Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Szovjet katonák a 2. világháborúban

A Szovjetunió marsalljai (összefoglaló)

Generalisszimusz: Joszif Visszarionovics Sztálin
Vorosilov · Tuhacsevszkij · Jegorov · Bugyonnij · Blücher · Tyimosenko · Kulik · Saposnyikov · 
Zsukov · Vasziljevszkij · Konyev · Govorov · Rokosszovszkij · Malinovszkij · 
Tolbuhin · Mereckov ·Berija · Szokolovszkij · Bulganyin · Bagramjan · Birjuzov ·
 Grecsko · Jerjomenko · Moszkalenko · Csujkov 
· Zaharov · Golikov · Krilov · Jakubovszkij · Batyickij · Kosevoj · Brezsnyev · Usztyinov 
·Kulikov · Ogarkov · Szokolov · Ahromejev · Kurkotkin · Petrov · Jazov

Alekszej Innokentyjevics Antonov
Filipp Ivanovics Golikov
Leonyid Alekszandrovics Govorov
Andrej Antonovics Grecsko
Andrej Ivanovics Jerjomenko
Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov
Ivan Sztyepanovics Konyev
Pavel Alekszejevics Kurocskin
Dimitrij Fjodorovics Lavrinyenko
Rogyion Jakovlevics Malinovszkij
Kirill Afanaszjevics Mereckov
Kirill Szemjonovics Moszkalenko
Markjan Mihajlovics Popov
Endel Puusepp
Szergej Matvejevics Styemenko
Vaszilij Danyilovics Szokolovszkij
Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko
Alekszandr Mihajlovics Vasziljevszkij
Nyikolaj Fjodorovics Vatutyin
Andrej Andrejevics Vlaszov
Kliment Jefremovics Vorosilov
Georgij Fjodorovics Zaharov
Vaszilij Grigorjevics Zajcev
Georgij Konsztantyinovics Zsukov


Alekszej Innokentyjevics Antonov

Alekszej Innokentyevics Antonov (oroszul: Алексей Иннокентьевич Антонов; Hrodna [ma:Fehéroroszország], 1896. szeptember 15. – Moszkva, 1962. június 18.) szovjet–orosz katonatiszt, hadseregtábornok.

A cári hadsereg tisztjének fia, aki a moszkvai Frunze Katonai Akadémia elvégzése után (1921) a Vörös Hadseregnek lett a tagja. 1938-tól oktató a Frunze Katonai Akadémián. 1942 és 1943 között a vézérkari főnök első helyettese, hadműveleti csoportfőnök; 1945–1946-ban vezérkari főnök. 1946 és 1948, majd 1954 és 1955 között a Szovjet Hadsereg vezérkari főnök első helyettese, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek törzsfőnöke (1955-1962).


Filipp Ivanovics Golikov

Filipp Ivanovics Golikov (oroszul Филипп Иванович Голиков) (Boriszovo, Orosz Birodalom, 1900. július 29. – Moszkva, Szovjetunió, 1980. július 29.), szovjet parancsnok, 1940-től 1941-ig a katonai hírszerzés vezetője, 1961-től a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió Hőse.

Ifjúkora

Szegény családból származott, ő volt a legidősebb a három gyerek közül. Először apja nyomdokain akart haladni és fürdőorvosnak tanult. Apja meggyőződéses kommunista volt, aki még börtönben is ült a nézeteiért. Filippet a szegénység arra kényszerítette, hogy jó jegyeket szerezzen és szorgalmasan tanuljon, így kitüntetéssel végezte el a középiskolát.
Az októberi forradalom után kevéssel a párt tagja lett. 1918 áprilisában már az Izvesztyija helybeli kiadását szerkesztette és a világforradalmat propagálta. Még azelőtt, hogy betöltötte volna 18. életévét, belépett egy lövészezredbe, amely a fehérek és a Csehszlovák Légió ellen harcolt az Urálban. Bár kitűnt a harcban, agitátori képességeit többre becsülték és a petrográdi tisztiiskolába küldték, ahol ebben az időben az agitátorképzés állt az előtérben. Miután kitüntetéssel abszolvált, a 3. hadsereg politikai tisztjévé nevezték ki, hamarosan azonban egy speciális különítmény tagja lett, melynek feladata a kuláktalanítás során tanúsított esetleges ellenállás elfojtása volt. 1931-ben ezredparancsnokká, majd nemsokára hadosztályparancsnokká nevezték ki. 1933-ban végzett a Frunzéről elnevezett akadémián, majd különböző pozíciókat töltött be a Honvédelmi Népbiztosságon. Hivatalosan ugyan nem volt magas rangú belügyes tiszt, mégis biztosan központi szerepet játszott Kirov meggyilkolása után a leningrádi pártszervezet likvidálásában, valamint az 1937-es tisztogatásokban is. 1938-ban a Belorusz Különleges Katonai Körzet parancsnokának politikai helyettesévé nevezték ki, majd 1939-ben Kelet-Lengyelország lerohanásakor a 6. hadsereg parancsnoka volt.

Szerepe a második világháborúban

1940 júliusában váratlanul kinevezték a katonai hírszerzés főnökévé. Elődjét, I. J. Proszkurovot Sztálin bebörtönöztette, majd ki is végeztette (ahogy Proszkurov elődjeit, Berzint és Orlovot is) a német invázió utáni hónapokban. Sztálint ebben az időben aggasztotta a gondolat, hogy Németország békét köt Nagy-Britanniával. Különösen nyugtalanította, hogy Hitler helyettese, Hess Angliába repült: arra gyanakodott, hogy Hess valójában különbékét akart kötni Hitler és a britek között. Golikov ugyan részletesen tájékoztatta Sztálint az 1941 során a német előkészületekről szóló ügynöki jelentésekről, de úgy tett, mintha elhinné a diktátornak, hogy ezek dezinformációk, melyeket angol vagy amerikai provokátorok terjesztenek, hogy háborúba sodorják a Szovjetuniót.
A német támadás után Sztálin azzal bízta meg, hogy tárgyaljon a szövetségesekkel a segítségnyújtásról. A tárgyalások jó eredményhez vezettek, különösen az Egyesült Államokban.
1941 végén a katasztrofális katonai helyzetet Sztálin tovább súlyosbította azzal, hogy Golikovot nevezte ki a Zsukov moszkvai ellentámadásában részt vevő 10. hadsereg élére, amelynek támadása Szuhinyicsinél már kezdetben elakadt, a továbbiakban a tevékenysége Zsukov szigorú felügyelete alatt állt. 1942 februárjában a 4. csapásmérő hadsereget vezette a Kaukázusi Fronton, de nem sikerült megállítania a németek előretörését és alakulatai nagy részét elveszítette. Később a Voronyezsi Front parancsnokává nevezték ki, szeptemberben Vatutyin került a helyére. Néhány hétre Jerjomenko helyettese lett a Sztálingrádi Frontnál, ahol októberben Popov tábornok váltotta, ő pedig ismét a Voronyezsi Front parancsnoka lett. 1943. január 12-én indított offenzívája egy héten belül áttörte a német 2. hadsereg és a magyar 2. hadsereg védelmi állásait (amiért vezérezredessé léptették elő), és tovább tört előre nyugat felé. Február 16-án Vatutyinnal együttműködve elfoglalta Harkovot, Manstein két héttel későbbi ellencsapása azonban kiragadta a várost a szovjetek kezéből. Zsukov elkerülhetőnek tartotta ezt a vereséget, valamint a belgorodit (március 19.) is, és elérte Sztálinnál Golikov leváltását. Ezzel vége szakadt hadvezéri karrierjének, a háború további részében csak a hátországban kapott feladatokat.
Még áprilisban kinevezték a honvédelmi népbiztos helyettesévé, azonban főleg személyi kérdésekkel foglalkozott. Ebben a beosztásban a hadifogságba esett és kényszermunkára vitt szovjet polgárok repatriálásával foglalkozott a háború után.

A háború után

1946-ban Sztálin megfosztotta beosztásától Zsukovot és hatalmi ambíciókkal vádolta. Golikov, aki haragudott a marsallra, amiért elintézte leváltását a Voronyezsi Front éléről, a bíróság ülnökei között volt és minden ostobaságot összehordott róla. Zsukovot 1957-ben Hruscsov megfosztotta miniszteri posztjától és bonapartista törekvésekkel vádolta. Golikov ezúttal is a leghangosabb vádlók egyike volt. Cserébe 1958-ban kinevezték a politikai főcsoportfőnökség élére. 1961-ben előléptették a Szovjetunió marsalljává. Kisvártatva a kubai rakétaválság idején azonban kritizálta Hruscsovot és leváltották, később sem sikerült magas posztját visszaszereznie.
Alárendeltjei emlékezése szerint intoleráns, ósdi gondolkodású, önkényeskedő, beképzelt, kicsinyes és inkompetens katonai vezető volt. A többi marsall kerülte az egykori politikai tiszt társaságát, aki kollégáik (például Zsukov) támadásának következtében jutott ilyen magasra, korábban pedig a nagy tisztogatásban játszott negatív szerepet.


Leonyid Alekszandrovics Govorov

Leonyid Alekszandrovics Govorov (Леони́д Алекса́ндрович Го́воров) (Butirki, Vjatkai kormányzóság, Orosz Birodalom, 1897. február 22. – Moszkva, Szovjetunió, 1955. március 19.) szovjet parancsnok, tüzértiszt. 1920-ban csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Számos szovjet katonai oktatási intézményt elvégzett, a téli háborúban tüzérfőnökként szolgált.
A második világháborúban a Moszkva alatti ellentámadás során hadseregparancsnokként, 1942 áprilisától frontparancsnokként teljesített szolgálatot. 1944-ben a Szovjetunió marsalljává léptették elő. A Szovjetunió Hőse érdemrend és sok más (köztük két francia) kitüntetés tulajdonosa.

Ifjúkora

Közép-Oroszországban, Butirki faluban született. A petrográdi politechnikai intézet hajóépítő részlegén dolgozott. 1916 decemberében azonban besorozták és a Konsztantyinovszkoje Tüzérségi Iskolába küldték, amelyet 1917-ben elvégzett. Amikor kitört az októberi forradalom és az orosz hadsereg dezintegrálódott, hazament szülőfalujába, de később besorozták Kolcsak fehér hadseregébe. 1919 végén dezertált és 1920 elején beállt a Vörös Hadseregbe. A polgárháború hátralévő részében az 51. lövészhadosztályban szolgált. 1921-ben megkapta a Vörös Zászló érdemrendet.
Több oktatási intézményt, többek között a Frunze Katonai Akadémiát (1933) is elvégezte Az elsők között végezte el az 1936-ban alapított Vezérkari Akadémiát. 1936-tól a Kijevi Katonai Körzet tüzérfőnöke volt. 1938-ban oktatónak nevezték ki a Dzerzsinszkij Tüzérségi Akadémiára. 1939-ben publikálta először kutatási eredményeit. A Nagy Terror időszaka alatt kis híján letartóztatták, de végül megmenekült és tovább emelkedett a ranglétrán.
1939-ben, a szovjet-finn háború kitörése után a 7. hadsereg tüzérfőnökévé nevezték ki, mivel a Dzerzsinszkij Tüzérségi Akadémián a megerődített ellenséges pozíciók elleni támadások témáját kutatta. 1940 februárjában ő vezényelte azt a nagy erejű támadást, amely végre áttörte a Mannerheim-vonalat. Ezért a haditettért Vörös Csillag érdemrenddel tüntették ki, és hadosztályparancsnokká léptették elő.

Szerepe a második világháborúban

Miután 1941 júniusában a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, 1940 augusztusától októberig a Nyugati Front tüzérfőnöke volt. A moszkvai csata alatt az 5. hadsereg (Leljusenko) tüzérfőnökévé nevezték ki. Miután október 18-án a hadseregparancsnok megsebesült, átvette a hadsereg parancsnokságát. A téli szovjet ellenoffenzíva során felszabadította Mozsajszkot. Jutalmul tüzér altábornaggyá léptették elő.
1942 áprilisában a Leningrádi Front – amely a korábbi Leningrádi és Volhovi Frontból állt – leningrádi csoportosításának parancsnokává nevezték ki. Miután júliusban Sztálin reaktiválta a Volhovi Frontot, Govorov altábornagy a Leningrádi Front parancsnoka lett, felváltva az eddigi parancsnokot, M. Sz. Hozin altábornagyot.
Leningrád 1941 szeptembere óta el volt vágva az ország többi részétől. A szovjet hadseregek megpróbálták áttörni az ostromgyűrűt, amely óriási károkat okozott a város és szenvedéseket a polgári lakosság számára. Az egyetlen megközelítési utat (amely a Ladoga-tó jegén át vezetett a hátországba) rendszeresen bombázta a német és a finn légierő. 1942-ben több támadást indítottak a körzetben, de egyik sem tudta áttörni a bekerítést. Tavasszal a német seregtestek bekerítették és elpusztították a 2. csapásmérő hadsereget (A. A. Vlaszov). A keleti front többi arcvonalszakaszát tartó szovjet haderőknek is nagy szükségük volt utánpótlásra, így a város felszabadításáért küzdő két front nem sok erősítést kapott. A kétségbeejtő helyzetben a parancsnok tüzérségi háttere nagyon értékesnek bizonyult, mivel a várost folyamatosan bombázta a Luftwaffe.
1942-ben a Leningrádi Front több helyi jelentőségű támadást indított, de ezek sikertelenek voltak. A szovjetek augusztusban összetartó irányú csapást mértek a Ladoga-tótól délre fekvő német állások irányában, ahol csak 16 kilométer választotta el a két frontot. Eddigre a németek is jól haladtak az Északi Fény (Nordlicht) hadművelet előkészületeivel, melynek az lett volna a célja, hogy a várost elfoglalva egyesüljenek a finn csapatokkal. Küchler Észak hadseregcsoportja nagy erősítéseket kapott a Krímből, ahol a 11. hadsereg júliusban elfoglalta Szevasztopolt. Egyik fél sem tudott a másik készülődéséről. Augusztus 19-én a Leningrádi Front megindították a szinyavinói hadműveletet. Augusztus 27-én a Volhovi Front (Mereckov) hadseregei is támadásba lendültek. A németek törölték az Északi Fény hadműveletet (amely szeptember 14-én kezdődött volna) és átdobták tartalékaikat a fenyegetett arcvonalszakaszra. Szeptember 5-éig Mereckov hadseregei 9 kilométert nyomultak előre, a németek azonban stabilizálni tudták a helyzetet, két ellentámadást is indítottak és októberre visszafoglalták a korábban elveszített pozíciók nagy részét. A német csapatok közel 6 000 embert veszítettek, a szovjetek jóval többet, de az ilyen természetű veszteségeket ők jobban megengedhették maguknak.
1943 januárjában az Iszkra hadművelet keretében Govorov és Mereckov hadseregei áttörték a bekerítést – 8–10 kilométer széles rést ütöttek a Ladoga-tó partján. Bár az ostromgyűrűt teljes egészében nem sikerült áttörni, ezen a légcsövön át a leningrádi helyőrség és a lakosság mintegy szabadabban lélegezhetett. Gyorsan vasútvonalat építettek a korridoron át, amelyen utánpótlást lehetett szállítani a városba. Govorovot január 15-én vezérezredessé léptették elő, 28-án pedig megkapta a Szuvorov-rendet.
Februárban a szovjet erők visszafoglalták a gyemjanszki kiszögellést is. A két front az év hátralévő részében tovább szélesítette a várost a hátországgal összekötő korridort, de jelentős sikert nem tudtak elérni.
1944. január 13-án a szovjetek offenzívát indítottak az ostromgyűrű áttörésére. Noha az első napokban a köd, majd az olvadás lelassította előrenyomulásukat, 26-ig a német csapatok majdnem 100 kilométert vonultak vissza. A kezdeti sikerek azt az illúziót keltették a szovjetekben, hogy sikerült bekeríteniük az Észak hadseregcsoportot, amely rendezetten vonult vissza a Narva-Pszkov vonalra. Áprilisra patthelyzet alakult ki. Sztálin utasítására Govorov vezérezredes észak felé, az év elején elszigetelt Finnország irányába fordult. Június 18-án előléptették marsallá. Január 20-án hadseregei elfoglalták Viborgot, de az előrenyomulás üteme innentől fokozatosan csökkent. A finnek végül békét kötöttek a szovjetekkel, ez lehetővé tette az itt tevékenykedő erők átdobását a Baltikumba. Govorovot a 2. Balti Front élére nevezték ki, amelynek a Kurland irányába visszavonult Észak hadseregcsoport felszámolása volt a feladata. A németek azonban tartós ellenállást tanúsítottak. Az oroszok erőfölényüket kihasználva beszorították őket Kurlandba, manőverezési mozgástér hiányában azonban hónapokig nem tudták szétverni a hadseregcsoportot. 1945. január 27-én Govorov megkapta a Szovjetunió Hőse aranycsillagot.

A háború után

A háború utáni években a Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka volt, majd a szárazföldi haderő főinspektora. 1948-ban kinevezték a légvédelmi erők parancsnokává, 1952-ben pedig a honvédelmi miniszter helyettesévé. Felügyelte a szovjet légvédelmi rendszer megfelelő modernizálását. Ekkorra szívbetegsége már súlyossá vált.
1953. január 13-án a TASZSZ közleményt adott ki a „kártevő orvosok” tevékenységéről (amelyet részben Sztálin fogalmazott meg). Prominens közéleti szereplők meggyilkolásával vádoltak őket, valamint azzal, hogy a hadsereg magas rangú vezetőinek, Konyev, Vasziljevszkij és Govorov marsalloknak (valamint Styemenkónak, a korábbi vezérkari főnöknek és Levcsenko tengernagynak) életére törnek. Nehéz elkerülni a következtetést, hogy a Zsukovot és Kuznyecov tengernagyot már évekkel ezelőtt félreállító öreg diktátor az általa legfontosabbnak tartott parancsnokokat nevezte meg „áldozatokként”, így Govorov képességeit paradox és kínos módon elismerte azáltal, hogy belekeverte őt az ügybe.
Govorov 1955. március 19-én hunyt el, hamvait a Kreml falába temették.


Andrej Antonovics Grecsko

Andrej Antonovics Grecsko (oroszul: Андрей Антонович Гречко; Golodajevka, 1903. október 17. – Moszkva, 1976. április 26.) szovjet marsall, a Szovjetunió kétszeres Hőse.

Élete

A második világháború alatt hadseregparancsnok volt, s mint ilyen harcolt a Kaukázusban, majd a 4. Ukrán Front alárendeltségében az 1. szovjet hadsereg parancsnoka volt. Csapataival átkelt a Kárpátokon és javarészt az egykori Csehszlovákia területén harcolt a németekkel. 1953-tól 1957-ig a Kelet-Németországban állomásozó szovjet megszálló erők parancsnoka volt. 1955-ben marsallá nevezték ki. 1957-től a védelmi miniszter első helyettese, a szárazföldi csapatok főparancsnoka. 1960 és 1967 között a védelmi miniszter első helyettese, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, majd 1967-től – egészen haláláig – honvédelmi miniszter (1976).
Jelentős volt irodalmi munkássága is, a tizenkétkötetes „hivatalos” világháború-történet főszerkesztője volt.

Művei

Harc a Kaukázusért (Битва за Кавказ, magyarul 1970-ben jelent meg a Zrínyi Katonai Kiadónál)
A Kárpátokon át (Через Карпаты, 1972, magyarul 1977-ben, a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában jelent meg)
Kijev felszabadítása (Освобождение Киева, 1973)
Háborús évek. 1941–1943 (Годы войны. 1941–1943, 1976)


Andrej Ivanovics Jerjomenko

Andrej Ivanovics Jerjomenko (Андре́й Ива́нович Ерёменко) (Markovka, Orosz Birodalom, 1892. október 14. – Moszkva, 1970. november 19.) szovjet parancsnok, a Szovjetunió marsallja (1955. március 11.). Hosszú és nem túl egyenletes karriert futott be a második világháborúban, melynek során több front és hadsereg élén állt, mint a Vörös Hadsereg bármelyik tábornoka, kivéve talán M. M. Popovot. Kiváló taktikai érzéke volt, de a Vörös Hadsereg legkiválóbb támadó parancsnokai, Zsukov, Konyev és Rokosszovszkij mellett háttérbe szorult.

