Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Olasz plitikusok

Pietro Badoglio
Italo Balbo
Galeazzo Ciano
Emilio de Bono
Giovanni Gentile
Dino Grandi
Benito Mussolini
Vittorio Emanuele Orlando
Leonardo Sciascia


BADOGLIO, Pietro (1871-1956)

Pietro Badoglio (Grazzano Monferato, Piemont, 1871. szeptember 28. – Grazzano Badoglio, 1956. november 1.) olasz katona és politikus, a Fasiszta Államtanács tagja. Az abesszíniai háborúban ő volt az olasz hadsereg főparancsnoka, az itt aratott győzelme folytán Benito Mussolini Addisz-Abeba hercegévé nevezte ki. A második világháború idején, 1943. július 24-én részt vett Mussolini megbuktatásában, majd III. Viktor Emánuel király miniszterelnökké nevezte ki. Badoglio fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, ennek nyilvánosságra kerülte után azonban a németek kiszabadították Mussolinit, és megszállták az országot. Badoglio a királlyal és kormányával együtt a szövetséges megszállás alatt álló Brindisibe menekült, majd 1944. június 18.-án lemondott tisztségéről.

Élete a második világháborúig

Az észak-olaszországi Grazzano Monferratóban (Piemont tartományban) született. Torinóban elvégezte a katonai akadémiát, majd 1892-től az olasz tüzérségnél szolgált hadnagyi rangban. 1896-ban részt vett az első olasz–etióp háborúban, majd 1912-ben a líbiai hadjáratban.
Az első világháború kezdetén már alezredesi rangban szolgált. A fronton részt vett az olasz hadsereg számára katasztrofálisan végződő caporettói csatában, az elszenvedett vereségért őt is súlyos felelősség terheli.
A háború után szenátor lett, valamint katonai attasé Romániában és az Egyesült Államokban. Mivel 1922-ben ellenezte Mussolini hatalomra jutását, a fasiszta hatalomátvétel után Olaszország brazíliai nagykövetévé nevezték ki. Nemsokára azonban kibékült Mussolinivel, így visszatérhetett hazájába, majd 1924-ben az Olasz Királyi Hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki. 1926-ban marsalli rangot kapott. 1929–1933 között Líbia kormányzója volt, az ő nevéhez fűződik a líbiai ellenállási mozgalom leverése, amely még 1912-ben, Líbia olasz megszállásakor alakult meg.
Az abesszíniai háború idején az olasz csapatokat eredetileg Emilio de Bono tábornok vezette, azonban Mussolini elégedetlen volt vele, így leváltotta és helyére Badoglio tábornokot állította. Badoglio 1936 májusára legyőzte az etióp hadsereget és megszállta az országot. Ezt követően Mussolini Etiópiát az Olasz Birodalom részévé nyilvánította, és Badogliót kinevezte Addisz-Abeba hercegévé.

A II. világháborúban

Badoglio nem támogatta a német-olasz Acélpaktum megkötését, és ellenezte a háborúba való belépést is, de nem szállt szembe Mussolini akaratával. 1940-ben azonban a görög–olasz háborút követően azonban kilépett a vezérkarból.
1943. július 25-én a szicíliai inváziót követően Mussolinit a király megfosztotta miniszterelnöki rangjától, a ducét pedig fogságba vetették. Az új miniszterelnök Badoglio lett, aki kinyilvánította feltétlen hűségét Németország irányában, de elkezdte a háborúból való kiugrás előkészületeit. Szeptember 13-án az olasz megbízott, Giuseppe Castellano titokban aláírta a fegyverszüneti egyezményt a szövetségesekkel, akik azonban öt nappal később ezt nyilvánosságra hozták, még mielőtt Badoglio ezt tudatta volna az olasz hadsereg parancsnokaival. A király és a Badoglio-kormány tagjai már másnap a szövetséges fennhatóság alatt levő Brindisibe menekültek, míg a németek megszállták Olaszországot. Otto Skorzeny kommandós egysége kiszabadította Mussolinit, aki kikiáltotta a Salói Köztársaság nevű német bábállamot.
Badoglio október 13-án kormánya nevében hadat üzent Németországnak, majd Róma felszabadítása után nemsokára, 1944. június 18-án lemondott tisztségéről. A háború után visszavonult a politikai élettől, 1956-ban halt meg szülőfalujában, amely ma tiszteletére az ő nevét viseli.


Italo Balbo

(1896. június 6. – 1940. június 28.)

Italo Balbo (Ferrara, 1896. június 6. – Tobruk, 1940. június 28.) olasz fasiszta politikus, repülőtiszt, légügyi miniszter és Líbia kormányzója volt.

Ifjúsága

Camillo Balbo és Malvina Zuffi, két tanító gyermekeként látta meg a napvilágot egy Ferrarához tartozó kis faluban, Quartesanában. Születése után családja beköltözött a városba. 1911-ben Italo megszökött otthonról, és csatlakozott egy Ricciotti Garibaldi vezette szállítócsapathoz, amely Albánia török uralom alóli felszabadítását tűzte ki célul. A Camillo Balbo által figyelmeztetett rendőrség megállította a katonákat, és Italót visszavitték szülei házába. 1914-ben Milánóban részt vett egy intervencionista tüntetésen, itt találkozott a szocialista pártban magas posztot betöltő Mussolinivel. Ezt követően lett az ausztriai olasz irredentát képviselő Cesare Battisti testőrségének tagja.

Az I. világháborúban

Balbo a hegyivadászok 8. ezredénél szolgált. Alhadnagyságig vitte, majd 1917. október 16-án saját kérésére áthelyezték Torinóba, hogy részt vehessen egy pilótatanfolyamon. Álma azonban ekkor még nem teljesülhetett, mivel az osztrák-német támadás miatt pár napon belül visszahelyezték a frontra. 1918-ban Pieve di Cadore zászlóalj-parancsnokaként részt vett a Monte Grappa-i harcokban, és felszabadította Feltre városát. Hősiességéért egy bronz és két ezüst érdeméremmel tüntették ki, majd századosi rangra emelkedett.

A háború után

A harcok végeztével Balbo társadalomtudományokból lediplomázott Firenzében, majd szülővárosában lett banktisztviselő. Állását azonban hamar feladta, hogy a helyi fasiszta szervezet titkára lehessen. A ferrarai feketeingesekből szervezte meg a Celibano-squadrát, amely a tagok kedvenc italáról, a cseresznyés brandyről kapta a nevét. A hírhedt csapat számos véres akciót hajtott végre a földfoglaló parasztok illetve szocialisták és kommunisták ellen Portomaggiore, Ravenna, Modena és Bologna térségében. Még a ferrarai Estense-kastélyt is megrohanták. A legtöbb áldozazot talán az 1921. június 24-25-én végrehajzott portomaggiorei vérengzésük követelte.
Balbo olyan ismertté vált a fasiszta mozgalom berkein belül, hogy az 1922-es marcia su Roma levezénylésére kinevezett quadrumvirek közé választották Emilio De Bono, Cesare Maria De Vecchi és Michele Bianchi társaként. 1923-ban megvádolták a parasztok mellett kiálló antifasiszta argentai pap, Giuseppe Minzoni atya meggyilkolásával. A kedvezőtlen ítélet elől menekülve Balbo Rómába tette át székhelyét.

A fasiszta légimarsall

1924-ben ő lett az egyesített és megszervezett fasiszta milícia, az MVSN főparancsnoka, majd 1925-ben a nemzetgazdasági minisztérium altitkárává nevezték ki. 1926. november 26-ától aztán végre szenvedélyének hódolhatott, amikor légügyi államtitkárrá nevezték ki. Feladata a királyi légierő, a Regia Aeronautica létrehozásának koordinációja volt. 1928. augusztus 18-án a légierő marsallja, 1929. szeptember 12-én pedig légügyi miniszter lett.
Miniszterként páratlan sikereket ért el, igaz, elsősorban személyes jellegűeket. Két alkalommal is megszervezte és véghezvitte az Atlanti-óceán átrepülését. 1930. december 17. és és 1931. január 15. között 12 Savoia-Marchetti S.55A hidroplánnal tette meg az Ortebello és Rio de Janeiro közti utat.
A második úton, amelyre 1933. július 1. – augusztus 12. között került sor, 24 hidroplán vett rész Róma és Chicago között. Az Egyesült Államokban valóságos hősként ünnepelték Balbót: Franklin Delano Roosevelt elnök vele vacsorázott, a chicagói 7th Streetet Balbo Avenue-nek nevezték át, és még a sziú indiánok is törzsfőnökükké tették „Repülő Sas” néven. New Yorkon keresztül hazatérve Constantinus diadalíve alatt parádézott embereivel. Jutalomképpen a Duce kinevezte Olaszország légimarsalljává. Az 1930-as és 1940-es években sok helyütt balbóknak nevezték a több repülőgépből álló formációkat.

