Ugrás a Főoldalra!

Az aranyvonat története

A második világháború és az azt követő időszak különös epizódja az aranyvonat története. A világégés utolsó periódusában összegyűjtött és nyugat felé indított magyar zsidó vagyon az elmúlt két évben újra és újra felkeltette a közvélemény és a média figyelmét. A történet és az összefüggések pontos rekonstrukciója mindmáig várat magára. Az alábbiakban vázlatosan foglaljuk össze kutatási eredményeinket, amelyek hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak.

Mindenekelőtt egy közkeletű félreértést kell tisztázni. A második világháború utolsó hónapjaiban két olyan szerelvény is nyugat felé indult, amelyet később "aranyvonat" néven emlegettek. Az egyik a Magyar Nemzeti Bank értékeit szállító vonat volt, amely a jegybank tulajdonán (29 tonna arany, illetve valuta-, részvényállomány stb.) kívül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, közgyűjteményi javakat (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia értékei stb.) és egyes állami kezelésű letétállományokat (Budapest Székesfővárosi Árvaszék, bűnügyi letétek), köztük különböző forrásokból származó zsidó eredetű vagyont tartalmazott. A szerelvény 1945 januárjában két részletben hagyta el az országot, a cél az ausztriai Spital am Pyhrn volt. A szállítmány itt, Salzburgtól 90 kilométerre keletre került az amerikai hadsereg kezére 1945. május 7-én. A vonat értékeinek nagy részét 1946 és 1947 folyamán az amerikai hatóságok visszaadták Magyarországnak. A zsidóktól elvett értékek jelentős hányada nem érkezett vissza.

(Az aranyvonat összeállítása) A másik, az úgynevezett "zsidó" aranyvonat, zsidó tulajdonú javakat tartalmazott. A Magyarország német megszállása után felálló kollaboráns Sztójay-kormány 1944. március végétől a jogfosztó rendeletek özönét zúdította a magyar zsidóságra. Az április közepén kibocsátott 1600/1944 ME sz. rendelet állami zár alá helyezte a zsidók ingó és ingatlan vagyonának túlnyomó részét. Még a nyilas hatalomátvétel előtt megszületett a döntés, hogy a könnyen mozdítható, legértékesebb zsidó vagyontárgyakat össze kell gyűjteni, és a szovjet csapatok elől nyugatra kell menekíteni. A fővárosban a Postatakarékpénztár Lónyay utcai árverési csarnokában tárolt zsidó vagyon vonatra rakodása október 7-én kezdődött meg, a szerelvény végül október 14-én indult Zircre. Az eredeti tulajdonosok nagy része már hónapokkal korábban elhamvadt az auschwitz-birkenaui krematóriumokban, mások táborokban, a főváros "csillagos házaiban" és munkaszolgálatos századokban várták a háború végét.


Amerikai katonák őrzik az aranyvonatot 1945 nyarán, valószínűleg az ausztriai Werfenben



A tervvel a másnap hatalomra került nyilas kormányzat is egyetértett, bár a vonat feletti irányítást átszervezte. Novemberben Túrvölgyi Albertet, a "zsidók anyagi és vagyonjogi ügyeinek megoldására kinevezett kormánybiztost" áthelyezték, a kormánybiztosságot a Belügyminisztérium XI. osztálya alá rendelték. Ennek vezetője, Toldy Árpád egykori csendőr ezredes és Fejér megyei főispán így megkapta a zsidó vagyonok feletti szinte korlátlan ellenőrzés jogát.

Eközben tovább zajlott a vagyonkoncentráció. A Zirc melletti Óbányán tárolt szállítmány folyamatosan gyarapodott. A zsidók vagyonát szállító vagonok elsősorban az oroszok által még meg nem szállt, trianoni területekről jöttek. December utolsó, január első napjaiban az értékeket négy részletben átszállították a nyugati határszélen lévő Brennbergbányára. Itt még három hónapon keresztül duzzadt a rakomány, a legutolsó vagon március végén érkezett Szombathelyről. A győri zsidók néhány képével együtt Brennbergbányára, majd a vonatra került a Győri Múzeum számos festménye is. Nem tartalmazott zsidó vagyont az a néhány, személyes holmikkal teli láda és bőrönd sem, amelyeket körülbelül húsz menekülő, nem zsidó magyar rakott fel a vonatra. A néhány tucat festménytől és a pár csomagtól eltekintve a szállítmány teljes egészében az elkobzott zsidó vagyont tartalmazta.

