Ugrás a Főoldalra!

Szent István király legendája Hartvik püspöktől

(12. század eleje)

 

1. Urának, Kálmánnak, a kimagasló királynak Hartvik püspök, aki Isten irgalmából tett szert lelki hivatalra, az élet végső határán túl a boldog örökkévalóságot kívánja.

Mikor hozzáfogtam a munkához, uram, híres királyom, melyet boldog István életéről nagy hatalmadban királyi paranccsal rám róttál, sokáig szenvedtem hitványka elmém ellenszegülő tudatlansága miatt, kiváltképpen azért, mert Priscianus, a grammatikai művészet tanítója, kit egykor agyvelőmbe véstem, messze távozott, mintha köd burkolná arcát most, hogy megvénültem, teljesen elhomályosodott. Ám másrészről, míg méltóságod iránti tiszteletemet fontolgatván bizonytalan töprengéssel kelletlenkedem, végül az engedelmesség, minden erény fénye-gyöngye legyőzi az aggódó szív kétségeit, az ő erős gyámolítására kapott újra erőre csüggedésnek indult önbizalmam, hogy a munkát megkezdjem. De minthogy a bizakodva véghezvitt ügy gyakran az irigység taplója, térdet hajtva kérve kérem diadalmasan kiemelkedő felségedet, e munkácskát királyi karjaid védelmébe vegyed, a rossz hangzású mondatok rendje vagy a szabálytalanul összezilált szerkezet olvasásakor ne sértse szemedet. Mert ha szemed netán egy méltatlan bökkenőre rábukkanna, égesse meg akkor inkább a kódexet a tűz lángja, mielőtt egy harmadiknak irigy szeme elé jutna. Tehát mivel minden létező jó a Teremtő irgalmából cseppen, az ő ajándékából kezdi a következőket zengeni beszédem.

Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, és a világosság Atyjától száll alá (Jakab 1,17).

Mivel ennek az Atyának legjobb adománya és legtökéletesebb ajándéka mindenkire bőven árad, mert senkit sem vet meg, hanem azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim. 2,4), kiáradt a magyarokra is, akik tudvalevőleg egykor a keresztények ostora voltak. Hogy ez miképp s mikor történt, úgy gondolom, a toll tiszte az emlékezetre bízni.

2. Abban az időben ugyanis, melyben az említett nemzet Isten egyházát pusztította, volt egy bizonyos Géza nevű fejedelme, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt; szigorú és kegyetlen, szinte hatalmaskodva bánt az övéivel, s irgalmasan s bőkezűen az idegenekkel, kiváltképpen a keresztényekkel; ámbár még belesüppedt a pogány életmódba, mégis, a lelki kegyelem fényének közeledtére figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről; úgyhogy már ebből felismerhető, kinek fiává vágyott válni. Üdvözítőnknek az evangéliumban mondott szavai szerint: „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Máté 5,9). Ezenkívül elrendelte, hogy valamennyi keresztényt, ki fejedelemségébe be akar lépni, a vendégbarátság és a biztonság kegyében részeltessék, felhatalmazta a papokat és a szerzeteseket, hogy elébe járuljanak, szíves örömest hallgatta meg őket, kedvet lelvén abban, hogy az igaz hitnek keble kertjébe vetett magja kicsírázik.

Minek szaporítsam a szót? Eljött az égben rendelt idő, háza népével együtt hitt és megkeresztelkedett, megfogadván, hogy minden uralma alá vetett alattvalóját a keresztény hit szolgálatába állítja.

Mivel pedig igen sok gondot okozott neki a lázadók megzabolázása, a szentségtörő szokások lerontása, és hogy püspökségeket alapítson, hite szerint a szentegyház javára, egy éjjel csodálatos látomással vigasztalta meg az Úr, gyönyörű külsejű ifjat állított elébe, aki így szólt hozzá: „Béke veled, Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szűnjenek meg gondjaid. Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tőled származik a születendő fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelően rábízza. Ő az Úrtól választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az örökkévalóval fogja felcserélni. Mindamellett a különleges követségben hozzád küldendő férfit tiszteletteljesen fogadd, ha befogadtad, megtiszteljed, intelmeit hűséges szívvel, nem színlelt helyesléssel hallgasd.”

3. Hogy felserkent a fejedelem, a látomást kábultan előbb magában, majd Krisztus híveivel és az övéivel meghányta-vetette, Istennek kitárt karokkal a földre borulva alázatosan hálát adott, s könnyeket ontva ajánlotta magát és fejedelemségét születendő fiával együtt annak őrizetébe, aki nem alszik s nem is pihen. Miközben pedig az Istentől megjövendölt férfiún töprenkedik, jelentik neki, hogy boldog Adalbert, a cseh egyház főpapja úton van hozzá az ő megtérítésére és az őszinte hit előmozdítására, hagy dicsőítő áldozattal áldozzon az Úristennek. Elmondhatatlan öröm támadt Krisztus új katonáiban, a vezér híveivel Krisztus apródja elé vonult, tisztességgel fogadta, és ahogy a látomás intette, minden módon kimutatta neki, hagy engedelmes gyermek lesz.

Így hát a fejedelem parancsára a zabolátlan nép mindenünnen összegyűlik, a szent püspök társaival szüntelenül int, téríti és kereszteli az ország fiait, sok helyen egyházakat alapít. A világosság, mely megvilágosít minden embert, elűzvén a sötétséget, elkezdett Magyarországon fényleni, és beteljesedtek ebben a próféta szavai, ki így szólt: „A pogányok népe, amely sötétben jár, nagy fényességet lát” (Izaiás 9, 1). A láthatatlan világosság világossága Krisztus, kinek megpillantását a pogányok akkor érdemlik meg, mikor megtérve a sötétségből valóban teljes meggyőződéssel hiszik, hogy ő valóságos Isten és ember.

Azt sem szabad elhallgatni, hogy minden kétség eloszlatására, ha netán az említett, egyedül a férfi előtt feltűnt látomásnak kevés hitele látszana, feleségét, kihez már közeledett a szülés órája, az isteni kegyelem vigasztalni ilyen látomással akarta. Megjelent ugyanis boldog István levita és első vértanú előtte, a levita öltözet díszeivel ékesítve, és így kezdett szólni hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá.” Rácsodálkozván az asszony így válaszolt: „Ki vagy, uram, vagy mely néven neveznek?” „Én vagyok – felelt az –, István első vértanú, aki először szenvedett vértanúságot Krisztus nevéért.” Ezt mondván eltűnt.

4. Közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, akit a próféta szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant volna, és akinek, mielőtt megszületett, első vértanúja nevét adta. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök, hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és ő lett lelki gyámola. Akkor az István nevet kapta; hisszük, hogy Isten is ezt akarta, mert ami „István” a görög nyelvben, „korona” a latin beszédben. Mivel Isten azt óhajtotta, hogy e világban is királyi hatalom koronázza, s a jövőben váltsa fel az örökké tartó boldogság koronájával, kijelölte őt az örök, el nem múló dicsőség elnyerésére.

Esztergom városában született, s már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya. ׀ Nőtt a gyermek gyámolítva a gondos nevelésben, a kisdedévek elmúltával, miután a serdülőkor első lépcsőfokán átlépett, apja összehívta Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette. Ezután betelvén napjai az Úr megtestesülésének 997. esztendejében e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte fel. És ugyanazon évben boldog Adalbert püspök Isten igéjének hirdetése végett porosz földre lépett, majd ugyanott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.

5. Apja halála után a még serdülő István a főemberek és a köznép kegyéből dicsőséggel apja trónjára emeltetvén, lángoló lélekkel kezdett harcolni az igazságért, mert ámbár még serdülő éveinek virágjában állt, nem a száján volt a szíve, hanem szívében volt a szája. Nem feledve a Szentírást, melyért szerfölött hevült, a megfontoltságot és az igazságot tartotta szem előtt Salamon szavai szerint: „Ha bölcs hallgatja a tanítást, gyarapítja tudását, az értelmes megtudja, hogyan kormányozzon” (Péld. 1,5). Így hát minden rendeletében Isten hű sáfárának mutatkozván, azon kezdett elmélkedni, miként juttathatja a neki alávetett népet az egy Isten tiszteletére.

De mivel megfontolta, hogy ez a szomszédos nemzetek szövetsége nélkül nemigen lehetséges, ő a környező tartományok népeivel életbe léptetett békét hűségesen megerősítette, hogy amit elméjében forgatott, a kereszténység zsenge ültetvényében annál bátrabban hajthassa végre.

6. De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott ellene; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani; s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól. ׀ S már pusztították is városait, majorságait irtották, birtokait fosztogatták, az egyház szolgáit, s hogy a többiről szót se ejtsek, már őt magát is bántalmazták. Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük sem csillapult, a vezér bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával ׀ Isten kedveltje, Márton főpap és Szent György vértanú zászlaja alatt elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. ׀ Ezek e napokban éppen a köznyelven Veszprémnek nevezett várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a fejedelem és udvar szokott tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erősségek elfoglalásához. Ő pedig, minthogy az isteni kegyelem vezérelte, rajtuk ütött; és emitt a hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodván, mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes vezér híveivel hazavitte a győzelmi jeleket. Ennélfogva birtokaikról – mind a földekről, mind a falvakról – bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyőzvén Amaleket, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát válogatta ki magának (vö. 1Sámuel 15,1-9).

De mert Pannónia dicsőségére ott született a boldog Márton főpap, s az ő érdemeinek oltalmában aratott győzelmet ellenségein a Krisztushoz hű férfiú – mint már mondottuk –, ׀ dolgaikból semmit sem tartván meg a maga szükségére, ׀ tanácsot tartott Isten kedveltjeivel, s a Szenthegynek mondott helyen, a szent püspök telke mellett, ׀ ahol Szent Márton, amikor még Pannóniában élt, ájtatosságra helyet jelölt ki magának;  ׀ az ő nevére monostort épített, birtokokkal, javadalmakkal és minden szükséges egyébbel gazdagította, s az ő közbenjárásával legyőzötteken tizedet véve a püspökségekhez hasonlatossá tette, ׀ megszabva, hagy minden javaikból oly szigorúan hajtsák be a tizedet, hogy akinek netán tíz gyermek jutott, a tizedik sarjat Szent Márton kolostorának adja.

7. Miután Krisztus katonája legyőzte az ellenséget, lelki örömmel eltelve elhatározta, hogy minden képességét és minden szándékát az evangélium magjának melegágyává teszi. Alamizsnálkodással és imádkozással töltve idejét gyakran borult a szentegyház padlójára, s könnyeit hullatva bízta Isten akaratára tervének teljesedését, hogy az, aki az Úr nélkül mit se tudna tenni, ha az Ő rendelkezésének betöltése segíti, a kitervelt jót erényes kezdeményezésekkel véghezvihesse. Ennek a megkezdéséhez és beteljesítéséhez azonban szükségesnek tartván Krisztus híveinek tanácsát, levelekkel és követekkel mindenfelé hírül adta kívánságát. Erre sok pap és egyházi személy, kit a vigasztaló Szentlélek látogatása ösztökél, úgy határoz, hogy elhagyva a székhelyét az Úrért, vándorútra kél. Apátok és szerzetesek semmi tulajdont sem kívánva csupán arra vágytak, hogy ilyen mélyen vallásos fejedelem kormányzása alatt szabályaik szerint éljenek.

Köztük jött a Regula szerint élő Asrik atya tanítványaival, akik közül egy Bonifác nevűt Asrik atya helyére neveztek ki apátnak: mikor a boldog király igehirdetés végett Magyarország alsó részeibe küldte, nyakán egy kard megsebesítette, s bár ezt túlélte, a vértanúság dicsőségét el nem veszítette. Érkezett két másik is a lengyelek földjéről, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint András, hitvallásának érdeme miatt az angyalok kórusába vétetett fel, melyről az Úr általa művelt csodajelei tanúskodnak; a másik, Benedek, Krisztusért ontotta vérét, s ezért csodálatosan megkoszorúztatott.

Miután Asrik apátot övéivel együtt tisztelettel befogadták, a Vas-hegy lábánál egy Szent Benedek atyáról elnevezett kolostort épített, ahol mindmáig virul a szerzetesi gyülekezet a Regula rendjében, s mivel a szent fejedelem adományai folytán bővelkedik a fenntartásához kellő mulandó javakban, nincs másra szüksége, csak arra, hogy az övéi és mások lábát az evangélium szerint mindennapos könyörgések és könnyek között megmosogassa.

