta. A csapatai ezután folyamatos visszavonulásban voltak, csak a Gót-vonalon tudták megszilárdítani pozíciójukat, amely azonban 1945 áprilisáig kitartott. Azonban az olasz front irányítását át kellett adnia von Vietinghoff vezérezredesnek: 1944. október 22-én balesetet szenvedett. Lábadozása három hónapig tartott. 1945 januárjában visszatért az olasz frontra, ám balesete után még nem épült fel teljesen, így a frontot sem tudta megfelelően irányítani. A remageni-híd elfoglalása után Hitler nyugati főparancsnoknak nevezte ki, ahol már tevőlegesen nem tudott intézkedni. Alig egy hétig volt nyugati főparancsnok: 1945. március 15-én amerikai hadifogságba esett.


Későbbi élete

1947 februárjában kezdődött meg pere, Velencében. Halálra ítélték, amelyet a közfelháborodás miatt életfogytiglanra változtattak. 1952-ben szabadult egészségi állapotára hivatkozva: gégerákja volt. A börtönből egy megtört ember került ki, aki csak árnyéka volt a „mosolygós tábornoknak”. 1953 és 1955 között írta meg két visszaemlékezését a világháborúról: Soldat bis zum letzten Tag-ot és Gedanken zum Zweiten Weltkrieg-et. 1960. július 20-án hunyt el Bad Neuheimben.


Magánélete

1911-ben érdekházasságot kötött Paula Keysslerrel, házasságuk csak Kesselring szabadulása után vált harmonikussá (az asszony 1957-ben hunyt el). Saját gyereke nem volt, másodunokatestvérének fiát fogadta örökbe: Rainer Kesselringet.

Csatái

II. világháború

Lengyelország megszállása (1939)
Franciaországi hadjárat (1940)
Angliai csata (1940)
Barbarossa hadművelet (1941)
Typhoon hadművelet (1941)
észak-afrikai hadjárat (1941-43)

Walter von Brauchitsch ^^

Walther von Brauchitsch (teljes nevén Walther Heinrich Alfred Hermann von Brauchitsch; Berlin, 1881. október 4. – Hamburg, 1948. október 18.) német katonatiszt, tábornagy.

Porosz katonacsaládból származott. 1938-ban a német szárazföldi haderő (Heer) főparancsnoka lett. A tábornoki kar reményeivel ellentétben nem mert szembeszállni a Führer elképzeléseivel. Részt vett a Lengyelország elleni támadás irányításában. A nyugati hadjáratot kockázatosnak vélte, de érvei süket fülekre találtak. A Szovjetunió elleni támadás idején szívrohamot kapott, és mivel így nem tudta ellátni vezetői feladatait, ez is jó ürügyül szolgált arra, hogy ő lett a Moszkva alatti kudarc egyik bűnbakja. 1941 decemberében menesztették, szerepét maga Hitler vette át, így ő lett az első civil, aki a német hadsereget irányította. Brauchitsch a háború után egy brit fogolytáborban hunyt el.

Walter Karl Ernst August von Reichenau ^^

Walter Karl Ernst August von Reichenau (Karlsruhe, 1884. október 8. – Poltava, 1942. január 17.) német tábornagy, hadseregcsoport-főparancsnok, Hitler feltétlen híve.

A korai évek és az I. világháború

Walther von Reichenau 1902-ben lépett be a Német Hadseregbe. Az I. világháborúban a Nyugati fronton szolgált, a Vaskereszt 1. osztályával tüntették ki és századossá léptették elő.

A Weimari Köztársaságban von Reichenau vezérkari tiszt, 1931-től a Reichswehrnél tölt be vezető beosztást, később pedig Werner von Blomberg tábornok alatt szolgál Kelet-Poroszországban. A heves nacionalista érzelmű nagybátyja bemutatja őt Hitlernek. 1932-ben von Reichenau követi a nácikat és hamarosan csatlakozik a Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz, és a Führer katonai tanácsadója lesz.

A karrier építése

Amikor Hitler 1933 januárjában hatalomra jutott, von Blomberg lett a hadügyminiszter, von Reichenau pedig a minisztérium hivatalvezetőjeként igyekezett meggyőzni a nacionalista vezetőket, mint például Hermann Göringet és Heinrich Himmlert arról, hogy Ernst Röhm és az SA erejét törje meg. Az SA-t a Hosszú kések éjszakáján, 1934. június 30-ról július 1-jére forduló éjszakán az SS felszámolta.

1935-ben von Reichenaut vezérőrnaggyá léptették elő és München parancsnokává nevezték ki. A Werner von Blomberg–Werner von Fritsch-ügy után Hitler első számú jelöltje a hadügyminiszteri posztra von Reichenau volt, de Gerd von Rundstedt és Ludwig Beck tábornokok tiltakozása miatt Hitler visszakozott.

A II. világháború


Hitler és von Reichenau tábornagy

Lengyelország lerohanása és a nyugati hadjárat

1939 szeptemberében Lengyelország megtámadásakor a 10. hadsereg parancsnoka. 1940-ben a 6. hadsereget vezeti a nyugati hadjáratban, elfoglalja Brüsszelt. A Belgium és Franciaország elleni támadásban vívott csatáinak jutalma tábornagyi kinevezés.

A Szovjetunió elleni támadás

A Szovjetunió elleni invázió alatt, 1941 júniusában von Reichenau ismét a 6. hadsereg parancsnoka. Elfoglalja Kijevet és Harkovot.
Politikailag von Reichenau aktív antiszemita volt és támogatta az SS Einsatzgruppékat abban, hogy irtsák ki a zsidókat az elfoglalt szovjet területekről. Bátorította a katonáit, hogy kövessenek el atrocitásokat a zsidók ellen, miközben elmondják nekik:

"...A keleti hadszíntéren a katona nem csak ember, aki a háború művészetének a szabályaival összhangban harcol... Ennek okáért, amit a katonának meg kell tanulnia, az, hogy helyesen ítélje meg a szigorú, de igazságos büntetés szükségességét, amit ki kell osztani a félállati zsidó fajnak..."

Az offenzíva alatt von Reichenau megvizsgált minden egyes orosz harckocsit, amivel találkozott. Beszállt mindegyikbe, és egy vonalzóval megmérte a páncélzat vastagságát. Miután megvizsgált egy T-34-es tankot, azt mondta a tisztjeinek:

"Ha az oroszok valaha ezt tankont egy szerelőszalagon gyártják, el fogjuk veszíteni a háborút.".

Néhány történész, mint például Walter Görlitz, arra törekedett, hogy megvédje von Reichenau 1941. októberi parancsát:

"...meg kell követelni, hogy a csapatok tartsanak távolságot az orosz polgári lakosságtól".

1941. december 19-éni Hitler eltávolította Walther von Brauchitsch tábornagyot a szárazföldi hadsereg (das Heer) éléről, és megpróbálta kinevezni von Reichenaut a megüresedett pozícióba, de a hadsereg vezetői ezt visszautasították, ezért von Brauchitsch helyét maga Hitler foglalta el.

