Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Német politikusok (NSDAP) - tisztviselők a Harmadik Birodalomban

Ágost Vilmos porosz királyi herceg (1887–1949)
Albert Speer

Martin Bormann
Wernher von Braun
Hans Frank
Wilhelm Frick
Hans Fritzsche
Joseph Goebbels
Hermann Göring
Wilhelm Gustloff
Rudolf Heß
Reinhard Heydrich
Adolf Hitler
Ernst Kaltenbrunner
Konrad Lorenz
Josef Mengele
Konstantin von Neurath
Oswald Kroh
Joachim von Ribbentrop
Ernst Röhm
Alfred Rosenberg
Baldur von Schirach
Arthur Seyß-Inquart
Julius Streicher
Unity Mitford
Edmund Veesenmayer
Horst Wessel
Walther Funk
Heinrich Himmler


Ágost Vilmos porosz királyi herceg (1887–1949)

Fájl:Ágost Vilmos porosz királyi herceg.jpg

Ágost Vilmos porosz királyi herceg (németül Prinz August Wilhelm von Preußen, teljes nevén August Wilhelm Heinrich Günther Viktor; Potsdam, 1887. január 29. – Stuttgart, 1949. március 25.) porosz királyi és német császári herceg, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja, a Sturmabteilung tisztje.

Élete

Származása és ifjúkora

Ágost Vilmos porosz királyi herceg – ismert becenevén Auwi – 1887. január 29-én látott napvilágot a potsdami Stadtschlossban II. Vilmos német császár (1859–1941) és Auguszta Viktória schleswig–holsteini hercegnő (1858–1921) negyedik gyermekeként. A családban a hét gyermekből mindössze egyetlen – az utolsónak született Viktória Lujza – volt leány. Ágost Vilmos porosz herceget a porosz uralkodócsalád hagyományainak megfelelően evangélikus hitre keresztelték meg; névadói apai nagyszülei – I. Vilmos német császár és Auguszta szász–weimar–eisenachi hercegnő – voltak.
A herceg hűvös, a porosz szellem szerinti katonás légkörben nevelkedett a potsdami Neuen Palaisban, amit nagyban fokozott a német uralkodó fiaival szemben tanúsított nagybani szigora. A királyi család hagyományainak megfelelően már a hercegek oktatása is a tőlük elvárt katonai pályát hivatott megalapozni és előrevetíteni. Ennek megfelelően valamennyi herceg a plöni Pinzenhausban végezte el gimnáziumi tanulmányait. A gimnáziumi évek után Ágost Vilmos herceg a bonni, a berlini és a strasbourgi egyetemen hallgatott politológiát, a tárgyból 1907-ben szerezte meg doktorátusát.
Az első világháború alatt a herceg a ruppini körzet kerültei adminisztrátoraként szolgált, főhadiszállásként a Rheinsberg-kastélyt választva. A herceg teendőinek jelentős részét szárnysegédje, Hans Georg von Mackensen végezte el. A herceg és szárnysegédje között még kisgyermekként alakult ki szoros barátság, s egyes híresztelések szerint kapcsolatukra később az „erősen homoszexuális hajlamok” váltak jellemzővé. Ez, valamint a szárnysegéd nagy befolyása a herceg fölött vezetett Ágost Vilmos házasságának tönkremeneteléhez. Hans Georg von Mackensen utóbb megnősült, a diplomata és nemzetiszocialista Konstantin von Neurath leányát vette feleségül.

Házassága és gyermeke

1908. október 22-én a német fővárosban Ágost Vilmos porosz királyi herceg felségül vette elsőfokú unokatestvérét, Alexandra Viktória schleswig–holsteini hercegnőt (1887–1957). A hercegnő a schleswig–holsteini uralkodócsalád glücksburgi ágából származott, de édesanyja révén az augustenburgi ághoz is szorosan kötődött. A frigyet a szülők rendezték el, ennek ellenére a párnak az első években sikerült harmonikus viszonyt kialakítania. Ebben nagy segítségükre volt a német császárné, egyben a menyasszony nagynénje, akinek kedvenc menyeként Alexandra Viktória hercegnőt tartották számon. A fiatal házaspár a berlini Schönhausen-palotát választotta magának állandó lakhelyként, de szándékukat megváltoztatták, mikor a német uralkodó Ágost Vilmos hercegnek ajándékozta a Sanssouci-parkban található Villa Liegnitzet. Mind a porosz herceg, mind a schleswig–holsteini hercegnő élénken érdeklődött a művészetek és a tudományok iránt. Otthonukban előszeretettel láttak vendégül neves tudósokat és művészeket, szalonjukban megfordult a kor művészeinek krémje.

Fájl:Prinz August Wilhelm von Preußen 2.jpg
Ágost Vilmos porosz királyi herceg kisfiával

Ágost Vilmos porosz királyi herceg és Alexandra Viktória schleswig–holsteini hercegnő kapcsolatából egyetlen fiúgyermek született:

Sándor Ferdinánd (1912–1985), felesége Armgard Weygand.

A porosz herceg és hitvese közötti kezdetben harmonikus, jó viszony hamar megromlott, elsősorban a herceg homoszexualitásáról szóló pletykák miatt. Néhány hónappal az első világháború elvesztése után a házaspár a válást fontolgatta, a válókeresetet azonban mégsem nyújtották be az egykori német császár ellenkezése miatt. Ágost Vilmos herceg és Alexandra Viktória hercegnő alig tíz évnyi házasság után szétköltöztek, és noha a válást ekkor még nem mondták ki, nem éltek egy háztartásban. Házasságuk felbontására csak 1920. március 16-án kerülhetett sor. Alexandra Viktória hercegnő később újból megházasodott, második férje Arnold Rümann korvettkapitány; de ez a kapcsolata is válással végződött.
Ágost Vilmos herceg és Alexandra Viktória hercegnő egyetlen gyermekét az édesapának ítélték oda, aki egyedül nevelte fel fiát. A herceg a világháború után potsdami villájában élt fiával, jelentős időt szentelve a festészetnek. Külön rajzórákat vett Arthur Kampf festőtől; s a herceg viszonylag jó áron el tudta adni saját festményeit, ily módon egészítve ki jövedelmét.

A nemzetiszocialista párt

Az első világháború után Ágost Vilmos herceg a konzervatív nézeteket hirdető, félkatonai Stahlhelm nevű szervezet tagja lett. A Stahlhelm főleg monarchista veteránokat tömörített magába, és nemegyszer antidemokratikus jelszavakat hirdetett. A szervezet ugyanakkor elhatárolta magát a náci párttól, akárcsak Oszkár porosz királyi herceg, Ágost Vilmos öccse, aki szintén tagja volt a szervezetnek. A Stahlhelm és családja eszméivel szembeszegülve Ágost Vilmos herceg a húszas évek végén mindinkább közelebb került a nemzetiszocializmushoz és annak németországi képviselőjéhez, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz. Édesapja és több fivére is a nácik megállításán munkálkodott, éppen ezért bizonyult a család számára nagyon is kínosnak, mikor 1930. április 1-jén Ágost Vilmos herceg belépett a náci pártba, ahol az alacsonyabb párttagfokozatot jelölő 24-es számot kapta. 1931 novemberében a herceget felvették a Sturmabteilungba. Ekkora a herceg a nácik iránti elkötelezettsége és Adolf Hitler iránti csodálata miatt a sajtó gúnyolódásainak célpontjává vált: a ráaggatott gúnynevek között szerepelt a Braunhemdchen Auwi és a Hanswurst is. Náci párttagtársai sem kímélték, Joseph Goebbels így vélekedett róla: „jóindulatú, ámde kicsit butácska fiatalember.”

Fájl:Berlin, Sportpalast, August Wilhelm v. Preußen.jpg
Ágost Vilmos porosz királyi herceg beszéde a náci párt rendezvényén (1932)

A náci párt kihasználta a sokak által a német császári családdal azonosított porosz herceget: Ágost Vilmos jelöltként indult az 1932 áprilisában lezajló poroszországi választásokon, rendszeresen felszólalt Hitler mellett annak kampánybeszédjein és elkísérte a vezért legtöbb útjára. Szerepét a pártban életrajzírója úgy határozta meg, „mint szemmágnes, mint agitátor és természetesen mint reklámarc a nehéz időszakokban.” 1933-ban a herceget beválasztották a porosz államtanácsba és emellett a Reichstagban is képviselői mandátumot szerzett. A nácik hatalmának megszilárdulása után a pártnak már nem volt szüksége a német császár fiára, aki kezdett egyre inkább veszélyessé válni nagyra törő terveivel: azt remélte, „hogy Hitler egy nap majd őt vagy Sándor fiát emeli a császár megüresedett trónjára.” 1934 őszétől fogva nem juthatott be közvetlenül Hitlerhez, és a hosszú kések éjszakája után a politikai élet szélére került. 1939. június 30-án a Sturmabteilung hierarchiájának második helyére került, de pozíciójából eltávolították, miután egy magánbeszélgetés során becsmérlően nyilatkozott Goebbelsről. Politikailag megbízhatatlannak kiáltották ki, a nyilvános beszédektől és felszólalásoktól is eltiltották.
1945 februárjának elején a herceg és sógornéja, Cecília mecklenburg–schwerini hercegnő elmenekültek potsdami otthonukból a közeledő szovjet hadak elől. Édesapjuk egyik nővére, Margit hessen–kasseli hercegné kronbergi birtokán leltek ideiglenes menedékre.

Halála

Az amerikai hadsereg 1945. május 8-án tartóztatta le a porosz herceget. A náci pártban, illetve a SA-ban betöltött szerepe miatt hadbíróság elé állították. Amíg pere zajlott, a ludwigsburgi internálótábor lakója lett, ahol a súlyosabb bűnöket elkövetők közé sorolták. Ítéletét, amely három év szabadságvesztésről és fél évnyi kényszermunkáról szólt, 1948-ban hirdették csak ki, viszont a három évet elfogásától számították. Mikor az ítélet kihirdetése előtt megkérdezték tőle, hogy „legalább most ellenzi-e a nemzetiszocializmust, ő értetlenül visszakérdezett: »Tessék?«.”
Rögtön szabadulása után a potsdami ügyészség is beperelte a herceget, elfogatóparancsot is adtak ellene. A herceg egészségi állapotára való tekintettel azonban a letartóztatási kérelmet végül visszavonték és az eljárást megszüntették. Ágost Vilmos porosz királyi herceg ekkor már súlyos beteg volt; egy stuttgarti kórházban hunyt el 1949. március 25-én. A hohenlohe–langenburgi uralkodócsalád hagyományos temetkezési helyén, a langenburgi mauzóleumban temették el.


Albert Speer

Albert Speer, (Mannheim, Németország 1905. március 19. – London, Anglia, 1981. szeptember 1.) a Harmadik Birodalom főépítésze, fegyverkezési minisztere, a haditermelés irányítója.
A háború befejezése után Nürnbergben egyetlen volt a bíróság elé állított személyek közül, aki elismerte felelősségét a második világháborús eseményekért, húsz év letöltendő börtönbüntetést kapott, kedvezményben nem részesült, 1966. október 1-jén szabadult ki a spandaui börtönből. Börtönévei alatt írta meg emlékezéseit, melyet szabadulása után jelentetett meg. Halála jelképes is lehetne, hiszen ugyanazon napon halt meg 42 évvel később, mint amikor Németország megtámadta Lengyelországot, ezzel elindítva a második világháborút.

Egyéb adatok

Nemzeti szocialista párttagsága (NSDAP): Nr.: 474 481 (kiállítva: 1931. március 1.)
SS tagsága: 1932.
Kitüntetése: arany pártjelvény: 1938
Adolf Hitler személyes építésze: 1934-től
Berlin főépítésze: 1937-től
Városháza tagsága 1938 – 1945. május 9. között
a Reichstag tagja: 1941. augusztus – 1945. május 9. között.
1942-től: fegyverkezési miniszter, víz, közlekedés és energiaellátási felelős, a központi gazdasági bizottság tagja.
Háborús bűnökért elítélve: 1946. október 1-jén, szabadult: 1966. október 1-jén.

Élete

Fiatal korában a matematika iránt érdeklődött, pályaválasztásában szerepet kapott, hogy apja, és nagyapja is építész volt. Karlsruheban kezdte építészeti tanulmányait, 1924-ben Münchenben, majd 1925-ben Berlinben tanult Heinrich Tessenownál, aki 1927-ben asszisztensének kérte fel. 1928 februárjában szerezte meg építészmérnöki diplomáját. Tessenow asszistenseként besegített tanárának előadásaiban is. Bár Tessenow nem értett egyet a náci párt eszméivel, ő volt az, aki rábeszélte Speert, hogy vegyen részt a náci párt 1930 decemberében Berlinben tartott kampánygyűlésén. Speer technikai ember volt, fiatalként nem érdeklődött a politika iránt, de ekkor a gyűlésen Hitler hatása alá került. Néhány héttel később egy másik nagygyűlésen találkozott Joseph Göbbelssel, a következő napokban pedig a náci párt tagja lett. Még ebben az évben összeházasodott Margarete Weberrel.

Adolf Hitler és a birodalom építészeként

Építészként a pártfelvonulások építményeit tervezte meg és kivitelezte. Pártban elfoglalt befolyása akkor kezdett nőni, amikor Joseph Göbbelstől az első megbízatását 1933-ban megkapta, a propaganda-minisztérium renoválását. Göbbels meg volt elégedve munkájával és beajánlotta Hitlernek. Hitler Troopst mellé nevezte ki.
Ekkor került szorosabb kapcsolatba Hitlerrel is, aki festőként csodálta Speer szaktudását, ugyanakkor Speer a rá bízott feladatokat „német precizitással” végezte.
1934 elején meghalt Troost, Hitler addigi főépítésze, ekkor lett Speer a birodalom első építésze. Hitlerrel folyamatosan munkakapcsolatban volt, minden terv minden egyes kis részletét együtt beszélték meg, bár később Speer a kapcsolatukat munkakapcsolatnak jellemezte, ennek ellentmondani látszik az, hogy ő egyike volt azoknak, akik Hitler korai festményeiből ajándékba kaptak egy példányt.
Speer átvette a a pártrendezvények építészeti feladatait, tervezését és kivitelezését, valamint személyesen megkapta a grandiózus birodalmi építészeti feladatokat is.
1937-ben ő tervezte a Német Pavilont a párizsi kiállításon. (az épület első díjat kapott)
1938 januárban kapta legnagyobb építészeti feladatát, az Új Birodalmi Kancellária épületének megtervezését és kivitelezését. Ezt egy év alatt építette fel, mellyel kivívta Hitler csodálatát is. Ebben a munkájában vélte felfedezni Hitler azt a tulajdonságát, mely később Todt helyére avanzsálta, a nagyon jó szervezőképességet. Ettől kezdve Speer Hitler szűk személyi köréhez tartozott.
Speer terveket készített Berlin átépítésére is, egyik eleme ennek a Werner March által tervezett olimpiai csarnok, az 1936-os olimpiai játékok színhelye volt.

Germania tervei

Fájl:Bundesarchiv Bild 183-V00555-3, Obersalzberg, Albert Speer, Adolf Hitler.jpg
Albert Speer és Adolf Hitler 1938-ban

Hitler maga is építészeti karrierről álmodott, Speerrel a hangnem ezért tökéletes volt, együtt rajzolgatták „Germania” terveit, ahogy Hitler az új Berlint nevezni akarta. Hitler és Speer tervei Berlint teljesen átépítették volna, sugárutakkal, diadalívekkel, és a város közepén megépült volna a „Dicsőség Csarnoka”, ami a római Szent Péter Bazilika mintájára, de annál hétszer nagyobb kupolával és tizenhétszer nagyobb területtel rendelkezett volna. Az új főváros első épülete az új Birodalmi Kancellária volt.
A munkálatokat is megkezdték, az útban levő lakások lakóit elkezdték kitelepíteni, a zsidó lakásokat egyszerűen kiürítették a Himmler-féle SS alakulatok.
A háborús költségvetés miatt azonban a terv ad acta került, nem valósulhatott meg.

A fegyverkezésügyi minisztérium élén

1942 februárjában repülőszerencsétlenség következtében meghalt dr. Fritz Todt, aki a hadsereg fegyverkezési és lőszerbeszerzéssel foglalkozó minisztere volt, de hozzá tartozott az összes útépítés, az összes vízi útvonal és az összes erőmű felügyelete is. Hitler mindenki legnagyobb meglepetésére 1942. február 7-én Albert Speert nevezte ki helyére.
Kihasználva ragyogó szervezőképességét, 1944-re sikerült a német hadiipart maximális kapacitásra állítania, eszközökben nem válogatva, mindent alárendelt a feladat megoldásának, ha kellett munkaerő, azt kényszermunkásokkal, foglyokkal pótolta, apellált a németek felelősségérzetére, kezdeményező képességére, átszervezte a minisztériumokat. Az állandó bombázásokkal sújtott német ipar 1944 végére 500-nál több hatalmas tűzerejű, Tigris nehézpáncélost, 11 ezer közepes, 1600 gyorsmozgású páncélvadász önjáró löveg gyártására volt képes.
A fegyverkezésügyi minisztériumhoz tartoztak a különböző „csodafegyver”-kutatások is, mint az atombomba előállítása. (Speer véleménye szerint nem készült volna el a német atombomba 1947 előtt, még akkor sem, ha minden támogatást maradéktalanul megkapnak a tudósok). Speer indította újra Wernher von Braun A4-es modellkísérleteit, ami már 1936-ban elkészült, de 1940-ben Hitler leállította a fejlesztését. Az urán lőfegyver páncéltörőként való alkalmazása is az ő nevéhez kötődik, bár az amerikaiak fejlesztették ki teljes egészében már a háború után.
A háború végére fokozatosan ellentétbe került Hitlerrel, 1944 novemberében informálta Joseph Göbbelst, hogy ha így folytatódik a háború, akkor azt Németország el fogja veszteni. (hosszú utánpótlási vonalak, melyek a belső közlekedést is megbénították, a totális mozgósítást követelte, melyet Hitler korábban nem mert felvállalni, az erősödő szovjet ellentámadás miatt még a háború mielőbbi leállítását is felvetette)
Speer egyre inkább kegyvesztett lett Hitlernél, 1944 végétől már csak Hitler Nero terve ellen, a pusztítás megakadályozására törekedett, 1945 áprilisában egyedül ő ellenezte a totális megsemmisítés hitleri taktikáját.
Speer emlékiratai szerint merényletet tervezett Hitler bunkere ellen, speciális mérges gázzal, ami meghiúsult.

A háború után

Speer 1945. május végén került amerikai fogságba.
A Nürnbergi perben háborús bűntettekért bíróság elé állították 26 társával együtt. A perben elismerte közvetett felelősségét, önmagát becsapottnak, rövidlátónak jellemezte, a Hitlerrel való együttműködését az ördöggel kötött szövetségnek nevezte. („Erre a perre szükség van. Ilyen szörnyű bűntettek elkövetéséért kollektív felelősséggel tartozunk, még akkor is, ha diktatúráról volt szó.") Speer tagadta, hogy felelős lenne a haláltáborokért, mivel álláspontja szerint létezésükről nem tudott. Vallomása alapján több német üzletember ellen is vádat emeltek (I. G. Farben cég több vezetője ellen)
A bíróság előtt elismerte közvetett felelősségét a náci birodalom bűneiben a Nemzetközi Bíróságtól 20 év börtönbüntetést kapott, súlyosbító körülményként értékelve a külföldi munkások deportálását. Speer a fellebbezésről lemondott.
A büntetés helyéül a nyugat-berlini spandaui börtönt jelölték ki, ahova hét nürnbergi elítéltet zártak be. (Rudolf Hess, Walter Funk és Erich Reader életfogytiglani, Albert Speer és Baldur von Schirach 20 éves, Konstantin von Neurath 15 éves, Karl Dönitz pedig 10 éves börtönbüntetése)
Speer leginkább kertészkedéssel, sétákkal, írással, s családjának irányításával töltötte idejét. Még a börtönből is utasításokat adott családjának.
Speer 1966. október 1-jén hagyta el börtönét Baldur von Schirachal együtt, pontosan húsz évvel az után, hogy háborús bűntettekért elítélték Nürnbergben. A börtön egyetlen lakója ekkor már csak Rudolf Hess volt, aki 93 éves korában hivatalos verziók szerint öngyilkos lett, a spandaui börtönt ekkor szüntették meg.

A „bűnbánó” Speer

Már a nürnbergi perben viselkedésével azt sugallta, hogy megbánta bűneit, vallomásában elismerte felelősségét, állítása szerint csak sejtései voltak a zsidók sorsáról, valamint szembeszállt Hitlerrel a Nero terve ellen. A börtönben megkezdett memoárjaiból is kikerültek részletek. A német társadalom szembenézett azzal, hogy számtalan, akkori fiatal részese volt a rémtetteknek. Kiszabadulása után egy volt náci párttag volt az NSZK kancellárja, a köztársaság elnökét is azzal vádolták, hogy részt vett a koncentrációs táborok tervezésében.
Ő maga is tett ezért, vagyona egy részét zsidó alapítványoknak juttatta, és állandóan hangoztatta megbánását és rövidlátását.
Haláláig memoárokat jelentett meg, ebből két könyve világszerte ismertté vált, a „Hitler bizalmasa voltam” (Errinerungen), és a „Spandaui börtönnapló”. Ezeket jórészt a börtönévei alatt írta, visszaemlékezéseit rögzítette a náci párttal kapcsolatos tevékenységére vonatkozóan, saját szerepét és gondolkodását is górcső alá vetve. Ugyanakkor ezek a könyvek csak részben szólnak róla, inkább a korról, melyben Speer azt akarja láttatni, hogy egy tehetséges, ifjú, polgári származású ember miként válik egy eszme feltétel nélküli kiszolgálójává.
1981. szeptember 1-jén halt meg egy felolvasókörút közben, Londonban, agyvérzésben, pontosan 42 évvel később, ugyanazon a napon, mint amikor a II. világháború kitört.
Nemrég kerültek elő olyan dokumentumok, melyek (ismételten nem meggyőzően) azt bizonyítják, hogy Speer tudott a táborokról (ahová „dolgozni” küldték a munkásokat: 1943. októberi poznani tanácskozás jegyzőkönyve), valamint ő adott pénzt a tábori infrastruktúra kiépítésére (valójában a krematóriumok és gázkamrák építésére) miniszterként. Himmlertől maga kérte levélben, hogy állítsanak fel munkatáborokat.
Hat gyermeke volt, ezek közül lánya alapítványt működtet, egyik fia, Arnold orvos lett, másik fia Albert Speer pedig építész. (a 2000-es expo (Hannover) a Sanghaji Nemzetközi Autóklub tervezője, és őt kérték fel a Pekingi olimpia rendezési terveinek elkészítésére is) Apjuk börtönből való szabadulása után nem tudtak mit kezdeni egymással. Felesége csak a börtönből való szabadulása után vált el tőle.

Könyvei

„Hitler bizalmasa voltam” (Errinerungen), (1970)
„Spandaui börtönnapló” (Spandauer Tagebücher), (1976)


Martin Bormann

Fájl:Bundesarchiv Bild 183-R14128A, Martin Bormann.jpg

Martin Bormann (Wegeleben, 1900. június 17. – Berlin, 1945. május 2.) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt pártkancelláriájának vezetőjeként birodalmi miniszter. Egyik testvére, Albert Bormann a Führer kancelláriájának hivatalnoka volt. Felesége, Gerda Bormann a befolyásos Reichsleiter, Walter Buch lánya volt. Bormannt is, 23 társával együtt az első, a legfőbb háborús bűnösök ellen folytatott nürnbergi perben vád alá vonták. A Nemzetközi Katonai Bíróság két vádpontban bűnösnek találta és 1946. október 1-jén távollétében halálra ítélte

Családja

Martin Bormann apja egy bajor postai főmunkatárs, bizonyos Theodor Bormann (1862. július 1. – 1903. július 8.) volt. Theodor Bormann, miután 1898-ban első felesége, a harmincéves Louise Grobler meghalt, feleségül vette egyik munkatársának, akkor 35 éves lányát, Antonie Bernhardine Mennongot. Antonie három gyermeket hozott világra, akik közül a középső gyermek nem sokkal születése után meghalt. Theodor Bormann nem sokkal 41. születésnapja után, 1903. július 8-án váratlanul meghalt.
1929. szeptember 2-án Martin Bormann Sollnban feleségül vette Gerda Buchot, Walter Buch idősebb lányát. Tíz gyermekük született, akik közül egy születése után nem sokkal meghalt. Gyermekeik:
Adolf Martin Bormann (1930. április 14., keresztapja Adolf Hitler) (a háború után pap lett)
Ilse Bormann (1931. július 9., ikertestvére meghalt)
Irmgard Bormann (1933. július 25.)
Rudolf Gerhard Bormann (1934. augusztus 31.)
Heinrich Hugo Bormann (1936. június 13., keresztapja Heinrich Himmler)
Eva Ute Bormann (1938. augusztus 4.)
Gerda Bormann (1940. október 23.)
Fred Hartmut Bormann (1942. március 4.)
Volker Bormann (1943. szeptember 18.)


Élete

Bormann az első világháború után ún Freikorps-harcos volt, 1923-ban Rudolf Höß-szel, Auschwitz későbbi parancsnokával részt vett egy politikai gyilkosságban, amiért 1 év börtönre ítélték. 1928-ban belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba. Rövid ideig Fritz Sauckel (akkor Weimar Gauleitere) sofőre volt. 1928-ban az SA egyik parancsnokaként tovább bővítette az NSDAP segélykasszáját. 1933-ban Hitler helyettesének, Rudolf Heßnek a stábját vezette, ahol nélkülözhetetlenné vált. A magasabb pártkörökben ekkor Bormann még súlytalan volt.
Adolf Hitler kinevezte vagyonának gondnokává és megbízta a Berghof építésével és felügyeletével. Bormann gondoskodva Hitler nyugalmáról, szomszédait kiköltöztette. Bormann akkor már háttérbeszorította Hitler addigi személyes környezetét, így Wilhelm Brückner SA-Obergruppenführert, Hitler adjutánsát. Miután Rudolf Heß 1941-ben Nagy-Britanniába repült, Hitler nem nevezett ki új helyettest, hanem Bormannt tette meg a pártkancellária főnökévé birodalmi miniszteri jogkörben. Bormann nem hivatalosan az egyik leghatalmasabb emberré vált Németországban Hitler után. Ahogyan folytatódott a háború egyre nagyobb befolyást nyert, ő lett a bejárat Hitlerhez. 1943. április 12-én Hitler kinevezte titkárává. Állandó közelségével, ahogyan Hitler egyre inkább a háborús ügyekkel foglalkozott, akkora befolyásra tett szert mint az olyan náci nagyok mint Hermann Göring, Heinrich Himmler vagy Albert Speer. Hitler a végrendeletében leghűségesebb párttársának nevezte. Hitler és Eva Braun öngyilkossága előtt, az esküvőjükön Bormann volt Hitler tanúja.

Halála

A pártkörök és katonák által egyaránt nem kedvelt Bormann ott maradt a Führerbunkerben egészen Hitler haláláig. A párt és katonai vezetők hiánya megerősítette Bormann legitimitását. Hitler és felesége holttestének elégetésénél még jelen volt, majd május elsején eltűnt. 1946-ban a háborús főbűnösök ellen Nürnbergben folytatott perben halálra ítélték távollétében. A per idején Bormann hollétéről és haláláról sem volt mindent kizáró bizonyíték, annak ellenére, hogy Arthur Axmann a bíróság előtt mint tanú állította, hogy látta Bormann holttestét. Axmann elmondása szerint, 1945 májusának elsején Bormann és Hitler utolsó orvosa, dr. Ludwig Stumpfegger egy menekülő csoporttal elhagyták a Führerbunkert és sikeresen áttörték a Kancelláriát körülzáró ostromgyűrűt. Axmann akkori megfigyelése és későbbi elmondása alapján, Bormann túlélte annak a páncélosnak a felrobbanását, amelynek fedezete alatt sikerült áttörniük az orosz ostromlók első során. Martin Bormann és dr. Stumpfegger május 2-án éjszaka, feltehetőleg 1 és 3 óra között a Lehrter Pályaudvar felé vezető vasúti hídon, az Invalidenstraßén, felismerve kilátástalan helyzetüket, hogy nem tudnak elmenekülni Berlinből, méregkapszulával öngyilkosok lettek. Állítása szerint ő és adjutánsa, Günter Weltzin találta meg a két egymás mellett fekvő holttestet, 1945. május 2-a kora reggeli óráiban. Axmann a két holttestet Martin Bormannként és Ludwig Stumpfeggerként azonosította. Stumpfegger rangjelzés nélküli egyenruhát viselt. Három évtizeden át Axmann volt Bormann halálának koronatanúja. Miután a holttesteket nem találták meg, a Berchtesgadeni Bíróság 1954. március 10-én hivatalosan halottnak nyilvánította. A '60-as évek közepén a frankfurti államügyészség jelentése szerint A Lehrter Bahnhof környéki ásatások eredménytelenül zárultak. Évekkel később, 1972. december 7-én a Lehrter Bahnhof környékén végzett földalatti kábelmunkálatok alatt két csontvázat találtak. Axmann vallomása és a kirendelt igazságügyi orvosszakértők, fogorvosok és antropológusok vizsgálata alapján a két csontvázat Bormannhoz és Stumpfeggerhez rendelték. Mindkét koponyánál a fogak között hidrogéncianid-ampullából származó üvegtörmeléket találtak. Bormann csontvázának minden kétséget kizáró azonosítására véglegesen egy 1998-as DNS-teszttel került sor. A csontvázak személyazonosságának megállapításáig olyan hírek terjedtek el, amelyek szerint Bormann Dél-Amerikában telepedett le.

„ Martin Bormann 1945. május 2-án éjszaka, egy és három óra között egy vasúti hídon, az Invalidenstraßén Berlinben, néhány órával bűntársa, Hitler után meghalt. – Ezzel a kijelentéssel jelentette be a hesseni főállamügyész, dr. Horst Gauf 1973. április 11-én egy frankfurti sajtókonferencián, a tizenkét évig tartó, az egykori Reichsleiter utáni kutatás végét. Bormann nyomozási aktája lezárult.” – Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1973. április 12.


Wernher von Braun

Wernher Magnus Maximilian Freiherr von Braun (Wirsitz, Németország, 1912. március 23. – Alexandria, Virginia, USA, 1977. június 16.) német tudós, a németországi és az amerikai rakétafejlesztés egyik vezető alakja. Az Egyesült Államokban őt tartják az űrprogram hősének. A II. világháború előtt és alatt a Harmadik Birodalom rakétaprogramjának jelentős alakja.
A rakéták elméleti atyja az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij volt, az ő elgondolásait fejlesztette tovább Wernher von Braun, aki folyékony hajtóanyagú rakétákban gondolkodott. Az A–4 volt az első rakéta, amely képes volt a világűrt elérni, így nem csoda, hogy 1943-ban a kísérleti rakétákra a világűrt meghódító ember képét festették fel. (1950-ben tették közzé az első ilyen képeket.)

