A 2. világháború fontosabb csatái

2023.02.28.

A Harmadik birodalom csatái

Chojnicei csata (1939)

1939. szeptember 1.

A chojnicei csata 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német megszállásának első napján zajlott le. A Stanisław Grzmot-Skotnicki vezetése alatt működő Czerski hadműveleti csoportot azzal bízták meg, hogy védelmezze a Chojnice városában álló kommunikációs központot, amely a Pomorze hadsereg déli szárnyával való kapcsolattartásban nélkülözhetetlen volt. A lengyel hadsereg 16–17 óráig tudta tartani az állásait. Ekkor kaptak parancsot, hogy vonuljanak vissza Rytel irányába.

Varsói csata

1939. szeptember 15. – szeptember 27.

Varsó 1939-es ostroma a második világháború első szakaszának, a lengyelországi hadjáratnak része, ami szeptember 15-től szeptember 27-ig tartott, amikor a város katonai parancsnoka a megadás mellett döntött, de csak október 6-án szűnt meg az összes ellenállás.

A német hadsereg nem kockáztatta meg az utcai harcokat, ami sok emberáldozattal járt volna, ezért először ágyúzásnak és bombázásnak vetette alá Varsót. Elsősorban a közművek elpusztítása volt a célja a hadseregnek.

A csata

A német csapatok már szeptember 8-án támadtak Varsó külvárosaira, de a város igazi ostroma csak szeptember 15-én kezdődött. A lengyel főváros nem kapitulált, így a németek kíméletlen bombázásnak és ágyúzásnak vetették alá. A csata közben elsősorban a városi közművek elpusztítása volt a cél.

Az ostrom idején a lengyelek kitartottak, mivel azt remélték, hogy a nyugati szövetségesek megindítják a támadást Németország felé. A franciák el is indultak, de nem mentek tovább a Maginot-vonal ágyúinak lőtávolságán túl, az angolok pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is tegyenek. A lengyel haderő addig harcolt, amíg volt szabad területe.

Kelet felől szeptember 17-én megindult a szovjet támadás is, a Molotov–Ribbentrop-paktum következményeként. A lengyelek maradék hadereje már tehetetlen volt a két irányból támadó hatalmas hadseregekkel szemben, a szovjet és a német csapatok 19-én már találkoztak egymással Brześć nad Bugiemnél, a Nyugati-Bug folyó mentén. A fogság elől menekülő lengyelek a semleges Románia és Magyarország felé kezdtek visszavonulni. Ekkor már csak Varsó és a modlini erőd tartott ki. A németeknek sikerült a közművek tönkretétele, így Varsó lakosságának szenvedése egyre jobban nőtt. Végül a város katonai parancsnoka 1939. szeptember 27-én megadta Varsó városát, Modlin pedig egy nappal később, 28-án esett el. Lengyelországon belül október 6-ra minden védekező ellenállás megszűnt.

Következmények

Varsó ostroma után két részre oszlott az ország. Szovjetunió kapta meg a keleti határtól a Nyugati-Bug folyóig fekvő területeket, az ettől nyugatra eső országrész pedig német terület lett. A győzelem után a német csapatokat nyugatra irányították a Hollandia és Franciaország elleni támadás miatt.

A szovjetek az ostrom után Finnország felé nyomultak.

Westerplattei csata

1939. szeptember 1. – szeptember 7.

A westerplattei csata a német invázió lengyelországi hadjáratának első csatája volt, mely a második világháború kezdetét jelentette Európában. 1939. szeptember 1-jén a német haditengerészeti erők megtámadták a lengyel Katonai Tranzit Raktárat (Wojskowa Składnica Tranzytowa, WST) a Westerplatte-félszigeten, Danzig Szabad Város (ma Gdańsk) kikötőjében. A helyőrség kevesebb mint 200 katonából állt, ennek ellenére egy hétig ellenállt a súlyos támadásoknak, amelybe zuhanóbombázások is tartoztak.

A Westerplatte védelme példaértékű volt a lengyel hadsereg többi alakulata számára, tekintettel arra, hogy az ország több részétől eltérően a német előrenyomulás itt megtorpant. A csata története máig a hadjáratban való ellenállás szimbólumaként maradt fenn. A hely egyike Lengyelország hivatalos nemzeti történelmi műemlékeinek, 2003. szeptember 1-jei kijelölése óta.

Előzmények

1925-ben a Népszövetség tanácsa 88 katona jelenlétét engedélyezte Lengyelországnak a Westerplatte-félszigeten, de titokban a helyőrség fokozatosan 176 katonára és hat tisztre bővült. A raktár (WST) területe el volt különítve Danzig Szabad Városának Új Kikötőjétől a kikötői csatornával, és csak egy keskeny kikötőgát kötötte össze a szárazfölddel; a lengyel kézen levő terület téglafallal volt elválasztva Danzig területétől. A Westerplattén épült erődítmények valójában nem voltak túl hatékonyak: sem valódi bunkerek, sem földalatti járatok nem készültek. Mindössze öt kis beton őrház volt elrejtve a félsziget erdejében, valamint a nagy laktanyák voltak védelemre felkészítve tábori erődítmények (árkok, úttorlaszok) hálózatával megerősítve. Az őrházak pincéi alkalmasak voltak nehézgéppuska-lőállások kiépítésére. Háború esetén a védőknek 12 órás folyamatos támadást kellett visszaverniük.

A csata előtt

1939 augusztusának végén a német SMS Schleswig-Holstein csatahajó Danzigba érkezett, baráti látogatás ürügyén, és lehorgonyzott a kikötőben, 150 méterre a Westerplattétól. A fedélzetén kommandós rohamosztag (Stoßtruppen) várakozott azzal a paranccsal, hogy augusztus 26. reggelén indítsanak támadást a Westerplatte ellen. Röviddel a partraszállás előtt azonban Adolf Hitler visszavonta a parancsot, mivel Nagy-Britannia és Lengyelország kölcsönös védelmi szerződést kötött 25-én, továbbá az olaszok is bizonytalannak mutatkoztak a németekkel kötött szerződés feltételeinek teljesítését illetően. Így a támadást elhalasztották.

A németek rendelkeztek egy 1500 főből álló SS-Heimwehr rohamosztaggal, Friedrich-Georg Eberhardt rendőrségi vezérezredes parancsnoksága alatt, ezenkívül 225 tengerészgyalogossal, Wilhelm Henningsen hadnagy vezetése alatt. Az általános irányítás Gustav Kleikamp ellentengernagy kezében volt, a Schleswig-Holstein fedélzetén. Hajóját 26-án messzebbre irányította a szárazföldtől. Henryk Sucharski őrnagy fokozott készültséget rendelt el a helyőrségben.

A csata

1939. szeptember 1-jén, helyi idő szerint 04:48-kor Németország megkezdte Lengyelország invázióját, kirobbantva ezzel a második világháborút. A Schleswig-Holstein váratlanul sortüzet nyitott a lengyel helyőrségre, mely 182 katonából és 27 civil tartalékosból állt. Sucharski őrnagy rádióüzenetet küldött a Hel-félszigetre: „SOS: tűz alatt vagyok”. Három rés keletkezett a téglafalon, az olajraktárak pedig lángoltak a délkeleti szektorban. 8 perccel később Wilhelm Henningsen hadnagy tengerészeti rohamosztaga a Schleswig-Holsteinről három szakaszban elindult előre, míg a Wehrmacht műszaki katonái felrobbantották a vasúti kaput a földnyelven, könnyű győzelmet remélve a meglepett lengyelek felett. Wojciech Najsarek lengyel törzsőrmestert géppuskatűz ölte meg; a csata és egyben a háború első áldozata volt. A németek hamarosan átjutottak a tüzérség által betört téglafalon, ekkor azonban jól előkészített csapdában találták magukat. Bekerültek a rejtett lengyel lőállások kereszttüzének zónájába (a németek azt hitték, hogy fákon elrejtőzött mesterlövészek is lőnek rájuk, de a valóságban nem ez volt a helyzet), míg a szögesdrót-akadályok hatásosan blokkolták a gyors mozgást. A lengyelek kiiktatták a német rendőrosztag (Schupo) géppuskafészkét, Leon Pająk hadnagy pedig alapos taracktüzet zúdíttatott az előretörő németekre, akik megtorpantak és megszakították a támadást. Az egyetlen lengyel 76,2 mm-es tábori ágyú kiiktatta a géppuskafészkeket a raktárak tetején, melyek a kikötői csatorna mentén voltak, de 28 lövés leadása után a német csatahajó megsemmisítette az ágyút.