Halála

Walther von Reichenau Poltavában (ma Ukrajna) halt meg 1942. január 17-én. A halál okaként agyvérzés, szívroham és repülőgép-baleset is számításba jött, a beteg tábornagyot ugyanis repülőgéppel akarták Lipcsébe (Németország) szállítani, de a gép lezuhant. Walter Görlicz szerint a repülőgép ugyan végzett kényszerleszállást, de von Reichenau szívrohamban halt meg.

Claus Schenk von Stauffenberg ^^


Gróf Claus Philipp Maria Schenk von Stauffenberg (Jettingen, 1907. november 15. – Berlin, 1944. július 20.) német ezredes, a porosz tisztikar tagja, aki 1939-43 között Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában szolgált, ez utóbbi hadszíntéren súlyos sebesülést szenvedett. 1944-től a németországi tartalék haderőnél volt vezérkari főnök. A háborús hős Stauffenberg rövidesen bekapcsolódott a Führer elleni összeesküvésbe. 1944. július 20-án ő vitte be a bombát Hitler főhadiszállására. A sikertelen merénylet után letartóztatták, majd Berlinben három társával együtt kivégezték.

Élete

Claus von Stauffenberg Dél-Németország legrégebbi és legelőkelőbb családjában született 1907-ben. Édesapja, Alfred Schenk von Stauffenberg gróf eredetileg az utolsó württembergi király lovászmestere volt, majd később marsallja lett. Édesanyja Caroline von Üxküll-Gyllenbald grófnő, a napóleoni háborúk porosz hősének, Gneisenau tábornagynak unokája volt. Claus nagyon közel állt nála két évvel idősebb bátyjához, Bertholdhoz, aki Stefan George költő köréhez tartozott. Később sokszor idézett a költőtől, s annak sorait tetteihez jeligeként használja. A hithű katolikus Claus 1933. szeptember 26-án Bambergben feleségül vette Nina von Lerchenfeld bárókisasszonyt, akitől két lánya és három fia született: Berthold (1934), Heimeran (1936), Franz Ludwig (1938), Valerie (1940), Konstanze (1945).

Stauffenberget 1926-ban osztották be a 17. Bamberg lovashadosztályba, ahol tehetséges katonaként szolgált. Később a berlini Katonai Akadémiára küldték, ahol vezérkari képzést kapott 1938-ig. Ezután a wuppertali 1. könnyű hadosztályhoz került, ahol Erich Hoepner altábornagy parancsnoklása alatt részt vett a Szudétákért folytatott harcokban. Hoepner ekkor már tagja volt annak az összeesküvő csoportnak, amely 1938 szeptemberében katonai puccsal akarta eltávolítani Hitlert (Septemberverschwörung). (Ennek a csoportnak volt tagja Erwin von Witzleben gyalogsági tábornok is, aki később, a Hitler elleni 1944-es összeesküvésben is részt vett, annak legmagasabb rangú tagjaként). Hitler váratlan diplomáciai sikere, a Szudétavidék békés megszerzését megengedő müncheni egyezmény megkötése hiúsította meg 1938 szeptember 29-én az összeesküvőket arra indította, hogy letegyenek tervükről.

A Franciaország elleni támadások idején Stauffenberg vezérkari tisztként szolgált. 1943-ban a 10. páncéloshadosztályhoz vezényelték, amelynek Erwin Rommel tábornok visszavonulását kellett volna fedeznie Észak-Afrikában. 1943 április 7-én súlyosan megsebesült. Stauffenberg elvesztette bal szemét, jobb kezét, és két ujját a bal kezén. A többszörösen megsebesült Stauffenberget 1943. április 7-én, mielőtt a német sereget bekerítették volna Észak-Afrikában, visszaszállították Németországba. Három hónapot töltött a kórházban Münchenben. 1943 tavaszától meghatározó tényezőjévé vált a Hitler elleni küzdelemnek. Stauffenberg hamar eltávolodott a nemzetiszocialisták antiszemitizmusától. Miközben szembesült a német politika kelet-európai következményeivel, fel tudta becsülni a kárt, amit Hitler háborúja okozott Németországnak. Hennig von Treschkow, Friedrich Olbricht tábornok és Fritz-Dietlof Graf von der Schulenburg főhadnagy hatásának köszönhetően Stauffenberg a katonai ellenállás központi személyiségévé vált. Fontos kapcsolatot épített ki polgári ellenállási csoportokkal, és Carl Friederich Goerdelerrel és Ludwig Beckkel egyetemben ő koordinálta a merénylet tervét. Ekkor az ellenállók már készen álltak Párizsban, Bécsben, Berlinben. Stauffenberg a különböző csoportok és körök közös stratégiájának kialakítására törekedett. Felépülését követően a berlini Tábornoki Irodába került mint vezető beosztott. Stauffenberget a Hitler elleni merénylet és a sikeres hatalomváltás után magas poszt várta volna az új kormányban.

Részvétele a Hitler elleni merényletben

1944 július 20-án bomba robbant Adolf Hitler kelet-poroszországi, Wolfschanze nevű főhadiszállásának helyzetmegbeszélő barakkjában, alig két méterre a Führertől és a Wehrmacht legfontosabb vezetőitől. Ezzel életbe lépett a Valkűr Hadművelet, amellyel vezérkari tisztek egy csoportja átvette volna a hatalmat. Az összeesküvés élén Stauffenberg ezredes állt, aki személyesen helyezte el a bombát az épületben, Hitler közelében. Aztán, a merénylet forgatókönyve szerint, Stauffenberget telefonhoz hívatta adjutánsa, aki, ezzel az ürüggyel távozott a helyszínről. Pár perccel később, Heinz Brandt ezredes, miután véletlenül kétszer is belerúgott, türelmetlenül lehajolt a táskáért és Hitler közeléből eltávolítva az asztal mögé tolta. Ráadásul Hitler a robbanás előtti pillanatban el is távolodott az asztaltól. Ezen körülmények miatt (a zárt terű bunker helyett a kis ellenállást jelentő barakképületben történt a detonáció, aminek hatását lényegesen tompította az asztal, amely Hitler és a bomba közé került), Hitler és a jelenlévő tisztikar többsége megúszta könnyebb sérülésekkel. A sikertelen merénylet után az ellenállási mozgalom is megbukott, és az ezt követő megtorló akciókban több mint 5000 embert tartóztattak le és 200-at ki is végeztek, köztük Stauffenberget is, aki a gyilkos sortűz előtt így kiáltott fel: „Es lebe das heilige Deutschland!”, vagyis: „Éljen a szent Németország!”.

