Ugrás a Főoldalra!

<<vissza a kategórianézethez

Szovjet politikusok - tisztviselők

Lavrentyij Pavlovics Berija
Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin
Vaszilij Fjodorovics Garbuzov
Andrej Antonovics Grecsko
Andrej Andrejevics Gromiko
Genrih Grigorjevics Jagoda
Nyikolaj Ivanovics Jezsov
Lazar Moiszejevics Kaganovics
Georgij Makszimilianovics Malenkov
Anasztasz Ivanovics Mikojan
Vjacseszlav Mihajlovics Molotov
Joszif Visszarionovics Sztálin
Mihail Andrejevics Szuszlov
Lev Davidovics Trockij
Alekszandr Mihajlovics Vasziljevszkij
Andrej Januarjevics Visinszkij
Andrej Andrejevics Vlaszov
Kliment Jefremovics Vorosilov
Nyikolaj Alekszejevics Voznyeszenszkij
Grigorij Jevszejevics Zinovjev
Andrej Alekszandrovics Zsdanov


Lavrentyij Pavlovics Berija

Fájl:Lavrentiy Beria Signature.svg

Lavrentyij Pavlovics Berija (orosz nyelven: Лавре́нтий Па́влович Бе́рия, grúz nyelven: ; Merheuli, 1899. március 29. – Moszkva, 1953. december 23.) szovjet politikus, 1938 és 1953 között a szovjet titkosszolgálat vezetője volt.

Élete

Merheuliban, Szuhumi közelében, Abházia (Grúzia) területén a megrél (más formában mingrél) nép tagjaként született. Berija grúz ortodox vallású családban nőtt fel. Édesapja Pavel Huhajevics Berija földművelő volt. Édesanyja Marta Ivanovna mélyen vallásos, templomba járó asszony volt, aki özvegyi sorsra jutott, mielőtt férjhez ment volna Berija apjához

1917-ben (1919?) belépett a Kommunista Pártba.
1921 és 1931 között a kegyetlenségeiről hírhedt szovjet állambiztonsági szolgálat, a CSEKA vezetője volt Grúziában.
1938-ig a Grúz Kommunista Párt első titkára volt.
1938 és 1946 között belügyi és állambiztonsági népbiztos (az NKVD rettegett főnöke), a sztálini koncepciós perek egyik legfőbb felelőse volt.
1945-től a Szovjetunió marsallja volt.
1946 és 1953 között miniszterelnök-helyettes volt.
1953-ban belügyi és állambiztonsági miniszter volt. (Ekkor az NKVD átalakult, új neve KGB lett.)

Tevékenysége

Berija Sztálin halála után egyike volt a Szovjetunió első 4 emberének, Malenkov, Hruscsov és Molotov mellett.
A Sztálin által elindított egyes megtorlások (lásd például: fehér köpenyes gyilkosok pere vádlottainak kiengedése, egyes deportáltak hazaengedése a gulágokról) leállításában Berija kezdeményező szerepet játszott, de ellenfelei azzal vádolták, hogy így akart zűrzavart okozni az országban (tény, hogy a szabadon bocsátott köztörvényes bűnözők sok helyen terrorizálták a lakosságot), hogy később rendteremtőként léphessen fel.
1953. június 13-án még kioktathatta a pártküldöttség élén Moszkvába rendelt Rákosi Mátyást, de június végére ő lett a hatalmi harc első áldozata. A kelet-berlini felkelés hatására legfőbb szövetségese, Malenkov miniszterelnök is elpártolt mellőle, így az SZKP KB 1953. június 26-ai plénumán „kapitalista ügynök”-nek titulálták, megfosztották tisztségeitől, és Georgij Zsukov marsall, honvédelmi miniszter, más főtisztek segítségével azonnal letartóztatta. Berija elfogását a Pravda csak 1953. július 10-én jelentette be. A hivatalos verzió szerint a letartóztatása után elítélték, majd 1953. december 23-án kivégezték.
Egyesek, többek között Berija fia Szergej Berija („Szergo”) is, azt állítják, hogy Beriját a letartóztatásakor mindenféle per nélkül azonnal agyonlőtték. Ez valószínűtlen, ugyanis előkerültek olyanok, akik Berija decemberi tárgyalásán tanúskodtak.
Berija életének utolsó szakaszában sok a tisztázatlan kérdés, az ellentmondás. Állítólag hajlandó lett volna lemondani Kelet-Németországról (akkori NDK), és enyhíteni a kelet-európai kommunista országok ellenőrzésén, cserébe egy Marshall-segélyhez hasonló masszív nyugati gazdasági segítségért. Történészek szerint, Nagy Imre felemelkedése 1953-ban Berija (és Malenkov) szerepének ideiglenes felértékelődésének eredménye, és amint Berija csillaga leáldozott, úgy tért vissza a hatalomba a keményvonalas Rákosi Mátyás 1955-ben.


Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin

Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin (oroszul: Никола́й Алекса́ндрович Булга́нин; 1895. június 11. – 1975. február 24.) orosz nemzetiségű szovjet politikus, 1947 és 1949, illetve 1953 és 1955 között a honvédelmi miniszter, 1955. február 8-ától leváltásáig, 1958. március 27-éig a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke.

Élete

Bulganyin Nyizsnyij Novgorodban született egy irodai tisztviselő fiaként. 1917-ben belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, 1918-ban a CSEKA tisztje lett. 1931-től a Moszkvai Szovjet, 1937 és 1938 között pedig az orosz föderáció Népbiztosok Tanácsának elnöke volt. 1938 és 1941 között a Szovjetunió Központi Bankjának elnöki tisztségét, és a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettesi posztját töltötte be. 1939-ben bekerült a Párt Központi Bizottságába. 1944-től a Honvédelmi Tanács tagja, később megkapta a Szovjetunió marsallja kitüntetést. 1947 és 1949, valamint 1953 és 1955 között honvédelmi miniszter volt. 1948-tól 1958-ig az Elnökség tagja is volt. A Sztálin halálát követő hatalmi harcban Hruscsovot támogatta. 1955-től 1958-ig a Minisztertanács elnöke. 1957-ben csatlakozott azokhoz, akik az SZKP elnökségében Hruscsov megbuktatására készültek. A csoport bukása után le kellett mondania a miniszterelnökségről, később megfosztották marsalli rangjától, és 1961-ben a KB-ból is kizárták. 1975-ben, 79 éves korában hunyt el Moszkvában.


Vaszilij Fjodorovics Garbuzov

File:Vasili Garbuzov.jpg

Vaszilij Fjodorovics Garbuzov (orosz betűkkel: Василий Фёдорович Гарбузов; Belgorod, Orosz Birodalom, 1911. július 3. – Moszkva, 1985. november 12.) szovjet közgadász és politikus, a Szovjetunió pénzügyminisztere volt 1960–1985 között.

Élete

Orosz munkáscsaládba született 1911-ben. 1925-ben kezdett dolgozni asztalossegédként egy harkovi fűrésztelepen.


Szakmai pályafutása


1933-ban diplomázott a Harkovi Pénzügyi és Gazdasági Főiskolán, majd 1936-ban ugyanott tudományos fokozatot szerzett. Ezután oktatóként dolgozott a főiskolán.[1] Kezdtetben előadóként, majd csoportvezetőként, a politikai gazdaságtan tanszék megbízott tanszékvezető-helyetteseként és kari dékánként is dolgozott. 1939-ben kapott kandidátusi fokozatot, 1940-ben docenssé nevezték ki. 1939-ben belépett az SZKP-ba.


Politikai pályája


1941-től a Kirgiz SZSZK pénzügyi népbiztosságán dolgozott főellenőrként, majd igazgató-helyettesként. 1943-tól a Szovjetunió pénzügyi népbiztossága titkárságának munkatársa volt. Ezt követően ismét a felsőoktatásban dolgozott, a Kijevi Pénzügyi-gazdasági Főiskolán oktatott, volt tanszékvezető-helyettes, főiskolai igazgató-helyettes, majd 1944-től pedig a főiskola igazgatójaként tevékenykedett. 1950–1952 között az Ukrán SZSZK Tervhivatalát vezette. 1952-ben Kijevből Moszkvába került, a Szovjetunió pénzügyminiszterének helyettese, majd 1953-ban a pénzügyminiszter első helyettesévé nevezték ki. 1960-ban nevezték ki a Szovjetunió pénzügyminiszterévé. Ezt a posztját 1985-ben bekövetkezett haláláig betöltötte. 1958-tól haláláig tagja volt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának is.
Négyszer kapta meg a Lenin-rendet, kitüntették a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével, valamint 1981-ben megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést is.
Sírja Moszkvában, a Novogyevicsi temetőben található.


Andrej Antonovics Grecsko

Andrej Antonovics Grecsko (oroszul: Андрей Антонович Гречко; Golodajevka, 1903. október 17. – Moszkva, 1976. április 26.) szovjet marsall, a Szovjetunió kétszeres Hőse.

Élete

A második világháború alatt hadseregparancsnok volt, s mint ilyen harcolt a Kaukázusban, majd a 4. Ukrán Front alárendeltségében az 1. szovjet hadsereg parancsnoka volt. Csapataival átkelt a Kárpátokon és javarészt az egykori Csehszlovákia területén harcolt a németekkel. 1953-tól 1957-ig a Kelet-Németországban állomásozó szovjet megszálló erők parancsnoka volt. 1955-ben marsallá nevezték ki. 1957-től a védelmi miniszter első helyettese, a szárazföldi csapatok főparancsnoka. 1960 és 1967 között a védelmi miniszter első helyettese, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, majd 1967-től – egészen haláláig – honvédelmi miniszter (1976).
Jelentős volt irodalmi munkássága is, a tizenkétkötetes „hivatalos” világháború-történet főszerkesztője volt.

Művei

Harc a Kaukázusért (Битва за Кавказ, magyarul 1970-ben jelent meg a Zrínyi Katonai Kiadónál)
A Kárpátokon át (Через Карпаты, 1972, magyarul 1977-ben, a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában jelent meg)
Kijev felszabadítása (Освобождение Киева, 1973)
Háborús évek. 1941–1943 (Годы войны. 1941–1943, 1976)


Andrej Andrejevics Gromiko

Andrej Andrejevics Gromiko (orosz betűkkel: Андрей Андреевич Громыко; Sztarije Gromiki, Orosz Birodalom, 1909. július 18. – Moszkva, 1988. július 2.), belarusz nevén Andrej Andrejevics Hramika (belarusz betűkkel: Андрэй Андрэевіч Грамыка) belarusz nemzetiségű szovjet közgazdász, diplomata és politikus, a hidegháborús időszak egyik emblematikus politikusa. 1957-től 1985-ig, 28 éven át a Szovjetunió külügyminisztere, majd 1985-től haláláig a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke volt.

Korai évek és tudományos karrier

Andrej Gromiko az egykor az Orosz Birodalomhoz, ma Belarusz Homeli területéhez tartozó, Gomel (ma: Homel) közelében fekvő Sztarije Gromiki (belarusz nevén Sztarije Hramki) faluban, paraszti családban született. Apja, Andrej Matvejevics Hramika (1876–1933) földműves volt, aki később gyárban ipari munkásként dolgozott. Anyja, Olga Jevgenyjevna Bekarevics (1884–1948) volt. 13 éves korától az apjával járt dolgozni. 1923-ban fejezte be a hétosztályos elemi iskolát, ezt követően Gomelben ipari iskolában tanult.
1932-ben végezte el a Minszki Mezőgazdasági Főiskolát, majd aspiráns lett a főiskolán. 1934-ban mint aspiránst Moszkvába vezényelték, ahol az Össz-szovjet Agrár-közgazdasági Tudományos Kutatóintézetben végzett tudományos munkát. Az intézetben 1936-ban fejezte be az aspirantúrát, disszertációjának megvédése után a közgazdaság-tudományok kandidátusa lett. 1936-ban a Szovjet Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa, majd tudományos titkára lett.

Diplomáciai tevékenysége

1939-ben lett a Szovjetunió külügyminisztériumának munkatársa. 1944. augusztus 21. és október 7. között washingtoni nagykövetként a Szovjetunió képviseletében részt vett az ENSZ Dumbarton Oaks-i (Washington) alakuló konferenciáján, amelyen a négy nagyhatalom (USA, Szovjetunió, Egyesült Királyság és Kína) képviselői eldöntötték, mely államokat hívják meg az új szervezet tagjainak.


Genrih Grigorjevics Jagoda

Файл:1912 genrich jagoda kartei orchrana.jpg Файл:Yagoda kanal Moskva Volga.jpg

Genrih Grigorjevics Jagoda (Генрих Григорьевич Ягода) (1891 – 1938. március 15.) a Szovjetunió belügyi népbiztosa 1934–1936 között.

Életrajza

Korai évek

Jagoda Ribinszkben született 1891-ben, egy zsidó kézműves családjában. 1907-ben lépett be a szociáldemokrata pártba, de már ezt megelőzően is közreműködött az orosz forradalmi mozgalomban, tizenegy évesen egy Nyizsnij Novgorod-i helyi bolsevik újság terjesztésében segédkezett.

Karrier a titkosrendőrségben

1917-től a bolsevik párt katonai szervezetében kapott szerepet, 1919-ben a szovjet titkosrendőrség, a Cseka (Összoroszországi Rendkívüli Bizottság) állományába került. Itt viszonylag hamar felkúszott a ranglétrán, kisebb jelentőségű feladatok után decemberben már adminisztratív vezetőnek nevezték ki. 1923 szeptemberében az egykori Cseka helyét átvevő Egyesített Állami Politikai Igazgatóság (OGPU) második, illetve 1926-ban első elnökhelyettese lett, majd végül 1934-ben (korábbi felettesei, Dzerzsinszkij és Menzsinszkij halála után) a Belügyi Népbiztosság (NKVD) élére került, amely szervezetnek az OGPU Állambiztonsági Főigazgatóság (GUGB) néven az egyik igazgatósága lett. Sok történész szerint egyébként Menzsinszkij megmérgezésében maga is aktívan közreműködhetett, illetve már kinevezése után részt vállalt Szergej Kirov meggyilkolásának előkészítésében is.

A tisztogatások szervezője majd áldozata

1935-től a sztálini politikai tisztogatások, nyilvános koncepciós perek előkészítésében kapott szerepet, de ezt a feladatot már nem ő, hanem utódja, Nyikolaj Ivanovics Jezsov fejezte be. Jagodát az első nagy per után hamarosan leváltották az NKVD éléről, és a jóval kisebb jelentőségű Postaügyi Népbiztosság vezetőjévé nevezték ki. Itt sem maradhatott azonban sokáig, mert 1937 tavaszán letartóztatták, és egy évvel később, 1938-ban a harmadik moszkvai perben árulás, és kormányellenes összeesküvés (többek között Kirov meggyilkolása) miatt elítélték, és nem sokkal később ki is végezték.


Nyikolaj Ivanovics Jezsov

Fájl:Ezhov.PNG Fájl:Voroshilov, Molotov, Stalin, with Nikolai Yezhov.jpg Fájl:The Commissar Vanishes 2.jpg - Az eredeti és a retusált -

Nyikolaj Ivanovics Jezsov (cirill írással Николай Иванович Ежов) (Szentpétervár, 1895. május 1. – 1940. február 4.(?)), a Szovjetunió belügyi népbiztosa 1936–1938 között, az 1930-as évek sztálini rendszere által végrehajtott politikai tisztogatások egyik emblematikus alakja.

Életrajza

Korai évei

Jezsov orosz szegényparaszti családban született, szülei anyagi helyzete miatt csupán alapfokú iskolai képzésben részesülhetett. 1909–1915 között szabósegédként, illetve gyári munkásként dolgozott; 1915-től 1917-ig a cári hadsereg kötelékében harcolt. 1917-ben, már a cár bukása után, de még az októberi forradalom előtt csatlakozott a bolsevikokhoz. Az orosz polgárháború idején a Vörös Hadseregben teljesített szolgálatot, az azt követő békés években a pártapparátusban dolgozott alacsonyabb beosztásokban. 1929–1930 között a mezőgazdasági népbiztos helyettese volt, majd 1930 novemberében az SZKP különleges ügyekkel foglalkozó, a személyügyi, illetve ipari osztályainak élére nevezték ki. 1934-től jutott kulcsfontosságú adminisztratív posztokhoz, a Központi Bizottság tagja, majd a következő év februárjától a KB titkára és a Központi Ellenőrző Bizottság vezetője lett.

Az NKVD élén

Jezsovot Sztálin hűséges híveként ismerték; a főtitkár ellenfeleivel való leszámolásához, a „nagy tisztogatáshoz” ideológiai alapul szolgált 1935-ös tanulmánya, mely szerint a politikai ellenzék jelenléte előbb-utóbb szükségszerűen erőszakhoz, terrorizmushoz vezet. Genrih Grigorjevics Jagoda 1936. szeptember 26-ai leváltása után őt nevezték ki az NKVD élére, 1937 októberében pedig (póttagként) a Politbürónak is tagja lett. Jezsov két éves belügyi népbiztosi működése alatt (amely időszakot gyakran nevezték „jezsovscsinának” (Ежо́вщина), azaz „Jezsov-érának”) érték el a tisztogatások a tetőpontjukat, amikor a teljes katonai és politikai elit csaknem felét bebörtönözték, vagy agyonlőtték, több százezer más személlyel együtt, akiket hűtlenséggel, vagy „aknamunkával” vádoltak meg.

Kegyvesztettként

Bár 1938. április 8-án a vízi szállítás népbiztosává is kinevezték, befolyása hamarosan csökkenni kezdett. 1938 nyarán az NKVD-ben Lavrentyij Berija lett Jezsov első helyettese és fokozatosan átvette tőle a népbiztosság irányítását. Miután 1938 novemberében Sztálin és Molotov súlyos kritikákkal illették az NKVD tevékenységét, illetve módszereit, Jezsov felmentését kérte a Belügyi Népbiztosság éléről, ahol Berija követte őt; egyéb posztjait azonban ekkor még megtarthatta.
1939 márciusában Jezsovot a Központi Bizottságban viselt minden egyéb tisztségétől is megfosztották és kizárták a kommunista pártból. 1939. április 10-én letartóztatták, kémkedés és árulás vádjával bíróság elé állították, amely golyó általi halálra ítélte, és (valószínűleg 1940. február 4-én) ki is végezték. Noha áldozataihoz hasonlóan őt is részben koholt vádak alapján ítélték el, a törvénytelenségekben, politikai megtorlásokban játszott szerepe miatt Jezsovot a Sztálin halálát követő időkben sem rehabilitálták.


Lazar Moiszejevics Kaganovics

Lazar Moiszejevics Kaganovics (orosz betűkkel: Лазарь Моисеевич Каганович; Kabani, 1893. november 22. – Moszkva, 1991. július 15.) szovjet kommunista politikus volt, Joszif Visszarionovics Sztálin egyik munkatársa.

Életpályája

A Kijevi kormányzóságban született, ukrajnai zsidó családban. Nem járt iskolába. Már 14 éves korától dolgozott mint cipész. 1911-ben belépett az OSZMDP-be. 1915-ben letartóztatták illegális propaganda terjesztéséért. Az októberi fordulat után az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben lett küldött. A polgárháború alatt a Déli Front vezetőivel, így Sztálinnal, vagy Vorosilovval is kapcsolatba került. Ennek 1922-ben látta hasznát, amikor beválasztották (alig 2 hónappal azután, hogy Sztálin pártfőtitkár lett) a Központi Bizottságba. A szervező-káderelosztóosztály élén állt. A XIII. pártkongresszuson (1924-ben) a KB titkárává választották. 1925-től 1928-ig az Ukrajnai Kommunista Párt első titkára volt. Ezután 1930-ig szakszervezetis, aztán a moszkvai pártbizottság elnöke. A közlekedést szervezi 1931-től. 1931-35: moszkvai metró építése, Kaganovicsról nevezik el. Ő irányította a Megváltó Krisztus temploma felrobbantását is, aminek a helyére a gigantikus Szovjetek Palotáját tervezték, amit a háború miatt nem tudtak felépíteni.
Kaganovics ezután is fontos szerepet játszott az Ukrán Kommunista Párt életében: 1930-ban Molotovval együtt kollektivizálást erőltette, aminek az eredménye lett 1932-33-ban a nagy ukrajnai éhínség (holodomor). Több millióan éhen haltak. Robert Conquest történész szerint Kaganovics és Molotov személyesen felelős az éhínségért. Kb. 140 halálos ítéleteket tartalmazó listát írt alá a csisztka alatt is.
1937-től nehézipari, 1939-től fűtőanyagipari, 1939-40 között olajipari népbiztos. A háború után építőanyagipari népbiztos volt. 1947-től a Minisztertanács elnökhelyettese. 1952-től az Elnökség tagja.
Kaganovics Sztálin halála előtt kissé elvesztette tekintélyét a pártban: több történész szerint Sztálin újabb tisztogatást tervezett. Zsidó volta miatt az antiszemita kampányban is sor kerülhetett volna rá.
Sztálin halála után miniszterelnök-helyettes lett, de kb. minden tekintélyét elvesztette. Meggyőződéses sztálinista volt. 1957-ben szembefordult a Központi Bizottság desztalinizálást követelő többségével, a személyi kultusz felszámolására irányuló politikával. Malenkovval és Molotovval együtt kizárták a KB-ből (1957), majd a pártból is (1961, XXII. kongresszus). Idős korára csaknem megvakult. Leginkább azon problémázott, hogy ha Molotovot visszavették a pártba, őt miért nem. David Remnick leír egy esetet, amikor az öreg Kaganovics azt nyilatkozta, hogy nem bánt meg semmit, amit csinált, és nem értette, kinek mi baja Sztálinnal, ha megmentette a világot a fasizmustól. Gorbacsov reformjait "katasztrófának" tartotta. 1991. július 15-én halt meg, 3 héttel a rendszerváltás előtt.