Toldy kormánybiztos novemberben parancsot adott embereinek, hogy a hatalmas mennyiségű ingóságból válogassák ki a különösen értékes darabokat (aranytárgyak, ékszerek, drágakövek) és ezeket helyezzék külön ládákba. A precíz magyar adminisztráció hiteles leltárlistáinak és más dokumentumoknak nagy részét Toldy azért égettette el, hogy a tárgyak eredeti zsidó tulajdonosaira utaló adatok megsemmisüljenek. A szortírozási folyamat eredményeként 105 láda és 2 vaskazetta telt meg különleges értékekkel, aranytárgyakkal, drágakövekkel, igazgyöngyökkel. Ez azonban csak a legértékesebb tárgyak gyűjteménye volt, ezenkívül a szállítmány 1560 láda ezüsttárgyat, 3000 darab csomózott magyar és perzsaszőnyeget, megközelítőleg 10 ezer órát, mintegy 100 darab festményt, porcelánokat, bundákat, bélyeg- és csipkegyűjteményeket, fényképezőgépeket, gramofonokat, fényképezőgépeket, ruhákat és más használati tárgyakat tartalmazott.

1945. március 30-án a szovjet csapatok megközelítették Brennbergbányát. Toldy ekkor 52 értékládát és két kazettát teherautóra rakatott, majd - azzal a magyarázattal, hogy előremegy felderíteni a szerelvény útját - egy személy- és teherautókból álló konvoj élén reggel átlépte a határt. A vonat megbízott parancsnoka, Avar László, egykori zentai polgármester délután adott utasítást a vonat indulására. A szállítmány útja tehát már az induláskor ketté ágazott.

(A vonat) Március és május között a szerelvény kalandos utat járt be Ausztriában. Útközben Toldy még egyszer megpróbálta "megcsapolni" a szállítmányt Hopfgartenben, de ekkor Avar nyíltan szembeszállt parancsnokával. Bizonyos ládák cseréjére mégis sor került. Az út során Toldyn kívül SS-katonák éppúgy megpróbálták kifosztani a szerelvényt, mint egyes Ausztriába menekülő nyilas tisztségviselők. Csak Avar és munkatársai leleményességének és bátorságának volt köszönhető, hogy a szállítmány gyakorlatilag sértetlenül került az amerikai hadsereg ellenőrzése alá 1945. május 11-én Böcksteinnél. A szerelvényt május 16-án Werfenbe vontatták (innen ered a vonat amerikai elnevezése: Werfen Train), ahol július 19-ig a magyarok és az amerikaiak együtt őrizték a vonatot. Ekkor az amerikai hatóságok a magyar személyzetet leparancsolták a szerelvényről, az értékekkel teli 24 vagont pedig Salzburgba vontatták.

(A konvoj) A fennmaradt dokumentumok alapján kétségtelen, hogy Toldy el akarta lopni a kincset és a magyar zsidók vagyonával Svájcba próbált meg eljutni. Autóit azonban támadás érte, a konvoj szétszakadt. Mire nagy nehezen összeszedte embereit, bizonyos útvonalak már lezárultak. Toldy Feldkirchenben 6 ládát azért adott át két SS-tisztnek, hogy cserében azok segítsenek neki Svájcba jutni. A németek azonban eltűntek. A későbbi francia megszállási övezetbe érkezve Toldy belátta, hogy a ládákkal nehezen tud elmenekülni. Ezért a még nála lévő értékeket különböző helyeken elrejtette, ám így sem jutott messzire, a francia hadsereg elfogta. Kihallgatóinak elárulta a rejtekhelyeket, a francia hatóságok (az SS-ek által elvitt hat láda kivételével) pedig öszszegyűjtötték a kincseket. A történet innen kezdve elég homályos. A magyar és amerikai levéltári források valószínűsítik, hogy a francia katonai adminisztráció több tagja saját zsebre dolgozott, és csak az értékek egy részét küldte tovább Párizsba. A francia hatóságok Toldyt nem adták ki, bár nemcsak a magyar állam gyanúsította háborús bűnökkel és kérelmezte ezt, hanem az amerikai hatóságok is. A volt kormánybiztos valószínűleg vesztegetés révén hamarosan szabadlábra került, és úgy tűnik, hogy belépett a francia idegenlégióba.

(Az amerikai kézbe került kincs) Az amerikai hatóságok lelkiismeretlenül kezelték a kincset. Leltárt soha nem készítettek a vagyonról. Nem sokáig maradt titok, hogy a salzburgi katonai raktárba hatalmas értékek érkeztek. 1945-1946 során az amerikai hadsereg számos tagja kívánt részesedni a magyar zsidó vagyonból. Főtisztek egész sora (köztük H. J. Collins, D. W. Brann, McMahon és E. D. Howard tábornokok, H. Linden, M. Ross, L. D. Flory és Tate dandártábornok) igényelt luxuscikkeket a vonatról, főleg porcelánt, ezüstöt, szőnyegeket, festményeket. A raktár parancsnokai, az egymást váltó vagyonkezelő tisztek hasztalan próbálták meg nyilvántartani, hogy a tárgyak kihez kerültek. A sorozatos áthelyezések és a raktárban uralkodó anarchikus állapotok ezt megakadályozták. A magyar zsidók vagyona a közlegények figyelmét is felkeltette. 1946 nyarán számos alkalommal betörtek a raktárba. Amikor a helyzet tarthatatlanná vált, egy konzekvenciával nem járó látszatvizsgálat "morálisan" elmarasztalta azokat a főtiszteket, akik elmulasztották a tárgyak visszaküldését, a fosztogató közkatonákat viszont többévi kényszermunkára ítélték.