Emlékezete

Karaktere filmeken

A Hitler elleni merényletről több filmet készítettek amelyek részletesebben elmondják a merénylet történetét.(Megölni Hitlert!; Valkűr; Stauffenberg - A Valkür hadművelet)

Rendfokozata

Ezredes

Csatái

Lengyelország megszállása (1939)
Franciaországi hadjárat (1940)
Észak-afrikai hadjárat (1941–43)

Werner Fritz Eduard von Blomberg ^^

Werner Fritz Eduard von Blomberg (Stargard, 1878. szeptember 2. – Nürnberg, 1946. március 14.) a német hadsereg vezető tagja 1938-tól. 1933–1938 között birodalmi hadügyminiszter.

Korai évei

Stargardban, Pomeránia, Poroszországban született. Fiatal korában 1904-ben belépett a Kriegsakademieba.

Katonai pályafutása

Miután 1907-ben diplomázott belépett a német vezérkarba 1908-ban. Az első világháború alatt kitüntették a Pour le Mérite érdemrend arany fokozatával. 1920-ban Blomberget a Döberits brigád élére nevezték ki, 1921-ben a Stuttgarti Hadászati térség vezérkari főnöke lett. 1929-ben Kelet-Poroszország vezetője lett.

1933-ban Hadügyminiszteri tárcát kapott a Hitler-kormányban. Blomberg Hitler leghűbb követői közé tartozott. Beceneve Gumihulladék oroszlán. Teljes erővel dolgozott a hadsereg teljesítménye növelése érdekében. 1934-ben Blomberg arra ösztönözte Hitlert, hogy számoljon le az SA-val és tagjaival mert nagy veszélyt jelent a hadseregre nézve. Részt vett a Hosszú kések éjszakájaban.

1935-ben a Hadügyminisztériumot átnevezték Háború minisztériummá Blomberg vezetésével. Sajnos Blomberg mint a hadsereg legbefolyásosabb embere mégsem tudta megtartani pozícióját mert Hermann Göring és Heinrich Himmler összeesküdtek ellene. 1937-es Hossbachi memorandum után Hitler elégedetlen volt vele. 1938-ban összeházasodott a 26 éves írónővel Erna Gruhnnal. EZ jelentette számára karrierje végét mert a rendőrség bűnügyi nyilvántartásában szerepelt, hogy Erna pornográf képeket küldött mit prostitúciónak számítottak be és közölték a Gestapoval. Göring a hírt az esküvőn közölte Blomberggel ezután értesítette Hitlert aki elrendelte a házasság megsemmisítését a botrány elkerülése érdekében. Blomberg megtagadta a házasság megsemmisítést inkább lemondott minden posztjáról 1938. január 27-én miután Göring megfenyegette. Az események Blomberg-Fritsch ügy néven vált ismerté.

Blomberget és feleségét egy évre Capri szigetére száműzték. A második világháború alatt homályban éltek míg 1945-ben elfogták a szövetségesek. A nürnbergi perben tanúként szerepelt. 1946-ban fogságban, egy amerikai hadikórházban halt meg rákos megbetegedés következtében.

Fedor von Bock ^^

Fedor von Bock (Küstrin, 1880. december 3. – Oldenburg, 1945. május 4.) német tábornagy a második világháborúban, a villámháború specialistája.

Katonai karrierre

Az első világháború

1898-tól szolgált a német hadsereg kötelékében, az első világháborúban több kitüntetést is szerzett. Ezt követően szolgált a hadügyminisztériumban és különböző egységeknél is.

A második világháború

Az Anschluss idején a 8. Német hadsereg bevonulását irányította. A Lengyelország elleni hadműveletekben az Észak hadseregcsoportot, az 1940-es nyugat-európai hadjárat idején a B hadseregcsoportot irányította. 1941-ben a Szovjetunió lerohanásánál a Közép hadseregcsoportot vezette. A Moszkva elleni sikertelen hadművelet (Moszkvai csata) után Hitler elővigyázatlansággal vádolta meg Bockot, és menesztette posztjáról. Az 1942-es év első felében reaktiválták, ekkor rövid időre a Dél hadseregcsoport parancsnoka lett, majd júliusban véglegesen nyugdíjazták. 1945. május 4-én a háború utolsó hetében kocsiját egy angol vadászgép megtámadta és a támadásban a felesége, a lánya mellett ő is az életét vesztette.

Ernst Busch ^^

Ernst Bernhard Wilhelm Busch (Essen, 1885. július 6. – Aldershot, 1945. július 17.) német tábornagy a második világháború alatt.

Élete és pályafutása

Essenben született 1885-ben. A Groß Lichterfelde katonai akadémiára járt. 1904-ben belépett a porosz hadseregbe, és az első világháború alatt a nyugati fronton szolgált. 1918-ban megkapta a Pour le Mérite érdemrendet. A háború után maradt a seregben, és 1925-ben a katonai szállítások felügyelője lett. 1930-ban előléptették alezredesnek, valamint kinevezték a 9. gyalogezred élére.

Busch alatt szolgált 1939-ben Lengyelország lerohanásakor Wilhelm List. A következő évben a 16. hadsereg parancsnoka volt a nyugati fronton. Hitler kitüntette a Lovagkereszttel addigi erőfeszítéséi miatt.

Részt vett a Barbarossa hadműveletben, valamint 1941. szeptember 8-án a 16. hadsereggel elfoglalta Demyansk városát, mielőtt Leningrád alá vonult. Az orosz ellentámadás ellenére tartották a vonalat Sztaraja Russzától Osztaskovig. A bátor védelem miatt tábornaggyá léptették elő. A központi hadseregcsoport parancsnoka lett 1943-ban és 1944-ben, de az 1944 júniusi vereség után Hitler leváltotta, és helyére Walter Modelt nevezték ki.

1945-ben a nyugati hadseregcsoport élére nevezték ki. Kurt Student 1. ejtőernyős alakulatával azt a parancsot kapták, hogy állítsák meg a Németországba nyomuló szövetséges erőket. Busch 1945. május 3-án adta meg magát Bernard Montgomery tábornagynak.

1945. július 17-én halt meg az angliai aldershoti hadifogolytáborban. A staffordshire-i Cannock Chase német katonai temetőben nyugszik.

Robert Ritter von Greim ^^

Robert Ritter von Greim (1892. június 22. – 1945. május 24.) német tábornagy és harci pilóta, a német légierő utolsó jelentős parancsnoka, a Luftwaffe főparancsnoka 1945.április 26-tól.

Élete

Korai évek

Bayreuthban született egy bajor rendőrkapitány fiaként. Az első világháború előtt kadétként szolgált a tüzérségnél, majd 1915-ben áthelyezték a repülőcsapatokhoz (Fliegertruppe).

Kétmotoros FFA 3b gépével tüzérségi megfigyelőként is ténykedett. Első légi győzelmét 1915 októberében aratta. Miután elvégezte a pilótaképzőt, 1917-ben csatlakozott az FA 46b csoporthoz.

1918-ban csatlakozott a Jagdgruppe 10-hez, ekkor aratta 9. győzelmét. Egyik alkalommal egy Bristol típusú brit vadászrepülő eltalálta a motorját. Lerepült a motorháztető, ami átszakította a főszárnyat, de Greimnek sikerült biztonságosan földet érnie.

