LEGÚJABB OLVASNIVALÓ

Horthy Miklós: Emlékirataim 

Amidőn a kormányzói működésemből történt kényszerű kikapcsolódásom után az 1944/45 évi fogság alatt, majd számkivetésben, a vendégszerető Portugáliában, életem eseményeit papírra vetettem, az a gondolat ‘vezetett, hogy emlékirataimat családom számára hátrahagyjam: életem Magyarország történetének immár egy egész korszakát öleli fel és e korszak fontos eseményei között sok olyan is akad, melyekről egyedül csak én tanúskodhatom. (...) Úgy látom mostanában biztató jelek arra mutatnak, hogy az Amerikai Egyesült Államok és a többi szabadságszerető ország talán még erélyesebben kíván kiállani azon nemzeteknek – közöttük tehát a magyar nemzetnek is – érdekében, melyek a világháború folyományaként előállott helyzetben teljesen elvesztették szabadságukat és szolgasorsra jutottak. Ezért most egyenesen kötelességemnek tartom kortársaimmal és a történetírókkal szemben, eredeti szándékomtól eltérően, emlékirataimat mégis nyilvánosságra bocsátani E mellett egyúttal az a vágy is irányít, hogy a mélységesen szeretett nemzetemhez, melynek az 1945-iki összeomlás után azt is meg kellett érnie, hogy a kommunista terror és az idegen kényuralom még kegyetlenebb mélységeibe taszítsák, hitet és bátorítást nyújtó szavakat intézhessek. Az 1945-iki nemzeti katasztrófa nem lehet és nem is lesz a magyar történelem utolsó fejezete. Nagy költőnkkel, Madách Imrével együtt vallom, amit ő az Ember Tragédiájában hirdet: „Ember küzdj és bízva bízzál!”