Líbia kormányzója

Még hőstette évében kinevezték Líbia kormányzójává, amely hivatalt 1934 januárjában foglalta el. A párton belül sikereire féltékeny és erős egyéniségétől tartó ellenfelei sikeresen eltávolították a felszínről. Különcségei miatt sem kedvelték, így például sosem használta a karlendítést, hanem mindig kézfogással köszöntött mindenkit.
Líbia élén pompakedvelő életet élt, de emellett sokat tett az úthálózat fejlesztéséért (a főútvonalat nemes egyszerűséggel Balbiának nevezte) és az olasz telepesek számának növeléséért, illetve igyekezett az arab és berber lakosságot a fasiszta ügynek megnyerni.
A II. világháború kitörését követően Rómába látogatott, ahol afelett érzett elégedetlenségét fejezte ki, hogy Mussolini támogatja Hitler törekvéseit, és javasolta, hogy az Olasz Királyság Nagy-Britannia mellett törjön lándzsát. Elképzelései végül pusztába kiáltott szónak bizonyultak. Az idő előrehaladtával mind veszélyesebb kijelentésekre ragadtadta magát Hitlerrel, sőt Mussolini eltávolításának szükségességével kapcsolatban.

Balbo halála

A Líbiába visszatérő Balbót hamarosan elérte a végzet. A repülés szerelmesének hobbija okozta a vesztét. Szokása volt ugyanis személyesen is részt venni a felderítő repüléseken. 1940. június 28-án éppen visszatért Tobrukba S.M.79-esével, amikor egy olasz légvédelmi ágyúval – valószínűleg véletlenül, bár sokáig rebesgették, hogy római parancsra – lelőtték a gépét. Az esetre két brit bombatámadás között került sor. Balbo gépére az egész, alig 18 napja háborúzó helyi olasz haderő, még a kikötőben horgonyzó San Giorgio cirkáló is tüzet nyitott, mire repülőgépe az állások mögött a földbe csapódott és kigyulladt, minden utasa odaveszett.


Galeazzo Ciano
( 1903 - 1944)

Gian Galeazzo Ciano, Cortellazzo grófja (Livorno, 1903. március 18. – Verona, 1944. január 11.) olasz fasiszta politikus, külügyminiszter, Benito Mussolini veje, akit végül az apósa elleni puccsban való részvételéért végeztek ki.

Ifjúsága, tanulmányai

Apja, Constanzo Ciano I. világháborús tengerésztiszt és a fasiszta mozgalom egyik magas rangú, alapító tagja, később kereskedelmi és postaügyi miniszter és a képviselőház elnöke lett. Galeazzo jogi és diplomáciai tanulmányokat folytatott, első állomáshelye Rio de Janeiro lett. 1930. április 24-én feleségül vette a diktátor lányát, Edda Mussolinit, akivel Sanghajba utazott konzulként. Három gyermekük született, Fabrizio (1931), Raimonda (1933) és Marzio (1937).

Egy fényes karrier kezdete

1935-ben tért haza, és apósa megtette sajtó- és propagandaügyi miniszternek. Ezt követően részt vett Etiópia olasz megszállásának hadműveleteiben, és mint bombázópilóta tüntette ki magát. 1936-ban a Duce a washingtoni nagykövetségre helyezett Fulvio Suvich külügyi államtitkár helyére nevezte ki külügyminiszternek, mivel Ciano militarista szellemisége céljainak sokkal megfelelőbb volt.
Az ifjú, sármos Ciano elnyerte a trónörökös, a későbbi II. Umberto és neje, a belga Maria José bizalmát, és ő lépett elő a legfőbb informális kapcsolattá köztük és a fasiszták között. A mindkét fél szemében gyümölcsözőnek tekintett kapcsolatot a maga III. Viktor Emánuel is erősíteni kívánta Mussolini potenciális örökösével, így az egyik legmagasabb kitüntetéssel, a Collare della Santissima Annunziata-val ruházta fel.

Németellenesség

Ciano a berlini olasz nagykövet, Bernardo Attolico és a királyi ház támogatásával azon munkálkodott, hogy minél távolabb tartsa Olaszországot a náci Németországtól. Ez sokáig sikerült is. Amikor a nemzetközi elszigeteltséget végül a Hitler felé történő közeledéssel megtörni kívánó diktátor 1936-tól a Berlin–Róma tengelyről beszélt, majd 1939 májusában megszületett az Acélpaktum, Ciano mind többször konfrontálódott vele.
Az 1939 áprilisában ellenállás nélkül megszállt Albánia élére Jacomoni di San Savino altábornagyot nevezték ki. Ez a cím azonban névleges volt, a tényleges főhatalmat Ciano gyakorolta már-már alkirály módjára viselkedve. Azzal hitegette az albánokat, hogy szabadságot ad nekik, és egyesíti őket határon túli testvéreikkel, miközben igyekezett fasizálni őket.

A II. világháborúban

A II. világháború kitörésével Ciano pozíciója mind gyengébbé vált, Hitler állítólag személyesen figyelmeztette Mussolinit, hogy „áruló van a családjában”. A Duce egy a fasiszta párton belüli szervezkedés megakadályozása céljából Ciano-t leváltotta külügyminiszteri posztjáról és a vatikáni olasz nagykövetség élére nevezte ki, ekkor épültek ki kiváló kapcsolatai a később VI. Pál néven pápává választott Montini bíborossal.
A háború folyamán támogatta a Görögország elleni, katasztrofális vereséggel végződő olasz hadjáratot.

Ciano bukása

A Fasiszta Nagytanács nevezetes 1943. július 25-i ülésén Ciano is Mussolini ellen szavazott, bár miután az Otto Skorzeny vezette különleges kommandó kiszabadította apósát, követte őt Salòba, az Olasz Szociális Köztársaság elnevezésű bábállam fővárosába. Edda a Vatikánon keresztül megpróbálta megszervezni a családja elmenekülését, mindhiába. Végül a német titkosszolgálat csalta tőrbe Cianóékat, amikor felkínálták nekik, hogy Spanyolországba menekülhessenek.
A volt külügyminisztert Veronába szállították október 18-án, és bebörtönözték a Nagytanács többi, Mussolini ellen szavazó tagjával együtt. A hazaárulónak kikiáltott Cianót és négy társának, köztük az ősfasiszta Emilio De Bono marsallnak az ügyét nyilvános perben tárgyalták 1944. január 8-án és 9-én. Halálra ítélték és két nap múlva sortűzzel kivégezték őket. Számos vita folyt arról, hogy Mussolini nem akarta vagy nem tudta megvédeni rokonát, akit sokáig örököseként emlegettek. Edda mentőautókkal végrehajtott kísérlete szeretett férje kiszabadítására nem járt sikerrel.

A napló

Galeazzo Ciano özvegye férje kivégzése után parasztasszonynak álcázva Svájcban keresett menedéket, ahol egy zárdában rejtőzött el férje 1939-1943 között vezetett politikai naplóját őrizve. Rejtekhelyéről először Paul Ghali, a Chicago Daily News tudósítója értesült, és ő intézkedett a napló kiadásáról is. A kiadott Eddát és gyermekeit a szövetségesek egy évig Lipariban őrizték.


Emilio de Bono

(1866 - 1944)

Emilio De Bono (Cassano d'Adda, 1866. március 19. – Verona, 1944. január 11.) olasz katonatiszt, I. világháborús veterán, a fasiszta mozgalom egyik alapító tagja volt, aki 1943-ban támogatta Benito Mussolini lemondatását, ezért kivégeztették.

