Antik Görög kronológiaKr. e. 3000 - Kr. u. 30

Görög kronológia

3000

a krétai bronzkor kezdete

 

2000

az első krétai államok kialakulása

 

1900 körül

akháj törzsek bevándorlása északról

 

1700 után

Knósszosz vezető szerepe Krétán, a mükénéi civilizáció kialakulása

A mükénéi kultúra a görög szárazföld késő bronzkori kultúrája (Kr. e. 16–12. sz.); a helladikus kultúra utolsó szakasza. Nevét egyik legjelentősebb lelőhelyéről, Mükénéről kapta. Rajta kívül fontos központok és lelőhelyek voltak Pülosz, Spárta és Tirünsz is.

Kr. e. 2200-1900 között a görög szárazföldre indoeurópai néptörzsek vándoroltak be, akiket később akhájoknak, iónoknak neveztek. A Kr. e. 16. században ezek a görög törzsek benyomultak a Peloponnészoszra. Katonailag jól megszervezett társadalmukba beolvadtak a félszigeten élő kisebb népek, ettől művészetük paraszti jellegűvé vált. Kultúrájukból és a minószi kultúra összeolvadásából Kr. e. 1600 körül keletkezett és hirtelen kivirágzott a mükénéi kultúra, melyben anatóliai és egyiptomi hatások is érvényre jutottak. Kr. e. 1450-től a mükénéi törzsi vezérek elfoglalták a Szantorini vulkán kitörése (kb. Kr. e. 1500 vagy 1470 körül) által elpusztított Krétát, amely a krétaiak földközi-tengeri uralmának végét jelentette, és a Kr. e. 14. századtól a mükénéi befolyás kiterjesztéséhez vezetett a Földközi-tenger keleti térsége felett. A mükénéi kultúra az égei népvándorlások, a tengeri népek vándorlásának viharaiban a Kr. e. 13–12. században pusztult el, mivel elvágták külső nyersanyagforrásaitól. E korszak emléke Homérosz eposzaiban él tovább. Az akhájok kapcsolatban álltak a Peloponnészoszon virágzó prehellén kultúrákkal (pl. Lerna) is.

A mükénéi művészet első korszakát aknasírok alapján ismerjük. Az aknasírokból előkerült leletek krétai import dísztárgyak, kardvégek, tőrvégek. A helyi és krétai hagyományok ötvöződését mutatták ki harci jeleneteket ábrázolós sztéléken, halotti maszkokon. Itt már megfigyelhetők a mükénéi művészet alapelemei, a geometrikus minták, lineáris felosztás. A mükénéi kultúra felfedezését Heinrich Schliemannak köszönhetjük, aki a mükéneiek által kifosztott Tróját is feltárta.

A mükénéi civilizációról részleteiben - ami eredetét, kialakulását, a társadalomszerkezetet, a gazdaságot, a vallást, a többi civilizációval való kapcsolatot stb. illeti - meglehetősen kevés biztosat tudunk; az újabb ásatások nyomán előkerült régészeti leletek és újabb (a kilencvenes évekig kialakult), interdiszciplináris alapú történészi elméletek a történelemkönyvekben szereplő „palotagazdaságok” képét részleteiben inkább bizonytalanabbá, semmint árnyaltabbá tették

1450 körül

az akháj uralom kezdete Krétán

 

15-14. század

a trójai háború

A trójai háború fegyveres konfliktus volt az ókorban az akhájok és a kisázsiai Trója között. A történet szerint a háború azután tört ki, miután Parisz, Trója hercege elrabolta Helenét, Menelaosz spártai király feleségét. Homérosz műve, az Iliasz a csata meghatározó momentumait mutatja be, melynek célja Trója városának (görögül Ilion) elfoglalása volt a görög csapatok által. A görögök az akhájok vezetésével törzsenként reprezentálják magukat. A történetben csupán 51 napját élhetjük át a 10 éves ostromnak.

13-12. század

az égei vándorlás „tengeri népek” támadják Egyiptomot, Szíriát, Palesztinát;
trák törzsek kisázsiai területeken (frígek)

Égei vándorlás: a Kr. e. II. évezred végén meginduló népvándorlási folyam >at, amelynek során új mépcsoportok tűnnek fel az Égei-tenger és a Földkozi-tenger keleti medencéjében, s ezáltal megváltozik a térség etnikai-politikai arculata.

Trákok, a mai Bulgária területének kihalt, ókori őslakói. Jóval nagyobb területei népesítettek be, mint a ma Trákiának nevezett országrész. Harcias lovasnép volt. Bizonyára indogermán nyelvükre csak az ókori irodalomban és feliratos kőemlékeken fennmaradt személynevekből. Istennevekből és helynevekből, valamint egy aranygyűrű írásjegyeiből, (a szófiai Nemzeti Múzeumban) lehet némileg következtetni. Vallásuk is kevésbé ismeretes, legtöbb bulgáriai ókori domborművön egy lovas istenséget találunk kivésve, pedig állítólag az antik görögségre is hatottak vallási képzeteikkel, (Dionysos, Orpheus). A T. átmeneti idegen, (perzsa majd makedón) uralmaktól eltekintve saját királyaik alatt a római birodalom balkáni hódító fellépéséig megtartották függetlenségüket. Kr. u. 9-ben az É.-i T. területe, Moesia, Kr. u. 46-ban a D.-i T.-é Thracia név alatt vált az ókori világbirodalom tartományává. A T. beolvadása más betelepült népekbe a római uralom népkohójában ment végbe.

az ókori Frígiának (azaz Kisázsia északnyugati részének) indoeurópai nyelvű lakossága

12. század

a dór felemelkedés kezdete, a mükénéi civilizáció lehanyatlása

 

12-8. század

a görög átmeneti kor

1194-1184

a trójai háború hagyományos időpontja

A trójai háború fegyveres konfliktus volt az ókorban az akhájok és a kisázsiai Trója között. A történet szerint a háború azután tört ki, miután Parisz, Trója hercege elrabolta Helenét, Menelaosz spártai király feleségét. Homérosz műve, az Iliasz a csata meghatározó momentumait mutatja be, melynek célja Trója városának (görögül Ilion) elfoglalása volt a görög csapatok által. A görögök az akhájok vezetésével törzsenként reprezentálták magukat. A történetben csupán 51 napját élhetjük át a 10 éves ostromnak.

1100 k

a vaskorszak kezdete „Görögországban”

1050 körül

az első gyarmatosítás, görög telepek kisázsia nyugati partján (aiolok, iónok, dórok észak-déli-i vándorlása)

 

10. század

Spárta alapítása

A polisz története az i. e. 10. században a dór vándorlással kezdődik, amikor a dórok meghódították a korábban a mükénéi korban itt lakó akhájokat. A kettős királyságot is ebből a korból szokás eredeztetni, de hogy hogyan, arra már több verzió is létezik. Az egyik szerint a tulajdonképpeni két dór törzs (phülé), a Hülleisz és a Dümanesz vezetőiről van szó, a harmadik dór törzs neve (Pamphüloi) ugyanis "mindenféle törzsből valót" jelent, azaz afféle utólagos kreációra utal. A másik változat szerint a hódító dórok és az alávetett akhájok vezetőiről van szó egyféle kiegyezés útján, ahol az akhájok vezető rétegét egyenlőnek ismerték el a dórokkal. De ezentúl ennél későbbi fejlemény is lehet a két király intézménye. A két király teljesen egyenrangú volt, az egyik nem tehetett semmit a másik vétója ellen. Ugyanakkor az Agiada királynak egy kicsit nagyobb tisztelet járt, mint az Eurüpóntidának, mert családja a hagyomány szerint ősibb volt. Egy spártai legenda Arisztodémosz király ikerfiaira vezeti vissza a kettős királyságot. Egyes kutatók viszont az abszolutizmus elkerülésének igényére, ahogy Róma két consulja esetén. Bár ez is egy bizonyos fejlődés eredménye. Rómában a király hivatalonoka volt az egyetlen konzul, aki csak később kapott kollégát a korai köztársaság idején. A két karthágói suffes is példa a kettős hatalomra.

8. század

Athénban megszűnik a királyi hatalom, a társadalom élére a nemzetiségi arisztokrácia kerül

Az i. e. 8. századra Athén újra felemelkedett, a görög világban való központi fekvése, biztonságos akropolisza és tengeri kijárata folytán, ami természetes előnyt biztosított számára olyan potenciális riválisokkal szemben, mint Thébai és Spárta. Az i. e. 1. évezred elejétől Athén önálló városállam (polisz) volt, amit eleinte királyok kormányoztak. A király a földbirtokos arisztokrácia élén állt, akiket eupatridáknak (jószületésűek) neveztek, akiknek kormányzati eszköze az Arész dombján, az Areioszpagoszon ülésező hasonló nevű tanács volt. Ez a tanács nevezte ki a város vezetőjét, az arkhónt, majd később az arkhónokat.