8. Ezekkel tanácskozott Isten szolgája, a legkeresztényibb fejedelem, olykor közösen mindenekkel, olykor egyenként egyesekkel; ׀ közben Isten színe előtt igen dicséretessé tette magát azzal, hogy katonaságának vezéreit az igaz Isten tiszteletére térítette. Akiket pedig rajtakapott azon, hogy más utat követnek, fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába. Az egyház tanai szerint oktatta őket, rárakta nyakukra a fegyelem igáját és törvényét, s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.

Ezek után tartományait tíz püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a többiek fejévé és felügyelőjévé tette. S mivel az okos fejedelem ismerte az említett Asrik vallásosságát, őt a főpapi méltóság süvegével ékesítve kánoni választással ׀ felmagasztalta, s a kalocsai püspökség méltóságát ráruházta.

9. Atyja halála után a negyedik évben az isteni kegyelem intéséből ugyanezt az Asrik püspököt, kit más néven Anastasiusnak mondtak, a szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét megkérje: a Pannónia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bő áldását elküldje, az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje, és a többi püspökségeket is áldásával erősítse. Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa, hogy e tisztességre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebbre szilárdítsa.

Épp ez időben fogadta el Miesko, a lengyelek fejedelme övéivel a keresztény hitet, s a római szék elöljárójához követeket küldve kérte, hogy apostoli áldással támogassák, és királyi diadémával koszorúzzák. Kérésére a pápa rábólintott, s már egy jeles mívű koronát csináltatott, melyet néki áldásával s a királyi dicső ranggal elküldeni szándékozott. De mivel ismeri az Úr, kik az övéi – hiszen mikor az apostolok kettőt jelöltek ki az apostoli szolgálatra, Mátyást részesítette előnyben, s vele töltötte be az apostolok számát (vö. ApCsel 1,23-26) –, elhatározta, hogy sokkal inkább választottját, Istvánt ékesíti szerencsésen e világi koronával, majd azután ugyancsak őt díszíti fel még szerencsésebben az örökkévalóval. Tehát a kijelölt napon, melyen a már elkészített koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldeni, illetve a megelőző éjszakán, a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: „Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.”

E látomás rendje szerint a következő nap megszabott órájában Asrik püspök a pápához ért, a rárótt feladatot bölcsen ellátva, a szent fejedelem viselt dolgait rendben előadva kérte az apostoli széktől az említett kitüntetéseket; kimutatta, hogy méltó ilyen tisztességre s méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent az Úrhoz térített. Ezek hallatára nagyon megörült a római főpap, mindent megadott jóságosan, ahogy kérték. Azonfelül keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: „Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem őt oktatja, az egyházaknak s népeiknek mindkét törvény alapján történő igazgatását.” Elnyervén hát mindent, amit kért, Asrik püspök vígan tért vissza hazájába, magával vitt mindent, amiért a vállalt utat végigjárta.

10. Elhozták hát az apostoli áldás levelét a koronával és a kereszttel együtt, s miközben a püspökök és a papság, az ispánok és a nép egybehangzó magasztalásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltjét, István királyt az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronázták. Hogy a királyi rang jelének elnyerése után milyen életű s ítéletű férfi volt, megvilágítja a püspökökkel és Magyarország főembereivel együtt kibocsátott törvénykönyve, melyben tudniillik megszerkesztette minden egyes bűnnek ellenmérgét. És mert úgy tetszett néki, hogy a békének, mellyel Krisztus fűzte egybe a földkerekséget, legyen fia, el nem múló kötés aláírásával utódainak szigorúan meghagyta: senki köztük ellenségként más földjét ne támadja, törvényes vizsgálat nélkül szomszédját ne bántsa, az özvegyeket és árvákat senki se nyomorgassa.

Királyságának sorsosául pedig, de kivált sarjadékának szaporításáért a római császári méltóságot viselő, szelíd erkölcsei miatt jámbornak nevezett Henrik húgát, név szerint Gizellát vette házastársul, kit miután olajkenettel felkentek, az ország koronájának viselésében társának rendelt. Hogy ez Isten tiszteletének csinosításában miképp viselkedett, az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevőnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szőtt oltári ékességei. Mindenekelőtt pedig a veszprémi püspökség épülete, melyet alapkövétől kezdve minden Isten szolgálatához szükséges arany- vagy ezüstneművel és sokféle ruhával nemesen felékesített.

Maga a király a nemrég alapított püspökségeket, ׀ mégpedig mind magát az érseki, mind az összes püspöki egyházakat, miután terjedelmes kerületüket egyenként kijelölte, és mindegyiknek mindenben alkalmas egyháznagyot tett az élére, ׀ az apátságokkal egyetemben majorságokkal, udvarházakkal, szolgákkal és javadalmakkal királyilag felruházta, keresztekkel, edényekkel és az istentisztelethez járó más eszközökkel – aszerint, hogy mire volt külön-külön szükségük – kielégítően felszerelte,        ׀ és  ׀ minden egyes évben, ameddig csak élt, tetézte az ajándékokat és megajánlásokat, nehogy valamit is kívülről kérjenek, akik a tárház tisztét igazgatják. ׀ A szerzetesek életét és közösségét hol mások útján, hol személyesen fürkészve gondosan megvizsgálta, a lankadókat kárhoztatta, az ébereket szeretetébe fogadta, s a kanonokok szolgálatát Krisztus és az egyház bizonysága alapján a püspökök gondjára bízta; az apostol szerint mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit megnyerjen.

11. Volt egy Sebestyén nevű szerzetes, kinek életét feddhetetlennek s vallásosságát Isten szolgálatában odaadónak tartatták. Ezt a tiszteletre méltó király csodálatos szeretettel kezdte kedvelni, mert valaki mennél vallásosabb volt, ő ahhoz annál szívesebben hajolt. Ezt hát élete érdemeiért főpapi tisztségre méltónak ítélte, s az esztergomi érsekség kormányzására kinevezte. Ám minthogy megostoroz Isten mindenkit, akit fiává fogad, a mondott Sebestyént is, hogy türelmét próbára tegye, testi szemeinek világától egy időre megfosztotta. De hogy a hitben zsenge nyáj a pásztor vezetése híján a kitűzött helyes ösvényről le ne térjen, a római főpap egyetértésével a király a többször említett Asrik kalocsai püspököt állította a helyére. Három év leforgásával Sebestyén Isten irgalmából visszakapta szeme világát, az apostoli szék tanácsára visszakerült hivatalába, Asrik pedig érseki palásttal tért meg saját egyházához, a kalocsaihoz.