Bár az elmúlt években a média elsősorban a főtisztek burkolt és a közlegények nyílt rablásaival foglalkozott, ezek nem voltak igazán jelentősek, és csak a szállítmány töredékében okoztak kárt. Az igazi problémát az jelentette, hogy az amerikai hatóságok egyáltalán nem akarták Magyarországra visszaküldeni az aranyvonat értékeit. Hosszú ideig keresték az előre determinált politikai döntést jogi szempontból alátámasztó konstrukciót. Végül a 1946-os párizsi jóvátételi egyezmény I/8/A pontjára hivatkozva a magyar zsidók vagyonát az ENSZ menekültügyi szervezetének illetékességi körébe utalták. Ez a döntés azonban több szempontból is furcsa. Az egyezmény idézett pontja a szövetségesek által Németországban fellelt nem monetáris aranyat bizonyos menekültcsoportok ellátására rendelte. Az aranyvonat azonban nem Németországban, hanem Ausztriában került amerikai ellenőrzés alá. Ezért a britek és a franciák erőteljes tiltakozása ellenére, az amerikaiak önkényesen kiterjesztették a döntés hatályát az aranyvonatra. A monetáris és nem monetáris arany definíciós zavarai külön tanulmányt érdemelnek. Egyes amerikai szervek a banki aranyat, mások a nácik által üldözöttektől elvett olyan értékeket nevezték így, amelyeknek eredeti tulajdonosa, vagy származási helye megállapíthatatlan volt. Végül az utóbbi meghatározást alkalmazták az aranyvonat értékeire. Ez azonban nem felelt meg a tényeknek, mivel a vagyon még a tulajdonosok szempontjából sem volt teljesen azonosíthatatlan. Ugyanis, bár Toldy a kísérő dokumentumok jó részét megsemmisítette, mégis számos névvel, címmel ellátott lista és boríték jutott az amerikai hadsereg birtokába, több száz tárgy pedig maga tartalmazta a tulajdonos adatait. (Egy ezüst étkészlet dobozába például a "Klein M. Budapest VII. Síp" felirat volt vésve.) A kollektív azonosíthatatlanság sem állt fent, hiszen a források egyértelműen bizonyítják, hogy az amerikaiak az első pillanattól kezdve tisztában voltak azzal, hogy az aranyvonat magyar zsidók elrabolt értékeit szállította. Az amerikai külügyminisztérium arra is hivatkozott, hogy nem különíthetőek el a trianoni és a nem trianoni területről érkezett javak. Az érvelés egyrészt azért sántított, mert vizsgálatokkal az arányok tisztázhatóak lettek volna, másrészt a tény, hogy az értéktömeg kisebb része négy más ország (Szlovákia, Románia, Szovjetunió, Jugoszlávia) jól meghatározható zsidó közösségeitől származott, korántsem jelentett azonosíthatatlanságot.

Az amerikaiak döntésüket informálisan azzal indokolták, hogy ha visszajuttatnák az értékeket, azokat a megszálló szovjetek elkoboznák. Ez azonban valószínűtlen, hiszen bár a szovjet hadsereg alaposan kirabolta az országot, az 1946-1947-ben Magyarországnak visszaadott MNB-vagyonhoz és egyéb értékekhez a megszállók nem nyúltak, és azokat jogos tulajdonosuk, illetve azok örökösei sokszor viszsza is kapták. (A szovjetek persze benyújtották jóvátételi igényüket a kárpátaljai - értelmezésükben szovjet - zsidók vagyontárgyainak ellenértékére, amit a magyar hatóságok valószínűleg ki is fizettek.) A magyar zsidók tulajdonjogát sokkal inkább veszélyeztették a kommunista kormányzat szándékai.