Ifjúkora

Parasztcsaládban született Harkov környékén, a mai Ukrajna területén. 1913-ban besorozták a cári hadseregbe, az első világháborúban a délnyugati és a román fronton harcolt, majd 1918-tól a Vörös Hadsereg soraiba tartozott. Az orosz polgárháborúban egy ezredparancsnok segédtisztje és egy lovasdandár törzsfőnöke volt. 1919 és 1928 között a 14. lovashadosztályban voltak különböző beosztásai. 1929 után előbb egy lovasezred, majd egy lovashadosztály élén állt, aztán egy lovas- és egy gépesített hadtest parancsnoka lett. 1940-ben az 1. Vörös Zászló Hadsereg élére nevezték ki (a hadsereg ekkor a Távol-Keleten állomásozott. 1935-ben elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát.

Szerepe a második világháborúban

Amikor 1941 júniusában a Barbarossa hadművelet megkezdődött, a Bajkálontúli Katonai Körzet parancsnoka volt. Nyolc nappal az invázió kezdete után érkezett meg Moszkvába a honvédelmi népbiztos, Tyimosenko marsall hívására. Tyimosenko a Nyugati Front parancsnokává nevezte ki Pavlov hadseregtábornok helyére (akit letartóztattak és nemsokára kivégeztek). Ez a beosztás ebben a pillanatban talán a legfontosabb volt a Vörös Hadseregben, mivel a front gyakorlatilag megsemmisült a német invázió utáni napokban és Szmolenszk körzetének védelmére alig maradt valaki. Jerjomenko nem tudott javítani a helyzeten, mivel nem kapott tartalékokat. Pár nap múlva Tyimosenko vette át a Nyugati Front parancsnokságát, őt a helyettesévé nevezték ki. A szmolenszki csatában megsebesült.
Nemsokára újabb parancsnoki beosztást kapott: a középső irányban tevékenykedő Brjanszki Front csapatainak vezetésével bízták meg. A front fő feladata Guderian 2. páncéloscsoportjának szétverése lett volna – amit Jerjomenko nagy önbizalommal megígért Sztálinnak. A rosszul felszerelt, sietve megszervezett hadseregeknek erre nem volt esélyük. A 2. páncéloscsoport részt vett Kijev bekerítésében, ahol a németek 650 000 oroszt ejtettek foglyul.
Októberben a németek megindították a Tájfun hadműveletet, melynek célja Moszkva elfoglalása volt. A Brjanszki Frontot nagy küzdelemben visszaszorították kelet felé. 13-án Jerjomenko ismét megsebesült, ezúttal súlyosan. Két hónapig egy moszkvai katonai kórházban gyógyult, majd decemberben az Északnyugati Front 4. csapásmérő hadserege élére állították. Ebben a beosztásban vett részt Zsukov moszkvai ellentámadásában. Január 20-án újra megsebesült, de addig nem volt hajlandó visszatérni a kórházba, amíg alakulatai végre nem hajtották a rájuk bízott hadműveletet.
1942. augusztus 1-jén Sztálin a Délkeleti Front parancsnokává nevezte ki. Az oroszok a májusi Harkov visszafoglalására irányuló elsietett támadás következtében nagyon meggyengültek ebben a szektorban. Sztálingrád helyzete augusztusban menthetetlennek tűnt, mivel a hátországban még csak elkezdtek gyülekezni azok a hadseregek, amelyeket az orosz hadvezetés a novemberi ellenoffenzívában akart bevetni. Jerjomenko nem túl sok tartalékot tudott összekaparni a várost védő 62. hadsereg számára, amelynek élén szeptember 11-én Csujkov tábornok váltotta Lopatyint. 28-án a Délkeleti Frontot Sztálingrádi Frontra nevezték át. Csujkov hadseregének több ízben sikerült megkapaszkodnia a Volga nyugati partján, de október végén már csak olyan vékony – száz méteres – szakasz volt az övék, hogy több – bármilyen rövid – stratégiai visszavonulásra nem maradt lehetőségük.
November 19-én az orosz hadvezetés megindította ellentámadását a sztálingrádi német 6. hadsereg túl hosszúra nyúlt szárnyait fedező nagyrészt román és olasz alakulatok ellen. Jerjomenko hadseregei november 20-án lendültek támadásba. 23-án Kalacsnál találkoztak a Doni Front alakulataival és bekerítették Paulus hadseregét. A következő hónapban a szovjetek visszaverték Manstein tábornagy 4. páncéloshadseregét, amelyet Hitler Paulus csapatainak kimentésével bízott meg. Január 1-jén a Sztálingrádi Front új neve Déli Front lett. A „Gyűrű” hadműveletet Sztálin végül a Doni Front parancsnokára, Rokosszovszkijra bízta, bár Zsukov úgy gondolta, Jerjomenko megsértődhet, hogy így döntöttek. Jerjomenko csakugyan megsértődött, mert úgy érezte, igazság szerint neki járna ez a megbízás, elvégre ő volt a Sztálingrádi Front parancsnoka, de Sztálin nem volt hajlandó meghallgatni a tiltakozását.
Márciusban a Kalinyini Front (a későbbi 1. Balti Front) parancsnokává nevezték ki, ahol szeptemberig nem sok minden történt, akkor Jerjomenko kis, de sikeres offenzívát indított Vityebszktől északra a 4. hadsereg (Heinrici) által védett arcvonalszakasz északi része ellen. Novemberben Bagramjan került a helyére, Jerjomenko az Önálló Tengermelléki Hadsereg parancsnoka lett. A hadsereg feladata a Krím visszafoglalása volt (Tolbuhin 4. Ukrán Frontjával együttműködésben). Áprilisban két találkozó irányú csapással felszabadították a félszigetet, noha Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a védők mindenáron tartsanak ki. Ezután újra északra küldték, ahol Popovot váltotta a 2. Balti Front élén. A nyári hadjárat során a front több részleges sikert aratott, többek között részt vett Riga visszafoglalásában is, majd az 1. Balti Fronttal együttműködésben beszorította a Kurland-félszigetre az Észak hadseregcsoportot. 1945. március 26-án a 4. Ukrán Front parancsnoka lett, beosztását a háború végéig megtartotta. Részt vett Kelet-Magyarország, majd Csehszlovákia szovjet megszállásában. (Sztálin állítólag megígérte neki, hogy ha elfoglalja Prágát, előléptetik marsallá. A cseh fővárost végül Konyev marsall foglalta el.)

A háború után

1945. augusztus 25-én a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka lett. 1946 októberéig töltötte be ezt a posztot, akkor átkerült a Nyugat-Szibériai Katonai Körzetbe. 1953 és 1958 között az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnoka volt. 1955. március 11-én öt másik tábornokkal együtt a Szovjetunió marsalljává léptették elő. 1958-ban visszavonult a katonai szolgálattól.
Emlékiratait több kötetben publikálta (magyarul egyik sem elérhető). A hadtörténészek ezeket meglehetősen megbízhatatlannak tartják. A bennük előforduló állítások közül többről bebizonyosodott azóta, hogy teljesen légből kapottak. Sztálingrád című könyvében (1962-ben jelent meg) például nagyon leértékelte Zsukov és Vaszilevszkij tevékenységét, egyúttal felnagyította a maga és a regnáló pártfőtitkár, Hruscsov szerepét a város védelmében. Zsukov ezzel kapcsolatos kérdésére válaszolva azzal magyarázta eljárását, már Hruscsov bukása után, hogy a pártfőtitkár kötelezte arra, hogy kisebbítse emlékirataiban Zsukov szerepét.


Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov

Kalasnyikov az ember és a fegyver letölthető, pdf

Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov (oroszul: Михаил Тимофеевич Калашников; Kurja, 1919. november 10.) szovjet-orosz fegyvertervező.

A harmincas évek elején középfokú műszaki technikai képesítést szerzett. A II. világháborúban harckocsizóként szolgált, járművét kilőtték és ő is súlyosan megsebesült.
A hátországba szállították, ahol hathónapi kórházi kezelése során gyakran szembesült a szovjet gyalogos katonák harctéri kiszolgáltatottságáról szóló beszámolókkal, mivel ezidőtájt a Vörös Hadsereg a német Wehrmachttal ellentétben csak kis számban rendelkezett géppisztolyokkal (egyéni sorozatlövő fegyverekkel). Lábadozása közben megtervezett egy 7.62x25mm (TT) űrméretű géppisztolyt, ezt azonban szerkezeti hiányosságai és a PPS–41, PPSZ–43 fegyverek időközben felfuttatott gyártása miatt nem fogadták el.
Tehetségét felismerve áthelyezték egy nagyobb közép-ázsiai vasútállomásra, ahol alkalma nyílt igénybe venni a remíz szerszámgép-parkját és az ott dolgozó fémművesek gyakorlati szakértelmét. Később bekerült egy, az Urál mögé áttelepített fegyvertervező irodába, ahol feladatául kapta a háború alatt csak névleg rendszeresített szovjet 43M rövidtöltényhez alkalmas automata fegyverszerkezetek vizsgálatát.
A háború után közel 25 éven át az izsevszki (Udmurtföld) fegyvergyárban dolgozott, itt lakott a Borogyino utca 11. alatt.

Az általa tervezett konstrukciót AK–47 néven 1949-re rendszeresítették a szovjet haderőben – mivel a próbákon rendkívül strapabíró, igénytelen, megbízható, egyeslövésben relatíve pontos, sorozatlövésben nagy tűzerejű fegyvernek bizonyult. Az egyszerű és tömegesen gyártható AK–47 egyértelmű győztesnek bizonyult, mivel Kalasnyikov vetélytársai karbantartásra kényes (billenőzáras) vagy szokatlan (bull-pup) elrendezésű prototípusokat nyújtottak be elbírálásra.
A „Kalasnyikov” gépkarabély és fegyvercsalád rövid időn belül világszerte elterjedt, napjainkig mintegy 80-100 millió darabot gyártottak belőle, többek között Magyarországon is legalább 3 milliót (AKSZSZ, AKM–63, AMD–65, AMP–69 stb. változatok). Az AK–47 szerepel Mozambik zászlajában és Kelet-Timor címerében, egyes afrikai területeken a „Kalash” nevet gyakran adják fiúgyermekeknek.
Mihail Kalasnyikov másik kiemelkedő alkotása az általa vezetett nagyobb tervezőgárda által létrehozott PK, majd annak modernizált változata, a PKM géppuska.
A szovjet–orosz szabványos 7,62 × 54 mm R (39M) puskatöltény egy 1891-ből származó konstrukció, amely kedvezőtlen peremes hüvely-kialakítással rendelkezik és elavult, nem széteső tagú hevedertípusba töltik. Ezért az ilyen űrméretű géppuskába javadalmazott lőszereket nem lehet egyszerűen előrenyomni a töltényűrbe a lövés kiváltásához, hanem előbb a perem miatt hátrafelé ki kell azt húzni, majd lesüllyesztve áttolni a heveder alatt. Ehhez bonyolultabb szerkezet szükséges, amely csekélyebb megbízhatóságot, esetleg jelentős tömegnövekedést jelent – géppuskánál az első lehetőség elfogadhatatlan, a második nem kívánatos.

A PKM géppuska a problémát részben az AK–47 fegyverből átvett forgó zárfejes, gázelvételes automata rendszerrel és egy zseniális, többfunkciós zárvezető kerettel oldja meg. Ez az egyetlen precíziósan megmunkált, fekvő L alakú acéltömb mintegy kilenc különféle feladatot lát el egyidejűleg, így maga a géppuska alig 30 alkatrészből áll össze.
Az eredetileg PK néven az 1960-as évek elején rendszeresített Kalasnyikov-géppuska hatásossága és megbízhatósága miatt azonnal sikeresnek bizonyult, azonban az elavult műszaki előírások miatt a nyugati fegyverekhez képest túlsúlyos lett. A felesleges csőhűtő bordák elhagyásával és a tokhoz használt, profillal szilárdított, préselt lemezek falvastagságának csökkentésével hozták létre a PKM géppuskát, amely egyszerűbb és könnyebb állvánnyal szerelve minden tekintetben megfelelőnek bizonyult és 1969 óta változatlan formában, folyamatosan gyártásban van. PKT néven készítik a harcjárművekbe szánt vastagabb csövű, elektromos (szolenoid) elsütésű változatát.
A PKM géppuska sokoldalúságára jellemző, hogy a Magyar Honvédség kivonta a rendszerből a szintén Kalasnyikov által tervezett RPK golyószórókat és közel hasonló szerepkörben villaállványra szerelt 100 lőszeres PKM változatokat alkalmaz, miközben szakasz géppuskaként háromlábú állványon álló 200 lőszeres PKMSZ fegyverek szolgálnak.
Az utóbbi években Mihail Kalasnyikov hozzájárult, hogy nevét mint márkavédjegyet külföldi cégek értékesítsék polgári célú árucikkek, például esernyők és töltőtollak reklámozására.


Ivan Sztyepanovics Konyev

Ivan Sztyepanovics Konyev (oroszul: Иван Степанович Конев; Logyejno, 1897. december 28. - Moszkva, 1973. május 21.) a Szovjetunió marsallja volt, hadvezér a második világháborúban.

Fiatalkora

Konyev paraszti családban született. Miután elvégezte iskolai tanulmányait falujában, fűrészáruk termelésével kezdett foglalkozni. 1916-ban besorozták a cári hadseregbe, de 1917-ben a bolsevik forradalom győzelme után leszerelték. 1919-ben beállt a Kommunista Pártba és a Vörös Hadseregbe, egy tüzér egységbe. A polgárháború alatt Oroszország keleti részén harcolt, Vorosilov parancsnoksága alatt.
1926-ban Konyev elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát. 1931-től előbb a Transzbajkáli, majd az Észak-kaukázusi katonai kerületek irányítását vette át. 1938-ban egy hadtest parancsnokságát bízták rá. Az 1937-1938-as sztálini tisztogatást csak Vorosilov segítségével úszta meg.

Részvétele a II. világháborúban

Mikor a Harmadik Birodalom megtámadta a Szovjetuniót 1941. június 22-én, Konyev átvette a XIX. hadsereg parancsnokságát Vityebszk térségében. A sereg élén védelmi harcokban vett részt, visszavonulva előbb Szmolenszk, majd Moszkva védelmére. 1941 októbere - 1942 augusztusa között a Kalinyini Front parancsnokságát töltötte be, kulcsszerepet játszva a főváros védelmében és az ellentámadás megindításában.
Ezt követően 1943 februárjáig a Nyugati Front, majd február és július között az Északnyugati Front fölött vette át a parancsnokságot. Júliustól október 20-ig a Sztyeppi Front parancsnoka lett, e minőségben vett részt a kurszki csatában, majd október 20-tól a 2. Ukrán Fronttá átnevezett hadseregcsoport parancsnoka. 1944. május 24-től a háború végéig az 1. Ukrán Front parancsnoka.
A kurszki győzelem után seregével visszafoglalta Belgorod, Kijev, Harkov, Odessza városokat. Az 1944-es év folyamán részt vett az Ukrajna, Lengyelország, Csehország területén folyó harcokban. 1944 végén csapataival Szlovákia területére ment, ahol segítettek a helyi partizánoknak a németek kiűzésében. 1944 végére csapatai elérték a Visztulát, amiért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. 1945 elején felszabadította seregével Krakkót, majd áprilisban Georgij Konsztantyinovics Zsukov csapataival együtt offenzívába kezdtek Berlin irányába. Habár Konyev emberei előbb értek Berlinbe, Sztálin mégis kedvencének Zsukovnak adott érdemrendet Berlin elfoglalásáért. Májusban az Elba folyó partján, Torgau mellett találkozott a nyugati szövetségesekkel, ekkor zajlott le a híressé vált kézfogás közte és a szövetségesek parancsnoka között. Szintén ő volt az, aki májusban felszabadította Prágát a német uralom alól.

A háború után

A háború után Konyevet kinevezték a megszállt keletnémet és ausztriai területek főparancsnokának. 1946-ban kinevezték a Szovjetunió szárazföldi hadereje főparancsnokává a kegyvesztett Zsukov helyére. 1950-ben Sztálin menesztette, de később, Hruscsov hatalomra kerülésével visszanyerte tisztségét, melyet 1956-ig töltött be, amikor a Varsói Szerződés haderejének főparancsnoka lett. 1960-ban vonult nyugdíjba. Haláláig a Vörös Hadsereg legnépszerűbb hadvezére volt.


Pavel Alekszejevics Kurocskin

Fájl:Demjansk Einkesselung.png

Pavel Alekszejevics Kurocskin (Павел Алексеевич Курочкин) (Gornyevo, Orosz Birodalom, 1900. november 19. – Moszkva, Szovjetunió, 1989. december 28.) szovjet hadseregtábornok.

Ifjúkora

Parasztcsalád fia volt. Először péklegényként, aztán vasúti pályamunkásként dolgozott. 1917-ben csatlakozott a bolsevikokhoz és részt vett október 25-én (a Gergely-naptár szerint november 7.) a petrográdi Téli Palota ostromában. A Vörös Hadseregbe belépés után a polgárháborúban egy lovasalakulat parancsnoka volt. Harcolt Krasznov ellen Gatcsina mellett, az angolok ellen északon, majd Jugyenyics ellen Petrográd mellett. Részt vett a lengyel-szovjet háborúban, majd 1921-ben a tambovi parasztfelkelés elfojtásában. 1923-ban elvégezte a Lovassági Akadémiát. Miután több éven át a csapatoknál teljesített szolgálatot, a Frunze Katonai Akadémiára vezényelték, amelyet 1932-ben abszolvált.
Az 1930-as években először egy lovashadtest törzsfőnöke volt, 1936-ban egy lovashadosztály parancsnoka lett a Moszkvai Katonai Körzetben. 1939 szeptemberében a 2. lovashadtest törzsfőnökeként vett részt Kelet-Lengyelország megszállásában. A szovjet-finn háború során a 28. lövészhadtestet vezette, majd 1940 júniusában a Mongóliában tartózkodó 17. összfegyvernemi hadsereg parancsnokává nevezték ki. 1941 januárjában a Bajkálontúli Katonai Körzet parancsnoka lett.

Szerepe a második világháborúban

A Szovjetunió elleni invázió (1941. június 22.) után visszahívták a Távol-Keletről, július 5-én a Nyugati Front (Tyimosenko) 20. hadseregének parancsnokává nevezték ki. Részt vett Szmolenszk védelmében, majd sikeresen visszavonult a Dnyeper mögé. Augusztus 23-án az Északnyugati Front parancsnoka lett, amelyet 1942 novemberéig, majd 1943 júniusától novemberig vezetett. 1943. augusztus 27-én vezérezredessé léptették elő. Novembertől a következő év februárjáig az 1. Ukrán Front (Konyev) parancsnokhelyettese volt, részt vett a Zsitomir, Bergyicsev és Novográd Volinszk melletti harcokban. Februártól áprilisig a 2. Belorusz Frontot vezette, innentől a háború végéig az 1. Ukrán Front 60. hadseregének parancsnoka volt. 1944 júliusában csapatai a lvov-sandomierzi hadművelet keretében Broditól délre a főcsapást mérték nyugati irányba. Részt vett Tarnopol, Lvov és Przemyśl felszabadításában. Később harcolt Lengyelországban, Csehszlovákiában és Németországban. Érdemeiért és szolgálataiért 1945. június 29-én megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

A háború után

A háború vége után rövid ideig a Kubanyi Katonai Körzetet vezette, aztán a keletnémet szovjet katonai adminisztráció parancsnokának első helyettese, majd 1947 májusától a Távol-Keleten állomásozó haderők parancsnokhelyettese volt.
1951 februárjában a Vezérkari Akadémia helyettes vezetőjévé, 1954 májusában a Frunze Katonai Akadémia vezetőjévé nevezték ki. 1959-ben előléptették hadseregtábornokká. 1968 májusától 1970 szeptemberéig a Varsói Szerződés főparancsnokságának képviselője volt az NDK-ban. Ezután hazatért a Szovjetunióba. 1980-ban Lenin-rendet kapott. 1989-ben hunyt el.


Dimitrij Fjodorovics Lavrinyenko

 

Dimitrij Fjodorovics Lavrinyenko (orosz betűkkel: Дмитрий Фёдорович Лавриненко; Bessztrasnaja, 1914. október 14. – Gorjuni, 1941. december 18.) orosz származású szovjet harckocsizó tiszt volt, a második világháborúban a Szojvetunió egyik legeredményesebb páncélos parancsnoka.