12. Az említett király pedig hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát s királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevételének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Úrnő napjának emlegetik.

És hogy könyörületes oltalmát még inkább elnyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanezen örökké Szűz dicsőségére és nevére híres és hatalmas, csodálatos mívű bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán tarka vésetekkel, márványlapokból kirakott padlóval. Aki ezt látta, szavaink igazságáról tanúságot tehet: számtalan fajta miseruha, oltárdísz és más ékesség van ott, az oltárok körül több színaranyból kalapált tábla, melyekbe a legdrágább kövek sorozatait foglalták; Krisztus asztala fölött csodálatos mívű cibórium emelkedik, a kincseskamra mindenféle-fajta kristály-, ónix-, arany-, ezüstedénnyel színültig rakva.

Ezt a szépséges, fentebb leírt egyházat a király saját templomának tartatta meg, és olyan szabadsággal ruházta fel, hogy fölötte egyik püspöknek se legyen semmiféle joga. De hogy a regula törvényétől e hely testvérei se mentesüljenek, az érsek közös zsinatán meg kell jelenniük, hagy kiképezzék őket az egyházi dogma tanításában. A gyóntatás és olajszentelés napján akármelyik püspököt bízza meg a király jelenlétében, vagy küldi oda távollétében, az a bűnösöket ott feloldozza, és az olajat megszenteli. Ünnepélyes szentmisét is, ha a király éppen jelen van, csak az a püspök mondhat, akinek a király – a prépost és a testvérek egyetértésével – mondani megparancsolja. A király távollétében pedig a prépost és a testvérek egyetértése nélkül semmilyen püspök sem tarthat jogot a misemondásra vagy bármilyen püspöki feladat ellátására. Ezenkívül elrendelte: ennek az egyháznak a népe olyan szabad legyen, hogy semminémű tizedet ne adjon semelyik püspöknek, hanem szolgáljon, miként ő rendelte, csakis a prépostnak és a testvéreknek.

Azután Isten szolgája arra törekedett, hogy mindazt, amije van s amit megszerezhet, Krisztusnak ajánlja, kinek adományából származott, hogy aki őt az evilági dicsőségre és tiszteletre méltóvá tette, az égi ország lakói közé kegyesen felvenni méltassa.

13. Olvassuk az apostolokról írt jövendölésben: „Végig a földön szárnyal a szavuk, a világ végéig elhat szózatuk” (Zsolt. 18,5). Ez a mondás áll nemcsak a tizenkettőre, hanem mindenkire, akit Isten az evangéliumot hirdetni küldött, akinek hite, szavai és erkölcse révén gyarapodott az egyház. Ezek között nem a legkisebbnek tartják ama legkeresztényibb királyt: jóakaratának és művének hírét, melyet az egyházak építésében saját hatáskörében szerzett, messze fekvő földeken és igen híres városokban széthintette.

Szerzeteskolostort alapított ugyanis Jeruzsálemben, abban a városban, ahol Krisztus emberi természete szerint tartózkodott, bőséges mindennapi eleséget szolgáltató majorságokkal és szőlőkkel gazdagította. A világ fejében, Rómában is, István első vértanú nevére tizenkét kanonokból álló, minden tartozékkal bővelkedő gyülekezetet állított, és egy kőfallal körülkerített telepet házakkal és vendégfogadókkal azon magyaroknak alapított, akik imádkozás végett felkeresik az apostolok fejedelmének, boldog Péternek küszöbét. Még a királyi várost, Konstantinápolyt sem fosztotta meg ajándékozó jótéteményeitől, csodálatos művészettel épült templomot adományozván minden hozzávalóval.

Méltán nyerte el hát birodalma határain belül az apostol nevét, mert noha az evangélium hirdetésének tisztét ő maga el nem vállalta, a hit hirdetőinek, mint vezérük és felügyelőjük, megteremtette a gyámolítás és gondoskodás vigaszát.

14. Az égi irgalom valamennyi jótéteménye közül, melyhez a boldog király isteni végzésből jutott, mindenekelőtt azokat kell felsorolni s a betűkre bízni, amelyekkel elsősorban lehet az örök élet örömeit kiérdemelni, ezek pedig az irgalom és az igazság. Mert minden szerencsés tetteiben egy dologra törekedett kiváltképp: ezt lelkének hivő látásával látta meg az evangéliumban, mely igazságának bizonyságával mondja: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Máté 5,7), és más helyen: „Adjatok és akkor ti is kaptok” (Lukács 6,38). Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sőt bennük Krisztust, hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem távozott tőle szomorúan, jósága vagy valamilyen vigasz nélkül. A szűkölködők felsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg, az éjszakát virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni, Krisztus híveinek lábát mosogatva, a szegények keblébe alamizsnát dugva (Sirák 29,15), mivel eltökélte, hogy e világon a szűkölködő Krisztust tagjaiban vigasztalja, így ő maga megérdemli, hogy örökké örvendezzen, mikor a mennyei élet kincsesházát minden gyönyörűségekkel rakottan találja.

Egy éjszaka aztán lelki intéstől illetve, egymagában, anélkül, hogy bárki tudott volna róla, fogván egy Isten ajándékával teli erszényt, szokása szerint felkerekedett Krisztus kicsinyke nyájának meglátogatására. A szegények a mennyei kincseskamra pénzének kiosztását mindjárt kezdetben megzavarták, Isten emberének érdemeiről szakálla kiszaggatásával tettek tanúbizonyságot. Emiatt hatalmas öröm öntötte el Krisztus katonáját, mindenki teremtőjének legszentebb szülőanyjához irányította lépteit, s a földre vetve magát hálálkodva így kiáltott: „Égi királynő, én királynőm, így tisztelték meg katonáid, akit királynak állítottál. Ha ezt valami ellenségem követte volna el, megbosszulnám a sértést segítségeddel. De mert tudom, úrnőm, hogy ezt nekem az örök boldogsággal fizetik vissza, igencsak ujjongok, s megköszönöm Üdvözítőnk vigasztaló szavait, melyekkel tanítványait vigasztalta, mondván: »nem vész el egy hajszál sem fejetekről« (Lukács 21,18)”. E szavakból értette meg Isten embere, hogy égi kegyelem látogatta meg, és lelki kenettel kenetett; elhatározta, hagy szíve kapuját sohasem zárja be a segítséget kérők előtt, s ettől kezdve személyesen vagy mások, de különösen Krisztus szolgái és cselédei, vagyis a papok és a szerzetesek útján az égből neki juttatott gazdagságot a szegények kezébe téve az örök kincstárba helyezte.