„ Az előőrsök parancsnokainak taktikája, amivel becsalogatták a németeket a csapdába – hagyva, hogy belesétáljanak a tűzvonalba – vezetett ezekhez a súlyos veszteségekhez. A lengyel aknavetőtűz, melyet megfigyelők precízen irányítottak előretolt állásaikból, hozzájárult a pusztításhoz. Az akadályok rendszere, melyet a WST katonái 1939 tavaszán és nyarán készítettek elő, bonyolulttá tette a mozgást a németek számára a liget körül, mely a Westerplatte volt (régebben népszerű fürdőhely).”

06:22-kor a tengerészgyalogosok kétségbeesetten jelezték a hajónak rádión, hogy súlyos veszteségeik vannak, és visszavonultak („Verluste zu groß, gehen zurück”); a danzigi rendőrség ezalatt megpróbálta ellenőrzése alá vonni a kikötőt Westerplatte másik felén, de legyőzték őket. A veszteségek ötven német és nyolc lengyel katonára rúgtak. A németek 08:55-kor próbálkoztak újra, de aknák, kidőlt fák, szögesdrót és erős ellenséges tűz fogadta őket. Délre az összes SS-katona elmenekült, Henningsen pedig halálos sebet kapott. Az első támadást a lengyelek megállították, a második támadást pedig azon a reggelen (tüzérségi előkészítés után, mely 90 db 280 mm-es, 407 db 170 mm-es és 366 db 88 mm-es lövedékből állt) olyan keményen visszaverték, hogy a németek váratlanul nagy veszteségeket szenvedtek. A lengyelek végül visszavonultak a „Wał” és „Prom” őrhelyekről (és egy időre az „Erőd”-ből is), szűkítve a védelmi gyűrűt a félsziget központjában található Új kaszárnyák köré. A harc első napján a lengyel fél vesztesége egy halott és hét sebesült volt (hárman később haltak meg, közülük ketten fogságba esésük után egy német kórházban). A másik oldal, a német tengerészgyalogság tizenhat halottat és 120 sebesültet (különböző mértékű sérülések) veszített, a 225 harcba indult katona nagy részét. A német veszteségek még ennél is nagyobbak lehettek volna, ha a lengyel parancsnok, Henryk Sucharski őrnagy nem ad utasítást az aknavetők kezelőinek a tüzelés beszüntetésére. Takarékoskodni akart ugyanis a lőszerrel, így csak néhány sortüzet lőttek ki (e parancs következtében csak 104-et használtak el a 860 lőszerből, mivel másnap megsemmisültek az aknavetőik).

Lengyel tisztek (hadifogolyként), a Westerplatte védői, 1939. Balról: Edward Szewczuk zászlós, Stefan Grodecki hadnagy, Mieczysław Słaby százados, Franciszek Dąbrowski százados, Zdzisław Kręgielski hadnagy

A következő napokban a németek tengerészeti és nehéz tábori tüzérséggel-köztük egy 210 mm-es tarackkal lőtték a félszigetet, első világháborús holdbéli tájjá változtatva azt. Eberhardt meggyőzte Fedor von Bock tábornokot, hogy a szárazföldi támadás nem lehetséges. A pusztító, két hullámban végrehajtott légicsapást hatvan Junkers JU 87 „Stuka” zuhanóbombázó alkotta szeptember 2-án (összesen 26,5 tonna bomba). Ez a támadás kiiktatta a lengyel aknavetőket, közvetlenül eltalálta az 5-ös őrházat (teljesen megsemmisítve azt egy 500 kg-os bombával), ezenkívül megölt legalább nyolc lengyel katonát; továbbá megsemmisült a lengyelek egyetlen rádiója és az összes élelmiszerkészletük is. A légicsapás a Westerplatte egész területét hatalmas füstfelhővel takarta be. A német megfigyelők úgy gondolták, hogy senki sem élhette túl ezt a bombázást. Ennek ellenére szeptember 3. és 4. éjjelén több német támadást is visszavertek a lengyelek. Szeptember 4-én a német T-196-os torpedónaszád meglepetésszerű támadást intézett a tengerpart felől. A „Wał” őrhelyet kiürítették, és már csak az „Erőd” állás akadályozta meg a támadást az északi oldalról. Szeptember 5-én az idegösszeroppanásos Sucharski haditanácskozást tartott, ahol a Westerplatte megadását sürgette; helyettese, Franciszek Dąbrowski százados azonban átvette az irányítást. Néhány óvatos, puhatolózó támadást, melyeket a német tengerészgyalogság, a danzigi SS és rendőrség, valamint a Wehrmacht hajtott végre, ismét visszavertek a lengyelek. 03:00-kor, az egyik ilyen támadás alkalmával lángoló vonatot indítottak a földnyelv ellen, de ez kudarcba fulladt, mivel a rémült vezető túl korán kapcsolódott le a szerelvényről. Nem sikerült elérnie az olajtartályt, viszont felgyújtotta az erdőt, mely értékes fedezéket nyújthatott volna a támadóknak. Az égő vasúti kocsik következtében a németek ismét súlyos veszteségeket szenvedtek. A második ilyen támadást délután hajtották végre, de ez sem járt sikerrel. Eközben a Lengyel Rádió folyamatosan sugározta az üzenetet: „Westerplatte még mindig harcol” -a csata minden reggelén. Minden egyes nap, amíg a Westerplatte kitartott, megalázó volt Hitler számára, aki dühöngött a késedelem miatt. A második haditanácskozás megtartása után az őrnagy a megadás mellett döntött; a német hadsereg ekkor már Varsó közelében volt, a lengyel sebesülteknél pedig üszkösödés jelent meg. Szeptember 7-én, 04:30-kor a németek erős tüzet nyitottak a Westerplattéra, mely 07:00-ig tartott. Lángszórókkal megsemmisítették a 2-es őrházat, és megrongálták az 1-est, valamint a 4-est. Az ostromlott helyőrségnek nem volt elegendő vize, és hiányzott a megfelelő orvosi ellátás is; Mieczysław Słaby százados, a WST orvosi tisztje képtelen volt biztosítani az alapellátást a sebesült katonáknak.

09:45-kor megjelent a fehér zászló; a lengyel védelem úgy lenyűgözte a németeket, hogy a német parancsnok, Friedrich-Georg Eberhardt engedélyezte Sucharskinak tiszti szablyájának megtartását a fogságban is (később jelképesen elkobozták tőle). Ezzel egyidőben a lengyel rádiós tisztet, Kazimierz Rasińskit a németek meggyilkolták, már a kapituláció után; kegyetlen vallatását követően is megtagadta a rádiókódok átadását, ezért agyonlőtték.

Sucharski átadta a helyőrséget Kleikampnak, a németek pedig már teljes díszben parádéztak, mikor a lengyel helyőrség kivonult, még mindig büszkén és vigyázzban. Megközelítőleg 3400 német katona vett részt a kis lengyel helyőrség elleni egyhetes hadműveletben.