Élete

Wernher von Braun Magnus von Braun báró második gyerekeként látta meg a napvilágot. Fiatal korában álmodozó volt, a technikai dolgok érdekelték, az autók, valamint a matematika és a fizika. Doktorátusát is fizikából szerezte a berlini egyetemen.


Egyetemi tanulmányai befejezése után a rakéták iránt kezdett el érdeklődni.
Mivel Németországban az 1930-as években kezdtek foglalkozni a rakétafegyverek előállításával, (ezt a versailles-i békeszerződés nem tiltotta), ezért a német hadsereg tagja lett.
Braun és társai ekkor vizsgálták a torlósugár-hajtóműves, és a szilárd, illetve a folyékony hajtóanyagú rakéták megvalósíthatóságát. 1941-ben készítették el az Argus 109 torlósugár-hajtóművet. (Ez lett az alapja a Fi–103 jelű robotrepülőgépnek, amelyet a légierőnél FZG–76-nak – propaganda okokból V–1-nek, Vergeltungswaffe-1-nek, nevezték el. (Az amerikaiak később JB–2 és LTV N–2 néven másolták le, de nem rendszeresítették, az oroszok robotrepülőgépei is erre a prototípusra épültek J–(1-3) kezdettel, de ugyanez volt az alapja az amerikai ALCM és Tomahawk robotrepülőgépeknek is)


Az első folyékony üzemanyagú rakétafegyverek von Braun tervei alapján épültek meg, melyet titokban és folyamatosan tökéletesítettek. A kísérleti eredmények jelentősége miatt a német vezetés önálló kísérleti bázis létrehozását határozta el, így 1936-ban részt vett a Wehrmacht rakétakísérleti központjának létrehozásában (Balti-tenger melletti Peenemünde-ben). Vezetőjeként az A–1, A–2, A–3, kísérleti rakéták kipróbálása után, 1939-1942 között fejlesztették ki az A–4 (Aggregat–4) típusú ballisztikus rakétát. (1940-től a Luftwaffe keretében, majd 1943-tól ismét a Wehrmacht keretében). A peenemündei telep bombázása után a gyártást a türingiai Harz hegységben lévő föld alatti sóbánya tárnáiba helyezték át. (A gyakorlati bevetések, két földi alakulat részvételével, 1944. szeptember 8-án kezdődtek meg, az első rakéta a londoni Chiswick kerületben csapódott be.) Az A–4 rakétát az első bevetés után háborús propaganda miatt V–2-nek nevezték.
A háború után ez a rakéta az összes katonai nagyrakéta alapja lett.
1945-ben von Braun mérnökcsapatával és családjával együtt az amerikaiaknak adta meg magát, s magával vitt sok kutatási eredményt is. (Az amerikai hadsereg Németország veresége után ötven láda tervrajzot és több mint száz rakétát vitt magával. Von Braunnal együtt 150 német tudós került Amerikába.)

von Braun sketch


1945. június 20-án az USA Nemzetbiztonsági Hivatala engedélyezte, hogy von Braun mint rakétaspecialista Amerikába menjen a csapatával. Miután segített az amerikaiaknak a peenemünde-i dokumentumok és más eszközök leltározásában, csapatával Texasba került, Fort Blissbe, El Pasotól északra.
1950-ben von Braun és csapata az alabamai Huntsville-be költözött, ahol von Braun a következő 20 évben dolgozott. Kifejlesztette a Redstone rakétát, mely az első amerikai ballisztikus rakéta alapja lett, a Jupiter rakétacsaládot, mellyel az első mesterséges műholdat küldték a világűrbe (Explorer 1) 1958. január 31-én, valamint a Voyager–1 űrszondát.
A NASA 1958. július 2-án alakult meg, két évvel később pedig megnyílt 1960-ban a NASA Marshall Space Flight Center, a Marshall Űrrepülési Központ, melynek 1960 júliusától igazgatója lett egészen 1970 februárjáig.
A Saturn rakéta, ami később a Holdra juttatta az első embert, hamarosan elkészült, majd kifejlesztették ennek többi változatát is, ami többek között a Skylab űrállomást vitte és állította pályára, és amit az Apollo-program keretében használtak.
1972-ben összetűzésbe került a NASA-val, otthagyta az állását, a marylandi Germantownba ment, a Fairchild Industries elnöke lett.

von-braun-sketch1


1977. június 16-án halt meg a virginiai Alexandriában.


Hans Frank

Fájl:Hans Frank.jpg

Hans Frank (1900. május 23. – 1946. október 16.) a Harmadik Birodalom tisztségviselője.

p018.JPG


1926-ban tette le az ügyvédi vizsgát, majd Hitler és a náci párt jogtanácsosa. 1930-ban a Reichstag tagja, 1933-ban a Német Jogtudományi Akadémia elnöke, 1939-ben Lengyelország főkormányzója lett. A nürnbergi börtönben buzgó katolikussá vált. Tárgyalása alatt beismerte a zsidók elleni atrocitások elkövetését. Halálra ítélték és kivégezték.


hamisított bélyeg


Wilhelm Frick

Fájl:Wilhelm Frick 72-919.jpg

Wilhelm Frick (1877. március 12. – 1946. október 16.) dr. 1933 és 1943 között birodalmi belügyminiszter. 1943 és 1945 között a Cseh-Morva Protektorátus kormányzója volt. A nürnbergi perben halálra ítélték és kivégezték.

Wilhelm Frick, Philipp Bouhler, Friedrich Fromm, Joseph Goebbels, Erich Raeder, and Erhard Milch at Field Marshal Reichenau's funeral procession, 23 Jan 1942

Korai évei

Frick Alsenzben született, a német Bajor Királyságban, egy négygyermekes család utolsó gyerekeként. Apja Wilhelm Frick tanár, anyja Henriette. Kaiserslauternben és Heidelbergben járt iskolába, a Heidelbergi Egyetemen 1901-ben szerzett jogi diplomát. Két évvel később, 1903-ban csatlakozott a Bavariai polgári szolgálathoz, a müncheni rendőrkapitányságon dolgozott jogászként. Bezirksamtassessor 1907-től, Regierungsassessor 1917-től.
Feleségül veszi Elisabetha Emilie Nagel (1890–1978) Pirmasensben, 1910-ben. Később két fiuk és egy lányuk születik. Huszonnégy évnyi házasélet után nem túl békésen elváltak 1934-ben. Később újranősült, Margarete Schultze-Naumburg-ot (1896–1960), Paul Schultze-Naumburg náci építész korábbi feleségét vette el. Egy fiuk és egy lányuk született.

Iskolái

Első iskoláját Kaiserslauternben fejezte be. A Müncheni Egyetem, a Göttingeni Egyetem és a Berlini Egyetem hallgatója volt 1896 és 1900 között, majd tanulmányait a münchenin fejezte be. A jogi doktori fokozatot 1901-ben szerezte meg a Heidelbergi Egyetemen.


Hans Fritzsche

Hans Fritzsche (Bochum, 1900. április 21. – Köln, 1953. szeptember 27.) újságíró, majd 1933-tól mint rádiókommentátor a Propagandaügyi Minisztérium, valamint Goebbels egyik főmunkatársa volt. A minisztérium rádióosztályának vezetőjeként a rádió politikai szervezetének teljhatalmú gazdájaként működött. A nürnbergi perben a fővádlottak között szerepelt, de a per végén, Schachttal és Papennel együtt felmentették a vádak alól.

Életrajza

A második világháború végéig

A Német Birodalom területén született, Bochumban, 1900. április 21-én. Az első világháború után több egyetem hallgatójaként történelmet, filológiát és filozófiát hallgatott. Tanulmányait abbahagyva, 1923-ban csatlakozott a DNVP-hez. Egy évvel később a Telegraphen-Union szerkesztője, majd 1932-ben a Drahtloser Nachrichtendienst vezetője lett. 1933-ban lépett be a Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz és lett a Birodalmi Népművelési és Propagandaminisztérium sajtóosztályának a hírszolgálati vezetője. 1937-től tölt be rádiós kommentátori funkciót is. 1942-ben lett minisztériumi igazgató és a rádiós osztály vezetője.

Elfogása és részvétele a Nürbergi perben

1945. május 2-án, mint rangidős kormánytisztviselő írta alá Berlin kapitulációját. A Szovjetunió hadserege tartóztatta le a tempelhofi repülőtér közelében. (Hadifogolyként ő azonosította a Goebbels család tagjainak holttestét.) Ezután a moszkvai Ljubjanka börtönbe vitték, ahonnan a nürnbergi per kezdete előtt visszaszállították. Eredetileg huszonnegyedik vádlottként vonták vád alá. A szovjetek, Raederrel együtt csak októberben szállították át Nürnbergbe. Bár az amerikai főügyész, Jackson kételkedett a per kimenetelét illetően Fritzsche esetében, a szovjetek ragaszkodtak a perbevonásához. Ennek oka az volt, hogy csak kevés olyan magas rangú fogollyal rendelkeztek, akit ők vonhattak vád alá a Nemzetközi Katonai Törvényszék által indított főperben. Fritzsche-n kívül még Erich Raeder nagyadmirálist ültették a szovjetek a vádlottak padjára.

Vádak a személye ellen

A vádak egy része Fritzsche ellen az volt, hogy pártjának irányelveit terjesztette, valamint védelmébe vette a háborús bűncselekményeket, és ezekre uszított is. A háborús uszítás mellett vádolták még emberiség (főleg zsidó személyek elleni) elleni bűncselekményekre történő uszítással és a németek által megszállt területek gátlástalan kizsákmányolásával is. Ezek alapján az 1-es, 2-es és 3-as vádpontok vonatkoztak rá.
Az ellene szóló vádakkal kapcsolatosan így nyilatkozott: „Minden idők legborzalmasabb vádjai ezek. Csupán egyvalami lesz még borzalmasabb: az a vád, amelyet a német nép fog emelni azok ellen, akik visszaéltek idealizmusával.”

A börtönben

Gustave M. Gilbert, a börtönpszichológus Fritzsche-n is elvégezte ugyanazokat a vizsgálatokat, amelyet a többi, perbe vont személyen. A propagandaügyek volt vezetőjéről megállapította, hogy nacionalista és konvencionális érzelmű ember, aki elkövette azt a hibát, hogy hitt a náci vezetőknek és kétségbeesett, hogy csalódnia kellett eszméiben. A Wechsler-Bellevue-féle, felnőttek részére szolgáló intelligenciateszten 130 pontot ért el.
Gilbert azt jósolta, hogy kihallgatásakor, abban a témakörben, mely szerint őt és a német népet elárulták, igen ékesszóló és meggyőző lesz, de csak nagyon ügyesen feltett keresztkérdésekkel lehet belőle személyes bűnösséget elismerő vallomást kicsikarni. A per során sikeresen bizonyította, hogy amikor az ellenséges rádióadásokból értesült az atrocitásokról, érdeklődésére az SS-től és a Gestapotól is azt a választ kapta, hogy azok csak hazugságok.
A vádlottak, csoportok szerinti szétültetésekor Gilbert Schirach-kal, Funkkal és Speerrel tette közös csoportba, mégpedig abból a célból, hogy utóbbi segítségével a másik kettőt sikerüljön kivonni Hermann Göring befolyása alól.
Bár a per kezdetét követően úgy nyilatkozott róla Glbert és William H. Dunn őrnagy, hogy a vádlott bár búskomor, öngyilkosságra nem hajlamos, a per vége felé Douglas M. Kelley őrnagy már felvetette ezt a lehetőséget, ha nagy nyomás nehezedne rá.

Felmentése

Ítéletének meghozatala a vitás esetek közé tartozott. A francia főbíró szerint, bár csak propagandista volt, tevékenységével hozzájárult a háborús bűnökhöz. Donnedieu de Vabres azon az állásponton volt, hogy a megvádoltak között Fritzsche a legkevésbé bűnös. Az amerikai John J. Parker elegendőnek tartotta büntetésnek azt az egy évet, amit Fritzsche börtönben töltött. Indoklása szerint csak azért vádolták meg, mert Goebbels meghalt. Ezzel Parker felettese, Biddle is egyetértek, az orosz bírók, Nikitcsenko és Volcskov szerint viszont a az első, a második és harmadik vádpontban vélték bűnösnek. Ezt azzal indokolták, hogy a Fritzsche által kifejtett propaganda atrocitásokat eredményezett. Lawrence főbíró konkrétan csak a harmadik és negyedik vádpontban marasztalta el, de részben hajlott az első vádpontban is megtenni ezt, azonban ezzel kapcsolatban Parker és Biddle érveit megfontolásra alkalmasnak találta. Ítéletnek először 2-5 év börtönbüntetés kiszabását fontolgatták, de amikor Donnedieu de Vabres a felmentését javasolta Biddle egyetértek vele, Parker pedig csatlakozva hozzájuk, kijelentette, minek ágyúval lőni verébre. A szovjetek ugyan tiltakoztak a felmentés ellen, de mivel a többség nem találta bűnösnek egyik vádpontban sem, le lettek szavazva. Az ítélet végül felmentés lett.


Papen és Schacht társaságában nyilatkozik az Igazságügyi Palotában.

A kihirdetett ítélet után Fritzsche a következőt mondta Gilbertnek: „Magamon kívül vagyok, hogy most nyomban szabadlábra helyeznek, és nem küldenek vissza Oroszországba. Ez több, mint amit reméltem.”

Szabadulása után

Miután a sajtónak nyilatkozott, Schacht és Papen társaságában visszavonult a börtönbe, attól való félelmében, hogy a német nép meg fogja lincselni. Másnap egy, a rokonai által talált helyre távozott, azonban hamarosan visszatért Nürnbergbe. 1947-ben egy német esküdtbíróság kilenc évi kényszermunkára ítélte, ahonnan 1950-ben szabadlábra helyezték. Szabadulása után előbb egy párizsi kozmetikai cég kereskedelmi utazójaként helyezkedett el, majd publicisztikai tevékenységet folytatott (írásai neonáci kiadóknál jelentek meg) haláláig.


Joseph Goebbels

Fájl:Bundesarchiv Bild 146-1968-101-20A, Joseph Goebbels.jpg Fájl:Joseph Goebbels Signature.svg

Paul Joseph Göbbels 1897-ben Rheydt-ben, a német Rajna-vidék középnagyságú városában született, és egy szolid, középosztályhoz tartozó, hithű római katolikus családban nevelkedett.

Enyhén testi fogyatékos

Noha nem volt megnyerő külsejű, sőt testileg hátrányos helyzetűnek számított (egyik lába rövidebb volt, mint a másik), intelligenciával, gyors beszédkészséggel és dallamos hangszínnel rendelkezett. Kitűnő tanuló volt. Szigorú humán gimnáziumi évek után különböző német egyetemeken folytatott tanulmányokat, és a Heidelbergi Egyetemen 1921-ben szerzett doktorátust. Az évfolyam legkiválóbb tanulója volt, végbizonyítványa kitűnő. Ennek ellenére 1921-1924 között hiába próbálkozott nagy kiadóknál újságíróként vagy dramaturgként elhelyezkedni, nem alkalmazták. 1923-ban kilenc hónapig egy kölni bankban hivatalnoki munkát végzett, majd a szárnyait bontogató nemzetiszocialista párt aktivistája, valamint a Párt két periodikájának, a Völkische Freiheit című hetilapnak, és később az NS-Briefe-nek a főszerkesztője lett.


A párt balszárnyában

A munkásosztály iránti erős rokonszenve, sőt bizonyos kommunistabarát érzelmei miatt ebben az időszakban, mint a Párt „balszárnyának” egyik tagja volt ismeretes.
Hitler 1926-ban kinevezte Berlin Gauleiterévé. Ő azonnal erőskezű irányítás alá vonta az ott lévő kicsi, viszálykodó pártszervezetet és új dinamizmust vitt belé. Belevetette magát a feladatába és hamarosan mesteri szervezőnek és nyilvános szónoknak bizonyult. Németország legfontosabb városában kifejtett szüntelen erőfeszítésének részeként 1927 júliusában saját újságot indított, Der Angriff címmel.
Göbbels fáradságos küzdelemmel számolt, mivel mindenekelőtt a városi munkásság támogatását akarta megnyerni – amely túlnyomóan a marxista Szociáldemokrata és Kommunista Pártot támogatta – és ugyanakkor nem akarta elidegeníteni a középosztályhoz tartozó szavazókat.
Ez a stratégia legsúlyosabban talán az 1932-es berlini közlekedési dolgozók sztrájkja folyamán volt próbára téve, amely megbénította a nagyváros busz-, magasvasúti és földalatti vasúti rendszerét. Csak a nemzetiszocialisták és a kommunisták támogatták a munkásokat sztrájkjukban a kormány ellen, amely szociáldemokrata irányítás alatt állt.
A következmény egy furcsa időleges „náci-komcsi” szövetség volt, amely riasztóan hatott számos középosztályhoz tartozó németre.

Humor, gúnyolódás, szarkazmus

Göbbels nem mulasztotta el a kínálkozó alkalmat a humorra, gúnyolódásra, vagy a szarkazmusra. Amikor a szociáldemokrata kormány megtiltotta a Párt paramilitáris polgári milíciájának egyenruha viselését, Göbbels azzal gúnyolta ki a tilalmat, hogy az embereit nyilvánosan cilinderben, papírból készült fejfedőben és más hasonlókban meneteltette.
Egy másik nagy mutatványa volt egy „vita” Heinrich Brüning kancellárral. Mivel Brüning visszautasította a részvételt, Göbbels egy üres székkel „vitatkozott”, Rush Limbaugh stílusban válaszolt egy fonográfnak, amely rögzítette a kancellárnak egy beszédét. Göbbels szellemességével és szarkazmusával „laposra vasalta” a színtelen ellenfelét, ami a hallgatóság tömegéből harsogó nevetést váltott ki.
A berliniek szerették az ilyen merész látványosságokat, és értékelésüket kimutatták a szavazás alkalmával. 1928 májusában Göbbelst a Német Parlament (Reichstag) képviselőjévé választották.


A berlini városi tanácsban

És hat hónappal később beválasztották a városi tanácsba.
1929-ben Hitler az egész nemzetiszocialista párt propagandájának irányítójává, egy sokat igénylő, komoly felelősséggel járó posztra nevezte ki őt. A félelmetes, olykor erőszakos hatalmi szembeszállás ellenére – például a Párt szónokainak beszédeit rendszerint betiltották, és Hitler nem szólalhatott meg a Német Rádióban – a nemzetiszocialista mozgalom gyorsan növekedett ebben az időszakban. 1932-re Hitler pártja lett Németország legfontosabb pártja, amelynek messze a legnagyobb frakciója volt a Reichstagban.
1930-ban Horst Wessel halála után Göbbels a meghalt fiatalembert a "Nemzetiszocializmus mártírjának" nevezi, és Horst Wessel példája sok fiatal embert vonz a nemzeti szocialista pártba. 1931 december 19-én elveszi a jómódú Magda Quandt-ot, és a házasság példakép volt a birodalomban megkötött új házasságok előtt.


Joseph Goebbels gyerekeivel


A párt propaganda és kiadói birodalma

A Párt hatalmas propaganda- és kiadói birodalma – amelyet Göbbels felügyelt – 120 napi-, illetve hetilappal rendelkezett, amelyeket rendszeresen mintegy 1 millió ember olvasott országszerte. A nemzetiszocialista mozgalom, különösen fiatal vezetőségével elsősorban a német fiatalok körében volt népszerű. Például abban az időben, amikor Hitler kancellár lett, a nemzetiszocialisták már átütő sikert arattak a német egyetemeken a hallgatói tanács választásain.
1933. január 30-án Paul von Hindenburg elnök kancellárrá nevezte ki Hitlert. A 43 éves egykori első világháborús tizedest bízta meg azzal a kötelezettséggel, hogy kormányozzon egy gazdaságilag tönkretett, polgárháború küszöbén álló nemzetet.


Propagandaminiszter

Hat héttel a nemzetiszocialista „hatalomátvétel” után, a 35 éves Göbbels lett kinevezve „ birodalmi propaganda- és népfelvilágosítási” miniszterré. Ebben a tisztségében, és mint a „Birodalmi Kultúrkamara” elnöke, széleskörű irányítást gyakorolt Németország Rádiója, filmjei, újságjai, periodikái, könyvkiadása és általában a nemzet kulturális élete felett.
1938-ban felesége válást tervezett, mivel Goebbelsnek viszonya volt egy cseh UFA színésznővel, Lida Baarova-val. Azért nem váltak el, mert Hitler a Berghofon a házaspár mindkét tagjával hosszan beszélt, és meggyőzte őket, hogy mindkettőjük számára jobb, ha együtt maradnak. Ez a házasság rendbejöveteléhez és új kezdethez vezetett.
Göbbels egyáltalán nem örült Németország háborúba keveredésének. A második világháború első éveiben, 1939-1942 között Göbbels propagandaminiszteri feladata viszonylag könnyű volt. A német győzelmek és a tengely katonai sikereinek csaknem töretlen láncolata idején a közmorál fenntartása nem volt nehéz. Az ő legnagyobb kihívása a háború utolsó éveiben jött le, amikor Németország hadseregei egyre borzalmasabb katonai vereségeket szenvedtek, nagy városai romhalmazzá váltak és az angol-amerikai bombázások egyre növekvő méretű rohama következtében, a totális vereség fenyegetően közeledett.
Ebben az időszakban bizonyította be Göbbels a legdrámaibb módon a közvélemény formálójaként tehetségét. Annak ellenére, hogy drasztikusan rosszabbodott a helyzet – mind katonailag, mind az otthoni fronton –, nagymértékben sikerült neki fenntartania a közmorált és a hitet Hitler vezetésében, sőt a reményt is.
Jóllehet Helmut Heiber német történész nagyon kritikus és általában kedvezőtlen képet fest Göbbelsről a Goebbels (New York, Hawethom, 1972) című biográfiájában, ugyanakkor elismeri Göbbels tehetségét és erősségét.
„(Göbbels) a legutolsó percig képes volt bátorítani és kiaknázni a Hitler és géniusza iránti vak bizalmat. A Harmadik Birodalom egyik valóban hátborzongató jelensége, hogy a német nép tömege még országuk agóniájában is engedelmes és hűséges volt Hitler zászlajához… Mindazok ellenére, amiket tapasztaltak, megtartották a hitet.” (133. o.)

A nemzeti szocializmus nem exportcikk

Kissé elvakítva a nemzetiszocializmus kezdeti sikereitől egy beszédében azt mondta, hogy a nemzeti szocializmus nem exportcikk. Lásd A bolsevizmus elmélete és gyakorlata c. cikket. A nemzeti szocializmus nem exportcikk, módszereit nem lehet ráerőszakolni más népekre. Mégis példaadó lehet, mégis buzdíthat eljárási módja, hasonlót tenni, és ezáltal megmenekülni a legválságosabb krízistől. Cselekedjenek, mielőtt késő nem lesz. Mert a veszély mindenütt folyamatban van. A megjegyzés eredetileg tulajdonképpen Mussolinitől származik, aki 1930-ban egy beszédében azt mondta, hogy a fasizmus nem exportcikk.
A megjegyzés taktikailag nem mondható nagyon szerencsésnek, mivel a környező országok szimpatizánsait ilyen megnyilatkozások elriaszthatják a kapcsolat fölvételétől. Európában a helyzet 1936-ban érett volt a nemzeti szocialista hatalomátvételre szinte minden országban, éppen úgy mint ma.

Sztálingrádi vereség

A sztálingrádi nagy vereség után, 1943. február elején Göbbels volt az első hivatalos személy, aki nyíltan elismerte a veszély komolyságát, amivel a nemzetének és Európának szembe kell néznie, és nyíltan elismerte, hogy Németország elveszítheti a háborút.
Háborús beszédei közül valószínűleg, hogy a legismertebb volt a briliánsan felépített Totális Háború című szónoklata, amelyet 1943. február 18.-án mondott el. A berlini Sportpalota termében nagy hallgatóság előtt,mesterien előadott beszédét közvetítette a Német Rádió, és részletek voltak láthatók a heti Deutsche Wochenschau filmhíradóban.
A sztálingrádi katasztrófa utóhatásáról szólva Göbbels hangsúlyozta a borzalmas igazságot, hogy a katasztrofális vereség reális lehetőség, és beszédét az országos mozgósításra való lelkesítő felhívással zárta. (Németország nemzetgazdasága még mindig nagyjából a békeidők szintjén működött, gyárai a nem okvetlenül szükséges fogyasztási cikkek hosszú sorát termelték.)
Egy hatalmas zászló hirdette meg a nagygyűlés jelszavát: „A totális háború a legrövidebb háború.”

Nyíltság és bátorság

Göbbels nyíltsága, sőt bátorsága elnyerte a nép bizonyos fokú csodálatát.
Heiber ezt írja: „Megértette a kudarcok, sőt az időnkénti tévedések beismerésének értékét; az ilyen ’őszinteségre’ való készsége egyfajta intelligens kacsintás volt a hallgatóság felé – ’Látjátok, komolyan veszlek benneteket. Legyünk őszinték egymáshoz.’ – és ez képessé tette, hogy minden továbbira elcsábíthassa őket. Az eredmény az volt, hogy később, 1943. után, miután Churchillhez hasonlóan „vért, verejtéket és könnyeket” ígért…, a nép kész volt hinni abban a reménysugárban, amelyet ő agyafúrtan átragyogtatott a beszédeit színező komorságon. (134. o.)
Amikor más befolyásos nemzeti szocialisták megkezdték a visszavonulást a nyilvánosságtól, Göbbels meg mert jelenni a nép előtt, és nem csak meghallgatást nyert, hanem hitet és reményt is keltett…” (134. o.)
Amikor a háború elhúzódott, Göbbels címoldalas főszerkesztői cikkei a Das Reich című hetilapban egyre fontosabb szerepet játszottak a közmorál fenntartásában. Számos példányban újranyomtatták, és rendszeresen felolvasták azokat a Rádióban. „A Das Reich-ben megjelenő cikkei valóban kiválóan, briliáns módon voltak megírva, telítve ragyogó gondolatokkal…” (235. o.) – ismeri el Heiber.

Kidolgozott cikkek

Ezt is megjegyzi: „ Göbbels cikkei gondosan ki voltak dolgozva több mint egy héttel a megjelenésük előtt. Kiválóan csiszolt német nyelvezetűek, stilisztikailag élvezetesek és tartalmilag viszonylag józanok voltak. Gyakran úgy tűnt, hogy egy nagy gondolkodó magasztos bölcsessége világítja meg őket.
Címeik a filozófiai értekezésekre emlékeztettek: A háború jelentősége, A válság lényegi természete, A lélek munkájáról, A beszédről és a hallgatásról, A szabadság nélkülözhetetlenségéről, A nemzeti kötelességről a háborúban … Mindezek igen-igen kimunkált és nagyon tömör gondolatok. Ezek a cikkek hatásosak voltak, és Göbbels tudta ezt.” (252. o.)
Sajnos abból, amit Göbbels leírt és elmondott az utolsó háborús években – amikor a hatalma csúcsán volt – csak kevés lett angolra lefordítva.

Az ellenséges tömegmészárlások kiaknázása

Göbbels egyik legnagyobb háborús propagandateljesítménye a katyni tömegmészárlás történetének kiaknázása. 1943 áprilisában a megszállt Oroszországban Szmolenszk közelében, Katynban a németek felfedezték azoknak a lengyel tiszteknek egy tömegsírját, akiket a szovjetek 1939-ben ejtettek foglyul, és a szovjet titkosrendőrség 1940 áprilisában lőtt agyon. Göbbels rendeletére a német újságok és magazinok nagy figyelmet szenteltek a történetnek, heteken át közöltek róla részletes, gyakran címoldalas cikkeket.
Göbbels körmönfont okossággal kezelte ezt a történetet, és jelentősen hozzájárult a szövetségesek egyik nagy politikai vereségéhez,: a szovjet kormány és az emigráns lengyel kormány közötti kapcsolatok megszakadásához. (Ezalatt az amerikai és brit hivatalos személyek, és az angol-amerikai sajtó támogatták azt a szovjet hazugságot, hogy a németek felelősek az atrocitásért.)
A nemzet fő propagandistájaként végzett munkája kiegészítéseként a háború alatt Göbbels egyre növekvő szervezési és politika-alakítói feladatot vállalt magára, amely egyre fontosabb szerepet játszott abban, hogy a nemzet ipari és szociális mechanizmusa működjön.
1942 februárjában Hitler különleges felhatalmazással, azzal a feladattal bízta meg, hogy felügyelje a szövetséges légitámadások során károsultaknak nyújtandó segítséget. Ez a poszt egyre jelentősebbé vált, mivel Németország légi bombázása egyre nagyobb mértéket öltött.

A totális mozgósítás biztosa

1944 nyarán Hitler kinevezte „a totális háborús mozgósítás teljhatalmú birodalmi megbízottjává”. Így a háború végső katasztrofális hónapjaiban Göbbels irányította Albert Speer fegyverkezési miniszterrel együtt Németország emberi és anyagi erőforrásait a maximális haditermelés érdekében, mialatt ezzel egyidejűleg valamiképpen továbbra is működött az országos elektromos és vízszolgáltatás, a szállítási és telefon rendszer, az élelmiszer- és tüzelőanyag ellátást biztosító hálózat; működött az iskolarendszer és a Rádió, és az újságok naponta megjelentek.
A lényeges szociális és közösségi szolgáltatások működésben tartásának szervezési hőstette, ezzel egyidejűleg a fegyvergyártás egyre erőteljesebb növekedésének biztosítása – a pusztító légi bombázások és az egyre rosszabbodó katonai helyzet ellenére – történelmi párhuzam nélküli, egyedülálló teljesítmény.
„Mi a védelem népévé váltunk. Dolgozunk és harcolunk, vándorlunk, elhagyjuk otthonainkat, szenvedünk és tűrünk, és mindezt olyan csendes méltósággal tesszük, amely végül az egész világ csodálatát fogja kiváltani. Európa nagyon is boldog lehet, hogy még mindig van ilyen nép. Ezért ez a nép holnap Európa büszkesége lesz.” – írja Göbbels a Das Reich 1945. február 11-i számában.

Utolsó rádióbeszéde

Utolsó rádióbeszédét 1945. április 19-én mondta el az összerombolt rádióhálózat maradványán. Mint 1933. óta minden évben, most is beszélt Hitler születésnapjának előestéjén. Még ez alkalommal is, amikor a borzalmas vég szembetűnően világos volt mindenki számára, Göbbels még mindig ékesszólóan, fegyelmezett szenvedéllyel beszélt, nyíltan elismerve a helyzet rendkívül súlyos voltát, miközben sugallta a reményt.
Nem veszítette el azt a képességét, hogy szenvedélyességével és egyfajta látszólagos nemességével felrázza honfitársait.
„Ne engedd, hogy megzavarjon az a világméretű lárma, ami most fog elkezdődni. El fog jönni egy nap, amikor minden hazugság összeomlik a saját súlya alatt, és ismét győz az igazság.” – hangsúlyozta egy levélben, amelyet mostohafiának írt, csupán néhány nappal halála előtt.
Hitler – csak néhány órával a halála előtt – végrendeletében utódjául Göbbelst nevezte meg, mint kancellárt – tisztelettel adózva Göbbels rendíthetetlen hűségének, amely kitartott egészen a keserű végig.