Katonai karrierje

Jóval a katonai akadémia elvégzése után, 1912-ben, az olasz–török háború során tűnt fel, amikor is érdemeiért a Bersaglieri nevet viselő elit lövészek őrnagyává nevezték ki. Az I. világháborúban 1916-ban Görznél és 1918-ban Monte Grappa mellett tüntette ki magát, végül 1920-ban vezérőrnagyi rangban szerelt le.

A fasiszta mozgalomban

A világháború után támogatta Benito Mussolini frissen megalakult fasiszta mozgalmát, és leszerelése után a fegyveres alakulatok, a squadrák meghatározó alakja lett. 1922-ben ő lett a marcia su Roma megszervezésére kijelölt egyik quadrumvir. Később az olasz rendőrség, majd az MVSN néven egyesült milícia parancsnoka lett, 1925-ben pedig kinevezték az egyik líbiai tartomány, Tripolitánia kormányzójává. 1929-ben gyarmatügyi miniszter lett.
1935-ben De Bonót nevezték ki az etiópiai háború főparancsnokává, azonban a hadműveletek elhúzódása miatt Pietro Badoglio váltotta fel. Cserében 1935. november 16-án De Bonót marsalli rangra emelték. 1942-ben újabb megtiszteltetés érte, amikor elfoglalhatta az államminiszteri széket.

A vég

A felé irányuló kivételes jóindulat ellenére 1943. július 25-én De Bono is a Fasiszta Nagytanács azon tagjai közé tartozott, akik Mussolini leváltása mellett szavaztak. Miután a nácik kiszabadították a diktátort, és megtették bábnak az Olasz Szociális Köztársaság élére, De Bonót elfogták. Nyilvános veronai perében (1944. január 8–9.) három „puccsista” társával (köztük a Duce vejével, Cianóval) együtt halálra ítélték. Az ítéletet január 11-én sortűz által hajtották végre.


Giovanni Gentile

Giovanno Gentile (Castelvetrano, 1875. május 30. – Firenze, 1944. április 15.) olasz pedagógus, filozófus, nevelési tudós, közoktatási politikus.

Élete

A Pisa városában található Scuola Normale Superiore nevű iskolában folytatott filozófiával, pedagógiával, valamint történelemmel foglalkozó tanulmányokat, és szerzett tanári oklevelet. 1903-tól a nápolyi egyetem magántanára, majd ezután 1907-től a palermói, 1914-től a pisai, 1928-tól a római egyetem professzora lett. Később, 1922 és 1924 között Benito Mussolini fasiszta politikus minisztere, majd a köznevelési tanács elnöke lett.
Filozófiai munkásságában Imanuel Kant és a német idealizmus követőjévé vált. Pedagógiájára nagyon erősen hatott az értékelmélet.

Művei

Főbb művei a következők:

Sistema di logica come teoria di conoscere, 1917
Sommario di Pedagogia come scienza di filosofia, Milánó, 1913–1914
La riforma della scuola in Italia, Milánó, 1932


Dino Grandi
(1895 - 1988)

Dino Grandi (Mordano, 1895. június 4. – Bologna, 1988. május 21.) a fasiszta Olaszország politikusa, nagykövete és minisztere volt.

Ifjúsága, tanulmányai

Bologna környéki földbirtokos családban született. 1913-ban kezdte meg jogi tanulmányait, de csak 1919-ben szerzett diplomát, mivel szolgált az I. világháborúban. Diplomamunkáját a politikai gazdaságtan témakörében írta, majd Imolában helyezkedett el ügyvédként. Már fiatalon rendkívüli intelligenciáról tett tanúbizonyságot.

A politika színpadán

Grandi először 1914-ben került kapcsolatba a politikával, ekkor még meggyőződéses baloldaliként. Itt ismerkedett meg Benito Mussolinivel, aki ekkor még az olasz szocializmus egyik legfontosabb propagátora volt, ám a háború kitörésekor mutatott intervencionista magatartása miatt megfosztották magas tisztségeitől. Grandi követte Mussolinit, mivel ő is úgy vélte, hogy az Olasz Királyság csak úgy nyerheti el méltó súlyát a világpolitikában, ha részt vesz a háborúban.
A háború után Grandi Mussolini mellett a fasiszta mozgalom egyik alapítója és aktív feketeinges lett, ahol kitűnt igen szenvedélyes és erőszakos szónoklataival. 1920. október 17-én a baloldal militánsai öt pisztolylövést adtak le rá, amitől megsérült, két napra rá pedig feldúlták és szétverték az irodáját. Grandinak kulcsszerepe volt az emiliai fasciók megszervezésében, amelyek élén 1921-ben regionális párttitkár lett. Ilyen minőségben ugyanebben az évben az olasz képviselőházba is bejutott a 38 megválasztott fasiszta képviselő egyikeként.

Mussolini minisztere és diplomatája

Grandi a marcia su Roma után 1923-ban belügyminiszterhelyettes, majd 1929-ben külügyminiszter lett. 1932-ben az Egyesült Királyságba nevezték ki nagykövetnek. Ekkor Mussolini újból saját irányítása alá vonta a külügyminisztériumot, Grandi utódja Fulvio Suvich államtitkár lett. Diplomataként széles kapcsolati hálót épített ki, még III. Viktor Emánuel királlyal is szorosabbra fűzte kapcsolatait. 1939-ben visszatért a londoni kiküldöttségből és a képviselőház elnöke lett. 1941-ben a diktátor parancsának engedelmeskedve rövid időre kiutazott a görög frontra.

Puccsista és emigráns

1943. július 24-én, a szövetségesek szicíliai inváziója hírére összeült a Fasiszta Nagytanács, ahol Grandi javasolta, hogy a király személyesen álljon a kormány élére, így Mussolinitől visszaszerezhette a hadsereg-főparancsnoki rangot. Másnap javaslatát 19:7 arányban megszavazták, a király pedig elrendelte Mussolini letartóztatását.
Amikor megalakult Pietro Badoglio kormánya, Grandi jobbnak látta elmenekülni. Távollétében a veronai tárgyaláson január 9-én halálra ítélték. 1943 augusztusában Spanyolországban keresett menedéket, majd röviddel ezután átköltözött Portugáliába (1943-1948). Az 1960-as évekig Brazíliában élt, végül hazatért Olaszországba és Modena környékén ruhagyárat nyitott. Bolognában halt meg.


Benito Mussolini (1883 - 1945)

Bundesarchiv Bild 183-2007-1022-506, Italien, deutsche Frontkämpfer in Rom crop.jpg

Benito Amilcare Andrea Mussolini hallgat (1883. július 29. – 1945. április 28.) olasz fasiszta politikus, Olaszország diktátori hatalmú miniszterelnöke 1922–1943 között, 1943–1945 között a nemzetiszocialista Németország által fenntartott bábállam, a Salói Köztársaság miniszterelnöke. Partizánok végezték ki szeretőjével együtt. Unokája, Alessandra Mussolini a mai olasz parlament tagja a Popolo della Libertà jobbközép kormánypárt színeiben.

Az ifjúság évei

Doviában, Észak-Olaszország Emilia tartományában született, Forlì melletti Predappio faluban. Apja, Alessandro Mussolini kovácsmester, anyja, Rosa Maltoni pedig tanítónő volt. Öccse, Arnaldo később a fasiszta kormányzat hivatalos lapja, az Il Popolo d'Italia (Olaszország népe) szerkesztője lett. A kis Benito gyermekkora szegénységben telt: Benito, Arnaldo és húguk, Edvige is a konyhában lakott. A legidősebb Mussolini-sarj nehéz gyerek volt: eleinte nem beszélt, aztán sokat csavargott, randalírozott. Kisebb botrányok után végül 1901-ben tanítói diplomát kapott, nehezen szerzett állását azonban nőügyei miatt elvesztette Gualtieri Emiliában.

Mussolini, a szocialista

Mussolini apja elkötelezett és szűkebb környezetében elismert szocialista volt. Gyakran megfordultak nála olasz anarchista marxisták, otthonában pedig több ilyen szellemiségű művet tartott – nem csoda, hogy Benito már 17 évesen anarchistának tartotta magát és részt vett a helyi munkások szervezkedésében. Az sem meglepő, hogy nehezen talált állást: első tanítóskodása után inkább Svájcba ment (1902), ahol a helyi olasz marxisták örömmel fogadták a tehetséges, fiatal újságírót. Itt találkozott Angelika Balabanovával, a poliglott orosz emigránssal, aki segítette kiművelődni. Svájcban Mussolini megismerkedett a legfrissebb szocialista irányzatokkal, amelyek közül leginkább Pjotr Kropotkin és George Sorel anarchista és szindikalista nézeteivel szimpatizált: már ekkor elhatárolódott a klasszikus forradalmi elképzelésektől, helyette az általános sztrájkot favorizálta, amit a szakszervezetek (szindikátusok) által kinevelt munkásság hajtana végre.