Következmények

A német veszteségek nem ismertek pontosan, de manapság körülbelül 200-300, vagy még ennél is több halottra és sebesültre tehetőek. Elképzelhető, hogy néhányukat saját tűz találta el, különösen az a csatahajó, mely eleinte a célponthoz túl közel horgonyzott. A lengyel veszteségek jóval alacsonyabbak voltak: tizenöt-húsz halott és 53 sebesült. Azonosított elesettek: Jan Ciwil közlegény, Jan Gebura tizedes, Władysław Jakubiak tüzér, Konstanty Jezierski közlegény, Józef Kita közlegény, Andrzej Kowalczyk tizedes, Mieczysław Krzak közlegény, Wojciech Najsarek őrmester, Władysław Okraszewski közlegény, Bronisław Perucki tizedes, Adolf Petzelt mestertizedes, Antoni Piróg közlegény, Kazimierz Rasiński őrmester, Bronisław Uss közlegény, Ignacy Zatorski közlegény, Zygmunt Zięba közlegény. Vita övezi az 1940-ben feltárt temetkezési helyet, amely öt azonosítatlan lengyel katona holttestét rejtette. Elképzelhető, hogy bajtársaik végezték ki őket dezertálási kísérlet miatt. A veszteségekhez sorolható még nyolc lengyel hadifogoly, akiket valószínűleg megkínoztak, és nem élték túl a német fogságot.

További vita övezi a lengyel helyőrség parancsnoki tisztjének, Henryk Sucharskinak, valamint a végrehajtó tisztnek, Franciszek Dąbrowski századosnak a nevét. Sucharski őrnagyot – aki a háborút túlélte, de 1946-ban meghalt – dandártábornokká léptették elő, és megkapta a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést, a Virtuti Militarit. Ennek ellenére nagyon ellentmondásos alakká vált, miután 1990-ben előkerült a korábban ismeretlen beszámoló a csatában betöltött szerepéről (Dąbrowski százados halála után derült ki, hogy Sucharski a harcok nagy része idején idegösszeroppanásos állapotban volt, de a lengyel tisztek egymás között megfogadták, hogy becsületből ezt életük folyamán nem hozzák nyilvánosságra). A Westerplatte szinte történelmi vita tárgyává vált, melyet Dr. Janusz Marszalec a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetéből a következőképpen foglalt össze:

„ A vita központi részét az a kérdés képezi, hogy ki irányította a Westerplatte védelmét: Henryk Sucharski őrnagy, vagy Dąbrowski százados. Meglepő módon ennek a kérdésnek a megvitatásába nem igazán kapcsolódnak be a történészek, mióta nincs jelen az akadémiai viták között. Általában az interneten és a sajtóban vetődik fel a téma, a történelem iránt szenvedélyesen érdeklődő emberek körében. Különböző meg nem erősített források szolgálnak a téma alapjául; az érdeklődők hajlamosak érzelmeik és szenvedélyeik alapján ítélni, ezért nehéz alkalmazni a „sine era et studio” (harag és elfogultság nélkül, pártatlanul) elveit. A vita túlment az internetes rajongók szűk körén, beférkőzve a tömegkommunikációba is egy film révén, mely közpénzből készült azzal a céllal, hogy bemutassa az új „igazságot” a Westerplatte védelméről. Erről a kísérletről részletes elemzés nélkül csak annyi hangsúlyozható, hogy semmi közös nincs benne a Westerplatte védelméről szóló megerősített történelmi ismereteinkkel kapcsolatban … A vitákra való tekintet nélkül, Sucharski és a WST kétszáz védője mindenki körében tiszteletteljes emlékként maradt fenn; függetlenül attól, hogy az utolsó töltényig akartak-e védekezni, vagy már 12 órával a Schleswig-Holstein első lövése után le akarták-e tenni a fegyvert. ”

– Dr. Janusz Marszalec

A Westerplatte védelme már a háború alatt példaként szolgált a lengyel hadseregnek és a népnek, hiszen a németek sikeres inváziója itt megakadt. Máig a hadjáratban való ellenállás szimbólumaként tartják számon; a lengyel Thermopülaiként. Konstanty Ildefons Gałczyński lengyel költő széles körben ismert verset írt a csatáról, Pieśń o żołnierzach Westerplatte (Ének Westerplatte katonáiról) címmel. A vers tükrözi a második világháború késői éveinek közismert lengyel mítoszát, mely szerint az összes védő elesett a csatában, harcolva az utolsó emberig. A Lengyel Néphadsereg katonai egységét 1943-ban a védők emlékére nevezték el (a Westerplatte védőinek 1. lengyel páncélosdandárja). A háború utáni években több tucat iskolát és hajót szintén „Westerplatte hősei” vagy „Westerplatte védői” után neveztek el Lengyelországban. A félsziget laktanyáinak és őrházainak romjai máig fennmaradtak. A háború után az őrházak egyikét, melyet néhány száz méterrel odébb költöztettek, múzeummá alakították át; bejáratát két oldalról a Schleswig-Holstein 280 mm-es ágyúinak két lövedéke támasztja.

Dunkerque-i csata

1940. május 26. és június 4. között

A dunkerque-i csata a második világháború egy nagy ütközete volt 1940. május 26. és június 4. között. A harcoló felek a La Manche-csatorna partján védekezésbe kényszerült francia–brit szövetség, illetve a Harmadik Birodalom Belgiumba betörő csapatai voltak. A csatához szorosan kötődik a brit Dinamó hadművelet, azaz a dunkerque-i evakuáció, melynek keretében 330 000 szövetséges katonát menekítettek a Csatorna túlpartjára.

Háttér

1940. május 10-én a nyugati fronton véget ért az úgynevezett furcsa háború. A német A Hadseregcsoport (Heeresgruppe A, HGr A) betört Belgiumba és Luxemburgba, gyors páncélososzlopai az Ardenneken át mélyen előrenyomultak a francia–belga határvidéken. Ettől északkeletre a B Hadseregcsoport (Heeresgruppe B, HGr B) rövid harcokban elfoglalta egész Hollandiát és előrenyomult Brüsszel térségébe.

A szövetséges csapatok bekerítése Flandriában 1940 tavaszán

A brit Expedíciós Hadsereg, illetve az 1. és 7. Francia Hadsereg Belgium nyugati részébe vonult be, hogy ott védekező állásokat foglaljon el a németek ellenében. A német támadóék Arras mellett május 20-án szétverte a brit és francia páncélos erőket, majd egy nappal később Abbeville térségében kijutott az Atlanti-óceán partjára, kettévágva ezzel a frontvonalat. Mindezt úgy hajtották végre, hogy nem szenvedtek nagy hiányt üzemanyagban, munícióban, egyéb ellátmányban, a harckocsijaiknak legalább a fele ott haladt az első vonalban, a sérült páncélosok is csak kisebb javításra szorultak. A brit–francia szövetség főerői a frontvonaltól északra rekedtek. Már május 16-án Gerd von Rundstedt tábornok Hitlerrel együtt megkongatta a vészharangot. Május 17-én utasítást küldtek Guderiannak, hogy álljon meg Montcornet-nél. Guderian lemondott, helyére Ewald von Kleistet nevezték ki. Május 21-én időt pazaroltak el, mivel egyfolytában a déli szárny miatt aggódtak (mely soha nem volt kitéve komoly fenyegetésnek). Május 22-én a németek ostrom alá vették Calais-t, május 24-én pedig a német páncélosok már Dunkerque külterületén voltak. Ekkorra Hitler parancsnokai kifejezett ellenvetése ellenére leállíttatta a Wehrmacht előrenyomulását, meghiúsítván ezzel a brit erők teljes megsemmisítését. A furcsa parancs a mai napig Hitler legvitatottabb utasításainak egyike. Egyik oka lehetett, hogy a páncélosok túlságosan előre törve védelem nélkül maradtak, és a gyorsan megnyúlt utánpótlási vonalakkal könnyen gond lehet. A másik magyarázat szerint Hitler Hermann Göringnek akarta gyakorlatozásra átadni a helyzetet, mivel Göring azt ígérte, majd a Luftwaffe elintézi a dolgot.