Élete

Lavrinyenko 1938-ban, az uljanovszki katonai akadémián fejezete be tanulmányait. Ezután részt vett Lengyelország 1939-es, és Besszarábia 1940-es megszállásában.
A fiatal hadnagy már ekkor is kitűnt ügyességével. Szinte minden győzelmét 1941-ben egy T-34/76-os típussal harcolt a német támadók ellen, ez a típus pedig akkor minden német ellenfelét felülmúlta. 1941. december 18-án bekövetkezett haláláig 52 német harckocsit és önjáró löveget semmisített meg. Élete során összesen 28 bevetésen vett részt.
1990. május 5-én Lavrinyenko posztumusz megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.


Rogyion Jakovlevics Malinovszkij

Rogyion Jakovlevics Malinovszkij (oroszul Родион Яковлевич Малиновский; Odessza, 1898. november 23. – Moszkva, 1967. március 31.) a Szovjetunió marsallja és honvédelmi minisztere.
Az első világháborúban az orosz cári hadseregben, majd a Francia Idegenlégióban szolgált és végezetül 1919-ben a Vörös Hadsereg katonája lett. A Vezérkari Akadémia elvégzése után a spanyol polgárháborúban 1936-tól 1938-ig katonai tanácsadóként szolgált.
A második világháború egyik legismertebb szovjet parancsnoka, több nevezetes csata résztvevője és a sorsfordító sztálingrádi csata egyik kiemelkedő katonai vezetője. Magyarország megszállásában a 2. Ukrán Front parancsnokaként tevékenyen részt vett. 1944 második felétől sikerrel vívta meg a debreceni csatát és Budapest ostromának irányítója volt. Csapataival elfoglalta Csehszlovákia, Ausztria jelentős részét és a német kapituláció Németországban érte. A harcot Ázsiában a Bajkálontúli Front győztes parancsnokaként fejezte be.
A második világháborúban szovjet katonai felső vezetőként vitathatatlanul kiemelkedő teljesítményt nyújtott és így hozzájárult a Harmadik Birodalom és Japán legyőzéséhez, de személyéhez köthető, hogy a Magyarországról málenykij robotra elhurcolt ártatlanok szenvedéseiket neki is köszönhetik. A háború után a távol-keleti csapatok főparancsnoka, 1956–57-ben rövid ideig a honvédelmi miniszter első helyettese és a szárazföldi csapatok főparancsnoka.
1957–67 között, katonai pályafutásának csúcsaként, honvédelmi miniszter lett. A háború utáni hidegháború időszakában elévülhetetlen érdemeket szerzett a szovjet hadsereg fejlesztésében, és miniszterként részese volt a Szovjetunió katonai szuperhatalommá válásának.

Fiatalsága

Születését követően édesanyjával Odessza városából Ukrajna mezőgazdasággal foglalkozó vidékére költöztek. Édesapjáról nem sokat lehet tudni, valamint esetleges zsidó származásával kapcsolatban máig lezáratlan vita folyik. Nevelésében édesanyját nevelőapja, egy szegénysorban élő, ukrán paraszt segítette, aki azonban nem fogadta örökbe őt. A nagy szegénység miatt a családban mindennaposak voltak a veszekedések. Rogyiont az elemi iskola elvégzése után, 13 éves korában el is üldözték a családi házból, így otthontalanná vált. Ebben az időben, egy közelben lakó, bizonyos Jarosinszkij úr birtokán, az intéző mellett mindenesként alkalmi mezőgazdasági munkákat végzett. Felemelkedést jelentett számára, amikor 1913-ban visszatért szülővárosába, és nagynénje családjának védőszárnyai alatt egy odesszai boltban kifutófiúként dolgozhatott.
Az első világháború kitörésekor csak 15 éves volt és még nem katonakorú, de egy katonai vonatra titokban felkapaszkodva kijutott Vilniusba, a német frontra. Az ottani vezénylő parancsnokot ez a tette meggyőzte arról, hogy elég érett önkéntesnek, és jutalmul a frontvonalba osztotta be géppuskásnak. Ezzel elkezdődött katonai pályafutása. Kezdetben a 256. Jelizavetgrádi gyalogezred géppuskás alegységében lőszeradogató, majd irányzó feladatokat látott el. 1915-ben már a Szent György-kereszt IV. fokozatával tüntették ki és előléptették őrvezetővé. A harcban soha nem kímélte magát, így a sebesülések sem kerülték el.
Kórházi ápolását követően, 1916-ban kalandos úton Franciaországba került, ahová az Orosz Expedíciós Csapatok tagjaként vezényelték, hogy segítsen az Antant nyugati hadszínterén. Itt hamarosan őrmesteri kinevezést kapott, azonban a bolsevik forradalom kitörése után az orosz expedíciós csapatoknál is zavargások törtek ki, ezért feloszlatták az orosz egységeket. Malinovszkij kórházi kezelése miatt kimaradt a zendülésből, és más választási lehetősége nem lévén, az orosz katonák jelentős részével együtt tovább harcolt a németek ellen, már az Idegenlégió zászlaja alatt. A harcok során újabb súlyos sebesülést szerzett a bal lábán, de a harctéren tanúsított bátorságáért a francia „Croix de Guerre” kitüntetést érdemelte ki.
Oroszországba a háború befejezését követően, 1919-ben tért vissza, majd csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Februárban megbetegedett, tífuszos lett és hosszú időre kórházi kezelésre szorult. Felépülését követően harcolt Kolcsak admirális egységei ellen Omszknál és Novoszibirszknél. Részt vett a hírhedt Ungern báró fehér anarchista csapatainak felszámolásában és itt kapta meg első igazi parancsnoki beosztását egy nyolc géppuskából álló osztag parancsnokaként.

A két világháború között

Vöröskatonaként Szibériában alapozta meg jövőjét, és egészen korán zászlóaljparancsnoki beosztásig jutott el. A párttagok egyre növekvő táborához 1926-ban csatlakozott, mivel tudta, hogy akkor már ez is kell a további előmenetelhez. Siker koronázta számításait, hiszen az ambiciózus fiatal tiszt 1927-ben a Frunze Katonai Akadémia hallgatója lett, és három évnyi tanulás után, már elméleti tudással felvértezetten tért vissza a csapatélethez.
A lovassághoz vezényelték, ahol az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet 10. lovashadosztály 67. lovasezred törzsfőnökeként szolgált. Itt beosztottja lett az ukrán származású, de Sztálin által nagyon is kedvelt Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenkónak. A későbbi lengyel és finn területeket agresszorként csapataival leigázó marsall támogatása, a közös szolgálatban szerzett barátság, valamint a továbbra is meglévő ambíciói egyre magasabb beosztásba emelték a lovasságnál. A kapcsolatai később is nagy előnyt jelentettek számára, mert az akkori lovassági vezetők Bugyonnij és Tyimosenko parancsnokok, Sztálin támogatásának köszönhetően, különösen nagy befolyással rendelkeztek. Ebben az időben már a legkiválóbb szovjet törzstisztek közé tartozott, és egyre magasabb törzstiszti beosztásokat tölthetett be a ranglétrán. 1935-ben, miután újra bevezették a katonai rendfokozatokat, ezredes lett.

A spanyol polgárháborúban

A spanyol polgárháború kitörését követően, 1936-ban önként jelentkezett, hogy harcolhasson spanyol kommunista elvtársaival együtt a Franco tábornokot támogatók ellen. Elöljárói egyetértésével tanácsadóként, a megalakuló népi hadsereg felállítása mellett, behatóan tanulmányozta az ellenfél harcászatát és hadműveleti eljárásait. Harc közben tapasztalhatta meg, hogy a jól felszerelt, Francót támogató erők miként alkalmazták a tüzérség és a légierő eszközeit. Külön figyelmet szentelt annak, hogy a gyalogság hogyan működhet hatékonyan együtt a tüzérséggel és a harckocsicsapatokkal. Számos katonai hadműveleti tevékenységben vett részt és másfél év után, 1938-ban tért vissza Moszkvába.
A polgárháborúban harcostársa a spanyol kommunista katonai vezető Francisco Ciutat de Miguel azt mondta róla: “Malino ezredes nem csak katonai bátorságból mutatott kitűnő példát, hanem arról is meggyőzött, hogy hogyan maradjunk emellett emberségesek. Hála neki ráébredtem arra, hogy nem elég, ha egy parancsnok elég okos, hanem helyén kell lennie a szívének is.”
Spanyolországi távolléte a katonai tapasztalatszerzésen túlmenően, lehet az életét is megmentette. Szerencséjére nem volt szem előtt és így elkerülte az 1937-től, Sztálin bizalmatlansága miatt, a Vörös Hadsereg tisztikarában végzett tisztogatásokat.
Ottani sikeres feladat-végrehajtását elöljárói Lenin-renddel és a Vörös Zászló érdemrenddel jutalmazták. Az elismerések mellett az a megtiszteltetés érte, hogy a Frunze Katonai Akadémiára nevezték ki vezető oktatónak. Az akadémia tanáraként, mint háborús tapasztalatokkal felvértezett mester oktathatta a hallgatóknak a csapatok harctevékenységének megszervezését és vezetését. A harcászati kérdések megvitatása közben a helységharc, a nagy vízi akadályok leküzdése terén és az uralkodó magaslatok védelmében szerzett jártasságát adta át, mely tudás nagy szolgálatot tett az általa képzett tiszteknek.
Később nagy jelentősége lett, és Malinovszkij hadászati képességeit igazolta az a felismerése, hogy az Ibériai-félszigeten lezajlott háborút korlátozott erőkkel és eszközökkel vívták meg. Ez azért volt fontos, mert a németek elleni hadműveletek során annak a híve volt, hogy csak jelentős páncélos és gépesített magasabbegységek önálló alkalmazásával lehet a nyugati hadászati irányban győzelmet elérni. Ezt a szovjet hadvezetés sokáig nem ismerte fel, és 1940-ig a harckocsiegységeket megosztva, elsősorban a lövészek (gyalogság) közvetlen támogató erőiként alkalmazta, hasonlóan a spanyol polgárháborúban követett harceljárásokhoz.

Malinovszkij a második világháborúban

A visszavonulás keserűsége és az azt követő felemelkedés

1941 elején a szovjet katonai és politikai vezetők számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Wehrmacht csapatok a Barbarossa hadművelet előkészítésén munkálkodnak, melynek lényege, hogy villámháborús elképzelések szerint rohanják le a Szovjetuniót. Malinovszkijt a katedra mellől, vezérőrnagyi kinevezéssel, szülőföldjére vezényelték. Az újonnan felállított Odesszai Katonai Kerületben a 48. Lövészhadtest parancsnoka lett, közel a román határhoz. A Szovjetunió elleni német támadás kezdeti szakaszában a Vörös Hadsereg minden gyengesége megmutatkozott, elképesztő veszteségeket szenvedtek, de Malinovszkij – a csapások ellenére – a kritikus pontokon helyt tudott állni.
Harcolt csapataival a Prut folyónál, Mikolajiv és Dnyepropetrovszk városai körüli csatákban és egyfajta különleges elismerést vívott ki maga iránt katonái körében. A veszélyes első vonalban, a katonái között is képes volt vezetni őket, szemben tábornok társai gyakorlatával, akik általában a front mögül irányították a csapataikat. A technikai és számbeli fölényben lévő ellenség elől azonban ő is hátrálni kényszerült a Fekete-tengerig. Ezekben a kezdeti harcokban alakult ki egy olyan parancsnoki réteg, amely meghatározó szerepet kapott a további, már sikeresebb hadműveletekben.

A nagy fordulat

A 48. Lövészhadtest bázisán új magasabbegységet állítottak fel. Az új szervezeti elem, a 66. Hadsereg parancsnoki beosztását 1941 augusztusában vette át.
1942 júliusától az Észak-Kaukázusi Front Don operatív csoport parancsnoksága alatt harcolt, feladata Rosztov és a Kaukázusban található létfontosságú olajmezők felé előrenyomuló, többszörös túlerőben lévő német erőkkel szembeni védelmi vonalak tartása volt. Altábornagyi előléptetését azért kapta, mert meg tudta állítani csapataival a németek előretörését a doni térségben.
Miután visszavetette a német csapatok támadását, a továbbiakban már a 66. és a 12. Hadsereg közös hadműveletét irányította. Részt vett csapataival a Harkov környéki harcokban, ám a délnyugati front, Tyimosenko általános parancsnoksága alatt, óriási veszteséget szenvedett el. Túlértékelték az ott indított támadást, hiszen bár 100 km-re visszaszorították a németeket, de nem tudták kihasználni a váratlan lehetőséget. A szovjet támadás eredménytelenségét mutatja, hogy 240 000 szovjet katona esett fogságba, és körülbelül 1000 harckocsijuk veszett oda, ezzel szemben a német csapatok csupán 20 000 főt vesztettek halottakban és sebesültekben. Ez volt az egyik legnagyobb szovjet kudarc a háború során.
Sztálin többnyire gyanakvó volt vele szemben, és időnként felmerült személyével kapcsolatban a megbízhatóság kérdése is, elsősorban vélt nemzetközi kapcsolatai miatt. Az első világháborús franciaországi tartózkodása nem volt számára jó ajánlólevél. Ő azonban a harctéren bizonyította Sztálinhoz és a szovjet néphez való hűségét, és így a doni hadművelet parancsnokaként továbbra is végezhette a feladatát.
A háború igazi fordulatának vált részesévé a sztálingrádi és a kurszki csata révén. A Sztálingrádnál körülzárt német és szövetséges erők felszabadítására indított német Wintergewitter - Téli vihar fedőnevű páncélostámadást az általa, mint a 2. Gárdahadsereg parancsnoka, vezetett egységek akadályozták meg. A hadműveletek eredményeképpen a Sztálingrádnál kelepcébe zárt német csapatoknak nem maradt további esélyük a kiszabadulásra. Hitler, még utolsó próbálkozásképpen az ellenállás fenntartására, vezértábornaggyá (németül Generalfeldmarschall) léptette elő Paulus tábornokot. Ő ennek ellenére megadta magát, és így megakadályozta a további értelmetlen vérengzést. (→Sztálingrádi csata) Malinovszkijt előléptették és kitüntették a Szuvorov-renddel. Itt ismerkedett meg és létesített szoros kapcsolatot a később politikai karrierjét is egyengető Nyikita Szergejevics Hruscsovval, aki ekkor tagja volt a front katonai tanácsának.
A hadászati kezdeményezés a keleti fronton Kurszknál került véglegesen a Vörös Hadsereg kezébe, amit ettől kezdve a németeknek nem sikerült többé visszaszerezniük. A szovjet katona harcértéke – noha bátorsága korábban is kétségbevonhatatlan volt – ekkortól tekinthető azonosnak a német katonáéval. Katonai értelemben mind a szovjet tábornoki, mind a tisztikar általános színvonala ekkortól lett egyenrangú a némettel, melyet helyenként és időnként meg is tudott haladni. A Don környéki hadműveletek során kialakult a győzelem megvívásához szükséges szovjet marsalli kar vezető csoportja. Kurszknál és az azt követő belgorodi hadműveletben Zsukov és Vasziljevszkij mellett már vezető szerepet játszottak a háború következő szakaszának meghatározó egyéniségei: Konyev, Vatutyin, Rokosszovszkij, Tolbuhin és Malinovszkij. A sztálingrádi harcok során Malinovszkij parancsnok élő legendává vált.

A szovjet villámháború

Nagy elégtételt jelentett Malinovszkij számára, hogy visszafoglalhatta szülővárosát, Odesszát. Győzelmének a róla készült odesszai emlékművek állítanak emléket. 1944 májusában, a 2. Ukrán Front parancsnokaként, a németek által még megszállt szovjet területek visszafoglalására indított hadműveletet, és a Tolbuhin hadseregtábornok (későbbi marsall) által parancsnokolt 3. Ukrán Front csapataival versenyben, a balkáni területek felé irányuló hadmozdulatok sikeres végrehajtásába fogott.
A támadó hadműveleteik során Malinovszkij és Tolbuhin, a két kiemelkedő frontparancsnok, sajátos vetélkedést folytatott. A széles arcvonalon, akár több főirányt kijelölő, a meglepetést és az álcázás tudományát mint taktikai elemeket sűrűn alkalmazó Malinovszkij viszonylag lassabban, de sokkal kiszámíthatóbban haladt előre egységeivel. Tolbuhin, ezzel szemben, többször is hatékonyan alkalmazta a szűkebb sávban, nagyobb erőkkel végrehajtott, mindkét félnek nagy veszteségeket okozó koncentrált támadást, és vívott ki ezért látványosabb sikereket.
1944 késő augusztusa és kora szeptemberében Románia elfoglalásáért indított Jászvásár–Kisinyovi hadműveletekben villámháborús gyorsasággal, sikert-sikerre halmoztak a velük szemben álló, egyébként jól megerősített német és román csapatokkal szemben. A két front csapatai együtt elpusztították az Antonescu diktátort támogató, fél millió főt számláló német és 400 000 fős román katonai haderőt. Ezek a sikerek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Románia kilépett a tengelyhatalmi szövetségből, és ez teremtette meg a lehetőségét Magyarország hátbatámadásának is. A románok pálfordulása egyébként előnyösebb helyzetet eredményezett számukra a II. bécsi döntés hatályon kívül helyezéséhez is, és ennek következtében a Magyar Királysághoz visszatért magyar nemzetrészek újból román fennhatóság alá kerültek.
Malinovszkijt, balkáni érdemei elismeréseként, 1944. szeptember 10-én Moszkvában előléptették marsallá.

Magyarországi hadműveletek

Folytatva sikeres romániai hadműveleteit, Malinovszkij a Déli-Kárpátok hágóin túljutva magyar földre lépett. Észak-Erdélyben a román csapatokkal kiegészített szovjet túlerő előrenyomult, és 1944 szeptemberében már súlyos harcok dúltak Erdélyben a szemben álló, hazájukat védő magyar és a szövetséges német csapatok ellenállása miatt. Elkeseredett csatákban, Arad és Torda térségében is győztek erői, és a magyar-német csapatok kénytelenek voltak visszavonulni.
Ugyanekkor legenda is született a magyar honvédek és a székelyek helytállásáról. A Csíki-havasokban, a Gyimesi-szorosban, az ott harcoló maroknyi magyar erő tartotta magát és védte az ősi határt. A 32. hegyi határvadász zászlóaljhoz tartozó harccsoport katonái a 24 éves főhadnagy, vitéz Sebő Ödön parancsnoksága alatt emberfelettit teljesítettek. Olyan sikeresen harcoltak, hogy a szovjet parancsnokság nagy erőket sejtett Gyimesbükk környékén, ezért dél felől, kerülővel folytatták támadásukat, Temesvár és környéke felé.
Malinovszkij, Szeged elestét követően, 1944. október 13-án Deszken tárgyalást folytatott Horthy kormányzó követével, Utassy Lóránd ezredessel. Szálasi október 15-ei hatalomátvétele azonban reménytelenné tette az esetleges megegyezést a szovjetekkel.
A harcban álló honvédek és a szövetséges német katonák elkeseredett védelmi jellegű harcokat folytattak, de mindezek ellenére a szovjet támadás haladt előre. 1944. október 20-án elesett a német páncélos erőkkel védett Debrecen. Itt vívták a magyarországi harcok legnagyobb páncélos ütközetét, a debreceni csatát.
Malinovszkij hadseregének ekkor már a hosszú harcok után csapatfeltöltés és pihenő járt volna, azonban Sztálin Budapest ellen vezényelte őket a további gyors sikerek reményében.