Üres pozíció

De Göbbels ezt az üres pozíciót csupán néhány óráig birtokolta.
Miután ő és felesége végzett a hat gyermekükkel, és a szovjet csapatok már csak néhány száz yardnyi távolságra voltak, 1945. május 1.-én este Joseph és Magda Göbbels véget vetett az életének a Führerbunkeren kívüli udvaron.
A népi hiedelemmel ellentétben Göbbels nem azért volt sikeres propagandista, mert a „nagy Hazugság” mestere volt, hanem éppen ellenkezőleg, a tényekhez és az igazsághoz való hűsége következtében.
Amint életrajzírója, Heiber megjegyzi: „ Göbbels ilyenformán nem csak azzal dicsérhette a maga információs politikáját, hogy magasabb rendű az ellenségénél a maga egységes jellegében, hanem azzal is, hogy „komoly és hitelre méltó”, ami „egyszerűen felülmúlhatatlan”. A dicsekvés bizonyos mértékig jogos volt. Hosszú távra tekintve Göbbels azt hirdette, hogy a legjobb propaganda az, amely nem több mint az igazság szolgálata.” (254. o.)
Göbbels valódi hazugságai, tudatos hazugságai mindig csupán a részletekre vonatkoznak. Göbbels hazugságai inkább kétértelmű és kitérő természetűek, amik által a kormányok szóvivői mindenhol a ’nemzeti érdeket’ törekednek védeni” – írja Heiber (134, 135. o.)
Az is gyakori elképzelés, hogy Göbbels – bármilyen tehetséges is volt – alig volt több mint egy ügyes szónok, aki azzal nyerte el honfitársai támogatását, hogy az irigység, bosszú, önteltség és arrogáns büszkeség alapvető érzéseire hatott. Ez a szemlélet, amely burkoltan a németeket érzelmileg és értelmileg fogyatékos néppé alacsonyítja le, különösen az USA-ban terjedt el. A tipikus amerikai, ha egyáltalán gondolkodik erről, úgy képzeli, hogy ha ő a Német Harmadik Birodalomban élt volna, nem „dőlt volna be” Göbbels „nyilvánvaló” hazugságainak.

Tudatlanság Goebbelsről

Egy ilyen öntetszelgő szemlélet tudatlanságon alapul.
Jacques Ellul francia tudós Propaganda című klasszikus tanulmányában (54. o.) rámutatott, hogy Göbbels háború utáni képe maga is propagandisztikus torzítás.
Megoldatlan marad Göbbels hírnevének problémája. „Nagy Hazugnak” nevezték (amely elnevezéssel az angolszász propaganda ruházta fel), de ő sohasem szűnt meg harcolni azért, hogy a propaganda a lehető legpontosabb legyen. Inkább akart cinikus és brutális lenni, mint hogy rajtakapják egy hazugságon.
Mindenkit becsületesen informált

Ezt szokta mondani: „Mindenkinek meg kell tudni, mi a helyzet.”
Mindig elsőként adta hírül a végzetes eseményeket, vagy a nehéz helyzeteket, anélkül, hogy bármit is elrejtett volna. Az eredmény az volt, hogy 1939. és 1942. között az általános meggyőződés szerint a német kommunikáció nem csak tömörebb, világosabb és kevésbé túlzsúfolt, hanem valósághűbb is volt, mint a szövetségesek kommunikációja (amerikai és semleges vélemény) – és ezen felül a németek minden hírt két-három nappal előbb tettek közzé, mint az ellenségeik. Mindez annyira igaz, hogy a „Nagy Hazug” elnevezésnek Göbbelsre való alkalmazását teljesen a propaganda következményének kell tekinteni.

Naplója

Naplóját magyarul a háború alatt, 1942-ben adta ki a Könyv- és Lapkiadó Rt. Fiala Ferenc fordításában.


Hermann Göring

Fájl:Hermann Göring Signature.svg

Hermann Wilhelm Göring (Rosenheim, 1893. január 12. – Nürnberg, 1946. október 15.) német politikus és katonai vezető, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezető tagja, a német légierő (Luftwaffe) parancsnoka, a Harmadik Birodalom Hitler utáni második embere. Felelős a Gestapo valamint az első koncentrációs táborok felállításáért. 1936-tól a négyéves terv végrehajtásának megbízottjaként Németország felfegyverzését hajtja végre és így a háború előkészítője lett. Ő bízta meg Heydrich-et az ún. „A zsidókérdés végső megoldása“ projekt szervezésével.
A nürnbergi per (1945-1946) során háborús bűnök, a világbéke elleni összeesküvés, támadó háború megtervezése, kirobbantása és keresztülvitele valamint emberiség ellenes bűntettek vádpontjaiban bűnösnek találva kötél általi halálra ítélték, de kivégzése előtt öngyilkosságot követett el.

Életrajza

Hermann Göring 1893. január 12-én született a bajorországi Rosenheimban, egy nemesi hagyományokkal bíró, nagypolgári körülmények között élő családban. A család nem rosenheimi, az anya a szüléskor látogatóban volt a helységben. Édesapja, Heinrich Ernst Göring jogi doktor volt, akit Otto von Bismarck Német-Délnyugatafrika (ma Namíbia)(1885-1888) első birodalmi komisszárjának nevezett ki. Göringnek négy testvére: egy bátyja, két nővére és egy öccse (ő elutasította a nemzetiszocialista ideológiát) volt.

Gyermeksége, ifjúsága

 

Anyja őt az első három életévében - eközben férjével külföldön tartózkodott -Rosenheimba adta gondozásba a Graf családhoz. 1901-ben Göring szüleivel és testvéreivel keresztapjának, Hermann von Epensteinnak (zsidó származású orvos, akivel Göring apja Afrikában kötött barátságot) a földbirtokán élt. Epenstein a Göring család rendelkezésére bocsátotta Veldenstein várát (kb. 30 kilométerre Nürnberg-től délkeletre) lakhelyként. Gőring többször meglátogatta az Epenstein családot annak mauterndorf-i kastélyában is (kb. 120-re kilométerre Salzburg-től délre).
Anyja nyitott szerelmi viszonyban volt Epensteinnal. Látogatásokkor nála lakott, apja másutt szállt meg.
Hermann Göring 1898-1903 között a népiskolát látogatta Fürth-ben, ugyanitt és Ansbachban (internátusban) mérsékelt sikerrel volt gimnazista .„Gyermekjátékai állandóan háborús játékok voltak“.
Tizenkétévesen 1905-ben apja Karlsruheba küldi kadett-iskolába. 1909-ben a Porosz Kadett Főiskolára (felsőfokú) ment Lichtenfelde-be (Berlinnél).

Fájl:Nicola Perscheid - Hermann Göring um 1917.jpg
Hermann Göring 1917 körül Nicola Perscheid fotóján

Az első világháború

Az első világháborúban az Elzászban folytatott első csatákban vett részt és a Vaskereszt második osztályával tüntették ki. 1914 szeptemberében Metz város kórházába, majd Freiburg (Breisgaunál) kórházába került reumával, ahol egy barátja Bruno Loerzer, vadászpilóta volt, meggyőzte őt arról, lépjen be a légi haderőhöz. Erre Göring engedély nélkül távozott a kórházból, október 16-án áthelyezéssel (Darmstadt) megkezdte kiképzését mint megfigyelő a repülő-tartalékosok egyik részlegében és e hó végén a 25-os repülőosztaghoz vezényelték át. Röviddel ezután eg repülőcsapat megfigyelőjeként szolgált. 1915. március 15-én megkapta a Vaskereszt első osztályát. 1915 júliusa és szeptembere közt Freiburgban hivatalos pilótakiképzést kapott. Szeptember közepén az 5. hadsereghez vezényelték át. 1915. november 16-án érte el első légi győzelmét. Kezdetben bombázó kötelékeket kísért, később vadászrepülő lett. 1916. március 14-én lőtte le az első ellenséges bombázógépet. Leszállás közben összetört 1916 szeptemberében a gépe és november elejétől 1917 februárjáig különféle tábori kórházakban volt. 1917 májusában a 27-es repülőosztag vezetésével bízták meg. Még ez év júniusában lelőtte a 19-edik ellenséges gépét, mire kivételesen a szokásosan megkövetelt 20. gép lelövése előtt megkapja a Pour le Mérite rendet, majd augusztusban előléptetik főhadnaggyá. Miután a magasabb egységének parancsnoka, Wilhelm Reinhard egy új gép berepülésekor halálos balesetet szenvedett 1918. július 6-án Göring lett ennek a Richthofen Repülő Cirkuszának is hívott (hivatalosan Jagdgeschwader 1) csapatnak a parancsnoka. Az új pozíciójában végül elérte a 22. és egyben utolsó légi győzelmét

A Weimari köztársaság ideje

1918–ban a fegyverszünet megkötését követően csapatát visszavitte Németországba. Egy berlini nyilvános gyűlésen Göring feltünt a hadügyminiszter, Walther Reinhardt elleni heves kritikájával amiatt, hogy a miniszter kiállt a köztársaságért. Katonai tanácsadónak ment el Dániába, később Svédországba. Itt mutatta be Anthony Fokker repülőgépeit. 1919 augusztusában megszerzi a svéd repülőjogosítványt és a svéd Svenska Lufttrafik AB légitársaság megbízásait teljesíti.
1920. február 13.-án Stockholmból kéri a hadseregből (Reichswehr) való elbocsátását. A versailles-i békeszerződés értelmében a hadseregnek nem lehetett légierője. Egyidejűleg kérelmezte utólagosan alezredesi rangfokozatba való emelését és minden javadalmazásról lemondott. 1920. júniusában kérelmének helyt adtak.
1920. február 20-án ismerte meg későbbi feleségét. Az asszony Nils von Kantzow felesége volt. (született: Carin Freiin von Fock), aki férjét elhagyva Göringgel élt Svédországban, Hochkreuthban. Kantzow 1921. decemberében beleegyezett a válásba. 1923. január 25-én Stockholmban Göring így feleségül vehette a négy évvel idősebb asszonyt, az esküvőt később megismételték München-Obermenzingben, Göringék új lakhelyén.
1921-től a Müncheni Egyetemen történelmet, közgazdaságtant és államtudományokat hallgatott. 1922. október 12-én kért először Hitlertől találkozót, így feltehető, hogy már előbb látogatta az NSDAP rendezvényeit. Hitler kinevezte őt 1922. decemberében az SA parancsnokává. E funkciójában 1923. november 9-én Münchenben részese volt a bajor rendőrség által meghiúsított puccsnak. Göring comblövést kapott, sebesülten vitték el társai a Resindenzstrasse 25 udvarába. A ház zsidó tulajdonosa, Robert Ballin az erősen vérző Göringnek a lakásában adott menedéket. Ennek fejében Ballint és feleségét kiszabadította a koncentrációs táborból a november-pogrom után. Göringnek sikerült Ausztriába menekülnie. Innsbruck egyik kórházában morfint kapott a fájdalmai miatt. Ezzel vette kezdetét haláláig tartozó morfinizmusa. A müncheni Hitler-per idején továbbra is Ausztriában maradt. 1924 április végén felszólították az ország elhagyására. Ezért Itáliába ment, és Velencében, Rómában volt Hitler meghatalmazottja. Felesége viszont visszatért Németországba. 1925 tavaszán feleségével, Carinnal egy stockholmi lakásba költözött. 1925 augusztusában egy elvonókúrára utalták be. Októberben visszaesett a morfinizmusba, ezért a Långbro ideggyógyintézetbe szállították. Néhány hét után gyógyultan távozhatott.
Paul von Hindenburg birodalmi elnök általános amnesztiát hirdetett meg. Így 1926-ban Göring is visszatérhetett Németországba. Részt vett Weimarban az NSDAP pártnapján, ahol kiderült, hogy nevét a párttagok listájáról már törölték. Göring visszatért Svédországba, ahol ismét Långbro klinikájába szállították be a túlzott morfiumfogyasztása miatt. Mindössze 19 napig volt bent, 1927. szeptember 26.-án távozhatott a gyógyintézetből.
1927 végén végleg visszatért Németországba és ismét belépett az NSDAP-ba és az SA-ba. Göring felvette a kapcsolot a régi repülős bajtársaival ( mint Bruno Loerzer, Ernst Udet, Erhard Milch és Paul Körner ). Carinnal most Berlin-Schönebergben lakott. A Reichstag tagjainak választását követően 1928. május 20-án itt lett a Weimari Köztársaság parlamenti képviselője. Még ebben az évben kinevezte őt Hitler az SA-Obergruppenführerévé (főcsoportvezetőjévé).
Hitler berlini tartózkodásaikor gyakran látogatta meg Göringéket. Az 1934. szeptember 14-i választásokon az NSDAP jelentős számú szavazatot kapott. Hitler ekkor Göringet hivatalosan kinevezte a saját „fővárosi politikai megbízott”jának, mivel Hitler továbbra is Münchenben maradt.
Göring felesége, Carin 1931-ben, tüdőbajban elhunyt. Elvesztett feleségének emlékére Göring a Schorfheidében (Groß Schönebeck közelében) lévő fényűző vadászkastélyát Carinhallnak nevezte el.
1935-ben feleségül vette Emmy Sonnemann színésznőt (Adolf Hitler volt a násznagya), akitől Edda Göring nevű lánya született 1938. június 2-án

A Reichstag Elnöke, 1932


A Reichstag Elnöke, Göring (jobbra fent) ignorálja az 1932. szept. 12-i ülésen Franz von Papen Birodalmi Kancellárt

Az 1935 júliusi Reichstag-választással az NSDAP első alkalommal vált a legerősebb párttá. A parlamenti szokásoknak megfelelően Göring – mint a legerősebb frakció képviselője – a Reichstag első ülésén, 1932 augusztus 30-án Németország Birodalmi Gyűlésének Elnökévé lett megválasztva, egy hivatal, melyet állítólag egészen 1945-ig betöltött. Ezzel az NSDAP a köztársaság harmadik legfontosabb helyét elfoglalta.
Az 1932. szeptember 12-i ülésen Göring egy eljárási trükk segítségével elérte, hogy bár Hindenburg Birodalmi Elnök kihirdette már a Reichstag feloszlatását, mégis egy a Papen-kormány elleni bizalmatlansági indítványról döntés születhessék, melynek eredménye Papen számára megalázó lett. A következő hónapok során Göringnek döntő szerepe volt a Weimari Köztársaság szétverésében.

A nemzetszocialista idők

Von Hindenburg Birodalmi Elnök 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert Birodalmi Kancellárrá. Hitler meghívta kormányába Göringet és Wilhelm Fricket, mint egyetlen nemzeti-szocialista minisztert. Göring tárca nélküli birodalmi miniszter lett, valamint a porosz Belügyminisztériumnak és a légiközlekedésnek a komisszárja. Mint komisszár-belügyminiszter az egész Porosz Politikai Rendőrség főparancsnoka lett. Így játszhatott döntő szerepet a nemzeti-szocialista hatalomátvételben és a rezsim felépítésében, mert csak a rendfenntartó szervek feletti ellenőrzés révén lehetett megsemmisíteni a politikai ellenfeleket. Papen ugyan elöljárója volt (mint komisszár-miniszterelnök), de Göring egyszerűen megkerülte. Papen lemondását követően Göringet kinevezték 1933. április 10.-én Poroszország Miniszterelnökévé.
Az ő kezdeményezésére létesültek az első, még börtönszerű koncentrációs táborok, melyekbe az SA és a rendőrség az ellenzékieket bezárta. A Gestaponak (titkos államrendőrségnek) az alapgondolata is Göringtől származott, melyből később kinőtt a Reichssicherheitshauptamt (RSHA) (birodalom-biztonsági főhivatal). A Gestapo első parancsnoka, Rudolf Diels Göringgel családi kapcsolatban volt. A Röhm-puccsban 1934. júniusában a Gestaponak volt kulcsszerepe. Ernst Röhmnek és mintegy kétszáz magas rangú SA- parancsnoknak a meggyilkolását Göring indítványozta.


Göring és Józef Beck lengyel külügyminiszter kiránduláson, 1935 július

A nemzetiszocializmus idején Göring – legalábbis a nyilvánosság szemében – az állam Hitler utáni második emberévé vált. Göring annyira nagyképű és előretörő volt, hogy sikerült háttérbe szorítani Rudolf Hesst, aki korábban Hitler jobbkezének számított. Hess, hogy felmutasson valamit, egyedül Nagy-Britanniába repült, hogy békére bírja az angolokat, s együtt induljanak támadásra a bolsevik Oroszország ellen. Hess úgy gondolta egy ilyen bravúrral újra visszaszerezheti pozícióját Göringgel szemben.
1934-ben törvényt alkottak arról, hogy Hitler halála esetén Göring lesz a kijelölt utód. 1933.-ban a légiközlekedés birodalmi komisszárja, majd röviddel ezután légi-közlekedési miniszter lett. Ez év augusztus 30.-án a gyalogos tábornokká léptették elő, mellyel öt rangfokozatot ugrott, mivel mint alezredes lépett ki korábban a Reichswehrből. A cél ezzel az volt, hogy Göring a katonai körökben egy bizonyos autoritást kapjon a Luftwaffe (a légi hadsereg) felépítéséhez. Ennek az újólag létrehozott hadseregnek a fővezérévé nevezték ki Göringet 1935. májusában (átnevezve a gyalogos tábornoki címét repülő tábornoki címmé). Hitler születésnapja alkalmából 1936. április 20-án tábornaggyá léptették elő.
1934-ben Göring birodalmi főerdész és fővadász, valamint a természetvédelem főmegbízottja lett. E funkciójában vitte keresztül a lényegében még ma is érvényes Birodalmi (új nevén Szövetségi) Vadászati Törvényt 1934. július 3-án.


Göring 1941 júliusában megbízta Reinhard Heydrich-et a zsidó kérdés kivándorlásos vagy evakuációs megoldásával (költségeket, szervezetét, végrehajtását beleértve).
( A dokumentum )

1936. október 18-án Göringet kinevezték a 4 éves terv vezetőjévé. Ezzel ténylegesen Németország gazdasági diktátora lett. Hjalmar Schacht gazdasági minisztert gyorsan háttérbe szorította. Feladata volt, hogy a német gazdaságot felkészítse a háborúra. Ennek a funkciójának azonban nem volt képes megfelelni, így utóda Albert Speer lett 1942.-ben.
Göring 1938 elején remélte, hogy Werner von Blomberg utódjaként a Wehrmacht főparancsnoka lehet. Blomberg javaslatára azonban maga Hitler vette át a főparancsnoki funkciót. 1938. február 4.-én Göringet előléptették marsallá. Blomber lemondását követően Göring volt 1939-ig az egyetlen marsall, így a Wehrmacht legmagasabb rangú tisztje.
1938. november 12.-én , a Kristallnacht néven hírhedett november-pogromok után, Göring ülést hívott össze a légi-közlekedési minisztériumban, hogy intézkedéseket határozzanak a zsidók vagyonelkobzásáról és kivándorlásra kényszerítéséről. Így javasolta, hogy a német zsidók egy milliárd Reichsmark pénzbüntetést kapjanak. 1938. november 12.-én a november-pogrom után Göring ezzel fenyegetett

„Ha a Német Birodalom belátható időn belül külpolitikai konfliktusokba bonyolódik, akkor magától értetődő, mi itt Németországban legelsősorban arra fogunk gondolni, hogy a zsidókkal keményen leszámoljunk.”

A november-pogromok áldozatainak kellett, megfelelő antiszemita törvények és rendelkezések (lásd Zsidó adó) értelmében pénzelniük a tettesek felfegyverkezését. Ez az államilag kikényszerített elszegényedésükhöz vezetett. Göring emiatt hozta létre 1939.január 24-én Berlinben a A zsidó kivándorlást támogató birodalmi centrumot (Reichszentrale für jüdische uswanderung) azzal a céllal, hogy „minden lehető eszközzel támogassuk a zsidók kivándorlását”. Göring követelte, a zsidók kapjanak egyenruhát, hogy így a nyilvánosság őket felismerje. 1941. szeptember 1-jén ez valósult meg a Dávid csillag viselésének kötelező előírásában a Nürnbergi Törvények keretében a birodalomban élő zsidóság számára. Göring így kommentálta a kilengéseket, melyeken számos zsinagógát felgyújtottak, szétromboltak sok német zsidó üzletet és lakást:

„Jobbnak láttam volna, ha 200 zsidót agyonütöttetek volna és nem semmisítettetek volna meg ilyen értékeket.”

A Holocaust előkészítésében és végrehajtásában való részvétele egy 1941.július 31.-én adott parancsa (a fent bemutatott dokumentum) bizonyítja, melynek valódiságát a Göring a nürnbergi per során elismerte. Ebben Göring 1941. júliusában megbízta Reinhard Heydrich-et a zsidó kérdés kivándorlásos vagy evakuációs megoldásával. A bemutatott levélnek fontos szerepe volt a Nürnbergi Perben Göringnek az emberiség ellenes bűnösségét bizonyítandó. A perről szóló dokumentumfilm bizonysága szerint Göring hevesen tiltakozott a levél angol fordítása miatt, mely esetleg manipulálni kívánta ellene a bírákat, akik között nem volt németül tudó (pl. egy semleges svájci) bíró. Tiltakozása komoly zavarra vezetett. Annak érdekében, hogy a németben járatlan olvasó önmaga eldöntse a kérdést: a végső , vagy vég- , vagy végleges megoldása egy kérdésnek egyenértékű-e a kérdésben érintettek végével, azaz adott-e Göring az írott parancsot a zsidók tömeges megölésére, álljon itt a parancs igen szoros, de a magyar nyelvhelyességnek mégis megfelelő fordítása:

A Nagynémet Birodalom Marsallja

A négyéves terv megbízottja

A Birodalom-védelmi Minisztertanács Elnöke

Berlin, 1941. július

A biztonsági rendőrség és az SD vezetőjének

SS- Gruppenführer H e y d r i c h

Berlin

A már 1939. I. 24-én kiadott rendelkezésben kiadott feladat kiegészítéseként , a zsidó kérdéshez a kivándorlás vagy evakuálás formáiban való , az idő körülményeinek megfelelő megoldást keresni , ezennel megbízom Önt azzal, hogy mind szervezési, mind dologi és materiális szempontból készítse elő a zsidó kérdés átfogó megoldását Európa német befolyás alatt álló területén.

Amennyiben más központi szervek illetékességét érinti ez, ezeknek részt kell venniük.

Továbbá megbízom Önt, nyújtsa be nekem mielőbb a szervezési, dologi és materiális megelőző intézkedéseknek egy átfogó vázlatát, mely az elérendő végső megoldáshoz szolgál a zsidó kérdésben.

Aláírás: Hermann Göring

 

A perben Göring minden felelősséget elhárított magától a Holokauszttal kapcsolatban, azt állította, nem volt tudomása róla. Egy koncentrációs táborról szóló film levetítését követően azt nyilatkozta, nem volt részletesen tájékoztatott az ottani állapotokról, a filmbeni ábrázolását ezeknek túlzottnak tartja.
Hermann Göring mint műkincsgyűjtő egyszerre vált híressé és hírhedté. A szép festmények és más művészi tárgyak iránti szenvedélye jelentős műkincsrablóvá tette. A „Harmadik Birodalom második embere” oly sok műtárgyat halmozott fel, mint senki más funkcionárius. Gyűjteményében 1800 festmény volt. Ehhez társult számos faliszőnyeg, szobrok és más képzőművészeti alkotások. Göring gyűjtői szenvedélye rendkívül gátlástalan volt. Együttműködött Rosenberg birodalmi vezető műkincsrablóként ismert gárdájával. Azonban saját szervezete is volt Devisenschutzkommandos (devizavédelmi- kommandók) néven, ezek hajtották végre a megszállott területeken a művészeti tárgyak elkobzását.
Hitler háborús terveivel szemben szkeptikus volt, sikerességüket vitatta. Carinhall-ban, a légiközlekedésben érdekelt nagyiparosok egyik megbeszélésén, 1938.-ban így nyilatkozott:
„ Egész világosan fel kell készülnünk erre. Azt gondolom, ahogy a helyzet mutatja, ez 10-15%-ig úgy áll, hogy valahogyan a dolog még kis akciókban megoldható. Mégis 80, 85, 90%-ban meggyőződésem, hogy a dologból mégis egyszer összeomlás lesz és még egyszer a nagy küzdelmet – amitől én nem riadok vissza - meg kell vívnunk. Minden azon múlik, hogy nehogy újra elhagyjon bennünket az erő..... Németország aztán a világ első hatalmává lesz, eljön az óra, melyben Németország gazdag lesz. Ehhez azonban valamit kockáztatnunk kell, ezért valamit be kell vetnünk.”

1938-ban , a cseh válság idején Ribbentrop háta mögött Mussolinivel a müncheni egyezményt szervezte meg. Nehogy még egyszer zavarja Hitler terveit, Göringet a második világháborút megelőző időkben a külpolitikában hidegre tették. 1940-ben egyedül az ő számára kreáltak egy a Nagybirodalom Birodalmi Marsallja rendfokozatot, s ebbe léptették elő.


Göringék villája Sylten


Hermann Göring vadászaton

1940 május-júniusáig, a Franciaország elleni támadásig Göringet a légierő hőseként ünnepelték. Az Anglia elleni légiháborúban követett katasztrofális stratégiája miatt egyre inkább kegyvesztetté lett. Felelőse volt a sztálingrádi csata során elszenvedett katasztrófának, mert – bár tudta, hogy ez aligha lehetséges – Hitlert biztosította a bekerített hadsereg légi utánpótlásának lehetőségéról. A négyéves terv megbízottjaként megszervezte az elfoglalt területek gazdasági kizsákmányolását. Azt, hogy ennek során embermilliók halnak majd éhen, úgy határozta meg, mint szükségest és kívánni valót. A háborús főbűnösök elleni nürnbergi perben megerősítette, hogy a megszállt területek birodalmi komisszárai számára szolgáló rendelkezésében, 1942-ben így nyilatkozott:
„ Korábban a dolog számomra viszonylag egyszerűnek tűnt. Akkoriban ennek kifosztás volt a neve. A hódítónak joga azt elvenni, amit meghódított. Mostanra a formák humánusabbá lettek. Azt gondolom mégis, kifosztani éspedig teljesen! ”

1942-vel kezdődően Göring a háborús helyzet megbeszélésein gyakran csak képviseltette magát. Sok körutazást tett és gyűjtő-, meg vadászszenvedélyének élt. A háború fejlődésében csak kevéssé vett részt.
1945. április 20-án, Hitler hivatalos születésnapi fogadását követően, Göring elhagyta Berlint Berchtesgaden irányába. Azzal búcsúzott el Hitlertől, hogy Dél-Németországban fontos feladatok várják.
Hitler őt az 1945. április 29-én kelt politikai végrendeletében minden állami hivatalából és az NSDAP-ból is kitaszította és elrendelte a letartóztatását is. Göring ugyanis - az 1934 évi, erre vonatkozó törvénnyel visszaélve - megkísérelte a Hitler utódjakénti fellépést. A birodalmi marsall Hitler bejelentését, miszerint mindvégig a birodalmi kancellárián fog kitartani, úgy értelmezte, mint lemondást.

Foglyul ejtése, pere és halála

Fájl:Nuremberg-1-.jpg
Nyolc vádlott Nürnbergben: 1. sor balról jobbra: Göring, Heß, von Ribbentrop, Keitel; mögöttük balról Dönitz, Raeder, von Schirach, Sauckel

A letartóztatott Göringet Hitler öngyilkossága után elengedték. A kérdésre, most hová igyekszik, azt válaszolta: „Ifjúságom várába.” 1945. május 7-én elutazott Burg Mauterndorf (Ausztria) felé és mivel ott még bizonytalan volt, a Vörös Hadseregnek sikerül-e majd a Mur völgyébe, vagyis egészen a salzburg-i Lungau-ig előnyomulnia, Göring úgy döntött Schloss Fischhornba (salzburgi Pinzgauban) menekül és megadja magát a 7. US-hadsereg katonáinak.
1945. május 21-én Göringet felesége, Emmy és lánya, Edda társaságában a titkos amerikai táborba, Camp Ashcanba (a luxemburgi Bad Mondorf-ba) vitték. Itt hallgatták ki és tartották fogva 1945 május és szeptember közt az addig elfogott náci funkcionáriusok és magas rangú katonák nagy részét. 1945 novemberétől Göringet Nürnbergben állították bírái elé, mint randgidős nemzeti szocialistát. A morfint fokozatosan elvonták tőle. Ezután a perbéli társaira a Harmadik Birodalom idejéből ismert korábbi Göringnél elevenebbnek és küzdőképesebbnek hatott.
A per során mind a négy vádpontban (Világbéke elleni összeesküvés, támadó háború megtervezése, kirobbantása és keresztülvitele, a hadijog megsértése, az emberi jogok megsértése) bűnősnek találták, ezért kötél általi halálbüntetést szabtak ki rá. Göring kérelmezte az ítélet golyó általi halállá változtatását, de ezt elutasították. A kivégzés elől egy ciánkáli méregampulla bevételével öngyilkosságba menekült.
Honnan jutott Göring a méreghez? Ez a kérdés hamarosan számos spekuláció tárgyává lett. Erich von dem Bach-Zelewski, a Waffen-SS egykori tábornoka a vizsgálati fogságakor állította, a méreg tőle került Göringhez. Már a per elején kereste az egykori birodalmi marsalhoz a kapcsolatot és a folyosón egy darab szappan belsejében átadta neki a mérget. Bach-Zelewski ezt az állítását azzal erősítette meg, hogy egy további ampullát adott át az amerikaiaknak 1951-ben, melynek üvege ugyanazon gyártási sorozatból származott, mint az üvegszilánkoké, melyeket Göring szájüregében felleltek. Egy másik verzió szerint állítólag Jack G. Wheelis, az US hadsereg egy hadnagya, akivel Göring összebarátkozott, adta át neki a mérget. 2005 elején jelentkezett végül Herbert Lee Stivers, egykori őrkatona a nürnbergi per során, és állította, hogy egy Mona nevű asszony és egy férfi arra kérték őt akkoriban, hogy Göringnek adjon át jegyzeteket és egy töltőtollat. Ebben állítólag egy gyógyszeres kapszula volt, melyről neki azt mondták, Göringnek – aki nagybeteg – erre szüksége van. Herbert Lee Stivers Göring öngyilkossága után meg volt győződve, hogy az „orvosság” volt a ciánkáli, mellyel Göring az akasztás elől elmenekült; félve azonban a rá váró bűnpertől egészen 2005-ig hallgatott.