A lángoló hídfő

Bővebben: Dinamó hadművelet

Lord Gort, a Brit Expedíciós hadsereg parancsnoka 1940. május 26-án elrendelte a brit erők kimenekítését Franciaországból. Az evakuálásra váró brit erőknek a parancs szerint a Dunkerque melletti partszakaszon kellett gyülekezniük. A zóna védelmét az utolsó brit evakuálásáig kellett folytatni. A Dinamó hadművelet május 27-én vette kezdetét.

A hadsereg evakuálására Nagy-Britannia teljes honi hadiflottáját mozgósította. A hadihajók mellett halászhajók, a Temze kishajói, bárkák, jachtok is részt vettek a műveletben. A hajók fogadására teherautókból ideiglenes mólókat emeltek a tengerparton.

Május 28-án a belga hadsereg letette a fegyvert. Ugyanezen a napon Adolf Hitler módosítván korábbi utasítását, parancsot adott a Dunkerque környékén rekedt szövetséges hadseregek megsemmisítésére. A Wehrmacht és a Luftwaffe támadásai nyomán a szövetségesek által birtokolt terület egy 5 kilométer széles tengerparti sávra zsugorodott. A bombázások kiterjedtek Dunkerque kikötőjére, a partvidéken összeszorult katonákra és a brit hajókra.

Az evakuálás folyamán kimenekítették a teljes brit hadsereget, illetve a francia, belga hadsereg egyes alakulatait. Az evakuálás egy hete alatt 330 000 szövetséges katona menekült el Európából. Teljesen megsemmisült, vagy a németek kezére jutott a kimenekített katonák fegyverzete, hadianyagai és járműállománya. Elsüllyedt a brit flotta 9 rombolója és több mint 200 kisebb hajója. A dűnéken 32 000 szövetséges katona holtteste maradt.

1940. június 4-én a németek elfoglalták Dunkerque-et, a védekező szövetséges seregek maradványai (36 000 fő) pedig megadták magukat.

Következmények

A dunkerque-i csatában megsemmisültek a szövetséges hatalmak főerői. Franciaország elveszítette hadseregének legütőképesebb alakulatait. A csata után hitét vesztett Franciaország gyakorlatilag nyitva állt a német hadak előtt. Nagy-Britannia súlyos, de nem megsemmisítő vereséget szenvedett a csatában, a Dinamó hadművelet során evakuált 330 000 katonát pedig rövid időn belül sikerült ellenállásra képes új hadsereggé fejleszteni. Németország – bár győzött – időt veszített. A Dunkerque-nél elvesztegetett pár nap elég volt ahhoz, hogy Anglia lélegzetvételnyi szünethez jusson. Németország pedig készült a Seelöwe hadművelet végrehajtására.

Bzurai csata

1939. szeptember 9. és 19. között

A bzurai csata (vagy kutnói csata) a második világháború kezdő hadműveletének, az 1939-es Lengyelország elleni támadásnak egyik csatája volt, melyet 1939. szeptember 9. és 19. közt vívott a lengyel és német haderő. A csata végén a németek egy átkaroló hadműveletet hajtottak végre a lengyelek ellen, ezzel megnyerve a csatát és megszerezve Nyugat-Lengyelországot.

A Varsótól nyugatra, a Bzura folyó mellett vívott ütközet volt az 1939 szeptemberi német hadjárat legnagyobb csatája. A lengyelek egy kitörési kísérlete kezdetben sikereket hozott, de végül a németek koncentrált ellentámadása legyőzte a lengyel haderőt.

Háttér

A lengyelek németek elleni védelmi terve – a Nyugat terv – főként a határok védelmére koncentrált. Ezt a tervet inkább politikai, mint katonai megfontolások alapján dolgozták ki, mivel a lengyelek attól féltek, hogy a németek, miután visszaszerzik a Versailles-i békeszerződés során elvesztett területeiket megpróbálják befejezni a háborút és megtartani a területeket. A határok ilyen védelme kockázatos volt, de a lengyelek azzal számoltak, hogy egy német támadás esetén a britek és a franciák támadást indítanak Németország ellen. Mint később kiderült, ez nem így lett. Ennek köszönhetően a Władysław Bortnowski tábornok vezette Pomerániai Hadsereg a lengyel korridorban találta magát két oldalról németekkel körülvéve. Ugyanekkor a Poznańi Hadsereget – melyet Tadeusz Kutrzeba tábornok vezetett – a Második Lengyel Köztársaság legnyugatibb szegletébe szorították, így elvágva azt eredeti védelmi pozíciójától, valamint a többi lengyel hadseregtől.

A német támadás már a háború első napjaiban bebizonyította a lengyelek védelmi tervének könnyelműségét. A Pomerániai Hadsereget legyőzték a Tuchola erdei csatában, amely így arra kényszerült, hogy visszavonuljon délkelet felé. Eközben a Poznańi Hadseregnek, amely bár nem szembesült komolyabb német támadásokkal, kelet felé kellett vonulnia, a többi hadsereg veszteségei miatt (északon a Pomerániai Hadsereg, délen pedig a Łódźi Hadsereg szenvedett vereséget). Mivel a Poznańi Hadseregtől északra és délre lévő hadsereg is visszavonult, a poznańiaknak is ezt kellett tenniük, hogy megelőzzék az oldalba támadásukat. Szeptember 4-én a Poznańi Hadsereg átvonult Poznańon, az ellenség szabad prédájának hagyva a várost, annak ellenére, hogy egész eddig a hadsereg nem találkozott komolyabb német egységekkel. Szeptember 6-án a Pomerániai és Poznańi Hadsereg egyesült, megalkotva a hadjárat legerősebb lengyel egységét. Az így létrejött hadsereg vezetésére Bortkowski tábornokot jelölték ki.

Szeptember 7-én a lengyelek felfigyeltek a németek Łęczyca felé nyomulására, ami azzal fenyegetett, hogy elvágja a lengyel csapatok esetleges menekülési útvonalát. Szeptember 8-ra az előretörő német csapatok elérték Varsót, megkezdve a lengyel főváros ostromát. Ugyanekkor elvesztették a Poznańi Hadsereg nyomát, amiből a német vezetés arra következtetett, hogy a lengyel csapatokat vasúton Varsóba szállítják, hogy segítsék a város védelmét. A németek nem voltak tisztában azzal, hogy a Poznańi és Pomerániai Hadsereget összevonták, sőt utóbbival a Tuchola erdei csatában elszenvedett veresége után nem is nagyon számoltak. Szeptember 8-ra a németek biztosra vették, hogy a Visztula folyótól nyugatra sikerült felszámolniuk a lengyel ellenállás számottevő részét, így már készültek a folyón való átkelésre, majd a túlparton lévő lengyel haderő legyőzésére.

Mindezidő alatt Kutrzeba tábornok és vezérkara azt gyanította, – már a támadást megelőzően is – hogy a közeli hadseregekkel vállalhatnák a csatát a németekkel, ezért kidolgoztak egy támadást dél felé, hogy kisegítsék a Łódźi Hadsereget. A hadjárat első heteiben ezt a tervüket Edward Rydz-Śmigły marsall – a lengyel vezérkari főnök – visszautasította. Szeptember 8-ra Kutrzeba elvesztette a kapcsolatot Rydz-Śmigły-vel – aki időközben áthelyezte székhelyét Varsóból Bresztbe – így Kutrzeba úgy döntött végrehajtja tervét. A lengyelek nem voltak túl jó helyzetben, ugyanis a német csapatok közel álltak ahhoz, hogy körbezárják a lengyeleket. A német 8. Hadsereg biztosította a Bzura folyó déli partját, a német 4. Hadsereg a Visztula északi partját Włocławektól Wyszogródig, sőt egyes német alakulatok Inowrocław felől a Poznańi és Pomerániai Hadsereget támadták, és Płock közelében átkeltek a Visztulán.