1918 augusztusától a Jagdgruppe 9 parancsnoka lett. Johan Putzzal együttműködve valószínűleg ő hajtotta végre az első sikeres légitámadást páncélozott járművek ellen. Utolsó jelentős (25.) győzelmét 1918 szeptemberében szerezte.

1918 októberében visszatért a Jasta 34-hez, amelynek parancsnoka – 1918. április 21-én bekövetkezett haláláig – Manfred von Richthofen volt, a „Vörös báró”.

A háború végére 28 győzelmet könyvelhetett el, ezért 1918. október 8-án megkapta a „Pour le mérite” érdemrendet és a bajor Miksa József-érdemrendet. Lovaggá ütötték, és nevéhez illeszthette a „von” előnevet.

Háborúk között

A háború után belépett a Reichswehrben egyike volt annak a 100 000 katonának, akiknek fegyverben tartását a versailles-i békeszerződés engedélyezte Németországnak. Jogot tanult, és sikerrel letette a szigorú német vizsgákat. Azonban Csang Kaj-sek kormánya felkérte, utazzék Guangzhouba és segítsen felépíteni a kínai légierőt. Greim családjával együtt Kínába utazott, ahol megalapított egy repülőiskolát, és számos rendeletet hozott a légügy fejlesztéséért. A által Greim összeállított tananyag nem volt túl nehéz, mivel Greim is osztozott sok kortársának abbéli hitében, hogy az ázsiaiak nem értenek a bonyolult dolgokhoz. Amikor a nácik hatalomra kerültek, Greim rájött, hogy a kínai német kolónia tagjaként nem vár rá nagy karrier, ezért visszatért Németországba.

1933-ban Hermann Göring felkérte Greimet, hogy segítsen újjáépíteni a német légierőt. 1934-ben Greimet kinevezték az első németországi harcirepülő-iskola igazgatójává. (A versailles-i békeszerződés értelmében Németország nem tarthatott fenn légierőt, így harci pilótáit titokban kellett képeznie. Korábban, a Weimari Köztársaság éveiben, a Reichswehr és a szovjet Vörös Hadsereg együttműködése keretében 1925-től egy titkos harcirepülő-iskolát tartottak fenn az dél-oroszországi Lipeck városában, de ezt 1933-ban, a Weimari Köztársaság végnapjaiban a szovjet kormány bezáratta).

Később a Jagdgeschwader 132 Richthofen (később VL 2) parancsnoka lett, az egységet Manfred von Richthofenről, a „vörös báróról” nevezték el.

II. világháború

1939-ben, a háború kitörésekor a Luftflotte parancsnoka lett, 1939-ben részt vett a lengyelországi hadjáratban, Norvégia megszállásában, az angliai csatában és a Barbarossa hadműveletben.

1942 végén egyetlen fiát, Hubert Greimet a Tunéziában eltűntek közé sorolták. Egy Spitfire lőtte le, ezután amerikai hadifogolytáborba került. Korábban legnagyobb taktikai sikerét a Kurszki csatában érte el. Eredményeiért Hitler kitüntette Lovagkereszt (Ritterkreuz) érdemrenddel, ezzel a legmagasabb kitüntetést elérő tisztek közé emelkedett.

A háború vége

1945. április 26-án, amikor a szovjet csapatok már elérték Berlint, Greim Münchenből Hanna Reitsch-csel együtt a berlini főhadiszállásra repült, Hitler parancsára. Repülőgépük megsérült a légvédelmi tűzben, így a Brandenburgi kaputól nem messze szálltak le. Hitler kinevezte Greimet a Luftwaffe főparancsnokának, a kegyvesztett Göring helyére, akit Hitler árulással vádolt. A háború vége már igen közel volt, így Greim néhány napig lehetett a Luftwaffe parancsnoka.

Április 28-án Hitler utasította Greimet, hogy repüljön Reitsch-csel együtt Plönbe, és tudassa Himmlerrel, hogy őt is árulónak tekinti. Az ellenséges tűzben felszálló gépnek sikerült kijutnia a városból annak ellenére, hogy a szovjet katonák úgy hitték, a Hitlert menekítő repülőgépet látják a sötétben.

Halála

Greimet május 8-án, a német kapituláció napján amerikai katonák fogták el Ausztriában. Amikor megtudta, hogy egy amerikai–szovjet fogolycsere keretében őt is át akarják adni a Vörös Hadseregnek – mivel a szovjetek kezében kínvallatásra és kivégzésre számíthatott – öngyilkos lett. Halála előtt azt mondta: „Én vagyok a Légierő (Luftwaffe) parancsnoka, de nincs légierőm.”

Paul Ludwig Ewald von Kleist ^^

Paul Ludwig Ewald von Kleist (1881. augusztus 8. – 1954. november 13.) német tábornagy volt a második világháborúban.

Élete

Braunfels an der Lahnban, egy főúri családban született. Katonai iskolába íratták és az első világháborúban huszárhadnagyként szolgált. A háború után a lovasság főparancsnoka volt. (1932-1935). 1939-ben nyugdíjba vonult de a háború kezdetekor visszajött.

A lengyelországi hadjárat alatt az XXII. páncélos hadtestet irányította. Franciaország megszállásakor a Panzergruppe von Kleist ami a XLI. és XIX. Páncélos hadtestet (Heinz Guderian vezetésével) tartalmazza a La Manche csatornához irányította. Megpróbálta leállítani a hadműveletet de Gerd von Rundstedt, az "A" hadseregcsoport főparancsnoka kijelentette, hogy az angol és francia csapatokat csapdába ejtették és folytatta a hadműveletet.

1941. áprilisában Kleist irányította az 1. Páncéloscsoportot Jugoszlávia és Görögország megszállására. Később részt vett a Barbarossa tervben a Dél Hadseregcsoporttal.

1942-ben Kleistet a Kaukázusba küldték, hogy foglalja el és biztosítsa az olajmezőket. 1942. november 22.-én az A hadseregcsoport élére helyezték, 1943-ban tábornagyi rangot szerzett. 1944-ben visszavonult a 8. hadsereggel, ezzel megszegve Hitler parancsát.

1945-ben az amerikaiak elfogták. 1946-ban Jugoszláviában elkövetett háborús bűnökkel vádolták. 1948-ban adták ki a Szovjetuniónak. 1952-ben ítélték el. A vladimiri fogolytáborban halt meg 1954-ben. Ő volt a legmagasabb rangú német tiszt, aki szovjet fogságban halt meg.


Hans Günther von Kluge ^^

Hans Günther von Kluge (Posen, 1882. október 30. – 1944. augusztus 19.) német katonatiszt.

Életpályája

Porosz katonacsaládban született. Kluge a Blitzkrieg (villámháború) tervével vált ismertté, és lett tábornagy.

Az első világháború alatt törzstisztként szolgált és 1916-ban részt vett a verduni csatában.