Göring és Hess

Göring maga is vázolta egy a börtönparancsnokhoz írott búcsúlevélben öngyilkosságát. E szerint a kezdetektől fogva három ciánkapszula volt nála. Ezek egyikét úgy rejtette el, hogy azt „meg tudják találni”, egy másikat oly gondosan, hogy azt soha nem találták meg, a per idején ez mindvégig nála volt, a csizmájában. A harmadik kapszula egy bőrkrémes dobozban volt elrejtve a csomagjában, melyhez Jack Wheelis amerikai tiszt útján hozzá tudott férni.
Holttestét elhamvasztották és hamvait az Isar egyik oldalágába szórták.

Betöltött hivatalai

Számtalan posztot betöltött, melyeket jól meg is fizettetett magának. Legfontosabb hivatalai:
a Führer politikai megbízottja a birodalmi fővárosban (1932–33)
tiszteletbeli SA-Obergruppenführer (1936–45)
porosz belügyminiszter (1933–34)
a porosz rendőrség főparancsnoka (1933–36)
a Gestapo főparancsnoka Poroszországban (1933-34)
porosz miniszterelnök (1933–45)
Poroszország helyettes helytartója (1933–45)
a porosz államtanács elnöke (1933–45)
a Reichstag elnöke (1932–45)
tárca nélküli birodalmi miniszter (1933)
Birodalmi főerdész (1934–45)
Birodalmi fővadász (1934–45)
a titkos kabinett-tanács tagja (1938–45)
a védelmi miniszteri tanács elnöke (1939–45)
a Führer kijelölt utóda (1933–45)
a birodalmi kutatási tanács elnöke (1943–45)
a légiközlekedés birodalmi komisszárja (1933)
légi-közlekedési miniszter (1933–45)
a birodalmi légvédelmi szövetség elnöke (1933)
a légierő főparancsnoka (1935–45)
gyalogos tábornok (1933–35)
tábornagy (1936–37)
marsal (1938–39)
a Nagynémet Birodalom birodalmi marsalja (1940–45)
a nyersanygok és a deviza birodalmi komisszárja (1936)
a négyéves terv megbízottja (1936–45)
a központi tervhivatal elnöke (1943–45)
a Hermann Göring birodalmi művek főigazgatója (1937–45)

Filmek az életéről

Jörg Müllner (Forgatókönyv és rendezés): Göring – egy karrier Németország, ZDF, Háromrészes dokumentumfilm Dreiteilige Dokumentation, Untertitel und Erstsendung: „A cinkos“ (14.), „A második férfi “ (21.), „ Náci Nr. 1 “ alcímekkel. Bemutatók : 2006 márc.14, 21 és 28.
Michael Kloft: Görings letzte Schlacht. Das Tribunal von Nürnberg.(Göring utolsó csatája. Nürnbergi bíróság.) Zweiteilige TV-Dokumentation. D, 2 x 45 min

Megjegyzések

A nép „aranyfácánnak” vagy „flitter Heininak” nevezte a feltűnő, gyakran egyenruhából és sok-sok kitüntetésből álló öltözéke miatt.
kitüntetések iránti sóvárgásán túl ismert volt gyűjtőszenvedélyéről, mérhetetlen pompakedveléséről is. Így bármely neki tetsző festményt elkoboztatott. A hadsereg drámai helyzete a szovjet fronton nem tartotta őt vissza attól, hogy 1943-ban ötvenéves születésnapját elképesztő költségekkel ünnepelje meg és ehhez a Carinhall-t kibővíttesse, amire a pénzügyminisztertől kétmillió birodalmi márkát utaltatott ki magának. Hitler ismerte és tűrte ezeket a követeléseit.
Mint Hitlernek és Himmlernek így Göringnek is fegyveres „elit-egységek” álltak közvetlen rendelkezésre: Egy SA-zászlóalj melynek ő „tiszteletbeli parancsnoka” volt, a „Göring” ejtőernyős-páncélos-divízió, melyet később hadtestté alakítva a légierő kötelékeibe soroltak át.
különös ismertségre tett szert mint birodalmi főerdész és fővadász. A Berlin melletti Schorfheide területén volt vadászkastélya, első feleségéről Carinhall néven. Itt és kelet-Poroszországban a Rominteni-pusztán nagy vadászatokat rendezett. Egy-egy kapitális szarvas lelövéséért képes volt vendég-vadászait irigyelni (a rominteni erdőfelügyelőség főerdészének, Walter Frevertnek a tudósítása szerint).
Göring családkutatásához számos templomi anyakönyet átnéztek. Az eredményeket Ansbach városi archívumban őrzött Brenner-archívum tartalmazza.
Göring borgyűjteménye Cricovában, Moldáviában a szőlészet pincéiben van tárolva a világháború vége óta.
Az egyik náci propaganda-filmben látható Göring egy szelíd oroszlánnal, amit ő tartott.
A nürnbergi per során egy IQ-teszt nála 138-as értékre vezetett.
2002-ben a Szövetségi Munka-ügynökség és Brandenburg szövetségi állam tévedésből pénzügyi támogatásban részesítette Göring Carinhall nevű vadászkastélyának emlékkövét, mint a szövetségi kormány kényszerűen bevallotta.
1974–ben Bajorország Göring hagyatékát elárverezte. Keletnémet dokumentumfilmesek, Walter Heynowski und Gerhard Scheumann a „Meiers Nachlass“ c.rövidfilmükben foglalkoztak ennek az eljárásnak a problémáival.


Wilhelm Gustloff

Wilhelm Gustloff (Schwerin, 1895. január 30. – Davos, Svájc, 1936. február 4.) német nemzetiszocialista politikus, aki mártírrá vált a Harmadik Birodalomban meggyilkolása miatt. Később róla nevezték el az 1945-ben a világtörténelem legnagyobb hajókatasztrófáját szenvedett Wilhelm Gustloff nevű hajót.

Élete

Wilhelm Gustloff Mecklenburgban született, Németországban. Középiskolai tanulmányait mint bankkereskedő fejezte majd, krónikus tüdőbaja és gégeproblémái miatt felmentést kapott az első világháborús szolgálat alól, nem volt katona. 1917-ben utazott Davosba, hogy kezeltesse a tüdőbetegségét. A háború után, 1921-ben lett tagja a német Deutschvölkischen Schutz- und Trutzbundesnek (Német Népi Véd- és Dacszövetség), majd 1929-ben lépett be az NSDAP-be. A svájci állami meteorológiai szolgálatnál helyezkedett el, majd 1932-től Landesgruppenleiter (országos csoportvezető) lett Svájcban. Ebbéli minőségében ő volt a felelős az antiszemita hecclapok, többek között a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei terjesztéséért. 1936-ig több, mint 5000 tagot sikerült szerveznie a svájci NSDAP számára.
1936. február 4-én a zsidó származású David Frankfurter orvostanhallgató egy pisztolyból 4 lövéssel halálosan megsebesítette. Ezzel a nemzetiszocialisták mártírjává tette a férfit. Gustloffnak állami temetést rendeztek születési helyén, Schwerinben, melyen Adolf Hitler, Joseph Goebbels, Hermann Göring, Heinrich Himmler, Martin Bormann és Joachim von Ribbentrop is részt vettek. Koporsóját különvonat vitte Davosból Schwerinbe, mely megállt Stuttgartban, Würzburgban, Erfurtban, Halléban, Magdeburgban és Wittenbergben. Özvegye és fivére fogadták a temetésen a résztvevő szavakat.

Halála után

Bővebben: Wilhelm Gustloff (hajó)

Az akkor épülőfélben lévő KdF-hajót, amit a tömegek üdültetésére terveztek és Adolf Hitlerről készültek elnevezni, a merénylet hírére átkeresztelték Wilhelm Gustloffra. A keresztelést Hedwig Gustloff, a meggyilkolt özvegye végezte el, aki korábban Hitler titkárnője is volt. 1945. január 30-án éjjel a sebesült katonákkal és kelet-poroszországi menekültekkel zsúfolt hajót egy szovjet S-13 tengeralattjáró torpedókkal elsüllyesztette. Ez volt minden idők legnagyobb tengeri szerencsétlensége, hozzávetőlegesen 10 000, jórészt civil áldozat és 4000 gyermek veszítette életét. Wilhelm Gustloffról a második világháború végéig még több utcát is elneveztek, például Magdeburgban és Bennecksteinban.


Rudolf Heß

Rudolf Walter Richard Heß (avagy más írásmóddal Hess, ejtsd: hessz) (Alexandria, 1894. április 26. – Berlin, 1987. augusztus 17.) náci politikus, Adolf Hitler helyettese. A második világháborút követően Nürnbergben bíróság elé állították és életfogytig tartó börtönre ítélték.

Élete

A család apai ágon a németországi Wunsiedelből (egy Bajorország Oberfranken kerületéhez tartozó városból) származott. Heß édesapja és édesanyja is kereskedőcsalád sarja volt; az apa, Fritz Heß maga is nagykereskedő volt. Heß az egyiptomi Alexandriában született 1894. április 26-án. Itt végezte el az alapiskolát, majd 1908-ban Bad Godesbergben egy evangélikus iskolába iratkozott be. Az érettségi után a svájci Neuchâtelben az École Supérieure de Commerce kereskedelmi iskolát is elvégezte.
Az I. világháborúban egy bajor önkéntes ezredben harcolt. Háromszor sebesült meg a fronton, egyszer súlyosan (Romániában tüdőlövést kapott). Harcolt többek között Verdun ostrománál. A világháború után kommunistaellenes szervezetekben harcolt. Hitlerrel 1920-ban ismerkedett meg, és hamarosan személyi titkára lett. Részt vett a müncheni sörpuccsban, ezért elítélték; a landsbergi börtönben Hitlerrel együtt raboskodott. Itt segédkezett Hitler Mein Kampf című művének megírásában. Mivel Hitler nem szeretett írni, ezért Heßnek diktálta írógépbe a szöveget. 1933-tól Hitler helyettese az NSDAP-ban, tárca nélküli birodalmi miniszter és számos egyéb cím tulajdonosa lett. Aláírását viselik többek között a nürnbergi faji törvények. Ismeretes, hogy ő találta ki a Heil Hitler! köszöntést és a Führer elnevezést. Az 1930-as évek második felében fokozatosan háttérbe szorult, köszönhetően a törtető, lenéző Hermann Göringnek, aki ezentúl Hitler második embere lett.
Heß nem tudta elviselni, hogy nem ő már az első embere Hitlernek, ezért fel akart mutatni valamit. Egy szintén fajelméleteket gyártó egyetemi professzorral már évekkel ezelőtt hangoztatták, hogy a németek és az angolok tökéletes fajhoz tartoznak, ezért együtt a világ uraivá válhatnak. Heß mindig közeledni próbált az angolok felé, és angolul is szívesen tanult. Számára elfogadhatatlan és felfoghatatlan volt, hogy az angolok nem így tekintenek rájuk, és gyűlölik Hitlert. 1941. május 10-én titokban Nagy-Britanniába repült, hogy a két ország közötti békekötésről tárgyaljon, s elérje azt, hogy a britek a németekkel közösen lendüljenek támadásba a kommunista Szovjetunió ellen. Hitler őrültnek nyilvánította, tárgyalásai sikertelenek voltak. Repülőútja, annak körülményei ma is vitatéma a történészek körében. Egyesek szerint nem is Hess érkezett meg Nagy-Britanniába, hanem egyik hasonmása (mivel Hesst megölték). Mások szerint a brit titkosszolgálat vette rá az utazásra. Nem tisztázott az sem, hogy Hitler tudott-e a repülésről, de mindenesetre rettenetesen félt attól, hogy Heß még esetleg elmondja az angoloknak a Barbarossa-tervet, a Szovjetunió megtámadását, ezért valószínűleg kivégeztette volna, ha az angolok kiadják Németországnak.

Miután tárgyalásai sikertelennek bizonyultak, Hesst a Towerbe zárták. A háború végén Nürnbergben bíróság elé állították. A nürnbergi perben az ellene felhozott négy vádpontból kettőben találták bűnösnek: „békeellenes bűncselekmények” („ agresszív háború kitervelése és előkészítése”), és „összeesküvés” más német vezetőkkel bűncselekmények elkövetésére. Érdekességképp a nürnbergi vádlottak közül egyedül Hessnek nem volt szüksége szinkrontolmácsra, mert ő beszélt angolul.
Nem találták vétkesnek a háborús bűnök és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények vádpontokban, azonban életfogytiglani börtönre ítélték, amit Spandau börtönében kellett letöltenie. Őrzésében szovjetek is részt vettek. Heß szövögetett álmokat arról, ha kiszabadul, újra náci szellemben vezeti Németországot. 1987-ben, 93 évesen halt meg a spandaui börtönben. Halála körülményei is érdekesek. Valószínűleg öngyilkos lett, de felvetődött annak a lehetősége is, hogy brit kommandósok gyilkolták meg. Az előbbi sokkal inkább valószínű, nyilván egy vele együtt érző őr ciánt csempészett be neki. Rudolf Heß sírja a családi temetkezési helyen, Wunsiedelben található, ami a mai napig neonáci szervezetek zarándokhelye. Hess végrendeletében azt kérte, hogy ott temessék el, ahol szülei nyugszanak, és ahol családi nyaralójuk állt. A helyi evangélikus egyházközség először beleegyezett Hess kérésébe, 2011 júliusában mégis úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg a lejáró bérleti szerződést. Hess testét ezért a család beleegyezésével 2011. július 25-én exhumálták, azzal a céllal, hogy elégessék és hamvait a tengerbe szórják.


Reinhard Heydrich

Fájl:Reinhard Heydrich signatures.svg Fájl:Bundesarchiv Bild 146-1972-039-44, Heydrich-Attentat.jpg

Reinhard Heydrich (teljes nevén: Reinhard Tristan Eugen Heydrich) (Halle, 1904. március 7. – Prága, 1942. június 4.) német nemzetiszocialista politikus, SS katona. Legmagasabb rendfokozata SS-Obergruppenführer volt, 1939-től az RSHA vezetője, 1940-től az Interpol elnöke, 1941-től a Cseh–Morva Protektorátus protektorhelyettese és ügyvezető protektora volt haláláig.

Életpályája

1904. március 7-én született Halléban, a hallei konzervatórium igazgatója és egy színésznő gyermekeként. 1922-ben, 18 évesen belépett a német haditengerészet kötelékébe, ahol 9 éven át teljesített szolgálatot, de 1931-ben egy szerelmi botrány miatt le kellett szerelnie. Nem sokkal később bemutatták Himmlernek, az ő kérésére felvázolta az NSDAP hírszerző szolgálatának működési elvét. Innen már az SS-ben egyenesen vezetett útja a tábornoki rangig. A vívás és a zene mellett szenvedélye a repülés volt. Hermann Göring engedélyével időnként vadászgépén teljesített szolgálatot. 1941-42-ben a keleti fronton gyilkoló speciális alakulatokat (Einsatzgruppen) irányította. 1941-ben már az RSHA vezetőjeként a szovjet front mögött kényszerleszállást hajtott végre, de a fronton át visszatért egységéhez.
Az 1942. január 20-án lefolytatott Wannseei konferencia vezetője. A megbeszélés szervezési kérdésekkel foglalkozott, magáról a „végső megoldásról” már jóval előbb döntés született. Az értekezleten Heydrich bejelentette, hogy Hitler elrendelte a zsidók „kitelepítését” keletre, ahol nagy munkacsapatokban fogják őket halálra dolgoztatni, a túlélőkkel pedig különlegesen veszélyes elemként fognak bánni. A résztvevők tudomásul vették, hogy a zsidókérdés az SS hatáskörébe tartozik. A konferencia végeredménye az Endlösung.
1942-ben kinevezték a Cseh–Morva Protektorátus vezetőjévé, de RSHA főnöki tisztségét megtartotta. Hatalma csúcsán kezében tartotta a német biztonsági szervezeteket.

Családja

A tengerésztiszt Heydrich 1930. december 6-án ismerkedett meg az akkor 18 éves Lina von Ostennel a Schleswig-holsteini Evezősök Egyesületének bálján. Heydrich első látásra beleszeretett, s a lány sem maradt közömbös iránta. „Ahogy hazaértem, már nem ugyanaz az ember voltam, mint régen. Akkor ott valami nagyon csodás dolog történt velem” – vallja meg érzéseit Lina Leben c. könyvében. Találkozásuk után négy nappal Heydrich megkérte Lina kezét, aki igent mondott. Azonban Heydrichnek már volt barátnője, akinek nem szólt a történtekről. A lány apja egy hajóépítési főtanácsos volt, aki jó viszonyt ápolt Raeder admirálissal, a hadiflotta vezetőjével. Így a haditengerészet eljárást indított Heydrich ellen, mivel a becsületkódex az esetet a házasság iránti kötelező tisztelet megsértésének vélte. Azonnal elbocsátották. Reinhard és Lina az esküvőt 1931. karácsony másnapján tartották. Heydrich a von Osten köszönhette azt, hogy megismerkedett a náci ideológiával, s hogy lehetőséget kapott az SS-be való bekerülésre. A házaspárnak négy gyermeke született:

Klaus Heydrich (* 1933. június 17.; † 1943. október 24)
Heider Heydrich (* 1934. december 28.)
Silke Heydrich (* 1939. április 9.)
Marte Heydrich (* 1942. július 23.)

Reinhard Heydrich 1942-ben merénylet áldozata lett. A férfi halála Linát állapotosan sújtotta, aki távol maradt minden szertartástól, s kit ezután a birodalom özvegyeként tiszteltek. Azonban nem csak ez volt az egyetlen tragédia a nő életében. Férje halála után egy évvel fiát, Klaust egy tehergépkocsi sodorta el.

Halála

Az BSC 1941 augusztusában kezdte megtervezni megölését. (Az angol emigrációban lévő Beneš-kormány is egyetértett, hogy Heydrich megszolgálta a halálos ítéletet.) A Toronto melletti M állomás a szükséges dokumentumokat hamisította, az X táborban pedig megteremtették annak a környezetnek a mását, amelyben a hírek szerint Heydrich élt. Kilenc férfit képeztek ki a feladatra, mindannyian szakterületük mesterei. Ellátták őket kanadai katonakönyvekkel, és megfelelő felszereléssel, hamis iratokkal, stb. A merénylet végrehajtására Jozef Gabčík és Jan Kubriš ügynököket választották ki, és segítőjük volt Valċik és Jemelik ügynökök. 1942. május 27-én Heydrich, kezében a Hitler tömeggyilkos parancsának végrehajtási terveit tartalmazó irattartóval Berlinbe indult. Előtte, mint mindig, betért hivatalába. A Jungfern-Breschen faluból a Vltava völgyében az egyik hajtűkanyarban vártak rá. Gabčík egy Sten géppisztollyal rálőtt, de a fegyver nem működött. Heydrich pisztolyt rántott, és vaktában tüzelt. Kubriš az autóra dobott egy kézigránátot. A füstfelhőből Heydrich bukkant elő, és lövöldözni kezdett a merénylőkre. Azok elfutottak, majd jelentették az cseh ellenállás tagjainak a merénylet végrehajtását, akik egy kriptában rejtették el őket. Heydrich Prágában a Bulovka kórházban 1942. június 4-én belehalt sérüléseibe. Ezt követően a Gestapo soha nem látott méretű nyomozásba kezdett a merénylők felkutatására. Az ellenállók nem menekülhettek sorsuk elől: akadtak akik a német katonákkal vívott tűzharcban vesztették életüket,de voltak akik inkább önkézzel vetettek véget életüknek. De a Führer nem élte be a merénylők halálával: június 10-én hat nappal Heydrich halála után az Einsatzgruppen különleges képzettségű katonái betörtek a Lidice nevű bányászfaluba.


Adolf Hitler

Fájl:Stars & Stripes & Hitler Dead2.jpg

Figyelem! A tartalom a wikipedia-ról származik! Az esetleges atiszemita kifejezések az idézetekben, csupán a történelmi hűséget tükrözik!!

Adolf Hitler 1889 április 20 Braunau- 1945 április 30 Berlin.

„ Csak annak van joga kritizálni, aki a feladatot jobban meg tudja oldani ”
– Hitler Adolf

Hitler szegény osztrák falusi családból származik, innen jutott el addig, hogy Németország kancellárja, és "Führerje" legyen.

Fiatalkora

Hitler Adolf, a Német Birodalom vezére és kancellárja, *1889. ápr. 20. Braunau am Inn. Iskoláit szülővárosában kezdte, majd Bécsben elvégezte az építőrajziskolát. 1912-ben Münchenbe költözött hogy ott tovább képezze magát. Itt érte a világháború kitörése. Bár osztrák állampolgár volt, a bajor 16. (List) gyalogezredben küzdötte végig a világháborút, és bátorsága miatt kitüntették. Az ellenséges gáztámadások súlyosan megsebesítették. A világháború után Münchenben kezdett el politikával foglalkozni és Gottfried Federrel pártot alakított; a legszűkebb kör kezdetben csak 7 tagból állt. Ez volt a későbbi hatalmas nemzeti szocialista párt magja. A párt olyan gyorsan megerősödött, hogy Hitler 1920. febr. 24.-én Münchenben a Hofbräuhausban felolvasta nagy tömeg előtt a mozgalom huszonöt pontban összefoglalt követeléseit. 1923. okt 31.-től nov. 9.-ig esett át a párt a "müncheni puccson", amelyben Ludendorff tábornok is részt vett. Fiatal korától kezdve olyan mély hitet és meggyőződést sugárzott ki, hogy sokan vallásalapítónak vélték.
A párt fejlődése

A párt roppant arányú növekedése 1928 után kezdődött. Ebben az esztendőben a birodalmi gyűlési választásokon még csak 800 ezer ember szavazott a nemzeti szocialista pártra, 1930 szeptemberében már hat és fél millió, 1932-ben a párt rohamcsapatainak 530.000 tagja volt. párttag kb. 3,000.000 volt, választó sok millió. A Brüning-kormány visszalépése után (1932. máj. 31.) a birodalom belső élete szakadatlan válság volt. A Papen és a Schleicher-féle úgynevezett elnöki kormány már csak átmenet volt ahhoz, hogy a nemzeti szocializmus vegye át a hatalmat. 1933. jan. 30.-án Hindenburg birodalmi elnök őt bízta meg a kormányalakítással. A birodalmi gyűlést feloszlatták és a márc. 5-iki választásokon a horogkeresztes párt mind a birodalmi, mind a poroszországi választásokon megkapta az abszolút többséget. Hitler most már gyorsan megvalósította a birodalom teljes egységét, amely a vezéri és a népi gondolaton épül fel. Külpolitikai beszédeiben békét hirdetett, s a Népszövetség haszontalan sőt káros voltára és leszerelés csődjére hivatkozva még ebben az esztendőben kilépett a Népszövetségből. 1934 januárjában a birodalmi gyűlés elfogadta a birodalom újjáépítéséről szóló törvényt. Jún. 30.-án felfedezték és elnyomták a Röhm-féle lázadási kísérletet.
Hatalmon

Hindenburg halála után (1934. aug. 2.) Adolf Hitler lett az államfő, vezér és kancellár egy személyben, s az ő kezébe összpontosul azóta az államfői, a törvényhozói és végrehajtó hatalom. Az 1935. januári népszavazás után bekebelezték a birodalomba a Saar-vidéket. Márc. 16.-án proklamálta a német kormány az általános védkötelezettséget, s még ebben a hónapban Sir John Simon és Eden angol miniszterek tettek látogatást Berlinben, s nemsokára létrejött Nagy-Britannia és a Német Birodalom között a hadihajók arányszámát megállapító flottaegyezmény. E közben sikerült leküzdenie az 1932-ben annyira fenyegető munkanélküliséget. 1936. márc. 7.-én a német csapatok bevonultak az első világháború vége óta paradox módon francia uralom alatt álló rajnai semleges zónába, s ezzel a birodalom visszanyerte teljes szuverenitását, a Locarno paktum pedig megsemmisült.
Belső szervezés, egyezmények

Az 1937. esztendő főleg belső szervezéssel telt el (Göring-féle négyéves terv), de annál mozgalmasabb volt az 1938. A nemzeti szocialista mozgalom 1933 óta évről-évre erősödött Ausztriában. Az 1938. év elején a mozgalom annyira előrehaladt, hogy a nemzetiszocialistákat üldöző Schuschnigg kancellár, a belső helyzet tisztázására, népszavazást rendelt el. Ekkor Hitler, az osztrák nemzeti szocialisták kérésére, elrendelte az Ausztriába való bevonulást, s 1938. márc. 13.-án Hitler beszédében kihirdette Ausztria csatlakozását a Német Birodalomhoz (Anschluss). Az osztrák lakosság túlnyomó többsége kitörő örömmel fogadta a német csapatokat, és a német csapatok, noha fáradtak voltak, megtiszteltetésnek vették a feléjuk sugárzó örömet és szeretetet. A többi hatalmak ezt mint bevégzett tényt tudomásul vették. Ausztria egyesülése a birodalommal felvetette a szudétanémetek kérdését, akiket Henlein Konrád szervezett meg néhány év óta tartó munkával. Már május 20-21-ike igen válságos volt, amikor a prágai kormány mozgósítást rendelt el. Az angol kormány szakértőt küldött Prágába. A cseh kormány folyton halogatta a kérdés kielégítő rendezését, mire a szudétanémet párt Hitler nürnbergi beszéde után (szept. 10.) a Németországhoz való csatlakozást követelte. Már a háború kitörésétől lehetett tartani, amikor Hitler és Chamberlain angol miniszterelnök berchtesgadeni és godesbergi sikertelen tanácskozása után Mussolini indítványára összeült a négyhatalmi értekezlet Münchenben, amely a Szudétavidéknek az első világháború óta Csehországhoz tartozó németlakta részét a Német Birodalomnak ítélte (l. Müncheni egyezmény).
Lengyelországi németirtás, háború

Lengyel területen folyamatosan történtek atrocitások az ott élő német lakosság ellen. Megbízható adatok szerint ezeknek legalább 60 ezer német esett áldozatul. Anglia és Franciaország kölcsönös védelmi szerződést kötöttek Lengyelországgal, annak szabad kezet adva a németek provokálására. A lengyel parlamentben és sajtóban Józef Beck külügyminiszter idején folyamatos volt a németellenes agitáció, tele öntelt fenyegetőzéssel, mely szerint a lengyelek két héten belül képesek Berlin elfoglalására, stb... A folyamatos, lengyelek provokálta határincidensek és németellenes tevékenység miatt 1939 szeptember elsején a Birodalom hadat üzent Lengyelországnak, és két héten belül a német csapatok Varsóban voltak. A Lengyelországgal szövetséges Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, de nem üzentek hadat a Lengyelországot Németország után 17 nappal megtámadó Szovjetunió ellen. Németország a Szovjetunióval lépett szövetségbe (Molotov-Ribbentrop egyezmény), melynek következményeképpen, a németek megdöbbenésére a szovjetek lerohanták a balti államokat és Besszarábiát, és a nyugati határ mellett példátlan hadi felvonulást rendeztek. A szovjet támadást megelőzendő, Németország 1941 június 22-én bevonult a Szovjetunióba (Barbarossa akció). A front ezután több mint 4000 kilométernyi lett. A folyamatos amerikai támogatás a Szovjetuniónak mérhetetlenül fölerősítette annak haderejét. Amerika hadba állása után fokozatosan gyengültek a német pozíciók, és 1945 május 8-án a német hadsereg föladta a harcot. Adolf Hitler kancellár Berlinben öngyilkos lett.

Politikus

Hitler politikus volt, a fajokat illetően kevés új eszmét talált fel. A fajelmélet az angolszász országokban akkoriban legalább olyan divatos volt, mint Németországban. (például az amerikai bevándorlási törvények erősen “fajnemesítő” alapon álltak. – Azaz igyekeztek elkerülni, hogy genetikailag gyengébb egyedek kerüljenek be az országba.)
Népszavazások

Hitler, az állítólagos "diktátor" nem félt a nép véleményét megkérdezni, és elfogadta a nép akaratát. Ez történt a Népszövetségből való kilépés előtt a (1935) a fölfegyverkezés elhatározásánál, a Rajna-vidékre való bevonulás előtt, a Saarland visszacsatolásakor, Ausztria Anschluß-a idején (1938) és sok más alkalommal. A népszavazásokon a németek nagy többsége helyeselte Hitler és a nemzeti szocialista kormány elhatározásait.
Antiszemitizmus

Az antiszemitizmus egyidős a zsidókkal a talmud elkészülte óta. A zsidók és idegenek közötti faji keveredést (házasságot) a hatályos zsidó törvények ma is tiltják Izraelben, így az ilyen jellegű törvények sem voltak újak, csak most a németek “oldalán” is tiltották. A zsidók kivándorlását Németországból sok cionista szervezet üdvözölte, hiszen ez Izrael megalapításához szükséges volt.
Koncentrációs táborok

Nem Hitler találta fel a koncentrációs táborokat, hanem a angolok a búr háború alatt. Elítélt rabok számára akkoriban szinte minden európai országban voltak táborok, ahol az elítéltek kemény bánásmód mellett dolgoztak. Kevesen tudják, hogy az Egyesült Államokban a német táborokéhoz kísértetiesen hasonló táborokba zárták a japánokat, akik ellenséges nemzetiségnek számítottak a háború alatt. (Egyébként a zsidó világkongresszus még 1933-ban "hivatalosan" hadat üzent Németországnak.)

Nincs parancs (?) forrás: wiki

Nincs bizonyíték arra, hogy Hitler egyszer is parancsot adott volna arra, hogy egy zsidót is meggyilkoljanak Ciklon-b-vel vagy más módon. A Ciklon-b a háború előtt közismert rovarirtó szer volt, és azt mind a hadsereg, mind a kórházak rendszeresen használták fertőtlenítésre. A Cyklon-B veszélyes szer ugyan, de nem igazán alkalmas emberek tömeges meggyilkolására. Használata rendkívül körülményes lett volna, ugyanis egy gázkamra "kiszellőztetése" 20 óráig is eltarthatna. Sok történész tagadja, hogy valaha is volt Holokauszt: szakértői becslések szerint az áldozatok száma 300 000 és 500 000 között volt, halálukat elősorban a tífusz, másodsorban a bombázások miatti rossz ellátás okozta. A holokauszt-revízionistákat antiszemitának, rasszistának, zsidógyűlölőnek hívják, pedig köztük zsidó származású személyek is vannak, mint például David Cole. Ezen kívül, "holokauszt-jóvátétel" néven a zsidóság elképesztő mennyiségű pénz kifizetésére kényszerítette Németországot, összege dollármilliárdokban mérhető, és az állítólagos holokausztot erkölcsi zsarolásként vetik be minden nemzetmegtartó törekvés ellen

Főgonosz

Ma Adolf Hitler a főgonosz, a háború után az sátán mai megfelelőjévé tette a XX. századi mitológia. Rengeteg ennek megfelelő sztereotip történet áll rendelkezésre eme XX. századi mitológiában, gyakran tudományos műnek álcázva. (Például : Amíg nem volt divat a homoszexualitás, addig Hitler homoszexuális volt. Ma már csak egyszerűen perverz, vagy impotens, és kevésbé divatos az SA vezetőinek “másságát” hangsúlyozni.) Hitler képét a koncentrációs táborokban tífuszban meghalt rabokkal együtt ábrázolni szintén a nemzetellenes propaganda kedvenc húzása, elfeledve megemlíteni, hogy a tífusz a szövetséges terrorbombázások egyenes következménye volt.