Georgij Makszimilianovics Malenkov

Georgij Makszimilianovics Malenkov (oroszul: Георгий Максимилианович Маленков; Orenburg, 1902. január 8. – Moszkva, 1988. január 14.) orosz nemzetiségű szovjet politikus, a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetője, Sztálin közeli munkatársa.

Élete

1919-ben belépett a Vörös Hadseregbe. 1921-ben a Moszkvai Egyetem joghallgatója lett; itt négy év múlva végzett. Sztálin követőjeként ekkor kezdődött pártkarrierje.

Politikai pályafutása

1938-ban Sztálin személyi titkára, majd 1939. március 22-én a Központi bizottság tagja lett. 1941. február 21-én képviselővé választották, majd 1946. március 18-ától a Politikai Iroda tagja volt.
Sztálin halála után 1955-ig a Szovjetunió minisztertanácsának elnöki posztját töltötte be. Ekkoriban (akárcsak Sztálin uralma előtt) ismét a kormányfő számított az első számú vezetőnek a Szovjetunióban. A nehézipar erőltetett fejlesztését fékezte, támogatta a mezőgazdaságot és a fogyasztási cikkek előállítását. Szerepe volt abban, hogy a gazdaságpolitikai elgondolásban hozzá közel álló Nagy Imre lett az új magyar kormányfő 1953 nyarán. Hruscsov, a párt első titkára és más szovjet vezetők 1954 őszén már elhibázottnak és túlzottnak tartották a nehézipar „háttérbe szorítását”, és miután az év utolsó hónapjaiban befutottak a kedvezőtlen gazdasági adatok, Malenkov helyzete megingott, majd 1955 elején leváltották a kormányfői posztról.
1957-ben - másokkal együtt - sikeretlenül kísérelte meg Hruscsovot megbuktatni, ezért kikerült a Központi Vezetőség Elnökségéből (Politikai Bizottság) és magából a Központi Vezetőségből is, majd 1961-ben a pártból is kizárták. Ezután Kazahsztánban egy vízierőműbe került, és ott töltött be vezető pozíciót.


Anasztasz Ivanovics Mikojan

www.rev.hu Fájl:Ordzhonikidze, Stalin and Mikoyan, 1925.jpg

Anasztasz Ivanovics Mikojan (örményül Anasztasz Hovhanneszi Mikojan, Szanahin, 1895. november 25. – Moszkva, 1978. október 21.) örmény nemzetiségű szovjet kommunista politikus volt.
Ügyes pártapparátcsik volt, aki már Lenin idejétől részt vett a legfelsőbb szovjet vezetésben és Leonyid Iljics Brezsnyev uralma idején bekövetkezett haláláig túlélt minden hatalomváltást. A Szovjetunió államfőjeként, önként vált meg a politikától 1965-ben.
Egyike volt azoknak a szovjet politikusoknak, akiket az 1956-os forradalom idején Magyarországra küldtek tárgyalni. November 1-jén élesen ellenezte Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkár és az SZKP Politikai Bizottsága döntését, hogy fegyveres erővel fojtsák el a magyar forradalmat.
Öccse Artyom Ivanovics Mikojan, a MiG-repülőgépek tervezője.

Ifjúkora

Az Örményország tifliszi kormányzóságában lévő Szanahin faluban született, ami ma Alaverdi város része. Apja, Hovhannesz ács volt, anyja szőnyegszövő. Mint Sztálin ő is eredetileg teológiát tanult, a grúzia Tbilisziben. Később úgy viccelődött, hogy hittudományi tanulmányai vitték egyre közelebb és közelebb az ateizmushoz.
Korán tanulmányozta a liberális és a szocialista elveket. Húsz éves korában belépett a bolsevik pártba és a kaukázusi forradalmi mozgalom vezetője lett. 1917-től propagandista volt Tbilisziben és Bakuban (Azerbajdzsán, 1918-tól a Vörös Hadsereg 3. brigádjának komisszárja. Azerbajdzsánban megmentette későbbi politikustársa, Grigorij Konsztantyinovics Ordzsonikidze életét. 1918-ban a brit intervenciós csapatok Bakuban letartóztatták. Miután elengedték, folytatta a pártmunkát és rangban egyre emelkedett.

Pártfőhivatalnok lesz

A Lenin halálát követő hatalmi harcokban Mikojan Sztálint támogatta. 1923-ban a az SZKP Központi Bizottságának tagja lett. 1926-ban kül- és belkereskedelmi népbiztos lett. Ő terjesztette el a nyugati mintájú konzervgyártást a Szovjetunióban. 1935-ben még feljebb lépett: beválasztották a Politbüróba, a párt nagyhatalmú elnökségébe. Az első szovjet vezetők közt volt, akik a gazdasági együttműködés fellendítése érdekében jószolgálati utat tett az Egyesült Államokba.
A második világháború idején az utánpótlás szállításának a megszervezése volt a feladata. Fiát, aki pilóta volt a Vörös Légierőben, Sztálingrádnál német vadászrepülőgépek lőtték le. Mikojan egyike volt annak a három személynek (Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és Kliment Jefremovics Vorosilov mellett), akik 1940 tavaszán aláírásukkal hagyták jóvá a katyńi vérengzést, a fogoly lengyel tisztek tízezreinek legyilkolását.
1942-ben Mikojan az Állami Védelmi Bizottság elnöke lett, 1946-ban pedig a Minisztertanács alelnöke.
Sztálin halála előtt tervek készültek arra, hogy Malenkovval és más vezetőkkel együtt egy tisztogatásban félretegyék, erre azonban már nem került sor, mert Sztálin 1953-ban meghalt. Mikojan eredetileg amellett érvelt, hogy Berija, Sztálin véreskezű jobbkeze maradjon büntetlen, később azonban pont azzal tett szert népszerűségre a pártban, hogy ezt a véleményét megváltoztatta.
Mikojan Sztálin halála után, Malenkov miniszterelnöksége idején is a kormányban maradt kereskedelmi miniszterként. A Sztálin utódlásáért folyó hatalmi harcban a győztesen kikerülő Hruscsovot támogatta és szolgálatai fejében a Szovjetunió első miniszterelnök-helyettesének posztját kapta.
1956-ban Mikojan egyik fő szervezője volt az SZKP XX. kongresszusa fő eseményének, Hruscsov beszédének, amelyben elítélte a sztálini személyi kultuszt.

Mikojan és a magyar forradalom

Mikojan a szovjet vezetésen belül „magyarszakértőnek” számított. 1956-ban már júliusban járt Magyarországon, amikor Rákosi Mátyást másodszor is, véglegesen eltávolították a hatalomból és Gerő Ernő került a helyére.
Október 24-én Szuszlov társaságában ismét Budapestre érkezett. A magyar vezetőkkel folytatott többszörös tárgyalásaik ellenére azonban a szovjet küldöttek rosszul ítélték meg a helyzetet, bíztak abban, hogy a magyar kommunista vezetés képes lesz stabilizálni a helyzetet és kezében tartani a fegyveres erőket, csak túl pesszimistáknak tartották „a magyar elvtársakat”. „Az volt a benyomásunk, hogy Gerő különösen, de a többi elvtárs is, alábecsüli saját erejét, az ellenfelét pedig eltúlozza” – jelentették Moszkvának. „Hallottuk a szovjet és a magyar katonai vezetés előzetes beszámolóit. Tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy a magyarok pesszimista módra túloznak.”
November elején Mikojan élesen szembehelyezkedett Hruscsov és a pártelnökség döntésével arról, hogy a szovjet hadsereg fojtsa el a magyar felkelést, mert úgy gondolta, ez óriási kárt okozhat a Szovjetunió nemzetközi megítélésében. Azt javasolta, hogy ehelyett adjanak még időt a magyar kormányzatnak a helyzet stabilizálására. William Taubman Hruscsov-életrajzában azt írta, hogy Mikojan lemondással fenyegetőzött ezen az ülésen.


Vjacseszlav Mihajlovics Molotov

Vjacseszlav Mihajlovics Molotov Fájl:MolotovRibbentropStalin.jpg

Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (oroszul: Вячеслав Михайлович Молотов; Szovjeck, 1890. március 9. – Moszkva, 1986. november 8.) vezető szovjet politikus volt a sztálini diktatúra évtizedeiben, az 1920-as évektől az 1950-es évekig. A náci Németország és a Szovjetunió között kötött, Molotov–Ribbentrop-paktumként elhíresült megnemtámadási szerződést ő írta alá szovjet részről 1939-ben. Róla nevezték el a Molotov-koktél nevű, utcai harcokban használt fegyvert.

Családja, ifjúkora

Oroszországban, a Kirovi területen, a ma Szovjetszknek nevezett Kukarka nevű faluban született Vjacseszlav Mihajlovics Szkrjabin néven, egy bolti alkalmazott fiaként. (Egyes források szerint rokona, unokaöccse volt Alekszander Szkrjabin zeneszerzőnek.)
Kazanyban végezte a középiskolát és már 16 évesen, 1906-ban csatlakozott az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciójához. Álnévként vette fel a Molotov nevet: molot oroszul kalapácsot jelent. 1909-ben letartóztatták és két évet töltött száműzetésben Szibériában. 1911-ben beiratkozott a szentpétervári műszaki főiskolára, ugyanakkor csatlakozott a Pravda, az illegális bolsevik újság szerkesztőségéhez, amelyet ekkor Sztálin vezetett. 1913-ban megint letartóztatták és Irkutszkba deportálták, de 1915-ben megszökött és visszatért a fővárosba

Korai politikai karrierje

Molotov 1916 a bolsevik párt szentpétervári bizottságának tagja lett. Amikor 1917 februárjában kitört a forradalom, a kevés bolsevik vezető közt volt, akik ekkor a fővárosban tartózkodtak. Irányítása alatt a Pravda „balos” fordulatot vett és a forradalom után alakult ideiglenes kormány heves baloldali ellenzéke lett. Amikor Sztálin visszaérkezett, ezt megváltoztatta, a később érkező Lenin azonban Sztálint bírálta felül és Molotovnak adott igazat. Ennek ellenére Molotov Sztálin protezsáltja és közeli munkatársa maradt, és ennek köszönhette későbbi emelkedését (és túlélését). Molotov a Szentpétervári Szovjet tagja lett, amely előkészítette az októberi kommunista forradalmat és hatalomátvételt.
1918-ban Ukrajnába küldték, az orosz polgárháborús frontra. A harcokban azonban, mivel nem volt katona, nem vett részt. 1920-ban az Ukrán Bolsevik Párt Központi Bizottságának titkára lett. Lenin 1921-ben Moszkvába hívta, ahol az össz-szovjet párt Központi Bizottság tagjának léptette elő és megbízta a párt titkárságának vezetésével. 1922-ben Sztálin lett a Bolsevik Párt első titkára, Molotov pedig de facto a helyettese volt. Sztálin patronálásával 1926-ban tagja lett a legfelsőbb pártvezetésnek, a Politikai Bizottságnak is.

Miután Lenin 1924-ben meghalt, a hatalmi harcokban Molotov Sztálin támogatója volt riválisai, Trockij, Kamenyev, Zinovjev, majd végül Buharin ellen. A pártközpont sztálinista magjának vezető alakja lett Vorosilov, Kaganovics, Ordzsonikidze és Kirov mellett. Trockij és hívei, mint sokan mások, lebecsülték, Trockij „a megszemélyesült középszerűségnek” nevezte, unalmassága azonban éles eszet és kiváló közigazgatási vezetői képességeket rejtett. Főleg a színfalak mögött dolgozott, a szürke bürokrata külsejét öltve magára: ő volt az egyetlen bolsevik csúcsvezető, aki mindig öltönyben és nyakkendőben jelent meg.

Miniszterelnökként

Kolektivizálás, éhínség, iparosítás

Amikor 1930 decemberében Buharin szövetségesét, Alekszej Rikovot elmozdították a Népbiztosok Tanácsa elnöki székéből (ez a miniszterelnöki poszt volt az akkori Szovjetunióban), a helyére Molotov került. Ezen a poszton Molotov felügyelte a sztálini rezsim legnagyobb szociális kísérletét, a mezőgazdaság kollektivizálását. Ezen a téren ő volt Sztálin zéró tolerancia elvének kivitelezője: a parasztok ellenállását a legnagyobb kegyetlenséggel elfojtották és eközben kulákoknak nevezett paraszttulajdonosok millióit deportálták munkatáborokba, ahol legtöbben meghaltak. Ő írta alá az állami tulajdon védelméről szóló drákói szigorúságú törvényt azok ellen a parasztok (és gyakran gyerekek) ellen, akik az aratás után a földeken maradt gabonát gyűjtögették össze. (Az elsődleges büntetés halál volt.) Személyesen vezette Ukrajnában azt a Gabonabegyűjtési Bizottságot, amely a kimutatások szerint 4,2 millió tonna gabonát gyűjtött be, előidézve Ukrajna legnagyobb nemzeti katasztrófáját, a holodomor néven ismert éhínséget, amely ukránok és oroszok millióival végzett. Molotov miniszterelnöksége idején vezették be az erőltetett iparosítást elindító első ötéves tervet is.

A Nagy Tisztogatás

A következő válságot, a Nagy Tisztogatást 1934-ben Szergej Kirov leningrádi pártvezető meggyilkolása indította el (ami a legtöbb történész szerint Sztálin parancsára történt). A tömeges deportálás és kivégzések 1935-ben és 1936-ban még nagyobb méreteket öltöttek és 1937-1938-ban érték el csúcspontjukat. A legtöbb régi bolsevik vezetőt árulás és kémkedés vádjával elítélték és kivégezték és milliókat küldtek munkatáborokba. Bár a tisztogatást közvetlenül Sztálin rendőrfőnökei, Jagoda, Jezsov, majd Berija hajtották végre, Molotov is jelentős szerepet vállalt benne. Sztálin gyakran követelte tőle és más politikai bizottsági tagoktól, hogy írják alá a prominens párttagok halálos ítéleteit, és ezt mindig kérdés nélkül megtette (igaz, az akadékoskodás nem is volt tanácsos). Nincs olyan feljegyzés, amely arra utalna, hogy legalább mérsékelni próbálta volna a folyamatot, vagy megpróbált volna megmenteni valakit (pedig azért voltak olyan szovjet vezetők, akik ezt megtették).

Az ipar terén a Szovjetunió Molotov miniszterelnöksége idején nagy fejlődésen ment keresztül. Adolf Hitler Németországának felemelkedése sürgetővé tette a hadiipar fejlesztését és ezért elsősorban Molotov, illetve a területért felelős népbiztos, Lazar Kaganovics feleltek. A Szovjetunió végül óriásira duzzadt hadiipara révén győzhette le a németeket. A szovjet hadsereg kezdeti sikertelenségeiért és óriási veszteségeiért azonban személyesen Molotov is felelős volt. A tisztogatás elérte a hadsereg vezérkarát, a tisztek jelentős része áldozatul esett és nagy részben a megfelelő vezetés hiánya okozta az 1941-es és 1942-es évek szovjet katonai katasztrófáit. A szovjet rendszer sohasem heverte ki azokat a károkat sem, amelyet a mezőgazdaság erőltetett kollektivizálása okozott Molotov irányítása alatt.
Molotov egyike volt annak a három személynek is (Kliment Jefremovics Vorosilov és Anasztasz Ivanovics Mikojan mellett), akik 1940 tavaszán aláírásukkal hagyták jóvá a katyńi vérengzést, a fogoly lengyel tisztek tízezreinek legyilkolását.
A tisztogatás után sokan tartották Molotovot Sztálin elsőszámú helyettesének, bár ő maga vigyázott rá, hogy ne bátorítsa ezeket a feltételezéseket. Az amerikai újságíró, John Gunther ezt írta 1938-ban. „Molotovnak finom homloka van és úgy néz ki, úgy cselekszik, mint egy francia orvosprofesszor – rendezett, precíz, pedáns… Elsőrangú intelligencájú és befolyású ember. Molotov vegetariánus és nem iszik. Ő kapja Sztálintól a piszkos munka javát.”

Feleségét is deportálták

1948-ban Molotov feleségét, Polina Zsemcsuzsinát is elérte a tisztogatás, amiben jelentős szerepet játszhatott, hogy zsidó volt és még jelentősebbet, hogy kinek a családjához tartozott. Molotov reakciója annyi volt, hogy írt egy levelet Sztálinnak, amelyben mentegetődzött, hogy tartózkodott a szavazáskor, amikor feleségét kizárták a pártból. Sztálin utolsó éveiben Molotov folyton attól tarthatott, hogy őt magát is letartóztatják. Emlékezhetett arra az asszonyra is, aki húsz évet töltött a gulagon, csak azért, mert Buharin felesége volt – férjét pedig kivégezték. Még említeni sem merte a gulagra került saját feleségét, csak Sztálin halála után. Berija (nem sokkal azelőtt, hogy őt magát is kivégezték) elintézte, hogy az asszony kiszabaduljon.

Külügyminiszterként

Az 1938-as müncheni egyezmény és Csehszlovákia ezt követő német bekebelezése után Sztálin úgy látta, hogy az appeasement („megbékélés”) politikáját hirdető nyugati hatalmakkal vagy a szovjetekkel hagyományosan ellenséges Lengyelországgal nem lehetséges a németek ellen közös biztonsági rendszert létrehozni. Ezért úgy döntött, célszerűbb inkább Hitlerel szövetkezni, a németek figyelmét Lengyelország és a nyugat felé fordítva, miközben a Szovjetunió időt nyerhet a felkészülésre a németek elleni elkerülhetetlen háború előtt. 1939 májusában az orosz külügyminisztert, Makszim Litvinovot – aki zsidó volt és ez okból nem a megfelelő személy a németekkel való tárgyalásokra – menesztették, és a helyére Molotovot nevezték ki. Emellett 1941 májusáig megőrizte miniszterelnöki pozíciót is, ekkor azonban Sztálin maga vette kezébe ez utóbbi posztot.
Hitler először elutasító volt a szovjet közeledéssel szemben, de augusztusban, miután elhatározta, hogy lerohanja Lengyelországot és ezzel megkockáztatja a nyugati hatalmak háborúba lépését, felhatalmazta külügyminiszterét, Joachim von Ribbentropot, hogy kezdjen komoly tárgyalásokba a szovjetekkel. Augusztus 18-án a két ország kereskedelmi egyezményt kötött, augusztus 22-én pedig Ribbentrop Moszkvába repült, hogy aláírja a megnemtámadási egyezményt. A szerződés Molotov–Ribbentrop-paktum néven ismert, bár a külügyminiszterek csak Sztálin, illetve Hitler akaratának végrehajtói voltak. A paktum legfontosabb része a titkos záradék volt, amelyben Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás közt Lengyelországot és a balti államokat, egyúttal a németek tudomásul vették, hogy a Szovjetunió bekebelezi Besszarábiát, amely akkor Románia része volt (ma Moldova). Ezzel Hitler zöld utat kapott Lengyelország megtámadáshoz és alig több, mint egy héttel később, szeptember 1-jén a német csapatok meg is indultak.