Budapest ostroma és Malinovszkij szerepe

Döntéseit nagyban befolyásolta, hogy Sztálinnak nem volt célszerű ellentmondani. Budapest ostroma kapcsán köztudott, hogy Sztálin siettette a parancsnokait, és elképzelése szerint a szovjet csapatoknak menetből kellett volna elfoglalniuk a magyar fővárost. Malinovszkij nem értett egyet ezzel a döntéssel, mert szerinte pihentetni kellett volna az alárendelt egységeket. Akaratát nem tudta keresztülvinni, ezért Budapest ostromát a politikai nyomásnak engedve kezdte meg. A megerősített Attila-vonalon főleg a német csapatok részéről, összhangban Hitler parancsával, az utolsókig kitartó, mindenre elszánt erőkkel vették fel a harcot a fáradt szovjet csapatok. Malinovszkij a kezdeti harcok utáni jelentéseiben próbált magyarázatot adni arra, hogy miért tart ennyi ideig az ostrom. Az felettesei számára is elfogadható magyarázatnak látszott, hogyha a védők létszámát nagyobb, körülbelül 180–200 ezres nagyságrendben tünteti fel.
Hamar felismerte, hogy el fog húzódni az ostrom, és ezért a kínos magyarázkodás elkerülése érdekében 1945. január 12-én cselhez folyamodott. Amikor a német felmentő erők észak felől elérték Dobogó-kőt és Pilisszentkeresztet, a felmentő alakulatok és a bekerített védők közötti területről tudatosan kivonta hadosztályai egy részét, hogy az így keletkezett résen a bekerített helyőrség könnyedén kimenekülhessen az ostromgyűrűből. Ez előnyös lett volna számára, hiszen Budapest gyors birtokbavétele mellett erői szinte azonnal felszabadultak volna a nyugat felé történő további előrenyomuláshoz. A tervét azonban nem sikerült véghezvinnie, mert a német hadvezetés nem akarta Budapestet átadni, inkább a védőket áldozta fel annak érdekében, hogy időhöz jusson.
A budapesti ostrom elhúzódása azért is kellemetlenül érintette a szovjet hadvezetést, mert a Zsukov vezette 1. Belorusz Front egyes előretörő egységei 1945. február 3-án átkeltek az Oderán, és már 60 km-re megközelítették a német fővárost. Budapest ostroma, ezzel szemben, csak február 13-án ért véget.
További gondot jelentett, hogy a Budapestet védő 41 080 fő német és a harcokban gyakorlatlan, kisegítő karhatalmi erőkkel (KISKA) kiegészített, 51 100 főt kitevő magyar katonák ellen emberfeletti harcok árán lehetett csak eredményeket felmutatni, és a németek közül sem sikerült tömegesen hadifoglyokat ejteni.
Malinovszkij január 18-án, amikor Pest elfoglalásának végéhez közeledtek az alárendeltségében harcoló egységek, a román csapatokat a pesti támadó hadműveletek utolsó szakaszában kivonta a frontról. Valószínűleg azért, mert nem akarta a sikert megosztani a románokkal és tarthatott az esetleges román atrocitásoktól is. Hadvezetésük hangot adott nemtetszésének, de azért végrehajtotta a marsall parancsát.
A szovjet katonai vezetés döntése értelmében Budapestet ostrommal vették be. Ez 51 napos helységharcot jelentett. A budapesti csata 1944. október 29-étől 1945. február 13-áig, 108 napig tartott. A védők ellenállása február 11-én lényegében értelmetlenné vált, így megmaradt egységeik 12-én kapituláltak, azonban az ellenálló támpontok felszámolása, főként a vár és a Duna között, csak 13-án fejeződött be. Az ostromgyűrűből kitört és egységeiktől elszakadt katonák utáni hajtóvadászat elhúzódott február 16-áig.

Malinovszkij és a „málenykij robot”

A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának levéltárában fellelhető, hogy a budapesti csatában a Malinovszkij marsall által vezetett 2. Ukrán Front fogságába került ellenséges erők létszáma 138 000 fő volt. A védők közül – a harcok hevességét és valós számát tekintve, valamint a németek magas halálozási arányát is ismerve – nem több mint 40 000 harcoló katona eshetett ténylegesen szovjet fogságba. A fennmaradó körülbelül 100 000 főt a Budapestről és az azt körülvevő agglomerációból „málenykij robotra” elhurcolt polgári személyek alkották.
Malinovszkij alárendeltjei a „hadifoglyokat” úgy adták át az NKVD Hadifogoly- és Internáltügyi Főcsoportfőnökségének, hogy a marsallnak mint parancsnoknak tisztában kellett lennie azzal, hogy a hiányzó fogolymennyiséget a polgári lakosság köréből pótolták, ezért felelős ártatlan emberek elhurcolásáért. Közismert volt akkor az a szovjet magatartás, hogy katonáik begyűjtötték azokat a civileket is, akik valamilyen egyenruhát viseltek és hadifogolyként bántak velük.

A mandzsúriai fronton

Budapest ostroma után még bevette Pozsonyt és Bécset is, majd Németországban érte a németek végleges kapitulációja. A háború számára azonban nem ért véget, 1945 májusában a szovjet távol-keletre vezényelték, ahol a szovjet erők a japánok elleni támadásra készültek fel. A csapatösszevonások jelentős mennyiségű embert és fegyverzetet érintettek. Mintegy másfél millió katonát, és jelentős haditechnikai arzenált halmoztak fel a csapatösszevonások részeként. Malinovszkij a Mongóliában állomásozó Bajkálontúli Front parancsnoka lett. A hadműveletre összesen három front csapatai készültek Vasziljevszkij marsall főparancsnoksága alatt. A Tengermelléki határterületen diszlokált az 1. Távol-Keleti Front parancsnoka Mereckov marsall és a hadrend közepén a 2. Távol-Keleti Front Purkajev tábornok parancsnoksága alatt.

A hadművelet

A Japán Birodalom és a Szovjetunió 1945-ig nem akart, vagy nem tudott harci cselekményeket kezdeményezni egymás ellen, még hadban sem álltak egymással. A japánok belátták, hogy egy szovjet invázió számukra végzetes lenne, ezért 1945 elején Tokió megpróbálta rávenni Moszkvát, hogy semleges félként közvetítsen közte és az amerikai szövetséges haderők között. Sztálin nem vette figyelembe ezeket a megkereséseket, hiszen nem akart kimaradni az ázsiai területek felosztásából. A kiélezett politikai helyzetben egyértelművé vált, hogy a felsorakozott szovjet haderő támadni fog, csak a szovjetek részesedését a háborús nyereségből ekkor még nem tisztázták. A politikai játszmát az amerikaiak nyerték meg azzal, hogy augusztus 6-án Hirosimánál bevetették az atombombát.
A szovjetek két nap múlva üzentek hadat Japánnak és megindították a második világháború utolsó nagy, szovjet szárazföldi offenzíváját. Meglepő sebességgel elfoglalták Mandzsúriát a szemben álló, egymillió főt számláló japán Kvantung-hadsereg ellenében. Malinovszkij Bajkálontúli frontja váratlanul áttört a mások szerint katonai értelemben áthatolhatatlan hegyeken, majd csapataival augusztus 21-én egyesült Mereckov marsall egységeivel és közösen bevették Csangcsungot és Mukdent, majd a Koreai-félsziget irányában törtek előre. Gyakorlatilag tíz nap alatt felszámolták a japánok ellenállását, így bebizonyosodott, hogy a villámháború-specialistaként ismert Malinovszkij jó választás volt a csapatok vezetésére. A már Kelet-Európában bevált, gépesített villámháborús taktikával harapófogóba fogták a japán erőket, és világra szóló diadalt szereztek a Vörös Hadseregnek. Eközben a szovjet flotta birtokba vette a mai napig vitatott, Oroszország fennhatósága alá tartozó Kuril-szigeteket és elfoglalta a stratégiai jelentőségű Port Arthurt. A továbbiakban már nem volt értelme a japán ellenállásnak.
Ezek a győzelmek olyan lökést adtak az szovjet-orosz nacionalisták önbizalmának, hogy meg sem lehetett őket állítani abban, hogy a világ vezető katonai hatalmává váljon a Szovjetunió. Az itt elért sikerek teljesen megszüntették az 1904–1905-ben elvesztett orosz–japán háború miatt kialakult sokkot, mely többek között a Romanov-dinasztia vesztét is okozta.
Malinovszkij mint a szovjet Távol-Kelet győztes parancsnoka, megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Háború utáni pályája

Távol-Keleten


A háború utáni időszakban Malinovszkij kezében volt a szovjet stratégiai döntések kulcsa a távol-keleti térségben. Kezdetben, 1945–1947 között, a Bajkálontúli Katonai Körzet parancsnoka volt. Később, a hidegháború kezdetén kinevezték a Távol-Keleti Erők legfelsőbb parancsnokának, amely három katonai körzetet foglalt magában. 1947–1953 között az ő vezetésével képezték ki és szerelték fel a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fegyveres erejét, valamint a Kínai Népi Felszabadító Hadsereget a (Koreai háború) 1950–1953 megvívására.
Annak kifejezésére, hogy ő a szovjet állami pártvezetés elitjébe tartozott, 1946-ban Sztálin a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa tagjává tette, és szavazati jog nélkül ugyan, de a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának is tagja lett 1952-ben. A koreai háború befejeződésével feloszlatásra került a Távol-Keleti Erők Parancsnoksága, ő azonban továbbra is a térségben maradt mint a Távol-Keleti Katonai Körzet parancsnoka.

Hruscsov alatt

Sztálin halála után, 1953-ban pártfogója, Nyikita Szergejevics Hruscsov lett a legfőbb szovjet vezető. Megkezdődött a Szovjetunió 1953-tól 1985-ig tartó desztalinizációs folyamata, ezzel beköszöntött Malinovszkij hatalmának a megszilárdulása. Vezérkari főnöke lett a szárazföldi haderőnek, és a honvédelmi miniszter első helyetteseként, 1957-ben elnyerte a teljes jogú tagságot a Központi Bizottságban. Hruscsov aggályosnak találta Zsukov hatalmának növekedését, ezért leváltotta, és az ő helyére került Malinovszkij miniszternek 1957 októberétől, egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig.
Személyes jó barátjának tudhatta Hruscsovot és ez is elősegítette, hogy katonai ügyekben megőrizhette függetlenségét. Hruscsov és a szovjet katonai vezetők többsége meg volt győződve arról, hogy nukleáris fegyverzet alkalmazása nélkül nem lehet egy esetleges jövőbeni háborút megnyerni. A nukleáris robbanóeszközök célba juttatása érdekében ezért kiemelt hangsúlyt kapott mind a hadászati, mind a harcászati rakétacsapatok fejlesztése. Ebben az időszakban átfegyverezték a légierőt, a honi légvédelmet és a haditengerészetet. A front, a távolsági és a rakétahordozó légierőt elfogó-vadász, vadászbombázó, szuperszonikus repülőgépekkel látták el és ezeket korszerű vezető-navigációs eszközökkel szerelték fel.
Malinovszkij támogatta ezeket a fejlesztéseket, de azon az állásponton volt, hogy nem elégséges a nukleáris fegyverzet az ellenséges területek birtokbavételéhez, ezért a harckocsicsapatok tömeges alkalmazását és jól felszerelt gépesített lövész alakulatok kiképzését is szem előtt tartotta.

Szavait idézve:
„ Semmi kétségünk sincs aziránt, hogy a harckocsicsapatok előtt nagy jövő áll, és fontos szerepük lesz a győzelem kivívásában... ”
– V.Sz. Golubovics, Malinovszkij marsall

Honvédelmi miniszterként az ő nevéhez fűzhető a gépkocsizó lövész-, a harckocsicsapatok és a légideszant-hadosztályok mai napig is elismert egységesítése és csapatvezetésének kialakítása.

Utolsó évei

A hatvanas években közel került a világ egy új keletű katasztrófához, melyet, Malinovszkij által is használt fogalom alapján, a termonukleáris háború kirobbanásának veszélyeként neveztek.
A kialakult, feszültséggel terhelt politikai helyzetben, a kubai rakétaválság egy nukleáris háború lehetőségét hordozta és hozzájárult Hruscsov 1964-es megbuktatásához is. Malinovszkij a válság eredményeképpen azt követelte, hogy legyen nagyobb beleszólása a katonáknak a szovjet stratégiai célkitűzések kialakításába. Az új pártvezetés támogatta őt, azonban súlyos, öt hónapig tartó betegsége miatt már nem tudott beleszólni a történelem további menetébe. 1967-ben meghalt. Malinovszkij marsallt állami tiszteletadás mellett temették el, és hamvait a Kreml falában helyezték el.

Emlékezete

Kiemelkedő katonai vezető volt és jelentős mértékben hozzájárult a Vörös Hadsereg második világháborús győzelméhez. Ő volt a szovjet villámháborús specialisták egyike. Katonai felsővezetőként, a harckocsi- és rakétacsapatok fejlesztésének támogatójaként sokat tett ezeknek a fegyvernemeknek a fejlődéséért. A hadsereg jelentős fejlesztéseket köszönhetett a politikai vezetőkkel kialakított személyes jó kapcsolatrendszerének és érdekérvényesítő képességének. Honvédelmi miniszteri hivatali idejében a Szovjetunió katonai téren világhatalommá vált.
Második világháborús tevékenységének megítéléséhez hozzá tartozik, hogy Sztálin bírálata szerint sok időt fecsérelt Budapest ostromára és így jelentős nyugat-európai területek nem kerültek a szovjet megszállási övezethez. Az akkori szerepével kapcsolatos negatívumként merül fel, hogy a Magyarországról málenykij robotra elhurcoltak szenvedéseiket neki is köszönhetik.
Miniszteri hivatali ideje alatt történtek a korra jellemző, tisztázatlan és visszatetsző események is. 1962 júniusában történt az a sokáig szigorúan eltitkolt incidens, amikor a Vörös Hadsereg katonái a saját népükre támadtak. A novocserkasszki tragédia néven elhíresült esetnél a mai napig nem tisztázott a szerepe és felelőssége. Ekkor a nehéz munkakörülmények és emelkedő árak miatt kitört munkásmegmozdulásokat katonai erő részvételével fékezték meg. A beavatkozásnak 17 halálos áldozata és 87 sebesültje, más források szerint 26 halottja és 90 sebesültje volt.

A nem hétköznapi tábornok

A mindig csendes és udvarias Malinovszkij egy joviális úriember benyomását keltette. Nem volt szokványos orosz tábornoki karakter, hiszen egyedüli volt a szovjet marsallok között azáltal, hogy három idegen nyelven (francia, német, spanyol) is jól tudott kommunikálni. Egyik kedvenc foglalatossága volt az olvasás és szerette eredeti nyelvén olvasni a francia filozófusokat, valamint Cervantes és Heine műveit.
Lányára és három fiára büszke édesapa volt. Robert (oroszul Роберт Родионович) a műszaki tudományok doktora, Eduard (oroszul Эдуард Родионович) zenetanár, German (oroszul Герман Родионович) ezredesi rendfokozatban szolgált az orosz hadseregben, lánya Natalja (oroszul Наталья Родионовнa) filológiai tudományok kandidátusa lett.
A személyiségének jobb megértéséhez adalékul szolgálhat, hogy kiváló sakkozó volt. Képes volt a harcok szünetében is leülni egy táblához és játszani.
Érdekelte, hogy az első világháborúban, hogyan tudta a K. u. k. számos orosz rádióüzenet rejtjelkulcsát megfejteni. Ezért a híres osztrák-magyar kriptográfust, Pokorny Herman vezérezredest Hevesre, a parancsnokságára invitálta és 1945 januárjában személyes eszmecserét folytatott vele.

Hagyatéka

A Szovjetunió szétesését követően, Oroszországban, továbbra is a Nagy Honvédő Háború kiemelkedő katonájaként tartják számon.
A második világháborút követően, emléke előtt tisztelegve, a szocialista országokban több helyen felállították a szobrát, melyek jelentős része már nem található meg, de a róla elnevezett utcák, többek között Odesszában, Moszkvában, Kijevben, Harkovban és Szevasztopolban ma is viselik a nevét. 1949-ben Makón a város környéki harcokat irányító marsallról nevezték el a korábbi Vásárhelyi utcát Kiss Imre polgármester utasítására. Az utcát később átnevezték, 1966-ban Széchenyi István lett a névadója. Eredeti nevét a rendszerváltás után, 1990-ben kapta vissza. Budapesten az Olasz fasort a háború után tiszteletére Malinovszkij fasorra nevezték át, ez 1962-ben Szilágyi Erzsébet fasorra változott.
További magyar vonatkozású esemény, hogy Nyíregyházán, az evangélikus általános iskola és az evangélikus templom közötti téren felállított Malinovszkij marsall lovas szobrát az 1956-os forradalom során, október 26-án ledöntötték. A szobor helyén korábban, 1919 és 1944 között, Kovács István nemzetőr főhadnagy szobra állt.
A páncélos fegyvernem fejlesztésében végzett tevékenységének elismeréseként, a nevét viselte az 1967-től 1998-ig működő moszkvai Malinovszkij Páncélos Akadémia.
Élete során számos elismerést kapott és több település díszpolgára lett. Magyarországon már bírálat is érte Szarvas városát azért, mert Malinovszkij marsall 1947 óta díszpolgára, és így többek között Kossuth Lajossal (1890) és Melis György (1986) operaénekessel együtt, máig viseli ezt a címet


Kirill Afanaszjevics Mereckov

Kirill Afanaszjevics Mereckov (Кирилл Афанасьевич Мерецков) (Nazarjevo, Orosz Birodalom, 1897. június 7. – Moszkva, 1968. december 30.) szovjet frontparancsnok a második világháborúban, a Szovjetunió marsallja (1944. október 26.).

Ifjúkora

Szülei köztisztviselők (más források szerint parasztok) voltak. 1904 és 1912 között az elemi iskolába járt. Önéletrajzában (melyet mások átdolgoztak) azt írja, ezután lakatosinas volt, illetve az esti iskolát végezte Moszkvában, majd vidéken, Szudogdában dolgozott lakatosként. Biztos, hogy 1916 júniusában besorozták a cári hadseregbe, 1917 januárjában belépett a bolsevik pártba, majd a következő évben a Vörös Hadseregbe is.
Az 5. hadsereg kötelékeibe tartozó 227. Vlagyimir-ezred egyik egységének komisszárjaként 1918 tavaszán megsebesült a fronton. 1918 októberében elkezdett egy tanfolyamot a Vezérkari Akadémián. Többször kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait, mivel a frontra rendelték. 1920 nyarától 1921 januárjáig a Délnyugati Front (Jegorov) 1. lovashadserege (Bugyonnij) 4. lovashadosztályának törzsfőnökhelyettese volt. Miután 1921 októberében elvégezte az akadémiát, az 1. tomszki szibériai lovashadosztály, majd az Észak-Kaukázusi Katonai Körzetben szolgáló 15. lövészhadtest törzsfőnökhelyettese és a 9. doni lövészhadosztály törzsfőnöke volt. Ezzel egyidejűleg, 1924 szeptemberétől 1928 júliusáig a Moszkvai Katonai Körzet (Uborevics, majd Kork) mozgósítási főnöke, majd júliustól 1930 májusáig a törzsfőnök első helyettese volt. A következő években Fehéroroszországban, majd a Távol-Keleten dolgozott különböző hadseregek és katonai körzetek törzsében.
A spanyol polgárháború alatt 1936-tól 1937 júniusáig a köztársasági kormány katonai tanácsadójaként szolgált, ezután a vezérkari főnök, Saposnyikov helyettese lett. 1938 szeptemberében a Volgai, majd nemsokára a Leningrádi Katonai Körzet élére nevezték ki. A XVIII. Pártkongresszuson a Központi Bizottság póttagjává választották, a szovjet-finn háborúban a 7. hadsereg parancsnoka volt, amely 1940. február 23-án áttörte a Mannerheim-vonalat.
1940 júniusában hadseregtábornoki rangfokozatban a honvédelmi népbiztos, Tyimosenko helyettese lett, két hónappal később vezérkari főnök (1941. január 13-án leváltották erről a posztról). 1941 első felében a népbiztos helyetteseként a kiképzési kérdésekért felelt.