776

Az első olümpiai verseny, amelyről írásos feljegyzés maradt; később a görög időszámítás támpontja

Az olümpiai játékok (görög betűkkel τὰ Ὀλύμπια) az ókori Görögországban jelen lévő atlétikai és vallási ünnep volt Zeusz tiszteletére az éliszi Olümpiában. A történeti források szerint a játékokat i. e. 776 és i. sz. 393 között négyévente tartották, összesen 292-t. Az olümpiai játékok a 4 eseményből álló pánhellén játékok részét képezték, amelyeket 2-4 évente rendeztek meg, és amelyek közül az olümpiai játékok voltak a legfontosabbak, a legnagyobb presztízsűek.

Ezen játékokat négyévente rendezték. Az első olümpiai verseny megrendezésére i. e. 776-ban került sor. A görögök ezt az időpontot nevezték ki időszámításuk kezdetének, ebből láthatjuk a játékok iránt érzett tiszteletüket.

770 körül

A nagy (második) görög gyarmatosítás a 6. század közepéig;
Itáliában (Kümé) és a Fekete-tenger partján (Szinope, Trapezunt)

A Boszporuszon túli tenger, a Pontosz Euxinosz a 7. században vált a gyarmatosítás színterévé, először a milétosziak hatoltak be sikeresen erre a területre. Kr. e. 630 körül megalapították Szinopét. Az összes Kr. e. 560 előtti Fekete-tenger parti gyarmatot a milétosziak alapították, és Kr. e. 500-ig csupán három bizonyosan nem milétoszi alapítású városról tudunk: Herakleia (megarai alapítás), Phanagoria (Kr. e. 545-ben alapították a perzsa hatalom elől menetülő teószi lakosok) és Meszembria (megarai alapítás Kr. e. 510-ből). Ugyanakkor 560 után egyetlen biztosan milétoszi alapítás sem ismert. Ebből arra következtethetünk, hogy egyrészt 560 előtt valamiféle kizárólagosságot élvezhettek a Pontosz Euxinosz gyarmatosításában (talán a megaraiak boszporuszi kolóniájával együttműködve), utána azonban felhagytak a gyarmatosítással.[16] A milétoszi gyarmatosítók főleg a nyugati és az északi partra koncentráltak, azonban a keleti és a déli szakaszokon is alapítottak kolóniákat. Milétoszi alapításúak voltak többek között:

Istria
a Fekete-tenger parti Olbia
Pantikapaion
Phászisz
Szinopé
Trapezunt

 

754

A spártai ephoroszok listájának kezdete

Az ephoroszok ("felügyelők", a görög ἐπί, epi, "valamin", és ὁράω, horaō, "lát",azaz aki "átnéz, felügyel" valamit) az ókori Spárta főhivatalnokai voltak. Öt ephoroszt választottak évente, akik fenntartják a spártai királyok hatalmát, amíg a királyok pedig felesküdtek, hogy fenntartják a törvényekét. Az i. e. 6. századi Khilónnak ephoroszként nagy szerepe volt a spártai államrendszer kiépítésében

Az ephoroszok jogköre

Az ephoroszok elnököltek az öregek oligarchikus tanácsa (gerúszia) ülésein. Ők voltak illetékesek a polgári perekben, az adózási ügyekben, a naptár ügyeiben, a külügyekben és a fiatalok képzésében. Az évet egyikükről nevezték el, mint az arkhón eponümoszról Athénban. Két ephorosz a hadsereggel tartott a csatákban, és letartóztathatták és börtönbe vethették a királyokat rossz vezetés címén. 8 évenként megerősítették a királyok hatalmát, amennyiben egy erre kijelölt nyári éjszakán nem mutatkoztak az istenek tiltakozását mutató égi jelek. A végső szó kimondása ilyen jelek esetén a delphoi jósda hatáskörébe tartozott.

Az ephoroszokat úgy tekintették, mint akik személyükben állandóan hadban állnak a helóták ellen, ezért ők letartóztathattak, kivégeztethettek bármely helótát, bármikor, bármilyen okból, bírósági eljárás nélkül úgy, hogy ezzel ők nem sértettek meg semmilyen vallási előírást. Az ephoroszok minden évben formálisan is hadat üzentek a helótáknak.

8. század második fele

Spárta első messzéniai háborúja; a meghódítottakból helóták lesznek

1. Messzéniai háború

8. század közepén, 20 évig tart
Ok: földhiány Spártában
Ürügy: a messzéniaiak az Artemisz-szentélynél áldozatot bemutatni akaró spártai szüzeket meggyalázták
Végül Ithómét is feladják a messzéniaiak
Spárta elfoglalja Észak-Messzéniát

 

700 körül

Tarentosz (Tarentum)

’Ο Ταρας, m. Taranto; alsó-italiai város a hasonló nevü öböl mellett, nagyon szép és termékeny vidéken (Hor. sat. 1, 6, 105. ep. 1, 16, 11), Aulon hegytől Délre és a Galesus torkolatától Nyugatra. Az egyik monda szerint Posidon egyik fia Taras volt a város alapítója, a hol magát Posidont tisztelték a város védő istenéül (πολιυχος). Hor. od. 1, 28, 29. Rendesen azt tartották, hogy Phalanthus vezetése mellett laconiai ifjak építették. T.-ot a Kr. e. 8. évszáz elején. Virágzó ipara és kereskedelme oly hatalmassá tette T.-ot, hogy Romával szemben sokáig tudott megállani, de Kr. e. 272-ben elbukott, miután Pyrrhus Görögországba visszatért.

7. század

A görög városok első pénzérméi (lüdiai mintára)

Jelenlegi ismereteink szerint a pénzverés kezdetei az ie. 7. századba nyúlnak vissza, amikor is Gügész, Lüdia királya készíttetett elsőként vert pénzt, az utókor mégis elsősorban ie. 6. századi utódjára, Kroiszoszra emlékszik, akit az ókori kelet egyik leggazdagabb uralkodójaként tartanak számon (krőzusi gazdagság). Ő vezette be a tiszta arany, illetve ezüst veretek rendszerét. Legnagyobb értékű aranypénze (nehéz statér) 10,8 g körüli volt.
A lüdöktől valószínűleg nem sokkal lemaradva már néhány görög poliszban (pl. Argosz, Aigina) is megindult a pénzverés. Az első pénzeket még nem tiszta aranyból vagy ezüstből verték, hanem e kettő természetes keverékéből, ún. elektronból. (Plinius szerint az elektron legfeljebb 4/5 rész aranyat és legalább 1/5 rész ezüstöt tartalmazott.) Az arany, az ezüst és a réz különböző arányú ötvözetei eltérő színű vereteket eredményeznek.

683

Az arkhónok választásának kezdetei Athénban az arisztokrácia köréből

i. e. 683 után a hivatalokat csak egy évig viselték, s ekkortól az évet a legfőbb vezetőről, a arkhón epónümoszról nevezték el az athéni naptárban. Az arkhón epónümosz elnökölt a bulé ülésein. Akkor is kinevezték rendszeresen, amikor a várost a türannisz időszakában türannosz irányította. A demokrácia idején, Kleiszthenész reformjai után szerepe nagyon korlátozott, szinte csak jelképes volt a népgyűléshez képest, bár névlegesen ő volt az athéni állam feje.

650 körül

a démosz aktív színre lépése; a korinthoszi és a sziküoni türannisz létrejötte;
helótafelkelés Spárta ellen (második messzéniai háború)

A dórok által korábban leigázott város az archaikus korban, a Kr. e. 7–6. században, az ión származású Orthagoridák türannisza idején lépett ki a mitikus homályból, ám még ekkor sem teljesen. Az alapító Orthagorasz félig legendás személy, állítólag egy Andreasz nevű szakács fia volt, akinek Delphoiban megjósolták, hogy fia még zsarnokságra tör. Orthagorasz a határőrségben tűnt ki vitézségével, majd hadvezérré (polemarkhosz) választották, és ilyen rangban lett türannosz. Fivére, Mürón Kr. e. 648-ban olümpiai kocsiversenyt nyert. Önmagában a jóslatkérés, a hadvezérség vagy a versenygyőzelem alapjában cáfolja a hagyományt, miszerint a dinasztia alacsony sorból származott volna. Ennek hangsúlyozása valamilyen okból nyilván rendkívül fontos volt az Orthagoridák számára, ha ilyen megkérdőjelezetlenül őrizte meg a hagyomány.