A paktum alapján Sztálin ahhoz kapott német támogatást, hogy annektálja Besszarábián kívül Észtországot, Lettországot és Lengyelországnak a Curzon-vonaltól keletre eső részét (ahol a lakosság többsége belorusz, illetve ukrán volt. Ugyancsak szabad kezet kapott a németektől Finnország ügyében. A rákövetkező szovjet–finn háború után, amelyben a finnek a vártnál sokkal hevesebb ellenállást tanusítottak, Finnország kénytelen volt átadni bizonyos területeit a szovjeteknek, de megőrizte függetlenségét. E konfliktus idején született meg a finn oldalon a Molotov-koktél, a házilag készíthető, tankok ellen használt gyújtófegyver. A paktum értelmében Németország nem csak Lengyelország nyugati kétharmadát foglalhatta el, hanem Litvániát is, a szerződést azonban úgy módosították, hogy a Lengyelorzságban kapott kedvezmények fejében Litvániáról a németek a szovjetek javára lemondtak. A két diktatúra hadserege által végrehajtott megszállás végtelen szenvedést hozott a meghódított területek lakossága számára, a balti országokat pedig fél évszázadra orosz alávetettségbe taszította. Az oroszok beáramlása a három balti országba máig ható feszültségekhez vezetett.
A paktumot Németország csak 1941 júniusáig tartotta be, amikor Franciaország annektálása után kelet felé fordult és megtámadta a Szovjetuniót. A támadás után Molotov sürgős tárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Királysággal és később az Egyesült Államokkal: 1941-ben személyesen is Londonba, a következő évben pedig Washingtonba utazott. 1942-ben aláírta az Angol–szovjet Szövetségi Szerződést. Megszerezte Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill belegyezését abba is, hogy Európában második frontot nyissanak. 1943-ban elkísérte Sztálint a teheráni konferenciára, 1945-ben pedig a jaltai és a potsdami konferenciákra, Ő képviselte a Szovjetuniót a San Franciscó-i konferencián, amelyen megalapították az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Kemény tárgyalóként ismerték, aki körömszakadtáig védte a szovjet érdekeket.
Winston Churchill számos találkozásukról számol be emlékirataiban. Bár könyörtelen, kemény diplomatának írta le, ezt is megjegyezte:

„ Ami a külügyek vitelét illeti, Mazarin, Talleyrand, Metternich szívesen üdvözölnék a társaságukban, ha létezne egy másik világ, amelyet a bolsevikok megengedhetnek maguknak. ”

Pályája a második világháború után

A háború után Molotov pozíciója meggyengült. 1949-ben Andrej Visinszkij váltotta a külügyminiszteri székben, bár miniszterelnök-helyettes és a Politikai Bizottság tagja maradhatott. Miután meghalt Zsdanov, akit sokan Sztálin legvalószínűbb utódának tartottak ebben az időben, Sztálin és Berija újabb tisztogatásokat terveztek a régi pártvezetők közt. Az újabbkeletű vezetők, mint Malenkov és Hruscsov élvezték Sztálin bizalmát, Molotov azonban a legrégibb gárdához tartozott.
Helyzetének megrendülését világosan jelezte feleségének 1948 decemberi letartóztatása és deportálása. Az SZKP XIX. kongresszusán 1952-ben Molotovot még beválasztották a párt Elnökségébe (a régebbi Politikai Bizottság helyébe lépő testületbe), az elnökség szűkebb vezető bizottságába azonban már nem (ezt nem publikálták). Amikor Sztálin 1953 márciusában meghalt, ez valószínűleg attól mentette meg Molotovot, hogy ő is a tisztogatás áldozatává váljék.

A diktátor halála után a párt vezetése jelentősen átalakult, ami újra megerősítette Molotov helyzetét. Beriját kivégezték, Malenkov miniszterelnök, Molotov külkügyminiszter lett. Hamarosan kiderült azonban, hogy az igazi erős ember Nyikita Hruscsov, az új pártfőtitkár lett. Fokozatos belföldi liberalizációt, a külpolitikában pedig enyhülést hirdetett, amit a Tito Jugoszláviájával való kibékülés jelzett. Molotov, az öreg sztálinista egyre inkább idejétmúltnak tűnt ebben az új környezetben, de még szokott csökönyösségével ő képviselte a Szovjetuniót az európai biztonsági rendszerről, a német újraegyesjtésről és a lefegyverzésről szóló 1955-ös genfi konferencián.
A bukásához vezető események akkor kezdődtek, amikor a párt XX. kongresszusán Hruscsov váratlanul erőteljes támadást indított a sztálini személyi kultusz ellen. Kritizálta Sztálint az 1930-as évek tisztogatásai miatt és a háború első szakaszának a Vörös Hadseregben végrehajtott tisztogatásokat követő kudarcaiért. Mivel Molotov volt az egyetlen élő tagja Sztálin politikai vezérkarának, ráadásul a tisztogatásokban is kulcsszerepet játszott, egyértelmű volt, hogy Hruscsov kritikája előbb-utóbb Molotov bukásához is elfog vezetni. Ezt ő maga is tudta, és a Hruscsov-ellenes keményvonalas szárny vezetője lett (bár az nem tisztázott, csakugyan szerepet játszott-e Hruscsov későbbi eltávolításában.
1956 júniusában eltávolították a külügyminiszteri posztról, júliusban pedig Hruscsov Malenkovval Kaganoviccsal és Vorosilovval együtt „A pártellenes csoport” tagjaként bélyegezte meg és a többiekkel együtt azzal vádolta, hogy vissza akarják álljtani a sztálini uralmi eszközöket. Kiszavazták a pártelnökségből, sőt még a szélesebb Központi Bizottságból is, és Mongóliába „száműzték” nagykövetnek. 1960-ban mégis kinevezték a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szovjet küldöttének, ami részleges rehabilitációt jelentett. Az 1961-es XXII. pártkongresszuson azonban Hruscsov fokozta Sztálin-ellenes kritikáját. Molotovot minden posztjáról elmozdították, sőt még a pártból is kizárták. 1962 márciusában bejelentették, hogy Molotov visszavonult a közéletből.

A visszavonult Molotov szemernyit sem bánt meg Sztálin alatti politikájából. Amikor Kína és a Szovjetunió közt kenyértörésre került sor, egy jelentés szerint kifejezte, hogy egyetért Mao Ce-tung kritikájával, aki revizionizmussal vádolta meg Hruscsovot. Roj Medvegyev szerint Sztálin lánya, Szvetlana Allilujeva így idézte Molotovot és feleségét: „Apád lángelme volt. Manapság nincs forradalmi szellem, csak megalkuvás mindenütt. Az egyetlen reményünk Kína. Csak ők tartják életben a forradalmi szellemet.”
Leonyid Brezsnyev párfőtitkársága idején Molotovot részlegesen rehabilitálták és Konsztantyin Csernyenko idejében, 1984-ben azt is megengedték neki, hogy visszatérjen a pártba. 1986 novemberében halt meg Moszkvában, 96 évesen, amikor már érezhető volt a Szovjetunió összeomlásának előszele. A moszkvai Novogyevicsi temetőben temették el. Felix Csujev már halála után adta ki a Molotovval készített interjúit. 1989 végén a szovjet parlament és Mihail Gorbacsov kormánya formálisan megbélyegezte a Molotov-Ribbentrop paktumot, elismerve hogy a balti államok és Lengyelország területeinek megszállása törvénytelen volt.


Joszif Visszarionovics Sztálin

leggonoszabb emberek leggonoszabb emberek Joszif Visszarionovics Sztálin Fájl:Stalin Signature.svg

Sztálin élete letölthető, pdf

Joszif Visszarionovics Sztálin (oroszul Иосиф Виссарионович Сталин kiejtése✩) (grúzul: Ioszeb Dzsugasvili) (Gori, Orosz Birodalom, 1878. december 18. – Kuncevo, Moszkva mellett, 1953. március 5.) apai ágon oszét, anyai ágon grúz nemzetiségű szovjet forradalmár, az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (illetve 1925-től érvényes nevén az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt) Központi Bizottságának főtitkára (1922-1934) majd titkára (1934-1953), a Szovjetunió diktátora , az orosz hadseregben kialakult legfőbb hadvezéri titulus, a (generalisszimusz) birtokosa. 1943-ban Sztálint kinevezték a Szovjetunió legfőbb marsalljává, ezután a Generalisszimusz címet is viselte.
A világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozik. A Vlagyimir Iljics Lenin által létrehozott kommunista diktatúra Lenin halála utáni kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője lett. Uralma alatt folytatódott valamennyi ellenzéki mozgalom működésének tiltása a Szovjetunióban, az ellenzék tagjainak üldözése, sokak kivégzése. Az ő nevéhez fűződik a világ legnagyobb megsemmisítőtábor-rendszerének, a Lenin által létrehozott Gulag rendszerének kiterjesztése. Erőteljes személyi kultuszt alakított ki: arcképét minden középületben elhelyezték, városokat neveztek el róla, szobrokat állítottak neki, tapsolni kellett, amikor kimondták a nevét.
Kísérlete a bolsevista szovjet rendszer egész világra való kiterjesztésére Magyarország és a II. világháború után a "béketáborhoz" tartozó országok számára tragikus következményekkel, megszállással (amihez a nyugati szövetségesek asszisztáltak) és az 1956-os forradalomba torkolló diktatúrával járt együtt, de a hidegháborúnak is előzményei közé tartozik. Sztálin kemény kézzel irányította a nemzetközi kommunista szervezeteket is, még a mozgalmon belül is hajtott végre politikai tisztogatásokat; ezekért és a nevéhez fűződő személyi kultusz miatt még kommunista utódai is elítélték.

Élete

Gyermek- és ifjúkora (1878–1900)

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878-ban született a cári Oroszország grúziai tartományában, a fővárostól 150 km-re észak-nyugatra fekvő Gori kisvárosban. Édesapja, Visszaron Ivanovics Dzsugasvili (1850 k.–1890) 1870 körül költözött Didi-Lilóból Goriba, ahol cipészüzletet nyitott. 1874-ben vette feleségül a 16 éves, a korabeli viszonyoknak megfelelően írástudatlan Jekatyerina Georgijevna Geladzét (1858–1937), aki – férjéhez hasonlóan – nem beszélt oroszul. A mélyen vallásos asszony három gyermeket temetett el, Joszif volt az egyetlen, aki megérte a felnőtt kort. A fiát féltve nevelő anya Szoszónak becézte Joszifot.
1888-ban, a helyi ortodox elemi népiskolában kezdte tanulmányait, ám egy évvel később apja kivette az iskolából és Tifliszbe vitte, Adelhanov cipőgyárába, saját munkahelyére (a gori cipőüzlet csődbe ment). Erős akaratú édesanyja harcolta ki, hogy fia visszakerüljön az iskolapadba, hogy papneveldébe kerülhessen. A családfő korai halálát követően édesanyja mosást vállalt, hogy eltarthassa gyermekét.
Az ifjú Dzsugasvili a legjobb tanulók közé számított: intelligenciájával és kiváló emlékezőtehetségével kitűnt társai közül. Iskolaévei alatt sokat olvasott, kedvelte a romantikus grúz elbeszélő irodalmat és Kazbegi regényeit, megismerkedett Csavcsavadze költeményeivel, valamint Rusztaveli klasszikus műveinek hőseivel. 1894-ben, kitüntetéssel végezte el az elemit, ezért tanítója javaslatát követően édesanyja tovább taníttatta. Így került a később Sztálin a tbiliszi ortodox papi szemináriumba.
1895-ben került kapcsolatba a Kaukázuson túlra száműzött orosz forradalmi marxista csoportokkal. 1896 és 1898 között a tbiliszi Teológiai Szemináriumban már marxista diákkört vezetett, tanulmányozta Karl Marx és Friedrich Engels munkáit, és Lenin korai írásait.
1898-ban Tbilisziben a Központi Vasúti Műhely dolgozóinak marxista körét kezdte vezetni, és csatlakozott a grúz Messameh Dassy szociáldemokrata szervezethez. Sztálin, V. Z. Keckhoveli és A. G. Culukidze képezték a forradalmi marxista kisebbséget e szociáldemokrata csoporton belül. Sztálin tantervet készített a marxista munkáskörök számára. Felvetették a gondolatát egy illegális marxista nyomda alapításának is, csakhogy emiatt összeütközésbe kerültek a szociáldemokratákkal. Mindazonáltal, a három forradalmár megszervezte a kiáltványok nyomtatását, részt vettek a sztrájkok szervezésében és a tbiliszi proletariátus harcának vezetésében.
1899-ben a marxizmus tanainak terjesztése miatt eltanácsolták a teológiáról, így Tbilisziben, a Fizikai Kutatóintézetben kezdett dolgozni.

Illegális kommunista tevékenység Grúziában

1900-ban, a május elsejei rendezvényen, beszédet mondott a munkásoknak. Kapcsolatot létesített V. K. Kurnatovszkijjal, Lenin Iszkra (Szikra) című folyóiratának egyik nagy támogatójával. Tbilisziben a Központi Vasúti Műhely munkásainak tömegsztrájkját vezette.
1901-ben a Tbiliszi Fizikai Kutatóintézetben rejtőzködött a rendőrség elől. Ugyanebben az évben a tbiliszi Szoldatszkij piactéren vezette a munkások május elsejei demonstrációját. Szeptemberben, Bakuban jelent meg a Brdzola című illegális grúz marxista kiadvány első száma, amiben Sztálin is jelentetett meg cikkeket. A Szerkesztők véleménye című cikke felvázolja az újság célkitűzéseit. Megválasztották a szociáldemokraták első tbiliszi bizottságába, amely leninista tanokat követett. Ez a bizottság Batumiba küldte, hogy ott alapítson szociáldemokrata szervezetet. Ez idő alatt is további cikkei jelentek meg a Brdzolában.
1902-ben illegális nyomdát rendezett be Batumiban, ahol röplapokat és kiáltványokat nyomtatott. Sztrájkot szervezett a Mantasev üzemben, ami a munkások győzelmével végződött. A Rothschild üzem sztrájkja közben vezette az ottani sztrájkbizottságot, majd március 8-án a sztrájkolók demonstrációját, amire azért került sor, mert 32 sztrájkoló társukat letartóztatták a cári hatóságok. Március 9-én Batumi üzemeinek 6000 dolgozója részvételével tüntetést szervezett és vezetett az előző nap letartóztatott 300 tüntető szabadon bocsátásáért. A börtön előtti demonstrációt megtámadták a rendőrök, akik 15 munkást megöltek és 54-et megsebesítettek; 500 tüntetőt pedig letartóztattak. Aznap éjjel Sztálin kiáltványt tett közzé a tüntető munkások meggyilkolásáról. Március 12-én gyásztüntetést szervezett a 9-én meggyilkolt sorstársak emlékére. Április 5-én, amikor a Párt csoportjával találkozott, letartóztatták és a batumi börtönbe zárták.


Börtön és szibériai száműzetés


Sztálin a börtönből is vezette Batumi szociáldemokrata szerveződéseit, röplapokat írt és a börtönlakók között politikai munkát végzett.
Börtönévei alatt, 1903-ban megválasztották a szociáldemokraták Egyesült Kaukázusi Bizottságának tagjává. Áprilisban átszállították Kutajsziba, ahol kapcsolatba került más politikai foglyokkal, és tovább hirdette a „lenini” eszméket. Augusztusban visszavitték Batumiba, ahonnan Kelet-Szibériába, Irkutszkba deportálták. Szibériában levelet kapott Lenintől

A bolsevik forradalom grúziai előkészítése

1904-ben megszökött a száműzetésből, majd Tbiliszibe ment vezetni az Egyesült Kaukázusi Bizottságot. „Credo” címmel programtervezetet készített, amiben hangot adott egyet nem értésének a Párt, és annak egyes eszméivel kapcsolatos kérdésekkel. Júniusban Bakuba utazott, ahol feloszlatta a KP mensevik bizottságát, és új bolsevik bizottságot alapított helyette. Körbeutazta a Transzkaukázus településeit, vitatkozott az ottani mensevik és anarchista csoportokkal, Kutaisziban bolsevik bizottságot alapított. A Brdzola 7. számában cikket írt a „Nemzeti kérdés szociáldemokrata nézőpontból” címmel. Levelek útján tájékoztatta a külföldön tartózkodó grúz bolsevikeket nézeteiről. A Párt Harmadik Kongresszusának egybehívásáért kampányolt. Decemberben a bakui munkások általános sztrájkja élére állt.
1905-ben a Brdzola 8. számában cikke jelent meg „A proletárok osztálya és a proletárok pártja” címmel. Kiáltványt intézett a Kaukázus munkásságához. Tbilisziben feloszlatta a Mensevik bizottságot, helyette Bolsevikot hozott létre. A bakui tatár-örmény mészárlással kapcsolatban röplapot bocsátott ki „Éljen soká az internacionalista testvériség!” címmel. Több ezres demonstrációt szervezett Tbilisziben a rendőrség által szított, nemzetiségek közötti öldöklések ellen, az ekkor kiadott röplapjának címe „A polgárokhoz. Éljen soká a Vörös Zászló!” volt. Áprilisban, Bakuban N. Ramisvilivel, R. Arszenidzével és más mensevik vezetőkkel ütköztette gondolatait. Májusban publikálta a „Röviden a Párton belüli nézeteltérésekről” című pamfletet. A Brdzola 10. számában írt cikke a „Fegyveres felkelés és taktikáink” címet viselte. Chiaturiban 2000 fős hallgatóság előtt vitázott az anarchistákkal, föderalistákkal és a forradalmi szocialistákkal. A Brdzola 11. és 12. számában több cikket is publikált, „Az Ideiglenes Forradalmi Kormány és a szociáldemokrácia”, „A reakció növekszik”, és „A burzsoázia csapdát állít” címmel. Októberben egy munkásgyűlésen mondott beszédet a cár kiáltványáról. Az oroszországi dolgozók sztrájkjával kapcsolatban kiadta a „Polgárok!” és „Az összes dolgozónak!” röplapjait. A Kavkazszkij Rabocsij Lisztok első száma Sztálin vezércikkével jelent meg. Decemberben részt vett az első Összoroszországi Bolsevik Konferencián, ahol személyesen találkozott Leninnel.