Közben jól megtanult franciául és valamelyest németül is, több ideológiájába vágó művet olaszra fordított. 1904-re azonban be kellett látnia, hogy sem újságírásból, sem a politikából nem tud megélni, a hazatéréssel azonban mindaddig várnia kellett, amíg az év végén a trónörökös, Umberto születése örömére általános amnesztiát nem hirdettek. Ekkor hazatért, és megkezdte az addig elmulasztott sorkatonai szolgálatát. 1905 és 1906 során a katonáskodó Mussolini nem politizált, ám levelezéséből kitűnik, hogy egyre inkább eltávolodott Karl Marx eredeti elképzeléseitől, főleg a nemzeti kérdés tekintetében: a belső megújulás támogatója lett, az internacionalizmusról pedig lemondott.
Miután letöltötte a szolgálati évét, Mussolini egy ideig ismét tanítóskodott Tolmezzóban, de innen is kénytelen volt távozni nőügyei és a hatósággal adódó összetűzései miatt. 1909-ben végül az Olasz Szocialista Párt (PSI) megbízta azzal, hogy az akkor még Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Trento munkásmozgalmi lapját szerkessze. A lap hatalmasat fejlődött, miután átvette a vezetését, ám közben még jobban eltávolodott Marxtól, sőt immár a szindikalistákkal sem értett maradéktalanul egyet. Végül I. Ferenc József látogatása alkalmával még 1909 szeptemberében letartóztatták, és bár az ítélet felmentő volt, Mussolinit nem helyezték szabadlábra. Az újságíró éhségsztrájkba kezdett, erre áttették az olasz határon – Mussolini ügye pedig a parlament elé került. Igaz, a kormány nem volt hajlandó beavatkozni.
A szocialista mozgalom hősévé váló Mussolini megkapta Forlìban a helyi pártszervezet titkári pozícióját, és ő lett az újonnan induló helyi lap (Lotta di classe = Osztályharc) szerkesztője is. Az elkövetkező években, 1910–1912 között kiépítette későbbi vezető pozícióját: részt vett minden pártkongresszuson, ahol a párt baloldalát képviselte. Már 1910 folyamán megindította a harcot a PSI szabadkőműves tagjai és a reformista szocialisták ellen, noha sikert nem sikerült elérnie. Kudarcait a líbiai háború ellen tiltakozásul szervezett forlì általános sztrájkkal tette jóvá – igaz, öt hónapra bebörtönözték. Szabadulása idejére már végleg szakított a szindikalistákkal és a marxi alapokkal (elvetette a szakszervezetekre alapozott hatalomátvétel, a gazdasági determinizmus és az internacionalizmus eszméit, hasonlóan kortársához, Leninhez).
1912-ben a radikális baloldali pártszekció elérte, hogy a reformistákat kizárják a pártból. Mussolini nagy sikert aratott: tagja lett az Igazgató Tanácsnak, illetve átvette a legfőbb országos pártlap, az Avanti! (Előre!) vezetését. Ekkor költözött Milánóba, ahol Rachele Guidivel és lányukkal, Eddával telepedett le. Az Avanti! is felvirágzott Mussolini szerkesztése alatt, ám alig másfél év múlva elérkezett az az esemény, amely Mussolinit végleg letérítette a szocialista pályáról: 1914-ben kitört az I. világháború.

A fasizmus születése

Szakítás a szocialistákkal

Már Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után heves indulatok törtek felszínre az olasz politikában. Olaszország 1883 óta a hármas szövetség tagja volt, ám az irredenta törekvések sokkal inkább az Osztrák–Magyar Monarchiával, mintsem az antanthatalmakkal állították szembe. A PSI-ben felmerült a háború támogatásának kérdése, amit elutasítottak, ám a forradalom kirobbantására nem vállalkoztak. Ezt és a nemzetközi helyzet alakulását látva Mussolini az intervenció pártjára állt, azonban emiatt hamarosan le kellett mondania tisztségeiről. (A háborúban résztvevő országok szocialista pártjai mind támogatták a harcot, ennek ellenére a PSI Mussolinit árulónak kiáltotta ki.)
1914 novemberében Mussolini a nemzetközi munkáspártok nagy többségének támogatásával új lapot alapított Popolo d'Italia (Olaszország népe) címmel. Ugyan nem kezdett semmiféle szervezkedésbe, hamarosan mégis a baloldali intervenciós tábor vezéralakja lett, ennek azonban meg volt az ára: november 24-én, tíz nappal a Popolo d'Italia első megjelenése után kizárták a PSI-ből. A beavatkozás híveinek mind népesebb, ideológiai szempontból erősen heterogén csoportja hamarosan felvette a kapcsolatot a jobboldallal is. Ezzel egyidőben kezdett Mussolini polgárosodni életkörülményeit, öltözködését és családját tekintve (1915-ben feleségül vette Rachelét, akitől immár két gyermeke is volt, Edda és Vittorio).
1915. május 24-én Olaszország belépett a háborúba - korábbi szövetségeseit számításból elárulva - az Antant oldalán, Mussolini pedig, hogy el ne veszítse hitelét, jelentkezett katonai szolgálatra. 1915 és 1917 között szolgált, végül súlyos sérüléssel szerelt le. Közben lapja a csőd szélére jutott: mivel az intervenció megvalósult, támogatói elvesztették az érdeklődésüket, ráadásul az újság Mussolinihez mérten tehetségtelen vezetősége nem birkózott meg a rá háruló feladattal. Közben Mussolini végleg szakított a szocialistákkal: felismerte, hogy új bázisát a katonaviselt, erős nemzeti öntudattal rendelkező kispolgári réteg (a „lövészárok arisztokráciája”, ahogy egy cikkében nevezte őket) képezheti. Elutasította az oroszországi forradalmat, mind erőteljesebb hadviselést követelt, végül lapjáról levette a „Szocialista napilap” alcímet.