Sziküónból az alábbi türannoszok ismeretesek:

Orthagorasz
I. Mürón (Orthagorasz fivére)
Arisztónümosz (Mürón fia)
II. Mürón és Iszodémosz (Arisztónümosz fiai)
Kleiszthenész (Arisztónümosz fia, az előbbiek fivére)
Aiszkhinész (sziküóni türannosz)

621

Drakón arkhón működése, az athéni jog rögzítése írásban

A démosz egyre erősödő sérelmeit és követeléseit (írásbeli törvények a szokásjogi ítélkezés helyett, adósrabszolgaság eltörlése, hivatalvállalást a népnek, földosztás) hallván, a belső ellentéteket tompítván, Kr. e. 621-ben megtette az első kísérletet az alkotmányosításra.

Bár az adósrabszolgaságot nem törölte el és földosztást sem rendelt el, a politizálásra jogosultak körét – Arisztotelész 300 évvel későbbi írása (Athéni állam) szerint – megnövelte: ezentúl nem a születésen múlt a politikai szerepvállalás lehetősége, hanem az illető vagyonán. Eme rendelkezésével továbbra is meghagyta az arisztokrácia fölényét a politikában.

Az első írásos törvényeket is ő fektette le, ám a nevéhez fűződő legendák szerint majdnem minden bűnért halálbüntetést szabott ki; innen ered a mai „drákói szigor” kifejezés. Bár ez a túlzott szigor valószínűleg csak a korai törvényhozók munkásságához gyakran fűződő toposz, mind a mai napig tovább él a köztudatban. Törvényei ugyan még mindig rendkívül erélyesen védték az arisztokraták érdekeit, a törvénykezésben szerepet nem kapó démosznak azonban fontos előrelépés volt a törvényesség kialakítása. Drakón a nyilvános tárgyalások híve volt, hogy mindenki tanúja lehessen az igazságszolgáltatásnak.

594

Szolón arkhónsága, az adósrabszolgák felszabadítása, teherlerázás

A szolóni alkotmány i. e. 594-ben került bevezetésre, amikor is Athénban Szolónt választják arkhónnak és egyben közvetítőnek a démosz és az arisztokrácia között. Ez utóbbira azért volt szükség, mert a két réteg közötti vagyoni és jogi ellentétek a végsőkig feszítették a húrt. Maga a forrás, ahonnan az alkotmányt ismerjük, Arisztotelésztől származik, és az "Az athéni állam" címet viseli.

Arisztotelész különböző államformákról és államokról szóló műveit az i. e. IV. században írta, amikor a poliszrendszer válsága megkezdődik, illetve a hellenizmus csírái megjelennek. Tehát Arisztotelész már "nosztalgiával" tekint vissza egy nemlétező, jobb államformára.

Az adósrabszolgaság eltörlése

Szolón eltörölte a démosz legnagyobb sérelmét, az adósrabszolgaságot, vagyis minden adósrabszolgát fölszabadítottak, akiket pedig eladtak külföldre, azokat az állam költségén visszavásároltak. Eltörölte az adósságokat mind az állammal, mind az egyénnel szemben. Ezt nevezik másképpen teherlerázásnak, mert mindenkinek elengedték a tartozását. Ez vonatkozott azokra is, akiket fizetőképtelenségük miatt földjüktől fosztottak meg, ők most visszakapták birtokukat.

Jövedelem alapján történő besorolás

Szolón alkotmányának talán leglényegesebb része a lakosságnak a négyévenkénti osztályokba való sorolása. Ez a feladat az Areioszpagoszra hárult, ami a lakosokat évi jövedelmük alapján rangsorolta. Az első osztály az ötszázmérősöké volt, azoké, akiknek éves jövedelme meghaladta az ötszáz mérő gabonát. A második osztályt a lovagok (hippeisz) alkották, az ő évi jövedelmük háromszáz és ötszáz mérő között ingadozott. A következő osztály a zeugitészeké (ökörfogatosok), akik éves jövedelme kétszáz és háromszáz mérő gabona között mozgott. A legszegényebb réteg a thészek osztályát alkotta, akik éves jövedelme nem haladta meg a kétszáz mérő gabonát. E besorolás szerint történt az adófizetés, a tisztségviselés és a katonáskodás egyaránt. Erre azért volt szükség, mert sem a tisztségek betöltéséért, sem a katonáskodásért nem járt fizetség, mindenkinek a saját jövedelméből kellett megélnie. A hadseregben az első két osztály adta a lovasságot, a harmadik a nehézfegyverzetű gyalogságot, a negyedik pedig a könnyűfegyverzetű gyalogságot. Tisztségviselőket csak az első három, arkhónokat pedig kizárólag az első osztályból választottak. Eme besorolás miatt nevezzük a szolóni alkotmányt timokratikusnak. A szó azt jelenti, hogy az egyénnek a jogai a vagyonától függenek, vagyis a gazdagok érdekeit szolgálja, ugyanis az első osztályokba ebből kifolyólag már nem csak az arisztokraták tartoztak, hanem a gazdag kereskedők és iparosok is.

Az alkotmány további rendelkezései

Szolón lehetővé tette a negyedik osztálynak is a népgyűlésen való részvételét, így ez a szerv vált a legfontosabbá, mert itt bárki felszólalhatott, továbbá ha valakit megalapozottan sérelem ért, az elégtételt követelhetett, valamint létrehozta az esküdtbíróságot, ahova bárkinek joga volt fellebbezni, amivel a démosz kiszolgáltatottságát csökkentette az arisztokráciával szemben. További rendelkezése volt még, hogy ha Athénban viszály van, és valaki nem áll ki egyik oldal mellett sem, akkor azt fosszák meg polgárjogaitól és száműzzék.

Az arisztokratikus Areioszpagosz ellensúlyozására létrehozta az 500-ak tanácsát, a bulét, amit a népgyűlés választott meg az első három vagyoni osztály tagjai közül úgy, hogy minden hagyományos ión-attikai phüléből választottak 100-100 tagot.

560-510

A türannisz Athénban (Peiszisztratosz 527-ig, majd elűzéséig fia, Hippiász a türannosz)

Peiszisztratosz

Eretriába menekülve 10 évet töltött a restauráció előkészítésével. Először részt vett a Therméi-öböl környékén Rhaikélosz megalapításában, onnan Pangaionba költözött. Thébaiból és az Eretriát vezető lovagoktól rengeteg pénzt, Argoszból zsoldosokat, a naxoszi Lügdamisztól pedig anyagi és katonai támogatást kapott. A tizenegyedik évben megszállta Marathónt, a hírre pedig athéni párthívei is csatlakoztak hozzá. A pallénéi csatában győzedelmeskedett, az Alkmaiónidákat száműzte, megszerezte Naxoszt (élére Lügdamiszt tette meg türannosznak) és tisztító szertartást hajtott végre Déloszon, a néptől pedig elvette a fegyvereket. Hatalma a zsoldosokon alapult, akiket a Sztrümón mellől és Athénból befolyó jövedelmeiből (az általa bevezetett 10%-os tulajdonadó) tartott.

A források tanúsága szerint az Akropoliszon berendezkedő türannosz emberszerető és szelíd volt, uralma kevésbé volt zsarnokra, mintsem polgárra valló. Betartotta a törvényeket, a vétkesekkel szemben megbocsátó volt, kölcsönöket adott a kisparaszti rétegnek, jólétet és munkát biztosított a polgároknak (mindezzel bázisát akarta növelni, másrészt valószínűleg el akarta őket fordítani a politizálástól). Kiszálló bíróságokat szervezett, így a démosznak nem kellett gyülekeznie a városon belül. Türanniszára béke és prosperitás volt a jellemző – sokak számára valóságos aranykor volt uralkodása. Az exkluzív, arisztokratikus Apollón-kultusz helyett a Dionüszosz-kultuszt vezette be, illetve kiterjesztette a Panathénaia ünnepségét, és átvette az eleusziszi misztériumok feletti ellenőrzést. Hadat nem vezetett.

Betegségben halt meg. 33 évéből alig 19-ben gyakorolta az egyeduralmat. Két törvényes fia volt: Hippiasz és Hipparkhosz, illetve két törvénytelen, Iophón és Hégészisztratosz Thettalosz. Halála után gyakorlatilag Hippiasz örökölte a hatalmat.