Érdekességek

Hitler 176 cm magas volt, és 1936-ban 70 kg. Feketés-barna haja volt, szemei kékek voltak, kissé szürkés árnyalattal. Az "A" vércsoportba tartozott. Noha sétáláson kívül nem sportolt, 1942 végéig jó egészségnek örvendett, kis látásgyengeségtől eltekintve. A testápolást nagyra tartotta, kölnit nem használt. Nagyon olvasott volt, szerette a természetet és a művészeteket. Kotta nélkül tudott zongorázni, és fiatal korában egy ideig zongoraleckéket adott. Társai nagyon bátorként írták le a háborúban és például az 1923-as utcai harcok idején is. Szívesen utazott, autón is, melyet nem maga vezetett, amiből néhány "történész" azt a következtetést vonta le, hogy nem tudott vezetni. Hogy jogosítványa, volt, ezek tudatosan nem említik, vagy nem is tudják.
Közvetlen környezete (alkalmazottak, barátok, titkárnő) nagyon udvariasnak említik. Nagyon figyelmes volt, ami alkalmazottait illeti. Pl. utazásokon, ha ő kapott először enni, a tányért odaadta sofőrjének, hogy alkalmazottai egyenek először. Nagyon szerette a gyerekeket, kis gyerekekkel szemben kicsit ügyetlenül viselkedett. A legjobban a kutyájával való foglalkozás pihentette, kutyája, Blondi mindig vele volt.

Idézetek Adolf Hitlertől

Harc

Harcolni csak azért lehet amit szeretünk, szeretni csak azt lehet, amit tisztelünk, tisztelni pedig azt, amit legalábbis ismerünk.
Vezér
Felmerül a kérdés: van-e alkalmas vezéri személyiség? A mi feladatunk nem a személyt keresni. Ezt az ég vagy adja, vagy nem adja. A mi feladatunk: megteremteni a kardot, amit forgatni fog, ha megjelenik." - Adolf Hitler - 1923
Aki vezér akar lenni, a legnagyobb, korlátlan tekintély birtokában az utolsó és legsúlyosabb felelősség is nehezedik rá.
Számomra, és minden igazi nemzetiszocialista számára csak egy alapelv van: Nép és haza.

Faj

Mindenkinek meg kell tennie kötelességét fajával szemben, ha nem akarja, hogy ősei templomainak tornyában elnémuljanak a harangok és atyáink házában idegen jövevények üssenek tanyát!
Tiszta fajú és vére jelentőségének tudatában levő népet a zsidó sohasem tud leigázni, a zsidó mindig csak a korcs népek ura lesz. Ezért igyekszik tervszerűen, az egyedek mérgező fertőzésével a faj színvonalát süllyeszteni.
Ha egy faj magát tisztán akarja tartani, azzal bebizonyítja életerejét és élni akarását. Nekem normálisnak tűnik, hogy mindenki büszke a saját fajára, és ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lenézi a többieket.

Az út

Számomra nincs más út: győzelem, vagy halál!

A feladat

Feladatunk nagysága és nehézségei teszik valószínűvé, hogy erre a küzdelemre csak a legkitűnőbb harcosok vállalkoznak.

A nemzet

Ha egy egész nemzet gyávává vált, és csak ezer ember maradt, akik valami nagyot akarnak, és akiknek erejük van az állam átalakítására, akkor ez az ezer ember a nemzet.
Állam
Az új állam sem akar vállalkozó lenni. A nemzet munkaerejének alkalmazását annyiban akarja szabályozni, amennyiben ez mindannyiunk hasznára szükséges. És a munkafolyamatot csak annyiban felügyeli, amennyiben ez minden résztvevő érdekében szükséges.
Nemzeti szocialista állam
Aki ma azt hiszi, hogy a népi, nemzeti szocialista állam tisztán csak külsőleg, gazdasági életének jobb szerkezetében, a gazdagság és szegénység jobb kiegyensúlyozásában vagy a nép széles tömegének a gazdasági életbe való beleavatkozási jogában, a munkabérnek túlságos bérkülönbségek megszüntetése révén elérhető igazságos elosztásában különbözik más államoktól, annak a külsőségeken kívül halvány sejtelme sincs arról, amit mi e világnézet alatt értünk.


Ernst Kaltenbrunner

Fájl:Ernst-Kaltenbrunner-72-916.jpg

Ernst Kaltenbrunner (1903. október 4. – 1946. október 16. ) Magas rangú SS-tiszt, a Sicherheitsdienst (SD), végül a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője. A nürnbergi per folyamán halálra ítélték és kivégezték.

Magánélete

Ifjúsága és tanulmányai

1903. október 4-én született Riedben, Hugo és Therese Kaltenbrunner gyermekeként. Fiatalkorát Raabban és Linzben töltötte, ahol, iskolai tanulmányai során, megismerkedett későbbi alárendeltjével, Adolf Eichmannnal is. 1926-ban jogi doktorátust szerzett a grazi egyetemen. Egészen haláláig tagja volt a Grazi Egyetemi Testvériségnek az Armina Graz-nak.


Házassága


1934-ben kötött házasságot Elisabeth Ederrel, akinek már volt három gyereke. Egy ikerpárjuk született 1945-ben (Ursula és Wolfgang), de Kaltenburnner szerető viszonyt tartott fent Westarp Gisela grófnővel.

Pályafutása

SS tisztként Ausztriában

Nem helyezkedett el polgári állásban, helyette tagja lett az osztrák Heimwehr félkatonai szervezetnek, de mivel nem értett egyet a Német Birodalom késlekedésével Ausztria „bekebelezésével” kapcsolatban, 1930-ban az osztrák NSDAP-hoz, 1931-ben pedig az SS-hez csatlakozott. Új pozícióiban jól tudta kamatoztatni jogi tudását a bebörtönzött NSDAP tagjainak javára. Az Anschluss előtt Heinrich Himmler hírszerzője volt. 1935 januárjában hat hónap börtönre ítélik kormányellenes cselekedetért. Szabadulás előtt és után főnökét gyakori rendszerességgel tájékoztatta az osztrák eseményekről, így érte el, hogy 1937-ben az ausztriai SS vezetője legyen. Arthur Seyß-Inquart vezetésével sikerült megerősíteni Ausztriában a szélsőjobboldali politikát. Seyß-Inquart is támogatta Ausztria bekebelezését, azonban ő békés megoldás útján kívánta azt elérni. Ez azonban szöges ellentétben állt Hitler akaratával, ezért 1938. március 11-ének éjjelén Hermann Göring utasítást adott Kaltenbrunnernek, hogy fogja el az osztrák kormány tagjait. Kaltenbrunner 500 osztrák SS katonával be is hatolt a Szövetségi Kancellária épületébe, ahol Seyß-Inquart Wilhelm Miklassal tárgyalt. 1938 augusztusában kinevezték Seyß-Inquart Biztonsági Államtitkárának, aminek keretein belül megszervezte az osztrák Gestapot és kialakította a mauthauseni koncentrációs tábort. (Szeptemberben már jelenthette is Himmlernek, hogy Ausztria teljes egészében az SS megfigyelés alatt áll.) Tevékenységét nagyban segítette, hogy kinevezték Bécs rendőrfőnökének, így minden (Gestapo, rendőrség, SD) nála futott össze. Azonban ebben a minőségben azonban nem érezte jól magát, mert annak ellenére, hogy ugyanolyan hatalommal bírt mint az SS legfőbb vezére, Reinhard Heydrich, úgy érezte, hogy kiszorul az irányításból.

A Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjeként

Ez a problémája azonban megoldódott, amikor 1943. január 30-án (már SS-Gruppenführerként) Berlinbe hívták, ahol kinevezték a Biztonsági Főhivatal és az SD főirányítójának, Heydrich halála után. Így lett –Eichmann elöljárójaként –, a zsidók deportálásáért és megsemmisítéséért felelős. Közel egymillió, a Keleti Frontról érkező ember likvidálása lett a fő feladata. Hatáskörébe tartozott a koncentrációs táborok felállításait, avagy elbontásait elrendelni. Utasítására több mint százezer embert végeztettek ki a háború vége felé, csak azért, hogy megakadályozzák a szövetséges hadseregeknek a megmentésüket. Ez mellett jelentős szerepet játszott - a zsidó kérdés végső megoldásának keretében -, a zsidók kiirtásában. 1943. június 21-én obergruppenführeri rangot kap, valamint kinevezték a rendőrség tábornokának. A Hitler elleni 1944. július 20.-i sikertelen merénylettel kapcsolatos feladatokat (megtalálás, kikérdezés), már tábornoki rangban kellett megoldania. Parancsára az RSHA letartóztatta és kihallgatta a vélt, vagy valós összeesküvőket, majd kivégezték őket. Ennek során végezték ki Friedrich Fromm vezérezredest is, aki nem tudta bizonyítani, hogy nem vett közvetlenül részt a merényletben. 1945 márciusban azzal a feltétellel adott engedélyt a Nemzetközi Vöröskeresztnek a koncentrációs táborok látogatására, hogy az odaküldött emberek a háború végéig ott maradnak. Carl Burckhardt (a szervezet akkori elnöke) ennek tudtában küldte Louis Haefligert Mauthausenbe, Paul Dunant-ot Theresienstadtba és Victor Maurert Dachauba.

A háború vége felé

A háború utolsó napjaiban, többed magával, egy alpesi erődben bujkált Altausseeban, ahol a végsőkig ellenálltak a szövetségeseknek. Végül egy katonai járőr elfogta és letartóztatta 1945 májusában.

A nürnbergi per

Az elején

Letartóztatása után először Angliába szállították kihallgatásra, majd Nürnbergbe, ahol összeállt a Nemzetközi Katonai Törvényszék, a háborús és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények tárgyalására. Eleinte megtört emberként viselkedett (amikor megkapta a vádiratot sírva fakadt). Hamarosan azonban megváltozott. Minden eszközzel az életéért harcolt. A nürnbergi fogság alatt Gustav M. Gilbert pszichológus őt is megfigyelés alatt tartotta és feljegyzéseket készített róla. Véleménye szerint az tükrözte a legjobban a vádlottak gondolatait, hogy mit írtak a vádiratok margójára, ezért megkérte az összes vádlottat, hogy az aláírásuk mellé írjanak egy-egy mondatot is a kézhez kapott dokumentumra. Kaltenbrunner (az 1., a 3. és 4. vádpontok alapján vádolták) azt írta: „Nem érzem magam bűnösnek semmiféle háborús bűncselekményben. Csupán a kötelességemet teljesítettem, mint hírszerző, és nem vagyok hajlandó Himmler helyett pótszerként szolgálni.” Az elvégzett Wechsler-Bellevue-féle intelligencia teszten 113 pontot ért el. Ez volt a második legkisebb eredmény. Gilbert szerint marcona külseje gyenge, határozatlan, érzelmileg instabil és szkizoid személyiséget takar. Hasonló szakvéleményt írt róla William H. Dunn, hozzátéve, hogy a vizsgált alany szelíd beszédű és szívesen beszélget várható büntetéséről, valamint biztosra veszi, hogy kivégzik.

Zavar a tárgyalás menetében

Bár a tárgyalás előkészületei zavartalanul zajlottak, a per kezdetét váratlan incidens zavarta meg, ami Kaltenbrunner rosszullétének volt „köszönhető”, ugyanis agyhártyagyulladás tüneteivel szállították kórházba és félő volt hogy, az egész tárgyalást el kell halasztani, valamint mindenkit karanténba zárni, aki bármilyen módon érintkezett vele. Azonban Kaltenbrunnernek nem meningitisze volt, hanem egy könnyebb lefolyású agyvérzésen esett át (pontosabban a pókhálóburok alatti térben vérzett be - szubarachnoid haemorrhagia), amit az orvosok szerint a tárgyalás előtti izgalom miatt fellépő hirtelen vérnyomás-emelkedés is okozhatott. Dr. Kelley börtönpszichiáter már korábban jelezte feletteseinek Kaltenbrunner egyre labilisabbá váló idegállapotát. Jelentésében az alábbiakat írta: „A legkisebb súrlódásra sírva fakad. Brutális típus. Kemény és kegyetlen, amíg hatalom van a kezében, de nyöszörög és siránkozik, amikor nincs.” Csak két hét múlva tudta elfoglalni helyét a vádlottak padján, de a tárgyalás légköre annyira megviselte, hogy rohama megismétlődött és újra kórházba kellett szállítani.

Ítélet és kivégzés

Ítélete meghozatala hosszú időt vett igénybe. Biddle, Falco és de Vabres bírók a harmadik és a negyedik vádpontban bűnösnek találták ugyan, de ártatlannak az első és második vádpontban. Birkett, Parker és kis mértékben Sir Lawrence csak az első vádpontban, míg Iona Nikitcsenko mind a négyben. Végül csak a harmadik és negyedik vádpontban találták bűnösnek, amelyek alapján kötél általi halára ítélték. Visszatérve cellájában, Gilbertnek csak annyit mondott ítéletéről: „Halál”. De mind az ítélet előtt, mind utána állította, hogy nem tudott sem a koncentrációs táborokról, sem a zsidók elpusztításáról. Ezekért Himmlert és Heinrich Müllert (a titkos államrendőrség főnöke.) tartotta bűnösnek. Az ítéletet 1946. október 16-án 1:39-kor hajtották végre a „nagy inkvizítoron”. Az utolsó szó jogán az alábbiakat mondta: „Teljes szívemből szerettem német népemet és hazámat. Népem törvényei szerint teljesítettem a kötelességemet, és sajnálom, hogy ezt a népet ezúttal olyanok vezették, akik nem voltak katonák, s hogy elkövették azokat a bűnöket, amelyekről nekem nem volt tudomásom.” Kivégzése után megmérték súlyát (77,91 kg.) és magasságát (195,5 cm.).


Konrad Lorenz

Konrad Zacharias Lorenz (Bécs, 1903. november 7. – Bécs, 1989. február 27.) az ún. klasszikus összehasonlító magatartáskutatás egyik úttörője, a modern etológia egyik megalapítójának is szokták nevezni. Ő maga ezt a kutatási területet 1949-ig „állatpszichológiának” hívta, és a német nyelvterületeken őt tekintik e terület alapító atyjának. 1973-ban Karl von Frisch-sel és Nikolaas Tinbergennel megosztva orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az „egyéni és szociális viselkedésminták felépítésével és működésével kapcsolatos felfedezéseiért“.
Rupert Riedllel és Gerhard Vollmerrel együtt Lorenz az evolúciós ismeretelmélet egyik megalapozója, az 1941-es „Kant tanítása az a prioriról, a jelen biológiájának tükrében” című folyóiratcikke iránymutatóvá vált ezen a területen. Önmaga által saját főművének tartott „A tükör hátoldala” című könyvében dolgozta ki alaposabban elképzeléseit a genetikus háttérnek és a civilizációnak az emberi tudatra gyakorolt hatásairól. Idősebb korában mint társdalomkritikus közéleti szerepet is vállalt, és Ausztriában a zöld mozgalom egyik vezető alakja lett.

Fiatalkora és egyetemi évei

Konrad Lorenz a neves ortopédus, Adolf Lorenz második fiaként, kései gyermekként született. Apja már csaknem ötven éves volt világra jövetelekor, édesanyja, Emma (született Lechner Emma) ekkor már 43 éves, Albert pedig, az idősebb testvére (aki később az édesapja nyomdokaiba lépett és sikeres ortopédus lett) 18 éves. A 20. század elejére apja már világhírű orvos volt, aki nem csak Bécsben, hanem New Yorkban is sok évtizeden keresztül rendszeresen praktizált, és például Theodore Roosvelt a Fehér Házban fogadta.
1909 után Konrad Lorenz népiskolába, 1915-től a bécsi Schottengymnasyum-ba járt, ahol 1921-ben kitüntetéssel érettségizett. Karl Popperrel kisgyerek koruk óta ismerték egymást.
1922-től – apja kívánságára – orvosi tanulmányokat kezdett a Premedical School-ban a New York-i Columbia egyetemen, de már 1923-ban visszatért Bécsbe, és 1928-as végzéséig folytatta orvosi tanulmányait a Bécsi Egyetemen. 1927-ben feleségül vette az orvostanhallgató Margarethe Gebhardtot, akivel Lorenz még hároméves kisfiúként ismerkedett meg, és akinek később az orvosi fizetése egészen 1951-ig támogatást és bázist jelentett a munkásságához.
1928-ban, Bécsben avatták az orvostudományok (Dr. med. Univ.) doktorává. Még ebben az évben, és – egy kisebb megszakítást követően – 1931-től 1935-ig az asszisztense volt Prof. Ferdinand Hochstetternek a Bécsi Egyetem II. Anatómiai Intézetében, ami ebben az időben mágnesként vonzotta magához a német nacionalista hallgatókat. Hochstetter tette lehetővé Lorenz számára, hogy teendői mellett az etológiai kutatásait is folytathassa. Hochstetter utódja viszont meg akarta tiltani neki ezeket a kutatásokat, ezért Konrad végül feladta az asszisztensi állását, és Altenburgba ment, jövedelem nélküli kutatónak (Privatgelehrter). Ennek a döntésnek a hátterében az állt, hogy a „Bécsben uralkodó körök világnézetével összehasonlítva a biológia inkább volt nemkívánatos, mint kívánatos” dolog, „különösen az az irányvonal, amelyen haladva Lorenz olyan bámulatos munkát végzett”.
Konrad személyesen először 1931-ben találkozott Oskar Heinroth és Ewin Stresemann ornitológusokkal – meghatározó esemény volt ez a teljes tudományos pályafutása alakulásában. 1933-ban Bécsben másodszor is doktorált (Dr. phil.), ezúttal a zoológia területén.
1936-ban habilitált, ezzel 1937 után a bécsi egyetemen oktatási jogot nyert a „zoológia, különös tekintettel az összehasonlító anatómia és az állatpszichológia” oktatására. Ez volt az első ilyen fajta egyetemi oktatási jogosultság Ausztriában.

A segélyalapítvány ösztöndíjasa

Ebben az időben a bécsi professzorok többsége helytelenítette Lorenz etológiai kutatásait, ezért pályázta meg a „Német Tudomány Segályalapítványánál” (Notgemeinschaft der deutschen Wissenschaft, ez a Német Kutatási Alapítvány, a Deutsche Forschungsgemeinschaft elődje) a vadkacsák veleszületett mozgásaival kapcsolatos kutatásainak németországi finanszírozását. Ez a kérvény, ahogy a DFG által örökölt iratokban ma is nyomon követhető, Ewin Stresemann kiváló ajánlása ellenére került elutasításra. Az visszautasítás alapja az volt, hogy „Dr. Konrad Lorenz úr politikai meggyőződése és származása kérdéses”.
A botanikus Fritz von Wettstein pártfogásában és más akadémikusoktól is támogatva az elutasítást követően néhány hónappal Lorenz újra benyújtotta németországi kutatásának kérvényét. Wettstein kifejezőbben igazolta Lorenzet, ahogy írta róla, „sosem rejtette véka alá a nemzeti szocializmussal való egyetértését … árja származása is rendben lévő”. Otto Antonus ugyanígy ír róla ajánlólevelében, „sosem titkolta Németország új szellemiségének és annak minden területen elért eredményeinek csodálatát”. Ugyancsak Lorenzet igazolta Dr. Alexander Pichler orvosprofesszor:
„Az utóbbi időben Dr. Lorenz úr ismételten megmutatta a nemzeti szocializmussal kapcsolatos egyre növekvő érdeklődését, és pozitív elképzeléseinek adott hangot. Amióta csak ismerem a biológiai kutatásait, azok a német birodalomban uralkodó életfelfogás irányában folytak.”
Ezzel a második pályázatával Lorenz végre megkapta a kutatási ösztöndíjat. 1938-tól kezdve az ösztönös viselkedés háziasítás miatt fellépő zavarairól kutatott a vadludaknál, továbbá vadludakat keresztezett háziludakkal. A következő években – egészen 1944-ig – Lorenz a háziasítás által kényszerített magatartásforma-változásokról való, állatokkal kapcsolatos ismereteit egyre növekvő mértékben emberekre is kiterjesztette.

Karrierje a nemzeti szocializmus idején

1938. márciusában a Német Birodalom az Anschluss-szal bekebelezte Ausztriát. Néhány héttel később, 1938. június 28-án Lorenz beadta a felvételi kérelmét az NSDAP-ba. Ebben a kérvényben megerősítette jóakaróinak a „segélyalapítvány” kutatási kérvényéhez csatolt ajánlásait, és saját kezűleg jegyezte le a következő szavakat:

„Mint német gondolkodó és természettudós magától értetődő módon mindig nemzeti szocialista voltam … és éppen e munkásságomból is eredő beállítottságból fakadóan voltak nehézségeim oktatói állásom elnyerésénél. A tudósok, és mindenekelőtt a hallgatók között eredményes propaganda tevékenységet folytattam, már jóval a fordulat előtt sikerült szocialista hallgatóknak a marxizmus biológiai lehetetlenségét bebizonyítanom, és őket a nemzeti szocializmus irányába terelnem. Számos konferencia és előadói utam során mindig és mindenhol, minden erőmmel arra törekedtem, hogy a nemzetközi zsidó nyomás hazugságaival, Schuschnigg állítólagos népszerűségével és az állítólagos Ausztria elleni erőszakkal szemben meggyőző érveléssel léphessek fel. Ugyanígy tettem minden külföldi, hozzám ellátogató munkatársammal az altenbergi kutatói állásomban. Mindezek után tiszta szívemből jelenthetem ki, hogy a teljes tudományos életművem, amelyben a származástörténeti, a faji és a szociálpszichológiai kérdések fontos helyen szerepelnek, a nemzeti szocialista gondolatok szolgálatában áll!

Professzor Königsbergben

1940. augusztus 31-én a Königsbergi Egyetem pszichológia tanszékének professzorává nevezik ki. A felsőoktatásban dolgozó tanárok kinevezése 1940 körül politikai kérdés volt, de Lorenznél a szakmai kompetencia és a politikai előélet majdnem optimális mértékben volt jelen, a náci rezsimtől függetlenül is sok tudományos eredménye volt már, és biológus körökben is ismert volt. A kinevezés „Rust miniszter úr tanácsára és a kar ellenállásának dacára” történt. A kinevezést mindenekelőtt Eduard Baumgarten és Otto Koehler támogatta, de a szociológus Arnold Gehlen is. Ez utóbbi már 1936-ban követelte, hogy Kant, Hegel és Fichte munkásságát a náci fajelmélet megalapozására használják fel. 1938-ban Gehlen vette át a neves Kant-tanszéket a Königsbergi egyetemen, itt követte Konrad, miután Gehlen a Bécsi Egyetemre került. Rust, a tudomány, a nevelés és a népoktatás birodalmi minisztere, a kritikák ellenére azzal indokolta meg döntését, hogy Lorenz a kutatásain keresztül „tapasztalati úton szerzett formában” teremt kapcsolatot a „német idealizmus” ismeretelméletével.
Ebben az időben (1941) keletkezett Konrád híres cikke, a „Kant tanítása az aprioriról, a jelen biológia tükrében”, aminek gondolatmenete a 1960-as években Lorenzet az evolúciós ismeretelmélet megalkotásához vezette.

Származásbiológiai „kutatások” a megszállt Lengyelországban

Lorenz Königsbergben egy évvel az oktatói tevékenységének megkezdése után be is fejezte azt, mert a Wehrmacht 1941-ben behívta katonának. Rövid kiképzést követően 1942-ben katonai pszichiáter és neurológus lett Posenben, egy katonai kórházban. Ott valamiféle, mind a mai napig fel nem tárt tevékenységet folytatott, ő maga sohasem beszélt később erről az időszakról. Posenben csupán az egyik fajelméleti vonatkozású kutatásban való részvétele bizonyított, ez a lengyelek és a „lengyel-német keverékek” vizsgálata, amit a Német Keleti Kutatási Alapítvány (Reichsstiftung für deutsche Ostforschung) keretein belül hajtottak végre. A kutatás célja volt, hogy a Nyugat-Poroszországban (egy a német csapatok által megszállt és a Német Birodalomhoz csatolt nyugatlengyel régióban) élő embereket „származásbiológiai” sajátosságaik alapján megvizsgálják, hogy otthonaikban maradhatnak-e. Németeket telepítetek ugyanis a balti országokból, Besszarábiából és a birodalom területéről is Poroszországba. Azok a helyiek pedig, akik a pszichológiai szakvélemény alapján „aszociális” vagy „származásbiológiailag alacsonyabb értékű” személyeknek számítottak, ezzel egy időben koncentrációs táborokba kerültek. Lorenz ebben a kutatásban, aminek a gyakorlati alkalmazása már 1940 óta folyamatban volt, önkéntes módon vett részt.

A fajelmélet etológiájáról

A königsbergi professzori munkája során keletkezett iratokból nyomon követhető, hogy már röviddel az Nemzetiszocialista Német Munkáspártba (NSDAP) való belépését követően megkapta az „NSDAP rasszpolitikai hivatalának munkatársa véleménnyilvánítási engedéllyel” státuszt, tehát a nemzeti szocializmus értelmezésének megfelelően agitációs munkát végezhetett.

„A hanyatlás jelei a népen és az emberiségen”

1939–40-ben Lorenz ebben a témában több cikket is írt, amiknek ideológiai hasonlatosságai a náci rezsim rasszista eszmerendszeréhez olyan feltűnőek voltak, hogy azt már Lorenz „legközelebbi és legdrágább barátai” is a hatalmat kiszolgáló túlbuzgalomnak és „a tudományos pozíciója veszélybe sodrásának” érezték. Így sajnálkozott Lorenz például a Biológiában, a tanároknak szóló német lapban:
„Vajon a dinoszauruszok sorsán osztozunk, vagy a jelenlegi agyi szerveződésünkkel fel sem fogható leszármazott emelkedik ki, ez kizárólag a biológiai átütőerőnek és népünk élni akarásának a kérdése. Ez különösen arra a kérdésre adott jelenlegi döntésünktől függ, hogy elhatározzuk-e magunkat, a kiválógatódás hiányosságától a népen és az emberiségen előálló hanyatlási jelek ellen kellő időben megtanulunk-e küzdeni, vagy pedig nem. Éppen ebben a létezésért vagy nemlétezésért vívott versenyfutásban járunk mi németek minden más kultúrnemzet előtt legalább ezer lépéssel.”
Egy másik, 1940-es publikáció még egyértelműbben a náci rezsim rasszista törvényeinek tudományos alapozásaként olvasható. Ebben Lorenz az „etikailag csökkent értékűeknek kiselejtezését” tárgyalja, és a következőket mondja:
„Elhagyva ezt a kiválasztást, elmarad a hibás elemek kiselejtezése, így hatolnak bele ezek a nép testébe, biológiai értelemben teljesen analóg módon és analóg okból, mint a sejtekbe a rosszindulatú daganat. (…) A mutációt okozó faktorokon keresztül avatkozhatnánk be, ezek felismerésében és kikapcsolásában van a fajápolás legfontosabb feladata. (…) Fel kellene lépnünk, mert a háziasítás feltételei mellett nem történik meg a mutációk pozitív felhalmozódása, csak a természetes kiválogatódás elmaradása növeli a káros mutánsok számát és ingat meg mindent alapjaiban. Ezért kellene mégis megfontolni az etikailag csökkent értékűeknek a manapság zajlónál sokkal intenzívebb kigyomlálását.”
Ehhez hasonló kifejezések 1973-ban újra felbukkannak Lorenznél:
„A rosszindulatú daganatok végzetes növekedésének oka, mint már utaltunk rá, az, hogy a bizonyos védekezési mechanizmusok nem működnek vagy a tumorsejtek hatástalanná teszik ezeket, és a test a létrejövő „aszociális” sejtek ellen ezeken keresztül védené magát. Csak ha az őt körbevevő szövetek a saját sejtjeikként kezelik és táplálják őket, következhet be a daganat halálos, infiltratív növekedése. A már tárgyalt analógia itt még tovább vihető. Egy ember, akinél az érés elmaradása miatt a szociális magatartási minták egy infantilis állapotban rekednek meg, szükségszerűen a társadalom élősködőjévé válik. Magától értetődően elvárja, hogy a felnőttek gondoskodását élvezhesse, ami csak gyerekeknek jutna. (…) Ha a civilizált emberek növekvő mértékű infantilizálódása és a körükben folyamatosan növekvő fiatalkori bűnözés tényleges okai, amitől tartok, genetikai hanyatlásból erednek, akkor a legnagyobb veszélyben vagyunk.”

„A rasszista elmélet mint az államformánk alapja”

Lorenznél a kultúrával kapcsolatos mély pesszimizmus alakult ki, és sokszor panaszos hangon szólt „az ember elháziasodásáról”, ami a modern társadalomban kikapcsolt természetes szelekció hiányának a következménye:
„A hanyatlási módok a népen és az államon a magas sokszorozódási kvótájuknak és a fajtársaikkal szemben eldurvult versengési módjaiknak köszönhetően a legrövidebb időn belül felülkerekednek és ahhoz a biológiai jelenséghez analóg módon vezetnek pusztuláshoz, ahogyan a rákos daganat aszociális sejtjei egy sejtállam szerkezetét teszik tönkre.”
Oswald Spenglertől eltérően, aki a nyugat pusztulását pesszimistán jövendölte meg, Lorenz a genetikai és a magatartásbiológiai ismereteiből – egy másik szemszögből nézve – optimista perspektívát alkotott:
„Szerencsére a népi orvosok munkáján keresztül történő kiselejtezés könnyebb és az egyének fölött létező organizmus számára kevésbé veszélyes, mint a sebész operációja az egyéni testen. A legnagyobb technikai nehézség a felismerésben áll.”
Lorenz nem nevezte meg pontosan a módot, ahogy ezt a „kigyomlálást” végre kellene hajtani, de már 1940-ben példaértékűnek írta le Németország intézkedéseit:
„A rasszista elmélet mint államformánk alapja már végtelenül sokat haladt ebbe az irányba. … a kezdetektől fogva érezhetően az ember elháziasodása ellen irányult, minden eszménye olyan, ami az itt bemutatott civilizációs és háziasítás következményei ellen fognak hatni.”
Az amerikai tudománytörténész és filozófus professzorasszony Theodora J. Kalikow az 1970-es években a Massachusetts Dartmouth-i egyetemen a Nemzeti Tudományos Alapítvány (National Science Foundation) támogatásával más elméleteknek Lorenz etológiai értelmezéseire gyakorolt hatásait kutatta. 1980-ban Konradnak a náci rezsimhez való ideológiai közelségét mint „tudatos opportunizmust” értékelte; ennek a szakmai, biológista bázisát így jellemzi: Lorenz számára a „háziasított állatok ösztönös viselkedésmintájának megváltozásai a hanyatlás jeleként tűntek fel”. Közben feltételezte, hogy a domesztikáció és a hanyatlás hasonló folyamata játszódik le az embereknél is, „hogy a civilizáció a ’romlás és a hanyatlás’ folyamataiban gyökerezik”. Rövidesen Lorenz „az említett szemléletmódot a faji kérdéssel és más vonatkozásban is a nácik programjával” kötötte össze. Írásai áttekintésével Kalikow megmutatta, hogy az állatok háziasításának és az emberi civilizáció hanyatlásának a párhuzamba állítását és ezek pusztulási folyamatként való összekapcsolását Lorenz 1945 után is érvényesnek tartotta.