Erről a dologról igen sokan tesznek tanúbizonyságot, de egy közülük, a vele a mennyei életben örökké osztozó boldog Günther, aki evilági nemesből lett megtérte után remete, s akit a jótékony fejedelem bőkezűsége csalogatott ide, s a csehek földjéről többször eljött meglátogatására. Mert valahányszor érkezésének fényével István udvarát beragyogta, a király kincseskamráját keze alá helyezték, s mivel ő ennek tartalmát zarándokok, szűkölködők, szenvedők, özvegyek és árvák, klastromok és templomok között kiosztotta, csakhamar kiürült. Isten ugyanezen szolgájának intésére alapította meg az istenfélő király a Bélnek nevezett monostort s minden jóval gazdagította. Itt kezdte el elmélkedő életét élni a Velencéből jött Gellért szerzetes, akit felsőbb végzésből főpappá választottak, s a szent király elhunyta után a kereszténység ellen támadt zavargásokban megköveztek: a lelki kegyelem ajándéka által méltó lett a vértanúk társaságára.

15. Úgy vélem, azt sem hallgathatom el, hogy Isten hatalma az ő emberének még életében meg akarta mutatni, mennyi érdeme lesz halála után. Hiszen ahányszor fülébe jutott, hogy beteg valaki, egy darab kenyeret, egy kis gyümölcsöt vagy fűszeres füvet küldött neki orvosságul, azt, ami épp a keze ügyében volt, meghagyván, hogy egészségesen talpra álljon, és mivel szavait Isten kegyelme kísérte, épségét a beteg nyomban visszanyerte. Üdvözítőnk dicsőséges mennybemenetele után, s azután, hogy csodálatosan atyja jobbjára ült, azt mondják, keveseknek jelent meg testi valóságában, látomással azonban sokaknak nyújtott vigaszt, megtanítván őket a jövőbe látni. Ez történt boldog Istvánnal is. Egy éjszaka ugyanis valamely titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta, hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert előre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyők, akik akkor a magyarokat fenyegették, és fel fogják dúlni földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyők váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért mindannyiuk lelke a falak menedékében megmenekült.

16. Ezután történt, hogy mikor jámbor Henrik, római császári felség, a boldog király barátja kiszenvedett, a császári hatalmat a germánok választásából Konrád kapta, ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot tartott ellene a király a püspökökkel és a főemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta. Előbb mégis megfontolván, hogy Krisztus segítsége nélkül mit sem tehet, kezét-szívét égnek emelte, és sérelmeit úrnője, az Örökszűz Istenanya, Mária elé tárva ilyen szókra fakadt: „Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged e részét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdem szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson.” E beszéd után Máriától már szinte megvigasztalva s bizakodva útra kelt az ellenség irányába. Mindjárt másnap hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. Mihelyt az ellenség visszavonult, és a szent férfi felismerte, hogy Isten oltalmának irgalma látogatta meg, a földre borulva hálát adott Krisztusnak és szülőanyjának, kinek védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta. A császár pedig megrémült övéinek ennyire váratlan kudarcától, és tudakolta, miképpen történt a dolog. Mikor aztán megértette, hogy a hírnök, aki őket visszatérítette, valóban nem volt az ő híve, nem kételkedett, hogy ez Isten szándékából történt a leghívebb király reményeinek megerősítésére, és azontúl országának megtámadásától tartózkodott, mert visszatartotta az Örök Bíró félelme.

17. Ugyanez a boldog király, miután a királyi rendelkezések gondjával elfoglalva egész napját tárgyalásokra és tanácskozásokra fordította, az éjszaka csendjében arra törekedett, hogy magát virrasztásba s imádkozásba vesse, idejét elmélkedéssel töltse, könnyeit hullassa, könyörgéseiben Istent szólítsa, s kérve kérte, hogy az igaz Bíró mérséklete szálljon irgalmasan mindennapos ítélkezésére. Buzgó lelki vággyal gyakran így cselekedett, s egy éjszaka, mivel Isten temploma nagyon messze esett, nagy és nemes kíséretével együtt sátrat verve megszállt egy kiterjedt mezőn; a többieket elnyomta az álom, de ő felkelt fekhelyéről, szívének hajlékába lépve, térdet hajtva egyedül ajka mozgásával az örök irgalom kapuját sóhajtozva, könnyek között ostromolta. S miután már hosszasan, kitartóan könyörgött Urának, az örök királynak szolgái eljöttek, hogy kéréseit elfogadják, s a fölötte kifeszített sátor felemelkedve a földről addig függött a levegőben, míg Isten embere magához tért az elrévülésből, s lelkét eloldozta a könyörgéstől. Ámbár ez a jelenség láthatatlanul, csak annak, ki a dolgokat megtörténtük előtt tudja, s a rejtelmeibe avatott angyaloknak jutott tudomására, mégis egy felette jámbor és ártatlan férfiúnak, aki akkor talán ugyanazzal foglalatoskodott, látható módon megnyilvánult. A szent király a Szentlélektől értesülvén, hogy ez az ember tudja titkát, magához hivatta, először nyájas szavakkal tudakolta, mit látott, majd királyi ajándékkal gazdagította, s megtiltotta, hogy amíg ő él, a titkot valakinek is feltárja.