Mihelyt a döntés ismertté vált Magyarországon, a magyar kormány és a túlélőket képviselő magyar zsidó szervezetek többször is tiltakoztak az amerikai hatóságoknál és kérték a vagyon hazaszállítását. Ismételt erőfeszítéseik teljesen hiábavalóak voltak. Az aranyvonat értékeit 1948 és 1951 között az ENSZ menekültügyi szervezete aukciókon értékesítette New Yorkban. A bevétel 90 százalékát két zsidó szervezet, az American Joint Distribution Committee és a Jewish Agency kapta meg. A definíciós bakugrásokra és a nemzetközi egyezmények önkényes értelmezésére támaszkodó amerikai döntés jogi és erkölcsi szempontból egyaránt megkérdőjelezhető, még akkor is, ha a zsidó szervezetek a negyvenes-ötvenes években jelentős öszszegekkel támogatták a túlélő közösségeket, köztük magyar zsidóságot is.

Külön figyelmet érdemel a vonaton lévő, háromtonnányi magyar zsidó kegytárgy (tórapajzsok, menórák stb.) sorsa. Ezeket az amerikai hatóságok az újjáéledő osztrák zsidó hitközségek között osztották szét. (A konveritáktól elvett katolikus kegytárgyakat a salzburgi érsek kapta meg.)

A szállítmány egy kis része (300 ezüsttárgy, 20 darab szőnyeg és 2 festmény) amerikai kezelésben maradt. A tárgyakat 1955 és 1956 fordulóján átszállították az Egyesült Államokba, majd 1957 nyarán visszahajózták Európába, és furcsa módon az osztrák kormányzat rendelkezésére bocsátották. Ezek a lépések megfeleltek az 1948-tól követett amerikai restitúciós politika alapelvének: a vasfüggöny mögé került Magyarországra semmi sem kerülhet vissza. A magyar restitúciós ügyeket annak tudatában bízták Ausztriára, hogy az egyet jelent a visszajuttatási folyamat befagyasztásával. A "Hitler első áldozatának" nyilvánított ország ugyanis szabályosan elszabotálta a restitúciót és jelentősen profitált a háború végén kikerült magyar zsidó és nem zsidó javakból. Bár a szerelvényen lévő nem zsidó értékek közül a Győri Múzeum festményei végül visszajutottak Magyarországra, a nem zsidó utasok hiába jelentkeztek vagyontárgyaikért a salzburgi raktárnál, a két család csak tárgyainak egy részét kapta vissza.

(A francia kézbe került értékek) A francia hadsereg problémás értékkezelését már említettük. A lefoglalt tárgytömeg meghatározatlan hányada (minden bizonnyal nem az egésze) Párizsba került, ahol azt más, szintén Magyarországról származó javakkal együtt ömlesztve tárolták. A francia kormány kezdetben azt az álláspontot képviselte, hogy az értékek Franciaországot illetik, hiszen azok Magyarországra deportált francia zsidók tulajdonát képezik. Az abszurd álláspont feladása utána francia illetékesek végül elhatározták, hogy (ellentétben az amerikaiakkal) visszaadják az értékeket Magyarországnak. Ez 1948. április 22-én meg is történt. Mivel a tárgyak között nyilas- és horogkeresztes tárgyak is voltak, biztos, hogy a franciák nemcsak zsidó eredetű értékeket szállítottak Magyarországra. Ez kapóra jött a magyar kormánynak, amely a bizonyítékok ellenére az egész szállítmányt nem zsidó vagyonnak nyilvánította, majd a tárgyakat részben beolvasztotta, részben külföldön adta el.

(Konklúzió) Az aranyvonat története a magyar zsidók gazdasági megsemmisítésének jellemző epizódja. Az 1944- 1946-os árakon legalább 6,5 millió dollár értékű vagyont (ma ez nagyjából 65 millió dollárnak felel meg) a német megszállás után a kollaboráns magyar kormány és adminisztráció rabolta el a halálra ítélt áldozatoktól. A magyar zsidók vagyonát amerikai katonák fosztogatták, főtisztek "igényelték ki", vagy a francia katonai adminisztráció emberei tulajdonították el. Kegytárgyaik ausztriai zsinagógákba, más tárgyak az osztrák kormány kezébe kerültek. (Mégis az amerikai elnöki bizottság 2001 elején nyilvánosságra hozott, számos ténybeli tévedést is tartalmazó jelentése, kommentár nélkül hagyva az ellenérveket, lényegében az egykori döntéseket próbálta igazolni.) A javak nagy része aukciókon talált új gazdára New Yorkban. Az 1948-ban Magyarországra visszakerült értékeket a kommunista rezsim lopta el. Tudomásunk szerint mindössze két túlélő kapta vissza az aranyvonatra került tulajdonának, vagy annak értéke legalább egy részét. A többi tulajdonos, ha egyáltalán túlélte a holokausztot, hiába várta, hogy visszakapja azt, amit otthonában, a gettókban és a téglagyárakban vettek el a magyar csendőrök, rendőrök és a hivatalnokok.

Forrás: www.gyorjewish.org/az.htm