1936-ra már altábornagyi rangban szolgált, majd 1937-ben átvette a Hatodik Hadsereg Csoport parancsnokságát, melyből később a Negyedik Hadsereg lett, amit 1939-ben Lengyelországban vezetett. Bár ellenezte a nyugatra támadás tervét, ő vezette a Negyedik Hadsereg támadását az Ardenneken keresztül, ami Franciaország megszállásakor érte el tetőpontját. 1940 júliusában előléptették tábornaggyá. Továbbra is a Negyedik Hadsereg parancsnoka maradt a Barbarossa hadművelet alatt, ahol feszült viszonyba került Heinz Guderiannal taktikai kérdések és Guderian későbbi engedetlensége miatt.

Miután Fedor von Bock-ot menesztették a Közép hadseregcsoport vezetéséből 1941 végén, Kluge-t előléptették és ő vezette a hadseregcsoportot 1943 októberéig, amikor megsérült. Von Kluge gyakran figyelte az irányítása alatt lévő hadosztályokat repülőjéről. Repülései közben unaloműzésként néha rókákra vadászott – határozottan szokatlanul – a levegőből.

1943. október 27-én Kluge súlyosan megsérült, mikor autója felborult a Minszk-Szmolenszk úton. 1944 júliusáig nem tudott szolgálatba állni. Gyógyulása után ő lett a nyugati német erők (Oberbefehlshaber West) parancsnoka, Gerd von Rundstedt helyett.

A német katonai ellenállás vezetője, Henning von Tresckow, von Kluge vezérkari főnökeként szolgált a Közép Hadseregcsoportban, így von Kluge is némiképp benne volt az ellenállásban. Egykori tisztjétől, Georg von Boeselagertől információkat kapott, így tudott von Tresckow tervéről, miszerint lelövik Hitlert, miközben szemlét tart a Közép Hadseregcsoportnál. Von Kluge viszont minden segítséget visszautasított, amint kiderült hogy Hitler túlélte Stauffenberg merényletét, és a Hitler elleni bombamerénylet szervezői támogatását kérték. A merényletet követően von Kluget Hitler Berlinbe hívta. A német tiszt úgy gondolta, hogy Hitler meg fogja büntetni, mert úgy gondolja benne volt az összeesküvésben, így a Berlinbe tartó repülőgépen ciánkapszulával véget vetett életének. Von Kluge hagyott egy levelet Hitlernek, melyben azt tanácsolja a Führernek, hogy kössön békét és "vessen véget ennek a reménytelen harcnak, mikor szükséges…". Mikor Hitler elolvasta a levelet, állítólag átnyújtotta azt Alfred Jodlnak és megjegyezte: "Ha von Kluge nem lett volna öngyilkos, akkor le lenne tartóztatva".

Günther von Kluge beceneve a katonák közt der kluge Hans, azaz "Okos Hans" volt. Igaz, a Hans nem volt az igazi nevének része, de ezt a nevet karrierje elején szerezte, mikor eszét dicsérték, ugyanis akkoriban volt egy ünnepelt ló, aki dátumokat tudott megjegyezni és számolt. A lovat Okos Hansnak neveztek, így von Kluge is megkapta a ló nevét.


Georg von Küchler ^^

Georg von Küchler (1881. május 30. – 1968. május 25.) német tábornagy.

Életrajza

Az I. világháborúban vezérkari százados, 1937-ben tüzérségi tábornok és az I. hadtest parancsnoka. A lengyel hadjáratban a 3. hadsereget vezényli és különösen átütő sikereket ér el. Elsők között kapja meg a Lovagkeresztet. 1940-ben vezérezredes és mint a 18. hadsereg parancsnoka, őt éri a megtiszteltetés hogy a leigázott Párizsba vonuljon be elsőként.

Ezzel a hadsereggel lép harcba Szovjet-Oroszországban is, ahol Északon Leningrádig tör előre. Von Leeb lemondása után az Észak-Hadseregcsoport parancsnoka, tábornagy. Mivel ő sem tudja bevenni Leningrádot, sőt az orosz ellentámadás során visszavonulást rendel el, Hitler leváltja. A háború végéig nem kap más beosztást.


Wilhelm Ritter von Leeb ^^

Wilhelm Ritter von Leeb (1876-1956) Bajor származású, német altábornagy

Pályafutása: Német tábornagy. Bajor származású, pályafutását a hadsereg tüzértisztjeként kezdte, akárcsak Halder, Jodl vagy Kesselring. A háború előtt jelentős karriert futott be, de 1938-ban nyugalomba vonult. Miután megjelent egy tanulmánya a hadviselésről, reaktiválták, és a lengyelországi hadjárat alatt a C hadseregcsoport parancsnoka lett. Egységei 1940-ben a franciaországi harcok során megtámadták a Maginot vonalat. 1941-ben az orosz fronton az Észak hadseregcsoport vezetője, az ő csapatai kezdték meg Leningrád ostromát. 1942-ben saját kérésére nyugdíjazták, később már semmiféle beosztást sem kapott.


Wilhelm List
^^

Wilhelm List (Oberkirchberg, Németország, 1880. május 14. – Garmisch-Partenkirchen, 1971. augusztus 16.) német katonatiszt (1940-től vezértábornagy), a második világháború alatt hadsereg- és hadseregcsoport parancsnok.

Életpályája

A kezdetek

List 1898-ban lépett be a bajor hadseregbe, ahol 1900-tól hadnagyként, 1904-től zászlóalj-adjutánsként szolgált. 1908-ban főhadnagyként a bajor hadiakadémiára került, amelynek elvégzése után századossá léptették elő. Az első világháború kitörésekor a bajor vezérkarban szolgált.

Az első világháborúban

1914-ben, az első világháború kitörését követően vezérkari tisztként a bajor II. hadtestbe helyezték, ahol súlyosan megbetegedett. Felépülését követően először a Stranz hadsereg-csoportban, majd 1917-től a bajor 8. tartalékos gyalogsági-hadosztályban szolgált. 1918 januárjában őrnaggyá léptették elő. A háború végén a bajor hadügyminisztériumban dolgozott.

A két világháború között

A fegyvernyugvás utáni időszakban a Freikorps (szabadcsapat) Epp tagjaként szolgált, és részt vett a tanácsköztársaság elleni különböző akciókban.

1923 áprilisától zászlóaljparancsnok a 19. gyalogsági-ezredben. A következő évben a VII. körlet kiképzésvezetője, majd az elkövetkezendő tíz évben túlnyomórészt a Reichswehr (német hadsereg) kiképzőtisztjeként tevékenykedett. 1926-ban a Reichswehr-minisztériumba került, ahol a hadsereg kiképzőosztagának referense lett. 1927. március 1-jén ezredessé léptették elő, valamit megbízták az osztag vezetésével.

1930-ban átvette a drezdai gyalogsági-iskola vezetését. E tisztségében 1930. október 1-jén vezérőrnaggyá, majd 1932-ben altábornaggyá léptették elő.