1906–1911

1906-ban közzétette „Két összecsapás” című pamfletjét, a Gantiadi 3. számában pedig „Az Állami Duma és a szociáldemokrata stratégia” című cikkét. Az Elva napilapban két cikket írt mezőgazdasági kérdésekről. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZM) tbiliszi szervezetének vezetőjévé választották a Párt 4. kongresszusán, ahol a Mensevik taktikával szembeállítva ismertette a forradalom Bolsevik taktikáját. Júniusban megjelent a Akhali Ckhovreba című lap első száma, amelynek lapigazgatója Sztálin volt, aki cikksorozatot jelentetett meg „Anarchizmus vagy szocializmus?” címmel. Elkezdte szervezni az első szakszervezeteket Tbilisziben. Újabb cikkeket írt „Marx és Engels a forradalomról” és „Nemzetközi ellenforradalom” címmel, pamfletet jelentetett meg „A munkások pártjának jelen helyzete és Egység kongresszusa”. Megjelent az Akhali Drojeba első száma, ahol cikket írt az osztályharcról.
1907-ben megjelentek a Mnatobi, a Dro, a Bakinszkij Proletár, a Gudok (újság) és a Chveni Ckhovreba folyóiratok első számai, szintén Sztálin irányítása alatt, és „A szentpétervári választási kampány és a mensevikek” című cikkével. Az évben megjelent további cikkei: „A proletariátus küzd, a burzsoázia a kormánnyal szövetkezik”, „In memoriam G. Telia elvtárs”, „A haladó proletariátus és az ötödik kongresszus”, „Zűrzavar…”, „A mi kaukázusi bohócaink”, „A Duma feloszlatása és a proletariátus feladatai”, „Az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt londoni kongresszusa”. Sztálin vezetésével folyt a kampány a Harmadik Állami Duma megválasztásának idején. Beszédet mondott Khanlar Szafaralijev, egy kapitalisták által meggyilkolt munkás sírjánál. Szociáldemokrata képviselőkhöz címzett, „Meghatalmazás” című írását a munkások képviselői elfogadták egy bakui tanácskozáson. Sztálint megválasztották az OSZM bakui bizottságának tagjává, melynek gyűlését ekkor a Sabunchi Kórház épületében tartották. Egy napos sztrájkot szerveztek, hogy tiltakozzanak a szociáldemokrata képviselőcsoport ellen a Második Állami Dumában elhangzott vádak ellen. Sztálin négy hónapos kampányt folytatott annak érdekében, hogy a bakui olajvállalatok tulajdonosaival a munkások jogait garantáló megállapodást írjanak alá.
1908. januárban „A választások előtt” címmel vezércikket írt a Gudokban. Január-február folyamán a bakui bolsevikok hatalmas sztrájksorozatot szerveztek. Februárban vezércikke jelent meg a Gudokban, „Részletesebben a garanciákról való tanácskozásról” címmel. Az OSZM bakui bizottságának élén Önvédelmi Alakulatot szervezett, a Fekete Százak egyre gyakoribb támadásai miatt. Márciusban három vezércikket írt a Gudokban: „Mire tanítanak legutóbbi sztrájkjaink?”, „Az olajvállalat-tulajdonosok taktikájának változása”, és „Készülődnünk kell!” címmel. Március 25-én Gajoz Nizsaradze álnevet használt, amikor letartóztatták és a bakui Bailov Börtönbe zárták. A börtönben is cikkeket írt a Gudokba és a Bakinszkij Proletárba, vezette az OSZM bakui bizottságát, és kapcsolatot tartott a bakui bolsevikokkal. Propagandamunkát folytatott a politikai foglyok között a börtönben, vitatkozott a forradalmi szocialistákkal és a mensevikekkel, a politikai foglyok körében megszervezte a marxista tanok tanulmányozását. Ez idő alatt megjelent cikkei: „Gazdasági terror és a munkásmozgalom”, „Az olajtulajdonosok és a gazdasági terror”, „Lakájszocialisták”, „A Konferencia és a munkások”. Novemberben két évre deportálták a Vologda Guberniába, ahol folyamatos rendőrségi felügyelet alatt maradt.
1909 januárjában érkezett meg a Vologda Börtönbe, majd száműzetésének végleges helye Szolvicsegodszk lett. Odafelé útközben megbetegedett és a Vjatka Gubernia Zemsztvo Kórházba került, így csak február végére érkezett meg. Júniusban megszökött, rövid időt Szentpétervárott töltött, majd titokban visszatért Bakuba, ahol folytatta az újraalakuló bolsevik szervezetek munkájának vezetését. Egy év szünet után ismét cikket írt, „A Párt válsága és egyéb feladataink” címmel. Az OSZM bakui bizottságának augusztusi ülésén elfogadták a Bakinsky Proletár szerkesztőségi ügyeinek állapotáról szóló határozatot, a szerkesztőség többsége véleményével alátámasztva, Lenin előadásában. Augusztus végén megjelentették az „A Párt válsága és egyéb feladataink” és „A közelgő általános sztrájk” cikkeinek következtetéseit. Szeptemberben Tbiliszibe utazott, ahol megszervezte a bolsevikok fellépését a mensevik likvidátorok ellen. Bakuba visszatérve újra elkezdte az illegális nyomda létrehozását. Októberben Tbilisziben megszervezte a Párt Városi Kongresszusát és a Tbiliszi Proletár című bolsevik lap megjelenését. Decemberben röplapot bocsátott ki „A decemberi sztrájk és a decemberi megegyezés” címmel, az 1904-es sztrájk ötödik évfordulójára.
1910-től kezdve a Párt Központi Bizottságának képviselője lett. Januárban az OSZM bakui bizottságán keresztül javaslatot tett egy általános pártgyűlés összehívására, valamint javasolta, hogy helyezzék át a Párt vezetését Oroszországba, és adjanak ki egy országos orosz vezető napilapot. Márciusban letartóztatták Zakhar Grigorjan Melikjanc álnéven, és megjelent „August Bebel, a német munkásság vezetője” röplapja. A bakui Bailov börtönbe zárták. Szeptemberben kézhez kapta a kaukázusi alkirály határozatát, ami öt évre kitiltotta a Kaukázusból. Felügyelet alatt Szolvicsegodszkba szállították. A fogságban kapcsolatot létesített Leninnel, valamint találkozókat szervezett a többi száműzöttnek, ahol újságokat olvastak, és megvitatták a politikai eseményeket. Decemberben levelet írt „Levél a Párt Központi Bizottságának a szolvicsegodszki száműzetésből” címmel.
1911 márciusától júniusáig a rendőrség többször házkutatást tartott Sztálin lakhelyén Szolvicsegodszkban. Júniusban távollétében jelölték a Párt konferenciájának szervezőbizottságába. Három napig szigorú őrizetben tartották, mert találkozót szervezett a száműzött szociáldemokratáknak. Június végén felmentették az őrizet alól, és mivel a Kaukázusból ki volt tiltva, Vologdába ment, ahol titkosrendőrségi felügyelet alatt tartották. Levelet írt a Rabocsaja Gazetának (Munkások Lapja), amelynek főszerkesztője Lenin volt, arról, hogy Moszkvában vagy Pétervárott akar tevékenykedni. Szeptemberben titokban Pétervárra utazott, ahol P. A. Csidzikov álnéven tartózkodott, kapcsolatot létesített S. Todria és S. Allilujev bolsevikekkel, és a Párt ottani szervezetével. Azonnal letartóztatták és a szentpétervári Előzetes Letartóztatási Intézetbe zárták. Decemberben Vologdába deportálták, hogy három évig rendőrségi felügyelet alatt tartsák.

1912–1917

1912 januárjában távollétében a Hatodik Pártkongresszus megválasztotta a Bolsevik Párt Központi Bizottságának tagjává, és megbízta az oroszországi forradalmi tevékenység irányításával. Február végén emiatt megszökött Vologdából. Márciusban az OSZM Központi Bizottsága nevében írt, „A Párthoz!” c. röplapja széles körben elterjedt Oroszországban. Márciusban Bakuba és Tbiliszibe látogatott, ahol a helyi konferencián megerősítették a Párt 6. Kongresszusának határozatait. Áprilisban Szentpétervárra utazott. A Zvezda bolsevik lapot szerkesztette, az alábbi cikkei jelentek meg benne: „Egy új időszak”, „Az élet diadalmaskodik!”, „Jól dolgoznak…”, „Megtört a jég!”, „Így készülnek a választásokra”, „Következtetések”. Megállapodásokat kötött a Harmadik Állami Duma szociáldemokrata képviselőivel, N. G. Poletajevvel és I. P. Pokrovszkival, arról, hogy M. S. Olminszki és N. N. Baturin bolsevik újságírókkal megjelentethessék a Pravdát. Április 22-én megjelent a Pravda első száma, Sztálin „Céljaink” c. cikkével. Azonnal letartóztatták és bebörtönözték, júliusban Narim vidékére deportálták, három éves rendőri felügyeletet szabtak ki rá, de már szeptemberben megszökött. Ekkor Pétervárra utazott, hogy a Negyedik Állami Duma megválasztásának kampányát irányítsa, harcoljon a mensevikek ellen, és szerkessze a Pravdát. Októberben egy napos sztrájkot hirdetett, tiltakozásul az ellen, hogy igazságtalanul törölték a legnagyobb szentpétervári üzemek dolgozói által választott jelölteket. Titkos pártértekezletet hívott össze a mensevik likvidátorok elleni harc megvitatására. Megírta a „Megbizatás a szentpétervári munkásoktól képviselőik számára” cikket, amit elküldött Leninnek, aki a Szociáldemokratában megjelentette. A jelöltek elfogadták a „Megbizatást”. Sztálin cikket írt a Pravdába „A választók jelöltjeinek akarata” címmel. Október végén cikke jelent meg a Pravdában „A mai nap a választás napja” címmel, majd Moszkvában meglátogatta a megválasztott bolsevik képviselőket. Novemberben titokban Krakkóba utazott meglátogatni Lenint. Lenin visszaküldte a „Megbizatást” a Pravdának, hogy jelenjen meg feltűnő helyen, nagy méretben. Sztálin részt vett az OSZM Központi Bizottságának találkozóján Krakkóban. Visszatérve Szentpétervárra, a szociáldemokrata képviselőcsoport munkáját irányította. Lenin kérte, hogy szervezze meg január 9-e évfordulóját, és írjon röplapokat ezzel kapcsolatban. Decemberben pedig titokban ismét Krakkóba utazott, hogy találkozzon a Központi Bizottsággal és a Negyedik Duma hat bolsevik képviselőjével. December végén megjelent az „Oroszország összes munkásának és munkásnőjének!” című röplap.
1913. januárban a Szociáldemokratában megjelent két cikke: „A szentpétervári választásokról” és az „Úton a nacionalizmus felé”. Krakkóból Bécsbe utazott, hogy nyomtatásra előkészítse Lenin „Hirdetményét”, ami a krakkói találkozó eredményeit tartalmazta. Megírta a „Szociáldemokrácia és a nemzeti kérdés” munkáját, ami márciustól és májusig jelent meg a Proszvescsenij magazinban. Februárban röplapot bocsátott ki „A lénai mészárlás évfordulójára”. Szentpétervárra visszatérve, februárban belekezdett a Pravda szerkesztőségének újjászervezésébe. Február 23-án letartóztatták, és bebörtönözték. A Pravdában ezután jelent meg „A szociáldemokrata képviselőcsoport helyzete a Dumában” című cikke. Négy évre ítélték, és Turukhanszk vidékére szállították, augusztusban érkezett meg egy Kosztyino nevű falucskába.
1914 márciusában átszállították Kurejkába, egy a Sarkkörtől északra található faluba, ahol szigorú rendőri őrizet alatt tartották.

Kommunizmus

Alapfogalmak

Osztályharc
Proletárdiktatúra
Internacionalizmus

Irányzatok

Anarchokommunizmus
Anarcho-szindikalizmus
Dzsucse
Eurokommunizmus
Keresztény kommunizmus
Leninizmus
Luxemburgizmus
Maoizmus
Marxizmus
Marxizmus–leninizmus
Reformkommunizmus
Sztálinizmus
Tanácskommunizmus
Trockizmus

Kommunista internacionálék

Kommunista liga
Első Internacionálé
Második Internacionálé
Kommunista Internacionálé
Negyedik Internacionálé

Nevezetes kommunisták

Karl Marx
Friedrich Engels
Rosa Luxemburg
Vlagyimir Iljics Lenin
Lev Davidovics Trockij
Joszif Visszarionovics Sztálin
Mao Ce-tung
Nicolae Ceaușescu
Enver Hoxha
Karl Korsch
Rákosi Mátyás
Kádár János
Fidel Castro
Che Guevara
Pol Pot

Mai kommunista államok

Észak-Korea
Kína
Laosz
Vietnam
Kuba

1915. februárban levelet írt Leninnek, amelyben kritizálta a Plehanov által képviselt vonalat, illetve az opportunista nemzetközi szociáldemokráciát. Nyáron Monasztirszkojban gyűlést tartottak az OSZM Központi Bizottságának száműzött tagjaival és a Duma bolsevik képviselőivel. Novemberben ismét levelet írt Leninnek.
1916. februárban elküldte a pártnak a nemzeti kérdésről írt munkáit. Egy másik levelében érdeklődött „Kulturális-nemzeti autonómia” cikkéről, amit korábban küldött. Márciusban más száműzöttekkel közös levelet ír a Voproszi Sztrakhovanija lapnak „Biztosítási kérdésekről”. Decemberben, mivel a száműzött személyek besorozásáról döntöttek, Sztálint is elszállították Krasznojarszkba. Szibériában Kamenyevvel raboskodik együtt, aki odaadta neki a zokniját, mert Sztálinnak elfagyott a lába. 1917. februárban tértek vissza Moszkvába kettesben a legjobb barátságban. Molotov átadta nekik a Pravda szerkesztését. Júliusban Lenin Finnországból küldözgettte nekik a cikkeket, de nem közölték. "Koba (…) ezekben a napokban Kamenyevet követte, és mensevik eszméket hirdetett", írja Trockij. Valójában Sztálin az elbukott júliusi felkelés után nem akart ujjat húzni az Ideiglenes Kormánnyal, ezért nem közölte Lenin radikális hangvételű cikkeit. A VI. kongresszuson (augusztus) durván megtámadta tegnapi barátját, Kamenyevet és a mensevikeket. Lenin elnézte neki, hogy nem adatta ki a cikkeket, és Sztálin a KB tagja lett "Iljics" (Lenin) ajánlására. Az októberi fordulat idején rajta keresztül tartották Leninnel a kapcsolatot, Trockij szerint azért, mert "a rendőrség vele törődött a legkevésbé".

1918–1924

1918 után Sztálin a párt egyik legfontosabb embere marad, a KB tagja. Szverdlov halála után Lenin őt bízta meg, hogy egységesítse a párttagságot. Ő lett (1922) a pártfőtitkár. 1922 elején, első agyvérzése után Lenin félt, hogy nem tudja többet irányítani Sztálint, ezért a következő kongresszuson meg akarta semmisíteni. Az ürügy a "grúz ügy" volt. Sztálin a grúzok autonómiára való törekvéseit elutasította, a grúzok tiltakoztak. Vizsgálóbizottság alakult, amelynek egyik tagja, Ordzsonikidze fülön harapta a grúz államelnököt. Lenin bűncselekménnyé fújta fel ezt, a "nagyorosz sovinizmus" kifejeződését látta benne. Sztálint tette felelőssé a történtekért. 1922 nyarán Lenin második agyvérzése után cikksorozatba kezdett A Munkás-Paraszt Felügyelet eredményeiről címmel, és rossznak ítélte Sztálin munkáját a szervezet élén. A kongresszus előtt, március 5-én Lenin harmadik agyvérzése következtében elvesztette beszélőképességét. A kongresszuson Sztálin a helyén maradt.
1924 januárjában meghalt Lenin. Úgynevezett Politikai végrendeletét (Levél a kongresszushoz), amely többek között kritizálta Sztálint és Trockijt, továbbá javaslatot tett Sztálin elmozdítására a pártfőtitkári székből, Krupszkaja május 18-án átadta a Központi Bizottságnak. A testület azonban május 24-én úgy döntött, hogy azt nem lehet felolvasni és sokszorosítani, csak a kongresszusra érkező küldöttekkel csoportonként ismertetni. A KB-ülésen e döntés érdekében Sztálin fogadkozott hogy megváltozik.[2] A Végrendeletet félretették, csak a XX. pártkongresszus (1956) után publikálták. (Lenin Összes Művei 45. kötet)
Sztálin munkája az 1923-24-es években főleg a Trockij-platform visszaszorításával telt. Kamenyev és Zinovjev támogatásának köszönhetően maradt pártfőtitkár. Mindvégig a józan, mérsékelt békéltető szerepét játszotta. Ekkoriban írja a Lenin eszméit kissé leegyszerűsítve értelmező A leninizmus alapjai c. könyvet, melyben Lenint is a "szocializmus felépítése egy országban" jelszó igazolására használja. A "szocializmus egy országban" egyrészt Trockij "permanens forradalom" jelszavával volt szembeállítható, másrészt ezzel a tannal Sztálin a nemzetközi elszigetelődés okozta kényszerű helyzetet elfogadhatónak és a forradalom célkitűzéseivel összhangba hozhatónak állította be.

1924–1929

1924-ben, Lenin halála után hatalmi harc kezdődött a pártvezetőségen belül. Elsőnek Trockij lendült támadásba: Október tanulságai címmel cikket jelentetett meg, amiben a saját érdemeit hangsúlyozta a forradalomban. Klikkjét a párton belül " baloldaliaknak " nevezték. Tagjai voltak Kresztyinszkij, Muralov is. Trockijjal szemben a Sztálin-Zinovjev-Kamenyev trojka állt. A " jobboldali platform " főnökei Buharin, Rikov és Tomszkij voltak. Sztálin mindig pragmatikus, hideg fejű politikus volt, a hatalom megőrzése volt a célja, ehhez igazította a magatartását. Ebben az értelemben komplett opportunista volt. A baloldali ellenzék, ami 1925-től Zinovjevet és Kamenyevet is jelentette, nem fogadta el a " szocializmus egyországban" tant. A NEP-viszonyokat Trockijék csak átmeneti periódusnak fogták fel, Buharin, a párt egyik közgazdásza a NEP folytatása mellett volt. Sztálin Preobrazsenszkijjel szemben Buharinnak adott igazat, de az erősödő gabonaválság miatt 1929-ben Buharin koncepciója ellen fordult.
Külpolitikáját tekintve Sztálin a Szovjetunió nemzetközi elismertségét tartotta legfontosabbnak, a valóságban azonban több nagyhatalommal (például Nagy-Britannia) megromlott a kapcsolata. (A jó benyomások miatt nevezték ki még 1918-ban külügyi népbiztosnak a Romanovok rokonát, Csicserint, aki a forradalom előtt is a külügyben dolgozott.)
A mezőgazdaságban Sztálin 1928-ban jelentette be a fordulatot a kollektivizálás és az első ötéves terv meghirdetésével. A piaci viszonyokat korlátozták, ún. állami tervgazdálkodásra tértek át, ami a "jobboldaliak" ellenkezését váltotta ki. 1928 nyarán Sztálin még tagadta, hogy létezne a konfliktus, ám az 1929-es XVI. pártkongresszuson a jobboldaliakat kizárták.

Az első ötéves terv. Iparosítás. Kollektivizálás.

A "kulákság teljes felszámolását" Sztálin nem csak gazdaságilag és politikailag, hanem fizikailag is értette: a kollektivizálás során 11 millió kulákot telepítettek ki, akik közül több mint egy milliót megöltek. 1930 és 1932 között Ukrajnában a kollektivizálás és a parasztság ellenállása következtében hatalmas éhínség tombolt, amelyben valószínűleg emberek milliói haltak éhen. (7 millióra becsülik az áldozatok számát - ) A holodomor (ukránul: Голодомор, magyarul éhhalál) az ukrán nép történetének egyik legnagyobb katasztrófája: közvetlen halálos áldozatainak számát és 6.5-7 millió és 10 millió közé teszik, amiből csak a gyermek áldozatok száma 3 millió volt.

A nagy terror (jezsovscsina), 1934–1939

- 1934. december elsején Leningrádban egy merénylő lelőtte Kirovot, a város párttitkárát és első számú vezetőjét, aki népszerű volt a párton belül. Sztálin azonnal Leningrádba utazott, és személyesen irányította a vizsgálatot. Tömeges letartóztatások és deportálások kezdődtek. 1935-ben Sztálin javaslatára a halálbüntetést kiterjesztették a 12 és 16 év közötti gyermekekre is. (Többek között azért, mert az éhhalál elől menekülő, családjukat elvesztő gyerekek bandákba verődve loptak és fosztogattak, a javító- és átnevelő intézetekben nem tudták fogadni őket.)
A legfőbb pártvezetők, Lenin egykori munkatársainak perei több hullámban 1936 nyarától kezdve zajlottak.-
- 1939 ben szovjet befolyású alternatív kormányokat kiáltat ki a balti államokban, hogy néhány nap alatt annektálja azokat. Sztálin hasonló kísérletet tesz Finnországgal, amely a szovjet fenyegetések ellenére megvédi függetlenségét, és területi engedményekkel (Karélia átadása a Szovjetuniónak) békét köt.
Hitler lengyelországi támadásával egyidejűleg (1939) megtámadja és megszerzi Lengyelország keleti felét. A fogságba került lengyel értelmiségiek és tisztek egy részét kivégezteti (Katyn-i vérengzés).