Hippiasz

Amikor a népszerű Peiszisztratosz elhunyt, négy fiút hagyott maga után: Hippiaszt és édestestvérét, Hipparkhoszt, valamint két féltestvért, Iophónt és Hégészisztratosz Thettaloszt. Bár hivatalosan Hippiasz és Hipparkhosz együtt örökölte a hatalmat, gyakorlatilag Hippiasz lett Athén egyeduralkodója. A források szerint eleinte apjához hasonlóan népszerű volt, ám Kr. e. 514-ben Harmodiosz és Arisztogeitón, a „zsarnokölők” meggyilkolták Hipparkhoszt, ettől kezdve uralma igazi zsarnoksággá változott. A kezdetben visszahívott Alkmaiónidákat ismét elűzték Athénból.

Kr. e. 510-ben spártai intervenció vetett véget Hippiasz uralmának, mely mögött egy feltevés szerint a háttérbe szorított Alkmaiónidák álltak, akik befolyásuk alatt tartották a delphoi jósdát, mely Hippiasz ellen indította a spártaiakat. Valószínűbb azonban, hogy a Peiszisztratidák argosziakkal ápolt jó kapcsolata volt a támadás kiváltó oka. A türannosz korábban az Alkmaiónidák leipszüdrioni visszatérési kísérletét már megállította, és thesszáliai lovassága és flottája az első spártai támadásokat is visszaverte, de a I. Kleomenész király főseregével már nem tudott mit kezdeni. A Pelargikon-erődben körülvett türannosz-családot végül sikerült rávenni, hogy vagyona megtartása mellett elvonuljon, és elhagyja Athént.

Eztán Hippiasz családi birtokára vonult vissza Anatólia nyugati részén, Szigeionban, amely már az Óperzsa Birodalomhoz tartozott. I. Dareiosz hamarosan úgy döntött, hogy háborút indít Hellasz ellen, ezért maga mellé vette Hippiaszt, aki értékes katonai tanácsadóként szolgált számára, bár hatalmát nem sikerült visszaállítani a marathóni vereség miatt. Hippiasz perzsa alattvalóként hunyt el.

 

530

Spárta létrehozza a peloponnészoszi szövetséget

A Peloponnészoszi Szövetség vagy Peloponnészoszi Liga egy katonai-politikai szövetség, koinon volt a Peloponnészoszi-félszigeten Spárta városának vezetésével az i. e. 6. és az i. e. 4. század között. A szövetség a ma ismert nevét csak később kapta, fennállása idején csak „a spártaiak és szövetségeseik” néven emlegették őket. A klasszikus görög világban az athéniak Déloszi Szövetségének ellenpontja volt.

508

Kleiszthenész reformjainak kezdete;
szerződés Athén és Perzsia között

A demokrácia széles körű jogokat biztosító politikai rendszer a teljes jogú athéni polgárok számára. Kleiszthenész reformjainak célja pontosan az volt, hogy Athén minden szabad állampolgárát azonos jogok (iszonómia) illessék meg. Ennek érdekében Kleiszthenész 10 phülére osztotta az Attikai-félszigetet mégpedig oly módon, hogy mindegyik phülé városra, belső területre és tengerparti vidékre (trittüszre) tagolódott. Minden trittüsz községekből (démoszból) állt. A phüléket a trittüszökből sorsolással állították össze. Kr. e. 508-ban így létrejött egy olyan intézményrendszer, amelynek a legfontosabb intézménye a népgyűlés (ekklészia) volt. A népgyűlés dönt a háború és béke kérdéséről, adók kivetéséről, államszerződésekről, és választja vagy sorsolja a tisztségviselőket. A második intézmény a bíróság (héliaia). 6000 főből áll, tagjait a népgyűlés évente sorsolja. Bizottságokra osztva döntenek. A harmadik intézmény az ötszázak tanácsa (bulé), melybe minden phülé 50 tagot küldhet. Tagjait a népgyűlés sorsolja. Végrehajtó testület, mely gondoskodik a törvények végrehajtásáról, ellenőrzi a tisztségviselőket, törvény-előkészítő szerepe is van és kisebb jelentőségű ügyekben dönthetnek is. Az ötszázak tanácsa, a phüléknek megfelelően tíz prütaneiára oszlik; mindegyikük az év egy tized részén (36 napig) alkotja az ügyvezető tanácsot, melynek tagjai maguk közül naponta elnököt (prütaniszt) választanak. A negyedik intézmény a sztratégosz. Phülénként egy hadvezért választ a népgyűlés. Az ötödik intézmény az arkhónok intézménye, mely Kr. e. 508-ban még választott hivatal, később azonban tagjait sorsolják. Fő feladatuk a tisztségviselők ellenőrzése és bíráskodás politikai ügyekben. A hadseregben a hierarchikus vezetés csúcsát az arkhón polemarkhosz jelentette, akinek az alárendeltségébe tartoztak a sztratégoszok. A hatodik intézmény az areioszpagosz, mely a volt arkhónokból tevődik össze. Fő feladata a törvényesség ellenőrzése, és a tisztségviselők felügyelése. Kleiszthenész a zsarnokság bevezetését a cserépszavazással kívánta megakadályozni. Ha valakiről a polgárok úgy vélték, hogy zsarnokságra tör, cserépszavazással tíz évre elűzhették Athénból.

500/499-494/493

Az ión városok fölkelése

Az ión felkelés alatt az i. e. 499–493 közötti, a perzsa uralom elleni görög lázadásokat kell érteni, melyek Iónia, Aiolisz, Dórisz, Kária és Küprosz (Ciprus) területén törtek ki. Ezek egyik fő oka az volt, hogy a városokban Arisztagorasz és Hisztiaiosz türannoszok uralma perzsa támogatásra épült. Iónia városait még i. e. 540-ben elfoglalták a perzsák, és a térség a birodalom egyik szatrapiájának része lett. I. e. 499-ben Arisztagorasz a király hatalmát kívánta megerősíteni, ezért Artaphernésszel hadjáratba indult Naxosz megerősített erődje ellen, de végül elbuktak. Arisztagorasz attól félve, hogy elveszti türannoszi pozícióját, felkelést szított korábbi ura, I. Dárajavaus perzsa király ellen.

I. e. 498-ban az iónok, Athén és Eretria segítségével a lüdiai Szardeisz ellen indultak, amelyet elfoglaltak, majd megsemmisítettek. Az iónok visszatértekor azonban a perzsák Epheszosznál megtámadták és legyőzték őket. Ez volt az egyetlen ión offenzíva a felkelés alatt, amely a következő években a perzsa hadsereggel való szembeszállást megalapozta. A perzsa válasz i. e. 497-ben érkezett három ütközet során, amelyekben a külső területeket támadták. Ekkor kapcsolódott be a felkelésbe Kária perzsa terület. A kezdeti sikerek után Dauriszesz perzsa tábornokot a pédaszoszi ütközetben legyőzték, és i. e. 496-ra patthelyzet alakult ki.

I. e. 495-ben a perzsa hadsereg és tengerészet Milétosz ellen vonult. Az ión tengerészet Ladé szigeténél szállt velük szembe, de vereséget szenvedtek itt, majd Szamoszban is, és Milétosz elpusztult. E kettős ión vereség megpecsételte a lázadást, és a következő évben az iónok békét kötöttek.

492-449/448

A görög-perzsa háborúk

A görög–perzsa háborúk alatt azt az időszakot értjük, amikor a görög poliszok és az Óperzsa Birodalom hadban állt egymással (i. e. 499–449). A háború i. e. 498-ban az ión felkeléssel kezdődött. A görögök hősiesen ellenálltak, számtalan csatát nyertek, ám a perzsák Athént is elfoglalták.

I. Dárajavaus (I. Dareiosz) halála után fia, I. Khsajársá perzsa király (I. Xerxész) folytatta apja háborúját. A perzsák gyorsan elfoglalták Trákiát, Makedóniát és Thesszáliát, majd Thermopülánál egy taktikai csellel legyőzték a görögök szárazföldi erőit. Ezután azonban a szalamiszi csatában a görögök megsemmisítő vereséget mértek a perzsa hajóhadra, majd a plataiai csatában a tél elmúltával újra támadásba lendülő perzsa szárazföldi haderőt is legyőzték. A görögök ezután ellentámadásba lendültek. Több várost elfoglaltak Cipruson, a szárazföldön pedig egészen Büzantionig jutottak. A városból azonban távozniuk kellett, és Spárta kilépett a görög szövetségből.