Szembenálló felek

A lengyel haderőt a csatában a Poznańi és Pomerániai Hadsereg képezte. A németek ezzel szemben a Johannes Blaskowitz vezette 8. hadsereget; a Dél Hadseregcsoport, Walther von Reichenau vezette 10. hadseregét; az Észak Hadseregcsoport Günther von Kluge vezette 4. hadseregének egységeit; valamint néhány légi egységet (Luftflotte 1 és Luftflotte 4) sorakoztathattak fel.

A csata

A csata három szakaszra bontható:

1. szakasz – A lengyelek támadást indítanak Stryków felé, mellyel oldalba akarják támadni a németek 10. hadseregét (szeptember 9–12).
2. szakasz – A lengyelek támadást indítanak Łowicz felé (szeptember 13–15.)
3. szakasz – A németek ellentámadásba kezdenek, mellyel legyőzik a lengyeleket, akik visszavonulnak Varsó és Modlin felé (szeptember 16–19).

Szeptember 9-én éjjel a lengyel Poznańi Hadsereg ellentámadást indított a Bzura folyótól délre, a német 8. hadsereg Łęczyca és Łowicz közt lévő, Stryków felé tartó egységei ellen. Tadeusz Kutrzeba, a Poznańi Hadsereg parancsnoka észrevette, hogy a Johannes Blaskowitz tábornok által irányított német 8. hadsereget északról mindössze a 30. gyalogoshadosztály védi, egy 30 km széles védelmi vonal mentén, míg a hadsereg maradéka Varsó felé halad. A lengyel támadás fő csapását a Edmund Knoll-Kownacki tábornok vezette egységek végezték, azaz a Knoll-Kownacki hadműveleti csoport. Ebbe a lengyel 14., 17., 25. és 26. gyalogoshadosztály tartozott. A támadás jobb szárnyát alkotó csapatok – köztük a Stanisław Grzmot-Skotnicki tábornok vezette Podolska lovasdandár – Łęczyce térségében vette fel a harcot, míg a bal szárny csapatai – mint például a Roman Abraham tábornok parancsnoksága alatt álló Wielkopolska lovasdandár – Łowicz felől indultak meg Głowno irányába. Ezek a csapatok komoly veszteségeket okoztak a németeknek. A kezdeti lengyel előrenyomulás következtében a német 24. és a 30. gyalogoshadosztály nagyjából 1500 halottat és 3000 hadifogságba került katonát könyvelhetett el. A lovasdandárok a sebezhető német szárnyakra törve, visszaszorították az ellenséges csapatokat. TKS és TK–3 felderítő harckocsijaikat szintén hatékonyan tudták alkalmazni a németek ellen.

A német csapatokat eredeti helyüktől körülbelül 20 km-rel visszább szorították déli irányba, és a lengyeleknek számos települést sikerült visszaszerezniük, többek közt Łęczycát, Piąteket és Góra Świętej Małgorzatyt. szeptember 10-én a lengyel 17. gyalogoshadosztály Małachowiczénél szembetalálkozott a német 17. gyalogoshadosztállyal. Szeptember 11-én a lengyelek folytatták támadásukat, továbbhaladva Modlna, Pludwiny, Osse és Głowno felé.

Bár kezdetben a németek alábecsülték a lengyelek előrenyomulását, szeptember 11-én a német vezetés úgy döntött, hogy átvezénylik a német 10. és 4. hadsereg fő erőit, a Dél Hadseregcsoport tartalékosait és a 4. légiflotta gépeit a Bzura felé. Az átvezényelt csapatok közt volt a német 1. és 4. páncéloshadosztály és az 1. SS hadosztály (Leibstandarte SS Adolf Hitler). A németek vitathatatlan légi fölénye miatt a napközbeni lengyel csapatmozgások igen korlátozottak voltak. A következő napon a lengyelek elérték a Stryków–Ozorków vonalat. Ugyanezen a napon értesült Tadeusz Kutrzeba tábornok arról, hogy a Łódźi Hadsereg visszavonult a modlini erődbe. Ezt tudván Kutrzeba úgy döntött, hogy beszüntetik a támadást és inkább Sochaczewen és a Kampinos erdőn keresztül megpróbálnak áttörni Varsó felé. Ezzel a csata első szakasza véget ért.

Szeptember 14-én reggel Władysław Bortnowski tábornok csapatai megkezdték a csata második szakaszát. A lengyel 26. és 16. Gyalogoshadosztály Łowicz mellett átkelt a Bzurán, a lengyel 4. gyalogoshadosztály pedig elérte a Łowiczt és Głownót összekötő utat. Ekkor azonban Bortnowski értesült róla, hogy a német 4. páncéloshadosztály visszavonult a Varsó külvárosában lévő állásaiból. Attól tartva, hogy az elvonuló páncéloshadosztály veszélyt jelenthet embereire, visszavonulást parancsolt a 26. gyalogoshadosztálynak.

Szeptember 15-én és 16-án a lengyel Pomerániai Hadsereg védelmi állásokat épített ki a Bzura északi partján. Stanisław Grzmot-Skotnicki tábornok csoportja Kutno és Żychlin közt helyezkedett el, Michał Karaszewicz-Tokarzewski tábornok Gąbin melletti egységei és a Poznańi Hadsereg, a Bzura menti Sochaczewben lévő egységei pedig készen álltak, hogy elinduljanak Varsó felé. Hogy bekerítsék és elpusztítsák a lengyel csapatokat, a németek a 10. hadseregük nagy részét (két páncélos, egy gépesített és három könnyűgyalogos hadosztályt, melyek összesen 800 harckocsival rendelkeztek) bevetették. A lengyel csapatok minden oldalról történő megtámadása szeptember 16-án kezdődött a Luftwaffe támogatásával. Még szeptember 15-én a lengyel csapatokat kiszorították Sochaczewből, akik így csapdába estek a Bzura, a Visztula és a német csapatok által alkotott háromszögben. A német 1. páncéloshadosztály – miután Sochaczew és Brochów közt átkelt a Bzurán, és megütközött a lengyel 25. gyalogoshadosztállyal – elfoglalta Ruszkit, de ezután előrenyomulásuk megtorpant. A lengyelek Sochaczewtől északra szintén átkeltek a Bzurán és Varsó felé vonultak vissza. A folyón való átkeléskor a lengyel csapatoknak nehézfelszerelésük nagy részét hátra kellett hagyniuk. Szeptember 17-én a német nehéztüzérség ágyúzni kezdte a Brochówtól északra fekvő átkelőt, és a hadjárat legnagyobb légihadművelete is megkezdődött, amiben a Luftwaffe megkísérelte szétbombázni, és ezzel megbénítani a lengyel csapatokat.

Szeptember 17-én éjjel a Poznańi Hadsereg megtámadta a német csapatokat, hogy Witkowice és Sochaczew közt kitörjenek a németek gyűrűjéből. A lengyel 15. gyalogoshadosztály és a Podolska Lovasdandár Witkowicénél ismét átkelt a Bzurán. Brochownál szintén ezt tette a 25. és 17. gyalogoshadosztály. A 14. Gyalogoshadosztály Łaziska közelében gyülekezett. Eközben a Pomerániai Hadsereg Osmolin, Kierozia és Osiek falvak felé indult.

Reggel a németek a Bzura mindkét partján dél felé kezdték űzni a lengyeleket, amiben több mint 300 repülőgép, valamint a nehéztüzérség is segítségükre volt. A német tarackok a Visztula jobb partján lévő, magaslaton elfoglalt helyüket kihasználva egész nap lőhették a lengyel állásokat. Két napnyi kemény küzdelmet követően a lengyelek lőszere és élelme elfogyott, így további kitörési kísérleteik ellehetetlenültek.

Következményei

„Katonáim minden idők egyik legnagyobb és legpusztítóbb csatájában harcoltak.”