A II. világháború kezdete

* 1939. tavaszán a Szovjetunió javaslatot tesz az I. világháborús brit-francia-orosz Antant felújítására.
* 1939. augusztusában újabb brit-francia-szovjet katonai tárgyalások kezdődnek Moszkvában, melyek végül eredménytelenül megszakadnak. Moszkvában szovjet-német megnemtámadási szerződést írnak alá "Molotov- Ribbentrop paktum", melynek titkos záradékában felosztják egymás között Északkelet-Európát. Lengyelországot hozzávetőleg a Curzon-vonal mentén "megfelezik". Litvánia német, Észtország és Lettország szovjet érdekszférába kerül.
* 1939. szeptember 1-jén Németország megtámadja Lengyelországot. Szeptember közepén Szovjetunió megtámadja Lengyelországot. A német hadsereg bekeríti a lengyel főerőket. A lengyel kormány Romániába (később Párizsba, onnan Londonba) emigrál. Magyarország megnyitja határát a lengyel menekültek előtt. A szovjet hadiflotta behatol az észt felségvizekre, és (átveszi a tengeri térség védelmét Sosnkowski tábornok megkezdi a hazai lengyel partizáncsapatok szervezését. Lengyelország keleti tartományait a Szovjetunióhoz csatolják. Litván csapatok vonulnak be Vilniusba (10-én csatolták Lengyelországtól Litvániához).
* 1939. őszén Német-szovjet szerződést írnak alá a német ajkú lakosság áttelepítéséről a Szovjetunió területéről a Német Birodalomhoz. A Szovjetunió felmondja a Finnországgal fennálló megnemtámadási szerződést. Terioki finnországi határvárosban a Finn Kommunista Párt kikiáltja a Szovjet- Finn Köztársaságot. A Szovjetunió ezt elismeri, s kölcsönös segítségnyújtási szerződést köt vele, egyben megszakítja a diplomáciai viszonyt Finnországgal. Otto Kuusinen szovjet-finn kormányfő behívja a szovjet csapatokat. A Szovjetunió megtámadja Finnországot. A Szovjetuniót a finn hadjárat miatt kizárják a Népszövetségből.
1940. Sikertelen szovjet offenzíva indul a finn védelem ellen. Budapesten önkéntes zászlóalj alakul, amely másnap elindul Finnországba. Parancsnoka Kémeri Nagy Imre főhadnagy. Februárban újabb sikertelen szovjet offenzíva indul a finn védelem ellen. A brit-francia Legfelsőbb Haditanács határozatot hoz expedíciós hadtest felállításáról és kiküldéséről Finnországba a szovjet csapatok elleni harcra. A magyar önkéntes zászlóalj megérkezik Finnországba. Német-szovjet gazdasági egyezményt írnak alá. Karéliában a szovjet csapatok áttörik a finn Mannerheim-vonalat. Finnország katonai segítséget kér Svédországtól, amit az elutasít. Nagy-Britannia és Franciaország kéri Svédországtól csapatai átengedését Finnország megsegítésére. Koppenhágában a svéd, norvég és dán külügyminiszteri értekezleten semlegességi nyilatkozatot fogadnak el a szovjet-finn háborúban. A svéd kormány elutasítja a 02.16-ai brit-francia kérést. Nagy-Britannia és Franciaország kéri Norvégiától és ismételten Svédországtól csapatai átengedését. Márciusban a szovjet hadsereg megindítja végső offenzíváját Finnország ellen Viipuri térségében. A svéd és a norvég kormány elutasítja a brit-francia expedíciós hadtest átvonulását Finnország irányába. Végül Finnország fegyverszünetet kér. 1940. március 12. Szovjet-finn békeszerződést írnak alá Moszkvában.
* 1940. tavaszán a Szovjetunió nyugati területein, Katynban és másutt legkevesebb 22 ezer lengyel foglyot gyilkoltak le.
* 1940. nyarán a Szovjetunió jegyzékben követeli vissza Romániától Besszarábiát és a cári birodalomhoz sosem tartozott Észak-Bukovinát. Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetunióhoz csatolják. A Szovjetunióhoz csatolják Litvániát, Lettországot, Észtországot.
* 1940. őszén újabb német-szovjet szerződést írnak alá a német ajkú lakosság áttelepítéséről a Szovjetunió területéről a Német Birodalomhoz 1938 óta közvetlenül hozzácsatolt területekre. Molotov szovjet külügyminiszter Berlinben a Szovjetunió Háromhatalmi Egyezményhez történő csatlakozásáról és a világ érdekszférákra való felosztásáról tárgyal.
* 1941. január. Újabb német-szovjet szerződést írnak alá a német ajkú lakosság áttelepítéséről a Szovjetunió területéről a Német Birodalomhoz 1938 óta közvetlenül hozzácsatolt területekre. A Szovjetunió 7,5 millió aranydollárért megvásárolja Németországtól a litván Mariampol járást.
* 1941. február. Halder vezérezredes, a német szárazföldi csapatok főparancsnokságának (OKH) vezérkari főnöke javasolja Hitlernek Magyarország bevonását a Szovjetunió elleni támadásba, amit Hitler elutasít.
* 1941. március. A Szovjetunió visszaadja Magyarországnak az 1848-49-es zászlókat, amelyek 24-én érkeznek meg Budapestre.
* 1941. április 13. - Szovjet-japán barátsági és megnemtámadási (gyakorlatilag semlegességi) egyezményt írnak alá.
* 1941. június. Werth Henrik vezérkarfőnök újabb memorandumban sürgeti Magyarország bekapcsolódását a várható német-szovjet konfliktusba Németország oldalán. Az USA befagyasztja a német és az olasz követeléseket. Német-török barátsági szerződést írnak alá.
* 1941. június 22. - Németország előzetes hadüzenet nélkül megtámadja a Szovjetuniót. Olaszország és Románia aznap, Szlovákia 23-án, Horvátország- és Finnország 25-én hadat üzen a Szovjetuniónak. A magyar vezérkar lezáratja a szovjet határt.
* 1941. június 23. - Molotov szovjet külügyi népbiztos kijelenti Kristóffy József moszkvai magyar követnek, hogy a Szovjetuniónak nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben, s adott esetben megértő magatartást tanúsítana egy további magyar revíziót illetően Romániával szemben.
* 1941. június 24. - Az előző napi minisztertanácsi határozat alapján Magyarország megszakítja a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval.
A német támadás 1941. június 22-én váratlanul érte a Szovjetuniót, hadserege - részben a tisztogatások következtében - felkészületlen volt. Sztálin összeomlott. napokig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Hamarosan azonban magára talált, és ösztönösen jó stratégának bizonyult. Hatalmas szervezőmunkát végzett, a győzelem érdekében kérlelhetetlennek bizonyult.

A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin részt vett a szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin (Teherán, Jalta, Potsdam), amelyeken meghatározták a közös háborús feladatokat és a békekötés utáni rendezés alapelveit, valamint az új érdekszférákat. E konferenciákon nagy tekintélyt szerzett személyes képességeivel is.

A háború után

A háború után Sztálin visszatért a terror és a tervgazdálkodás politikájához. A titkosrendőrség, az MVD (1946-ig NKVD) segítségével. A párt végképp az apparátcsikok pártjává vált: a 7 millió tagból kb. 60%-nyi apparátcsik volt. A hazatérő hadifoglyokat és az elfogott németeket Szibériába vitték. Újabb kitelepítések, koncepciós perek következtek. Egy másfél milliós népet, a krími tatárokat deportálták Szibériába. Edvard Radzinszkij szerint Titónak kellett Trockij, a zsidóknak a fasiszták szerepét eljátszania az újabb perekben (például a Voznyeszenszkij-perben). A háború idején működő Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjait letartóztatták, és – Lina Stern kivételével – kivégezték. Korábbi harcostársaival is megromlott a viszonya: a legfelső irányító szervbe, a Központi Bizottságon (egykori Politbüro) belüli irodába nem fért be se Molotov, se Mikojan; (Kaganovics és Vorosilov igen, de Sztálin egyre kevesebbet hívta már őket a nyaralójába). 1952-ben, a XIX. pártkongresszuson csak egy 6-7 perces záróbeszédet mondott, hogy azt higgyék, fizikálisan meggyengült (ezután a KB ülésén csaknem 2 órán keresztül beszélt). Állítólag 1953. március 5-re a zsidók összegyűjtését és deportálását adta parancsba, de március 2-án rosszul lett, s már nem tért magához.

Halála

A legenda szerint Berija megfojtotta; valójában csak az orvost nem hívták ki hozzá idejében. Edvard Radzinszkij publikál egy beszélgetést Lozgacsovval, az akkori őrparancsnok-helyettessel, amely cáfolja Hruscsov emlékirataiban leírt verzióját. Sztálinhoz csak rosszulléte után 11 órával jött orvos.
1953 elején Sztálin azzal vádolta meg orvosait, hogy őt, és a szovjet állam más vezető tisztségviselőit zsidó orvosok meg akarják gyilkolni (Lásd: "fehér köpenyes gyilkosok pere"). A halálosan beteg Sztálin még élt 1953. március 5-én este 8 órakor, amikor összeült az SZKP Központi Bizottságának kibővített tanácskozása, és leváltotta Sztálint miniszterelnöki és KB titkári posztjáról. A haldokló diktátor még tagja maradt a KB újjáválasztott és 11 tagra csökkent elnökségének. Mivel azonban Sztálin – a hivatalos verzió szerint legalábbis – 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor meghalt, a KB tanácskozásáról szóló közlemény pedig jókora késéssel, március 7-én jelent meg, a lapok már nem tettek erről említést.
A kórboncnoki jelentés szerint Sztálin halálát agyvérzés okozta. A visszaemlékezések szerint rosszulléte után egész éjszaka egyedül feküdt a földön, orvosi ellátás nélkül. Berija azzal küldött el mindenkit, hogy a diktátor alszik.
Molotov egyik, 1993-ban megjelent visszaemlékezésében az olvasható, hogy Berija azzal dicsekedett neki, hogy ő mérgezte meg Sztálint.
Nyikolaj Dobrjukha orosz történész nemrégiben előásott a Kreml archívumából egy orvosi naplót, amely – állítása szerint – új adalékokkal szolgál Sztálin haláláról. A napló szerint Sztálin vérnyomása még életének utolsó évében is rendben volt, holott 1953. március 5-én bekövetkező halála okaként agyvérzést és érszűkületet jelöltek meg. A hamis diagnózist legnagyobb ellenfele, Lavrentyij Berija, a titkosrendőrség (NKVD) mindenható ura íratta be az orvosi napló végére, amit Georgij Malenkov miniszterelnök és Nyikita Hruscsov, a párt első titkára is jóváhagyott.
A jelentés szerint Sztálin a Kremlben esett össze, holott az orvosi naplót vidéki rezidenciáján állították ki – nyilatkozta Dobrjukha. – A Berija által ellenőrzött lapokon az áll, hogy Sztálin a Kremlben betegedett meg. Ám ott valószínűleg egy hasonmása lehetett, akit ugyanúgy megmérgeztek, mint őt, és később kicserélték a holttesteket, így a ravatalon már az igazi Sztálin feküdt. Az összeesküvésről nemcsak Sztálin testőrei, de egyik fia, Sergo is tudott. Az orvosok végig a mérgezés tipikus tüneteivel kezelték, mája 4 cm-rel nőtt meg. A méreg kiürítéséhez hánytatták, méreglekötő szenet és hashajtót adtak neki, de ez sem segített. Sztálinnal ciános méregkeverék végezhetett, a diktátor elkékült bőrére utaló jegyzetek is ezt igazolják. Utolsó vér- és vizeletmintája is méreg jelenlétét igazolja, az orvosok azonban Berija reakciójától félve nem merték azonosítani a halál okát.
A dokumentumok szerint a Kreml orvosai Sztálin halála után, november 8-án három ásványvizes üveget akartak a Sztálin múzeumnak adni, ám oda, rejtélyes okokból, már csak két üveg került. Feltételezhetően a harmadikból itta meg a mérget.
2003-ban egy közös orosz-amerikai történészcsoport olyan közleményt adott ki, mely szerint Sztálin szervezetébe warfarin, egy erős patkányméreg jutott, amely megakadályozza a vér megalvadását, és embernél agyvérzést okoz. Mivel a szer szagtalan és íztelen, könnyen beadható az áldozatnak. A warfarint egyébként az 1950-es évek közepén az orvosok a nyugati országokban is alkalmazták szívinfarktus veszélyének kitett betegeknél. 1955-ben Dwight Eisenhower az USA elnöke is warfarin injekciót kapott, miután szívrohamon esett át. A warfarin a K-vitamin gátlásán keresztül hat a véralvadásra, származékai, mint pl. a kumarin a legelterjedtebb véralvadásgátló gyógyszerek közé tartoznak. Használják a szívinfarktus, ritmuszavarok, trombózisok kezelésében.

Emléke Magyarországon

1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapján adták át a háború utáni első trolibuszvonalat Budapesten, mely az ünnepi alkalomra tekintettel a 70-es viszonylatszámot kapta.
Az 1953. évi I. törvény Sztálin emlékének törvénybe iktatásáról szól. 1953-ban rögtön Sztálin halála után (1953. március 5.) hozta a Dobi-kormány. Az 1989. évi XII. törvény helyezte hatályon kívül, így 1989. május 26-ától hatálytalan.
A törvény
Joszif Visszárionovics Sztálin generalisszimusz emlékének megörökítéséről
Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs, generalisszimusz, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke 1953. március 5-én eltávozott az élők sorából. Azok közé a világot átalakító nagy férfiak közé tartozott, akik a legtöbbet tettek nemcsak saját népük és államuk felvirágoztatásáért, hanem az egész emberiség haladásáért, a világ minden dolgozójának felszabadításáért és boldogulásáért.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya kimondja:

„A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját.”

A hazánkat felszabadító Szovjetuniót és fegyveres erejét Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs vezette. Elsősorban neki köszönhetjük azt az önzetlen segítséget, amelyben a nagy Szovjetunió szakadatlanul részesítette a Magyar Népköztársaságot. Elsősorban neki köszönhetjük, hogy népünk, a Szovjetunió támogatásával sikeresen védelmezve békéjét és függetlenségét, eredményesen rakja le a szocializmus alapjait Magyarországon.
Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs neve, műve és tanítása eltéphetetlenül összeforrt hazánk történelmével. A magyar nemzet függetlensége, a magyar nép szabadsága, a magyar dolgozók felemelkedése eltéphetetlenül összeforrt azzal, amit Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs a szovjet nép, az egész haladó emberiség számára alkotott.
Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs emléke iránti tisztelet és kegyelet, nagy tanításaihoz való rendíthetetlen hűség kifejezéséül az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:

1. § Az Országgyűlés Joszif Visszárionovics Sztálin elvtárs emlékét, a magyar nép felszabadítása, a magyar nemzet függetlenségének kivívása és biztosítása, a magyar dolgozók politikai, gazdasági, kulturális felemelkedése körül szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a magyar nép el nem múló hálájának tanúbizonyságául törvénybe iktatja.

Megjelenése

Legelőször a Közoktatásügyi Közlöny 1953. március 12-i számában jelent meg.

A budapesti Sztálin-szobor ledöntése a magyar forradalom szimbolikus aktusa volt 1956. október 23-án.
A forradalmárok 1956. október 23-án este kezdték meg a diktatúra jelképének elbontását: a szobor nyakába kötelet akasztottak, csörlőkkel, teherautókkal és más erőgépekkel próbálták ledönteni, sikertelenül.

Dr. Peyer Endre badacsonyi orvos szóvicce Sztálin halála után: "Sztálin csak tetszhalott. Mindenkinek tetszik, hogy halott." (A szerző ezért a szóviccért másfél év börtönt kapott)

Miután a hegesztők megérkeztek az akkor Sztálin térnek nevezett Dózsa György útra, lángvágókkal elválasztották a törzset a csizmától, és rövid idő alatt ledöntötték a szobrot. A tömeg „Sztálin testét” egészen a Blaha Lujza térig vitte, ahol tovább darabolták, pontosabban szétverték. A legnagyobb megmaradt, jelenleg ismert maradvány Sztálin ökle, amely a Nemzeti Múzeumban látható. A „Felvonulási téren” a hatalmas tribünön csak a csizma meredt az égbe, a budapestiek pedig „Csizma térnek” gúnyolták a helyszínt.

Művei

Kínáról (A Szikra Könyvkiadó 1950-ben összegyűjtötte a Kínáról írt cikkeit és beszédeit)
A munkáról (Szintén a Szikra Könyvkiadó adta ki, melyben Lenin és az ő cikkeit és beszédeit gyűjtötték össze)
A vallásról (Szintén a Szikra Könyvkiadó adta ki, melyben Lenin és az ő cikkeit és beszédeit gyűjtötték össze)
Párt és pártépítés (Szintén a Szikra Könyvkiadó adta ki, melyben Lenin és az ő cikkeit és beszédeit gyűjtötték össze)


Mihail Andrejevics Szuszlov

Fájl:Suslov Mikhail.jpg

Mihail Andrejevics Szuszlov (oroszul: Михаил Андреевич Суслов; 1902. november 21. – 1982. január 25.) orosz nemzetiségű szovjet politikus és ideológus volt, a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottsága tagja.
1921-ben lépett be a pártba. Közgazdaságtant tanult a Plehanov Intézetben és a Vörös Professzorok Közgazdasági Intézetében, később a Moszkvai Állami Egyetemen és az Ipari Akadémián tanított. 1931-ben tagja lett egy ellenőrző bizottságnak, amely Sztálin tisztogatásait felügyelte az Urál-hegységben és Ukrajnában. 1939-ben Sztavropol párttitkára lett és az SZKP Központi Bizottsága Központi Ellenőrző Bizottságának tagja. 1941-ben soron kívül lett a Központi Bizottság tagja.

Litvánia főkomisszárja

A második világháború alatt a csecsenek és más mohamedán kisebbségek deportálását felügyelte a Kaukázusban. 1944 és 1946 között a Litvánia ügyeiért felelős Össz-szövetségi Központi Bizottsági Hivatalát vezette. A háború után Litvániába küldték, hogy visszaállítsa a szovjet uralmat. Egész falvakat küldött szibériai táborokba. Elterjedt történet, hogy a Litván Kommunista Párt negyedik kongresszusa után Szuszlov néhány hasonszőrű kommunistának a következőt mondta: "Litvánia litvánok nélkül fog maradni."

Moszkva, az ideológia irányítója

Részben litvániai könyörtelenségéért jutalmul 1946-ban Sztálin beültette az Orgbüró nevű hivatalba, és munkát adott neki a Központi Bizottság apparátusában is. 1947-ben a Párt Titkárságára léptették elő, az itteni posztját élete végégig betöltötte. Miután Andrej Zsdanov 1948-ban meghalt, ő lett felelős a pártideológiáért, 1949 és 1951 között a Pravda pártlap főszerkesztője is volt.
Egy pletyka szerint amikor Sztálin ideges volt, gyakran hívatta Szuszlovot és ilyenkor azzal vezette le a feszültségét, hogy Szuszlov hátsóját rugdosta. Ugyanakkor a pártfőtitkárok bűvkörében akkora hatalmat halmozott fel, hogy gyakran emlegették Szürke Eminenciásként.

Túléli Sztálint és Hruscsovot

1952-ben az akkor Prezídiumnak nevezett Politikai Bizottságba emelték. Előmenetele megtorpant, amikor Sztálin 1953-ban meghalt, ekkor ideiglenesen kiesett a Prezídiumból. 1954-ben azonban már a Szovjetunió Külügyi Bizottságának elnöke, 1955-ben pedig újra a Prezídium teljes tagja, kihagyva a szokásos tagjelölt státuszt.
1957 júniusában Nyikita Hruscsov, az SZKP akkori főtitkára mellé áll, amikor annak meg kell küzdenie Georgij Malenkov, Vjacseszlav Molotov, Lazar Kaganovics és Dmitrij Sepilov csoportjával. A következő év októberében "bonapartizmussal" (sic) vádolja meg Georgij Zsukov hadügyminisztert a Központi Bizottság ülésén. Zsukovot kizárják a pártból és elmozdítják posztjaiból. A hadsereg így erős pártkontroll alá kerül.
A későbbiekben az egyik fő szervezője annak a puccsnak, amely elmozdítja Hruscsovot és 1964 októberében Leonyid Brezsnyevet emeli a pártfőtitkári székbe. Halálát jelzésnek tekintik a Brezsnyev utódlásáért folyó harc megindulására, amelyet Jurij Andropov, Szuszlov ideológiájának folytatója nyert meg Andrej Kirilenko és Konsztantyin Csernyenko előtt.

Szerepe 1956-ban

1956 júniusában Szuszlov volt az, aki kétértelmű moszkvai üzenetet adott át a magyar pártvezetésnek, amely szerint Rákosinak maradnia kell, de Kádár Jánost is be kell emelni a vezetésbe, mint a nép emberét, és mint nem zsidó származású pártembert. Szuszlov kiemelte, hogy túl sok a zsidó a magyar vezetésben, kifejezve azt az SZKP-ben akkor uralkodó véleményt, hogy ha „nemzeti káderekkel” erősítik a magyar pártvezetést, le lehet szerelni a fokozódó belpolitikai elégedetlenséget Magyarországon.
Szuszlov október 24–31. közt és novemberben újra Magyarországon járt, más szovjet vezetőkkel együtt és fontos szerepe lehetett a szovjet álláspont alakulásában.


Lev Davidovics Trockij

Lev Davidovics Trockij, született Bronstein (Лев Давидович Троцкий; Janovka, Oroszország, 1879. november 7. – Mexikóváros, Mexikó, 1940. augusztus 21.) zsidó származású orosz-szovjet marxista politikus, forradalmár, az 1905-ös oroszországi forradalom, majd a Nagy Októberi Szocialista Forradalom egyik vezéralakja, a Vörös Hadsereg megalapítója.