1933. október 1-jén a IV. körlet és a 4. gyalogsági-hadosztály parancsnoka lett. Két évvel később, 1935. október 1-jén gyalogsági tábornokká nevezték ki.

A IV. hadtest tábornoka lett. 1938 februárjában átvette a 2. Gruppenkommandos (csoportfőnökség) főparancsnoki posztját. 1938. április 1-jén, Ausztria annektálása után az 5. Gruppenkommandos főparancsnoka Bécsben, ahol azt a feladatot kapta, hogy az osztrák hadsereget (Bundeswehr) integrálja be a Wehrmachtba. 1939. április 1-jén vezérezredessé léptették elő.

A második világháborúban

List a 14. hadsereggel részt vett a lengyelországi hadjáratban, és 1939. szeptember 30-án megkapta a Lovagkeresztet. A 12. hadsereggel neki sikerült áttörnie a Maginot-vonalat az 1940-es franciaországi hadjárat során. 1940. július 19-én vezértábornaggyá nevezték ki.

Az 1941. április 6-án megindult balkáni hadjáratban a 12. hadsereg főparancsnoka, s mint ilyen az egész német szárazföldi hadművelet vezetője. 1941. április 21-én List fogadta a görög kapitulációt, miután április 14-én Jugoszlávia is megadta magát. A görög kapituláció küszöbén több nézeteltérése akadt olasz szövetségeseikkel. List ugyanis – Hitler tudtával – egy olasz tisztet sem vitt magával a kapituláció aláírásakor. Miután Mussolini panaszt tett emiatt Hitlernél, a német diktátor Görögországba küldte a Wehrmacht vezérkarának (OKW) főnökét, Alfred Jodl-t, aki – most már olasz részvétellel – másodjára is aláírta a kapitulációt.

A balkáni hadjárat befejeztével List lett a délkeleti erők főparancsnoka. Ebben a minőségében tartozott hozzá Szerbia, Észak- és Dél-Görögország katonai irányítása. Betegsége miatt 1941 októberében lemondott e posztjáról.

1942 elején Hitler megbízta, hogy titokban utazzon Norvégiába, és mérje fel – egy esetleges brit partraszállás miatt – a nyugati part védelmi készültségét.

List, aki nem igazán lelkesedett a nácikért – és ezt Hitler előtt sem titkolta – több Wehrmacht tiszt közbenjárására kapott újra feladatot. 1942. július 1-jén List lett a dél és keleti front (Szovjetunió) A Hadseregcsoportjának főparancsnoka. E tisztségében hamarosan több nézetletérése támadt Hitlerrel a hadseregvezetéssel kapcsolatban. 1942. szeptember 1-jén felmentették az A Hadseregcsoport főparancsnoki pozíciójából.

A háborúban több feladatot már nem kapott. Ugyan nem vett részt a katonai ellenállásban, de számon tartották, hogy az 1944. július 20-ai merénylet után – más magas rangú tisztekkel ellentétben – nem biztosította Hitlert hűségéről.

1945-ben az amerikai csapatok fogságába esett.

A háború után

A nürnbergi per során az úgynevezett „Túsz perben” (vagy másképpen; a délkeleti front tábornokainak perében) Wilhelm List-et 1948-ban életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték az irányítása alá tartozó területek lakosainak terrorizálása miatt, mivel rangjából fakadóan tudott a különböző brutális atrocitásokról. 1952-ben rossz egészségi állapotára való tekintettel kiengedték a landsbergi börtönből.

Kitüntetései

Fekete Sebesülési Érdemrend (1918)
Első- és másodosztályú Vaskereszt (1914)
Első- és másodosztályú Vaskereszt (1939)
A Hohenzollern rend Lovagkeresztje, kardokkal
A Vaskereszt Lovagkeresztje


Erich von Manstein ^^

Erich von Manstein, (született: Fritz Erich von Lewinski, Berlin, 1887. november 24. – Irschenhausen (Isartal), 1973. június 10.) német vezértábornagy, a II. világháború alatt hadsereg- és hadseregcsoport-parancsnok

Élete

A német császárság és az első világháború

Fritz-Erich von Lewinski egy ősi porosz katonacsalád tizedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja, Eduard von Lewinski tüzér ezredes, majd tüzérségi tábornok volt. Szülei már megkeresztelésekor örökbe adták Erich nagybátyjának, Georg von Manstein őrnagynak (a későbbi tábornoknak) és feleségének (édesanyja húgának), akiknek a házassága gyermektelen maradt. Együtt nőtt fel a házaspár által szintén adoptált Marta húgával. A Lewinski és Manstein családfából 16 közvetlen felmenője töltött be tábornoki rendfokozatot a porosz-német, vagy az orosz hadseregben.

Tanulmányait Straßburgban végezte. Előbb a plöni hadapródiskolába, majd a Berlin-lichterfeldei porosz főhadapródiskolába járt. 1905 júniusában hadapródként vett részt Vilmos német trónörökös és Cecília mecklenburg–schwerini hercegnő esküvőjén.

1906-ban tisztjelöltként lépett be a 3. gyalogsági gárdaezredbe, ahol 1907-ben hadnaggyá léptették elő. 1913-tól a berlini hadiakadémián tanult.

Az I. világháború kitörése főhadnagyként és a 2. tartalék-gárdaezred adjutánsaként érte. 1914. november 17-én súlyos sérülést szenvedett. Felépülése után századosként, valamint a Gallwitz hadseregcsoport segéd- és vezérkari tisztjeként tért vissza a hadszíntérre. Ezt követően az 1. hadseregnél teljesített szolgálatot, és 1917 őszétől az Észtországban bevetett 4. lovashadosztály első vezérkari tisztje lett. Csakúgy, mint a 213. gyalogoshadosztálynál a nyugati fronton, ahová 1918 májusában helyezték át.

A Weimari köztársaság

Manstein a háború után az újonnan alakult Reichswehr kötelékébe került, ahol előbb a déli határőr-főparancsnokságon, majd a Kasselben levő II. csoport-parancsnokságon szolgált.

1921. október 1-jén az angermündei 5. gyalogezred századparancsnoka lett. 1923. október 1-jétől ismét vezérkari tiszt, előbb a II., majd a IV. védkörlet (Wehrkreis) parancsnokságán, ahol tiszthelyettesképzés volt a feladata. 1927 őszétől vezérkari tiszt őrnagyi rangban Magdeburgban.

1929 szeptember végén a vezérkar hadműveletekért felelős részlege I. csoportjának vezetőjévé nevezték ki, ahol 1931. április 1-jén alezredessé léptették elő. Ezután a 4. gyalogezred vadászzászlóaljának parancsnoka Kolbergben.