Szerepe a második világháborúban

A Szovjetunió elleni német invázió után június 22-én Sztálin Leningrádba, a frissen létrehozott Északi Front (Popov) törzséhez küldte. Június 23-án kinevezték a főhadiszállás tanácsadó testületének tagjává és visszahívták Moszkvába (feltehetőleg a leningrádi első titkár, Zsdanov). De alighogy megérkezett, az NKVD letartóztatta és kegyetlen kínzásnak vetette alá. (Önéletrajzában nem említi a letartóztatását, sokatmondóan hallgat a június 23. és szeptember eleje között történtekről.) Sztálin talán arra gyanakodott, hogy amikor a honvédelmi népbiztos helyetteseként néhány héttel a német támadás előtt ellenőrizte a határ menti különleges katonai körzetek felkészültségét, lehetősége volt egy grandiózus szabotőrhálózat megszervezésére, amelynek tevékenysége következtében a határ menti szovjet alakulatok egy része szándékosan engedi át a terepet a németeknek. Egy másik elképzelés szerint Berija terelte rá és több tekintélyes tisztre a diktátor gyanúját, akiket részben még a háború előtt tartóztattak le – mint pl. Loktyionov vezérezredes, a Balti Katonai Körzet korábbi parancsnoka, Ricsagov, a légierő parancsnoka, Szmuskevics, a légierő korábbi parancsnoka, Stern vezérezredes, Proszkurov, a katonai hírszerzés feje, aki korábban szintén a légierőnél szolgált. Mereckovot Berija helyettesei, Merkulov (akivel korábban jó kapcsolatban volt) és Bogdan Kobulov, valamint Vlodzimirszkij, a különleges ügyek osztályának vezetője és alárendeltjei, Svarcman és Rodosz nyomozók vallatták. A letartóztatottak többségét októberben, a moszkvai csata idején kivégezték, őt azonban (a korábbi hadiipari népbiztossal, Vannyikovval együtt) szeptemberben szabadlábra helyezték és rehabilitálták.
Miután Finnország belépett a háborúba, a 7. önálló hadsereg parancsnokságát bízták rá. Mialatt a rá bízott arcvonalszakaszon eredményesen védekezett, a balszárnyán Vszevolod Jakovlev 4. hadseregének védelme összeomlott, a hadsereg menekülőre fogta. Ez azt a veszélyt hozta magával, hogy a német Észak hadseregcsoport csapást mérhet a 7. hadsereg hátába. Miután november 4-én Tyihvin elesett, a főhadiszállás a 4. hadsereg parancsnokává is Mereckovot nevezte ki. December 9-ig sikerült visszafoglalnia Tyihvint.
December 17-én a Sztavka megalakította a 4. (most már P. A. Ivanov), az 52. (M. K. Klikov), a 26. (G. G. Szokolov) és a szervezés alatt álló 59. hadseregből (I. V. Galanyin) a Volhovi Frontot és Mereckovot nevezte ki az élére. A front feladata az Észak hadseregcsoport szétzúzása és az ostromlott Leningrád felszabadítása volt. Ezeknek a parancsoknak a végrehajtásához a szovjet csapatoknak nem volt elég erejük. 1942 januárjától áprilisig Mereckov parancsnoksága alatt nagy véráldozattal járó és sikertelen támadásokat indítottak a németek ellen.
A főhadiszállás, hogy a Leningrádi Front és a Volhovi Front működését jobban lehessen koordinálni, összevonta a két frontot és alárendelte a leningrádi főparancsnokságnak (azaz Hozin tábornoknak). Ez az intézkedés mégis szervezési nehézségeket vont magával és komoly vereségekhez vezetett a fronton. Június 9-én ezért a Volhovi Frontot reaktiválták, vezetését újra Mereckovra bízták, aki a közbeeső időben a Nyugati Front parancsnokának, Zsukovnak a helyettese és a szervezés alatt álló 33. hadsereg parancsnoka volt. A következő mintegy másfél évben további, részben sikertelen támadó hadműveleteket vezetett, mint pl. a szinyavinói (1942. augusztus 19. – 1942. október 10.), az Iszkra (1943. január 12. – január 30.) vagy a Poljarnaja Zvezda (Sarkcsillag) hadművelet (1943. február 10. – április 1.). A leningrád-novgorodi hadművelet (1944. január 14 – 1944. március 1.) sikeres végrehajtásában nagyon jelentős szerepe volt. Ezzel az offenzívával sikerült a leningrádi ostromgyűrűt áttörni, a várost felszabadítani és a német Észak hadseregcsoportot (Lindemann) visszaszorítani a Baltikum térségébe. Mivel az arcvonalat jelentősen lerövidítették ezzel, 1944 februárjában a főhadiszállás átszervezést hajtott végre, megszüntette a Volhovi Frontot és csapatait más frontoknak adta át.
Mereckov ezután a Finnország ellen, északon támadó Karél Front parancsnokságát vette át. Itt irányította a viborg-petrozavodszki hadműveletet (június 10. – augusztus 9.), amely a finn kormányt olyan nagy nyomás alá helyezte, hogy szeptemberben fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. Az első napokban nagy áttörést értek el az orosz csapatok, amelyek a Szvir folyó partján létesített hídfőállásból kirobbanva a következő három héten egyes szektorokban 250 kilométert száguldottak előre nyugat felé. Augusztus elején, az 1940-es szovjet-finn határon azonban megállították előrenyomulásukat. A stratégiai szempontból fontos Fehér-tenger–Balti-tenger-csatorna eddigre újra az oroszok kezére került. A finn hadsereget és felszerelését nem tudták elpusztítani.
1944. október 26-án a Szovjetunió marsalljává léptették elő. Sztálint is beleszámítva ő volt a 9., egyben utolsó parancsnok, aki a háború alatt részesült ebben a megtiszteltetésben.
1945 júliusában az 1. Távol-Keleti Front parancsnoka lett, ebben a beosztásban vett részt a Japán elleni mandzsúriai háborúban (1945. augusztus 9. – 1945. szeptember 2.). A szovjet hadseregek villámgyors győzelmet arattak, a főparancsnok, Vaszilevszkij, valamint az offenzíva fő kivitelezői – Malinovszkij marsall, a Bajkálontúli Front parancsnoka, Mereckov marsall, az 1. Távol-Keleti Front parancsnoka és Purkajev tábornok, a 2. Távol-Keleti Front parancsnoka – megkapták a Győzelem-rendet.

A háború után

A háború utáni években 1955-ig különböző katonai körzetek (1947 és 1949 között a Moszkvai Katonai Körzet) élén állt. 1955-től 1964-ig a honvédelmi miniszter helyettese volt. 1968. december 30-án hunyt el, hamvait a Kreml falába temették.
Emlékiratai A nép szolgálatában (На службе народу) címmel 1970-ben jelentek meg Moszkvában; átdolgozva (a magyar fordítást 1985-ben adta ki a Zrínyi Kiadó).


Kirill Szemjonovics Moszkalenko

Kirill Szemjonovics Moszkalenko (Кири́лл Семёнович Москале́нко) (Grisino, Orosz Birodalom, 1902. május 11. – Moszkva, Szovjetunió, 1985. június 17.) a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió Hőse (1943. október 23., 1978. február 21.).

Ifjúkora

Grisino faluban született, a mai Ukrajna területén, Donyeck közelében. Apja elszegényedett kisparaszt volt, aki korán, 1911-ben meghalt. Az ekkor 9 éves Kirill lett a család feje. Folytatta a tanulást és kitüntetéssel végezte el az iskoláit. 1917-ben a jamai mezőgazdasági iskolában kezdett tanulni. 1920-ban a Komszomol tagja lett, kevéssel utána belépett a Vörös Hadseregbe. Az 1. lovashadseregben szolgált és 1921 februárjában a harkovi 5. tüzériskolába küldték. 1922-ben kitüntetéssel végezte el a vizsgákat. A polgárháborúban utolsó frontszolgálata Dzsentemirov atamán alakulatainak megsemmisítése volt az Észak-Kaukázusban.
1923-ban az SZK(b)P tagjelöltje, 1926-ban tagja lett. 1924-ben ütegparancsnokká léptették elő. 1927-ben parancsnoki továbbképző tanfolyamra kezdett járni Gyeckoje Szelóban. 1930-ban egy ezred törzsfőnöke lett. 1932-ben ezredtörzsfőnöki beosztásban az 1. (Távol-Keleti) Vörös Zászló Hadsereg 1. különleges lovashadosztályához helyezték át. 1934-ben ezredparancsnok lett. 1935-ben dandárparancsnoki rangba emelkedett, a 23. harckocsidandár élére került, 1936 őszén a Kijevi Katonai Körzet 45. gépesített hadtestéhez nevezték ki. 1938-ban elvégezte a leningrádi Dzerzsinszkij Katonai Akadémián a magasabbparancsnokok számára indított kurzust. Ezután az 51. perekopi hadosztály tüzérfőnökeként szolgált az Odesszai Katonai Körzetben és a szovjet-finn háborúban, a 25. lövészhadtestnél Kisinyovban és a 2. gépesített hadtestnél Tiraspolban. 1940-ben vezérőrnaggyá léptették elő.

Szerepe a második világháborúban

A Barbarossa hadművelet idején egy dandár parancsnoka volt. 1941 júniusa és 1942 márciusa között a 15. lövészhadtest, a 13. hadsereg lovas-gépesített csoportja, a 6. lovashadtest parancsnoka, valamint a 6. hadsereg helyettes (időnként megbízott) parancsnoka volt.
1942 márciusától júliusig az újjászervezett 38. hadsereg élén állt, részt vett Tyimosenko elsietett harkovi offenzívájában. Miután a németek bekerítették a Délnyugati Front 6. hadseregét (Gorodnyanszkij) és a Déli Front 57. hadseregét (Podlasz), a 6. hadsereg jobbszárnyán tevékenykedő 38. hadsereg több sikertelen kísérlet után képes volt nagyjából egy kilométer széles szakaszon áttörni a bekerítést, lehetővé téve néhány ezer katona megmenekülését (a németek végül 240 000 foglyot ejtettek, mindkét hadseregparancsnok az elesettek között volt).
A 38. hadsereg júniusban erősen viharvert állapotban vonult vissza Sztálingrád irányába, de még mielőtt elkezdődtek volna a városban a harcok, Moszkalenkót más hadseregek élére nevezték ki: előbb – igaz, ugyanebben a szektorban – az 1. harckocsihadsereg parancsnoka lett (1942. július – augusztus), majd az 1. gárdahadseregé (augusztus – október), mielőtt a Voronyezsi Front 40. hadseregénél váltotta volna Popovot. 1943 októberéig volt a 40. hadsereg parancsnoka. Előbb 1943 januárjában részt vett a Voronyezsi Front offenzívájában, amelynek során Harkovot és Belgorodot is bevették, bár a németek március elején ellencsapást mértek és mindkét várost visszafoglalták. (A helyzet kialakulásáért Zsukov marsall bizonyos mértékig Moszkalenkót is felelősnek tartotta.) A kurszki csatában nyújtott teljesítménye elismeréseként szeptember 19-én vezérezredessé léptették elő, október 23-án pedig megkapta a magas presztízsű Szovjetunió Hőse kitüntetést.
Októbertől a háború végéig ismét a 38. hadsereg (1. Ukrán Front) parancsnoka volt. 1943 novemberében részt vett Kijev felszabadításában. Vatutyin december 24-én indított zsitomir-bergyicsevi offenzívájában fontos szerepet játszott, január 5-én felszabadította Bergyicsevet, a vasúti csomópontot. Zsukov (aki Vatutyin halála miatt átvette a parancsnokságot) március elején indított újabb offenzívája során március 20-án alakulatai felszabadították Zsmerinkát és Vinnyicát, áprilisra pedig kijutottak a Szeretig, ahol azonban három hónapra elakadtak. Az év során még részt vettek a lvov-sandomierzi hadműveletben, majd november 30-án a hadsereget a főhadiszállás átadta a 4. Ukrán Frontnak (Petrov). 1945-ben a hadsereg Csehszlovákiában tört előre, a parancsnokot utóbb kitüntették a Csehszlovákia Hőse érdemrenddel.
Világháborús teljesítményét felettesei többnyire kedvezően ítélték meg: Sztálinnak küldött jelentéseikben rendre kiemelték, hogy nagy felkészültséget tapasztaltak a hadseregénél, amely általában élen járt a parancsnok végrehajtása során. Egyike volt azoknak a kiváló képességű hadseregparancsnokoknak, akiket elkerült a hírnév és a nagy előléptetések, de viszonylagos ismeretlenségük ellenére fontos szerepük volt a háború megnyerésében.

A háború után

1945 után a Moszkvai Légvédelmi Körzet parancsnoka volt, 1953-ban a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokává nevezték ki.
1953 júliusában Hruscsov bevonta a Berija elleni összeesküvésbe (amelyben a tábornokok közül rajta kívül csak Zsukovnak jutott fontos szerep). Mivel a szovjet kormányt aggasztotta a marsall népszerűsége, nem vihetett magával fegyvert a Kremlbe, így Moszkalenko juttatta be a pisztolyt az épületbe, amellyel felfegyverkezve Zsukov július 26-án a PB Irodájának ülésén letartóztatta Beriját. A következő hat hónapban részt vett a „Berija-ügy” kivizsgálásában. Decemberben tagja volt a bíróságnak, amely öt napig tartó ülésezés után bűnösnek mondta ki Beriját, akit 23-án agyonlőttek.
Az összeesküvésben való részvételért 1953. augusztus 3-án hadseregtábornokká, majd 1955. március 11-én öt másik parancsnok mellett a Szovjetunió marsalljává léptették elő. 1960-ig a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka maradt, amikor az RSZVN RF, a rakétaerők főparancsnokává nevezték ki. 1962-ban Birjuzov került a helyére. 1978. február 21-én a Szovjetunió kétszeres Hőse lett.
1985. június 17-én hunyt el. A Novogyicsevi temetőben temették el.


Markjan Mihajlovics Popov

Markjan Mihajlovics Popov (oroszul Маркиан Михайлович Попов) (Uszty-Medvegyiszkaja, Orosz Birodalom, 1902. november 15. – Moszkva, 1969. április 22.) szovjet parancsnok, hadseregtábornok (1943. augusztus 28-tól 1944. április 20-ig; 1953. augusztus 3-tól), a Szovjetunió Hőse (1965. május 7.). 1956-tól 1962-ig a szovjet szárazföldi haderők főparancsnokhelyettese.

Élete

A polgárháború idején, 1920-ban lépett be a Vörös Hadseregbe, korábban könyvtárosként dolgozott. 1921 februárjában lett a párt tagja. 1936-ban fejezte be tanulmányait a Frunzéről elnevezett katonai akadémián.

1941 januárjában a Távol-Keletről a Leningrádi Katonai Körzet élére került, amely június 22-én, a német invázió után az Északi Fronttá alakult át. Augusztus 27-én a Leningrádi Front parancsnoka lett, amelyet a főhadiszállás parancsára alakítottak ki az Északi Frontból. Szeptemberben Vorosilov került a helyére. A következő több mint egy évben különböző hadseregek élén állt, illetve a Sztálingrádi Front és a Voronyezsi Front parancsnokhelyettese volt. 1943 januárjában páncélos-frontgyorscsoportja (négy páncéloshadtest) részt vett a Harkov irányába indított offenzívában. Február végére súlyos veszteségeket szenvedett, utánpótlást pedig nem kapott, így Manstein ekkor lesújtó ellencsapása visszavetette a gyorscsoportot és Vatutyin Délnyugati Frontját. 1943. június 6-án kinevezték a Brjanszki Front parancsnokává. Ebben a beosztásban vett részt a kurszki csatában. Szeptember 17-én csapatai felszabadították Brjanszkot. Októberben Sztálin hadseregtábornokká léptette elő, majd a Balti Front élére irányította át (amelyet nemsokára átneveztek 2. Balti Fronttá). 1944 áprilisában azonban, miután a Riga elleni támadás kudarcba fulladt, lefokozták vezérezredessé, és Jerjomenko került a helyére. (A lefokozás nagy megszégyenítésnek számított a Vörös Hadseregben, és a híresebb magasabbparancsnokok közül Popovon kívül csak Petrov jutott erre a sorsra, a hírhedt Mehliszt és Kulikot leszámítva.) A háború hátralévő részében Govorov törzsfőnöke volt a Leningrádi, majd a 2. Balti Frontnál.
A háború után a Lvovi Katonai Körzet (1945. július –), majd a Tavricseszki Katonai Körzet (1946. július – 1954. június) élén állt. Sztálin halála után ismét előléptették hadseregtábornokká, talán hogy jóvátegyék az igazságtalanságot, ami a háború alatt történt vele. Golovanov légimarsall véleménye szerint az egyik legtehetségesebb szovjet parancsnok volt (ezt a véleményét bizonyos mértékig a háború alatt sokáig vezérkari főnökként dolgozó Vaszilevszkij is osztotta) és megérdemelte volna, hogy a Szovjetunió marsalljává léptessék elő. Zsukov ugyanakkor korántsem tartotta ilyen sokra mint katonai vezetőt.


Endel Puusepp

Endel Puusepp vagy Endel Pusep (oroszul: Эндель Карлович Пусэп) (1909. május 1. - 1996. június 18.) észt származású szovjet pilóta volt, aki a második világháború során több, mint 30 éjszakai bombatámadást hajott végre. A Szovjetunió hőse kitüntetést is megkapta, mert egy magas rangú szovjet delegációval átrepülte a frontvonalat Moszkva és Washington között, amikor a nyugati front megnyitásáról tárgyaltak a szövetségesek.

Fiatalkora

Puusepp családja észt származású volt, akik Szibériában telepedtek le, miután az orosz kormány annyi földet ajánlott fel nekik, amennyit meg tudnak művelni. Az ajánlat hatására több ezer észt és litván család költözött Szibériába, ahol egy tömbben telepedtek le és megőrizték nyelvüket és kulturájukat. Bár Puusepp fiatal kora óta pilóta akart lenni, szülei tanárnak vagy mezőgazdásznak szánták, tanulmányait Leningrádban, az észt-finn tanárképző főiskolán végezte.

Pilóta karrierje

A főiskola első évének elvégzése után Puusepp átirakozott egy pilótaképzőbe, előbb Volsk-ba, majd Orenburg-ba került. Tanulmányai vége felé egy speciális egységhez került, akiket arra képeztek ki, hogy "vakon", azaz csak a repülőgép műszereire hagyatkozva repüljenek.

Sarkköri repülések

1938-ra Puusepp már elismert és tapasztal pilóta volt, jelentős tapasztalatokat szerzett éjszakai vakrepüléseken is. Részt vett a sarkkutató Sigizmund Levanevsky repülőgépének felkutatásában is. A sarkköri élet annyira megragadta, hogy ott maradt és számos alkalommal repült a sarkkörön túl létesített szovjet kutatóállomásokhoz. Az utánpótláson kívül részt vett a hajózási útvonalak felderítésében és a jég mozgásának tanulmányozásában is. Éppen egy felderítő repülést végzett 1941-ben, amikor hírt kapott a Barbarossa hadművelet, azaz a Szovjetunió ellen végrehajtott német invázióról és azonnal kérvényezte, hogy helyezzék át a frontra.

A második világháborúban

Az első éles bevetésére 1941. augusztus 8-án került sor, amikor sikeresen bombázták Berlint. Visszafelé azonban Puusepp repülőgép komoly károkat szenvedett a légvédelmi tüzérség tüzétől és kényszerleszállást kellett végrehajtania a németek által megszállt Észtországban. Puusepp, aki nem felejtette el anyanyelvét, a helyiektől megtudta a német katonák helyzetét és elkerülte a fogságba esést. 1942. áprilisára Puusepp már több, mint 30 éjszakai bombatámadásban vett részt Berlin, Danzig és Königsberg városok ellen.

Ekkor kezdődtek a tárgyalások a szovjetek és angol-amerikai szövetségeseik között a nyugati front megnyitásáról. A szovjetek egy magas rangú küldöttséget akartak küldeni, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyminiszter vezetésével, előbb Nagy-Britanniába, majd az Egyesült Államokba. A delegáció repülőgépének vezetésére Puusepp-et kérték fel, mivel útja során át kellett repülnie a front, illetve Németország és a megszállt területek felett is. A sikeres repülést követően 1942. május 29-én szállt le a szovjet delegáció gépe, egy Petlyakov Pe-8 nehézbombázó Washingtonban. A hazatérés még veszélyesebb volt, mivel a németek feltehetően már értesültek a küldöttségről és meg akarták akadályozni visszatérésüket. Megtévesztésként a szovjet lapok már akkor hirül adták a delegáció sikeres megérkezését, amikor a gép még fel sem szállt. Puusepp ezért az útért megkapta a legmagasabb szovjet katonai kitüntetést, a Szovjetunió hőse cimet. A kitüntetés átvételekor azt mondta, hogy ő igazából semmi rendkivülit nem tett.
További bombatámadásokon vett részt Sztálingrád, Kurszk, Oryol és Belgorod térségében. Az egyik utolsó bevetése során a gerince közelében sérülést szenvedett, számos műtétet hajtottak rajta végre, de sosem gyógyult meg teljesen és 1946-ban, ezredesként, leszerelt.

A háború után

A háborút és leszerelését követően Puusepp Észtország fővárosába, Tallinnba költözött, ahol a közlekedési minisztérium vezetője lett. 1950-ben kinevezték az Észt SZSZK legfelsőbb tanácsa (Верховного Совета) alelnökének, majd később a szociális minisztériumban dolgozott.
Endel Puusepp 1996. június 18-án halt meg, a tallinni Metsakalmistu temetőben temették el.


Szergej Matvejevics Styemenko

Szergej Matvejevics Styemenko (Сергей Матвеевич Штеменко) (Urjupinszk, Orosz Birodalom, 1907. február 20. – Moszkva, 1976. április 23.) szovjet vezérkari tiszt, a vezérkar főnöke (1948. november – 1952. június), a Varsói Szerződés főparancsnoka (1968 – 1976), hadseregtábornok (1948 – 1952; 1968 – ).