Az új irányvonal

1918 végére körvonalazódott Mussolini programja: nemzeti egység, igazságosabb elosztáson alapuló nemzeti „szocializmus”, produktivitás, dinamikus tőkés fejlődés. A tőkés csoportok felismerték mindennek jelentőségét, és azonnal a Popolo d'Italia mögé álltak. Pénzügyi háttere biztosított volt, azonban hiányzott a hatalomátvételt szolgáló „élcsapat”. Kialakításához azonban igen kedvező feltételek adódtak Mussolini számára, ugyanis Olaszország helyzete – hiába volt győztes hatalom – katasztrofálisra fordult a háborút követő években. A gyenge gazdaság megsínylette a hadakozást, a parasztok földosztást vártak, a munkásság javítani akart az életkörülményein, a frontról hazatérő katonák pedig munkát követeltek. Az 1919-es választásokat megnyerő liberális illetve kereszténydemokrata és szocialista többség képtelen volt bármit is tenni, helyette a párizsi békekonferencián igyekezett minél nagyobb jutalmat kicsikarni – ez végül is „csak” Dél-Tirol bekebelezését jelentette. Elszaporodtak a sztrájkok, a földfoglalások, a bajt pedig csak tetézte, hogy Párizsban alig kapott valamit Olaszország. A széthúzó pártok nem tudtak konszenzusra jutni egy kérdésben sem. A PSI és a szakszervezetek is széttöredeztek (1921-ben jött létre az Olasz Kommunista Párt, 1922-ben pedig a reformisták váltak ki).
Mussolini eleinte a volt baloldali interventistákkal próbált együttműködni, amihez megszerezte a futuristák támogatását, valamint egy leszerelt elitkatonákat tömörítő szervezet is mellé állt. Ezt a bázist korántsem volt egyszerű feladat egyben tartani, ezért aztán Mussolini igen ellentmondásos politikát folytatott. Amikor az író-költő Gabriele D'Annunzio és önkéntesei 1919-ben megszállták Fiumét bármiféle nemzetközi engedély híján, a saját pozícióit féltő Mussolini – mivel nem kockáztathatta meg népszerűsége elvesztését – szóban kiállt mellettük. Akciójukat azonban alig segítette, sőt tudatosan ellenük is tett, amikor a választások kivárását tanácsolta D'Annunziónak, noha már tudta, hogy az olasz egységek úton vannak a légió leverésére. A „fiumei hősök” megsegítésére gyűjtött pénz nagy része is Mussolini kezébe került.
1919-ben megalakult az összefogást szimbolizáló fascest jelképül választó Fascio di Combattimento (Csatabárd), amely eleinte baloldali-nacionalista egyveleg programmal rendelkezett, de nem hívta fel magára a közvélemény figyelmét. El is bukott a választásokon, ami ideológiai váltáshoz vezetett. A győztes szocialisták szervezkedését rossz szemmel néző milánói városvezetés vette először igénybe a bolsevikellenességüket hangoztató fasiszták segítségét, akik örömmel vettek részt fegyveres csapataikkal (squadrák) a választások óta rendszeressé váló csetepatékban. A baloldaliak és futuristák mindennek hatására kiléptek a fascióból, az 1920 májusában elfogadott új program pedig leszámolt a korábbi baloldali törekvésekkel. Deklarálták, hogy a külpolitikában a világháború veszteseit fogják támogatni a hálátlan győztesek helyett. Még a Vatikánnal való viszony is megváltozott: Mussolini ezután az egyházzal jó kapcsolatokat kívánt ápolni.
A rohamosan dagadó taglétszámú fasciók helyi vezetői (az ún. rassok), mint Emilio De Bono, Dino Grandi, Constanzo Ciano stb. kezében jelentős hatalom összpontosult – olyannyira, hogy sokan azt hitték, a helyi hatalmasságok szétbomlasztják és ellehetetlenítik a fasisztákat. Több intézkedésükhöz valóban nem volt köze Mussolininak, így az egyes vidéki „rendteremtő” akciókhoz sem, melyek keretében a squadristák megfélemlítették és bántalmazták a földfoglaló parasztságot, ezzel pedig elnyerték a birtokosok támogatását. A pártvezér azonban nem elégedett meg az „agrárfasizmussal”, hanem a tőkések felé is nyitott.

Hatalomátvétel

1921-ben Mussolini a fenyegető szocializmusra és a fasiszták fontos rendfenntartó szerepére hivatkozva belépett a többségében polgári pártokat tömörítő Nemzeti Blokkba. Ekkor már rengeteg híve volt: fascióiban vagy 200-250 ezer ember tömörült. A közelgő választások kampányidőszakában a squadrák rászabadultak a nagyobb városokra, ahol példátlan, 105 halálos áldozatot követelő erőszakhullámot indítottak a szocialisták ellen. A választásokat a Nemzeti Blokk megnyerte, a parlamentbe pedig 35 fasiszta képviselő került – épp annyi, amivel sakkban lehetett tartani a kormányt (ha a fasiszták kivonultak volna a Blokkból, a kormánypárt fölénye megszűnt volna). Minden eshetőségre felkészülve Mussolini megbékélési paktumot kötött a PSI-vel, azonban miután az végleg elhatárolódott a kormányban való részvételtől, ezt semmisnek tekintette. Az eset zavart keltett a fasiszták soraiban, ám a helyzet rendeződött az 1921 novemberében tartott pártkongresszuson, ahol bejelentették, hogy a Fascio di Combattimento párttá (Nemzeti Fasiszta Párt, PNF) szerveződik Mussolini irányítása alatt. Ekkor deklarálták a jobboldali diktatúra kiépítésének célját. Erre azonban még egy évet kellett várni.
1921 végén a PNF 320000 taggal rendelkezett, ez azonban édeskevés volt a baloldali szervezetek mintegy kétmilliós táborához képest. A parlamenti képviselet is csekély volt ahhoz, hogy arra alapozva át lehessen venni a hatalmat. Mussolini kettős játszmába kezdett: egyfelől továbbra is fenntartotta a PNF „vörösverő” imázsát, másfelől pedig pedig igyekezett megszerezni a társadalom vezető rétegeinek (nagytőke, hadsereg, egyház) rokonszenvét is. Csak 1922 októberében került sor cselekvésre, amikor Luigi Facta miniszterelnök tervbe vette a szocialisták bevonását a kormányba. A fasiszta vezetők előzetes megbeszélések után – a kormány tudtával – október 27-én mozgósították fegyvereseiket, ám konkrétan kidolgozott tervük nem volt. Mindenesetre több nagyvárosban (Perugia, Milánó, Bologna) átvették a hatalmat, miközben nem ütköztek számottevő ellenállásba. A Róma felé induló fasiszta fegyveresek pánikot keltettek a fővárosban, ám a király megakadályozta az ostromállapot kihirdetését. Mussolini október 29-én Rómába sietett, és kiharcolta, hogy kormányt alakíthasson. Mindehhez nem volt szükség erőszakra – a Marcia su Roma mégis megvalósult október 31-én egy demonstratív fasiszta díszfelvonulás formájában. Mussolini így különösebb erőszak nélkül, végeredményben törvényes eszközökkel lett Olaszország miniszterelnöke, hiszen a fasisztáknak volt parlamenti képviseletük.

A fasiszta diktatúra

A totális diktatúra kiépítése

Mussolini már miniszterelnöksége első évében létrehozta a Fasiszta Nagytanácsot, amelynek tagjai a fasiszta miniszterek és pártvezetők lettek. Ezzel lerakta a pártállam alapjait. 1923-ban ügyes manőverezéssel új választójogi törvényt fogadtatott el, ami a legtöbb szavazatot elnyerő párt számára a parlamenti helyek abszolút többségét (2/3-át) biztosította. Az 1924-es választásokon rendkívül erőszakosan, példátlan csalásokkal kiharcolták a Fasiszta Párt győzelmét, noha a látszat kedvéért koalíciós kormányt alakítottak. A csalásokat szóvá tevő Giacomo Matteotti szocialista képviselőt meggyilkolták (az ügyben Mussolini személyes felelőssége vitatott), ami megingatta a miniszterelnök pozícióját: a többi párt kivonult a kormányból és a parlamentből, a király a katonai diktatúra felállítását fontolgatta, a fasiszták egy része pedig vezére ellen akart fordulni. Mivel a polgárháború kitöréséhez közeli helyzetben a hadsereg nem vállalkozott erőszakos rendteremtésre, III. Viktor Emánuel Mussolini kezébe adta a helyzet kulcsát. A miniszterelnök 1925. január 3-án feloszlatta a parlamentet, ezzel megkezdődött a fasiszta diktatúra kiépítése. A szigorú rendelkezések bevezetéséhez kedvező légkört teremtett ahhoz, hogy ebben az időszakban négy sikertelen merényletkísérletet követtek el a miniszterelnök ellen.
Mussolini rendeleteivel megregulázta a fasisztákat (a milíciát például egységes irányítás alá vonta MVSN néven), betiltotta a „felforgató” ellenzéki szervezeteket és sajtót, bevezette a rendőri internálást (erre a célra szigeteket alkalmaztak), megtiltotta a disszidálást, 1926-ban pedig a meggyengített parlamenttel elfogadtatta, hogy rendeleti úton kormányozhasson, és csak a királynak felelhessen. Ezzel az országgyűlés teljesen jelentőségét vesztette. A diktatúra kiépülésének végjátékaként, 1928-ban a testület feloszlatta magát. A parlamentáris rendszert felszámolták, új törvényeket hoztak.
Mussolini hosszú kormányfősége alatt több tárcát is vezetett személyesen: volt bel-, had-, gyarmatügyi-, és külügyminiszter, felelt a korporációkért és a közmunkákért. Előfordult, hogy egyszerre hét minisztériumot vezetett. Ő volt a mindenható Nemzeti Fasiszta Párt feje, és ő irányította a regionális pártmilíciát, a hírhedt „feketeingeseket”, ami az esetleges ellenzékieket terrorizálta. Később megalakult egy államilag fenntartott, intézményesített alakulat is, az OVRA (titkosrendőrség). Ily módon Mussolini biztosította maga számára a teljes irányítást, és nem hagyott lehetőséget esetleges ellenfeleinek a kiemelkedésre. Mussolini volt az első, aki rendszerére a „totális” jelzőt alkalmazta, azonban ez nem volt teljesen igaz, főleg a Szovjetunióval és a később kialakuló náci Németországgal összehasonlítva.
Mussolinit több erő korlátozta. Egyfelől az, hogy a király mint intézmény létezett, és elvileg hatalmában állt bármikor leváltani őt. A hadsereget sem sikerült fasiszta irányítás alá vonni, az pedig mindvégig III. Viktor Emánuelhez maradt lojális, noha Mussolini átvette tőle a legfelsőbb hadparancsnoki rangot. A harmadik ilyen tényező az egyház volt, amellyel a miniszterelnök 1925-ben kezdett tárgyalni, és 1929. február 11-én megkötötte a lateráni egyezményt XI. Piusz pápával. Ebben a római katolikus vallást államvallásnak ismerte el, Róma területén belül létrehozta a független Vatikánt és kártérítést adott az olasz egység megteremtése közben egyháznak okozott károkért. Ezzel együtt járt, hogy az egyházi szervezetek megőrizhették függetlenségüket – így például nem sikerülhetett az ifjúság totális fasizálása sem, amit az Opera Nazionale Balilla (gyermekmozgalom), az Avanguardia (ifjúsági mozgalom) és a Gruppi Universitari Fascisti (Egyetemi Fasiszta Csoportok) voltak hivatottak végrehajtani.