A nemzetszocializmus idején

A háború előtt

1933. október 1-jén Mannstein ezredes lett, egy évvel később a II. védkörlet vezérkarának vezetőjévé nevezték ki. 1935. július 1-jén a hadsereg vezérkarának hadműveletekért felelős vezetőjévé nevezték ki. E tisztsége során írta meg tanulmányát, amely a gyalogság támogatására használt fogatolt tüzérség, önálló, mozgó ágyútalpakra történő létesítéséről szól. Végső soron ez szolgált a rohamlöveg ötletének alapjául.

1936. október 1-jén egyidejűleg nevezték ki vezérőrnaggyá és a tábornoki kar helyettes vezetőjévé (Oberquartiermeister I). Manstein ezt kivételes és kimagasló képességeinek köszönhette. Feladata a vezérkari főnök, Ludwig Beck helyettesítése volt, és a hagyományoknak megfelelően kijelölt utódaként számoltak vele.

1938. február 4-én, a "Blomberg-Fritsch ügy" idején meglepetésre mégis áthelyezték Liegnitzbe (Szilézia), a 18. gyalogoshadosztály parancsnokának. Márciusban azonban még dolgozott a német csapatok Ausztriába való bevonulásának, illetve az osztrák hadsereg Wehrmachtba való beolvasztásának előkészületein, amellyel az OKW, Oberkommando der Wehrmacht ("Wehrmacht főparancsnoksága") bízta meg. Októberben a 18. gyalogoshadosztály élén vonult be a müncheni egyezmény miatt Németországhoz csatolt Sziléziába.

A második világháború

Fájl:1939-1940-battle of france-plan-evolution.jpg
A francia hadjárat terve

1939-ben, a Lengyelországi hadjárat során Manstein a "Dél" hadseregcsoport vezérkarának vezetőjeként tevékenykedett, altábornagyi rangban. Ezek után dolgozta ki a nyugati hadjárat támadási tervét, amit később Sichelschnitt-nek ("Sarlóvágás") neveztek el. A terv lényege abban állt, hogy a német páncéloserőket az "A" hadseregcsoportnál koncentrálják, melyek az Ardenneken keresztülnyomulva lezárják a keleti irányba előretörő ellenség szárnyát.

Manstein leadta a hadműveleti javaslatát az OKH-nak, (Oberkommando des Heeres, "a hadsereg főparancsnoksága"), de a hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder attól félt, hogy az A hadseregcsoport főparancsnoka, von Rundstedt tábornok Manstein befolyása alatt önálló hadműveletekre vállalkozik, ezért pozíciójából felmentették, és 1940. január 27-én meglepetésre a XXXVIII. hadtest (négy hadosztály) parancsnokságával bízták meg. Így vett részt a francia hadjáratban, miután gyalogsági tábornokká léptették elő, és megkapta a lovagkeresztet.

1941 februárjában áthelyezték a LVI. hadtest – motorizált – parancsnokságára. E tisztségében semmiféle szereppel és befolyással nem rendelkezett a Szovjetunió 1941-es megtámadásának stratégiai megtervezésében. Néhány nappal a támadás kezdete előtt Hitler kiadta híres komisszár-parancsát, melynek értelmében a Vörös Hadsereg minden fogságba került komisszárját azonnal ki kell végezni. Manstein ezt a parancsot katonához méltatlannak tartotta, és azt az utasítást adta a parancsnoksága alá tartozó egységeinek, hogy hagyják figyelmen kívül.

1941. június 22-én, hajnali 3 órakor az LVI. hadtest élén átlépte a szovjet határt, és csapataival öt időegység alatt 240 kilométert előrenyomulva bevette Daugavpilst (németül Dünaburg). Szeptember 12-én az aznap elesett Eugen Ritter von Schobert helyett átvette a 11. hadsereg főparancsnokságát. A Déli hadseregcsoport déli szárnyán elhelyezkedvén feladatuk a Krím-félsziget elfoglalása volt. A sziget ellen indított első támadás azonban kudarcot vallott. Ebben a pozíciójában kapta kézhez az úgynevezett Reichenau-parancsot, amely felhívja a Wehrmacht kötelékében harcoló katonák figyelmét, hogy mindenféle következmény nélkül követhetnek el háborús bűntetteket a szovjet – és különösen a zsidó – lakossággal szemben. A parancsot Manstein megváltoztatott formában adta tovább csapatainak: "A zsidó-bolsevik rendszert egyszer és mindenkorra ki kell irtani. Soha többé nem jelenhet meg az európai életterünkön belül."


Hermann Hoth és Manstein

1942-ben Manstein másodjára is megpróbálta bevenni Krímet és Szevasztopolt. Ezúttal sikerrel járt, melynek következtében július 1-jén vezértábornaggyá nevezték ki. Nyár végén a 11. hadsereget Leningrád (ma:Szentpétervár) alá helyezték át, melynek feladata a város elfoglalása volt.

Október 29-én idősebbik fia; Gero 19 évesen, hadnagyi rangban elesett a keleti fronton. Ennek ellenére november 21-én Mansteint az új Don-(Dél)-hadseregcsoport főparancsnokává nevezték ki. A hadseregcsoporthoz tartozott a Sztálingrádban (ma: Volgográd) katlanba zárt 6. hadsereg és a 4. páncélos hadtest. Utóbbinak Hermann Hoth vezérezredes parancsnoksága alatt, délnyugati irányból, mindössze két páncélos hadtesttel kellett volna körülbelül 30 km-re megközelítenie a sztálingrádi katlant, hogy ott a 6. hadsereg időközben kitört egységeivel egyesüljön. A kitörésre azonban Hitler – Manstein minden igyekezete ellenére – végül nem adott parancsot, Hoth csapatai pedig a katlantól 48 km-re elakadtak. Ezzel megpecsételődött a 6. hadsereg sorsa. Manstein ezek után minden erejével arra törekedett, hogy a sztálingrádi katasztrófa következtében a németek déli szárnyán fenyegető teljes összeomlást megakadályozza.

1943 márciusában egy ellentámadás eredményeként sikerült Harkovot és Belgorodot visszafoglalnia. Ezért lovagkeresztjéhez megkapta a tölgyfalombokat. A sztálingrádi krízis alatt és után Manstein és Hitler között egyre jobban kiéleződtek az ellentétek.

„ Május elején a hadsereg-csoportnak a Citadella-hadművelethez több mint 686 páncélos és 160 rohamlöveg állt volna rendelkezésére. Július 3-áig a Citadella fronton összesen 1081 páncélos (ennek majdnem fele Panzer III-as) és 376 rohamlöveg volt hadra fogható. ”
– Manstein


Ennek ellenére a Wehrmacht belső ellenállásában, illetve egy esetleges Hitler elleni államcsínyben nem akart részt venni, mert úgy gondolta, hogy ez nem összeegyeztethető a „katonai becsületével”. Ezen kívül félt attól, hogy egy sikeres puccs esetén a német katonák soraiban felbomlik a fegyelem, polgárháború tör ki, ami elkerülhetetlenül Németország katonai összeomlásához vezetett volna. A Hitler elleni merénylet előkészületeibe így nem vonták be. Stauffenberg négyszemközti beszélgetésen ugyan felhívta Manstein figyelmét a Hitler döntéseivel kapcsolatos elégedetlenségére, de terveibe részletesen nem avatta be. Von Manstein javasolta Stauffenberg frontra áthelyezését, amit később az őrnagy letartóztatására tett kísérletként állítottak be.