Karrierje 1945 után

Csak négy évvel a Vörös Hadsereg fogságába esését követően, 1948-ban engedték szabadon, és ekkor térhetett vissza az ausztriai Altenbergbe.
A Lorenz által levont végső következtetés, hogy a „beteg géneket” a civilizáció életképességének fenntartása érdekében el kell különíteni, a halála napjáig alapját képezte a biológiai determinizmust valló társadalomértelmezésének. Ez többek között onnan tudható, hogy az 1943-ban megjelentetett, ezt az álláspontot hirdető terjedelmes megalapozó munkájára még az 1960-as években is mint „fő művére” hivatkoznak a tudományos ismeretterjesztő dtv-könyvek hátsó borítóján.
Az NSDAP tagságát azzal a naiv indokkal tagadta, hogy sohasem volt tagsági igazolványa, de azt elismerte, hogy a 40-es években megjelent cikkeiben „a náci rezsim manapság joggal gyűlölt nyelvén” fejezte ki magát. A bécsi Abendzeitungban megjelent 1973-as interjújában egyúttal az alapvető meggyőződéseinek a folytonosságát hangsúlyozta:
„Azt akartam ezzel megmutatni, hogy az ember fokozódó elháziasodása a saját emberiességét veszélyezteti. Ez a probléma, ami manapság is intenzíven foglalkoztat, először akkoriban vonta magára a figyelmem.”
Az általa megfigyelt növekvő fiatalkori bűnözést A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében a genetikai hanyatlás jeleinek tulajdonítja (lásd a fentebbi idézetet). 1988-ban jelentette meg Lorenz a nyilvánvalóan evolúcióbiologai motivációjú „rokonszenv az Aids-szel” írást:
„Nyilvánvaló, hogy az etikusan élő embernek nincs olyan sok utódja és a gengszterek határokat nem ismerve, a legkisebb aggályok nélkül szaporodnak.” és „… a túlnépesedés ellen az emberiség semmilyen átgondolt lépést nem tett. Ennélfogva az Aids-szel kapcsolatban bizonyos rokonszenvet tanúsíthatnánk.”
Az amerikai tudománytörténész, Theodora Kalikow asszony, arra a következtetésre jutott, hogy Lorenz alapvető ideológiai elképzeléseit töretlenül vitte tovább a háború utáni időkben is: „Következésképp minden etológus, szociálbiológus és tudományos ismeretterjesztő szerző, akik Lorenz társadalomról vallott biológiai nézeteit alkalmazták, szintén – tudatosan vagy nem tudatosan – azokat a totalitárius vonatkoztatásokat fogadták el, amelyek szerint egy sikeres társadalmat genetikailag és politikailag manipulálni kell.”

Újrakezdés Altenbergben

A Bécs közelében lévő Altenbergben Konrad Lorenz 1949-ben egy „összehasonlító magatartáskutató intézetet” alapított, ami az Osztrák Tudományos Akadémia kutatóintézeteként jött létre. Ugyancsak 1949-ben jelentette meg a még manapság is népszerű könyvét, a „Er redete mit dem Vieh, den Vögeln und den Fischen” („A jószágokkal, a madarakkal és a halakkal beszélt”; a kötet magyarul is megjelent, címe: „Salamon király gyűrűje”) című írást abból a célból, hogy a létfenntartási és a kutatási költségeit fedezni tudja. Grazi professzorságát, ahol többek között Karl von Frisch-nek is volt hivatala, 1950-ben visszautasították. Ez részben a nemzeti szocialista múltjának volt köszönhető, részben pedig az Ausztriában még mindig számottevő, olyasfajta biológiával szembeni ellenérzéseknek volt hála, ami az emberek és az állatok viselkedését elsődlegesen mint velük született jelenségeket figyelte, tehát az evolúciós elmélet szemszögéből.

A Max Plank Intézet igazgatója

1950-ben a német Max Plank Társaság külön Konrad Lorenznek egy „összehansonlító magatartáskutatási állást” szerzett Buldernben, kinevezték a – voltaképpen az ő számára létrehozott – Max Planck összehasonlító magatartáskutató központ igazgatójává.
1953-ban Konrad Lorenzet a Münster Egyetem tiszteletbeli professzorává nevezték ki.
1955-ben kezdte meg a Max Planck Társaság a Magatartáspszigológiai Max Plank Intézet felépítését az Eßsee mellett Bajorországban; később ennek a helynek Seewiesen lett a neve. Itt Lorenz Erich von Holst vezetése alatt helyettes igazgató lett, és annak korai halála után 1961-tól 1973-ig az intézet igazgatója volt. 1957-ben a Müncheni Egyetem a zoológia tiszteletbeli professzorává nevezték ki.
1963-ban jelent meg „Az agresszió” című bestsellere, amit tíz évvel később (1973) két másik bestseller követett: „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” és a filozófiai főmű, „A tükör hátoldala. Az emberi megismerés természetrajza”. 1973-ban Karl von Fish-sel és Nokolaas Tinbergennel megosztva megkapta az orvosi Nobel-díjat az egyéni és szociális viselkedésminták felépítésével és működésével kapcsolatos felfedezéseiért.
Ismertsége tovább növekedett 1978-ban, mikor Konrad Lorenz közvetlenül a 75. születésnapja előtt a zwentendorfi atomerőmű üzembe helyezése ellen indított sikeres népszavazás vezéralakjává vált. 1985-ben ezen felül a Konrad Lorenz polgári indítvány névadója lett, ami a Hainburger Auen természetvédelmi körzetben épülő vízi erőmű ellen tiltakozott. 1988-ban jelentette meg utolsó nagy művét: „Én itt vagyok - te hol vagy? A nyári lúd etológiája”. Ez a mű a pontos etológiai leírása a nyári ludaknak, hatvan év intenzív megfigyeléseit összegezi.

Lorenz újító gondolatai az állatok magatartásbiológiájában

A nyári ludak Konrad Lorenz legismertebb kutatási témái közé tartoznak. Lorenzre manapság mint a viselkedésbiológia egyik megalapozójára és legfontosabb háború előtti képviselőjére tekintenek. A német nyelvterületen a magatartásbiológiai kutatásait elutasítva leginkább az 1935-ben az Ornitológiai Újságban (Journal für Ornithologie) megjelent korszakot teremtő cikkének, az „A cimbora a madarak környezetében” című írásának fontosságát ismerik el. Lorenz összefogta az 1930-as években a különféle kutatók állatokról tett megfigyeléseit egy átfogó, az ösztönös mozgásokról szóló pszichológiai elméletbe, majd 1937 után a magatartásformák különböző fajok közötti összehasonlításában végzett úttörő munkát; 1937-ben Lorenz első alkalommal és több hónapon keresztül kutatott együtt Nikolaas Tinbergennel (a nyári lúdon végezve megfigyeléseket) a Bécs melletti Altenbergben.
Az összehasonlító magatartáskutatás elnevezés arra utal, hogy ez a kutatási mód az állatok magatartási formáit éppen úgy örökletesnek tekinti, mint az összehasonlító anatómia az állatok testfelépítését.
Lorenz kevesebb kísérletet végzett, viszont annál több figyelmet szentelt az állatok természetes környezetben való megfigyelésének és a viselkedésük leírásának. „Az alapvető új gondolat, amit Lorenz ezzel az elképzeléssel a magatartásba hozott, azon a feltételezésen nyugszik, hogy az állatok sokféleképpen és változatosan megjelenő komplex magatartási formái, a viselkedést felépítő alapelemek, mint az öröklött irányítás vagy az ösztönös mozgások, felismerhetőek. Szemben a harmincas évek elején uralkodó és magát sokáig tartó nézettel, hogy az állati magatartás tisztán reaktív, Lorenz az állati magatartás spontaneitását hangúlyozta, különös tekintettel az ösztönös mozgásoknál.” Lorenz ezt Oskar Heinroth-tól, az etológia ősatyjától vette át, míg Észak-Amerikában ezt a szerepet William Morton Wheelernek tulajdonítják.
A minden megfigyelhető viselkedési fajták etogramokban történő pontosabb leírása, valamint a gyakoriságaik és a sorrendjük lejegyzéséhez egy egzakt leírási mód megválasztása tette lehetővé a magatartási módok összehasonlítását különböző, egymással közeli rokonságban álló fajok között. Így tudott Lorenz – különösen a különféle lúdfajoknál – bizonyos meghatározott magatartásmódokat mint más magatartásmódok módosulatait „magyarázni” – az összehasonlító anatómiával egészen analóg módon, ami gyakran ugyancsak a rokon fajok meghatározott testi jellemzőinek összehasonlításából von le következtetéseket, olyan jellemzők összehasonlításából, amik a fajok őstörténete során alakultak ki. A magatartáskutatásban ez az eljárás az egyetlen lehetőség, hogy a viselkedés evolúciójáról következtetéseket vonjunk le, mert fosszíliák nem állnak rendelkezésre.
Lorenz jelentőssége leginkább abban áll, hogy minden más korábbi kutatónál lényegesebben, a tudományos munkáiban két örökletes sajátosságot mindig tekintetbe vett: a magatartásmódok veleszületett kiváltóit („kulcsingerek” és „vele született kioldómechanizmusok” (AAM) éppen úgy, mint a különféle állatfajokban kimutatható fejlődési fázist, amiben visszavonhatatlan imprinting lehetséges.
Attól a meggyőződésétől vezérelve, hogy az állatok viselkedését mindenekelőtt belső ösztönök és csak sokkal kisebb mértékben a külső kiváltó okok irányítják, Konrad egy (a reflex-elméleti és a behaviorista szemléletmóddal szembenálló) évtizedeken át elfogadott pszichohidraulikus ösztönmodellt alkotott: az ösztönenergia ennek a modellnek a keretein belül – hasonlóan a vízhez egy vízvezetékhálózatban – meghatározott pályákon kiterjedhet, elakadhat vagy keresztül juthat. Manapság a magatartáskutatók ezt az elméletet meghaladottnak tartják, és többek között szociálbiológiai, magatartásökológiai és a kompjútertechnikai irányultságú modellekkel helyettesítik.
Lorenz tudományos jelentőségét legalább annyira alapozta meg az is, hogy jelentősen hozzájárult a magatartásbiológia (ő maga nevezte ezt a területet 1949-ig gyakran „állatpszichológiának” is) különálló kutatási területként való elismeréséhez és a német felsőoktatási intézményekben való meghonosodásához, emellett ezt a szakterületet még széles körben ismertté is tette. Népszerűsítő munkái közé tartoznak a különféle, 1949 óta megjelentetett és olvasmányos állattörténetei, amelyekben megkísérelte – a legtöbb szakkönyvszerzőtől eltérő módon – az állatok magatartását mindig a saját szemszögükből leírni, ahelyett, hogy a magatartásukat az ember szemszögéből írta volna le. A magatartásról szóló ösztönelmélete 1935 és 1970 között ezen felül számos kutatót csábított erre a kutatási területre, akiknek ez az elmélet egyfajta modellt kínált, amit empirikus kutatásokkal lehet ellenőrizni. Irenäus Eibl-Eibesfeldt, egy korábbi tanítványa a humánetológia világszerte az egyik legismertebb kutatójává vált.
Sok, az állatok viselkedéséről szóló magyarázat, ami Konrad Lorenztől származik, ma már nem állja ki a tudományos kritikák próbáit, és az ösztönelméletét sem használják már a magatartáskutatók munkahipotézisként. Már az 1970-es évek közepétől kezdve egyre több kutató távolodott el Lorenz ösztönelméletétől és egyre növekvő számban fordultak viselkedésökológiai, neurobiológiai kérdésfelvetésekhez. Ehhez az irányváltáshoz az is hozzájárult, hogy Lorenz élete végéig a „fajmegtartás” (Arterhaltung) evolúcióbiológiai koncepcióját hirdette.

„A tükör hátoldala”

1973-ban jelentette meg az általa főművének nevezett „A tükör hátoldala. Az emberi megismerés természetrajza” című könyvet. Ebben a könyvben tárgyalja a genetikus és civilizációs hatások emberi tudatra gyakorolt összjátékát. Megkísérelte, hogy a szisztematikus kapcsolatokat, kölcsönhatásokat és törvényszerűségeket a biológiai és a szociokulturális evolúció között feltérképezze, tehát a genetikailag szükségszerű, ösztönös valamint a tanult, kulturális magatartásmintáink kapcsolatát elemezze. Ezzel a vizsgálattal a célja az emberi viselkedés átfogó magyarázatának a megalkotása volt és – ebből levezetve – az előttünk álló további kulturális evolúció egyfajta előrejelzése.
A könyvet manapság az evolúciós ismeretelmélet első módszeres megfogalmazásának tartják, amit aztán Gerhard Vollmer fizikus és a Rupert Riedl tengerbiológus épített tovább.

Könyvei

Konrad Lorenz az 1950-es években a szakterületén kívül is ismertté vált, amikor tanulmányait (többek között a nyári lúdról), mint szórakoztató és anekdotaszerű állattörténetit a természettudományban laikusok számára is, sőt még gyerekek számára is hozzáférhetővé tette. 1960-tól még jobban növekedett az ismertsége, a szerteágazó irányultságú tudományos ismeretterjesztő műveinek következtében – többek között az „Az agresszió” (1963) és „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” (1973) hatására. Ezek következtében a nyilvánosság egyre inkább társadalomkritikusnak és filozófusnak tartotta. Lorenz az abban való legmélyebb meggyőződésében készítette el ezeket az írásokat, hogy az emberi viselkedés rendkívüli mértékben biológiai, genetikai előírások által meghatározott. Sokszor és sokszor hevesen kritizálták Konrad Lorenzet azért, mert gyakran az állatvilág egyetlen jelenségét közvetlenül emberi viselkedési módokra alkalmazta, ezzel párhuzamosan pedig emberi tulajdonságokat és minőségeket a jelenségek analógiájaként állatokra is alkalmazott (antropomorfizmus). Kritizálták azért is, hogy a számos humánetológiai publikációja nem saját kísérletek eredményei nyomán jött létre.

Lorenz regényszereplőként

2008 év elején jelent meg a Shurkamp kiadó gondozásában Kaltenburg címmel Marcel Beyer egyik legfontosabb regénye, amiben – a Kaltenburg-tanítvány Prof. Hermann Funk szemszögéből – mutatja be a „nagy osztrák zoológus Ludwig Kaltenburg” (ahogy a fülszöveg nevezi) élettörténetét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikájában számos párhuzamra mutatnak rá Kaltenburg és Lorenz között:
„Megegyeznek a kezdőbetűiken kívül születési és halálozási évükben is, mindketten a nemzeti szocializmusban kezdték a karrierjüket, Königsbergben lettek professzorok, részt vettek ’faji kutatásokban’ és orosz hadifogságba estek. Mint Lorenz, miután a nemzeti szocialista multja miatt a professzori kinevezését megakadályozták, Kaltenburg is Németországba ment. De míg Konrad 1950-ben Wesfalenben kutatói állást nyert, Kaltenburg az NDK-t választotta. Ott újra kapcsolatba került két SS-tiszttel, akiket még poseneri tartózkodása idejéről ismert: ők Knut Sieverding és Martin Spengler, két tehetséges hallgató Hermann Funk apjánál. Martin, aki bombázópilótaként lezuhant és az indoeurópai sztyeppen nomádok mentették meg, művészként a kompozícióival nyugaton nagy feltűnést keltett, a másik, Knut, jelentős állatfilmezővé vált. A két figurában könnyű Joseph Beuysra és Heinz Sielmannra ismerni. (…) Hogy valójában mennyire mélyen volt érintett Lorenz a nácik orvosi bűneiben, teljesen soha nem derült ki, és Bayer is nyitva hagyja a kérdést, hogy Kaltenburg részt vett-e emberkísérletekben.”

Lorenz ismert tanítványai

Lorenz ismertebb tanítványai közé tartozik a humánetológus és magatartáskutató Irenäus Eibl-Eibesfeldt, a vadbiológus Festetics Antal, a magatartáskutató Eberhard Curio, Wolfgang Schleidt, Otto Koenig és Wolfgang Wickler éppenúgy, mint a biopszichológus Norbert Bischof.

Művei

Az "Orosz Kézirat" - 1944-1948, Cartaphilus, 1998 ISBN 978-963-85882-0-3
Ember és kutya, Cartaphilus, 2007 ISBN 978-963-9303-23-2 (So kam der Mensch auf den Hund, 1950)
Az agresszió, Cartaphilus, 2004 ISBN 978-963-9303-01-0 (Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Aggression, 1963)
Az állati és emberi viselkedésről I-II, Totem Plusz Kiadó, 2001 ISBN 978-963-590-147-0 (Über tierisches und menschliches Verhalten, 1965)
A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, Cartaphilus, 2001 ISBN 978-963-9303-59-1(Die acht Todsünden der zivilisierten Menschheit, 1973)
A tükör hátoldala: Az emberi megismerés természetrajza (Kísérlet), Cartaphilus, 2000 ISBN 963-9303-00-3 (Die Rückseite des Spiegels. Versuch einer Naturgeschichte des menschlichen Erkennens, 1973)
Ember voltunk hanyatlása, Cartaphilus, 2007 ISBN 978-963-9303-41-6 (Der Abbau des Menschlichen, 1983)
Én itt vagyok - Te hol vagy? (a nyári lúd etológiája), Totem Plusz Könyvkiadó, 1999 ISBN 978-963-590-123-4(Hier bin ich – wo bist Du? Ethologie der Graugans, 1988)
A gondolat ösvényein, Totem Plusz Könyvkiadó, 2008, ISBN
Salamon király gyűrűje, Merhavia/Cartaphilus, 2003 ISBN 978 963 9303607
"Mentsétek meg a reményt!" , Merhavia/Cartaphilus, 2006 ISBN 978 963 744842x


Josef Mengele

File:Josef Mengele Signature.svg

Josef Mengele (Günzburg, Német Birodalom, 1911. március 16. – Bertioga, Brazília, 1979. február 7.) német SS-tiszt, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosa. A táborba érkező és általa személyesen kiválogatott foglyokon végzett etikátlan és immorális orvosi kísérleteket.

Életrajza

Josef Mengele Karl és Walburga Mengele legidősebb fia volt. Mengele antropológiát és orvostudományi ismereteket tanult Münchenben, Bonnban és Bécsben.
1934-ben csatlakozott az SA-hoz, három évvel később belépett az NSDAP-ba, majd egy évvel később az SS-be. 1941-ben részt vett a Szovjetunió elleni hadműveletekben.
A keleti front után Mengele 1943-ban Berlinbe utazott. Itt azt a parancsot kapta, hogy utazzon el Auschwitz-Birkenauba, mint orvos. Május 30-án érkezett meg a táborba. 1943-ban a cigánytábor (BIIe), 1944 őszétől a kórházszektor (BIIf) főorvosa volt. Különösen érdekelte az ikrek kialakulása, viselkedése. Itt dolgozott 2 éven keresztül.
Röviddel a Vörös Hadsereg megérkezése előtt, 1945. január 17-én elmenekült Auschwitzból. Február 6-án a Wehrmacht egyik rejtekhelyén szállt meg. Ekkor más nevet használt, mivel az amerikaiak elfogták őket nem sokkal később, és Mengele körözött személy volt. Az amerikaiak az auschwitzi halálangyal nevet adták neki. Nyáron visszatért szülővárosába, Günzburgba, majd ősszel Fritz Hollmann néven felső-bajorországi Mangoldingbe ment.

1949 áprilisában Helmut Gregor néven Genovába utazott, majd június 20-án a North King nevű gőzössel Buenos Airesbe hajózott. Itt az 1950-es évek végéig élt. A Buenos Aires-i konzulátuson német útlevelet kapott a valódi nevével. Ezután Paraguayba repült. Ott találkozott Adolf Eichmannal, majd São Pauloba távozott. Mengele fejére tűzték ki a legnagyobb vérdíjat: 7 millió német márkát. A városban hosszú éveket élt a valódi nevén. 1979. február 7-én a tengerben fürdött, szélütést kapott, majd meghalt. São Paulotól délre temették el Embu temetőjében.
1985-ös exhumálásakor sokan megkérdőjelezték, hogy tényleg az övé-e a kiásott csontváz. 1992-ben DNS-tesztet végeztek el rajta, ami igazolta, hogy az tényleg az ő holtteste volt.

Emberkísérletei a koncentrációs táborban

Mengele a nácik által megerőszakolt nők terhességét kihasználva is kísérleteket végzett. Terhességük x. hetében kioperálta embriójukat. 1-2-3-4 és így tovább hét után, így tanulmányozva a magzati fejlődést..


Konstantin von Neurath

1813595272080961923.JPG 1813595272080961923.JPG ----, 'INTERROGATION LOG CONSTANTIN VON NEURATH' 1 Seite,...

Báró Konstantin von Neurath (teljes nevén Konstantin Hermann Karl Freiherr von Neurath; Kleinglattbach, 1873. február 2. – Enzweihingen, 1956. augusztus 14.) német politikus, diplomata. Három évtizedes diplomáciai pályafutását követően, 1932–1938 között különböző nemzetiszocialista kormányok külügyminisztere, 1939–1941 között a hitleri Harmadik Birodalom által megszállt Cseh–Morva Protektorátus birodalmi kormányzója volt.

Élete

Württembergi nemesi család sarjaként, báró Konstantin Sebastian von Neurath (1847–1912) és báró Mathilde von Gemmingen–Hornberg (1847–1927) fiaként született a Vaihingen an der Enz melletti Kleinglattbachban. A tübingeni, majd a berlini egyetemen tanult jogot, s miután 1892-ben megszerezte diplomáját, egy kleinglattbachi ügyvédi irodában helyezkedett el. 1901. május 30-án Stuttgartban feleségül vette Marie Auguste Moser von Filseck (1875–1960) nemest, akitől két gyermeke született: Konstantin (* 1902) és Winifred (* 1904). 1901-ben Berlinbe költözött, s a külügyminisztérium szolgálatába lépett. 1903-tól Németország londoni nagykövetségén töltötte be az alkonzuli tisztet, 1909-től pedig ugyanott követségi tanácsos lett. 1914-ben Konstantinápolyba akkreditálták, de az első világháború kitörése után Neurath bevonult a hadseregbe, s gyalogsági tisztként harcolt a fronton. 1914 decemberében megkapta a Vaskeresztet, majd 1916-ban súlyosan megsebesült a harcokban. Gyógyulását követően leszerelt és visszatért Konstantinápolyba. Hamarosan azonban a diplomáciai szolgálat alóli felmentését kérte, s 1917-ben II. Vilmos württembergi király polgári kormányának vezetője és királyi kamarás lett.
Az első világháborút követően, 1919. december 3-án Friedrich Ebert kancellár közbenjárására visszatért a német külügyminisztérium szolgálatába. Hazája nagyköveteként teljesített diplomáciai szolgálatot Koppenhágában (1919–1921), Rómában (1921–1930), Londonban (1930–1932). 1932. június 1-jén a nemzetiszocialista eszmékkel szimpatizáló Franz von Papen kormányában megkapta a birodalmi külügyminiszteri tárcát. Az időközben hatalomra került nemzetiszocialisták sem mozdították el posztjáról Neurathot, így 1932. december 3-ától Kurt von Schleicher, majd 1933. január 28-ától Hitler kormányában is tovább vezette a tárcát. Külügyérként – diplomáciai oldalról – ő készítette elő a náci Németországnak a Nemzetek Szövetségéből való 1933. októberi kilépését, valamint a demilitarizált Rajna-vidék 1936. márciusi annektálását. 1937-ben Neurath belépett a hitlerista Nemzetiszocialista Német Munkáspártba, amiért jutalmul tiszteletbeli SS–Obergruppenführerré nevezték ki. Neurath azonban mind kevésbé tudott azonosulni a Harmadik Birodalom erőszakos diplomáciai törekvéseivel, ezért 1938. február 4-én lemondott külügyminiszteri posztjáról, s tárca nélküli miniszterként a titkos kormánytanács elnöke lett.
1939. március 21-ével birodalmi protektorrá (Reichsprotektor) nevezték ki a pár nappal előbb megalakított Cseh–Morva Protektorátus közigazgatásának élére. Új posztján Neurathnak egyfelől a nyugati nagyhatalmak képviselőit kellett meggyőznie a Csehországot megszálló Németország jóindulatáról. Másfelől a háttérben végzett igazi feladata az volt, hogy biztosítsa az elnyomó náci államhatalom működési feltételeit (politikai pártok, civiltársadalmi szerveződések betiltása, sajtó ellenőrzése stb.) és megteremtse a zsidók szervezett begyűjtésének intézményes kereteit. Neurath azonban erélytelennek mutatkozott ez utóbbi feladatok elvégzésére, ráadásul nem is osztotta feltétel nélkül és minden részletében a Harmadik Birodalom politikai programját. 1941 szeptemberében elhagyta hivatalát, s helyére Reinhard Heydrich került. Jóllehet, Hitler csupán két évvel később, 1943. augusztus 24-én fogadta el Neurath lemondását, azaz névleg továbbra is hivatalában maradt.
A háborús főbűnösök nürnbergi perében, 1946 novemberében négyrendbeli háborús bűn vádjával tizenöt évnyi börtönre ítélték. Megromlott egészségi állapotára tekintettel 1954-ben szabadlábra helyezték, elhagyhatta spandaui börtönét. Két esztendő elteltével, nyolcvanhárom esztendősen halt meg a szülővárosához közeli, enzweihingeni otthonában.


Oswald Kroh

Oswald Kroh (Beddelhausen, Vesztfália, 1887. december 15. – Nyugat-Berlin, 1955. szeptember 11.) német pedagógus és pszichológus.

Életútja

Kroh tanárcsaládból származott. Általános iskola után felkészítő szemináriumba járt és 5 évig általános iskolai tanár volt, mielőtt 1913-ban leérettségizett. Kroh Münchenben és Marburgban középiskolai tanárok számára oktatott matematikát és természettudományt tanult, ami magába foglalta – többek között – a filozófiát, a pszichológiát és a pedagógiát.
Tanárai voltak: Aloys Fischer, Oswald Külpe, Paul Natorp és Erich Rudolf Jaensch. Marburgban mindkét középiskolai tanári vizsgát letette 1918-ban, majd Jaenesch témavezetése mellett doktorált 1919-ben. (Doktori munkájának címe: Színkonstancia és színtranszformáció.)
Kroh Georg Elias Müller asszisztense lett a Göttingeni Egyetemen, majd 1921-ben megkapta a ”Venia legedni” nevű elismerést A fiatalok szubjektív képlátásmódja című munkájáért, mely tanulmány a fotografikus memóriáról szól. 1922-ben az újonann alakult Braunschweigi Műszaki Egyetem filózófia, pszichológia és pedagógia professzora, majd 1923-ban a Tübingeni Egyetem neveléstudományi professzora lett. Kroh, aki a náci párt (NSDAP) tagja volt, 1933-tól az egyetem tanácsában („Führerrat”) is szerepet vállalt.
1934-ben kiadta Völkische Anthropologie als Grundlage deutscher Erziehung(Nép antropológián alapuló német oktatás) című értekezését. A náci rezsim ideológiájának hatására 1936-ban megírta Völkische Menschenkunde als Grundlage deutscher Erziehung – Übungen zur Rassenseelenkunde (Népi antropológián alapuló német oktatás - Gyakorlatok a faji pszichológiáért) című művét. 1938-ban a Müncheni Egyetemre hívták, ahol pszichológiát és pedagógiát oktatott. (Abban az időben a hadi pszichológiára különös hangsúlyt fektettek.)
1942-től a Friedrich-Williams-Egyetem professzora és a pszichológia intézet vezetője volt. Emellett részt vett a Kriegseinsatz der Geisteswissenschaften (A humán tárgyak háborús erőfeszítései) elnevezésű nemzeti szocialista projektben és a Zeitschrift für Psychologie (Folyóirat a pszichológia számára) kiadója volt. 1940-1945 között a Német Pszichológusok Társaságának („Deutschen Gesellschaft für Psychologie”) elnöki posztját töltötte be.
1945-ben náci párttagsága miatt elbocsátották tanári állásából, de 1948-ban az újonnan alapított Berlini Szabadegyetemen lett oktató, ahol 1950-ben pszichológia professzorrá nevezték ki. 5 évvel később halt meg.

Tudományos jelentősége

Kroh „Phasenlehre der Jugendentwicklung” (Ifjúságfejlesztési fáziselmélet) című munkájával az 1920-as évek második felében nagy befolyással bírt a a tanárképzés terén. Az érzékelés és a fejlődéslélektan terén ért el eredményeket. Együtt dolgozott Ernst Kertschmer-rel, melynek gyümölcse 1928-ban a pszichológiai típustan-elmélet lett.
A Harmadik Birodalomban nyíltan támogatta a nemzeti szocializmust. Emiatt akadtak nézeteltérései – többek között korábbi tanárával, Jaenesch-sel is. Kroh 1936-tól jelen volt a Német Pszichológusok Társaságában, Jaenesch elnöksége alatt. Jaenesch halálával 1940-ben ő lett az utódja, egészen a háború végéig elnökölt. A II. világháború alatt Kroh volt a Német Birodalom egyik legbefolyásosabb egyetemi pszichológusa. 1940-től a Leopoldina Német Természettudományi Akadémia tagja, 1942-ben a Bavariai Tudományos Akadémai tagja lett. Sok tanítványa volt, többek között - a Tübingeni Egyetemen eltöltött idő alatt - Heinrich Roth, illetve a Berlini Szabadegyetemen végzett munkája során a későbbi pszichológiaprofesszor, Klaus Holzkamp, valamint Rudolf Bergius és Gerhard Kaminski.
Munkái magyar nyelvű fordításainak jelenleg (2011) nem találni a nyomát, de számos eredeti nyelven kiadott pedagógiai, lélektani, fejlődéslélektani munkája megtalálható közkönyvtárainkban.


Joachim von Ribbentrop

Ullrich Friedrich Willy Joachim von Ribbentrop (Wesel, 1893. április 30. – Nürnberg, 1946. október 16.) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt befolyásos politikusa, továbbá 1938 és 1945 között birodalmi külügyminiszter volt.
Von Ribbentropot mint háborús bűnöst a legfőbb háborús bűnösök ellen folytatott nürnbergi perben a Nemzetközi Katonai Bíróság 1946. október 1-jén hirdetett ítéletében kötél általi halálra ítélte. Az ítélet végrehajtására 1946. október 16-án került sor.