Athént a spártaiak kilépése arra kényszerítette, hogy új szövetséget hozzon létre. A Déloszi Szövetség hamarosan megtámadta az Óperzsa Birodalmat, pontosabban Kitionosz városát, de az ostrom sikertelen volt. Ez arra késztette a két felet, hogy megkössék a kalliaszi békét.

495-452 körül

I.Alexandrosz uralma Makedóniában

Uralkodásának pontos kezdete nem ismert. Amüntasz valamikor i. e. 492 előtt halt meg. Külpolitikája az első pillanattól kezdve pragmatikus volt. Egyszerre volt a „médiszmosz”[2] és a „helléniszmosz” híve, mindig aszerint, mit kívánt meg Makedónia érdeke. A meghódított területek bányáit kihasználva saját pénzt veretett, amely csak akkor szünetelt, amikor a legerősebb perzsa nyomás érte az országot. Még a pénzek értéke és verete is változott aszerint, hogy athéni vagy barbár népekkel való kereskedésre rendezkedett éppen be Makedónia.

Katonai szervezetében is nagy változtatásokat vitt véghez. Korábban csak a makedón lovasság volt jelentékeny erő, a hetairoszok az előkelőség köreiből kerültek ki, akiknek volt anyagi erejük a lótartáshoz. Alexandrosz ezek mellett megszervezte a szabad makedón parasztságból álló gyalogságot, a pezetairoszok fegyvernemét. Ez jelentősen növelte hadseregének harcértékét. A földadomány fejében elvárt katonai szolgálat egyrészt a királyi házhoz kötötte az új kisbirtokosokat, másfelől azonban hódítási kényszert is jelentett. Azonban minél nagyobbra nőtt az ország területe, annál nagyobb lehetett a haderő is.

Alexandrosz egy ideig megmaradt perzsa-szövetségben, hiszen számára ez nagy mozgásteret jelentett – Iustinus Világkrónikája szerint az Olümposz hegyéig uralkodhatott a perzsák jóvoltából, ugyanakkor északon a Haimoszig terjeszkedett –, Khsajársának pedig szüksége volt a felvonulási út mentén szövetségesre, aki a szárazföldi sereg felvonulási útvonalát északról fedezi és besegít a rendkívüli logisztikai feladatok megoldásában is. Ez utóbbira jellemző Hérodotosz két adata. Khsajársá seregének ellátása Thaszosznak napi 400 talantonba került, miközben a kiemelkedően magas életszínvonalú szigetváros évi jövedelme nagyjából 200–300 talanton körül mozgott.

Alexandrosznak tehát az volt az érdeke, hogy az i. e. 480-as perzsa hadjárat idején a perzsa sereg minél hamarabb távozzon Makedónia területéről. Az egyesült görög seregek 10 000 hoplitával (Athén és Spárta) és a thesszáliai lovassággal lezárták a Tempé-völgyet, így a perzsák veszteglésére, vagy nagy északi – Makedónián keresztül haladó – kerülőjére lehetett számítani. Ekkor Alexandrosz ismét bebizonyította nem mindennapi diplomáciai képességeit. Miközben seregével csatlakozott a perzsákhoz, a görögöket követek útján értesítette a perzsák létszámáról, felvonulási terveikről. Ennek hatására a görögök elhagyták a Tempé-völgyet, és a Thermopülai-szorosig húzódtak vissza. Az akcióról a perzsák is tudtak, és nagyra értékelték, hogy a görögök távozása után a védtelenül maradt Thesszália átállt perzsa oldalra. Ugyanakkor a görögök baráti gesztusnak tekintették ezt a követjárást, végül a makedón hadsereg nem is csatlakozott ténylegesen a perzsákhoz, csak kissé északabbra gyülekezett, a thermopülai csatában egyáltalán nem vettek részt. Alexandrosz tehát a háború bármilyen kimenetele esetére biztosította magát, és egyúttal megszabadult a perzsa sereg ellátásának terhétől is. A thermopülai csata után a menekülő boiótiaiakat befogadta, a görögök a barátság jelének tekintették, a perzsák pedig nem támadták meg a makedón helyőrségeket.

I. e. 479-ben személyesen járt Athénben, hogy egy athéni–perzsa szövetség útját egyengesse. Ezt Athénben a város biztonságára hivatkozva próbálta elérni, és bár tanácsait nem fogadták meg, ismét „görögbarát” színben léphetett fel, miközben Khsajársá érdekeit is szolgálta. A plataiai csata előtt valószínűleg a görögök győzelmét látta valószínűbbnek, mert Hérodotosz szerint a görög hadvezéreknek feltárta Mardoniosz haderejét és terveit, ám ugyanakkor hadserege Mardonioszhoz csatlakozott.

A perzsák Plataiai alatt elszenvedett döntő veresége után már a perzsák kiűzését szorgalmazta, eközben újabb, a perzsáknak hódoló területeket hódított meg Mügdónia, Krésztónia és Biszaltia területén. Eközben az ott állomásozó perzsa helyőrségeket felszámolta. E hadjáratok zsákmányából aranyszobrot állíttatott Delphoiban Apollónnak. Azonban Makedónia érdekei a továbbiakban azt kívánták meg, hogy az egyre erősebb Déloszi Szövetség – és ezzel egyben Athén – ellen lépjen fel. I. e. 465 előtt már konfliktusok voltak a Sztrümón torkolatvidékén Makedónia és Athén között, majd 465-ben Kimón telepítési akciója tovább mélyítette az ellentéteket.

Valamikor az i. e. 450-es évek második felében Alexandrosz meghalt. Nem tudni hogyan, de Curtius Rufus adatai alapján vagy csatamezőn esett el, vagy meggyilkolták. A trónutódlás Makedóniában nem volt egyszerű dolog, mert nem ismerték a primogenitúra elvét. Halála váratlan lehetett, ezért sem kijelölt örökös, sem végrendelet nem volt. Fiai egymásnak estek a trónért, akik közül Alketasz és Perdikkasz emelkedett ki. Alketasz tartott nagyobb területeket a birtokában, végül mégis Perdikkasz győzött görög segítséggel.

492

Mardoniosz perzs hadvezér sikertelen hadjárata Hellasz ellen, de meghódítja Trákiát

Kr. e. 492-ben Dareiosz veje, Mardoniosz indult meg a félsziget északi területeinek meghódítására, de visszavonult, amikor egy villámcsapás során hajói százait elvesztette. Két évvel később a perzsák elfoglalták az Égei-tenger északi szigeteit.

490

A marathóni csata

A marathóni csata (ógörögül: Μάχη τοῦ Μαραθῶνος) a görög–perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközete, amely Athén és a perzsák között zajlott i. e. 490-ben. I. Dareiosz hadai ütköztek meg a Miltiadész vezette görög sereggel. A csata, mely görög győzelemmel végződött, nagyrészt Hérodotosz leírásából ismert.

483/482

Themisztoklész arkhónsága

Themisztoklész (kb. i. e. 525 – i. e. 460) az athéni demokrácia egyik vezető politikusa volt a görög–perzsa háborúk idején. Meggyőzte az athéniakat, hogy építsenek ki erős flottát a perzsa fenyegetés ellensúlyozására. I. e. 480-ban Szalamisznál az egyesített görög flotta parancsnoka volt.

Miltiadész halála megnyitotta az utat Ariszteidész és Themisztoklész előtt. Rivalizálásuk – ami i. e. 483-ban Ariszteidész osztrakiszmoszával ért véget – akörül forgott, hogy Themisztoklész a haditengerészet fejlesztésének szószólója volt. Ez a politika kétségkívül a legfontosabb volt Athén számára. Athénnak az egyenlő, ha nem nagyobb aiginai hatalommal kellett szembenéznie, míg az ismételt perzsa invázió árnya is Athénra borult. Themisztoklész ezért meggyőzte polgártársait, hogy építsenek 200 triérészt (háromsorevezős hajót), és ami még fontosabb volt, hogy erősítsék meg a három pireuszi természetes kikötőt, a phaléroni nyílt kikötő helyett. A hajók építésére Themisztoklész rábeszélésére az athéniak 100 Talentumot (kb. 60 millió dollár) utaltak ki, amit Laureion új ezüstbányáiból szereztek be, és amit egyébként a polgárok között akartak szétosztani. A javasolt 200 helyett végül 100 hajó épült meg.