18. Miután nevének híre eljutott sok nép fülébe, és a szájából szóló ítéletek általános elismeréssel mindenütt híressé váltak, hatvan férfi a besenyők közül, akiket fentebb említettem, minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal-ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett, mivel a királyhoz akart jönni. De sokan a szolgák közül, kiknek lelke hajlik a bűnre, akár a viasz, a fenekedés fáklyájától fellobbantva elébük mentek, karddal levágtak egyeseket, a többieknek elrabolták mindenüket, és kifosztva, félholtan otthagyták őket. Ezek a király ítéletére tartogatva, ami történt, s amit elszenvedtek, folytatták a megkezdett utat, egyenesen hozzá siettek, és lába elé borultak. Láttukra így szól: „Mi az oka bajotoknak?” „Uram – felették –, mi, a te szolgáid semmi rosszat sem forralva, ítéleted tudományát jöttünk meghallgatni, és egyesek – bár okot nem adtunk rá – elragadták mindannyiunktól a magunkkal hozott vagyont. Ezenkívül, akit elkaptak, lemészároltak, és mi épp hogy életben maradva eljöttünk, hogy ezt hírül adjuk.” A király, amilyen okos lelkű volt, sem tekintetével, sem szavával nem fenyegette azokat, hanem tartóztatva magát, ahogy írva van: „mérgét a bölcs végül is lecsillapítja” (Péld. 29,11), tüstént elküldött azért a hadnagyért, aki alatt a vendégpusztítók katonáskodtak, és elrendelte, hogy meghatározott napon állítsák színe elé valamennyiüket. Úgy lett, ahogy parancsolta, és vallatni elébe vitték őket. Így szólt hozzájuk: „Miért hágtátok által az Istentől rendelt törvényt? Miért nem ismertetek irgalmat, és ártatlan embereket miért büntettetek? Ahogy ti cselekedtetek, úgy cselekszik ma az Úr is színem előtt veletek. Mert a törvény áthágóit sújtani kell.” Miután ítéletüket elnyerték, valamennyit elvezették, és az ország minden táján az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették; ׀ ezt hihetőleg az igazság szeretetéből tette, hogy a többiekben félelmet gerjesszen, mivel azt akarta, hogy országa minden vendégnek nyitva álló menedéket nyújtson, így mindenkinek szabad bejárása legyen; ha akárki lép be, senki se merje megsérteni vagy zaklatni valamiben. Ez így is történt. Mert amíg élt, egy vendéget sem mert senki zaklatással háborgatni.

19. Nyilvánvalóan a boldog királyon is beteljesedett az apostol szava, mely így szól: „Sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába” (ApCsel 14,22), és a Bölcsesség Könyvében: „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad” (vö. Péld. 3,12). Mert sokféle isteni fenyítés alatt rogyadozott, három évi szüntelen betegségben sínylődött; miután ebből Isten kegyelmének orvossága kigyógyította, az Örök Bíró titkos szándékának valamiféle próbatétele következtében fiainak kimúlásában megint csak érezte a ráhulló korbácsütéseket, mikor őket, ártatlan csecsemőkorukban, aki adta, elvette. Halálukon érzett fájdalmát a szülőatya élve maradt fia, a jó természetű Imre gyermek iránti vonzalmának vigaszával fékezte. Immár egyetlen fiát nagy szenvedéllyel szerette, mindennapos imáiban örökösen Krisztusnak és szűz Szülőanyjának szentelte. Minden óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlélje, s hogy utána az országot ő örökölje. S hogy ilyen nagy uralom kormányát majd erősebben kézben tarthassa, rávette, hogy az igazhitű férfiak tanítását mindkét füllel hallgassa mindennapos olvasás által. Az atyai szeretet lángjától ösztökélve ő maga is erkölcstanító könyvecskét szerkesztett néki, melyben őszintén és barátian, a lelki intelem igéivel szól hozzá, oktatva, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a főembereket s vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyesség, irgalmasság meg a többi erények ékesítsék. Az ilyen és ehhez hasonló ismeretekben oktatott kiváló ifjú engedelmeskedve az örök végzés intésének, amelynek mindenek alávettetnek, az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet az örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához. ׀ Lelkét angyalok vitték az ég palotájába; ez még halála órájában egy szent életű görög püspöknek feltáratott. És mivel szentségének érdemei miatt mindenki nagy vonzalommal szerette, hatalmas gyásza keletkezett mindeneknek, de kivált a főembereknek, akik között az elárvult atya sóhajtozott és kesergett. Mert látván, hogy egyedül maradt, utód reménye nélkül, bánkódott szeretni vágyó szíve. De ismerte az írást: „Nincs olyan bölcsesség, nincs olyan tudomány, s nincs olyan tanács, amely megáll az Úr színe előtt" (Péld. 21,30), és a kánoni törvényt: „Senkinek sem szabad kedvesei elmúlásán túlságosan szomorkodni”. Letéve a gyászt teljes valójával az isteni irgalom bőkezűségének keresésére adta magát. A kolostorok és templomok szolgáit, a szerzeteseket és a papokat különféle alamizsnákkal és adományokkal vigasztalta meg, minden jövedelmét, mellyel éppen rendelkezett, zarándokokra, özvegyekre, árvákra költötte. Követei képében még a külföldi tartományok monostorait is gyakran meglátogatta királyi adakozókedvének számlálhatatlan ajándékával.

20. Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Alig nyílt ajka nevetésre, mivel az írásra gondolt: „Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége” (Péld. 14,13). Mindig úgy mutatkozott, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állna, lelki szemeivel az ő tisztelendő külsejű jelenségét látta, s kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén. Szíve-lelke minden vágyával a végső napot képzelte maga elé, s már a mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. Mindenféle-fajta Istennek tetsző erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten színe előtt szentségben és igazságban él életének minden napján, hogy benne már az eljövendő megdicsőülés valamilyen ragyogása lássék.

21. Nem sok idő múltán betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már a lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett; mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerően behatolt, és a király meggyilkolására csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban meghallotta a király, és kérdezte, mi az, bár már tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette; végül a király parancsára felkutatott gyilkosokat elővezették, s ő fejükre törvényt mondva, méltó ítélettel sújtotta őket.

22. Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, ׀ amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek, de mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom (vö. Zsolt. 30,6).”

23. Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, mi urunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1033. évében az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a Szentséges Szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván a főpapok, azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak azután adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította. Sűrűn hallották az angyalok énekének dallamát éjjelente, még sűrűbben szállongott a templom hajóiban a legkellemesebb illat édessége.