Gyerekkora

Lev Davidovics Trockij 1879-ben született Ukrajnában, a herszoni kormányzóság jelizavetgrádi járásának egy kis falujában, Janovkán. Apja, David Leontyijevics Bronstein jómódú, zsidó származású, de vallását nem gyakorló gazdálkodó volt, bérlő. Két testvére is volt.
1888-ban szülei Odesszába küldték tanulni, ahol egy liberális ellenzéki beállítottságú, nagy műveltségű távoli rokonnál lakott, itt került szoros kapcsolatba a könyvekkel, a kultúrával. A numerus clausus miatt gimnázium helyett a Szt. Pál reáliskolában folytatta tanulmányait. A 7. osztályt már Nyikolajevben (ma: Mikolajiv) végezte, itt került először kapcsolatba forradalmi eszmékkel. Kezdetben a számára radikálisabbnak tűnő narodnyikizmus volt rá hatással, és a marxizmus ellenfelének tekintette magát.

A munkásmozgalomban

1897-től részt vett a későbbi bolsevik forradalmár, Ivan Andrejevics Muhin által vezetett munkásszervezetben, amely később a Délorosz Munkásszövetség nevet vette fel. Itteni tevékenységében egyre inkább szociáldemokrata hatás érvényesült. 1898-ban letartóztatták, több évig börtönben ült, majd négy évi kelet-szibériai száműzetésre ítélték, amit 1900-ban kezdett meg.
A száműzetésben vált marxistává, itt ismerkedett meg Dzerzsinszkijjel és Urickijjel. Egy irkutszki naródnyik újságba kezdett álnéven (Antid Oto) cikkeket írni, már marxista szellemben és ragyogó stílusban, ezeknek híre az emigráns szociáldemokrata vezetőkig is eljutott. Írt az orosz paraszti életről, Hauptmannról, Ibsenről, Nietzschéről, Gorkijról. 1902-ben került kezébe az Iszkra néhány példánya, olvasta Lenin Mi a teendő?-jét. Úgy érezte, kinőtte a forradalmi szervezkedés helyi kereteit, és még ebben az évben megszökött száműzetéséből. Hamis útlevelét volt börtönőre, egy bizonyos Trockij nevére állította ki, és ez a név egy életen át elkísérte.

Emigráció

Kezdetben az Iszkra oroszországi stábjával került kapcsolatba, majd Lenin sugalmazására külföldre szökött. Kalandos úton jutott el Bécsbe, majd Viktor Adler segítségével tovább, Zürichbe, Akszelrodhoz. 1902 őszén Párizson keresztül Londonba érkezett, ahol találkozott Leninnel, Zaszuliccsal és Martovval. Legnagyobb hatással Lenin volt rá, és Lenin is felismerte a 23 éves fiatalember nem mindennapi tehetségét, intelligenciáját. Mindezek ellenére Trockij nem rokonszenvezett Lenin centralizáló szervezeti elveivel, elutasította a „hivatásos forradalmárokból” álló élcsapatpárt gondolatát. A bolsevikok és mensevikek közti szakadás megtörténtekor habozás nélkül a mensevikek oldalára állt, és Lenint többször durván támadta. 1904-ben a mensevikekkel is szakított, és 1917-ig „frakción kívülinek” tekintette magát.
1904 végén Münchenben tartózkodott, ahol kapcsolatba került Parvusszal, az akkor baloldali német szociáldemokratával, részben az ő hatására kezdett formát ölteni később híressé vált permanens forradalom-koncepciója, mely szerint Oroszországban a megkésett történelmi fejlődés miatt a burzsoá demokratikus forradalom és a szocialista forradalom szorosan összekapcsolódik.

1905, újabb emigráció

Az 1905-ös forradalom híre Genfben érte, az októberi nagy sztrájkok idején már Szentpétervárott volt. Az általa alapított százezer példányos Russzkaja Gazetába és a mensevik Nacsalóba is írt cikkeket, vezető szerepet vitt a Pétervári Szovjetben, majd annak Végrehajtó Bizottsága elnökévé választották. A Szovjet tagjait 52 napos tevékenység után letartóztatták, Trockij több börtönt megjárt, majd 1907-ben életfogytiglani száműzetésbe indult, de végcéljához nem érkezett meg. Egy zürjén paraszt segítségével rendkívül kalandos úton, rénszarvasszánon szökött meg. Az Urálban sarkkutatónak adta ki magát, majd barátai meglepetésére visszatért Pétervárra, onnan nemsokára Londonba utazott.

Itt megismerkedett Makszim Gorkijjal és Rosa Luxemburggal, részt vett a párt V. kongresszusának munkájában, ahol sok lényeges kérdésben a bolsevikokkal tartott, a forradalom „propagandája” helyett annak „csinálását” tartotta a párt feladatának. A kongresszus után Bécsben telepedett le, ahonnan Berlinbe is gyakran átlátogatott. Kapcsolatot tartott az ausztromarxizmus képviselőivel, Hilferdinggel és Kautskyval, de a német szociáldemokrácia balszárnyával, Karl Liebknechttel is érintkezett.
1908-tól Pravda címmel frakciónkívüli lapot szerkesztett, melyben időnként borsot tört a bolsevikok orra alá is. Ebben az időben mind a bolsevikoktól, mint a mensevikektől elszigetelődött, miközben a maga módján próbálkozott az orosz szociáldemokrácia újraegyesítésével. A későbbiekben e korszakát saját maga is bírálta.

A háború

A háború kitörésekor távozni kényszerült Bécsből, Franciaországban élt. A Martovval alapított Goloszba, illetve a Nase Szlovóba írt. A lap gárdájához tartozott többek között Lunacsarszkij, Pokrovszkij, Antonov-Ovszejenko is. 1916 szeptemberében kiutasították Franciaországból, és miután egyetlen európai demokrácia sem adott számára beutazási lehetőséget, az Egyesült Államokba ment. Szoros kapcsolatba került a helyi szociáldemokrata mozgalommal, háborúellenes propagandát folytatott, a háború miatt összeomlott internacionálé megújításán fáradozott. A háború végső megoldását Oroszországban egy újabb munkásforradalom perspektívájával kötötte össze

A forradalom és következményei

A februári forradalom hírére azonnal elhagyta Amerikát, de útközben az angol hatóságok internálták, az Ideiglenes Kormány intervenciójával 1917. április végén érkezhetett haza. Petrográdban a mensevik-eszer többségű szovjet, melynek 1905-ben elnöke volt, tanácskozási joggal kooptálta. Szoros kapcsolatot épített ki a Petrográdi Szovjet Forradalmi Katonai Bizottságával, melynek az októberi eseményekben fontos szerepe lett. Egyetértett Lenin áprilisi téziseivel, a proletárforradalom napirendre tűzését vallotta.
A júliusi puccskísérlet után az Ideiglenes Kormány elfogatta, de az ellenforradalmi veszély növekedésének hatására hamarosan szabadon engedték, és nemsokára az egyre inkább bolsevik befolyás alá kerülő Pétervári Szovjet elnökének választották. 1917 augusztusában a VI. pártkongresszuson tagja lett a bolsevik pártnak – belátta, ezen kívül nincs más politikai erő, amely átvehetné a hatalmat –, sőt a Központi Bizottság tagja lett

A fordulat

Politikai és katonai szervezőként egyaránt kiemelkedő szerepet játszott a fegyveres felkelés előkészítésében. Gyakorlatilag ő irányította a Szovjet 29 tagú Forradalmi Katonai Bizottságának tevékenységét. A Központi Bizottság ülésein a felkelés mellett szavazott, tagja lett a hatalomátvétel politikai irányítására létrehozott ad hoc Politikai Bizottságnak. Lenin után a forradalom második legtekintélyesebb vezetője lett, valóságos néptribun, sziporkázó szónok volt.
Az októberi fordulat után megalakult első szovjet kormányban külügyi népbiztos, tulajdonképpen külügyminiszter lett. E minőségében elsősorban a breszti béketárgyalásokon játszott szerepe révén vált ismertté. A szovjet delegáció vezetőjeként az időhúzás taktikájához folyamodott, majd végül elutasította a béke aláírását, ami katasztrofális eredménnyel járt. Az ezt követő elsöprő német támadás után sokkal előnytelenebb feltételekkel volt kénytelen végül békét kötni. Ezután lemondott a külügyi népbiztosságról. Hadügyi népbiztos, majd a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának elnöke lett, a Vörös Hadsereg megszervezésében jeleskedett.

Polgárháború

Trockij híressé vált páncélvonatán beutazta a frontokat; 1919. október 2-án Szentpétervár védelmében jelentős érdemei voltak, de ugyanúgy szerepe volt Kolcsak és Vrangel csapatainak szétverésében. Szabad óráiban Terrorizmus és kommunizmus című híres Kautsky elleni vitairatát írta a vonaton. 1920 nyarán aktívan részt vett a lengyelországi hadjárat megszervezésében. A polgárháború vége felé közeledve Trockijt egyre inkább a belső gazdasági problémák megoldása foglalkoztatta.

Gazdaság és kultúra

Tagja lett a legfelső politikai irányító testületnek, a Politikai Irodának. 1920 folyamán alapvető szerepe volt a polgárháború során tönkretett közlekedési hálózat, a vasút helyreállításában, ami alapfeltétele volt az egész romokban heverő gazdaság újra felépítésének. Ezt a munkát közlekedésügyi népbiztosként, illetve a Központi Szállítási Bizottság elnökeként végezte, alapvetően a hadikommunista rendszabályok alkalmazásával, a katonás fegyelem kikényszerítésével. Ekkor vált nevezetessé, mint a „gazdaság militarizátora”, a „munkáshadseregek” szervezője, és követelte a „szakszervezetek államosítását”. 1921-ben kezdeményezte a Goszplan, az Állami Tervbizottság létrehozását, és ebben Lenin is támogatta.
A hadikommunista politika egyik gyakorlati vezetőjeként viszonylag későn, 1921 körül csatlakozott a gazdaságpolitikai fordulat, a NEP híveihez. Számos elemzést publikált az „új kultúra” mibenlétéről, a humanista értékekről az „átmeneti korszak” viszonyai között. 1923-ban írta Irodalom és forradalom című könyvét, melyben felvázolta egy kulturális forradalom koncepcióját.

Hatalmi harc és száműzetés

A fenti képről, ahogy általában minden olyan képről, ahol Leninnel együtt szerepelt, 1927 után kiretusálták. (itt egy másik, Lenintől balra álló személlyel együtt)
A nemrég még a gazdaságot militarizálni akaró Trockij 1923 végén már az elbürokratizálódás elleni harc, a munkásdemokrácia követelésével állt elő, a baloldali ellenzék élére állt, és ezt sokan némi joggal pusztán hatalmi-taktikai megnyilvánulásnak látták. A KB titkárságát, tehát közvetve Sztálint pártbéli diktatúrával vádolta, de még sokan emlékeztek arra, hogy 1920-21 folyamán ő éppen „a demokrácia fetisizálásának” vádját hozta fel az akkori „munkásellenzék” demokratikus törekvései ellen.
Lenin halála után, a „lenini örökség” fölött kialakult marakodás kapcsán a XIII. pártkongresszuson Krupszkaja egyre sürgette, hogy Lenin „politikai végrendeletét” – mely súlyosan bírálta Sztálint – ismertessék meg a küldöttekkel. Trockij, bár érdeke lett volna Sztálin gyengítése, nem foglalt állást, és a szöveg itt nem került nyilvánosságra. Kongresszusi beszédében így fogalmazott: „Wrong or right – my party. Tudom, hogy az embernek nem lehet igaza a Párt ellenében… hiszen a történelem (a Párton kívül) nem nyitott utat az igazság megvalósítására”. Ez a hitvallásszerű mondat magában rejti a sztálinizmus egész későbbi tragédiáját.

Az árral szemben

1924 folyamán a Sztálin, Zinovjev és Buharin vezette pártbeli többség Trockijt politikailag elszigetelte. A „trockizmus” elleni kampányban vezéri aspirációkkal, „bonapartizmussal” vádolták. Elméleti vitáiban az általa képviselt „permanens forradalom” elmélete állt szemben a „szocializmus egy országban” doktrínájával, és ez a világforradalmi fellendülés elmúltával egyre nehezebben képviselhető, egyre absztraktabb lett. Zinovjev és Kamenyev már az 1925. januári plénumon ki akarta záratni Trockijt a KB-ből,de akkor csak a hadügyi népbiztos tisztségéből váltották le. 1925 végén Zinovjev és Kamenyev a NEP gyakorlatával kapcsolatban konfliktusba kerültek Sztálinnal, és szövetséget kötöttek Trockijjal. 1926 októberében a KB-plénumon Sztálin „szociáldemokrata elhajlással” vádolta Trockijt, ő a maga részéről a „forradalom sírásójának” nevezte Sztálint. A plénum Trockijt és Kamenyevet kizárta a Politikai Iroda tagjai közül.
Trockij utolsó pártbeli fellépéseikor már nyíltan szembehelyezkedett az egyre erősödő Sztálini többséggel. 1927 szeptemberében levelet írt a KB-hoz, s ebben látnoknak bizonyult: „A sztálini csoport további útja előre meg van írva. Ma meghamisítják szavainkat, holnap tetteinket fogják meghamisítani.” A forradalom 10. évfordulóján az ellenzék tüntetést szervezett Leningrádban, ezután Trockijt és Zinovjevet „ellenforradalmi demonstráció” szervezéséért kizárták a pártból. November 7-én a Nagy Színházban tartott ünnepségen bemutatták Eizenstein Október című filmjét, de ebből már kivágták azokat a felvételeket, ahol Trockij szerepelt.

Idegenben

1928 januárjában a GPU határozatára száműzték az Oroszországi SzSzSzK területéről. Ezután Alma-Atában élt 1929-ig. Januárban a GPU Trockijt „szovjetellenes tevékenység” miatt a Szovjetunió elhagyására kötelezte. Februárban érkezett meg Konstantinápolyba, annak Herceg-szigetek (Adalar) nevű kerületében lakott, majd Prinkipóban telepedett le. 1933-ban Franciaországban, Barbizonban, 1935-től Norvégiában, majd 1937-től Mexikóvárosban élt.
Száműzetésében is folytatta a „bolsevik-leninista” ellenzék szervezését, ennek legfontosab eszköze a Bjulletyeny Oppozicii című folyóirat volt. Ebben a „sztálini frakciók” elleni harcra, a „bürokratikus degenerálódás” elleni fellépésre buzdított. Kezdetben csak bírálta a Komintern politikáját, de 1938-tól kísérletet tett egy IV. Internacionálé létrehozására. 1931-től kezdve felhívta a figyelmet a nemzetiszocializmus veszélyeire, és – a Kominternnel ellentétben – a kommunista és szociáldemokrata pártok összefogását szorgalmazta. A sztálini Szovjetuniót állandó bírálatának kereszttüzében tartotta, de a II. világháború kitörésekor a Szovjetunió megvédelmezésére szólította fel a világ forradalmárait. A német–szovjet megnemtámadási szerződést élesen elutasította.

Eközben már lezajlottak a nagy moszkvai perek, ahol Trockij távollétében is főszereplő volt: minden ellenzéki csoportosulás vezérének őt vizionálták. Az ítélet sem váratott sokáig magára, 1940. augusztus 20-án egy Ramón Mercader nevű NKVD-ügynök otthonában jégcsákánnyal agyonverte. Coyoacánban, Mexikóban temették el.

Álnevei

Az irkutszki Vosztocsnoje obozrenyije szerzőjeként: Antid Oto (antidoto = ellenszer, ellenméreg)
1902, szökés a száműzetésből: Trockij (volt börtönőrének neve)
1902, Iszkra, Szamara: Pero (toll, Krzsizsanovszkij adta neki ezt a nevet)
A pétervári szovjetben, 1905-ben: Janovszkij (szülőfaluja földbirtokosának neve)

Magyarul megjelent művei

Világháború és világforradalom (1919)
A forradalomról (Kossuth, 1971) Számozott kiadvány
Életem. Önéletrajzi vázlat (Kossuth, 1989) ISBN 963 09 3445 0
Az elárult forradalom (Áramlat, 1990) ISBN 963 02 7736 0


Alekszandr Mihajlovics Vasziljevszkij

Fájl:Order of Victory.jpg

Alekszandr Mihajlovics Vaszilevszkij (oroszul: Александр Михайлович Василевский; Novaja Golcsiha, Ivanovói terület, 1895. szeptember 30. (más forrás szerint szeptember 18) – Moszkva, 1977. december 5.) a Szovjetunió marsallja. Szovjet vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter helyettese a második világháborúban. Legmagasabb beosztása 1949 és 1953 között volt, amikor a honvédelmi miniszteri posztot töltötte be.

Fiatalsága

Vasziljevszkij orosz ortodox nyolcgyermekes családba született negyedik gyermekként. Édesapja Mihail Alekszandrovics Vasziljevszkij pap volt, édesanyja Nagyezda Ivanovna Szokolova egy pap lánya. Családja nagyon szegény volt és már kora gyermekkorától mezőgazdasági munkákat végzett testvéreivel, hogy meg tudjanak élni. A családja az anyagi nehézségek ellenére mégis vállalta, hogy teológiai tanulmányokat folytathasson. Az első világháború kitörése után azonban kilépett a szemináriumból, és 1915-ben a rá váró papi élet helyett katonának jelentkezett. A tiszti tanfolyam gyorsított változatát végezte el a jó eszű fiú, és zászlósi rendfokozatban került frontszolgálatra. Az első világháborút végigszolgálta, ahol század- és zászlóaljparancsnoki beosztásokat töltött be. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után 1919-ben belépett a Vörös Hadseregbe. E döntését családja visszatetszéssel fogadta, emiatt megszakított velük a kapcsolatot, amelyet csak 1940-ben, Sztálin kérésére állított helyre.

Katonai pályafutása

A cári hadsereg tisztjéből a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé emelkedő marsall karrierjét a történelem eseményei irányították. A második világháborús szovjet hős a 1920-as években a polgárháború vörös hadseregében alegység- és különítmény-parancsnokként harcolt a fehérek ellen.
Katonai pályája 1937-től kezdett emelkedni, amikor a vezérkar tagja lett. 1942-től 1945-ig vezérkari főnök és a honvédelmi népbiztos (Sztálin) helyettese volt. Jelentős szerepet vitt a sztálingrádi ellentámadás megtervezésében, a hadműveleteket Voronovval és Zsukovval dolgozták ki. Másik nagy feladata a kurszki ütközet előkészítése volt, melynek során legfontosabb döntése az volt, hogy meg kell várni, amíg a németek támadnak, csak azután kell ellencsapást indítani. Sokszor látogatott ki az első vonalakba, Szevasztopolnál meg is sebesült. 1945-ben Csernyahovszkij halála után a 3. Belorusz Front parancsnoka lett, majd a Távol-Keletre vezényelték. Mandzsúriában és Koreában a Japán Birodalom elleni hadműveleteket irányította. 1949–1953 között a Szovjetunió honvédelmi minisztere volt. Élete utolsó éveit szolgálati teendőitől visszavonulva, emlékiratai megírásának szentelte. „A vezérkar élén” (Delo vsej zizni) című visszaemlékezését a Zrinyi–Kossuth kiadó jelentette meg 1975-ben.


Andrej Januarjevics Visinszkij

Andrej Januarjevics Visinszkij (Андрей Януарьевич Вышинский, Andriej Januariewicz Wyszynski) (Ogyessza, 1883, december 10. – New York, 1954. november 22.) lengyel nemzetiségű szovjet jogász, illetve politikus.

1902 körül csatlakozott az orosz forradalmi mozgalomhoz, majd az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt szakadása (1903) után mensevik lett. A kijevi egyetemen szerzett jogi diplomát és lett ügyvédjelölt, de politikai meggyőződése miatt ügyvédi gyakorlatot nem folytathatott. 1920-ban átlépett a bolsevik pártba, az 1920-as évek elején kisebb politikai, illetve tudományos tisztségeket viselt. 1931-ben nevezték ki az Orosz Föderáció főügyészévé, illetve igazságügyi népbiztosának helyettesévé, 1933-ban a Szovjetunió főügyészének helyettese, végül pedig 1935-ben főügyésze lett. Ebben a minőségében a sztálini politikai tisztogatások egyik főszereplője volt, a Kamenyev–Zinovjev-, a Pjatakov–Radek, illetve a Buharin-perben is halálos ítéleteket indítványozott a perek szinte valamennyi vádlottja esetében.
Visinszkij a büntetőjog elméletében is „maradandót” alkotott, A perbeli bizonyítás elmélete [a szovjet jogban] (Теория судебных доказательств) című könyvért 1947-ben Sztálin-díjat kapott. E mű elhíresült alaptézise szerint a bizonyítékok királynője a vádlott beismerő vallomása. (Ezzel egy, a középkori Európában közismert – bár már Visinszkij korában sem elfogadott – tételt éltet tovább.)
Államügyészi pályafutása után Visinszkij vezető kormányzati tisztségeket kapott: 1939–1944 között a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese, 1940–1949 között, illetve 1953-tól haláláig külügyi népbiztos-, illetve külügyminiszter-helyettes, 1949–1953 között külügyminiszter volt. Ezeken a tisztségeken kívül 1939-től a Szovjet Tudományos Akadémia tagja, illetve 1946–1949 között az ENSZ-ben a Szovjetunió állandó képviselőjeként működött.