– Johannes Blaskowitz szeptember 20-i parancsa

A németek gyűrűjéből mindössze néhány lengyel egységnek sikerült kijutnia. Ezek az egységek – főként szeptember 19-én és 20-án – elérték Varsót és Modlint, átvágtak a Kampinos erdőn, majd megküzdöttek a térségben lévő német csapatokkal (ilyen ütközet volt például a Wólka Węglowa-i csata). A gyűrűből kijutók közt volt Kutrzeba, Knoll-Kowacki és Tokarzewski tábornok, Abraham tábornok két lovasdandárja (Wielkopolska és Podolska), valamint a 15. és 25. gyalogoshadosztály. Az ottmaradók (4., 14., 17., 26. és 27. gyalogoshadosztály), akik nem tudtak átkelni a folyón, Bortnowski tábornok vezetésével szeptember 18. és 22. közt kapituláltak. A lengyel veszteségek körülbelül 20 000 halottra tehetők, akik közül három tábornok (Franciszek Wład, Stanisław Grzmot-Skotnicki és Mikołaj Bołtuć) volt. A németek ezzel szemben 8000 embert vesztettek.

A csatát követően a megmaradt német hadosztályok Varsó és Modlin felé indultak, majd hamarosan mindkettőt körülvették. A bzurai akció tehát a lengyelek vereségével ért véget, de a kezdeti lengyel sikerek miatt a németek Varsó felé nyomulását sikerült néhány napig visszatartani. A Wehrmacht kénytelen volt néhány egységét átvezényelni a Varsó felé tartó csapatoktól, ami lehetővé tette a fővárost védő lengyelek számára, hogy jobban megszervezzék a város hosszútávú, de végül sikertelen védelmét.

A csata emellett megmutatta a kezdeményezés fontosságát, valamint bizonyította, hogy a lovasság még mindig fontos szerepet játszhat a csatatéren, illetve, hogy a légierő szerepe egyre fontosabb, és végül igazolta, hogy az egyszerű számbeli fölény még mindig komoly tényező.

Angliai csata

1940. július 10. és október 31. között

Az angliai csata (angolul: Battle of Britain) alatt a második világháború során a német légierő (Luftwaffe) és a brit légierő (Royal Air Force) között a levegőben, a La Manche csatorna ellenőrzéséért vívott küzdelemsorozatot értjük. A náci hadvezetés a légtér ellenőrzését előfeltételnek tekintette Nagy-Britannia megszállásához. A csata dátumát a brit, illetve német források eltérően adják meg: az angolok 1940. július 10. és október 31. között, míg a németek 1940. augusztus közepétől 1941. május végéig.

A csata előzményei

Bővebben: Franciaországi hadjárat

A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország elfoglalása után Hitler arra számított, hogy sikerül békét kötnie Angliával. Július elején a berlini sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja Európa meghódított területeit és visszakap néhány, az első világháborúban elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli birodalmát. Angliában azonban csak egy gyenge csoport (Lord Halifax külügyminiszter vezetésével) fontolgatta a kiegyezést a németekkel, és ők is csak igen határozatlanul. Még Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette:

„ Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin, és harcolunk a dombok között és a hegyekben. Sohasem adjuk meg magunkat, és ha amit egy percig sem hiszünk, a sziget vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot. ”

– Churchill

A RAF Bomber Commandja 1940. május 15-én bombázta először a Ruhr-vidéket, amivel megkezdődött Németország stratégiai bombázása. Az angliai csata a német válasz volt.

Oroszlánfóka hadművelet

Bővebben: Seelöwe hadművelet

A hadműveleti terv szerint a késő esti, kora hajnali órákban német légi szállítású és légi deszant (Fallschirmjäger) alakulatok érkeztek volna meg Dover és Brighton városokba, hogy biztosítsák a kora reggel vízi úton érkező XVI. (XVI. Armee) és a IX. hadsereg (IX. Armee) inváziós erőinek minél akadálytalanabb partra szállását. A IX. hadsereg Le Havre térségéből indult volna Ventnor (Wight-sziget), Portsmouth és Brighton felé, a boulogne-i német erők Eastbourne-be, Calais-ból pedig Folkestone-ba érkeztek volna. A XVI. hadsereg Dunkerque-ből, Ostendéből és Bruggéből a Doveri-szoroson keresztül Ramsgate térségében szállt volna partra, a Cherbourgban állomásozó VI. hadsereg pedig a sík Lyme Regis felé tartott volna. A légi és vízi úton átdobott 9 hadosztálynyi erő körülbelül 67 000 katonájának műveleti területe Devon–Dorset (VI.), Nyugat-Essex–Southamptonshire (IX.) és Kent (XVI.) megyék partszakaszain kezdődött volna. A brit flotta műveleteit a Kriegsmarine aknazárakkal lassította vagy állította volna meg, közben felkészülve a tengeri és légi ellentámadásra. Az aknazárakat aknatelepítő hajók és tengeralattjárók rakták volna le.

A hadművelet végrehajtásáról a háború végéig nem tettek le a németek, de a felvázolt feltételek megteremtésére egyre kevesebb lehetőségük volt 1941-től, mert fogyott az üzemanyag, a muníció és az ember. Az Overlord hadművelet végképp megpecsételte a kivitelezés sorsát.

A csata

Harc a csatorna felett

A német légierő 1940. július 10-én indította meg támadásait a csatornán hajózó angol konvojok, a délkelet-angliai kikötők és radarállomások ellen. A kezdeti légi összecsapásokban a német bombázókat kísérő vadászgépek rendszerint létszámfölényben voltak az angol vadászgépekkel szemben, ezért azok nem tudták jelentősen megzavarni a támadásokat. Az elsüllyesztett hajók számának növekedése odáig vezetett, hogy a Brit Admiralitás leállította a hajóforgalmat a csatornán. Az első pár hétben a németek csak puhatolóztak, igyekeztek kiismerni ellenfelük gyenge pontjait, majd megindították a komolyabb támadásokat.

Sas hadművelet

Augusztus 13-án a csata a második szakaszába lépett. A Luftwaffe célja a RAF felőrlése volt, ezért nagy erejű támadásokat indítottak a délkelet-angliai légibázisok ellen. A Királyi Légierő ezekben a napokban élte át legnehezebb pillanatait. Egyre több szükségrepülőteret kényszerült használni a katonai bázisok súlyos megrongálása miatt. Bár a repülőgépeiknek nem volt probléma a füves repülőterek használata, de az itt leszálló gépek karbantartása és feltöltése nagy gondot okozott a szerelőknek. Nemcsak ez ütközött nehézségbe, hanem az elvesztett, jól képzett pilóták pótlása is. Az újoncok gyakran pár órás kiképzés után hajtották végre első éles bevetésüket, így az ő veszteségeik érthetően még nagyobbak voltak.

A németek, hogy egy perc nyugtot se hagyjanak az angoloknak, megkezdték az éjszakai támadásokat is. Az egyik ilyen éjszakai támadás alatt egy német gép véletlenül London egyik lakónegyede felett oldotta ki a bombáit. Ez a pár bomba a csata fordulópontjához vezetett. A RAF ugyanis bosszúból augusztus 25–26. éjszakáján Berlint bombázta. Már úgy tűnt, hogy Anglia, de főleg a délkelet-angliai vadászvédelem összeomlik, és valóban csak napjai voltak hátra, amikor a németek megváltoztatták a taktikájukat.

London bombázása

Hitlert végtelenül felbőszítette Berlin bombázása. Mivel úgy látta, hogy a repülőterek támadásával nem fog tudni sikereket elérni (annak ellenére, hogy csak napokon múlott a győzelem), megparancsolta, hogy változtassák meg a célpontot, és a főváros megtámadásával kényszerítsék levegőbe az angolokat.