„Őfelsége Benito Mussolini, A kormány feje, a fasizmus vezére, és a Birodalom alapítója…” propagandaposzter

Propaganda

Mussolini idejének nagy részét – külföldi útjait is beleértve – a propaganda töltötte ki. Szorgosan munkálkodva építette ki magáról a gondoskodó, tévedhetetlen, népe javán fáradhatatlanul munkálkodó Duce (Vezér) képét. Olyan kiterjedt és hatékony propagandát folytatott, hogy az egyszemélyi diktatúra kiépítésében nem akadt számottevő ellenzékre. Ezen a téren felbecsülhetetlenül hasznos volt számára újságírói munkássága. A sajtót, a rádiót, a filmeket, az oktatást szigorúan ellenőrizték, hogy azt sugallják az olasz lakosságnak, hogy a fasizmus a 20. század legjelentősebb ideológiája, amely győzedelmeskedik a demokrácia, a liberalizmus és a bolsevizmus felett. Az oktatásügyben dolgozóknak fel kellett esküdniük a fasizmus építésére, védelmére. A sajtót teljesen a párt ellenőrzése alá vonták (1925): minden lapszerkesztőt a kormányzat nevezett ki, és a Fasiszta Nagytanács jóváhagyása nélkül senki sem lehetett újságíró.
Rengeteg pénzt öltek látványos közmunkákra és nemzetközi presztízst hozó eredményekbe (például a Rex nevezetű kékszalagos óceánjáró).

Gazdaságpolitika

Mussolini negyedik nagy kompromisszumát a nagytőkével volt kénytelen megkötni. A fasiszta gazdasági elképzelések homlokterében a mezőgazdaság fejlesztése állt. Ezzel kettős célja volt Mussolininek: a falusiasítással növelni akarta a népszaporulatot, hogy „megfiatalítsa” és megerősítse az olasz nemzetet, illetve a gabona terén önellátást kívánt elérni. Talajjavító program indult meg, mocsarakat csapoltak le, új falvak jöttek létre. A gabona-autarkia majdnem meg is valósult, azonban ennek az volt az ára, hogy kevés figyelmet fordítottak az iparfejlesztésre, ráadásuk a mezőgazdaság más ágazatai is sorvadni kezdtek a „gabonacsata” eredményeképpen. A nagytőkére nézve a kisgazdaságok pártolása csapást jelentett.
Ráadásul a nagyüzemek területén a fasizmus a húszas években a szindikalizmus politikáját képviselte, ennek érdekében a szakszervezetek függetlenségét felszámolták, azonban a kitűzött állami célok (például a líra megerősítésének kérdése, erős munkásvédelem) kivívták a tőkés csoportok ellenkezését. A Duce engedett: végül a szindikátusok és szép elveik jelentéktelenné váltak, a pártvezetésből pedig kiszorították képviselőiket.

A nagy gazdasági világválság a fejletlen olasz gazdaságot jóval kevésbé viselte meg, mint a modernebb nyugati országokét, azonban éreztette hatását. Nőtt a munkanélküliség, több vállalat csődbe ment, a külkereskedelmi mérleg felborult, ráadásul politikai töltetű tüntetések bontakoztak ki. Az állam már 1930-ban megkezdte a tűzoltást, ám végleges döntést csak 1932-ben hozott. A Duce úgy ítélte meg, hogy sem a liberális piacgazdaság, sem a bolsevik teljes államosítás nem vezet célra, így az erős állami irányítás alatt álló magángazdaság kialakítását tűzte ki célul. Megkezdődött a korporatív rendszer kiépítése. A cél az volt, hogy minden olaszt ilyen hivatásrendi rendszerekbe tömörítsenek. A korporációk hívei nagyon hasonlóan gondolkodtak a korábbi szindikalistákhoz, azaz önállóságot kívántak a szervezetek számára kivívni. Mussolininak ez nem volt megfelelő: az ellenzéket letörte, a korporációk élére pedig hatalmas apparátust nevezett ki, ami azonban alkalmatlan volt a gazdasági fejlődés folytatására, helyette mintegy vízfejként gátolta a dinamizmust. A gazdaság belső fejlődésének megrekedése vezetett ahhoz, hogy a Duce változtatott addigi külpolitikáján.

Mussolini külpolitikája

Az 1920-as évek

A fasiszta rendszer belső megszilárdulásához Mussolini igyekezett békés külpolitikát folytatni, ebben támaszra lelt a sokáig külügyeket irányító Dino Grandi személyében. A deklarált célokkal ellentétben nem állt a világháború vesztesei mellé, hanem a tradicionális szövetségest, Franciaországot támogatta. Ebben az időszakban különben is nagy presztízse volt a külföld szemében, hiszen úgy tekintettek rá, mint aki Olaszországot kiemelte az anarchiából. Nem véletlen hát, hogy 1925-ben Olaszországot kérték fel a locarnói szerződésben foglaltak – a francia–belga–német határ sérthetetlensége – egyik fő garantálójának.
Más volt a helyzet keletebbre. Mussolini 1923-ban elrendelte Korfu megszállását, miután Görögországban meggyilkolták a határkijelölő bizottság olasz tagját, Albániát pedig erőteljes olasz befolyás alá vonta mind katonai, mind gazdasági szempontból. 1928-ban olasz támogatással Amet Zogu addigi elnök vezetésével bábkirályság jött létre, amely mindhiába próbált elhatárolódni az egyre dominánsabbá váló olaszok ellen.
Az olasz külpolitika eleinte tartott az Osztrák–Magyar Monarchia feléledésétől, ezért aztán jó viszonyt ápolt a kisantant államaival. A Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal ambivalens kapcsolatai voltak, hiszen vele szemben régi területi igényeket tápláltak az olasz nacionalisták. A húszas években mindenesetre az együttműködést keresték, és 1924-ben kárpótlás ellenében meg is kapták a délszláv monarchiától Fiumét, ahol Mussolini megszüntette az ún. Fiumei Szabad Államot, amit korábban semleges övezetté nyilvánítottak, s ahol helyi olasz fasiszták hajtottak végre puccsot, miután az első választásokat elvesztették. A helyzet 1926-ban változott meg, amikorra már egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Habsburg-restauráció feltételei sem Ausztriában, sem Magyarországon nem adottak. A Duce megkezdte Jugoszlávia körbekerítését: együttműködött a magyarokkal,[1] támogatta az osztrák jobboldalt, sőt igyekezett összebékíteni a görögöket, bolgárokat és törököket is. Olaszország gyámkodni kezdett a délszláv állam felbomlásán munkálkodó horvát terrorszervezet, az Usztasa felett is, kiképzőtáborokat és anyagi támogatást biztosítva számára.