1943 nyarán a Wehrmacht a kurszki kiszögellés elleni nagy támadásra készült fel, melyben Manstein Dél-hadseregcsoportjának és Günther von Kluge vezértábornagy Közép-hadseregcsoportjának feladata a szovjet csapatok bekerítése és megsemmisítése lett volna (Citadella-hadművelet).

Manstein azon követelését, hogy a támadást a lehető leghamarabb indítsák meg a még kimerült szovjet csapatok ellen, Hitler elutasította. Arra hivatkozott, hogy a saját csapataikat kell feltölteni, illetve az új fegyvereket („Párduc” harckocsi és „Elefánt” vadászpáncélos) nemsokára történő hadrendbe kell állítani. A szovjetek így időt nyertek ahhoz, hogy többlépcsős mélységi védelmi rendszert építsenek ki, és feltöltsék leharcolt egységeiket.

A Citadella-hadművelet kudarca utáni védelmi harcokban is Manstein irányította a Dél-hadseregcsoportot. 1944. január 10-én színes rajz jelent meg róla a Time címlapján a következő felirattal: Field Marshal Fritz Erich von Manstein - Retreat may be masterly, but victory is in the opposite direction. ("Fritz Erich von Manstein vezértábornagy – Lehet, hogy mesterien vonul vissza, de a győzelem a másik irányban van.")

Mansteint 1944. március 30-án a keleti front hadviselésének eltérő megítélése miatt Hitler felmentette a Dél-hadseregcsoport parancsnoki pozíciójából, egyben megkapta lovagkeresztjéhez a kardokat is. További alkalmazására a háború folyamán már nem került sor. Mansteint 1945-ben brit csapatok internálták.

„ Az ellenség havi gyártókapacitása legalább 1500 darab új páncélos. Hosszú várakozási idő esetén a téli harcok során keletkezett veszteségek és a nemrég elszenvedett vereségek következtében morálisan és harcértékükben meggyengült szovjet csapatok újra visszanyerik harcértéküket. Ezen kívül az ellenséges állások kiépítettsége is egyre jobb lenne. ”
– Manstein

A háború után

A Nürnbergi Igazságügyi Palota börtöncellájában Walther von Brauchitschsal, Franz Halderrel, Walter Warlimonttal és Westphallal közösen dolgoztak a háborús bűnös szervezetnek minősített OKW és vezérkar védelmén. Ezzel kapcsolatban a nürnbergi perben 1946. augusztus 10-én tanúként hallgatták meg. A bíróság azon a véleményen volt, hogy a törvényszéki alapszabályt megvizsgálva a vezérkar és az OKW formálisan nem minősül „csoportnak”, vagy „szervezetnek”, és egyetlen eljárásban kell tárgyalni az ügyüket. Von Manstein 1948-ban szabadult a hadifogságból, és közvetlen azután őrizetbe vették.

Háborús bűnösök pere Hamburgban

A Manstein elleni per – amely angol katonai törvényszék előtt zajlott – 1949. augusztus 23-án kezdődött a hamburgi Curiohausban, néhány nappal az első német Bundestag választások előtt. Ez volt a szövetségesek utolsó háborús bűnös pere. A vád nem emberiség elleni bűntettekre irányult, hanem a hadi-törvények megsértésére, 17 pontban. Az angol sajtó azonnal állást foglalt egy ilyen későn megrendezett per ellen. S mivel a német hadifoglyokat minden vagyonuktól eltiltották, adománygyűjtési akciót szerveztek Manstein védelmének finanszírozására. Az első adakozó maga Winston Churchill volt. A védelmet Reginald Paget – a későbbi Northampton grófja – látta el, aki egy könyvet is írt a perről.

Erich von Mansteint 1949. december 19-én az angol katonai törvényszék nyolc vádpont alól felmentette, de kilencben bűnösnek találta. Többek között a deportálások engedélyezésében, a hadifoglyok kivégzésének eltűrésében, és a politikai komisszárok SD-nek, Sicherheitsdienst ("Biztonsági szolgálat") való kiadatásának engedélyezésében. A Lengyelországban elkövetett bűnök miatt nem vonták felelősségre, pedig akkori pozíciójából adódóan tudnia kellett a tömeggyilkosságokról.


Eric von Manstein

18 év börtönre ítélték, amibe nem számították bele a már hadifogságban eltöltött négy évet. A börtönbüntetést két hónappal később az angol Rajna-hadsereg parancsnokának közbenjárására tizenkét évre mérsékelték. 1952-ben jóváírták számára az 1945-49 közötti négy évet is. Ugyanebben az évben szembántalmai miatt könnyített fogságot kapott. Hivatalosan jó magaviseletére való tekintettel a büntetés harmadát elengedték, így végül 1953-ban szabadult.

1955-ben jelent meg önéletrajzi könyve németül Verlorene Siege ("Elveszett győzelmek") címmel, ami az 1938 február – 1944 május közötti időszakot öleli fel. Ebben a végső összeomlást Hitler katonai hozzánemértésének tulajdonítja. 1958-ban adták ki németül Aus einem Soldatenleben ("Egy katona életéből") című könyvét. Az elmélete, mely szerint a különböző hadjáratok végkimenetele alapjaiban módosult volna, ha a tábornokok nagyobb egyéni mozgástérrel rendelkeznek, több mint vitatott. Még az 1943-44-es védelmi harcoknál is szól arról a lehetőségről, hogy ügyes hadmozdulatokkal a szovjet hadsereg támadóerejét szét lehetett volna zúzni, és egy ezzel egy „remibékét” lehetett volna elérni. Összességében azonban ez is erősen kérdéses. Mindezek ellenére a második világháború egyik legtehetségesebb, legnagyobb tudású parancsnokaként tartják számon.

1960-ig Manstein az egykori Wehrmacht tábornagyai közül egyedüliként kapott feladatot a német kormánytól, hogy tanácsaival segítse az új Bundeswehr felállítását, és NATO-hoz való csatlakozását. Később családjával Bajorországba költözött.

1973. június 9-én, éjszaka hunyt el agyvérzés következtében. Teljes katonai tiszteletadással temették el.

Fontosabb kitüntetései

Vaskereszt I. és II. fokozata (1914)
A Hohenzollerek lovagkeresztje kardokkal
A württembergi Frigyes-rend I. osztálya kardokkal
Fekete sebesülési jelvény (1918)
Wehrmacht szolgálati kitüntetés IV.-I. fokozatig
Krím pajzs arany fokozata
A Vaskereszt Lovagkeresztje tölgyfalombokkal és kardokkal
Lovagkereszt 1940. július 19-én
tölgyfalombok 1943. március 14-én
kardok 1944. március 30-án