Andrej Andrejevics Vlaszov

Andrej Andrejevics Vlaszov (oroszul: Андрей Андреевич Власов), * Lomakino, Nyizsnyij Novgorod, Oroszország, 1901. szeptember 14-én (Julián-naptár szerint szeptember 1-jén) – † Moszkva, Szovjetunió, 1946. augusztus 2-án, orosz katonatiszt, a Vörös Hadsereg tábornoka. A II. világháborúban a németek oldalára átállva harcolt a Szovjetunió ellen.

Élete

Parasztszülők gyermeke, a családnak 11 gyermeke született.
A jó képességű gyermeket a falu pópája papi szemináriumba küldte tanulni, ahol tanulmányait a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitöréséig végezte, ezután csatlakozott a megalakuló Vörös Hadsereghez 1919-ben. Csapatával Ukrajnában, a Kaukázusban és a Krímben harcolt. A katonai ranglétrán is gyorsan haladt előre ebben az időszakban, már 1919-ben századparancsnok, 1921-ben, 21 évesen pedig ezredparancsnoki rangot kapott.
1930-ban belépett a Szovjet Kommunista Pártba. Az 1930-as évek vége felé tisztogatások folytak a hadseregen belül is, leváltottak kiváló képességű tábornokokat, megbízhatatlannak minősítettek embereket a Jagoda és Jezsov nevéről elhíresült tisztogatási akciók keretében. Vlaszovot a tisztogatások elkerülték, sőt „jó elvtárs”-nak számított.
1938-ban a kommunista hadvezetés katonai tanácsadónak küldte Kínába, az ottani kommunista csapatok ellen harcoló Csang Kaj-sek katonai tanácsadójának (goszpogyin Volkov néven, kínai uniformisban, ezredesként segítette a polgári erőket).
1939 őszén került vissza a Szovjetunióba, ekkor a 99. lövészhadosztály parancsnoka lett. Távolléte alatt a tábornoki kar „kicserélődött” (tisztogatások), szülei és más rokonai kuláklistára kerültek. Magyar életrajzírója, Gosztonyi Péter történész szerint – bár a helyén maradhatott, vélhetően mélyen megdöbbent ezeken a tisztogatásokon, és ez lehetett az egyik első eset, amikor komolyan kételkedni kezdett Sztálinban (az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár kommunista volt, de Gosztonyi szerint, nem bolsevik, így ideológiai szempontból sem volt Sztálin feltétlen híve. Mások, például Nagy-Domokos Imre, politikailag teljesen tájékozatlannak, de alapjában véve bolseviknak tartják).
Ennek ellenére, a II. világháború kitörése után hősiesen harcolt, magát több véres ütközetben kitüntetve; megkapva a Vörös Zászló rendet, újságcikkek nyolc másik tábornok mellett kitüntetően közölték fényképét címoldalaikon (Izvesztyija, 1941. december 13.), Zsukov mint az egyik legtehetségesebb katonát, személyesen mutatja be Sztálinnak (1941. november 12.). Részt vett a szovjet csapatok hadműveleteiben, 1941-ben a 37. hadsereg vezetőjeként Kijev védelmére rendelték. Kijevet nem sikerült megvédenie, de maradék csapatával sikerült áttörnie a német vonalakon és elérnie saját hadtestét.
Ezután Sztálin személyesen nevezte ki a Moszkva alatti 20. hadsereg parancsnokává. Vlaszov csapatai hatalmas áldozatok árán, de megállították a német támadást; Sztálin személyesen tüntette ki és kinevezte altábornaggyá, ezzel ő lett az egyik legfiatalabb tábornok a seregben, egyben Sztálin egyik kedvenc tábornoka Zsukov mellett.

Átállása

1942-ben a körbezárt Leningrádba küldték, hogy a 2. hadsereg vezetőjeként megtörje a német ostromzárat. A 2. hadsereg az egy éve tartó ostrom miatt kimerült, a felszerelés hiányos, a katonák nagy része demoralizálódott; 1942 júniusában mégis megindították támadásukat, de Leningrádtól délre a németek bekerítették és megsemmisítették a 2. hadsereg nagy részét. Vlaszov július 12-én fogságba esett és hamarosan egy speciális börtönbe került, mint magas beosztású tiszt, itt közölte a németekkel, hogy átáll hozzájuk. Szovjet források, Kirill Meretcskov tábornok emlékiratai és más jelentések szerint viszont Vlaszov a seregével együtt tervszerűen átállt; nem vett részt a nagy véráldozatokkal járó kitörési kísérletekben, amelyek így kudarcba fulladtak. A körbezárt seregből 16 ezer katona próbált megszökni egy szűk, 300-400 méter széles folyosón keresztül a vasútvonal mentén, de tűzharcba keveredtek a németekkel. 6000-en meghaltak, 8000-en pedig eltűntek ebben az akcióban, a háború utáni keresés és 1980-as exhumálás adatai alapján valószínűnek látszik, hogy meghaltak.
Vlaszov foglyul ejtése a németek szemében több fontos cél eléréséhez vezethetett, ezért speciális börtönbe került. Az egyik cél az orosz hadsereg demoralizálása volt. A másik céljuk, hogy a német hadsereg előőrséül foglyokból és dezertőrökből álló hadsereget szervezzenek egy megbízható parancsnok felügyelete alatt, olyan személyekből, akik a szovjet-rendszer ellenségei is voltak. A németek reményei szerint ezek a célok megvalósulása esetén a szovjetek demoralizáláshoz vezethettek volna, így a háború kimenetelére is döntő hatás gyakorolhatott volna. Számukra épp ezért fontos volt Vlaszov meggyőzése, de nem mindenáron.
A németeknek végül sikerült meggyőznie őt, valószínűleg olyan ígéretekkel, hogy a németek csak egy ideiglenes kormányt kívánnak felállítani, és helyre akarják állítani az orosz hadsereg függetlenségét az ő irányítása alatt.
A visszautat véglegesen bezárta az a Vlaszov által írt anti-bolsevista röplap, melyet a németek millió szám dobtak le repülőgépről a szovjet csapatoknak, ennek következtében megközelítőleg húszezren dezertáltak is.
Mint megbízható kollaboráns, megalakíthatta a foglyokból a ROA-t (Русскaя освободительнaя армия, Orosz Felszabadító Hadsereg), és ennek a hadsereg vezetője lett. Együtt a dezertált tábornokokkal, tisztekkel és katonákkal a szabad Oroszországért harcolt Sztálin ellen.
Vlaszov nézeteiben is változtatott, visszatért a magántulajdonra épülő kapitalizmus eszméihez, bár nem érdeklődött a szabadság és demokrácia eszméi iránt. Hatására sok orosz börtönlakó is csatlakozott seregéhez, ennek ellenére sohasem sikerül 50 000 főnél nagyobb sereget létrehoznia.
Hitler óvatos és reménykedő volt Vlaszovval, és seregével kapcsolatban. Reménykedett benne, hogy Vlaszovnak sikerül egyre több dezertált orosz és börtönlakó részvételével egy ütőképes hadsereget kialakítania, és ez is Sztálin bukásához vezethet. Ezzel valóra válhatott volna álma, a németek uráli terjeszkedése is. Elképzelése szerint Vlaszovot a német parancsnokság az első vonalba küldte volna a Vörös Hadsereg elleni közvetlen harcokba.
Hitler tervei azonban elkéstek. Sok helyen – a Baltikumban és Ukrajnában, a Krímben – sóval és kenyérrel várták a bevonuló német csapatokat, nem azért, mert egyetértettek a náci eszmékkel (ezeket legtöbbjük vélhetően nem is ismerte elegendő alapossággal), hanem mert szabadulni szerettek volna az idegen szovjet uralom és a bolsevik terror alól: az ukrán államiság visszaállításában, a kolhozföldek szétosztásában reménykedtek. Több német főtiszt (köztük Stauffenberg ezredes, a Hitler elleni merénylet szervezője) a megnyerés politikáját javasolta, de Hitler lesöpörte javaslataikat; a Vlaszov-hadosztályt is csak 1944-ben, végszükségben szervezték meg.
Vlaszov megbízást kapott az orosz katonákból álló sereg megszervezésére, melyet a németek viszonylag jól felszereltek fegyverekkel, de Wilfried Strik-Strikfeldtet kirendelték összekötőként melléje. Főhadiszállását Dabendorfban állította fel, hamarosan két hadosztálynyi személyzetet hozott létre, megközelítőleg 50 000 katona részvételével.


Tevékenysége a németek oldalán

Több kisebb csata lefolyása után az Odera melletti Frankfurtban Zsukov ellen vetették be őket, ahol a ROA sem tudta megállítani Zsukovot, így a háború menetére mégsem tudtak semmilyen befolyást gyakorolni

Újabb átállása

Vlaszov több hadszíntér után a Prága alá lett rendelve. Ebben az időben már látható volt a német csapatok teljes zavarodottsága, a prágaiak, érezve a németek végső bukását, öngyilkos tettre szánták el magukat, 1945. május 5-én felkelés tört ki a németek ellen, a megalakult Cseh Nemzeti Tanács vezetésével. A németek minden erőt, köztük a ROA-t is, a felkelés letörésére rendelt. A prágaiak szorult helyzetükben az amerikaiak segítségét kérték, akik ezt megtagadták. Igaz, Konyev marsall a berlini csata végeztével elindult csapataival Prága felszabadítására, de nehezen haladt előre. A ROA a németek ellen fordult, és nehéz harcban legyőzte őket. A szovjet csapatokat azonban Vlaszov nem várta be, hanem az amerikai vonal felé vonult, és az amerikai csapatok előtt letette a fegyvereket.
Az amerikai csapatok Vlaszovot és társait kiadták a szovjeteknek, azzal az indoklással, hogy számukra ők csak kollaboránsok voltak. Vlaszov így került a katonai elhárítás kezébe, majd Moszkvába, ahol a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága a németekkel való kollaborálás miatt 1946. augusztus 1-jén halálra ítélte, és másnap, augusztus 2-án az ítéletet a moszkvai, Lubjanka börtön belső udvarán végrehajtották.

Utóélete

Vlaszovot a szovjet rendszer árulónak tartotta, éveken át nevét említeni sem volt szabad, s azt több nyilvántartásból törölték. A személyére és szerepére vonatkozó történelmi kutatások, többek közt ezért is, még nem adtak róla lezártnak mondható képet. Hadseregének tagjait a nyugati hatalmak, annak ellenére, hogy vélhetően tudták, a biztos halál vár rájuk, átadták a szovjeteknek, java részük a Gulag-okra került, közülük és az őket segítők közül ezreket (elsősorban ukránokat) lőttek tömegsírokba.


Kliment Jefremovics Vorosilov

Soubor:Kaganovich stalin postyshev voroshilov1934.jpg

Kliment Jefremovics Vorosilov (oroszul: Климент Ефремович Ворошилов, Verhnyeje, 1881. február 4. – Moszkva, 1969. december 2.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, hadvezér, a Szovjetunió marsallja. A második világháborút követően Magyarországon kulcsszerepet játszott a szovjet katonai hatalom megszilárdításában és a kommunista hatalomátvétel előkészítésében. A krími tatárok pusztító kitelepítésének kivitelezője.

Élete

A szovjet forradalomig

Az Orosz Birodalom Jekatyerinoszlavi kormányzóságának Verhnyeje nevű falujában (ma Liszicsanszk város része Ukrajna Luhanszki területén) (más forrás szerint Volcsarajovszka) egy vasúti őrházban született. Szegényparaszti származású apja ebben az időben pályaőr volt. Neki magának fiatalon, tízéves korában munkába kellett állnia a helyi bányában, ahol a kibányászott szén közül kellett kiválogatnia a vaspiritet. Csak két évig járt iskolába, ezzel a tanulmányai véget is értek. A Donyec-Jurjevai Kohászati Társaságnál kapcsolatba lépett a helyi szociáldemokrata szervezettel. Egy időre letartóztatták és ezután nehezen kapott másik munkát. 1902-től Luhanszkban volt mozdonygyári lakatos.
1903-ban csatlakozott a bolsevik párthoz. Az 1905-ös orosz forradalom alatt, amikor egy mozdonygyári munkásközgyűlés elnöke volt, letartóztatták, de néhány hónap múlva szabadon engedték. Részt vett az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) 1906-os stockholmi és 1907-es londoni kongresszusain. Száműzték, és csak 1914-ben tért vissza Permből. A párt Központi Bizottsága irodájának dolgozva előbb Caricinben, majd Szentpétervárott dolgozott. 1917 februárjában a szentpétervári városi szovjetbe választották, de márciusban már Luganszkban volt, ahol a városi szovjet elnöke lett.
Az októberi szovjetforradalom után novemberben ismét Szentpétervárra hívták. Ő lett a Forradalmi Katonai Bizottság polgári ügyekben illetékes komisszárja. Tevékeny részt vállalt a rettegett politikai rendőrség, a Cseka megszervezésében. A következő év elején megint Luhanszkba küldték. Részt vett a Vörös Hadsereg megszervezésében és Caricin védelmében (ekkor már egész hadseregcsoportot vezetett). Később az az Észak-kaukázusi Katonai Körzet, még később a Déli Front katonai tanácsának tagja lett, majd 10. hadsereg parancsnoka.

A forradalom után

1918 novemberétől az ukrán ideiglenes kormány tagja, a következő év januárjától és belügyi népbiztos volt.
A polgárháborúban Caricin védelme idején került közeli kapcsolatba Joszif Visszarionovics Sztálinnal. A Trockij vezette Forradalmi Katonai Tanácsban (a Revvojenszovjet) Sztálin támogatójaként vált ismertté. Az 1. lovashadsereg vezetőjeként (1919-1921) kulcsszerepe volt az orosz polgárháború déli frontján, illetve a lengyel-szovjet háborúban.
1921-ben a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságába választották és egészen 1961-ig tagja is maradt. 1921 tavaszán részt vett a kronstadti matrózlázadás leverésében. Ugyanettől az évtől tagja volt a Központi Bizottság délkeleti irodájának és parancsnoka lett az Észak-kaukázusi Katonai Körzetnek. 1924-ben a Moszkvai Katonai Körzet vezetését kapta meg és tagja lett a Forradalmi Katonai Tanácsnak, amelyet 1925. januártól Mihail Frunze vezetett. 1925-ben, Frunze halála után a Katonai Tanács elnökének választották és a katonai és flottaügyek népbiztosa lett. Ezt a posztot 1934-ig töltötte be (1934 és 1940 közt honvédelmi népbiztos volt). Frunze a „trojka” (Zinovjev, Kamenyev, Sztálin) támogatója volt, de ezen belül „zinovjevista”, és Sztálin Vorosilovval saját hívét nevezte ki a posztra. Frunze a sebészasztalon halt meg kloroform-túladagolástól, miután belement, hogy megoperálják régi gyomorfekélyét (halála egyesek szerint gyilkosság volt, amelyben Sztálin kezét sejtik.) 1926-ban Vorosilov az újonnan alakult Politikai Bizottságnak is tagja lett (1960-ig).

A nagy tisztogatás és a háború

Az 1930-as években mélyen belebonyolódott a sztálini Nagy Tisztogatásba. Ennek Mihail Tuhacsevszkij marsall is áldozatául esett, ami nagyban segítette Vorosilov előmenetelét.

1934-ven védelmi népbiztosnak (komisszárnak) nevezték ki, 1935-ben a Szovjetunió marsalljának, az e tisztet kapó első öt kinevezett között. 1938-ban a Távol-Keleten sikerrel vert vissza egy japán támadást. A második világháború idején a Szovjetunió Védelmi Bizottsága tagja volt. Egyike volt annak a három személynek (Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és Anasztasz Ivanovics Mikojan mellett), akik 1940 tavaszán aláírásukkal hagyták jóvá a katyńi vérengzést, a fogoly lengyel tisztek tízezreinek legyilkolását.
1940-től a népbiztosok tanácsának elnökhelyettese volt. 1939 novembere és 1940 januárja között ő irányította a szovjet hadsereget a téli háború során, tervezési hiányosságai és általános inkompetenciája miatt azonban a Vörös Hadsereg hatalmas veszteségeket szenvedett. Vorosilovot Szemjon Tyimosenkóra cserélték.
A Szovjetunió német lerohanása, 1941 júniusa után Vorosilov az északnyugati hadseregek parancsnoka lett. Nagy személyes bátorságot tanúsított – egy ízben például egy szál pisztollyal a kezében vezetett ellentámadást a német tankok ellen –, ugyanakkor komoly hozzánemértést is, így nem tudta megakadályozni, hogy a németek bekerítsék Leningrádot (ma: Szentpétervár), és menesztették erről a posztról is. A sokkal tehetségesebb Georgij Zsukov váltotta fel.

A krími tatárok

A krími tatárok leszármazottainak szemében az egyik legrosszabb emlékű szovjet politikus: 1944 második felében személyesen felügyelte a teljes nép, több százezer ember kitelepítését Közép-Ázsiába és Szibériába. Egy éven belül a kitelepítettek fele elpusztult.

Szerepe Magyarországon

1945 és 1947 között a magyar kommunista rezsim megalapozását felügyelte, a helyi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökeként, bár 1946-tól, amikor a szovjet minisztertanács elnökhelyettese lett, lényegében Szviridov altábornagy helyettesítette budapesti posztján. 1945. január 20-án a szövetséges hatalmak részéről ő írta alá a fegyverszüneti egyezményt Moszkvában Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel. Legalább részben a SZEB nyomására történt a magyarországi németek kitelepítése, bár ezt a felelősséget Vorosilov és a SZEB később igyekeztek elhárítani maguktól.

Az 1945-ös választások

Miután 1945. október 7-én meglepetésre nem a Magyar Kommunista Párt, hanem a Független Kisgazdapárt nyerte a nagy-budapesti törvényhatósági választást, Vorosilov Sztálin nyomására azt szerette volna elérni, hogy a november 4-ére kitűzött országgyűlési választásokon a különböző pártok egy blokkban induljanak. Magához kérette Nagy Ferenc kisgazda elnököt és először 45%-ot, majd 47,5%-ot ajánlott neki a képviselői helyekből, a Kisgazdapárton belül azonban Kovács Béla vezetésével valóságos palotaforradalom indult az alku ellen és tiltakozott az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is. Végül nem lett közös lista és a kisgazdák 57,08%-os eredménnyel megnyerték a választásokat.
A SZEB nyomására azonban a kisgazdák közösen alakítottak kormányt a kommunistákkal, a szociáldemokratákkal és a Nemzeti Parasztpárttal. November 9-én készen állt a kormánylista, amelyben Kovács Béla kapta volna a belügyminiszteri posztot. Vorosilov még aznap jelentést küldött Moszkvába, az SZKP Politikai Bizottsága megtárgyalta és a beavatkozásra szólította fel Vorosilovot, azzal, hogy a belügyminisztériumot a kommunisták számára kell megszerezni és a két munkáspártnak miniszterelnök-helyettesi posztokat kell biztosítani. November 11-én Vorosilov még elfogadta volna Kovácsot belügyminiszternek, ha a rendőrséget felügyelő államtitkár posztját a kommunista Farkas Mihály kapja. Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára azonban hallani sem akart ilyen engedményről és elégedetlenek voltak a szociáldemokraták is. Vorosilov és Puskin szovjet nagykövet beavatkozásai nyomán végül a kommunisták kapták a belügyminisztériumot és a 18 tárcát nem a választási eredmények alapján osztották fel.

Az MDP III. kongresszusa

Vorosilov, mivel a SZKP elnökségének tagja volt megjelent a MDP III. kongresszusán, ahol díszvendégként fogadta Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Nagy Imre.