Családja

Richard Ullrich Friedrich Wilhelm Ribbentrop főhadnagy és Johanne Sophie Hertwig gyermeke volt. Nagynénje, Gertrud von Ribbentrop 1925. május 25-én adoptálta, akinek apja, Karl von Ribbentrop 1884-ben nemesi címet kapott. Ettől kezdve használta a von Ribbentrop nevet.
1920. július 5-én Weisbadenben feleségül vette Anna Elisabeth Henkellt, a pezsgőgyáros Otto Henkell lányát. Ekkor von Ribbentrop Otto Henkell berlini képviseletét látta el. A házaspárnak öt gyermeke született:

Rudolf von Ribbentrop (* 1921. május 10., Wiesbaden)
Bettina von Ribbentrop (* 1922. július 20., Berlin)
Ursula von Ribbentrop (* 1932. december 19., Berlin)
Adolf von Ribbentrop (* 1935. szeptember 2., Berlin)
Barthold von Ribbentrop (* 1940. december 27., Berlin)

Élete a második világháborúig

1908 és 1914 között sokat tartózkodott külföldön. 1910 és 1914 között Kanadában élt, ahová, mint egy importvállalat tulajdonosa, bort importált Németországból, valamint 1914-ben egy jégkorong-csapat játékosa volt. Megtanult angolul és franciául. Mikor kitört az első világháború, otthagyta Kanadát, hogy német oldalon harcoljon. A háború folyamán megkapta az I. osztályú Vaskeresztet, valamint kinevezték főhadnaggyá. A front után a konstantinápolyi német nagykövetségre helyezték.
Miután 1932-ben megismerkedett Adolf Hitlerrel, belépett az NSDAP-ba. Adolf Hitler iránti csodálata miatt, felhasználva üzleti kapcsolatait, 1932 folyamán kapcsolatot teremtett Hitler és befolyásos német személyiségek között. Ezek a kapcsolatok lehetővé tették, hogy Hitler 1933-ban nagyobb ellenállás nélkül ragadja magához a hatalmat. Von Ribbentrop nem volt tagja az 1933-ban alakult Hitler-kabinetnek, a Német Külügyminisztérium eredetileg a nemzetiszocialista elképzelések szerint Alfred Rosenberg, az NSDAP külügyi osztályát vezető ideológus számára volt fenntartva. Mivel a Külügyminisztériumra a konzervatívok is igényt tartottak, megállapodás szerint a hivatal a Papen és a von Schleicher-kormány külügyminisztere, Konstantin von Neurath irányítása alá került. Von Ribbentropot 1934-ben kinevezték a Birodalmi Kormány külpolitikai tanácsadójává, valamint leszerelési megbízottjává. 1935 júniusától a Harmadik Birodalom meghatalmazott nagykövete volt. Ebben a tisztségében érte el a német-brit flottaegyezmény aláírását. Egy évvel később aláírásra került Németország és Japán között az Antikomintern paktum. 1936-ban átvette a Londoni Német Nagykövetség vezetését.
1938-ban a Fritsch–Blomberg-botrány nyomán von Ribbentropot nevezték ki birodalmi külügyminiszterré, von Neurath helyére. (Von Neurath részt vett egy titkos ülésen, ahol Blomberg birodalmi hadügyminiszterrel és von Fritsch vezérkari főnökkel kritizálták Adolf Hitler háborús terveit. A három kritikus nemsokára kiszorult a hivatalából.)

A háború

Miután a Német Birodalom 1939 márciusában kibővült Csehországgal, von Ribbentrop megpróbált egy szövetséget kialkudni Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Németország között. Ugyanezen év áprilisától egy tárgyalássorozatot folytatott szovjet kollégájával, Vjacseszlav Mihajlovics Molotovval, amelynek eredménye a Lengyelország sorsát megpecsételő, 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum lett.
Néhány nappal szeptember 1-je, Lengyelország lerohanása után a Szovjetunió is megkezdte az előretörést Lengyelország belsejébe.
Miután szertefoszlottak a reményei egy Angliával kötött békéről, Németország megszállta Nyugat-Európát.

1945 után

A második világháború befejezése után a Nürnbergi Ítélőszék összeesküvés, béke elleni bűntettek, háborús bűntettek és emberiség elleni bűntettek miatt folytatott eljárást. A vádlottak padján töltött 218 ülésnap alatt megbánást nem tanúsított. A bíróság minden vádpontban bűnösnek találta, és 1946. október 1-jén hirdetett ítéletében kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1946. október 16-án John C. Woods hajtotta végre. Kilenc halálraítélt társa előtt elsőként végezték ki 1 óra 12 perckor. Könyvét, London és Moszkva között címmel, hét évvel halála után felesége adta ki.


Ernst Röhm

Ernst Röhm (1887. november 28. – 1934. július 1.) német katona és politikus volt, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt félkatonai egységének, a Sturmabteilungnak a társalapítója. Az első világháború során több alkalommal megsérült, a frontról visszatérve pedig a Freikorpsok egyikének tagja lett. Ezután részt vett az SA megalakításában és a sörpuccsban és Hitlerrel együtt ült börtönben. 1924-es szabadulása után vitába keveredett Hitlerrel és 1929-ben Bolívába költözött katonai tanácsadónak. Hitler 1931-ben visszahívta az SA élére, és vezetése alatt a szervezet milliós taglétszámúra nőtt. Hitler 1933-as hatalomátvétele után azonban egyre jobban elhidegültek egymástól, amit Röhm leplezetlen homoszexualitása is elősegített. Végül 1934. június 30-án a hosszú kések éjszakája során letartóztatták és másnap kivégezték.

Élete

Fiatalkora

1887. november 28-án Münchenben született egy bajor kispolgári család harmadik gyermekeként. 1906-ban, az érettségije megszerzése után belépett a német hadseregbe. A 10. bajor gyalogosezrednél kezdte meg szolgálatát és 1908-ban hadnaggyá lépették elő. Az első világháború idején Flandriában és Franciaországban harcolt és 1914 szeptemberében egy repeszgránát súlyosan megsebesítette. Arca ettől teljesen eltorzult és a műtéti beavatkozás ellenére sem lehetett helyrehozni azt. Miután felépült sérüléseiből visszatért a frontra és újabb két alkalommal sebesült meg, második alkalommal a verduni csatában. Harmadik sérülése után a bajor hadügyminisztériumba került. 1917 áprilisában századossá lépették elő.
Az első világháború befejeződése után Röhm a Szabadcsapatok (Freikorps) egyikének tagja lett Franz Ritter von Epp parancsnoksága alatt. Miután a német hadsereg felfegyverezte őket, valóságos háborút vívtak a kommunistákkal Bajorországban és az ő nevükhöz fűződik a Bajor Tanácsköztársaság megdöntése is. Röhm gyorsan emelkedett a szervezet ranglétráján és 1920-ban már vezető tisztséget töltött be a müncheni Freikorps-ban.

A náci pártban

Adolf Hitler és Röhm valószínűleg 1919-ben találkoztak először és közeli barátságot kötöttek. Röhm még ebben az évben, Hitlerrel egy időben vált a Német Munkáspártba (DAP) tagjává és segített azt 1920-ban átszervezni Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá (NSDAP). Röhm részvétele kiemelkedő jelentőségű volt a párt számára, ugyanis neki hozzáférése volt a hadsereg pénzéhez, amellyel támogatni tudta a mozgalmat. Ezen kívül remek kapcsolatot ápolt a kor fegyveres katonai és félkatonai szervezeteivel és mindig képes volt nagy mennyiségű kézifegyver előteremtésére (innen ered a „géppuskás király” becenév is).
A bajor hadsereggel ápolt jó viszonyának köszönhetően az általa szervezett Sturmabteilung nem szenvedett hiányt utánpótlásból és felszerelésből. Az SA a '20-as évek elején alakult meg Röhm szervezésében, mint a náci párt teremvédő egysége, amely rendszeresen összecsapott a kommunista verőlegényekkel egy-egy pártrendezvény alkalmával.
1923. november 8-án részt vett a müncheni sörpuccsban a Reichskriegsflagge elnevezésű félkatonai egységet vezetve. Egységével tizenhat órára megszállta a hadügyminisztérium épületét, ám a rendőrség ellentámadása elsöpörte őket. Hitlert, Röhmöt és Erich Ludendorffot 1924 februárjában perbe fogták, és áprilisban egy év három hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Röhm és Hitler egy börtönbe került, ám még az év végén általános amnesztiával szabadultak. Emellett Röhm az 1924-es parlamenti választásokon a Reichstag képviselőjévé választották a Német Népi Szabadságpárt színeiben.
Röhm a börtönből szabadulva azzal szembesült, hogy mind a náci pártot, mint az SA-t betiltották, így hozzálátott a Frontbann nevű szervezet felállításához, amely az SA fedőszerve volt. Bár Hitler kezdetben támogatta a kezdeményezést, utóbb felismerte, hogy a régi stratégiához való visszatérés zsákutca, így 1924 végén az SA kilépett a Frontbannból. Hitler igyekezett az SA-t inkább propagandaszervezetté alakítani, ám törekvéseit Röhm nem tolerálta. „Törvényes Adolf”-nak csúfolta őt, és 1925 áprilisában annyira összevesztek, hogy Röhm minden pozíciójáról lemondott és kilépett a pártból.
Röhm 1928-ban felkérést kapott a bolíviai hadseregtől, hogy legyen a katonai tanácsadójuk. Ő ezt elfogadta és Bolíviába költözött. 1929-ben itt jelent meg önéletrajza, amelynek az „Egy áruló története” (Geschichte eines Hochverräters) címet adta. Az 1930-as forradalom után azonban kénytelen volt a német követségre menekülni. Itt érte Hitler üzenete, amely arra kérte, térjen vissza Németországba és vegye át ismét az SA vezetését.

Az SA vezér

Röhm 1931 januárjában tért vissza Németországba és Hitler őt az SA vezetőjévé. Visszahívásának több oka is volt: egyrészt Röhm távozása után az SA vezetők nem bírták saját embereiket féken tartani, ez pedig egyre rosszabb fényt vetett a náci pártra, másrészt Hitler át kívánta alakítani az SA-t egy olyan szervezetté, amely egyszerre szerez új tagokat a pártnak, eloszlatja eddigi rossz hírnevét, ám továbbra is megfélemlíti a politikai ellenfeleket.
Röhm szervezőmunkája igen eredményesnek bizonyult, ugyanis a 88 000 fős SA még 1931-ben elérte a 260 000-es taglétszámot, 1933-ban már mintegy kétmillióan voltak tagjai, ez a szám 1934-re pedig 4,6 millióra nőtt. Ezekben az időkben Röhm olyan közeli barátságba került Hitlerrel, hogy tegezték egymást. Hitler ezt csak nagyon kevés embernek, a legbizalmasabb ismerőseinek engedte csak meg. Ennek köszönhetően úgy tűnt, igen szoros kapocs fűzi össze őket.
Az 1933. január 30-i hatalomátvétel (avagy az „első forradalom”) után Röhmöt tárca nélküli miniszterré és bajor államminiszterré nevezték ki, ezzel eljutott hatalma csúcsára. Röhmnek ezután eltökélt szándéka volt az, hogy a mintegy 100 000 fős német hadsereget az SA-ba olvassza és a rohamosztag átvegye annak szerepét. Hitler azonban nem támogatta őt ebben. Sőt, 1934. február végén arra kényszerítette, hogy aláírjon egy szerződést Werner von Blomberg védelmi miniszterrel, amelyben lemond arról, hogy az SA katonai erővé váljék. Röhm azonban nem tartotta be az egyezséget, és áprilisban kijelentette: „Az SA a nemzetiszocialista forradalom!”
Ezekben az időkben egyre nőtt a szakadék Röhm és Hitler között. Míg Hitler a vagyonos réteg segítségével akarta Németországot újra felfegyverezni, addig régi harcostársa a gyárak államosítása mellett szállt síkra és elvetette a kapitalista rendszert. Beszélt még ezen kívül egy „második forradalom”-ról is, amely majd mindezt lehetővé teszi.

Hosszú kések éjszakája

Bővebben: Hosszú kések éjszakája

Hitler egyre inkább félni kezdett Röhm ambícióitól. Röhm ugyanis akkora embertömeg felett parancsolt, amely nyugodtan elsöpörhette volna egész rendszerét, és hozzá voltak hűségesek, nem hozzá. Ehhez adódott még az, hogy Joseph Goebbels, Heinrich Himmler és Hermann Göring konspirációba kezdtek Röhm eltávolítására. Utóbbi kettő azzal kereste fel Hitlert, hogy a franciák 12 millió frankot hajlandóak fizetni Röhmnek, ha ő eltávolítja Hitlert a hatalomból. Ez persze nem felelt meg a valóságnak, ám az SA vezér ellen összeszövetkezettek nagyméretű lejáratóakcióba kezdtek ellene. Az SS és a Gestapo jelentések százait hamisította meg, amely elhitette Hitlerrel, hogy Röhm arra készül, elmozdítsa őt a hatalomból.
Hitler még június elején találkozott Röhmmel és öt órás, éjfélig tartó megbeszélést folytattak. Hitler itt közölte Röhmmel, hogy tudomására jutott: az SA egyes elemei „nacionálbolsevista” hatalomátvételre készülnek. Röhm azonban határozottan tagadta ezeket a híreszteléseket és kijelentette, hogy a hírek részben túloznak, részben valótlanok. Hitler számára ez végleges bizonyíték volt Röhm bűnösségére.
Egyéb események is a Röhm elleni fellépésre késztették Hitlert. Június 17-én Franz von Papen kancellárhelyettes egy beszédében nyíltan kritizálta az SA viselkedését és a kemény cenzúrát, majd szóban fellépett Röhm „második forradalma” ellen is. Nem sokkal később, június 21-én Hitler meglátogatta az idős, romló egészségű Paul von Hindenburgot, aki azzal fenyegetőzött, hogy ha nem sikerül megfékezni az SA-t, akkor kihirdeti a szükségállapotot és a hadsereg átveszi a hatalmat az országban.
Hitler úgy döntött, június 30-án személyesen veszi őrizetbe Röhmöt és vezérkarát a München melletti Bad Wiessee üdülővárosában. Mivel előző nap éjszaka Himmler olyan hamis információkkal látta el Hitlert, hogy az SA csapatai már támadásra készen várakoznak Berlinben, ő gyorsan akcióba lépett, és ezen információk fényében gyorsan és kíméletlenül lecsapott. Hajlani 6.50-kor pisztollyal a kezében, SS katonák élén berontottaz SA vezetők szállására és személyesen tartóztatta le Röhmöt, árulással vádolva meg őt. Más források szerint azonban az SS először biztosította az épületet, és Hitler csak utána ment be. Ezután s parancsára Röhmöt a Stadelheim börtönbe szállították, ahol haláláig fogva tartották. Bár először meg kívánta kímélni az életét a korábbi szolgálatai miatt, Himmlernek sikerült rábeszélnie Hitlert, hogy mégis ölesse meg régi harcostársát.
Röhm egyedüliként kapott lehetőséget az öngyilkosságra. Két SS tiszt (Theodor Eicke és Michael Lippert) egy pisztolyt hagyott szobájában, amelyben egy töltény volt. Miután Röhm nem ölte meg magát, tíz-tizenöt perc múlva visszatértek és maguk végeztek vele. Amikor beléptek cellájába, Röhm állítólag ezt mondta: „Ha meg kell halnom, személyesen Adolf öljön meg!”, majd amikor testébe becsapódtak a golyók, még egyszer felkiáltott: „Vezérem, vezérem!”. Más források szerint azonban nem mondott semmit, csupán némán tűrte, hogy agyonlőjék.

Magánélete

Röhm homoszexuális beállítottsága nyílt titoknak számított már kortársai számára is. Erre először akkor derült fény, amikor 1925-ben bőröndje ellopásával vádolt meg egy 17 éves meleg fiút. A fiú egyik kihallgatása során azt nyilatkozta a rendőrségnek, hogy Röhm rá akarta venni arra, hogy létesítsen szexuális kapcsolatot vele. 1932. március 7-én került nyilvánosságra három állítólagos bolíviai levele 1928–29-ből. Ebben arról panaszkodik, mennyire hiányzik neki a férfiak társasága. A leveleket leközlő Welt am Montag újság nyomán több más baloldali lap is átvette a hírt, köztük a Münchener Post is, amely elítélte Röhmöt a hipokrita viselkedéséért.
Több náci vezető is amiatt panaszkodott Hitlernek, hogy Röhm-nek köszönhetően sok homoszexuális található az SA vezetésében, így például Edmund Heines, Röhm helyettese is meleg volt. Hitler azonban megvédte a támadásoktól őt és egy hivatalos közleményt is kiadott, amelyben megjegyezte: „egy SA-tiszt magánélete nem tartozik senkire”. Később azonban nemi beállítottsága is az egyik hivatalos ok volt a kivégzése mellett. Hitler július 13-i beszédében azt mondta, Röhm és az SA vezetése eltávolodott a párttól és lábbal taposta az erkölcs valamennyi szabályát. Ugyanakkor a párt vezetése igyekezett a saját hasznára felhasználni az SA vezető szexuális beállítottságát, amely a hosszú kések éjszkájával együtt nagyban hozzájárult a náci párt helyzetének megszilárdításához. Hans-Georg Stümke német történész szerint ezeket felhasználva sikerült a párt jobb- és balszárnya közötti ellentéteket elsimítani.


Alfred Rosenberg

Image

Alfred Rosenberg (Tallinn, 1893. január 12. – Nürnberg, 1946. október 16.) Hitler legfőbb ideológusa.

Élete

Anyja észt, apja litván származású volt. Az iskoláit Rigában, az egyetemet pedig Moszkvában végezte. A bolsevik forradalom alatt mint fehér kivándorló érkezett Németországba. Mivel fanatikus nacionalista, zsidó- és bolsevikellenes volt, Dietrich Eckarton keresztül hamar kapcsolatba került Hitlerrel. Ezt követően ő lett az NSDAP fő ideológusa, és „tudományosan” is kidolgozta azokat az elméleteket és tételeket, melyeket Hitler körvonalazott.
Részt vett a müncheni sörpuccsban, majd később a náci napilap főszerkesztője lett. Ideológiáját megfogalmazva kiadta a Huszadik század mítosza című könyvet, melyben kifejtette és megfogalmazta a nácizmus alapjait és filozófiáját. Ebben dolgozta ki elméletét a zsidó világ-összeesküvésről. Szerinte a zsidók diaszpóraként szétszóródva a világban, de egységes irányítás alatt, tudatosan szerzik meg a gazdasági hatalmat, a kultúra és a sajtó kulcspozícióit, majd ezek birtokában a gazdasági hatalmat politikai hatalommá váltják át.
Rosenberg ezen állításai világszerte nagy visszhangot váltottak ki. Foglalkozott továbbá az északi faj mitológiájával és a szvasztika (horogkereszt) misztikumával. Ő integrálta a náci filozófiába Nietzschét, Wagnert, a nagy jövendölőt, Paul de Lagarde-ot és mint prófétákat Gobint és Houston Stewart Chamberlaint. Hitler különböző pártállásokba juttatta, volt képviselő és a „keleti térség biztosa”-ként a nácik által „fajilag alacsonyabb rendű”-nek tekintett emberek – szlávok, illetve zsidók – kitelepítését irányította.
Mint háborús bűnöst, a Nürnbergi Katonai Törvényszék halálra ítélte, és 1946. október 16-án felakasztották.


Baldur von Schirach

Baldur Benedikt von Schirach (1907. május 9. – 1974. augusztus 8.) német ifjúsági vezető, akit a nürnbergi perben elítéltek 1945 után. Schirach volt a Hitlerjugend (HJ) vezetője, Gauleiter és Bécs vezetője (Reichsstatthalter).

Élete

Weimarban született, apja színházigazgató volt. Anyja amerikai nő volt, Emma Middleton Lynah Tillou (1872 - 1944). Két lánytestvére volt, Viktoria és Rosalind von Schirach, és egy fiútestvére Karl Benedict von Schirach, aki 1919-ben öngyilkos lett 19 éves korában.
Tízéves korában beállt a Wehrjugendgruppe-ba, 1925-ben NSDAP tag lett. 1932 március 31-én elvette Henriette Hoffmannt, akinek apja Hitler fényképésze és közeli barátja volt. Így került Hitler közelébe, és gyakran meglátogatta a Berghofon. Négy gyerekük született, Angelika Benedikta von Schirach (1933), Klaus von Schirach, Robert von Schirach és Richard von Schirach (1942).

Politikai pályafutása

1940-ben megszervezte 5 millió gyerek evakuálását a szövetségesek által terrorbombázott városokból. Később belépett a hadseregbe, és Franciaországban harcolt, ahol vaskeresztet kapott hősiességéért. A Hitlerjugend vezetését tőle Artur Axmann vette át, Schirach ezután Bécs vezetője (Reichsstatthalter) lett. Kormányzása alatt deportáltak 185 000 zsidót munkatáborba. 1943 után kegyvesztett lett, de megtartotta állását.
A nürnbergi perben azt mondta, hogy nem tudott „megsemmisítő táborok” létezéséről. 1946-ban a bécsi zsidók deportálása miatt 20 év börtönre ítélték. 1949 július 20-án felesége elvált tőle. 1966 szeptemberében engedték ki. Megírta memoárjait „Hittem Hitlerben” címmel. 1974-ben halt meg Krövben.


Arthur Seyß-Inquart

Arthur Seyß-Inquart (1892. július 22. – 1946. október 16.) ügyvéd, majd kancellár Ausztriában. Később Ausztria, Dél-Lengyelország és Hollandia helytartója. A háború után a nürnbergi per folyamán halálra ítélték, majd kivégezték.

Család és előélet

1892. július 22-én született Stonařovban. Apja, Emil Zajtich egy cseh etnikai iskola igazgatója volt. Anyja, Auguste Hýrenbach. Öt idősebb testvére volt: Hedvig (1881), Richard (1883), Irene (1885), Henriette (1887) és Robert (1891). A család 1907-ben költözött Bécsbe, ahol megváltoztatták a nevüket a kitalált Seyß-Inquart névre. Seyß-Inquart a középiskolai tanulmányok befejeztével a Bécsi Egyetemen jogot tanult, majd 1914-ben beállt az osztrák hadseregbe, ahol megkapta a Kaiserjägert az első világháború idején. Később szolgált Oroszországban, Romániában és Olaszországban. Szolgálataiért és bátorságáért[4]többször is kitüntették. 1917-ben diplomázott le. Feleségét, Gertrud Maschka-t, akit 1916-ban feleségül vett, 1911-ben ismerte meg. Három gyerekük született: Ingeborg Caroline Auguste (1917), Richard (1921) és Dorothea (1928)

Karrierje az Anschlussig

1921-ben létrehozta saját ügyvédi irodáját. Az Első Köztársaság kezdeti éveiben közel került a Vaterländische Fronthoz. 1933-ban meghívást kapott Engelbert Dollfuss kancellár kabinetjébe. 1937-től államtanácsos Kurt Schuschnigg kormányában. Bár eleinte nem volt tagja az Osztrák Nemzeti Szocialista pártnak, sok nézetével és tevékenységével szimpatizált. 1938-ban azonban az osztrák nemzeti szocialisták tekintélyes frontembere lett. Még ez év februárjában kinevezték belügyminiszternek a Schuschnigg-kormányban, miután Adolf Hitler azzal fenyegette meg Schuschniggot, hogy katonai akciókat vezet Ausztria ellen, ha nem adják át az országot. Március 11-én az osztrák kormánynak szembesülnie kellett a népszavazás akaratával, amely a függetlenség mellett szavazott. Schuschnigg ekkor lemondott, utódját Wilhelm Miklast Seyß-Inquart csak vonakodva fogadta el.

Az Anschluss alatt

A következő napon a német csapatok átlépték az osztrák határt és tárgyalásra hívták Seyß-Inquartot. A tárgyalások után, megállapodást követően Hitler elhagyta Bécset és egy névlegesen független, de a Német Birodalomhoz hű kormányt hagyott hátra. Seyß-Inquart hamarosan elrendelte, hogy Ausztriát Ostmark tartományként be kell építeni a Harmadik Birodalomba. Ezt követően, március 13-án Seyß-Inquart csatlakozott a Nemzeti Szocialista párthoz.

Ostmark tartomány és Dél-Lengyelország vezetőjeként

Miután ő készítette elő Ausztria bekebelezését (és ezt március 13-án jóvá is hagyta) Hitler beleegyezésével Reichsstatthalter (birodalmi főbiztos), azaz az Ostmark tartomány vezető tisztségviselője lett. Ekkor Ernst Kaltenbrunner főnöke lett, aki államtitkáraként szervezte meg az osztrák Gestapót és kialakította a mauthauseni koncentrációs tábort. Később tiszteletbeli Obergruppenführer rangot kapott, majd 1939-ben tárca nélküli miniszter lett a Hitler-kormányban.
A lengyelországi inváziót követően igazgatási vezető lett Dél-Lengyelországban, ahol a pozíció elfoglalása után Hans Frank helyettese lett. Aktívan részt vett a lengyel zsidók gettóba helyezésében, valamint a stratégiai készletek lefoglalásában is.

Hollandia helytartójaként

1940 májusában a megszállt Hollandia helytartójának (Reichskommissar) nevezték ki. Ebben a minősítésben a polgári közigazgatás irányítója lett és szoros gazdasági együttműködést épített ki Németország érdekeinek védelmében. Támogatta a holland Nemzeti Szocialista Mozgalmat (NSB) és lehetővé tette számukra a félkatonai Landwacht létrehozását, amely kisegítő rendőri erőként tevékenykedett. Más politikai pártokat betiltattak és képviselőiket Sint-Michielsgestelben tartották fogságban. Az ország ellenőrzése nagymértékben Seyß-Inquart kezében volt. Ő felügyelte a politikai és kulturális csoportokat, amiket nagy részben átpolitizált. Intézkedéseket vezetett be az ellenállók ellen, miután széleskörű sztrájkra került sor Amszterdamban. 1943 májusában különleges hadbírósági eljárást kezdeményezett Arnhem és Hilversum városok ellen. A kollektív bírság 18 millió holland forint lett. Egészen a felszabadulásig Seyß-Inquart Hollandia helytartója maradt és ez idő alatt (az úgynevezett „Hostage-törvény” által) közel 800 embert deportáltak. (Egyes jelentések szerint 1500-at). 1944 júliusától Seyß-Inquart jogköreinek többsége átkerült katonai parancsnokság alá, így ő lett a holland Gestapo feje is.

Koncentrációs és munkatáborok Hollandiában

Kisebb koncentrációs táborokat létesíttetett Hollandiában. Vught közelében a KZ Herzogenbusch-t, Amersfoort közelében a Kamp Amersfoortot és a „Zsidó Egység Tábort” Westerborknál. A táborokat Seyß-Inquart irányítása alatt katonai, rendőri, vagy az SS erői vezették. Ezen táborok közé tartozott még az Ommen (Kamp Erika), mely „Önkéntes Munkaerő-toborzó Tábor” néven is ismert volt. Körülbelül 530 000 holland civil dolgozott a németeknek, akik közül úgy 250 000-et német gyárakba küldtek. Seyß-Inquart egy kísérletet tett arra, hogy csak 21-23 év közöttieket kelljen Németországba küldenie. Ezen kísérlete azonban kudarcba fulladt. Egy másik 1944-es kísérletét viszont siker koronázta, amivel azt érte el, hogy a kért 250 000 ember helyett „csak” 12 000-et kellett Németországba küldenie.

Egyéb intézkedései


Seyß-Inquart – rendíthetetlen antiszemita lévén – pár hónappal Hollandiába érkezése után intézkedéseket tett a zsidók eltávolítására a kormányból, a sajtóból valamint az ipari létesítmények vezetői pozícióiból. 1941-ben mintegy 140 000 zsidót vettek nyilvántartásba és ekkor létesítette Amszterdamban a gettót és a Westerbork-i tranzittábort. 1941 februárjában 600 zsidót küldtek a buchenwaldi és a mauthauseni koncentrációs táborokba, később pedig Auschwitzba. 1944-ben azonban a megmaradt zsidók a szövetséges erők közeledtével megszüntették a Westerborki és a Theresienstadti táborokat. A 140 000 holland zsidóból csak 30 000 élte túl a háborút.

A háború vége felé

Amikor a szövetséges erők 1944 végén hollandiai területeket foglaltak el, a náci vezetés megpróbálta életbe léptetni a „Felperzselt Föld” nevezetű akciót, melynek során a haderő néhány dokkot és kikötőt el is pusztított. Seyß-Inquart azonban egyetértett a fegyverkezési miniszterrel, Albert Speerrel és számos katonai parancsot kiadva, jelentősen korlátozta a fölösleges és hiábavaló pusztítást. Hitler 1945. áprilisi öngyilkosságát követően, az új német kormány külügyminisztere lett, Joachim von Ribbentrop utódjaként, aki már jóval korábban elvesztette Hitler bizalmát. Mivel a Dönitz-kormány nem tartott tovább 20 napnál, így sem a kormány, sem Seyß-Inquart nem ért el semmit új hivatalában. Bár tudta, hogy a háborút elvesztették, mégsem akart lemondani, így 1945. május 8-áig helytartó maradt. Később egy német gyorsnaszád fedélzetén fogták el kanadai hajósok, rezidenciájától a Twickel-kastélytól nem messze.

A nürnbergi per

Fogságbaejtése és ítélete között

Elfogása után a luxemburgi Mondorf-les-Bains Palace Hoteljában tartották fogva. Onnan szállították át később Nürnbergbe. A börtönparancsnok visszaemlékezésében elmondja, hogy Seyß-Inquart sohasem panaszkodott és sohasem szegte meg a börtönszabályzatot. Tulajdonképpen csak bicegése volt rajta feltűnő. Gustav Gilbert pszichológus véleménye szerint „csendesen beletörődött sorsába.” Az elvégzett Wechsler-Bellevue-féle intelligencia teszten 141 pontot ért el. Eredménye a második legjobb lett. Ennél csak Hjalmar Schacht ért el több pontot. Egy másik vizsgálat szerint nem volt barátságtalan, de hűvös, tartózkodó és érzelmileg rideg ember benyomását keltette. Még akkor is sztoikusan viselkedett amikor levetítették a koncentrációs táborokban készült filmeket. Azonban rángatózó arcizmai elárulták a benne levő belső feszültséget. Amikor elkülönítették a foglyokat egymástól Frankkal, Keitellel és Sauckellal került egy csoportba.