Szeptember 7-én indult meg az első nagyszabású támadás London ellen. A következő napokban újra és újra támadtak a német bombázók. Ámde az angol pilóták a német vezérkar legnagyobb megdöbbenésére nem akartak fogyni. Így a német pilótákat szinte naponta nagy veszteségek érték. Ezt látva, Hitler és vezérkara felismerte, hogy nem tudja megsemmisíteni a RAF-ot, és szeptember 17-én elhalasztotta az angliai partraszállás tervét.

A csata vége és eredménye

Szeptember végére a nappali bombázások egyre ritkultak, majd október 6-ától a bombázók már csak éjszaka tűntek fel London felett. Ezek sok civil életét oltották ki – brit becslések szerint 40 000-et -, de Anglia védelmi képességeit nem csökkentették számottevően. Nappal már csak bombával felszerelt vadászgépek támadták az angol repülőtereket, de idővel ezeken a bevetéseken is egyre több német pilótát lőttek le. Az időjárás rosszabbra fordulásával a bevetések száma is csökkent, végül a nappali bevetések október végére teljesen megszűntek.

Fő momentumok

Radar

Bővebben: Rádiólokátor

Az egyik momentuma ennek a harcnak, egy az első világháború alatt kifejlesztett eszköz, a radar lett. Ahhoz, hogy a brit hadvezetés kevés gépét egyre nagyobb hatásfokkal tudja használni, szükséges volt egy előrejelző rendszer, minden egyes pillanatban tudni kellett, hogy hány gép van a levegőben, milyen irányba és milyen sebességgel haladnak. Ezzel radikálisan csökkenthette a járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számát, így időt adva a legénységnek a pihenésre, illetve a repülőgépek karbantartására.

Rossz látási viszonyok között a radarirányítás hatásfoka nem volt megfelelő, mivel a radarirányítók a repülőket csak az ellenséges gépek közelébe tudták navigálni, a végső megközelítés látás alapján történt. A kezdetleges radarok működését a kelő nap megzavarta.

Részt vevő repülőgépek

Mindkét fél egyaránt bevetett vadászokat, viszont az angliai harcok során csak a németek használtak bombázókat. Az angol bombázók bevetésére Berlin bombázásánál került sor.

Vadászrepülők

Bf 109
Supermarine Spitfire MK I
Hawker Hurricane MK I

Bombázók

He 111 H-2
Ju 87

Thermopülai csata (1941)

1941. április 24 – április 25

Az 1941-es thermopülai csata a Görögország elleni német invázió része volt. A csatát a németek nyerték, ennek következményeként az utolsó szövetséges csapatok is elhagyták a görög szárazföldet is áthajóztak Kréta szigetére.

A csata

A német csapatok Görögországot április 6-án támadták meg. A szövetségesek természetesen a görögök segítségére siettek, de miután Bulgária is megtámadta Görögországot, az ország sorsa megpecsételődött. A német-olasz-bolgár csapatok gyors ütemben haladtak előre dél felé.

A szövetséges csapatok kénytelenek voltak visszavonulni a németek elől egészen a Thermopülai-szorosig. Itt azonban az ausztrál – új-zélandi csapatok megkísérelték tartani a szorost, amíg a sereg többi részét evakuálják Kréta szigetére. Bernard Freyberg tábornok kiadta a parancsot a csatára való felkészülésre, majd a hadtestek elfoglalták állásaikat. A német támadás április 24-én indult. A szövetségesek megsemmisítettek 15 német harckocsit, de nem tudtak hosszú ideig ellenállni a Wehrmacht rohamának, már egy nap elteltével vissza kellett vonulniuk. A visszavonulás sikeres volt, elérték a tengerpartot, ahonnan evakuálták őket.

Kijevi csata (1941)

1941. augusztus 23. – szeptember 26.

A kijevi csata a német történetírásban kialakult elnevezése a második világháború idején Kijev körzetében lezajlott 1941 őszi összecsapásoknak, melyben a német csapatok körbezárták a Vörös Hadsereg csapattesteit. A Barbarossa hadművelet egyik hadműveleti céljának – Kijev elfoglalása – teljesítése érdekében indított hadmozdulatok augusztus 23-án indultak meg és négy héttel később, szeptember 26-án fejeződtek be. A szovjet történetírásban „Kijevi védelmi hadművelet” (Киевская оборонительная операция) néven hivatkoznak rá, kezdetét másfél hónappal korábbról, július 7-étől veszik, befejezési ideje azonos.

A német hadmozdulatokban majdnem a teljes Délnyugati Frontot bekerítették, megközelítőleg 665 000 szovjet katona esett fogságba német becslések szerint. Azonban a kijevi bekerítés nem nevezhető teljesen sikeresnek, hiszen kis csoportokban visszaszivárogtak szovjet csapatok saját védelmi vonalaik mögé, beleértve a Frontparancsnokot, Szemjon Bugyonnijt, Szemjon Tyimosenkót és a politikai népbiztost, Nyikita Hruscsovot. Azonban még így is példátlanul nagy veszteségeket okozott a szovjet haderőnek, felülmúlva a június-júliusi minszki katasztrófát is. Szeptember 1-jén a Délnyugati Front körülbelül 752 000-760 000 főből állt (tartalékos és kisegítő alakulatokkal 850 000 fő), 3923 löveggel, 114 harckocsival és 167 darab repülőgéppel felszerelve. A bekerítés után a gyűrűben rekedt létszám 452 700 főt, 2642 löveget, 64 harckocsit tett ki. Október 2-áig körülbelül 15 000 fő tudott visszajutni a saját vonalak mögé.

Összességében a Délnyugati Front az egy hónapos ütközetsorozatban 700 544 embert vesztett, beleértve a 616 304 halottat, fogságba esetettet, vagy eltüntet. Négy szovjet tábori hadsereg – az 5., a 37., a 26. és a 21. Hadsereg –, amely 43 hadosztályt számlált, létszámilag kiürült. A 40. Hadsereg (40-я армия) szintén komoly veszteségeket szenvedett. Mint korábban a Nyugati Front, a Délnyugati is teljes újraszervezésre és feltöltésre szorult. A német Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) ismért Moszkva felé vehette a hadműveleti irányt.

Két évvel később, 1943. november–december között zajlott le az ukrán város felmentésére indított második kijevi csata. Az ezt követő téli hadjáratban 1944. január 3-ára a tengely-csapatokat az 1939-es lengyel határokhoz vetették vissza a szovjet csapatok.

Kijevi csata

1941. augusztus 25-től Guderian csapatai Konotop felé tartottak, két hét múlva a Gyesznát, majd szeptember 14-én Romnit érték el. Az 1. páncéloscsoport (Paul Ludwig Ewald von Kleist vezetése alatt) a városnál elhaladva felvette az érintkezést a 2. páncéloscsoporttal. A 6. hadsereg (von Reicheinau parancsnoklásával) előrenyomult Kijevtől északra, s átkelt a Dnyeperen; majd Csernyigov körzetében összezárta szárnyait a 2. hadsereggel (von Weisch). A Csernyigov–Kijev–Nyezsin háromszögben a szovjet Délnyugati Front 5., 21., és 37. hadserege bekerítésre került.

A felvonuló felek és helyzeteik

Németek:

1. páncéloscsoport,
17. hadsereg Kremencsuk és Cserkasszi között, a Dnyepernél;
valamint a 6. hadsereg;
2. hadsereg délkelet felé elnyúló ívben Novi Szipkovig.

Oroszok:

Délnyugati Front,
Kijevi Különleges Katonai Körzet 6 hadsereggel.

E ütközet bizonyult a legnagyobb emberáldozatokkal járó összecsapásnak a keleti fronton a háború alatt.

I. Harkovi csata (1941)

1941. október 20.–24.

Az első harkovi csata a második világháború keleti frontjának egyik összecsapása volt 1941. október 20-24 között. A csatára a Barbarossa hadművelet végső szakaszában került sor, a német támadás célja a stratégiai fontosságú Harkov biztosítása és az ott található ipari létesítmények megszerzése volt. A város védelmét ellátó szovjet haderő azonban képes volt addig feltartani a németeket, míg az ipari létesítmények felszerelését keletre nem szállították vagy meg nem semmisítették, így a németek a város elfoglalásával csak részsikert érhettek el.