24. Így hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott, csodás és titkos rendelkezéséből annak, akit a szent helyén félelmetesnek (vö. Zsolt. 67,36) hirdetnek, hogy aztán – ámbár a föld súlya nyomta, és visszaűzetett a porba – érdeme szerint mind itt az arra elrendelt időben méltóbban nyilvánuljon meg, mind a feltámadás napján dicsőségesebben szólíttassék elő. Jólesik lelki szemünkkel követni, mindez merre tekint, mit jelöl; hisszük, nem is történhetett volna az isteni előre elrendelés kegyelme nélkül. Talán a föld porának valamilyen, az isteni vizsgálat tüzével megtisztítandó ráhintett rétege maradt meg rajta, mely nélkül uralkodók mintegy hatalmi jogukból kifolyólag a jelen életet alig vagy sehogy sem tudják végig élni. Negyvenöt év múltán tehát, mikor Isten, hogy a halandóknak irgalma jótéteményeit általa tanúsítsa, ki akarta nyilvánítani szentjének érdemeit; a római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették. Mikor eljött az ideje, hogy ezt róla is kihirdessék, s hogy elhíreszteljék a dicséretes kegyelmet, melyet általa a világ színe előtt megérdemelt a magyar nemzet, László király – aki akkoriban igazgatta az államot, s mindenben díszes erkölcsökkel jeleskedett, az erények ragyogásával ékeskedett, teljesen átadta magát Isten szolgálatának s dicséretének, és akit megvilágosított a vigasztaló Szentlélek – megbeszélést tartva a püspökökkel és a főurakkal és az egész Pannónia bölcseivel, háromnapos böjtöt rendelt mindenkinek: ez a testi-lelki üdvösségen munkálkodó Szentlélek ajándékából a katolikusok közösségére hasznos lehet; Krisztustól kell kérni közös böjtre s alamizsnára alapított könyörgéssel, hogy tüntessék fel csodajelek. De hogy az Úr megmutassa, milyen irgalmas volt a szent király, míg halandó testében élt, aziránt akkor is, mikor már Krisztussal uralkodott, minden egyéb cselekedet fölötti tetszését nyilvánította; bár szent testét három napig teljes erőből próbálták felemelni, semmi módon sem lehetett helyéről kimozdítani. Ebben az időben ugyanis az elkövetett vétségek miatt a mondott László király és unokatestvére, Salamon között súlyos viszálykodás támadt, melynek folytán Salamont fogságba ejtve börtönben tartották. Mikor hát a test felemelésével hiába próbálkoztak, egy Karitas nevű, a bakonysomlyói Szent Üdvözítő egyház mellé zárt apáca, ki az akkori közvélemény szerint igen híres életű volt, égi kinyilatkoztatásban részesülvén értesítette a királyt, hogy hiába igyekeznek, a szent király földi maradványait nem vihetik át, míg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s szabadsággal meg nem ajándékozzák. Elővezették hát őt a börtönből, és megismételték a háromnapos böjtöt. Mikor harmadnapon a szent maradványok átviteléhez kezdtek, oly könnyedén emelték fel a koporsóra nehezedő hatalmas követ, mintha súlya se lett volna. Véget ért hát a harmadnapi vecsernye, s mindenki várva várta az isteni irgalom jótéteményeit a boldog férfi érdemeiért; Krisztus nyomban meglátogatta népét, és mennyei csodajelek árasztották el a szentegyház térségét, de minthogy sokaságuk azon az éjjelen minden számot meghaladt, itt csak azzal az evangéliumi mondással kívánunk előhozakodni, melyet a világ Üdvözítője küldött feleletül Jánosnak, aki követek útján tudakolta, vajon ő-e az, aki eljövendő: „Vakok látnak, sánták járnak, süketek hallanak, leprások megtisztulnak” (vö. Máté 11,5), a csonkák kiegészülnek, az inaszakadtak meggyógyulnak – mindebből mégis valamit; ha már mindent nem tudunk – tudtul adni törekszünk.

25. Egy béna, tizenkét éve inaszakadt ifjat, aki kezét-lábát nem tudta használni, szüleinek segítségével odaszállítottak. Visszanyerte egész teste épségét, s véle kezdődtek a csodajelek; mikor fürgén odaszaladt az oltárhoz, növelte a Krisztusnak dicséretet zengő sokaság örömét. Egy másik hétéves fiút, aki idegzsugorodás miatt születése óta csak négykézláb csúszkált, szülei teljes hittel a boldog férfiú közbenjárására bíztak; leborultak véle a sír mellett, hogy kegyelmet kérjenek. Ezt csakhamar el is nyerték: ámulatukra az idegzsugorodás fiukban feloldódott, s látva, hogy megszilárdult térde-lába, és jár, mindannyian dicsőítő kiáltásokkal magasztalták Krisztus nevét a boldog férfiú érdemeiben. A fiút az istenfélő király határtalan örömében sírva fakadva, felemelte a földről és az oltárhoz vitte, s ott a dicséret himnuszát zengve a gyermek gyógyulásával kinyilvánított jótéteményért mindazokkal együtt, akik jelen voltak, forró köszönetet mondott. Így az egész éjszakát, megtisztelve szolgáját, Isten sok csodajel csillogásával csodálatosan bevilágította, a nép pedig, virrasztásba és imába merülve el nem mulasztotta, hogy minden egyes csodát dicsérő kiáltással kinyilvánítson. Ezekhez kell hozzáfűzni azt is, hogy nemcsak jelenvalók, hanem távollevők is nevezetes eredményű gyógyulást nyertek érdemeinek közbenjárásával. Mert mikor felemelésének híre mindenfelé terjedni kezdett, a különféle kórságban senyvedők tömege Magyarország minden végeiből, ki-ki ahogyan tudott, a szent koporsójához igyekezett. De jóllehet egyesek odaérkeztek, másokat súlyosabb bajuk akadályozott, s nem tudtak egyszerre odaérni, mégis hasonló irgalmat nyerve, nagyon sokan útközben gyógyultak meg. Ezért a szent király jótéteményeinek maradandó emlékéül valahányan általa visszakapták egészségüket, útjuknak ugyanazon a helyén, ahol meggyógyultak, nagy kőhalmokat raktak, s ezek ott hosszú ideig azután is megvoltak. De egy bizonyos asszony is, mikor ezalatt egyetlen fia kilehelte lelkét, letette szülötte élettelen testét a szent király koporsója mellé, hogy érette Istentől és szentjétől vigasztalást könyörögjön. Csodálatos és a mi korunkban bámulatos dolog: az asszony abba sem hagyta az imádkozást, amíg fiát, akit oda mint halottat fektetett le, élve vissza nem nyerte.