Ítélete és kivégzése

Kezdetben a négy vádpontból háromban (béke elleni bűncselekmények, háborús bűncselekmények, emberiség elleni bűncselekmények) a bírák nagy egyetértésben bűnösnek találták, bár Francis Biddle a második vádpont esetében is kétségeket fogalmazott meg. Azonban végül egyöntetűen csak a harmadik és negyedik vádpontban találták bűnösnek és a bíróság ezek alapján ítélte halálra. Emellett a sajtó munkatársai is „halálra ítélték”. 32 jelölésből 26-ot kapott. Az ítélet kihirdetése után is nyugodtan viselkedett. Gustav Gilbert pszichológusnak az ítéletről így nyilatkozott: „Kötél általi halál. Nos hát... tekintettel a helyzetre, nem is számítottam másra. Rendben van ez így.” Sőt még levelet is írt a börtönparancsnoknak, melyben arra kérte, hogy engedélyezze a halálraítélteknek a reggelenkénti hideg zuhanyt, (Véleménye szerint ez jó hatással volt mind testi, mind lelki állapotukra.) valamint, hogy találkozhassanak napközben ugyanúgy, mint az ítélet előtt. Még biztosította is Andrus ezredest, hogy nyugodtan néznek az elkövetkező események elébe és nem próbálják semmivel sem megnehezíteni az ő és a börtön személyzetének életét.

1946. október 16-án végezték ki utolsóként (Alfred Jodl) után. Az akasztófához a katolikus lelkész, Bruno Spitzl kísérte el. Korábban Sixtus O'Connor pátertől kapta meg a feloldozást. Utolsó szavai az alábbiak voltak: „Remélem, hogy ez a második világháború tragédiájának utolsó felvonása. Remélem, hogy a jelenlegi nyomorúságban bölcsesség száll a népekre, s ez megértésre vezet a nemzetek között, végül remélem, hogy béke lesz a Földön. Hiszek Németországban.”Az orvosok 2 óra 47 perckor állapították meg a halál beálltát, majd megmérték testsúlyát (74 kg.) és testmagasságát (180,3 cm.).


Julius Streicher

Der Stürmer caricature

Német propaganda archivum

Julius Streicher (1885. február 12. – 1946. október 16.) német újságíró. 1922-től volt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) tagja. Szerkesztője volt a Der Stürmer című antiszemita lapnak, s a zsidóellenes propaganda egyik fő szervezője volt. A háborús főbűnösök perében Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték.

Élete

1885. február 12-én született Bajorországban. Szülei pedagógusok voltak, a helyi iskolában tanítottak, így Streicher is tanári pályára lépett. A férfi, bár sem természetes tehetsége, sem szorgalma nem volt kiugrónak mondható, sikerrel elvégezte középfokú tanulmányait, majd – szülei nyomdokába lépve – a fleinhauseni elemi iskolában vállalt tanítói állást.


Unity Mitford

Unity Valkyrie Mitford (1914. augusztus 8. – 1948. május 28.) arisztokrata származású brit nő volt, aki több éven keresztül Adolf Hitler és az NSDAP belső köreinek volt a tagja, és akit egy időben Hitler leendő feleségének is véltek, mivel sok rendezvényre kísérte el az általa bálványozott vezért, akikbe sokak szerint szerelmes volt. Nővére, Diana az angol milliomos és fasiszta vezető, Oswald Mosley felesége volt, és Unity rajta keresztül került kapcsolatba a fasizmussal. 1934-ben, húsz évesen ismerkedett meg Hitlerrel, és az ő kitüntetett figyelmének köszönhetően hamarosan a párt vezetésének sok tagjával is ismertséget kötött. Hitler benne látta az ideális germán nőtípus megtestesülését, és jó összeköttetéseit, illetve kiterjedt rokonságát (amelybe például Winston Churchill is beletartozott) igyekezett kihasználni. Unity az angol–német barátság szószólója és nemzetiszocialista agitátor lett, azonban amikor kitört a második világháború, öngyilkosságot kísérelt meg Münchenben. A golyó nem ölte meg, azonban élete hátralevő részére testileg és mentálisan is jelentősen megkárosította. Hazaszállították, majd 1948. május 28-án halt meg az öngyilkosság szövődményeiben.

Élete

Gyermekkora

1914. augusztus 8-án született Londonban David Freeman-Mitford, Redesdale lordjának negyedik gyermekeként. Hat testvére volt, akik közül öt lány volt. Az első világháborúnak köszönhetően nem túl népszerű Valkyrie (valkűr) nevet nagyapjának köszönhetően kapta, aki Richard Wagner nagy tisztelője volt. Szülei igen különcök voltak, így a világháború kitörése előtt minden második évben Kanadába utaztak, ahol arany után kutattak, ám egyik ilyen utazásuk alkalmával sem találtak semmit. Az 1913-as utazás során, a Swastika nevű aranyásó-településen fogant meg Unity. Nővéreivel együtt spártai körülmények között nevelték, így például gyerekszobájukat még télen sem fűtötték. Anyjuk nyolc éves korukig maga tanította a gyermekeit, és utána nevelőnőket fogadott melléjük. Iskolába sok ideig csak egyetlen fiútestvére, Thomas járt.
Unity a testvéreivel együtt élt az apja tervei szerint épített Swindbrook házban, amelyben minden szükséges rendelkezésükre állt, így itt éltek, tanultak, de szükség esetén a műtéteket is itt végezték el, így területét igen kevésszer hagyták el. Unity Nancy nevű nővére segítségével gyakran terrorizálta többi testvérét, és vad viselkedése miatt sok iskolából eltanácsolták. 1929. január 30-án Unity is koszorúslány volt nővére, Diana esküvőjén, aki Bryan Guinness-hez ment hozzá. Nővére volt az, aki 1932 júliusában bált adott a tiszteletére, és bevezette a londoni társaságba. Unity eddigre már a 180 centiméteres magasságot is meghaladta, és ehhez erős, nehezen irányítható személyiség párosult, ráadásul szerette megbotránkoztatni az embereket. Például levelezőpapírt lopott a Buckingham-palotából, és erre írta ismerőseinek címzett leveleit, táncestekre pedig egy szelídített patkányt vitt magával. Mindezek ellenére sok előkelő család hívta meg, így például részt vett Walter Rothschild báljain és vacsoravendég volt rokonánál, Winston Churchillnél.

Megismerkedése a fasizmussal

Unity-t 1933 júniusában mutatták be a brit fasiszta vezetőnek, Oswald Mosely-nak, akinek nővére, Diana volt a szeretője. A férfi „Hail the Fascist!” köszönése azonnal felkeltette a lány érdeklődését. Nővérével együtt lépett be a Brit Fasiszta Unióba, az angol fasiszta pártba, amely 1932. október 1-jén alakult meg. Unity rajongott a mozgalomért, annak lapját, a The Blackshirts-t árulta az utcán, és egy barátnőjével közösen hangszalagra vetette fel, miközben a párt jelszavát skandálja. Szívesen viselte a szervezet fekete, női egyenruháját, még otthon és társaságban is azt hordta, és mindig karlendítéssel, illetve fasiszta jelszavakkal köszöntötte ismerőseit. Eközben egyik húga, Jessica ebben az időben fordult a kommunizmus irányába, és Lenin szobrokkal díszítette ki családi otthonukat.
A fasizmushoz nem ideológiai alapon vonzódott, hanem a külsőségei miatt, ugyanis magával ragadták az indulók és az egyenruhában parádézó párttagok, ami kiragadta a hétköznapok unalmából. Épp ezért érintette igen kellemetlenül, mikor 1936-ban a brit kormány betiltotta a pártok tagjai számára az egyenruha-viselést. Unity igen hamar rájött, hogy a Brit Fasiszta Unió csupán az NSDAP másolata, így hamar a Harmadik Birodalom irányába fordult, és többször is kijelentette, hogy Münchenbe fog utazni, hogy személyesen megismerhesse Hitlert.

Találkozás Hitlerrel

Unity még a németországi nemzetiszocialista hatalomátvétel évében, 1933-ban az országba látogatott Diana nővérével, és az NSDAP külügyi főnöke, Ernst Hanfstaengl segítségével kívánt ismeretségbe kerülni Hitlerrel. Ők az ifjabb Otto von Bismarck ajánlólevelével érkeztek a férfihoz Nürnbergbe, azonban csupán Rudolf Heßszel tudtak találkozni. Még ez év szeptemberében a Brit Fasiszta Unió küldöttségének tagjaiként részt vettek a nürnbergi pártnapokon, amelyen fekete egyenruhát viseltek, és William Joyce-szal is készítettek közös fotót. Hazatérése után Hitlerről készült fényképek szétválogatásával múlatta az idejét, miközben lemezjátszóján állandóan a Horst-Wessel-Liedet játszotta. Eközben meggyőzte szüleit, hogy előnyös volna számára egy németországi nyelvtanulás, és 1934 tavaszán ismét Münchenbe utazott. Az egyetemre nem tudott beiratkozni, mivel nem volt megfelelő végzettsége hozzá, azonban elit lánynevelő intézetbe került. Megérkezése után rögtön hozzálátott, hogy kapcsolatba lépjen Hitlerrel. Levelére azonban nem kapott választ, és nehezen kiderített otthoni telefonszámán sem tudta elérni.
Végül sikerült fodrászától megtudnia Hitler törzshelyét, ahol kíséretével ebédelni szokott. Az étteremben igyekezett úgy leülni, hogy Hitler mindenképp meglássa őt, és közben német nyelvkönyvét olvasta. 1935. február 9-én aztán Hitler érdeklődését felkeltette a nő, akit ő a „megtestesült germán nőideál”-nak nevezett, és asztalához hívatta. Körülbelül fél óráig beszélgettek sokféle témáról, majd Hitler felírta a nő címét, és elhagyta az éttermet. Utóbbi különösen elégedett volt, hiszen az általa igen nagyra becsült brit arisztokrácia egyik képviselője az ő személye miatt jött csupán Németországba. Érdeklődése viszont csak akkor kezdett jelentősen nőni, amikor kiderült, hogy Unity is támogatja az angol–német szövetséget. Így 1935 áprilisában Winifred Wagnerrel közösen hívatta meg magához vacsorára müncheni rezidenciájára. Április 10-én Unity már Hitler kísérője volt Hermann Göring és Emmy Sonnemann esküvőjén, ezzel pedig bekerült az NSDAP legbelsőbb köreibe, hiszen mindenütt szívesen látott vendég vált belőle


Edmund Veesenmayer

15863111393048169297.JPG

Dr. (oec. publ.) Edmund Veesenmayer (Bad Kissingen, 1904. november 12. – Darmstadt, 1977. december 24.) vezető német közgazdász, a Harmadik Birodalom diplomatája, az NSDAP és az SS magas rangú tagja volt.

Élete

1932. február 1-jétől volt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP-Nr.: 873 780), 1936 júniusától pedig a „Schutzstaffel” (SS-Nr.: 202 122) tagja. A Német Birodalom Külügyminisztériumának gazdasági szakértőjeként felmérte a kelet- és közép-kelet-európai gazdasági és politikai állapotokat. 1943-ban Magyarországról (a Felvidéket és teljes Erdélyt is beleértve) hosszú jelentést készített, s az SS-nek is több különleges megbízatást teljesített. Adolf Hitler 1944. március 19-én (Magyarország német megszállásakor) a Harmadik Birodalom nagykövetének és teljhatalmú magyarországi megbízottjának nevezte ki: ez azt jelentette, hogy a Wehrmachton kívül minden megszállóerő (főleg a Gestapo) fölött rendelkezési joga volt. Szerepet játszott a magyar értelmiség „átvilágításában”, ismert németellenes személyek letartóztatásában (ezáltal is nyomást gyakorolva Magyarországra), valamint a zsidóság deportálásában. A Szálasi-puccs során segítséget nyújtott a nyilas hatalomátvételhez, meggátolva ezzel Magyarország kiugrását a II. világháborúból. 1945-ben Salzburg közelében feladta magát az amerikai csapatoknak. A nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék 1949-ben 20 év börtönre ítélte, majd büntetését felére csökkentették, s 1951-ben szabadlábra helyezték. Ezt követően Németország képviselője volt az észak-francia Roubaix városában székelő Pennel & Flipo cégnél. Fontosabb szerepet ezután már nem játszott, haláláig Darmstadtban élt.


Horst Wessel

Horst Ludwig Wessel (1907. október 9. – 1930. február 23.) német nemzetiszocialista és a párt félkatonai szervezetének, a Sturmabteilungnak a tagja volt. A Nemzetiszocialista Német Munkáspártba 1926. december 7-én lépett be, és ekkor lett tagja az SA-nak is. 1930-ban bekövetkező erőszakos halála után a párt egyik hőse lett, és az általa szerzett „Die Fahne hoch” (vagy ismertebb nevén Horst-Wessel-Lied) a párt himnuszává vált, majd az 1933-as hatalomátvétel után a Harmadik Birodalom is de facto hasonló szerepben alkalmazta azt.

Élete

Gyermekkora

A vesztfáliai Bielefeldben született 1907. október 9-én protestáns német családba. Apja, Dr. Ludwig Wessel lutheránus lelkész, anyja pedig lutheránus lelkészcsalád gyermeke volt. 1913-ban Ludwig Wessel Berlin legrégebbi templomának, a Nikolaikirchének lett a lelkésze, és a család a berlini Judenstraßéra költözött, amely már a középkor óta a berlini zsidó közösség központja volt. Az első világháború vége után apja a nacionalista és konzervatív eszmék mentén kezdett politizálni, amelyet egészen 1923-as haláláig folytatott.
Horst 1914-ben a Köllnisches Gymnasium tanulója lett, majd apja hatására ő is a jobboldali politika irányába fordult, és 1922-ben, 15 éves korában belépett a Deutschnationale Volkspartei (Német Nemzeti Néppárt) ifjúsági szervezetébe, a Bismarckjugendbe. 1923 decemberében csatlakozott a jóval radikálisabb Wiking-Bundba, azonban továbbra is a Bismarckjugend tagja maradt. Később mindkét szervezetből kilépett, az elsőből 1925-ben, a másodikból pedig egy évvel később. 1926-ban felvételt nyert a Friedrich-Wilhelm Egyetem (a mai Humboldt Egyetem) jogi karára, ahol a Normannia nevű diákszervezet tagja lett.

Nemzetiszocialista aktivista

1926. december 7-én belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba, és annak félkatonai szervezetébe, a Sturmabteilungba. Itt azt a feladatot kapta, hogy szerezzen új tagokat, illetve szervezze meg a berlini Hitlerjugendet. Joseph Goebbels is ekkor lett Berlin gauleitere, és az intézkedései nyomán kialakuló utcai összecsapások miatt a szervezetet a kormány betiltotta. Goebbels hamarosan felfigyelt a fiatal SA tagra, és 1928 júliusában Ausztriába küldte, hogy tanulmányozza az ottani nemzetiszocialista párt felépítését, különös tekintettel a Hitlerjugendre, és tapasztalatai alapján segítsen a berlini Hitlerjugend átszervezésében. 1929 májusában a friedrichshaini SA-Trupp 34 élére nevezték ki. Egységével részt vett a városrészben folytatott utcai összecsapásokban, és Horst támadást szervezett a kommunisták helyi főhadiszállása ellen, aminek során négy munkás súlyosan megsérült.
Ekkoriban kávéházakat kezdett járni, hogy ott toborozzon tagokat az SA számára. 1929 szeptemberében az egyik ilyen alkalommal ismerkedett meg az akkor 18 éves Erna Jaenickével, akibe beleszeretett. A hölgy egyes források szerint prostituált volt. A szerelmesek hamarosan összeköltöztek egy albérletbe a Große Frankfurter Straße 62 szám alatt, ahol a tulajdonos távolléte miatt, annak beleegyezésével az egész házat használták.
Az 1929-es téli szemeszter kezdetére Horst már minden idejét a mozgalomnak szentelte, így otthagyta az egyetemet. 1930. január 14-én összeveszett az özvegyasszonnyal, akitől lakását bérelte, és akinek a férje kommunista volt. A nő követelte tőle, hogy fizesse meg lakbérét, amire Horst állítólag veréssel fenyegette meg, és megtagadta, hogy barátnője helyett is ő fizessen. Az özvegy ezért a legközelebbi kommunista gyűléshelyre ment segítséget kérni. Este tíz órakor kopogtattak a ház ajtaján, és miután Horst ajtót nyitott, arcon lőtte Albrecht Höhler strici, aki a kommunista Vörös Frontharcos Szövetség tagja volt. A nemzetiszocialista sajtó igyekezett úgy beállítani az eseményeket, mintha politikai leszámolás történt volna, míg a kommunista sajtó stricik közötti harcnak állította be a történteket. Wessel mindenesetre súlyosan megsebesült és kórházba szállítása után 1930. február 23-án meghalt.

Mártírrá válása

Halál után Goebbels propagandaapparátusa hozzálátott, hogy hőst csináljon a fiatalemberből. 1922. február 17-én Goebbels közzétette a férfi haláláról szóló elbeszélését „Die Fahne hoch!” címen. Ezután nagyszabású temetést rendeztek számára, amelyen 30 000 résztvevő előtt helyezték örök nyugalomra, és a tömegben ott volt Hermann Göring és Ágost Vilmos porosz herceg is. Wessel tiszteletére Goebbels mondott dicsőítő beszédet sírja mellett.
Az általa írt Horst-Wessel-Lied hamarosan a náci párt himnusza lett. A nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra jutása után visszaemlékezések, könyvek és filmek készültek a férfi életéről. Sírjára emlékmű került, és gyilkosát, aki börtönben ült tettéért, kivégezték. Berlin Friedrichshain nevű kerülete felvette a Horst-Wessel-Stadt nevet. A központban lévő Bülowplatz-ot, és a mellette található berlini metrómegállót is az ő nevére keresztelték át. A teret a második világháború vége után Liebknechtplatz-ra (Karl Liebknecht után), majd 1947-ben Luxemburgplatz-ra (Rosa Luxemburg után) nevezték át.
1936-ban a Kriegsmarine (Haditengerészet) gyakorlóhajót bocsátott a vízre, amelyet Horst Wessel után neveztek el. A hajót a világháború után az Amerikai Egyesült Államok vitte el hadizsákmányként, és felújítás után az Amerikai Egyesült Államok Parti őrsége kapta meg, ahol ma is szolgálatot teljesít USCGC Eagle néven.
A világháború vége után nevét eltávolították sírkövéről, és egyes források szerint a maradványait is exhumálták és elhamvasztották


Walther

Funk

Fájl:Walter Funk.jpg

Walther Emanuel Funk (*1890 augusztus 18 Trakehnen, Kelet-Prorszország; † 1960 május 31 Düsseldorf) német újságíró volt. A nemzeti szocializmus idején gazdasági miniszter és a birodalmi bank elnöke.

Fiatalsága

Édesapja a királyi porosz istálló építőmestere volt. Walter Funk itt született 1890-ben, a szép keletporosz tájakon. Szünidőben nagyon szeretett a keletporosz tájakon időzni.

1908-tól Berlinben és Lipcsében tanult közgazdaságot, irodalmat, zenét és államtudományokat. 1912-ben szerzett doktorátust. 22 éves korában újságíró lett a Berliner National-Zeitung-nál és a Leipziger Neuesten Nachrichten-nél. Elsősorban gazdasági szakkérdésekről írt. 1915-ben bevonult a hadseregbe, de még ugyanabban az évben szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították.

Weimari köztársaság

1919-ben megházasodott, 1922-ben és 23-ban gazdasági írásai általános feltűnést keltettek, és belőlük le lehet szűrni, hogy írójuk nagyon jól áttekinti a gazdasági történéseket. Karl Helfferich, Hjalmar Schacht és Hans Luther 1923-ban bevonták tárgyalásaikba egy stabil pénzről.
A berlini tőzsdei újság vezető riportere lett. Írásaiban a külföldi kölcsönök leállítását követelte, és a belső piac sokkal jobb kihasználását és fejlesztését. A Dawes-terv-et 1924-ben elutasította.
1928-32-ig a német gazdasági és szociálpolitikai társaság vezetője. 1931 májusától a nemzeti szocialista pártiroda gazdaságpolitikai szolgálatának kiadója. Hjalmar Schacht ajánlására Hitler kinevezte július 31-én személyes gazdasági tanácsadójává. 1932-ben a parlament tagja lesz, és az NSDAP gazdaságpolitikai osztályának főosztályvezetője.

1933-ban a propaganda és népfölvilágosító minisztérium államtitkára lett. 1933 november 15-étől a birodalmi kultúrkamara elnöke lett. 1938-ban gazdasági miniszter lett, 1939-ben a birodalmi bank alnöke, 1939 augusztusától a honvédelmi minisztérium keretein belül a háborúval kapcsolatos gazdasági intézkedésekért felelős. 1943 februárjában minden nem hadi fontosságú ipari üzemet, üzletet és vendéglátóipar helységet bezáratott. 1943 szeptemberében a fegyverkezéssi és hadviselési minisztérium központi tervezőrészlegének lett tagja.

A háború után

1945 júniusában brit csapatok ejtették fogságba a Ruhr-vidéken. A nürnbergi perben 3 vádpontban találták bűnösnek és életfogytiglani börtönre ítélték.

Zárószavai

"Semmiféle bűnt nem követtem el."
1957 május 16-án kiengedték a spandaui börtönből. 1958 decemberében a berlini törvényszék 10.900 DM pénzbüntetésre ítélte.

Művei

Die Goldmarkbank der deutschen Wirtschaft (1923)
Mit der "New York" nach New York (1927)
Befreiung von Kriegstributen durch wirtschaftliche und soziale Erneuerung (1929)
Rede des Herrn Staatssekretärs Funk bei der Eröffnung des Kontinentalen Reklame-Kongresses am 24. November 1936 ...
Rede zur Eröffnung der 25. Deutschen Ostmesse 1937
Grundsätze der deutschen Außenhandelspolitik und das Problem der internationalen Verschuldung (1938)
Ansprache des Herrn Reichswirtschaftsministers und Reichsbankpräsidenten Funk vor dem Zentralausschuß der Reichsbank am 30. März. 1939
Vereinigung für gesunde Währung / [Nr] 97. Ueber die zukünftige Währungsgestaltung (1940)
Wirtschaftliche Neuordnung Europas (1940)
Ein Leben für die Wirtschaft (1941)
Wirtschaftsordnung im neuen Europa (1941)
Das wirtschaftliche Gesicht des neuen Europa (1942)
Neuordnung der Organisation der gewerblichen Wirtschaft (1942)
Europäische Wirtschaftsgemeinschaft (1942)
Wirtschaftsordnung und Währungsmechanismus (1944)
Die Länder des Südostens und die europäische Wirtschaftsgemeinschaft (1944)


Heinrich Himmler

Fájl:Himmler Signature 2.svg

Heinrich Luitpold Himmler (1900. október 7. – 1945. május 23.) német politikus, magas rangú náci vezér, a Schutzstaffel (SS) vezetője. A második világháború alatt a III. Birodalom második legbefolyásosabb embere volt. Az összes rendőrségi és biztonsági erő, beleértve a Gestapót is, az ő irányítása alatt állt. Mint a koncentrációs táborok, a haláltáborok és a bevetési csoportok felügyelője, Himmler körülbelül 2 millió zsidó, több mint kétszázezer roma, kétmillió szovjet hadifogoly, kétmillió lengyel és több százezer kommunista, homoszexuális, nem fehér, valamint fizikailag és mentálisan sérült ember haláláért volt felelős.

 A Harmadik Birodalom koncentrációs táborai

Élete

Ifjú évei

Heinrich Luitpold Himmler 1900. október 7-én született Münchenben. Szülei: Joseph Gebhard Himmler és Anne Marie Heyder. Ő volt a középső a 3 fivér közt. Testvérei: Gebhard Ludwig Himmler (1898. július 29.) és Ernst Hermann Himmler (1905. december 23.). Himmler szülei szigorúak voltak, gyerekeiket fegyelemben, katolikus módon nevelték.
Heinrich nevet keresztapjától, Wittelsbach Henrik bajor hercegtől kapta. Ő tanította Heinrich Himmler édesapját. Himmler 1910-ben kezdte meg tanulmányait München egy elit iskolájában. Szorgalmas, éles eszű és kitűnő tanulmányi eredményeket szerző diák volt. Az iskola mellett sakkozott, zongorázott, bélyegeket gyűjtött és kertészkedett.
1914-ben kitört az első világháború, a hírekben megírta az eseményt. Nagyon érdekelte a háború, 1918-ban felfüggesztette tanulmányait, majd beállt a 11. bajor hadtestbe. Himmler fizikai adottságai kifejezetten gyengék voltak, ezért gondjai támadtak a hadseregben.
A nagy háború után 1919 és 1922 között agronómusnak tanult Münchenben, majd rövid ideig egy magángazdaságnál dolgozott.

A politikai életben

Leszerelése után el kellett hagynia hadsereget, de a militarizmussal nem tudott felhagyni: a Landshut-szabadcsapat tagja lett. 1923 augusztusában belépett a náci pártba. 1923. november 9-én részt vett a müncheni nemzetiszocialista hatalomátvételi kísérletben (sörpuccs), mely kudarcba fulladt. 1925-ben csatlakozott az SS-hez, majd 1927-ben a Reichsführer helyettese lesz. 1926 decemberében egy Bad Reichenhall-i hotelben szállt meg, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Margareta Siegroth-tal. 1928. július 3-án nősült. Lánya, Gudrun 1929-ben született. 1929. január 6-án Adolf Hitler az SS birodalmi vezetőjének nevezte ki. Ekkor a szervezetnek még csak 280 tagja volt. 1930-tól a Birodalmi Gyűlés tagja. Részt vett a hosszú kések éjszakájában, amikor leszámoltak az SA (Sturmabteilung) vezetőivel 1934 nyarán.
1934-ben létrehozták a Gestapót (Geheime Staatspolizei), amelynek 1935-ben egy rövid ideig ő is parancsnoka volt. 1939-ben megszületett a RSHA (Reich Sicherheits Haupamt, Birodalmi Biztonsági Főhivatal), vezetője Reinhard Heydrich. Ennek IV. hivatala lett a Gestapo, élén a végig Heinrich "Gestapo" Müller. Még ebben az évben elkezdték építeni az első koncentrációs tábort. 1936–1943 között a belügyminisztérium államtitkáraként a német rendőrség vezetője. 1943 augusztusától birodalmi belügyminiszter. 1944-től a németországi fegyveres csapatok főparancsnoka tisztséget is betölti.

Himmler a zsidókról

A hosszú kések éjszakája után megépítették az első koncentrációs tábort. A koncentrációs táborok eredendően a politikai foglyok számára készültek, és csak később vált a nemzetiségük miatt deportáltak fogvatartó helyévé.

A poznańi beszéd

1943. október 4-én Himmler beszédet tartott a zsidók kiirtásáról Poznańban. Részlet a beszédből (audio):
Szeretném önöket ismét emlékeztetni egy súlyos problémára.
Fel kell szítani a tüzet köztünk, ellenkező esetben, nem fogunk nyilvánosság előtt többet erről beszélni….
Beszélek „zsidók evakuációjáról”: kiirtani a zsidókat.
Erről a dologról könnyű beszélni, viszont nehéz végrehajtani. A „zsidók eltűnnek, mint minden idegen”
A mi tervünk a tiszta faj

A háború vége, és halála

1944-1945 telén a Waffen SS tagjainak száma 910 ezer fő volt (bár papíron a becsült számuk 2 millió volt). 1945 tavaszán Himmler is belátta, hogy a háború elveszett, a Harmadik Birodalom elbukott. Ezért elutazott Lübeckbe, hogy ott Bernadotte Folke svéd diplomata segítségével nyugatra szökhessen. 1945 áprilisában különbéke-kísérletei miatt Hitler megfosztotta minden tisztétől, és a pártból is kizárták. 1945. május 20-án brit hadifogságba került, majd 4 nappal később Lüneburgban öngyilkos lett.

Családja

Feleségét Margaretnek hívták, akivel egy üdülőhelyen ismerkedtek össze. Természetesen aranyszőke volt és kék szemű, bár Himmlernél nyolc évvel idősebb. 1928 nyarán házasodtak össze. Két gyermeket neveltek. Csak az egyikük volt vér szerinti: Gudrun Himmler, akit a családban csak kiskutyának hívtak. Mivel Margónak nem születhetett több gyermeke, örökbe fogadtak egy kisfiút, akit - Gudrunnal együtt - felneveltek. Családi élete sem volt rendben: a Reichsführer szeretőjévé tette a titkárnőjét, Hedwig Potthastot, aki két gyermeket szült neki.

Film

Henrich Himmlerről Romuald Karmar 2001-ben készített egy filmet. A címe a Himmler-Projekt.

Irodalom

Magyar nyelvű

Erich Fromm: A rombolás anatómiája

Német nyelvű

Josef Ackermann: Heinrich Himmler als Ideologe. Musterschmidt, Göttingen 1970.
Alfred Andersch: Der Vater eines Mörders. Diogenes Verlag, Zürich 1991. ISBN 3-257-01597-6.
Richard Breitman: Heinrich Himmler. Der Architekt der "Endlösung" Zürich u.a. 2000
Joachim C. Fest: Heinrich Himmler. Kleinbürger und Großinquisitor in ders.: Das Gesicht des Dritten Reiches. Profile einer totalitären Herrschaft (11. Auflage). Piper, München und Zürich 1993, ISBN 3-492-11842-9, S. 156-175
Erich Fromm: Anatomie der menschlichen Destruktivität. Original USA 1973; deutsch 1974
Heinrich Fraenkel, Roger Manvell: Himmler. Kleinbürger und Massenmörder. Ullstein, Frankfurt am Main und Berlin 1965.
Frank Helzel: Ein König, ein Reichsführer und der Wilde Osten. Heinrich I. (919-936) in der Selbstwahrnehmung der Deutschen. Bielefeld: transcript, 2004, ISBN 3-89942-178-7.
Frank Helzel: Himmlers und Hitlers Symbolpolitik mit mittelalterlichen Herrschern - König *Heinrich I. (919-936) und Kaiser Otto I. (936-973)in ihren nationalgeschichtlichen Rollen, PDF
Katrin Himmler: Die Brüder Himmler. Eine deutsche Familiengeschichte. S. Fischer Verlag, Frankfurt a. M. 2005, ISBN 3-10-033629-1.
Stephan Lehnstaedt: Das Reichsministerium des Innern unter Heinrich Himmler 1943-1945. Nachweis, Zusfssg.. In: ifz heft4-2006
Peter Padfield: Himmler. Reichsführer-SS. Cassel & Co, London 2001, ISBN 0-304-35839-8.
Bradley F. Smith: Heinrich Himmler 1900-1926. Sein Weg in den deutschen Faschismus. München 1979 (Orig.: Heinrich Himmler. A Nazi in the Making. Stanford 1971)
Franz Wegener: Heinrich Himmler. Deutscher Spiritismus, französischer Okkultismus und der Reichsführer SS. KFVR, Gladbeck 2004, ISBN 3-931300-15-3.
Peter Witte, Michael Wildt, Martina Voigt (Hrsg.): Der Dienstkalender Heinrich Himmlers 1941/42. Hans Christians Verlag, Hamburg 1999, ISBN 3-7672-1329-X.