Themisztoklész talán arkhón volt i. e. 483-ban, amikor a tengerészeti program elkezdődött. Halikarnasszoszi Dionüzosz arkhónságát i. e. 493-ra teszi, ami mellett sok szempont szól. i. e. 487-ben a hivatal sokat vesztett jelentőségéből, amikor a választás helyett sorsolásra tértek át a viselőjének kijelölésekor. Annak valószínűsége, hogy pont a kritikus időben éppen Themisztoklészre essen a sorshúzás szerencséje, nyilván nagyon kicsi volt. Akárhogy is, Xerxész betörésének küszöbén Themisztoklész volt Athén, ha nem egész Görögország legbefolyásosabb politikusa. Bár névlegesen a görög flotta a spártai Eurübiadész parancsnoksága alatt állt, Themisztoklész volt az, aki eldöntetlen csatába vitte a görögöket az Artemiszion-foknál, és szintén ő volt az, aki azzal a fenyegetéssel, hogy a görög hadsereget nyugatra viszi, hogy új hazát alapítsanak, és a Xerxésznek írt látszólag hazaáruló üzenetével, előidézte a szalamiszi csatát.

 

480

I. Xerxész vesztes hadjárata; csata Thermopülainál és Szalamisznál tengeri ütközet

A szalamiszi csata a görög és a perzsa hajódhadak között i. e. 480-ban lezajlott tengeri ütközet volt, a szalamiszi tengerszorosban, amely már a harmadik - egyben döntő - nagy görög-perzsa ütközet volt a marathóni és a thermopülai csata után.

A szalamiszi csata stratégiailag hatalmas jelentőségű volt, hiszen a perzsák, győzelmük esetén nagyon közel kerülhettek volna a hőn áhított Athén elfoglalásához, a görögök sikere pedig nagy csapás lenne a hódító perzsák számára. Nem meglepő tehát, hogy Xerxész, a perzsa király, nem bízta a véletlenre a csatát: 150 ezer fős sereggel és óriási hajóhaddal vágott neki a feladatnak. A görögök azonban tudták a marathóni csata után, mi ellenfelük gyenge pontja, így volt idejük felkészülni és komoly hadihajóflottát építeni.

A görögök hajói jóval nehezebbek és nagyobbak voltak, egyben lomhák is, három evezősorral és döfőorral, míg a kétszeres túlerőben lévő perzsa hajók kicsik, fürgék és jól manőverezhetőek voltak, így könnyedén elsöpörhették volna a helléneket. Ezt a görögök is tudták, így egyetlen esélyük a győzelemre az volt, ha becsalogatják a perzsákat a szűk szalamiszi tengerszorosba. A perzsák óriási hibát követtek el azzal, hogy felvették a harcot: ha pusztán ott állomásoznak, és jelenlétükkel lekötik a a görög hadat, egy kisebb részük partra tudott volna szállni a Peloponnészoszi-félszigeten, ami a perzsa hadjárat igazi célja volt. Ezzel szemben rátámadtak a görögökre, ami katasztrofálisan végződött.

A thermopülai csata (görögül: Μάχη τῶν Θερμοπυλῶν, Makhé tón Thermopülón) a görög és óperzsa hadseregek közt i. e. 480-ban lezajlott ütközet, melyre a Thermopülai-szorosban került sor. A szoros több mint öt kilométer hosszan húzódott a tenger és a meredek hegyoldal között, helyenként mindössze 14 méter szélességben. Ezt az útvonalat elkerülni csak a szinte járhatatlan hegyeken keresztül lehetett, ezért stratégiai jelentősége már korábban is óriási volt. Az idők folyamán három mesterséges akadályt, kaput is építettek a szűkületben, a középsőt 100 évvel korábban a phókisziak a thesszáliai invázió ellen. A Thermopülai név az ógörög „forró kapu” szóból származik, mivel több melegvíz-forrás is található a környéken.

A katonai stratégák szerint a Thermopülai-szoros volt a legalkalmasabb hely, ahol védekezni tudtak a görögök az előrenyomuló perzsák ellen. Tisztában voltak azzal, hogy csak feltartóztatni tudják majd az ellenséget, illetve károkat okozni a csapataiknak, de megsemmisíteni vélhetően már nem, ezért Athén lakosságát kitelepítették. Egy perzsa sereg a Thermopülai-szorosnál, a hadiflotta pedig Artemiszionnál ütközött először görög ellenállásba. A görögök a szorosban a hagyományos phalanx-hadállást alkalmazták, úgy tervezték, hogy ezzel visszaverhetik a perzsa lovasság balszárnyát.

A csata részletei nem ismertek pontosan, mert csak Hérodotosz leírásai alapján lehet képet alkotni róla, amely néhány görög túlélő elbeszélése alapján készült. A csata előtt I. Khsajársá (I. Xerxész) öt napot várt, hogy a görögök elvonuljanak a területről, de azok maradtak, így megindította a támadást. Hérodotosz leírja, hogy a görög hopliták hosszú dárdával védekeztek, míg a perzsák rövid dárdával és karddal támadtak, valamint, hogy a perzsák nagy veszteségeket szenvedtek el a három napos csata során. Az egyik legenda szerint a harmadik napon egy helyi görög pásztor, Ephialtész megmutatta a perzsáknak az Anopaia-ösvényt, amelyen átvághatott a sereg, így a szoros bejáratát védő görögök hátába kerülhettek. Mikor Leónidasz belátta, hogy nem bírja tartani a szorost, elrendelte a teljes visszavonulást. Mintegy 700 theszpiai harcos, Démophilosz vezetése alatt, megtagadta a parancsot és tovább védekezett. Leónidasz testőrei, mintegy 300 spártai, 400 thébai és a theszpiaiak – tehát mintegy 1400 katona, ellentétben a köztudatban elterjedt mindössze 300 spártaival – ott maradtak, egyesek szerint a dicsőségért, mások szerint azért, mert a perzsák a visszavonulás elhúzódása miatt elvágták menekülésük útját. A csata végén a thébaiak letették a fegyvert, a spártaiak és a theszpiaiak egytől egyig elestek.

478/477

a déloszi (attikai-tengeri) szövetség kialakulása

 

471

Themisztoklészt cserépszavazással száműzték;
Kimón arisztokrata pártja került hatalomra Athénban

 

468 körül

Kimón győzelme az Eurümedón folyónál

 

464

földrengés Spártában; nagy helóta felkelés, a harmadik messzéniai háború (458-ig)

 

462

a radikális demokraták győzelme Athénban; alkotmányreform

 

461

Ephialtészt meggyilkolják politikai ellenfelei

 

457

nyílt harc kezdődik Athén és Spárta között; az athéni „hosszú falak” építésének kezdete

 

454

az athéni flotta megsemmisülése Egyiptomnál;
a déloszi szövetség pénztárát Athénba helyezik

 

449/448

békekötés a perzsák és a görögök között, a Kalliász-féle béke

 

5. század közepe

a periklészi virágkor Athénban

 

445

Athén és Spárta között harmincéves (Periklész-féle) béke

 

431-404

a peloponnészoszi háború

 

429

a többször leváltott, majd rehabilitált, újraválasztott Periklész pestishalála

 

421

Nikiász-féle béke Athén és Spárta között ötven évre (de 414-re véget ér)

 

412

Spárta pénzügyi segítséget kapott a perzsáktól

 

411

oligarchikus államcsíny Athénban

 

405-367

I.Dionüszosz Szirakúza türannosza a szicíliai görögök egyesítésére törekszik;
Szicília birtoklásáért harcol a karthágóiak ellen

 

404

Athén kapitulációja

 

404-403

a harminc zsarnok uralma Athénban

 

403-401

a demokrácia visszaállítása Attikában

 

401-400

az ifjabb Kürosz lázadása

 

399

Szókratészt halálra ítélik

 

395

a korinthoszi háború kezdete (Spárta ellen perzsa támogatással Athén, Théba, Korinthosz, Argosz)

 

387

békekötés Spárta és Perzsia között

 

378

Athén létrehozza a második tengeri szövetségét

 

371

a leuktrai csata

 

362

a matineiai ütközet

 

357-355

háború Athén és szövetségesei között

 

359-336

II.Philipposz uralma Makedóniában

 

338

a khairóneiai ütközet

 

337

a korinthoszi (pánhellén) szövetség megalakulása

 

336-323

Nagy Sándor (III.Alexandrosz) uralkodása

 

334

a granikoszi csata

 

333

ütközet Isszosznál

 

332

Nagy Sándor meghódítja Szíriát, Föníciát és Egyiptomot

 

331

a gaugamélai csata, Nagy Sándor felveszi az Ázsia királya címet

 

314

a szúzai menyegző

A szúzai menyegző egy Nagy Sándor makedón király által szervezett tömeges esküvő volt i. e. 324-ben. Ez volt a leghíresebb kísérlete a birodalom egységének megteremtésére.