Élete

Kozákcsaládból származott. 1926-ben önkéntesként belépett a Vörös Hadseregbe. 1930-ban elvégezte a tisztiiskolát. Ugyanebben az évben belépett a kommunista pártba. Kezdetben évekig a tüzérségnél szolgált, mikor 1938 augusztusában behívták a Vezérkari Akadémiára. Mivel az akadémia csak két évvel ezelőtt jött létre és a kevés végzett hallgató magas szintű katonai képzettségük miatt nagyon keresettnek számítottak, ezért jó esélye volt komoly feladatok ellátására. A kiképzés érdekes volt, elvégre mind Kelet-Lengyelország megszállása, mind a szovjet-finn háború során értékes tapasztalatokat gyűjthetett. Az akadémia befelyezésekor (1940. ősz) kérelmét, hogy a kurzusok végeztével visszatérhessen a csapatokhoz elutasították és a vezérkar hadműveleti osztályára helyezték át.
1940-től 1943-ig az osztályon dolgozott. Közben Mereckovot Zsukov (1941. január – 1941. július), Saposnyikov (1941. július – 1942. április), majd Vaszilevszkij váltotta a vezérkar élén. Karrierje igazából ezután kezdett felfelé ívelni. 1943-ban előbb a hadműveleti osztály helyettes vezetője, később főnöke, 1946 áprilisában a vezérkari főnök helyettese lett. Ezeket a pozíciókat 1948-ig megtartotta. A második világháborúban számos hadművelet tervezésében részt vett, gyakran utazott a főhadiszállás képviselőjeként a frontok valamelyikéhez, például 1944 júniusában a 2. Belorusz Fronthoz (G. F. Zaharov). 1944 februárjában Sztálin azt a megbízást adta neki és Tyimosenkónak, hogy készítsenek beszámolót a szovjet csapatok támadási lehetőségeiről minden szektorban. 1943-ban elkísérte Sztálint a teheráni konferenciára. A háború után a győzelmi díszszemle fő szervezői közé tartozott.

1948 novemberében vezérkari főnökké és a honvédelmi miniszter helyettesévé nevezték ki (egyidejűleg hadseregtábornokká is előléptették). 1952 júniusában a Berija és Styemenko közötti szoros kapcsolatot gyanító Sztálin azzal az indoklással, hogy utóbbi túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy ilyen magas posztokat tölthessen be, leváltotta mindkét pozícióból és lefokozta vezérezredessé. Sztálin halála és Berija bukása után gyanúba keveredett és kihallgatták. 1956 augusztusában a katonai hírszerzés (GRU) főnökévé nevezték ki, de néhány hónap múlva lefokozták altábornaggyá és a Volgai Katonai Körzet parancsnokhelyettesévé nevezték ki (ez voltaképpen száműzetés volt). Hruscsov bukása után lassan újra emelkedni kezdett a ranglétrán. 1962-ben a szárazföldi haderők vezérkarifőnök-helyettesévé nevezték ki, 1964-ben a vezérkari főnök helyettesévé. 1968-ban, 16 év elteltével visszakapta hadseregtábornoki rendfokozatát. 1976-ban, 69 évesen hunyt el.


Vaszilij Danyilovics Szokolovszkij

Vaszilij Danyilovics Szokolovszkij (1897. július 21. Kozliki – 1968. május 10. Moszkva) sztálinista szovjet tábornok, a nyugati-, később az 1. ukrán front parancsnoka. A megszállt Kelet-Németország katonai kormányzója 1946 és 1949 között, majd szovjet védelmi miniszter-helyettes, illetve szovjet vezérkari főnök.

Pályafutása

A mai Fehéroroszország nyugati határvidékén született paraszti családban. Egy falusi iskolában dolgozott és számos cárellenes demonstrációban vett részt. 1918 februárjában csatlakozott a Vörös Hadsereghez. 1919-ben katonai iskolába küldték, de tanulmányai az országban folyó polgárháború miatt többször is megszakadtak. 1921-ben egy Türkmenisztánban harcoló alakulat parancsnokává nevezték ki. Egy Szamarkand melletti csatában megsebesült, hősies magatartásáért később kitüntették. A polgárháború vége után a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka és a szovjet vezérkar parancsnokhelyettese lett. E pozíciókat az 1941-es német offenzíváig töltötte be.

1941 decemberében lett a Nyugati front törzskarának parancsnoka, amikor a német csapatok mindössze 20 kilométerre voltak Moszkvától, így közreműködött a németek első vereségét hozó moszkvai csata megtervezésében. 1943-ban a Nyugati front főparancsnoka lett. Szokolovszkij a kurszki csatában aratta élete talán legjelentősebb győzelmét. 1944. áprilisában az 1. ukrán front törzsfőnöke lett, csapataival Lengyelországon és Szilézián át Berlinig tört előre. A berlini csatában nem vett részt, mert a délnyugati irányból érkező német felmentő seregek visszaverését kapta feladatul.

A világháború befejeződése után a Németországot megszálló szovjet csapatok főparancsnoka lett. 1946. július 3-án marsallá, ezzel együtt Kelet-Németország katonai kormányzójává nevezték ki. Szokolovszkij a kemény kezű politizálás híveként támogatta a nyugati hatalmakkal való határozott bánásmódot, az ő parancsára vették blokád alá Nyugat-Berlint. A blokád időtartama alatt Szokolovszkij többször is konfrontatívan viselkedett, egyszer a berlini légihíd eltévedt gépeinek leszállásra kényszerítésével fenyegette meg a nyugati szövetségeseket. Alakja egyre kellemetlenebbé vált a patthelyzetre diplomáciai megegyezést kereső szovjetek számára, ezért 1949. tavaszán felmentették pozíciójából és visszahívták Moszkvába.

Hazatérvén helyettes védelmi miniszter lett, majd 1952-ben a szovjet vezérkar főparancsnoka. 1956. októberében ő adott parancsot a szovjet csapatok budapesti bevonulására. 1960-ban mentették fel pozíciójából, akkor kapta a védelmi minisztérium főinspektori pozícióját, amelyet élete végéig betöltött. 1962-ben Katonai stratégia címmel megjelent könyve nyugaton is ismertté tette nevét. Írásában bepillantást engedett a szovjet katonai gondolkodás világába. 1968. május 10-én hunyt el. A hamvait tartalmazó urnát a Kremlben helyezték nyugalomra.


Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko

Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko (oroszul: Семён Константинович Тимошенко; Furmanivka, 1895. február 18. – Moszkva, 1970. március 31.) ukrán nemzetiségű szovjet katonatiszt, marsall a második világháború alatt.

Fiatalkora

Ukrán nemzetiségű paraszt családban született, a dél-besszarábiai Furmanivka faluban. 1915-ben besorozták a cári seregbe és kiküldték a frontra, ahol a lovasság kötelékében harcolt. Az 1917-es oroszországi forradalmak kitörése után a bolsevikekhez csatlakozott. 1918-ban tagja lett az újonnan felállított Vörös Hadseregnek, 1919-ben pedig a kommunista pártnak.

A polgárháború és az 1930-as évek

A polgárháború alatt Tyimosenko több fronton is harcolt. A legjelentősebb ütközet, amiben részt vett a caricini-csata volt (Caricin később a Sztálingrád nevet kapta) és itt ismerkedett meg és barátkozott össze Sztálinnal. Ez magyarázza fényes pályafutását, amely Sztálin hatalomra jutása után indult el. 1921-ig Szemjon Bugyonnij alatt szolgált az 1. Lovashadseregben, ők ketten rendelkeztek a legnagyobb befolyással az egész Vörös Hadseregben éveken keresztül. A polgárháború és a lengyel–szovjet háború után Tyimosenko a Vörös Hadsereg lovas haderejének főparancsnoka lett. Ezt követően Vörös Hadsereg-parancsnok lett 1933-ban Fehéroroszországban, 1935-ben Kijevben, 1937-ben az Észak-Kaukázusban és Harkovban, majd 1938-ban újra Kijevben. Ezt követően, 1939 szeptemberében Lengyelország megszállásában az Ukrán Front parancsnoka volt. Sztálin hűséges barátjaként túlélte a nagy tisztogatást.

A téli háború

1940 januárjában átvette a Finnországgal harcoló szovjet csapatok parancsnokságát Vorosilovtól. A seregnek vezetése alatt sikerült áttörnie a Mannerheim-vonalat, majd a finnek másodlagos védővonalát is, így rákényszerítve őket a moszkvai békeszerződés megkötésére. A győzelemnek köszönhetően Sztálin kinevezte hadügyi népbiztosnak és előléptették marsallá.

A második világháborúban

Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin kinevezte Tyimosenkót a Központi Front parancsnokának és megbízta, hogy hajtson végre egy visszavonuló hadműveletet Szmolenszkig. A nagy veszteségek ellenére Tyimosenko sikerrel végrehajtotta feladatát.
1942. május 12–24. között ő vezette a második harkovi csata néven ismert ellentámadási kísérletet, amely azonban a szovjetek súlyos vereségével végződött. 640 000 katonájából mintegy 207 000 elesett, vagy fogságba került.
Zsukov Moszkva védelmében elért sikereit látva Sztálin úgy értékelte, hogy Zsukov jobb hadvezér, mint ő, ezért Tyimosenko elvesztette elsőségét. Sztálin előbb Sztálingrádba, majd Leningrádba, aztán 1944-ben a Kaukázusba, majd végül a balti frontra helyezte át.

A háború után

A háború után Tyimosenko újra a Vörös Hadsereg fehéroroszországi főparancsnoka lett, 1946 júniusában a Dél-uráli Katonai Körzet főparancsnokává nevezték ki, végül 1949-ben visszahelyezték Fehéroroszországba. 1960-ban nyugdíjba vonult, 1970-ben halt meg Moszkvában.


Alekszandr Mihajlovics Vasziljevszkij

Fájl:Map Battle of Stalingrad-hu.svg

Alekszandr Mihajlovics Vaszilevszkij (oroszul: Александр Михайлович Василевский; Novaja Golcsiha, Ivanovói terület, 1895. szeptember 30. (más forrás szerint szeptember 18) – Moszkva, 1977. december 5.) a Szovjetunió marsallja. Szovjet vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter helyettese a második világháborúban. Legmagasabb beosztása 1949 és 1953 között volt, amikor a honvédelmi miniszteri posztot töltötte be.

Fiatalsága

Vasziljevszkij orosz ortodox nyolcgyermekes családba született negyedik gyermekként. Édesapja Mihail Alekszandrovics Vasziljevszkij pap volt, édesanyja Nagyezda Ivanovna Szokolova egy pap lánya. Családja nagyon szegény volt és már kora gyermekkorától mezőgazdasági munkákat végzett testvéreivel, hogy meg tudjanak élni. A családja az anyagi nehézségek ellenére mégis vállalta, hogy teológiai tanulmányokat folytathasson. Az első világháború kitörése után azonban kilépett a szemináriumból, és 1915-ben a rá váró papi élet helyett katonának jelentkezett. A tiszti tanfolyam gyorsított változatát végezte el a jó eszű fiú, és zászlósi rendfokozatban került frontszolgálatra. Az első világháborút végigszolgálta, ahol század- és zászlóaljparancsnoki beosztásokat töltött be. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után 1919-ben belépett a Vörös Hadseregbe. E döntését családja visszatetszéssel fogadta, emiatt megszakított velük a kapcsolatot, amelyet csak 1940-ben, Sztálin kérésére állított helyre.

Katonai pályafutása

A cári hadsereg tisztjéből a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé emelkedő marsall karrierjét a történelem eseményei irányították. A második világháborús szovjet hős a 1920-as években a polgárháború vörös hadseregében alegység- és különítmény-parancsnokként harcolt a fehérek ellen.

Katonai pályája 1937-től kezdett emelkedni, amikor a vezérkar tagja lett. 1942-től 1945-ig vezérkari főnök és a honvédelmi népbiztos (Sztálin) helyettese volt. Jelentős szerepet vitt a sztálingrádi ellentámadás megtervezésében, a hadműveleteket Voronovval és Zsukovval dolgozták ki. Másik nagy feladata a kurszki ütközet előkészítése volt, melynek során legfontosabb döntése az volt, hogy meg kell várni, amíg a németek támadnak, csak azután kell ellencsapást indítani. Sokszor látogatott ki az első vonalakba, Szevasztopolnál meg is sebesült. 1945-ben Csernyahovszkij halála után a 3. Belorusz Front parancsnoka lett, majd a Távol-Keletre vezényelték. Mandzsúriában és Koreában a Japán Birodalom elleni hadműveleteket irányította. 1949–1953 között a Szovjetunió honvédelmi minisztere volt. Élete utolsó éveit szolgálati teendőitől visszavonulva, emlékiratai megírásának szentelte. „A vezérkar élén” (Delo vsej zizni) című visszaemlékezését a Zrinyi–Kossuth kiadó jelentette meg 1975-ben.


Nyikolaj Fjodorovics Vatutyin

Nyikolaj Fjodorovics Vatutyin (oroszul Николай Фёдорович Ватутин) (Voronyezs, Orosz Birodalom, 1901. december 16. – Kijev, Szovjetunió, 1944. április 14.) szovjet parancsnok, hadseregtábornok, számos „front” parancsnoka a második világháborúban. A keleti front legfontosabb csatáinak résztvevője. A modern hadtudomány a második világháború egyik legkiválóbb és legmerészebb parancsnokának tartja. A háború alatt agresszivitása és támadó szelleme miatt offenzív tábornoknak nevezték. 1944 áprilisában halt meg, miután ukrán szeparatista partizánok halálosan megsebesítették.

Ifjúkora

Szegény parasztcsalád fia volt, Voronyezsben született. Az 1917-es októberi orosz forradalom után belépett a Vörös Hadseregbe, Sztarobelszk és Luganszk környékén harcolt Mahno erői ellen. A polgárháború után 1922-ben Poltavában elvégezte a tisztiiskolát, 1929-ben pedig lediplomázott a Frunze Katonai Akadémián. Ezzel a lépéssel kezdődött a háború előtti nagy ívű karrierje, melynek során később a vezérkar tagja lett. Gyors felemelkedéséhez legfeljebb a későbbi marsallok, Zsukov (aki mindig rendkívül tisztelte őt) és Vaszilevszkij karrierje hasonlítható. Zsukov helyettese, majd törzsfőnöke volt a Kijevi Különleges Katonai Körzetben (1938-1940), majd 1941 elején a vezérkar hadműveleti osztályának élére került, valamint a vezérkari főnök (Zsukov) helyettese lett. Ebben a magas beosztásban részt vett a mozgósítási terv kialakításában – amely később teljesen rossznak bizonyult.

A második világháborúban

A német támadás teljesen blokkolta a Vörös Hadsereget. Az első napokban Vatutyin a tűz közelében volt: Zsukov távollétében többször jelentett Sztálinnak. Teljes fordulatszámon pörgött, minden energiájával részt vett az orosz háborús erőfeszítésben. Pár nap elteltével Sztálin az Északnyugati Fronthoz küldte ki, amely nagyon gyengén teljesített a háború első napjaiban. A parancsnokot, Kuznyecov vezérezredest (valamint az utódját, Szobennyikovot) nemsokára leváltották, de a helyzeten ez sem sokat segített. Vatutyin és az új parancsnok, Kurocskin seregtestei súlyos vereségeket szenvedtek, Leningrád előtt azonban csodával határos módon sikerült megállítaniuk a német „Észak” hadseregcsoportot. 1942 tavaszán visszahívták Moszkvába, a vezérkarhoz, amelyet ekkor már Saposnyikov (és helyettese, Vaszilevszkij) irányított.

A Kék hadművelet kezdetben újabb nagy krízist idézett elő a szovjet-német arcvonal déli szakaszán. A Voronyezs védelmével megbízott Voronyezsi Front élére júliusban Sztálin kinevezte Vatutyint (saját kérésére). Ekkor vezetett először frontot. A hadműveletek irányítása során arról az optimizmusról, merészségről, stratégiai képességről és rendkívüli energiáról tett tanúbizonyságot, amely mindvégig jellemezte. Voronyezst elszántan, keményen védte a jól szervezett és jól felfegyverzett német erőkkel szemben. Kiváló teljesítménye jutalmául a sztálingrádi bekerítő hadműveletek egyik fő kivitelezőjének őt választották ki: októberben a Délnyugati Front parancsnoka lett, így részt vett az Uránusz hadművelet előkészületeiben és lebonyolításában.

November 19-én a Délnyugati Front támadásba lendült. Pár napon belül áttörte a sztálingrádi német csoportosítás szárnyát fedező (nagyrészt román és olasz) hadseregek védelmét, meglepetésszerűen átkelt a Donon Kalacs mellett és egyesült a Sztálingrádi Fronttal. Ez a ragyogó siker jelezte a sztálingrádi csata első fázisának végét. A tábornok szokásos energiájával és éleslátásával irányította alakulatait, de az előkészületek során is nagyon fontos munkát végzett, elősegítve ezzel a hadjárat sikerét. Rövid szünet után, december 16-án a Don és a Csir körzetében indított újabb offenzívát. Szokásos merészségét és független szellemét mutatja, hogy azt javasolta Sztálinnak, kíséreljék meg Rosztov visszafoglalását. Javaslatát nem fogadták el (ez alkalommal talán túlzott optimizmust tanúsított, ami mindig legfőbb hibája volt). Az új (szerényebb célt kitűző) offenzíva lényegében két találkozó irányú csapás volt, melyet a Délnyugati Front és a Voronyezsi Front (Golikov tábornok) alakulatai mértek. Sikeresen áttörték az olaszok által tartott arcvonalat és körülbelül 60 000 foglyot ejtettek, amivel hozzájárultak Paulus sztálingrádi hadserege tragikus sorsához.

1943 januárjában újabb orosz offenzívára került sor délen. Vatutyin csapatai az első két héten látszólag megállíthatatlanul törtettek előre nyugati irányba. Balszárnya a Kaukázusból visszavonuló német 1. páncéloshadsereg (Kleist) összeköttetési vonalait fenyegette, a másik szárny február elején gyors előrenyomulásával veszélyes helyzetbe hozta a harkovi német helyőrséget, amely a hónap közepén fel is adta a várost (Golikov csapatai 16-án bevonultak). Sztálint és a főhadvezetést is megtévesztette a kezdeti siker (február 12-én jutalmul Vatutyint hadseregtábornokká léptették elő); noha a Délnyugati Frontnak és Popov frontgyorscsoportjának nem tudtak elegendő utánpótlást szállítani, sürgették az offenzíva folytatását. Vatutyin is elhitte, hogy szétzúzhatja az ellenség déli arcvonalát és nagy önbizalommal folytatta a támadást. Ennek következtében február végén elszenvedte első komoly vereségét. Manstein vezértábornagy, kihasználva, hogy az oroszok túlságosan elnyújtották összeköttetési vonalaikat, egy gyors ellencsapással, melyhez felhasználta minden elérhető tartalékját, visszavágott és kibillentette egyensúlyából Vatutyin csapatait. Az oroszok március közepére kénytelenek voltak feladni a februárban megszerzett területek legnagyobb részét, és kevésen múlt, hogy el tudták kerülni a még nagyobb katasztrófát. Manstein ugyanis észak felé fordulva Golikov Harkovtól nyugatra előrenyomuló alakulatai hátsó szárnyába támadott. Ha a tábornagy elegendő erővel rendelkezett volna a nyugatra előretört hadseregek elvágásához, a németek sztálingrádi vereségéhez hasonló katasztrófa lett volna a végeredmény. Sztálin elsősorban Vatutyint hibáztatta a kudarc miatt, Golikovot és Popovot kevésbé tartotta felelősnek a kialakult helyzetért. Zsukov viszont rábeszélte a diktátort Golikov leváltására. Vatutyin újból a Voronyezsi Front élére került.

A tavasszal az orosz hadvezetés a németek offenzívájára várt. Vatutyin szentül hitte, hogy meg kell előzni a németek támadását és sürgette Vaszilevszkijt (aki Zsukovval együtt nehezen meggyőzte Sztálint, hogy érdemesebb védelembe átmenni, mint támadást indítani a németek ellen), hogy vegyék át a kezdeményezést: „Van elég erőnk.” Még Sztálint is felhívta és győzködte, hogy ne várják meg a Wehrmacht támadását, szervezzenek offenzívát. A javaslatot végül nem fogadták el.