Nagyhatalmi célok – ellentétben a Nyugattal
Bővebben: Nagy-Olaszország

A gazdasági világválságot követően a fasizmus mind kevesebb belső eredményt könyvelhetett el, így a Duce úgy döntött, hogy a külpolitikában próbál meg sikert elérni. Hódító célját deklarálta is az 1932-es Enciclopedia Italiana „fasizmus” szócikkében, amelyben a háborút éltető elemként határozta meg. A hatalomszerzésre mind kevesebb lehetősége nyílt a Duna-medence térségében, ahol az 1933-ban hatalomra kerülő nácik vezette Németország érvényesítette a befolyását a fasiszta Olaszország nagy felháborodására. 1934-ben jelentős szerepet játszott a Brenner-hágónál felvonultatott négy olasz hadosztály abban, hogy nem valósult meg az Anschluss, az osztrák–német egység.
Mussolini célkitűzése volt, hogy Olaszországot a Földközi-tenger medencéjének domináns hatalmává tegye. Ennek előképét a Római Birodalomban találta meg, amelyre propagandájában is gyakorta hivatkozott. A „mare nostrum” megszerzése érdekében a Duce hamarosan szakított kezdeti pacifista politikájával. Az Usztasa terroristái mind aktívabb tevékenységet fejtettek ki (1934-ben Marseille-ben meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt), tetteiket azonban az olasz kormányzat elkendőzte, megvédte. Albánia felett mind fojtóbbá vált az olasz ellenőrzés, ami elől nem volt menekvés. Végül 1938-ban az olasz haderő ellenállás nélkül megszállta a kis balkáni országot, III. Viktor Emánuel pedig felvette az albán királyi címet is.
Olaszország Afrikában is erősíteni akarta pozícióit. Az egységes Líbiát 1934-ben hozták létre az Oszmán Birodalomtól 1911-12-ben megszerzett Tripolitánia és Kyrenaika egyesítésével. A gyarmat kormányzója, Italo Balbo sokat tett a terület fejlődéséért. A fasiszta időszakban jelentős mennyiségű (kb. 40 000) olasz telepes érkezett Líbiába, amit 1939-ben Olaszország részének nyilvánítottak, a muszlim lakosság pedig korlátozott polgárjogot nyert.
Régi törekvése volt az olasz gyarmati politikának Abesszínia (Etiópia) elfoglalása, amivel egyszer már kudarcot vallottak. A Duce úgy döntött, hogy orvosolja a régi sérelmet, ezért háborút indított Abesszínia ellen (1935–1936). A vártnál nagyobb nehézségek árán megnyert háború eredményeképpen III. Viktor Emánuel lett Abesszínia császára. Ezzel Mussolini brit érdekeket sértett, és a Népszövetség is ellene fordult (eleinte a nyugati hatalmak ugyan hajlandóak lettek volna átadni az olaszoknak a terület egy részét, azonban a közvélemény nyomására letettek erről). A kilátásba helyezett szankciók ekkor még meglehetősen csekély mértékűek voltak.
Mussolini még jobban elszigetelődött, amikor a spanyol polgárháborúban (1936–1939) Francisco Franco jobboldali erőit támogatta remélve, hogy Spanyolország felett gazdasági-politikai befolyást gyakorolhat majd. (Franco később mind a németekkel, mind az olaszokkal szemben megőrizte függetlenségét.) Ezért aztán Mussolini új szövetségest volt kénytelen keresni, aki elismerte földközi-tengeri törekvéseit – és meg is találta a hitleri Németország személyében.

A náci-fasiszta szövetség

Mussolini kezdetben ellenérzésekkel viseltetett az őt példaképének tartó Adolf Hitlerrel és mozgalmával szemben. A nácik mindvégig kiálltak az Anschluss terve mellett, ami olasz érdekeket sértett. Ausztria bekebelezése több szempontból is káros volt Olaszországra nézve: a fasiszta kormányzat igyekezett egyfajta dunai befolyási övezetet kialakítani, hogy ott is domináns szerepre tegyen szert. Emellett Engelbert Dollfuss osztrák kancellár, aki a Duce személyes jóbarátja volt, életét vesztette az első Anschluss-kísérlet idején (1934). Alto Adige (Dél-Tirol) tartományban jelentős volt az olaszországi német kisebbség, márpedig a hitleri külpolitika alapja volt a németlakta területek egyesítése egy hatalmas birodalomban.

A harmincas évek eseményei, amelyek elszigetelték Olaszországot, az egyelőre szövetséges nélkül álló Németország felé orientálták a Duce külpolitikáját. 1936-ban Németország elismerte az Olasz Kelet-Afrikai Birodalom megalakulását, és egyre több tárgyalásra került sor a két fél között. Végül Mussolini 1936. október 24-én mondott beszédében bejelentette a Berlin-Róma tengely megalakulását. A németek hivatalos és nem hivatalos csatornákon (így Hans Frank és Hermann Göring segítségével is) az Anschluss szükségességéről győzködték Mussolinit, aki azonban nem volt hajlandó kötélnek állni. 1937 szeptemberében aztán Berlinbe utazott, ahol a rengeteg impozáns ceremónia mellett megállapodott Hitlerrel arról, hogy továbbra is közösen folytatják Franco támogatását. A német fél elismerte az olaszok elsőségét a Földközi-tenger térségében és Afrikában – cserébe Mussolini lemondott Ausztriáról. Hitler igényt tartott Csehszlovákiára is. A müncheni konferencián, 1938-ban a nagyhatalmak vezetői, Arthur Neville Chamberlain brit és Édouard Daladier francia miniszterelnök, illetve Hitler és Mussolini megállapodtak arról, hogy Csehszlovákiát felosztják. Franciaország és Nagy-Britannia feláldozta szövetségesét a béke látszatáért. 1939. szeptember 1-jén kitört a II. világháború: Hitler hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot.

II. világháború

Mussolini szeme előtt az Új Római Birodalom képe lebegett. Ez azt jelentette, hogy az olasz seregnek el kellett foglalnia Palesztina, Líbia és Egyiptom területeit, valamint az egész Földközi-tenger ellenőrzését nekik kellett végezniük. Olaszország 1940-ben a Tengelyhatalmak gyors győzelmében bízva, Németország oldalán belépett a második világháborúba: október 28-án Albánia felől megtámadta Görögországot, amit azonban önerőből képtelennek bizonyult meghódítani. Az olasz fegyveres erők veresége után a Fasiszta Nagytanács parlamenti kisebbségbe szorult és a király 1943. július 24-i parancsára Mussolinit letartóztatták, ezt követően császári mezőből (Campo Imperiale) visszafokozták. A németek kiszabadították és Hitler szárnyai alatt, Észak-Itáliában létrehozta az Olasz Szociális ún. Salói Köztársaságot. A német-olasz erők észak-olaszországi végleges veresége után, 1945. április 25-én este megpróbált Milánóból Észak felé elmenekülni, ám 27-én a partizánok a Comói-tó melletti Dongóban elfogták. Másnap szeretőjével, Claretta Petaccival együtt agyonlőtték majd a milánói Dóm-téren, fejjel lefelé fölakasztva, a csőcselék bosszújának tették ki őket.


Vittorio Emanuele Orlando (1860 - 1952)

Fájl:Vittorio Emanuele Orlando.jpg

Vittorio Emanuele Orlando hallgat (Palermo, 1860. május 19. – Róma, 1952. december 1.) olasz kormányfő, az Olasz Királyság miniszterelnöke volt az első világháború során. A „négy nagy” egyikeként ő képviselte az olasz érdekeket a Párizs környéki békeszerződések megalkotása során, így a versailles-i és a trianoni békekonferencián is. Magyarországgal szemben jóval kedvezőbb volt a politikája az antant többi képviselőjénél. Mivel Orlandónak nem sikerült az olasz érdekeket az elvárásoknak megfelelően érvényesítenie, 1919. június 19-én lemondásra kényszerült. A háborút követően, a fasizmus kiismerése után visszavonult a politikától és abban csak a második világháború végétől vállalt újra szerepet.