Hruscsov és Brezsnyev idején

1952-ben beválasztották a Központi Bizottság Elnökségébe (a korábbi Politikai Bizottság helyébe lépő testületbe). A következő évben Sztálin halála mélyreható változásokat indított el a szovjet vezetésben. Márciusban Vorosilovot a Legfelsőbb Tanács elnökségének elnökévé (az a Szovjetunió elnökévé nevezték ki, az SZKP első titkára (azaz az ország ténylegesen első embere) Nyikita Hruscsov lett, a miniszterelnök pedig Georgij Malenkov. A rettegett Lavrentyij Beriját letartóztatták és kivégezték. Miután Hruscsov 1956-ban hivatalosan elítélte a sztálini személyi kultuszt, Vorosilov ideiglenesen Malenkov, Lazar Kaganovics és Vjacseszlav Molotov keményvonalas frakciójához csatlakozott (amelyet Hruscsov „Pártellenes Csoportnak” minősített), amikor 1957 júniusában sikertelen kísérletet tettek Hruscsov eltávolítására. Ezután azonban gyorsan Hruscsov pártjára állt.
1960. május 7-én a Legfelsőbb Tanács elfogadta Vorosilov kérését, felmentette az elnöki posztról és Leonyid Brezsnyevet választotta államelnöknek. Július 16-án a Központi Bizottság is felmentette elnökségi tagságából. Politikai veresége 1961 októberében vált teljessé, amikor még a Központi Bizottságból is kiszavazták. Már az államelnöki posztról való lemondása sem volt önkéntes: egyes források szerint egy vacsora után döntött így, amelyen a Központi Bizottság tagjai látványosan ignorálták.
Hruscsov bukása után Brezsnyev visszahozta Vorosilovot a kommunista vezetésbe, de valós hatalommal járó szerepet már nem kapott. 1966-ban újra beválasztották a Központi Bizottságba és 1968-ban másodszor is megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
Moszkvában halt meg 1969-ben és a Kreml Fala Nekropoliszban temették el.

Róla nevezték el

Szülővárosát, Luhanszkot 1935-ben róla nevezték el Vorosilovgrádnak, a desztalinizáció idején azonban 1958-ban a város visszakapta eredeti nevét. Vorosilov 1969-ben bekövetkezett halála után 1970-ben ismét Vorosilovgrád lett a város neve, de 1990-ben ismét Luganszkra, illetve ukránul Luhanszkra nevezték át.
1935 és 1943 között Vorosilovszk volt a neve az Észak-Kaukázusban a korábban Sztavropol-Kavkazszkij nevű városnak, melyet 1943 óta Sztavropolnak hívnak.
Szintén 1935-ben neveztél el róla Vorosilovnak a Távol-Keleten Nyikolszk-Usszurijszkij várost, azonban a desztalinizáció kapcsán ez a név is megváltozott 1957-ben, a város azóta az Usszurijszk nevet viseli.
Nevét viseli a moszkvai Vorosilov Katonai Akadémia.
1945 és 1962 között a budapesti Stefánia út, 1950 és 1962 között az esztergomi Kis-Duna sétány neve Vorosilov út volt. A kommunista rezsim idején Magyarországon nagyon sok településen volt Vorosilovról elnevezett utca, sőt egy forrás szerint még 2006 márciusában is volt ilyen a következő településeken: Battonya, Bikács, Nyékládháza, Sámsonháza, Tarnazsadány.
Vorosilov nevét viselték a második világháború idején gyártott KV-nehézharckocsik (KV–1, KV–2, KV–85).
1999-ben mutatták be Sztanyiszlav Govoruhin Vorosilov mesterlövésze című játékfilmjét.


Nyikolaj Alekszejevics Voznyeszenszkij

Nyikolaj Alekszejevics Voznyeszenszkij (oroszul: Николай Алексейевич Вознесенский) (Tula, 1903. február 1. – Leningrád 1950.) orosz nemzetiségű szovjet gazdaságpolitikus, sokáig Sztálin munkatársa volt.

Életpályája

Voznyeszenszkij édesapja favágó volt. A fordulat idején még kiskorú volt, nem sokkal később belépett a pártba. 1938-ra jutott az országos politika elitjébe: januárban beválasztották a GOSZPLAN-ba, az Állami Tervbizottságba. A gazdasági növekedés ekkor már egy éve nem volt számottevő; Voznyeszenszkij a háború kitöréséig, 1941-ig megpróbálta feléleszteni a gazdaságot. A háborúban egyes, háború előtt készített gazdasági tervek csődöt mondtak, a GOSZPLAN több tagja sem értette a helyzet komolyságát. Voznyeszenszkij bekerült a háborús kabinetbe, ő irányította a hadigazdaságot. A sztálingrádi siker után a gazdaság is növekedésnek indult: Voznyeszenszkijnek 1943-44-re sikerült visszaállítani a gazdasági egyensúlyt.
A háború után Sztálin egyik kedvence lett; a diktátor őszintesége, személyes lojalitása miatt kedvelte meg. (Ekkoriban írta „A Szovjetunió hadigazdasága a Nagy Honvédő Háború idején” c. könyvét, amivel belépett a történelemhamisítók táborába: minden gazdasági sikert Sztálinnak tulajdonított.) Más pártvezetők, mint Malenkov vagy Berija épp a Sztálinhoz fűződő hűsége miatt utálták meg. 1948 szeptemberében meghalt Zsdanov, Voznyeszenszkijt pedig a Malenkov-Berija-Hruscsov-trojka kitette a hatalomból: 1949 márciusában már le is tartóztatták az 1949-es leningrádi vásár ürügyén, amelyet nem jelentett be előre a leningrádi pártvezetés (Voznyeszenszkij, Kuznyecov). 1950-ben a leningrádi perben Voznyeszenszkijt halálra ítélték és kivégezték.


Grigorij Jevszejevics Zinovjev

Grigorij Jevszejevics Zinovjev (oroszul Григорий Евсеевич Зиновьев), született Jelizavetgrad-ban (ma Kirovohrad, Ukrajna), 1883. szeptember 23-án (Julián naptár szerint szeptember 11-én), kivégezték Moszkvában,1936. augusztus 25-én. Eredeti neve Ovszej-Gerson Aronovics Radomiszlszkij (Овсей-Гершен Ааронович Радомысльский). Ifjúkorában anyja után a Hirsch-Apfelbaum (Гершен-Апфельбаум) nevet is használta. Bolsevik politikai és gazdasági vezető, szónok, a marxizmus–leninizmus egyik fő teoretikusa.

Fiatalkora

Kispolgári zsidó családba született. Apja tejgazdaságot vezetett. 16-17 éves korától lett a szociáldemokrata mozgalom tagja. 1902-ben a rendőrség elől külföldre menekült Berlin, Párizs, Bern. Itt ismerkedett meg Leninnel. A II. kongresszuson nem vett részt. De a bolsevikokat támogatta. 1903-ban hazatért és 1904-ben betegségét már Svájcban kezelteti, itt találkozott Lunacsarszkijjal. 1905-ben részt vett az V. kongresszuson Londonban. A KB tagja lett 1907-ben és megint hazatért Oroszországba. 1908-ban lecsukták, de mivel szívbaja kiújult, ezért viszonylag hamar szabadon engedték. Az 1910-es években a petrográdi szervezetben dolgozott. A háború előtt azonban külföldre ment. Az emigrációban Leninnel és Kamenyevvel dolgozott együtt, közös munkáikat a Marxizmus és likvidátorság című kötetben adták ki. A mensevik sajtó története Oroszországban című cikkét is Leninnel közösen írja. Háborúellenes pamfletjük: A háború és a szocializmus.

1917-ben a KB tagjaként

1917-ben Zinovjev hazatér, az áprilisi kongresszuson beválasztják a KB-be. A júliusi felkelés után Jemeljanov munkás házhelyén, egy gallykunyhóban lakik Leninnel. Októberben szembemegy a fegyveres megmozdulásról határozatot hozó KB többségével, és Gorkij lapjában, a Novaja Zsiznyben, október 10.-én cikket jelentet meg, miszerint ők nem támogatják a fegyveres felkelést. Ezt szokás volt úgy interpretálni a rendszerváltás előtt, hogy Zinovjev és Kamenyev elárulták Lenint, és a forradalmat. Valójában nagyjából mindenki tudott a tervezett megmozdulásról. Az SZKP ezt a ballépést Lenin javaslatára elnézte nekik.

Az országos politikában

1918-ban Zinovjevet Petrográdba nevezték ki főkormányzónak. Urickij meggyilkolása után a várost megtámadták Jugyenyics tábornok fehérgárdista csapatai. „Zinovjev csak feküdt a díványon és sóhajtozott”, írta Trockij. A Vörös Hadsereg végül megvédte a várost, noha Lenin előzőleg fel akarta adatni, hogy ezzel megrövidítsék a frontvonalat, de Sztálin, Trockij és Zinovjev végül meggyőzték.
Lenin betegsége alatt Zinovjev aggódott, hogy Trockij lesz "Iljics" utóda, ezért Kamenyevvel és Sztálinnal ellene szövetkeztek. Erről valószínűleg Lenin is tudott. Lenin 1924 januárjában meghalt, s a trojka nekilátott kiszekírozni a pártból Trockijt. 1925-ben aztán fel is mentették hadügyi népbiztosi tisztéből. Zinovjev és Kamenyev is hamar szembekerült Sztálinnal. Beismerték, hogy a "trockistáknak" volt igazuk, már 1923-ban. 1926 áprilisától hallgatólagos szövetségesek lettek. Zinovjev maga mögött tudta ugyan az immár Leningrádra átkeresztelt város párttagságát, de az 1927-es november 7.-e felvonuláson egy rohamcsapat, "azzal az ürüggyel, hogy megóvja a tömegtől, bezárta egy épületbe" (Trockij). Mivel november végén kitették az országból Trockijt, Zinovjev és Kamenyev az év végére összehívott XV. pártkongresszuson a mellét verte, visszavonta korábbi nézeteit. Ezzel együtt Zinovjevet kizárták a pártból.

Utolsó évei (1927-36)

A következő években Zinovjev szinte a perifériára szorult politikailag. 1933-ban börtönbe került, de innen még kiengedték. Ezután a Bolsevik című újságnál vállalt állást, és nagyban dicsőítette Sztálint. 1935 elején lecsukták, és tíz évre ítélték. Zinovjev a börtönből küldött levelében megírta Sztálinnak, hogy "kész vagyok bármit bevallani". Így roppant udvariasan bánhattak vele. Ebből arra gondolt, hogy a pártba vissza a tárgyalótermen keresztül vezet az út. 1936 augusztusában került sor az első nagy koncepciós perre, a "tizenhatok perére". Zinovjev volt a fő vádlott, rajta kívül Kamenyev és Szmirnov voltak az ászok. Beismerték bűnösségüket: összeszövetkeztek Adolf Hitlerrel és Trockijjal, megölték Szergej Mironovics Kirovot (leningrádi főtitkár 1934-ig), Gorkijt, Menzsinszkijt stb. (Szmirnov csak a Trockijjal való kapcsolatot ismerte be, a többit nem). Augusztus 25-én agyonlőtték.
Rehabilitálása már 1961-ben szóba került: Hruscsovot azonban Maurice Thorez meggyőzte, hogy ártana a Szovjetunió presztízsének, ha mindenkit egyszerre rehabilitálnának, akiket Sztálin alatt elítéltek. Zinovjev így formailag a XXVIII. pártkongresszusig áruló maradt és majd csak 1988-ban rehabilitálták.


Andrej Alekszandrovics Zsdanov

Andrej Alekszandrovics Zsdanov (oroszul: Андрей Александрович Жданов) (Mariupol a mai Ukrajnában, 1896. február 26. – Moszkva, 1948. augusztus 31.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, kultúrpolitikus, párthivatalnok volt.
A szocialista realizmus kultúrpolitikai megalapozója: a zsdanovi elvek néven híressé vált pártos kultúrpolitikai doktrína névadója, amelynek alkalmazása a kommunista blokk más országaiban is kötelezővé vált (ezt vitte tovább például a kínai kulturális forradalom).
1939. november 28-án az ő utasítására nyitott tüzet a szovjet hadsereg a finn határ közelében a saját földjükön lévő Mainila településre. Ez volt a később "mainilai lövés" néven elhíresült provokáció, amely ürügyül szolgált Finnország két nappal későbbi megtámadására. Ezzel vette kezdetét a finn–orosz "téli háború".
Ő szervezte meg 1947-ben a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját (Kominform). A szervezet alakuló ülésén tartott beszédét, amelyben megadta a jelt a kommunista hatalomátvétel felgyorsítására a megszállt közép-európai országokban, sokan a hidegháborús korszak szovjet bejelentésének tekintik.

Élete

Családi háttere

Apja, Alekszandr Alekszejevics állami hivatalnok volt, teológiai végzettségű tanfelügyelő, aki számos nyelvet beszélt és jelentős könyvtárral rendelkezett. Apai nagyapja vidéki pap, anyja pedig a korabeli orosz elitből származott: két rokona egyetemi rektor volt, egy másik pedig az Orosz Ortodox Egyház Szent Zsinatának tagja.
Bár nem voltak gazdagok és bérelt lakásokban éltek, az orosz középosztályhoz tartoztak – mindez a kommunista korszakban burzsoá családi háttérnek számított, mégsem hátráltatta Zsdanov pártkarrierjét. Andrej egyéves korában a virágkorát élő tartományi székhely Jekatyerinoszlávba költöztek (ma Dnyipropetrovszk). Legidősebb nővére, Tatjána visszaemlékezése szerint a család zsidókat bújtatott, amikor a városban pogrom dúlt az 1890-es évek végén (talán ennek az indíttatásnak tudható be, hogy más szovjet vezetőktől eltérően Zsdanov nem volt antiszemita). Anyja zongorázni tanította gyermekeit, Andrej kórusban énekelt és játszott az orosz harmónikán is.
1901-ben a családfőt a távoli, oroszországi Tver kormányzóságban lévő Korcsevába helyezték, Tatjána visszaemlékezésében mert az apa az odesszai tankerület vezetője szerint modern eszmékkel fertőzte meg a fejeket (ez az állítás azonban nem ellenőrizhető).
Apja meghalt, amikor Andrej Zsdanov 13 éves volt. A cári Oroszország szociális rendszere nem volt kiterjedt, de a kormányzat gondoskodott a családról – az anyáról és négy gyermekéről – és fedezte Andrej középiskolai taníttatását is Tverben.

A párthierarchiában

Zsdanov 1915-ben mégis csatlakozott a cári rendszer végét követelő bolsevikokhoz. 1916-ban katonai kiképzést és zászlósi rendfokozatot kapott, de mire a frontra került volna, a cár lemondott.
A bolsevik forradalom után 1918 januárjában egy kis bolsevik csoport élén egy az Ural-hegységtől keletre lévő kisvárosban vette át a hatalmat a párt nevében. Az antibolsevik erők közeledtére azonban ott kellett hagynia az Urált és ismét Tverbe ment.
Ezután gyorsan emelkedett a pártlanglétrán. 1919 és 1922 közt Tver tartomány nagyreményű pártvezetői közé tartozott, majd 12 évet Nyizsnyij-Novgorodban töltött, ebből tíz évet mint a tartományi pártszervezet első titkára. 1934-ben, miután meggyilkolták Szergej Kirov leningrádi párttitkárt, Zsdanov lett az utóda. Tízezreket deportáltatott Észak-Szibériába.

A legfőbb pártvezetők közt

1936-ban ő is aláírta Sztálin Krím-ből küldött táviratát, amelyben Jagoda helyére Jezsovot nevezték ki az OGPU terrorszervezet élére, és ezzel a vérengzés hulláma indult el. Egyes források szerint Zsdanov maga is összeállított feketelistákat.
1939-ben a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) fő irányító testülete, a Politikai Bizottság tagja lett és haláláig tagja is maradt.
A Nagy Honvédő Háború idején Zsdanov szervezte a német hadsereg által körülzárt Leningrád védelmét. Zsdanov lett a finnországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsnoka, miután Finnország 1944. szeptember 4-én aláírta a fegyverszüneti szerződést a Szovjetunióval. 1944 és 1948 közt Sztálinnal és Molotovval együtt a három legtöbbet szereplő szovjet pártpolitikus közé tartozott, ami találgatásokat szült, hogy ő lehet Sztálin utóda.
1947 szeptemberében ő utazott a lengyelországi Szklarska Porębába az SZKP küldötteként, ahol híres referátumával a kommunista blokk létrejöttének megalapozójává vált.
1948-ban halt meg Moszkvában, a hivatalos dokumentumok szerint szívelégtelenségben. Halála után a leningrádi pártszervezetben tisztogatások kezdődtek, állítólagos kapcsolataik miatt Josip Broz Tito jugoszláv kommunista diktárorral, akit akkor a Szovjetunió fő ellenségei közé soroltak.

Magánélete

Zsdanov erősen alkoholista volt. Ez nem volt ritka a szovjet politikusok közt, de Nyikita Hruscsov azt írta róla emlékezéseiben, hogy Zsdanov annyira nem bírta féken tartani szenvedélyét, hogy „utolsó napjaiban” még Sztálin is rákiabált, hogy hagyja abba az alkoholizálást és csak gyümölcslevet igyon.
Hruscsov ugyanakkor Zsdanov haláláért is Sztálint teszi felelőssé. Erről más források is szólnak, megemlítve, hogy Zsdanovnak kellett volna elérnie, hogy Finnországban is a kommunisták vegyék át a hatalmat, de ez nem sikerült neki.
Halála után fia, Jurij Zsdanov Sztálin lányát, Szvetlana Allilujevát vette feleségül. Egyes források szerint Andrej Zsdanov halálának okozója, ha valóban Sztálin állt mögötte, fia is lehetett, aki kritizálta Trofim Gyenyiszovics Liszenko biológust, Sztálin kedvenc tudománypolitikusát.

Kultúrpolitikája

Sztálin 1946-ban helyezte Zsdanovot a szovjet kultúrpolitika élére. Igaz, Zsdanov már jóval korábban is a szovjet kultúrpolitika, a "szociálfasiszta" művészek elleni harc fő alakjának számított.
„A burzsoá kultúra dekadenciájára és romlására jellemzők a miszticizmus és babona orgiái, a pornográfia iránti szenvedély. A burzsoá irodalom "kiválóságai" – a burzsoá irodalomé, amely eladta tollát a tőkének – ma tolvajok, rendőrspiclik, prostituáltak, huligánok” – mondta Zsdanov a Szovjet Írószövetség első kongresszusán 1934 augusztusában. „A mi országunkban az irodalmi mű főhősei az új élet aktív építői – munkások és munkásnők, téesz-dolgozó férfiak és nők, párttagok, üzletvezetők, mérnökök, az Ifjúkommunista Szövetség tagjai, úttörők… A művészi ábrázolás igazságosságát és történelmi konkrétságát a dolgozó nép ideológiai újraolvasztásával és oktatásával kell ötvözni a szocializmus szellemében… A mi szovjet irodalmunk nem fél a tendenciózusság vádjától. Igen, a szovjet irodalom tendenciózus, mert az osztályharc korszakában nincs és nem lehet irodalom, amely nem osztályirodalom, nem tendenciózus, állítólagosan nem politikus.”
A kultúrpolitika hivatalos irányítójaként első dolga (1946 decemberében) az Anna Ahmatova és Mihail Zoszcsenko írók elleni hadjárat megszervezése volt (de mindketten túlélték Zsdanovot). 1948 februárjában a zeneművészet területén kezdett a "formalizmus" elleni harcba – tisztogatásokba, amelyek rengeteget ártottak többek közt Dmitrij Sosztakovicsnak és Szergej Prokofjevnek (ők is túlélték).
A zsdanovizmus túlélte kiötlőjét és egészen az 1950-es évek végéig a Szovjetunió uralkodó kultúrideológiája maradt.

Zsdanovi elvek Magyarországon

A zsdanovi elvek erőltetése Magyarországon Rákosi Mátyás személyi kultuszának időszakában vezetett többek közt oda, hogy a szovjet művészet mérvadó voltát ellenző marxista filozófus Lukács György 1949-től éles támadások kereszttüzébe került. A zsdanovizmus fő irányítója Magyarországon a Rákosi-korszak kultúrpolitikai főnöke Révai József volt, "a magyar Zsdanov". A zsdanovizmus hazai szétzúzásában jelentős szerepe volt Lukácsnak és tanítványának, Mészáros Istvánnak.

Zsdanov város

Szülővárosát, Mariupolt 1948-ban a szovjet diktátor Sztálin sugallatára 1948-ban Zsdanovnak nevezték el és tiszteletére a város központjában emlékművet emeltek, 1989-ben azonban a város visszakapta eredeti nevét és a következő évben az emlékművet is lebontották.