A Vatutyinnak alárendelt hadseregek a kurszki kiszögellés déli oldalán, visszavontan helyezkedtek el. A német támadás július 5-én indult. A kurszki csata során Vatutyin kiválóan vezette a csapatokat, Manstein erői az első pár napon csak lassan haladtak előre. Az orosz ellentámadás július 12-én indult. Vatutyin egységei áttörtek Manstein frontján, augusztus 5-én visszafoglalták Belgorodot, majd a következő héten százharminc kilométert nyomultak előre. Konyev jobbszárnyával együttműködve kis híján sikerült bekeríteniük a Harkovban állomásozó ellenséges csapatokat, és összeomlással fenyegették a németek déli arcvonalát. Manstein az utolsó pillanatban elhárította az összeomlást és sikeresen stabilizálta a helyzetet. Az oroszok továbbra is nyomultak előre, de csak kevés foglyot ejtettek. A német ellencsapások ellenére Vatutyin szeptember elején kijutott a Dnyeperhez, és 22-én több ponton átkelt rajta. November 6-án átkaroló manőverrel felszabadította Kijevet, a németek azonban ismét kibújtak a bekerítésből. November első hetében új támadást indított nyugati irányba, és tíz nap alatt közel százhatvan kilométert nyomult előre. Manstein azonban, éppúgy, mint márciusban, ezúttal is ellencsapást mért, és sikerült visszaszorítani Vatutyin erőit.

December 24-én újabb támadás indult a kijevi kiszögellésből. Vatutyin a közbeeső időben megerősített csapatai január elejére elérték a háború előtti lengyel határt. A másik szárnyon Konyevvel együttműködve bekerítették a korszunyi kiszögellésben tevékenykedő ellenséges csapatokat. Egy részük kimenekült, 18 000-en fogságba estek. Stemmermann, a 11. hadtest parancsnoka is elesett.

Halála

A nagyszerű győzelmek alapján akár később a Szovjetunió marsalljává is előléphetett volna. Február 29-én viszont szovjetellenes partizánok rajtaütöttek, amikor az egyik szovjet hadsereg harcálláspontjára utazott és halálosan megsebesítették. A kijevi kórházba szállították, ahol hosszú szenvedés után, április 15-én meghalt.
Sir B. H. Liddell Hart több művében rámutatott kivételes képességeire, nagy szerepére az 1943-44-es orosz sikerekben. Az újabb kutatók – Earl Ziemke, John Keegan, David M. Glantz – feltárták szerepét, személyiségének jelentőségét, kivételes stratégiai-operatív képességeit. Kollégáitól szinte egyöntetűen csak dicséretet kapott halála után. Emlékirataikban valamennyien úgy említik, mint az egyik legtehetségesebb orosz hadvezért, aki vezérkari tisztként, parancsnokként is kiválóan teljesített. Mindig pártfogolta a tehetségeket, például a nála is fiatalabb Csernyahovszkijt és segített nekik az előrejutásban. Halála az orosz hadvezetés számára súlyos veszteség volt. A háború fiatal magasabb parancsnoka volt (40 évesen fényes katonai karrier előtt állt), és hősi halála a második világháború egyik legragyogóbb katonai pályáját törte ketté.


Andrej Andrejevics Vlaszov

Andrej Andrejevics Vlaszov (oroszul: Андрей Андреевич Власов), * Lomakino, Nyizsnyij Novgorod, Oroszország, 1901. szeptember 14-én (Julián-naptár szerint szeptember 1-jén) – † Moszkva, Szovjetunió, 1946. augusztus 2-án, orosz katonatiszt, a Vörös Hadsereg tábornoka. A II. világháborúban a németek oldalára átállva harcolt a Szovjetunió ellen.

Élete

Parasztszülők gyermeke, a családnak 11 gyermeke született.
A jó képességű gyermeket a falu pópája papi szemináriumba küldte tanulni, ahol tanulmányait a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitöréséig végezte, ezután csatlakozott a megalakuló Vörös Hadsereghez 1919-ben. Csapatával Ukrajnában, a Kaukázusban és a Krímben harcolt. A katonai ranglétrán is gyorsan haladt előre ebben az időszakban, már 1919-ben századparancsnok, 1921-ben, 21 évesen pedig ezredparancsnoki rangot kapott.
1930-ban belépett a Szovjet Kommunista Pártba. Az 1930-as évek vége felé tisztogatások folytak a hadseregen belül is, leváltottak kiváló képességű tábornokokat, megbízhatatlannak minősítettek embereket a Jagoda és Jezsov nevéről elhíresült tisztogatási akciók keretében. Vlaszovot a tisztogatások elkerülték, sőt „jó elvtárs”-nak számított.

1938-ban a kommunista hadvezetés katonai tanácsadónak küldte Kínába, az ottani kommunista csapatok ellen harcoló Csang Kaj-sek katonai tanácsadójának (goszpogyin Volkov néven, kínai uniformisban, ezredesként segítette a polgári erőket).
1939 őszén került vissza a Szovjetunióba, ekkor a 99. lövészhadosztály parancsnoka lett. Távolléte alatt a tábornoki kar „kicserélődött” (tisztogatások), szülei és más rokonai kuláklistára kerültek. Magyar életrajzírója, Gosztonyi Péter történész szerint – bár a helyén maradhatott, vélhetően mélyen megdöbbent ezeken a tisztogatásokon, és ez lehetett az egyik első eset, amikor komolyan kételkedni kezdett Sztálinban (az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár kommunista volt, de Gosztonyi szerint, nem bolsevik, így ideológiai szempontból sem volt Sztálin feltétlen híve. Mások, például Nagy-Domokos Imre, politikailag teljesen tájékozatlannak, de alapjában véve bolseviknak tartják).

Ennek ellenére, a II. világháború kitörése után hősiesen harcolt, magát több véres ütközetben kitüntetve; megkapva a Vörös Zászló rendet, újságcikkek nyolc másik tábornok mellett kitüntetően közölték fényképét címoldalaikon (Izvesztyija, 1941. december 13.), Zsukov mint az egyik legtehetségesebb katonát, személyesen mutatja be Sztálinnak (1941. november 12.). Részt vett a szovjet csapatok hadműveleteiben, 1941-ben a 37. hadsereg vezetőjeként Kijev védelmére rendelték. Kijevet nem sikerült megvédenie, de maradék csapatával sikerült áttörnie a német vonalakon és elérnie saját hadtestét.
Ezután Sztálin személyesen nevezte ki a Moszkva alatti 20. hadsereg parancsnokává. Vlaszov csapatai hatalmas áldozatok árán, de megállították a német támadást; Sztálin személyesen tüntette ki és kinevezte altábornaggyá, ezzel ő lett az egyik legfiatalabb tábornok a seregben, egyben Sztálin egyik kedvenc tábornoka Zsukov mellett.

Átállása

1942-ben a körbezárt Leningrádba küldték, hogy a 2. hadsereg vezetőjeként megtörje a német ostromzárat. A 2. hadsereg az egy éve tartó ostrom miatt kimerült, a felszerelés hiányos, a katonák nagy része demoralizálódott; 1942 júniusában mégis megindították támadásukat, de Leningrádtól délre a németek bekerítették és megsemmisítették a 2. hadsereg nagy részét. Vlaszov július 12-én fogságba esett és hamarosan egy speciális börtönbe került, mint magas beosztású tiszt, itt közölte a németekkel, hogy átáll hozzájuk. Szovjet források, Kirill Meretcskov tábornok emlékiratai és más jelentések szerint viszont Vlaszov a seregével együtt tervszerűen átállt; nem vett részt a nagy véráldozatokkal járó kitörési kísérletekben, amelyek így kudarcba fulladtak. A körbezárt seregből 16 ezer katona próbált megszökni egy szűk, 300-400 méter széles folyosón keresztül a vasútvonal mentén, de tűzharcba keveredtek a németekkel. 6000-en meghaltak, 8000-en pedig eltűntek ebben az akcióban, a háború utáni keresés és 1980-as exhumálás adatai alapján valószínűnek látszik, hogy meghaltak.

Vlaszov foglyul ejtése a németek szemében több fontos cél eléréséhez vezethetett, ezért speciális börtönbe került. Az egyik cél az orosz hadsereg demoralizálása volt. A másik céljuk, hogy a német hadsereg előőrséül foglyokból és dezertőrökből álló hadsereget szervezzenek egy megbízható parancsnok felügyelete alatt, olyan személyekből, akik a szovjet-rendszer ellenségei is voltak. A németek reményei szerint ezek a célok megvalósulása esetén a szovjetek demoralizáláshoz vezethettek volna, így a háború kimenetelére is döntő hatás gyakorolhatott volna. Számukra épp ezért fontos volt Vlaszov meggyőzése, de nem mindenáron.

A németeknek végül sikerült meggyőznie őt, valószínűleg olyan ígéretekkel, hogy a németek csak egy ideiglenes kormányt kívánnak felállítani, és helyre akarják állítani az orosz hadsereg függetlenségét az ő irányítása alatt.
A visszautat véglegesen bezárta az a Vlaszov által írt anti-bolsevista röplap, melyet a németek millió szám dobtak le repülőgépről a szovjet csapatoknak, ennek következtében megközelítőleg húszezren dezertáltak is.
Mint megbízható kollaboráns, megalakíthatta a foglyokból a ROA-t (Русскaя освободительнaя армия, Orosz Felszabadító Hadsereg), és ennek a hadsereg vezetője lett. Együtt a dezertált tábornokokkal, tisztekkel és katonákkal a szabad Oroszországért harcolt Sztálin ellen.

Vlaszov nézeteiben is változtatott, visszatért a magántulajdonra épülő kapitalizmus eszméihez, bár nem érdeklődött a szabadság és demokrácia eszméi iránt. Hatására sok orosz börtönlakó is csatlakozott seregéhez, ennek ellenére sohasem sikerül 50 000 főnél nagyobb sereget létrehoznia.

Hitler óvatos és reménykedő volt Vlaszovval, és seregével kapcsolatban. Reménykedett benne, hogy Vlaszovnak sikerül egyre több dezertált orosz és börtönlakó részvételével egy ütőképes hadsereget kialakítania, és ez is Sztálin bukásához vezethet. Ezzel valóra válhatott volna álma, a németek uráli terjeszkedése is. Elképzelése szerint Vlaszovot a német parancsnokság az első vonalba küldte volna a Vörös Hadsereg elleni közvetlen harcokba.
Hitler tervei azonban elkéstek. Sok helyen – a Baltikumban és Ukrajnában, a Krímben – sóval és kenyérrel várták a bevonuló német csapatokat, nem azért, mert egyetértettek a náci eszmékkel (ezeket legtöbbjük vélhetően nem is ismerte elegendő alapossággal), hanem mert szabadulni szerettek volna az idegen szovjet uralom és a bolsevik terror alól: az ukrán államiság visszaállításában, a kolhozföldek szétosztásában reménykedtek. Több német főtiszt (köztük Stauffenberg ezredes, a Hitler elleni merénylet szervezője) a megnyerés politikáját javasolta, de Hitler lesöpörte javaslataikat; a Vlaszov-hadosztályt is csak 1944-ben, végszükségben szervezték meg.

Vlaszov megbízást kapott az orosz katonákból álló sereg megszervezésére, melyet a németek viszonylag jól felszereltek fegyverekkel, de Wilfried Strik-Strikfeldtet kirendelték összekötőként melléje. Főhadiszállását Dabendorfban állította fel, hamarosan két hadosztálynyi személyzetet hozott létre, megközelítőleg 50 000 katona részvételével.

Tevékenysége a németek oldalán

Több kisebb csata lefolyása után az Odera melletti Frankfurtban Zsukov ellen vetették be őket, ahol a ROA sem tudta megállítani Zsukovot, így a háború menetére mégsem tudtak semmilyen befolyást gyakorolni.

Újabb átállása

Vlaszov több hadszíntér után a Prága alá lett rendelve. Ebben az időben már látható volt a német csapatok teljes zavarodottsága, a prágaiak, érezve a németek végső bukását, öngyilkos tettre szánták el magukat, 1945. május 5-én felkelés tört ki a németek ellen, a megalakult Cseh Nemzeti Tanács vezetésével. A németek minden erőt, köztük a ROA-t is, a felkelés letörésére rendelt. A prágaiak szorult helyzetükben az amerikaiak segítségét kérték, akik ezt megtagadták. Igaz, Konyev marsall a berlini csata végeztével elindult csapataival Prága felszabadítására, de nehezen haladt előre. A ROA a németek ellen fordult, és nehéz harcban legyőzte őket. A szovjet csapatokat azonban Vlaszov nem várta be, hanem az amerikai vonal felé vonult, és az amerikai csapatok előtt letette a fegyvereket.
Az amerikai csapatok Vlaszovot és társait kiadták a szovjeteknek, azzal az indoklással, hogy számukra ők csak kollaboránsok voltak. Vlaszov így került a katonai elhárítás kezébe, majd Moszkvába, ahol a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága a németekkel való kollaborálás miatt 1946. augusztus 1-jén halálra ítélte, és másnap, augusztus 2-án az ítéletet a moszkvai, Lubjanka börtön belső udvarán végrehajtották.

Utóélete

Vlaszovot a szovjet rendszer árulónak tartotta, éveken át nevét említeni sem volt szabad, s azt több nyilvántartásból törölték. A személyére és szerepére vonatkozó történelmi kutatások, többek közt ezért is, még nem adtak róla lezártnak mondható képet. Hadseregének tagjait a nyugati hatalmak, annak ellenére, hogy vélhetően tudták, a biztos halál vár rájuk, átadták a szovjeteknek, java részük a Gulag-okra került, közülük és az őket segítők közül ezreket (elsősorban ukránokat) lőttek tömegsírokba.


Kliment Jefremovics Vorosilov

Kliment Jefremovics Vorosilov (oroszul: Климент Ефремович Ворошилов, Verhnyeje, 1881. február 4. – Moszkva, 1969. december 2.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, hadvezér, a Szovjetunió marsallja. A második világháborút követően Magyarországon kulcsszerepet játszott a szovjet katonai hatalom megszilárdításában és a kommunista hatalomátvétel előkészítésében. A krími tatárok pusztító kitelepítésének kivitelezője.

Élete

A szovjet forradalomig

Az Orosz Birodalom Jekatyerinoszlavi kormányzóságának Verhnyeje nevű falujában (ma Liszicsanszk város része Ukrajna Luhanszki területén) (más forrás szerint Volcsarajovszka) egy vasúti őrházban született. Szegényparaszti származású apja ebben az időben pályaőr volt. Neki magának fiatalon, tízéves korában munkába kellett állnia a helyi bányában, ahol a kibányászott szén közül kellett kiválogatnia a vaspiritet. Csak két évig járt iskolába, ezzel a tanulmányai véget is értek. A Donyec-Jurjevai Kohászati Társaságnál kapcsolatba lépett a helyi szociáldemokrata szervezettel. Egy időre letartóztatták és ezután nehezen kapott másik munkát. 1902-től Luhanszkban volt mozdonygyári lakatos.
1903-ban csatlakozott a bolsevik párthoz. Az 1905-ös orosz forradalom alatt, amikor egy mozdonygyári munkásközgyűlés elnöke volt, letartóztatták, de néhány hónap múlva szabadon engedték. Részt vett az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) 1906-os stockholmi és 1907-es londoni kongresszusain. Száműzték, és csak 1914-ben tért vissza Permből. A párt Központi Bizottsága irodájának dolgozva előbb Caricinben, majd Szentpétervárott dolgozott. 1917 februárjában a szentpétervári városi szovjetbe választották, de márciusban már Luganszkban volt, ahol a városi szovjet elnöke lett.
Az októberi szovjetforradalom után novemberben ismét Szentpétervárra hívták. Ő lett a Forradalmi Katonai Bizottság polgári ügyekben illetékes komisszárja. Tevékeny részt vállalt a rettegett politikai rendőrség, a Cseka megszervezésében. A következő év elején megint Luhanszkba küldték. Részt vett a Vörös Hadsereg megszervezésében és Caricin védelmében (ekkor már egész hadseregcsoportot vezetett). Később az az Észak-kaukázusi Katonai Körzet, még később a Déli Front katonai tanácsának tagja lett, majd 10. hadsereg parancsnoka.

A forradalom után

1918 novemberétől az ukrán ideiglenes kormány tagja, a következő év januárjától és belügyi népbiztos volt.
A polgárháborúban Caricin védelme idején került közeli kapcsolatba Joszif Visszarionovics Sztálinnal. A Trockij vezette Forradalmi Katonai Tanácsban (a Revvojenszovjet) Sztálin támogatójaként vált ismertté. Az 1. lovashadsereg vezetőjeként (1919-1921) kulcsszerepe volt az orosz polgárháború déli frontján, illetve a lengyel-szovjet háborúban.
1921-ben a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságába választották és egészen 1961-ig tagja is maradt. 1921 tavaszán részt vett a kronstadti matrózlázadás leverésében. Ugyanettől az évtől tagja volt a Központi Bizottság délkeleti irodájának és parancsnoka lett az Észak-kaukázusi Katonai Körzetnek. 1924-ben a Moszkvai Katonai Körzet vezetését kapta meg és tagja lett a Forradalmi Katonai Tanácsnak, amelyet 1925. januártól Mihail Frunze vezetett. 1925-ben, Frunze halála után a Katonai Tanács elnökének választották és a katonai és flottaügyek népbiztosa lett. Ezt a posztot 1934-ig töltötte be (1934 és 1940 közt honvédelmi népbiztos volt). Frunze a „trojka” (Zinovjev, Kamenyev, Sztálin) támogatója volt, de ezen belül „zinovjevista”, és Sztálin Vorosilovval saját hívét nevezte ki a posztra. Frunze a sebészasztalon halt meg kloroform-túladagolástól, miután belement, hogy megoperálják régi gyomorfekélyét (halála egyesek szerint gyilkosság volt, amelyben Sztálin kezét sejtik.) 1926-ban Vorosilov az újonnan alakult Politikai Bizottságnak is tagja lett (1960-ig).

A nagy tisztogatás és a háború

Az 1930-as években mélyen belebonyolódott a sztálini Nagy Tisztogatásba. Ennek Mihail Tuhacsevszkij marsall is áldozatául esett, ami nagyban segítette Vorosilov előmenetelét.

1934-ven védelmi népbiztosnak (komisszárnak) nevezték ki, 1935-ben a Szovjetunió marsalljának, az e tisztet kapó első öt kinevezett között. 1938-ban a Távol-Keleten sikerrel vert vissza egy japán támadást. A második világháború idején a Szovjetunió Védelmi Bizottsága tagja volt. Egyike volt annak a három személynek (Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és Anasztasz Ivanovics Mikojan mellett), akik 1940 tavaszán aláírásukkal hagyták jóvá a katyńi vérengzést, a fogoly lengyel tisztek tízezreinek legyilkolását.
1940-től a népbiztosok tanácsának elnökhelyettese volt. 1939 novembere és 1940 januárja között ő irányította a szovjet hadsereget a téli háború során, tervezési hiányosságai és általános inkompetenciája miatt azonban a Vörös Hadsereg hatalmas veszteségeket szenvedett. Vorosilovot Szemjon Tyimosenkóra cserélték.
A Szovjetunió német lerohanása, 1941 júniusa után Vorosilov az északnyugati hadseregek parancsnoka lett. Nagy személyes bátorságot tanúsított – egy ízben például egy szál pisztollyal a kezében vezetett ellentámadást a német tankok ellen –, ugyanakkor komoly hozzánemértést is, így nem tudta megakadályozni, hogy a németek bekerítsék Leningrádot (ma: Szentpétervár), és menesztették erről a posztról is. A sokkal tehetségesebb Georgij Zsukov váltotta fel.

A krími tatárok

A krími tatárok leszármazottainak szemében az egyik legrosszabb emlékű szovjet politikus: 1944 második felében személyesen felügyelte a teljes nép, több százezer ember kitelepítését Közép-Ázsiába és Szibériába. Egy éven belül a kitelepítettek fele elpusztult.

Szerepe Magyarországon

1945 és 1947 között a magyar kommunista rezsim megalapozását felügyelte, a helyi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökeként, bár 1946-tól, amikor a szovjet minisztertanács elnökhelyettese lett, lényegében Szviridov altábornagy helyettesítette budapesti posztján. 1945. január 20-án a szövetséges hatalmak részéről ő írta alá a fegyverszüneti egyezményt Moszkvában Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel. Legalább részben a SZEB nyomására történt a magyarországi németek kitelepítése, bár ezt a felelősséget Vorosilov és a SZEB később igyekeztek elhárítani maguktól.