26. Hogy megvirradt Isten szentséges szülőanyja, Mária mennybevitele után az ötödik nap, összegyűlt a templomban a király a főemberekkel, a papság a főpapokkal; először gyászmisét mondtak, majd elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig, s annak felnyitásakor az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlevőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak. Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel; benne mint olvasztott balzsamban nyugodtak a drága csontok; ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték, s a gyűrűt, mely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték. Mivel ezt nem találták, némelyek elkezdték a király parancsára a vizet ezüstüstökbe és -hordókba méregetni, hogy ha kiürítették a szarkofágot, bizonyosabban megtalálják a gyűrűt. De csodálatosképpen minél több folyadékot mertek ki, annál több áradt helyébe s töltötte meg a koporsót. Látva a csodát, a kimert vizet visszaöntötték a helyére, de a visszazúdítással sem telt meg jobban a koporsó. Akkor befedvén a sírt, dicséreteket s hálát zengtek az isteni kegyességnek, és a talált kinccsel Isten boldogságos szülőanyjának, az Örök Szűz Máriának oltárához visszatértek.

Közben Isten, aki a szent hely félelmetes bőkezűségének jótéteményeit árasztotta azokra, akik mind a bazilikán kívül, mind belül gyógyulást kértek, s csodajelekkel olyannyira tudtul adta jelenlétét, hogy úgy tetszett, ismét elkövetkezett az Úr földi életének amaz ideje, melyről olvasható: „mindenki, akiknek különféle kórságtól megszállott betegeik voltak, vitték azokat” (Lukács 4,40) Jézushoz és meggyógyultak. Mindez az isteni jóság nemcsak azon a napon, hanem sok idő múltán is kegyesen munkálkodott szolgája érdemeiért, úgyhogy más vidékről is, hallván Isten jótéteményeinek hírét, egészségük visszanyerése végett a különb-különb betegségekben szenvedők a boldog férfi közbenjárásához vágyton vágyva sereglettek. Egy bizonyos ispánné, Matild nevű, fényes nemességű úrnő, akit három éve szüntelen bélbántalmak gyötörtek, már közel állt a halálhoz. Gyászpadon hozták el övéi, s mindjárt azon a napon, melyen a boldog férfiú koporsójához ért, jobban kezdte érezni magát, és rövidesen visszanyervén korábbi élete épségét, hirdette Isten nagy tetteit (vö. ApCsel 2,11), melyekkel szolgája érdemeiért őt jutalmazta meg. Isten csodáinak többi bizonyságát, amely az égből szolgája kedvéért mutatkozott, nem azért nem örökítem meg írásban, mert megcsömörlöttem, hanem mert nemcsak engem öntöz az Úr esője, aki napját a jók és gonoszok fölött is ragyogtatja (vö. Máté 5,45); mindenkinek üdvéről gondoskodik jótéteményeinek sokaságával; hirdesse hát mindezt tollával – nekik hagyom – a számtalan bölcs, kit Magyarország melenget és felkarol. Csupán azt szándékozom még a kódex végére illeszteni, hogyan bukkant napvilágra az isteni kegyelem csodás ajándékából a sokáig keresett és nem talált gyűrű a boldog férfiú jobbjával együtt átvitele után három évre.

27. Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, aki papi rendjében az Örök Szűz kincstárának őre volt, s a mennyei haza szeretete miatt a világról is lemondott, azon órában, melyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Mikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: „Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.” A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívű gyűrűvel meglátta; anélkül hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, melynek igazgatása reá volt bízva, s várva várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt időre. Itt a földbe rejtett kincset sokáig eltökélten egyedül vigyázta és őrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette, végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország első embereit csakhamar összehívatta, s miután ott Krisztus sok csodás jótéteményét pazarolta, ő az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.

Mi dolog, testvéreim, hogy a többi tag eloszlott, s a hús porba vegyültével teljesen szétfoszlott, csak a jobb kéz őrizte meg csontjaihoz tapadó idegeivel s bőrével épségének ékességét? Nem hiszem, hogy mást akarna a jeles ténnyel kinyilvánítani a megmérhetetlen isteni szándék, mint hogy a szeretet és alamizsnálkodás az erények minden lépcsőfokán átlép. Ezért mondja az Igazság az evangéliumban: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Máté 5,7). És másutt: „Adjatok és akkor ti is kaptok” (Lukács 6,38). Megint más helyen: „Ahogy a víz eloltja a tüzet, úgy az irgalmas szeretet a bűnt" (vö. Sirák 3,33). Méltán mentesült a rothadástól a boldog férfi jobbja, mert a kegyesség virágjától mindig újra kivirulva a szegényeket adományaival kifogyhatatlanul táplálta. Segítséget nyújtott a szűkölködőknek, igájukból kiszabadította a fogságba vetetteket, a zarándokoknak ruhát és szállást juttatott, az özvegyek és árvák nyomorúságát és szükségét sajátjának tekintette, az Úr vacsoráját és parancsát a szegények lába mosására naponta megismételte, alamizsnáját nem rablásból vagy mások kárára, hanem saját erszényének költségéből vetette, lemondott a birtok iránti vágyról, hogy Isten házait gazdaggá tegye, s így mindenben az Istenség akaratát segítve, húsát a bűnökkel és kívánságokkal egyetemben keresztre feszítette. Innen van testének és jobbjának gyönyörűséges és bámulatos csodálata, innen az örök élet édes és boldog jutalma, innen a mennybéliekkel kívánatos együtt lakása, ahol rásugárzik mindig fénylő s fogyhatatlan ragyogása az egy és legfőbb Istenségnek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek, mindörökkön örökké. Amen.

Fordította KURCZ ÁGNES

 

[Jegyzetek]

SZENT ISTVÁN KIRÁLY LEGENDÁJA HARTVIK PÜSPÖKTŐL

A három Szent István-legenda összehasonlításának megkönnyítésére – az SRH-beli kiadást követve – a margón jelöljük Hartvik forrását. Jegyzetet itt csak Hartvik önálló fejezeteihez fűzünk.

A latin szöveg kiadása: SRH 2,401-440, a magyar fordításé: Árpád-kori legendák, 34-53.