Élete

Vittorio Emanuele Orlando 1860. május 19-én született Palermóban. Tanulmányait szülővárosában végezte. A választói reformot érintő és a kormányzati adminisztrációról szóló írásaival vált ismertté. 1897-ben képviselővé választották. 1903-tól 1905-ig oktatásügyi, 1907-től 1909-ig pedig igazságügyi miniszterré nevezték ki. Utóbbi pozíciót 1914-től újra ő látta el. 1915 májusában támogatta az Olasz Királyság hadba lépését az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. 1917 októberében, a caporettói áttörés hatására Boselli miniszterlnök lemondásra kényszerült, helyére pedig Orlandót választották, aki újra erőt öntött az olasz erőfeszítésekbe. Az antant hatalmai közül elsőként ismerte el a közép-európai kisnemzeti törekvéseket és titkos memorandumot írt alá a Csehszlovák Nemzeti Tanáccsal, amelyben a csehszlovák hadsereget szövetséges haderőnek ismerte el.
A háború győztes befejezése után Orlando képviselte az olasz érdekeket a Párizs környéki békeszerződések megalkotása során, így a versailles-i és a trianoni békekonferencián is. Ennek során meglehetősen megromlott a viszonya szövetségeseivel, különösen Woodrow Wilson amerikai elnökkel. A vita főként az osztrákoktól elcsatolandó területeket érintette. Fiume kérdésében, amelyben a jugoszlávokkal került ellentétbe, Wilson elnök Orlando megkerülésével szólította meg az olasz népet. Wilson manővere azonban kudarcot vallott. Károlyival és kormányával szemben az antant politikusai meglehetős rosszindulatot tanúsítottak. Az olaszok, bár Károlyi kományát hivatalosan ők sem ismerték el, jóval kedvezőbb álláspontot képviseltek. Ebben szerepet játszott az új délszláv állammal való érdekellentétük is. 1918 decemberétől Orlando tárgyalásokat kezdeményezett a magyar kormány képviselőivel és támogatta az olasz-magyar politikai, katonai és gazdasági együttműködés megvitatását. Ezek az erőfeszítések leginkább az ő miniszterelnöksége alatt voltak intenzívek.

Fájl:Council of Four Versailles.jpg
A „négy nagy” (balról jobbra): David Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clemenceau, Woodrow Wilson

Kun Béla hatalomra kerülése után a franciák a Magyarországi Tanácsköztársaság elleni katonai fellépést szorgalmazták. Kun azonban kompromisszumkészségről tett tanúbizonyságot az 1919. március 24-én kibocsátott jegyzékében. Orlando ezt eljuttatta a Legfelsőbb Tanácshoz, amivel a francia kormányt kellemetlen helyzetbe hozta. Az olaszok ekkortól hajlandóságot mutattak a Tanácsköztársasággal való tárgyalások felvételére. 1919. május 27-től 31-ig zajlott le a Klagenfurt és Burgenland hovatartozását eldöntő tanácskozás. Karl Renner osztrák kancellár igényt tartott a fenti területekre. A jugoszláv érdekek miatt a francia kormány Burgenland Magyarországtól való elcsatolását és annak Ausztria részére való átadását támogatta. Orlando a franciákkal szemben a jugoszlávoknak ítélendő területekből kárpótolta volna az osztrákokat, így a kompromisszum (Burgenland elcsatolása) rendkívül kellemetlenül érintette. Ausztria sorsát Németországtól és Magyarországtól eltérően jóval kedvezőbben kezelték, mivel így akarták megakadályozni a Németországhoz való csatlakozását (Anschluss). Ez rendkívül kedvezőtlenül érintette az olasz érdekeket és sokkolta az olasz közvéleményt.
Orlando miniszterelnök ezt méltánytalannak találta és a következőket mondta:

„ Olaszországot nemcsak a győzelem gyümölcseitől, de ellenségeitől is meg akarják fosztani. ”

Mivel nem sikerült az olasz érdekeket az elvárásoknak megfelelően érvényesítenie, 1919. június 19-én lemondásra kényszerült. Az új miniszterelnök Franceso Saverio Nitti lett. December 2-án Orlandót a képviselőház elnökévé választották. A munkásszervezetek és a Benito Mussolini fasiszta pártja közötti konfliktusban előbb a fasiszták mellé állt. Támogatását azonban megvonta, amikor a fasiszták meggyilkolták az Olasz Szocialista Párt vezetőjét, Giacomo Matteottit. Az 1925-ös, fasiszták által elkövetett választási csalások után tiltakozásul lemondott a parlamenti képviselői pozíciójáról. Visszavonultsága a második világháború végéig, Róma felszabadításáig tartott. Ekkor a tanácsadói testület tagja lett és az alkotmányozó gyűlés elnökévé választották (1946 júniusában). 1947-ben, a békeszerződés elleni tiltakozása jeleként lemondott. 1948-ban az új Olasz Szenátus tagja lett és jelöltként indult a köztársasági elnökválasztáson, amelyet végül Luigi Einaudi nyert meg. 1952. december 1-jén hunyt el Rómában.


Leonardo Sciascia (1921 - 1989)

Leonardo Sciascia (Racalmuto, 1921. január 8. - Palermo, 1989. november 20.) olasz író, politikus.

Élete 

Sciascia a szicíliai Racalmutóban született. Tanácstag volt Szicíliában, küldött a nemzetgyűlésben, majd később az Európai Parlament tagja. Végzettségét tekintve tanár volt, csak később kezdett írni, elsősorban Szicília és a maffia kapcsolatáról. Palermóban hunyt el 1989-ben.

Prózája 

Könyvei nagyrészt azt mutatják be, mennyire része a szicíliai mindennapoknak a maffia. A látszólag egyszerű, átlagosnak tűnő rendőrségi ügyek, - egy építési vállalkozó meggyilkolása, egy vadászbaleset utáni nyomozás - elvezetnek a politika, a jog, a vallás legfelsőbb vezetőihez, legalábbis azok számára, akik nem elégszenek meg az egyszerű magyarázatokkal. Az igazság kiderítéséért folytatott hosszú és bonyolult kutatás mindig falakba ütközik, a tiszta erkölcsű főszereplők egyre jobban belegabalyodnak az elhallgatások, a korrupció és a politikai intrikák szövevényébe. Sciascia történetei mentesek az illúzióktól, de a moralizálástól is: egyszerű eszközökkel felvázolt alaphelyzetei, életszerű párbeszédei, hihető képet alkotnak a velejéig romlott, a többség számára viszont nem élhetetlen olasz mindennapokról. Számos írásából forgattak hazájában politikai krimit.

Főbb művei 

  • Le favole della dittatura (1950)
  • La Sicilia, il suo cuore (1952)
  • Gli zii di Sicilia (1958) - novella
  • Mint a bagoly nappal (Il giorno della civetta, 1961)
  • Az Egyiptomi tanács (Il consiglio d'Egitto, 1963)
  • Morte dell'Inquisitore (1964)
  • L'Onorevole (1965)
  • Mindenkinek a magáét (A ciascuno il suo, 1966)
  • La corda pazza (1970)
  • Kiváló holttestek (Il contesto, 1971)
  • Il mare color del vino (1973) - novellák
  • Célok és eszközök (Todo modo, 1974)
  • Majorana eltűnése (La scomparsa di Majorana, 1975)
  • A késelők (I pugnalatori, 1976)
  • Candido, ovvero un sogno fatto in Sicilia (1977)
  • L'affaire Moro (1978)
  • Az ember, aki nem emlékezett semmire (Lo smemorato di Collegno - kisregények, magyarul 1983)
  • Porte aperte (1987)
  • Il cavaliere e la morte (1988)
  • Occhio di capra (1990)

Műveinek moziadaptációi 

  • 1967: Mindenkinek a magáét (rendezte: Elio Petri)
  • 1968: Mint a bagoly nappal (rendezte: Damiano Damiani)
  • 1969: Un caso di coscienza (rendezte: Giovanni Grimaldi)
  • 1976: Kiváló holttestek (Cadaveri eccellenti) (rendezte: Francesco Rosi) az Il contesto című regény alapján
  • 1976: Todo modo (rendezte: Elio Petri)
  • 1976: Una vita venduta (rendezte: Aldo Florio) a L'antimonio című novella alapján
  • 1986: Il caso Moro (rendezte: Giuseppe Ferrara) a L'affaire Moro című könyv alapján
  • 1990: Nyitott ajtók (Porte aperte) (rendezte: Gianni Amelio)
  • 1991: Una storia semplice (rendezte: Emidio Greco)
  • 2001: Az egyiptomi tanács (Il consiglio d'Egitto) (rendezte: Emidio Greco)