Az 1945-ös választások

Miután 1945. október 7-én meglepetésre nem a Magyar Kommunista Párt, hanem a Független Kisgazdapárt nyerte a nagy-budapesti törvényhatósági választást, Vorosilov Sztálin nyomására azt szerette volna elérni, hogy a november 4-ére kitűzött országgyűlési választásokon a különböző pártok egy blokkban induljanak. Magához kérette Nagy Ferenc kisgazda elnököt és először 45%-ot, majd 47,5%-ot ajánlott neki a képviselői helyekből, a Kisgazdapárton belül azonban Kovács Béla vezetésével valóságos palotaforradalom indult az alku ellen és tiltakozott az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is. Végül nem lett közös lista és a kisgazdák 57,08%-os eredménnyel megnyerték a választásokat.

A SZEB nyomására azonban a kisgazdák közösen alakítottak kormányt a kommunistákkal, a szociáldemokratákkal és a Nemzeti Parasztpárttal. November 9-én készen állt a kormánylista, amelyben Kovács Béla kapta volna a belügyminiszteri posztot. Vorosilov még aznap jelentést küldött Moszkvába, az SZKP Politikai Bizottsága megtárgyalta és a beavatkozásra szólította fel Vorosilovot, azzal, hogy a belügyminisztériumot a kommunisták számára kell megszerezni és a két munkáspártnak miniszterelnök-helyettesi posztokat kell biztosítani. November 11-én Vorosilov még elfogadta volna Kovácsot belügyminiszternek, ha a rendőrséget felügyelő államtitkár posztját a kommunista Farkas Mihály kapja. Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára azonban hallani sem akart ilyen engedményről és elégedetlenek voltak a szociáldemokraták is. Vorosilov és Puskin szovjet nagykövet beavatkozásai nyomán végül a kommunisták kapták a belügyminisztériumot és a 18 tárcát nem a választási eredmények alapján osztották fel.

Az MDP III. kongresszusa

Vorosilov, mivel a SZKP elnökségének tagja volt megjelent a MDP III. kongresszusán, ahol díszvendégként fogadta Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Nagy Imre.

Hruscsov és Brezsnyev idején

1952-ben beválasztották a Központi Bizottság Elnökségébe (a korábbi Politikai Bizottság helyébe lépő testületbe). A következő évben Sztálin halála mélyreható változásokat indított el a szovjet vezetésben. Márciusban Vorosilovot a Legfelsőbb Tanács elnökségének elnökévé (az a Szovjetunió elnökévé nevezték ki, az SZKP első titkára (azaz az ország ténylegesen első embere) Nyikita Hruscsov lett, a miniszterelnök pedig Georgij Malenkov. A rettegett Lavrentyij Beriját letartóztatták és kivégezték. Miután Hruscsov 1956-ban hivatalosan elítélte a sztálini személyi kultuszt, Vorosilov ideiglenesen Malenkov, Lazar Kaganovics és Vjacseszlav Molotov keményvonalas frakciójához csatlakozott (amelyet Hruscsov „Pártellenes Csoportnak” minősített), amikor 1957 júniusában sikertelen kísérletet tettek Hruscsov eltávolítására. Ezután azonban gyorsan Hruscsov pártjára állt.

1960. május 7-én a Legfelsőbb Tanács elfogadta Vorosilov kérését, felmentette az elnöki posztról és Leonyid Brezsnyevet választotta államelnöknek. Július 16-án a Központi Bizottság is felmentette elnökségi tagságából. Politikai veresége 1961 októberében vált teljessé, amikor még a Központi Bizottságból is kiszavazták. Már az államelnöki posztról való lemondása sem volt önkéntes: egyes források szerint egy vacsora után döntött így, amelyen a Központi Bizottság tagjai látványosan ignorálták.
Hruscsov bukása után Brezsnyev visszahozta Vorosilovot a kommunista vezetésbe, de valós hatalommal járó szerepet már nem kapott. 1966-ban újra beválasztották a Központi Bizottságba és 1968-ban másodszor is megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
Moszkvában halt meg 1969-ben és a Kreml Fala Nekropoliszban temették el

Róla nevezték el

Szülővárosát, Luhanszkot 1935-ben róla nevezték el Vorosilovgrádnak, a desztalinizáció idején azonban 1958-ban a város visszakapta eredeti nevét. Vorosilov 1969-ben bekövetkezett halála után 1970-ben ismét Vorosilovgrád lett a város neve, de 1990-ben ismét Luganszkra, illetve ukránul Luhanszkra nevezték át.

1935 és 1943 között Vorosilovszk volt a neve az Észak-Kaukázusban a korábban Sztavropol-Kavkazszkij nevű városnak, melyet 1943 óta Sztavropolnak hívnak.
Szintén 1935-ben neveztél el róla Vorosilovnak a Távol-Keleten Nyikolszk-Usszurijszkij várost, azonban a desztalinizáció kapcsán ez a név is megváltozott 1957-ben, a város azóta az Usszurijszk nevet viseli.

Nevét viseli a moszkvai Vorosilov Katonai Akadémia.
1945 és 1962 között a budapesti Stefánia út, 1950 és 1962 között az esztergomi Kis-Duna sétány neve Vorosilov út volt. A kommunista rezsim idején Magyarországon nagyon sok településen volt Vorosilovról elnevezett utca, sőt egy forrás szerint még 2006 márciusában is volt ilyen a következő településeken: Battonya, Bikács, Nyékládháza, Sámsonháza, Tarnazsadány.

Vorosilov nevét viselték a második világháború idején gyártott KV-nehézharckocsik (KV–1, KV–2, KV–85).
1999-ben mutatták be Sztanyiszlav Govoruhin Vorosilov mesterlövésze című játékfilmjét


Georgij Fjodorovics Zaharov

Georgij Fjodorovics Zaharov (oroszul Георгий Фёдорович Захаров) (Silov, Orosz Birodalom, 1897. május 4. – Moszkva, Szovjetunió, 1957. január 26.) szovjet parancsnok, hadseregtábornok, a második világháború egyik szovjet magasabbegység-parancsnoka (2. Belorusz Front).

Ifjúkora

1897-ben született szegény családban a szaratovi régióban. 1915-ben kezdte meg a katonai szolgálatot, az első világháborúban alhadnagyi rangot viselt. 1917 októberében ezredparancsnokká választották. A polgárháborúban a keleti frontot harcolt. Az 1920-as években tovább képezte magát, 1923-ban befejezte a tisztiképzőt. 1933-tól a Frunze Katonai Akadémián oktatott. 1939 és 1941 között az Uráli Katonai Körzet parancsnoka volt.

Szerepe a második világháborúban

A háború első napjaiban a 22. hadsereg törzsfőnöke volt. A hadsereg kezdetben a Tartalék Front állományában volt, a második héten a Nyugati Front állományába került. Nemsokára a Nyugati Irányban (stratégiai szektor) frissen létrehozott Brjanszki Fronthoz vezényelték át a hadsereget. Augusztusban a Brjanszki Front törzsfőnöke, majd miután a parancsnok, Jerjomenko tábornok megsebesült, októberben parancsnoka lett. Itteni szolgálati ideje alatt a front fő feladata az volt, hogy megakadályozza Guderiant a kijevi bekerítéshez való csatlakozásban, de a rosszul felszerelt, sietve megszervezett csapatok erre képtelenek voltak. 1941 decemberében a Nyugati Front (Zsukov) parancsnokhelyettese lett, részt vett a moszkvai csatában. 1942-ben előbb a Délnyugati Front törzsfőnöke volt, majd októbertől 1943 februárjáig (a sztálingrádi csata idején) a Sztálingrádi Front parancsnokhelyettese Februárban a Déli Front parancsnokhelyettesévé nevezték ki, majd a front állományába tartozó 51. hadsereg parancsnoka lett. Júliustól a 2. gárdahadsereg parancsnoka volt. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott előbb szeptemberben a Miusz folyó menti védelmi állások elfoglalása és Taganrog felszabadítása során, majd 1944 elején, amikor felszabadult a Krím, miután Tolbuhin hadseregei, köztük a 2. gárdahadsereg áttörték Perekopnál a németek védelmi állásait, majd májusra elfoglalták Szevasztopolt és foglyul ejtették a német 17. hadsereg maradványait. Júniusban, a Bagratyion hadművelet kezdete előtt két héttel a 2. Belorusz Front parancsnokává nevezték ki (elődjét, Petrovot Mehlisz feljelentései következtében váltotta le Sztálin). A hadművelet kezdetén a szovjetek gyorsan áttörtek. Zaharov jobbszárnyán Rokosszovszkij az első napokban mélyre előrehatolt és a német 4. hadsereg (Tippelskirch) hátába került, amely eddig több-kevesebb sikerrel visszaverte a 2. Belorusz Front támadásait (igaz, közben visszavonult). A német „Közép” hadseregcsoport nagyon súlyos veszteségeket szenvedett, ennek következtében Zaharovot július 28-án előléptették hadseregtábornokká. Novemberben Rokosszovszkij került a helyére, Zaharov alacsonyabb beosztást kapott. A háború végén a 4. Ukrán Front parancsnokhelyettese volt.

A háború után

A háború után a Dél-Uráli (1945–46), majd a Kelet-Szibériai Katonai Körzet (1947–50) parancsnoka volt. 1954 szeptemberétől a szárazföldi erők harckiképzéséért felelős osztályának helyettes vezetője volt.

Tevékenységének megítélése ellentmondásos. A modern hadtörténészek némelyike szerint több hibát elkövetett a 2. Belorusz Front vezetése során. Durvaságáról hírhedt volt a szovjet parancsnokok között is, Hruscsov azt állítja emlékirataiban, hogy időnként verte alárendeltjeit, majd amikor Sztálin külön utasítására (1942 végén) figyelmeztették, zavarba jött és azzal védekezett, valahogy el kell érnie, hogy végrehajtsák az utasításait. Styemenko és Birjuzov (vezérkari főnökök voltak a háború után) problémás esetnek és kiegyensúlyozatlannak nevezik emlékirataikban.


Vaszilij Grigorjevics Zajcev

Vaszilij Grigorjevics Zajcev százados (oroszul: Васи́лий Григо́рьевич За́йцев) (1915. március 23. - 1991. december 15.) szovjet mesterlövészként vett részt a második világháborúban. Elsősorban a Vörös Hadsereg propaganda gépezete által világgá kürtölt a sztálingrádi csata alatt, 1942. november 10. és december 17. között véghezvitt tettei miatt vált ismertté. Ezen időszakban szovjet források szerint 225 német (vagy velük szövetséges) katonát és tisztet ölt meg, köztük 11 mesterlövészt. November 10-ét megelőzően már 42 ellenséges katonát lőtt agyon egy normál Moszin–Nagant puskával. 1942 novembere és 1943 januárja között 242 igazoltan halálos találata volt, a tényleges szám még ennél is magasabb lehet. Ekkorra már tiszt lett, hiszen alhadnagyi rendfokozatot viselt.

Fiatalkora

Zajcev Jelenyinkában, az Urál hegységben született. Vezetékneve és az orosz „nyúl” szó (zajac) azonos tőből fakad. 4 éves korától nagyszülei nevelték, mert szülei eltűntek a sztálini tisztogatások idején. Nagyapjával gyakran jártak vadászni, puskával lőni is tőle tanult meg. Már gyerekként is pontosan kellett céloznia, mert a lőszer drága volt. Később egy magnyitogorszki műszaki középiskolában tanul. 1937-től az Orosz Haditengerészetnél szolgált. A part menti összecsapásoknál felfedezték kiváló lövészi képességeit. 1942-ben kérelmezte áthelyezését a frontra, a 62. hadsereg 284. gyalogoshadosztályának 1047. gyalogezredébe került.

Háború

Sztálingrádban gyors sikereket ért el, 10 nap alatt 42 német katonát lőtt le. Az oroszok egy vegyi üzemben mesterlövész-képzést indítottak Zajcev vezetésével. Az általa kiképzett lövészeket „zajcsatának” becézték (nyulacskák), és több mint 3000 ellenséges katonával végeztek.

Zajcev 1943 januárjáig szolgált, mikor is egy felrobbanó akna megsebesítette a szemén. A neves Filatov professzor meggyógyította, Zajcev pedig visszatért a frontra. A háború végén a Dnyeszter folyónál szolgált századosi rangban. A harcokban nyújtott teljesítményéért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, a Lenin-rendet, a Vörös Zászló érdemrendet kétszer, a Nagy Honvédő Háború érdemrendjét, kitüntették a Sztálingrád védelméért emlékéremmel és a Németország felett aratott győzelem érdeméremmel. A háború után egy kijevi textilüzem élére került és itt a városban maradt egészen 76 éves korában bekövetkező haláláig.

Legenda

A német hadvezetést aggasztotta az orosz lövészek hatékonysága, és állítólag egy német mesterlövészt, Heinz Thorvaldot, az SS zosseni kiképzőiskolájának vezetőjét hívták Sztálingrádba, hogy vadássza le Zajcevet, aki erről a tervről maga is tudomást szerzett. A két katona négy napig próbálkozott a másik megölésével, végül Zajcev járt sikerrel. A történet szerint egymáshoz közeli leshelyeken feküdtek, de nem tudták, hol van a másik. Először Thorvald próbálkozott egy lövészcsellel, ásóval egy sisakot emelt ki a rejtekből, a másik rálőjön, és felfedje pozícióját, de Zajcev nem ugrott be. Végül, 2 nap várakozás után Zajcev ismételte meg a trükköt, ezúttal egy kesztyűvel. A fáradt Thorvald tüzelt, Zajcev társa pedig hangosan jajgatni kezdett, mintha eltalálták volna. Thorvald nem tudta, hogy ketten vannak, kidugta a fejét a fedezékből, Zajcev pedig homlokon lőtte.

Nagy valószínűséggel ezt a történetet propagandacélból terjesztették, és emiatt került Zajcev emlékirataiba, mert a német hadsereg nem tartott nyilván Heinz Thorvald nevű mesterlövészt.
Valószínűleg ez a párbaj nem, vagy nem így történt meg, esetleg Zajcev és egy ügyes német lövész vadászhattak egymásra. A szovjet propaganda és a történet mégis alapot adott arra, hogy a Paramount Pictures Jean-Jacques Annaud rendezése mellett elkészítse az Ellenség a kapuknál című háborús filmjét. Egyébként Heinz Thorvald puskájának távcsöve, mely állítólag Zajcev legféltettebb hadi trófeája volt, ma is ki van állítva a Moszkvai Hadtörténeti Múzeumban.

2006. január 31-én Vaszilij Zajcevet teljes katonai tiszteletadás mellett újratemették a Mamajev Kurgán (Haza anyácska) nevű síremléknél. Utolsó kívánsága volt, hogy Sztálingrád védőinek emlékhelyére temessék. Koporsóját az emlékmű mellé helyezték, amelyen Zajcev híres mondata olvasható: Nem volt helyünk a Volgán túl.


Georgij Konsztantyinovics Zsukov

Fájl:Bundesarchiv Bild 183-J0422-0600-002, Berlin-Karlshorst, Kapitulation, Shukow, Keitel.jpg

Georgij Konsztantyinovics Zsukov (Георгий Константинович Жуков), (Sztrelovka, 1896. december 1. – Moszkva, 1974. június 18.) orosz-szovjet hivatásos katona, a Szovjetunió marsallja, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, az SZKP KB tagja, honvédelmi miniszter.

Ifjúkora

Szegényparaszti családba született Sztrelkovkában (Kalugai terület), édesapja cipész volt. A helyi egyházi iskolába járatták, ahol kitüntetéssel végzett. Szűcsnek tanult, majd Moszkvában folytatta tanulmányait. 1915-ben behívták katonának, a lovasságnál szolgált. Bátorságáért kétszer tüntették ki a Szent György Kereszttel, és többször előléptették. Az első világháborút altiszti rangban fejezte be.
Tífuszbetegségéből felépülve 1918-ban belépett a Vörös Hadseregbe, majd egy évvel később a bolsevik pártba is. Származása és katonai sikerei révén gyorsan emelkedett a ranglétrán.

1921-ben Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki a bolsevik-ellenes Tambov környéki parasztfelkelés leveréséért. A két háború között karrierje töretlenül ívelt felfelé, 1923-ban már ezredparancsnok, 1930-ban dandárt vezényelt. A páncélosharcászat korai szovjet szószólója. Katonái alapos tervezőnek, kemény fegyelmet követelő parancsnoknak ismerték meg, aki mindig elérte kitűzött céljait. Sikeresen átvészelte Sztálin 1937-1939 közötti tisztogatásait.
1938-ban a Távol-Keletre vezényelték, ahol hadseregcsoport-parancsnok lett. Itt, a Halhin-Gol-i csatában aratta első győzelmét a mongol-mandzsúriai határnál a japán hadsereg felett, 1939 augusztusában. Győzelméért a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki és 1940-ben tábornokká léptették elő.

Szerepe a második világháborúban


1941 januárja és júniusa között a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke volt. Ebben a minőségében érte Zsukovot a német támadás, ami az első vonalbeli egységeket a háború első pár napjában teljesen készületlenül érte, valamint a hibás felállítás miatt azokat szinte mind bekerítették és felmorzsolták. Sztálin direktívában tiltotta meg a csapatoknak a háború első óráiban a tűz viszonzását, így a Wehrmacht alakulatai szinte átgázoltak a Vörös Hadseregen. Ezután többször vitába keveredett Sztálinnal és más parancsnokokkal, aki emiatt leváltotta, ám mivel krónikus hiány volt főtisztekből az 1938-as tisztogatások miatt, életben hagyta.
Döntő szerepe volt Leningrád védelmében, valamint részt vett az első szovjet ellentámadásnál, az 1941 végi moszkvai csata sikeres megvívásában. 1942-ben Rzsvevnél vereséget szenvedett von Klugétól, ahol hónapokig tartó rohamozásban sem sikerült előrejutnia egy megerősített terepszakaszon. Sztálingrád védelmében ismét szerepet kapott. Sztálin Rokosszovszkijra és Csujkovra bízta az irányítást, Zsukov csak a hadműveletek végén kapcsolódott be. A német 6. hadsereg megsemmisült.

A háború hátralevő részében sikeresen felmentette Leningrádot, levezényelte a Vörös Hadsereg nagy 1944-es offenzíváját, a Bagratyion hadműveletet. Világháborús pályafutását Berlin egyik elfoglalójaként koronázta meg, Konyevvel együtt. A német hadvezetés másodjára előtte és az amerikai, angol és francia hadvezérek előtt írta alá a feltétel nélküli fegyverletételt, ami a világháborúnak az európai frontokon való befejezését jelentette.

A világháború után

Sztálin a háború után szinte azonnal szeretett volna megszabadulni a sikeres és népszerű katonai vezetőtől. Magas beosztásban lévő parancsnoktársai kiálltak mellette (saját életüket is féltve), de fontosabb funkcióiból így is leváltották. A megszállt Kelet-Németország vezetőjeként állítólag többszöri műkincslopásba keveredett, Sztálin ezen ok miatt váltotta le.
1951-ben a koreai konfliktus kapcsán ismét fontos szerepet kapott, de csak Sztálin halála után (1953) lehetett újra a SZKP KB tagja. 1955-től elnökségi póttag 1957-ig és a honvédelmi miniszter helyettese, majd 1955–1957 között a miniszteri kinevezést is megkapta.

Hruscsov Zsukov segítségével tudta letartóztatni a nagyhatalmű Beriját és összpontosította a saját kezébe a hatalmat. Ezután lett Zsukov honvédelmi miniszter, de hatalomféltésből Hruscsov 1957-ben a „hadsereg erős emberét” leváltotta, menesztette a pártvezetésből. 1958-ban nyugállományba helyezték.
1964-ben Brezsnyev visszahozta a politikai életbe, de fontos megbízatást már nem kapott. 1974-ben Moszkvában halt meg.

Megítélése, ellentmondásos cselekedetei

Katonai nagyságát kevesen vitatják, kétségtelen, hogy kora egyik legnagyobb szovjet katonai vezetője volt. Ugyanakkor - szovjet katonai parancsnokként - ragaszkodott ahhoz, hogy csapatai minden áron állítsák meg a német támadásokat, és ez nagy veszteségeket eredményezett.
A harc megkezdése után már csak a győzelem számított, annak ára nem, többször még tábornoktársaival, sőt feletteseivel is vitába keveredett amiatt, hogy az óriási veszteségek ellenére sem volt hajlandó terveit feladni. Rosszindulatúan némelyek „Mjasznyik”, azaz Mészáros néven emlegették. A fentiek ellenére Zsukov Oroszországban a mai napig népszerű. Katonai anekdoták sora idézi fel a kiskatonák világát jól ismerő, velük törődő atyai parancsnok emlékét.

Fel a tetejére