Az isszoszi csatában elfogott perzsa hercegnőket Nagy Sándor Szúzában hagyta, amikor i. e. 331-ben tovább folytatta keleti terjeszkedését. Megígérte a hercegnőknek, hogy amikor visszatér, gazdag hozománnyal férjhez adja őket, majd elrendelte, hogy – az asszimilációt megkönnyítendő – tanítsák meg őket a görög nyelvre. I. e. 324-re legyőzte III. Dareiosz perzsa királyt, a trónkövetelő Besszoszt pedig kivégeztette, így – immár egész Perzsia uraként – visszatérhetett Szúzába. Azonban mind a perzsák, mind honfitársai között voltak, akik elégedetlenek voltak vele: a birodalmon belül kisebb ellenállásokkal kellett szembenéznie, saját haderején belül pedig lázadásokkal, amiért egyre inkább úgy viselkedett, mint egy keleti despota. I. e. 324 februárjában tehát alattvalóinak kibékítésére a világ egyik legnagyobb szabású tömeges esküvőjének megszervezése mellett döntött. Elképzelése szerint a vegyes házasságokból születendő kevert arisztokrácia a birodalmának jövőbeli alapját jelenthette volna. Az a tény pedig, hogy Szúzában tartották a menyegzőt, arra enged következtetni, hogy Sándor úgy gondolta, hogy innen fogja igazgatni birodalmát.

4-3. század

a diadokhoszok (utódok) háborúinak kora

A diadokhoszok (latinul: diadochus, görögül Διάδοχοι, diadokhoi; „utód”) azok a hadvezérek voltak, akik Nagy Sándor halála után a birodalma egyes részein királyként uralkodtak. A diadokhoszok háborúi során kezdett el terjedni a hellenizmus, amikor más népek is magukévá tették a görög filozófiát, életstílust, és a vallást.

3. század eleje

a hellenisztikus államok megszilárdulásának kora

215

Róma-ellenes szövetség a karthágói Hannibál és a makedón V.Philipposz (Fülöp) között

A cannaei ütközet után több római város, köztük Capua is behódolt Hannibalnak, aki így szinte Róma kapujáig jutott el. Hannibal kezére került egész Dél-Itália, így Tarentum és Syracusae városa is. Becslések szerint az itáliai lakosság egyharmada elpártolt Rómától, és átlállt Hannibal oldalára. Győzelmeinek hírére a makedónok királya, V. Philipposz szerződést kötött Hanniballal, miszerint segítséget nyújt neki a Róma elleni hadjáratban.

215-205

az első makedón háború

V. Philipposzt az Itáliából érkező hírek is a békekötésre sarkallták. A nemrég kitört II. pun háborúban a Római Köztársaság több vereséget szenvedett Hannibal hadaitól. A makedón király eddigre nagyrészt leszámolt elődjétől örökölt, hatalmaskodó, Aratosz befolyására féltékeny és intrikus tanácsadóival, és helyettük Pharoszi Démétriosz vált legfőbb bizalmasává. Démétrioszt nemrég, a II. illír háború során űzték el illíriai birtokairól a rómaiak, és nagy szerepe volt abban, hogy Philipposz az adriai térség és Itália felé kezdett komoly érdeklődést mutatni. Eleinte a balkáni partvidékkel foglalkozott, Szkerdilaidasz illír király ugyanis távollétében több határ menti települést elfoglalt tőle. Ezeket Kr. e. 217-ben visszavette, ám Kr. e. 216-ban kénytelen volt visszavonulni Kephalléniára hajóhadával, mivel úgy értesült, hogy a rómaiak megindultak ellene. Ez nem bizonyult igaznak, és ugyanebben az évben értesült Philipposz a cannae-i katasztrófa híréről, ami végleg meggyőzte őt a Róma elleni fellépés hasznosságáról. Xenophanész vezetésével követséget küldött Hannibalhoz, azonban a rómaiak elfogták a hazainduló makedónokat, és értesültek Philipposz terveiről. Mire Kr. e. 215-ben hivatalosan is sikerült megkötni a pun–makedón szövetséget, Róma már flottát küldött Brundisiumba, hogy megakadályozza a makedónok esetleges partra szállását. Ezzel kitört az I. makedón háború.

205/4-192

Nábisz türannisza Spártában; a helóták és egyenjogúvá tétele a spártaiakkal

Nabisz (görög betűkkel: Νάβις), (Kr. e. 230 k. – Kr. e. 192) Spárta királya Kr. e. 206 és Kr. e. 192 között.

A régensi poszton elődje. Makhanidasz lényegében szinte türannoszként uralta Spártát. Az Eurüpóntidák nemzetségéhez tartozó Nabisz, aki zsoldosai segítségével lett a tényleges hatalom birtokosa, királyi stílusban kormányzó türannosz volt. Belpolitikáját társadalmi reformok övezték, amelyek III. Kleomenész törekvéseit folytatták. Sok helótát felszabadított, konzervatív spártaiakat száműzött, az utóbbiak földjeit elkobozta, és szétosztotta. Amíg a helyzet megengedte aktív külpolitikát folytatott.

Mint a rómaiak barátja, nagy hasznát látta a makedóniai Fülöppel kötött békének a Kr. e. 205-ös phoinikéi békeszerződés Róma szövetségesének ismerte el.

Kr. e. 204-ben az akhájok, Kr. e. 201-ben Messzéné ellen intézett támadást, és a krétai kalózokkal, valamint a környező perioikosz-városokkal összefogva hajóhadat hozott létre.

A Kr. e. 200-tól, Kr. e. 197-ig tartó második makedón háború során előbb V. Philipposz mellé áll (miután az akhájok Rómához pártoltak), majd ismét Róma szövetségese lett.

Kr. e. 196-ban Flamininus római proconsul az iszthmoszi játékokon kihirdette Hellász szabadságát, és a Róma-barát, akháj szövetség hatására hadjáratot indított Nabisz ellen. Flaminius arra kényszerítette, hogy adja vissza Argosz és perioikosz városok szabadságát, szerelje le hadiflottáját, fizessen hadisarcot, és fiát adja át túszként. A Spártai hatalmat azonban nem vette el tőle. A római had visszavonulása után, Nabisz fallal vette körül Spártát.

Kr. e. 193-ban és Kr. e. 192-ben Spárta számára újabb területeket szerzett Lakóniában, de ezeket el is veszítette amikor Philopoimén, az akháj szövetség fővezére vereséget mért rá. Nabisz életét és uralmát csak Flaminius közbelépése mentette meg, mivel a rómaiak azt akarták, hogy a velük szövetséges akhájok se erősödjenek meg túlságosan.

Kr. e. 192-ben kitört az úgynevezett szíriai háború Róma, és III. Antiokhosz között. Nabisz Szelukida király mellé állt, azonban Aitól szövetségesei cselt szőttek ellene, és vezérük, a seregével Spártába érkezett Alexamenosz, és megölte őt. Ezzel Spárta önállósága is véget ért. A város az akháj szövetség tagjává kényszerült válni.

200-197

a második makedón háború

A második makedón háború (200-196) kirobbanásában a diplomáciának volt nagy szerepe, amely szoros összefüggésben állt a hellenisztikus világra jellemző bizonytalan erőegyensúlyi helyzettel.
A nagyobb befolyásra vágyó Rhodos, valamint I. Attalos Sótér pergamoni király, aki már az első háborúban is együttműködött Rómával, arra biztatta a római senatust, hogy indítson újabb háborút Philippos ellen. Ez meg is történt, bár a comitia centuriata ehhez nem mindjárt járult hozzá. Ezt a fellépést az is előmozdította, hogy Róma sikeresen befejezte a második pun háborút, s így felszabadult erőit ide tudta összpontosítani.

(forrás: romaikor.hu)

2. század

a római hódítások kora

Kr. e 287-től a népgyűlés határozatai az egész római népre kiterjedtek, így lehetővé téve egy új társadalmi csoport, a nemesség kialakulását, a gazdag plebejusok és a patríciusok összeolvadása révén.

Ezzel egy időben bontakoztak ki a hódítások. A korábbi védekező állásmóddal szemben területszerzés lett a cél. Az első győzelmeket Közép-Itália területén aratták. Az „Oszd meg és uralkodj!”Divide et impera! elvét megvalósítva elfoglalták Campaniát és Etruriát, majd a területeken coloniakat létrehozva, biztosították a római fennhatóságot.

Kr. e. 272-re Róma lett Itália ura, ami kiváltotta az észak-afrikai kereskedő város, Karthágó ellenállását.

Az első római-pun háború (Kr. e 264-241) érdekkonfliktusa Szicília megszerzése volt. Eleinte tengeren a punok fölénye érvényesült, de egy technikai újítással, a csapóhíd feltalálásával végül a rómaiak győztek. Karthágó kénytelen volt hadisarcot fizetni és lemondani a szigetről.

Szicília lett Róma első provinciája, ami azt jelentette, hogy adófizetésre kényszerült, hivatalnokait Róma nevezte ki és nem lehetett független külpolitikája sem.

Ezt követte Szardínia és Korzika megszerzése. (A nyugati irányú terjeszkedést segítette, hogy ebbe az irányba voltak római kikötők és hellenisztikus államok sem akadályozták őket.)

A második pun háború (Kr. e 218- 201) idején Karthágó ereje még nem tört meg. Kiemelkedő hadvezére, Hannibál váratlanul akart Rómára törni, ezért az Alpokon keresztül közelítette meg a birodalmat.”Hannibal ante portas!”Hannibál a kapuk előtt! Cannae-nál (Kr. e. 216) megsemmisítette a római sereget, de Róma szövetségesei kitartottak. A fordulatot az hozta, hogy római részről is egy jelentős hadvezér került hatalomra Cornelius Scipio személyében, aki átkelt Afrikába, így Hannibál kénytelen volt visszarendelni seregeit.

Kr. e. 202-ben Zamánál súlyos vereséget szenvedtek a punok. A békediktátumban kötelezték őket a flottájuk leszerelésére, jelentős jóvátétel fizetésre és hogy Róma engedélye nélkül nem kezdhet háborút. Róma ez által a Fölközi-tenger nyugati medencéjének legjelentősebb birodalma lett.

Az utolsó tétel adott ürügyet a harmadik pun háborúhoz (Kr. e. 149-146), mert Karthágó egy szomszédos afrikai törzzsel háborút kezdett, ezért a római seregek földig rombolták a várost, helyén pedig létrehozták Africa provinciát.

Keleten ezzel egy időben megszerezték Macedonia provinciát, a görög területet Achaia néven, majd végrendeleti úton Kis-Ázsiát Asia provincia néven.

A gyarmatosításnak azonban negatív hatásai is voltak. Megkezdődött a társadalom szétcsúszása. A provinciák jövedelmeit elsősorban a kereskedők fölözték le, akik adóbérlettel foglalkoztak és a bérleti díj többszörösét hajtották be, viszont Róma törvényeinek értelmében le kellett mondaniuk politikai jogaikról. Így jött létre egy új réteg, a lovagrend.

A vezető réteg a nagybirtokos arisztokrácia lett, akik a főhivatalnokokat, a senatus tagjait adták. Innen származik nevük is, a senatori rend. Az ager publicusból/közös földek/ nagy területeket szereztek meg, amiket magántulajdonként kezeltek, ezek voltak a latifundiumok/nagybirtokok/. Ezeken a birtokokon megindult a modernizálás; a belterjes termelésre való áttérés, a zöldség-és gyümölcstermesztés. Ezenkívül az olcsó rabszolgák munkaerőkként való alkalmazása.

Nőtt a rabszolgák száma. Árukat szaktudásuk határozta meg; külön kasztot képviseltek a gladiátorok.

A kisbirtokosoknak nem volt elég vagyona a modernizációhoz, így tömegesen szegényedtek el a parasztcsaládok. A háború idején nem tudták művelni földjüket, a felperzselt föld taktikája miatt birtokaik elpusztultak. Ők alkották a plebset. Egy részük ingyenélő tömeggé vélt, amely pénzért árulta politikai szavazatait. Ők voltak a proletárok/nincstelenek/, akiket a Panem et circenses! Kenyeret és cirkuszt! megszerzése motivált.

A városállami hivatalszervezet nem tudott birodalmi szintű problémákat ellátni. A katonaságban utánpótlás válság alakultak ki, hiszen nőttek a határok és a belső rendfenntartásra szükséges erők. A néphadseregben csak a vagyonosok szolgáltak. A helyzet igényelte a változtatást.

(forrás: http://erettsegi.com)

171-168

a harmadik makedón háború

Előrmények:

Kr. e. 171 elején egy római követség ellenőrző körútra indult Keletre, a szigetekre és
Kis-Ázsiába, hogy felmérje a görög államokban uralkodó hangulatot és tájékozódjon, hogy közülük kik lojálisak Rómához. Tehát megkezdődött az erőviszonyok felmérése. A követek mindenkit arra kértek, hogy a Perseus elleni háborúban maradjanak Róma oldalán.

A rhodosiak kijelentették: Róma számíthat a támogatásukra. Polybiosszal ellentétben Livius egészen másképp írja le a történteket:
„Asiából visszatértek a szövetséges királyokat sorra meglátogató követek, s jelentették, hogy ... felkeresték a szövetséges városokat is: többségükben eléggé meg lehet bízni, s úgy találták, hogy csupán a rhodosiak ingadoznak, akiket Perseus beavatott terveibe.”
Livius itt úgy tűnik, kissé elferdítette a tényeket Róma javára. Liviusnál több esetben tetten érhető a Rhodos-ellenes propaganda, ami kétségkívül jó szolgálatot tett a későbbiekben a rómaiaknak, amikor a sziget elleni fellépésüket indokolni kellett.

Egészen eddig semmi jele Róma-ellenes pártnak a szigeten. Természetesen Rhodos nem örült a küszöbön álló Róma és Makedónia közötti háborúnak, hiszen a sziget mindkét hatalommal barátságos viszonyt kívánt fenntartani.

A Kr. e. 170-es években is ez a törekvés jellemezte a sziget külpolitikai törekvéseit. Rhodos részéről ez logikus volt, hiszen egy, a Meditarráneum térségében kibontakozó nagyobb konfliktus a legkevésbé sem szolgálta a sziget gazdasági érdekeit.

Róma átadta Perseus követeinek a hadüzenetet.

Ilyen körülmények között robbant ki a harmadik makedón háború (i. e. 171-167). Ebben pedig sok görög állam, amely 25 évvel azelőtt még lelkesen ünnepelte, hogy Róma fölszabadította őket a makedón járom alól, most már azt várta, hogy a makedónok szabadítsák meg őket a rómaiaktól. A rómaiak püdnai győzelme azonban (i. e. 168) semmivé foszlatta mind Perszeusz, a makedón király, mind pedig a görögök álmait. Vége lett ezúttal már forma szerint is a makedón királyságnak.
Róma Makedóniát ezúttal négy egymástól független kerületre osztotta, amelyeknek még érintkezniük sem volt szabad egymással. De még ekkor sem vezették be a római közigazgatást az új területen. Csak arra volt jó alkalom ez a háború, hogy Róma tovább csökkentse a „szövetségesek" önállóságát. Rhodosz pl. elveszítette korábban Rómától kapott szárazföldi területeit; kegyvesztett lett az addig erősen támogatott pergamoni király, Eumenész is; az volt a vád ellene, hogy összejátszott Perszeusszal. A továbbterjeszkedő római politika ettől kezdve Eumenész kis-ázsiai ellenségeit vette pártfogásába.

(forrás: romaikor.hu)

168

a püdnai csatában a rómaiak megsemmisítik a makedón birodalmat

Kr. e. 168. június 22-én ütköztek meg Perzeusz makedón király (ur. Kr. e. 179-168) és a római Lucius Aemilius Paullus seregei Püdna mellett, ahol a köztársasági legiók elsöprő győzelmet arattak a hagyományos falanxban harcoló hellének felett. A thesszáliai síkon vívott csata végül nem csak hadászati szempontból bizonyult sorsfordítónak: veresége következtében Perzeusz kapitulációra kényszerült, így a harmadik makedón háború a Nagy Sándor (ur. Kr. e. 334-323) halála óta fennálló Antigonida-dinasztia bukásával ért véget. Több>>

30

az utolsó hellenisztikus monarchia, Egyiptom bukása, a hellenisztikus korszak vége.

 

KAPCSOLÓDÓ

FORRÁS

Wikipédia

erettsegi.com

romaikor.hu

rubicon.hu

www.jgypk.hu

Fazekas lexikon