Előzmények

Harkov kiemelt szerepet foglalt el a német hadvezetés által 1941. június 22-én életbe léptetett Barbarossa hadművelet terveiben. A város a kelet-ukrajnai régió legfontosabb vasúti csomópontjának számított, nem csak egész Ukrajnát kötötte össze a Harkovon keresztülfutó vasút, hanem a Szovjetunió központi területeit is a Krím-félszigettel, valamint a gazdag széntartalékokkal rendelkező Donyec-medencével.

A vasúti forgalomban betöltött szerepe mellett Harkov volt a Szovjetunió egyik legfontosabb ipari központja is. A városban gyártották elsődlegesen a T–34 harckocsikat illetve a Szu–2 könnyűbombázót. A Barbarossa hadművelet tervének kidolgozásakor a német tábornokok többsége megegyezett abban, hogy amennyiben a Donyec-medence és Harkov felett a német haderő átveszi az ellenőrzést és megakadályozza az ipari létesítmények keletre menekítését, az az egész szovjet gazdaság összeomlását fogja maga után vonni.

Kijev 1941 szeptemberi sikeres bevételét követően a Dél Hadseregcsoportot utasították Harkov bevételére és a Don menti térség elfoglalására. A város és a térség védelmét a szovjet hadvezetés (a Sztavka) a Délnyugati Frontra és parancsnokára, Szemjon Tyimosenko marsallra bízta.

Október 6-án a német csapatok offenzívába lendültek Poltava irányából Izjum fele támadva. A német támadás hevessége visszavonulásra kényszerítette a Malinovszkij és Tyimosenko marsallok parancsnoksága alatt álló szovjet csapatokat. A német csapatok október 17-én elérték a város külterületét.

A csata

Október 20-án a német 101. könnyű hadosztály nyugati irányból 6 km-re közelítette meg a várost. Ekkor a hadosztály megállásra és az ellenség erőinek felderítésére kapott parancsot, de még aznap heves gyalogsági támadás érte. A németek a támadást visszaverték.

Október 22-én a németek megkezdték a város elleni roham tüzérségi előkészítését, majd október 23-án megindult a német támadás. Heves harcok után, Harkov október 24-én teljesen német megszállás alá került. A visszavonuló szovjetek azonban az ipari létesítmények felszerelésének egy részét már ezt megelőzően evakuálták a városból, a hátrahagyott eszközöket pedig megsemmisítették.

Következmények

Harkov a front közelsége miatt a Wehrmacht főparancsnoksága által kinevezett városparancsnok (Stadtkommandant) igazgatása alá került (ezt a tisztséget előbb Anton Dostler vezérőrnagy’, majd Alfred von Puttkamer altábornagy töltötte be). 1941. december 14-én a városparancsnok utasítására a városban maradt – mintegy – 20 000 zsidó személyt a helyi téglagyárban gyűjtötték össze, majd a Paul Blobel vezette Einsatzgruppe C legéppuskázta őket (Blobelt a háború után háborús bűnökért halálra ítélték és kivégezték).

A város a német–szovjet háború során még három ízben vált harcok színterévé. Először 1942 májusában kísérelte meg a Vörös Hadsereg visszafoglalni, ám ez az offenzíva súlyos kudarcba fulladt. Másodszor 1943 márciusában indítottak offenzívát a visszaszerzésére, de végül csak ugyanezen év augusztusában, a kurszki csata következtében került ismét szovjet kézre. A csaták eredményeként Harkov épületeinek több mint 80%-a elpusztult. Alekszej Tolsztoj író amikor 1944 végén meglátogatta a várost, a következőket mondta róla: „Meglátogattam Harkovot. Mintha az 5. századi Róma lenne. Egy hatalmas temető…”

II. Harkovi csata (1942)

1942. május 12–28

A második harkovi csata a második világháború alatt a keleti hadszíntéren lezajlott ütközet volt a szovjet Vörös Hadsereg és a német Wehrmacht között. Az 1942. május 12–28. között zajló harccselekmények célja szovjet részről a több mint fél éve német megszállás alatt tartott Harkov felmentése, német részről pedig a támadás megállítása, a szovjet erők felszámolása és az újabb támadó hadműveletek előkészítése volt a kaukázusi olajmezők felé. A szovjet csapatok a győztes moszkvai csata után egyszerre több ellentámadásba kezdtek északon és délen, de a németek a rossz szovjet felderítésnek köszönhetően Harkov térségében két hét alatt megállították őket, majd óriási vereséget mértek a rosszul vezetett vörös erőkre. A veszteségek majdnem 1:10-hez alakultak, ezután a német hadsereg útjára indíthatta a Kék tervet, amely a sztálingrádi csatába torkollott. Az északi offenzívasorozat a rzsevi térségben szinte állóháborúvá változik, Szmolenszk és Vityebszk felé azonban némi teret nyernek.

A csata előzményei

A moszkvai csatát követő szovjet ellentámadás 1942 februárjára elvesztette lendületét. Sztálin biztos volt benne, hogy a németek a vereség küszöbén állnak és az 1941. november 7-én tartott beszédében ki is jelentette, hogy a német sereg legkésőbb 1942, nyaráig meg lesz semmisítve. Ennek érdekében Sztálin elhatározta egy nagy szabású tavaszi hadművelet végrehajtását, amelynek tervét a főbb szovjet katonai vezetők is támogatták, mivel úgy gondolták, hogy ha nem lépnek időben és a Wehrmacht összeszedi magát, akkor újra Moszkva irányába fognak támadni.

A hadvezetőség 1942. május 11-re sikerrel összpontosított 6 hadsereget és más független alakulatokat két frontba. A csapatok összpontosítása azonban annyira szervezetlenül történt, hogy a német hadvezetőség hamar tudomást szerzett a közelgő szovjet offenzíváról.

A szovjet csapatok feletti parancsnoksággal Szemjon Tyimosenkót bízták meg, egy első világháborús és szovjet polgárháborús veteránt, aki fontos szerepet játszott az 1941-es első szmolenszki csatában és a moszkvai csatában, valamint ő volt az ezt követő ellentámadás tervének megalkotója.

A szovjet hadsereg, habár a moszkvai csatát követően jelentős mértékben javult a morálja, nem volt felkészülve egy nagy erejű offenzívára, ahogy azt később Alekszandr Vaszilevszkij vezérkari főnök is elismerte emlékirataiban. Az 1941-es évben több mint egy millió katona esett el, vagy került fogságba, a helyettük toborzottak pedig még többségében fiatal fiúk voltak, akik még életükben csatateret sem láttak. Ezenkívül a fontosabb ipari létesítmények a Szovjetunió európai részén voltak, amelynek nagy részét a németek már megszállták, így a hadsereget sem tudták kellőképpen felszerelni.

Időközben a szovjetek tudtán kívül a német 6. hadsereg is készülődött a harcra, Friedrich Paulus vezetésével, aki április 30-án parancsot adott a Friderikus hadművelet végrehajtására, amelynek célja az izjumi szovjet kiszögellés megsemmisítése volt.

A németek nagy erőfeszítéseket tettek a Fedor von Bock vezette Déli Hadseregcsoport megerősítésére. A német hadvezetés tejes titokban csoportosította át a csapatokat, úgy, hogy még a szovjet kémeknek sem keltette fel a figyelmét. Május 10-én Paulus véglegesítette a Friderikus hadművelet tervét, ezzel a németek készen álltak a szovjet támadás visszaverésére és a Kaukázus irányába történő offenzíva elindítására.

A csata

A szovjet támadás 1942. május 12-én 6:30-kor indult. Egy órás tüzérségi támadás és egy 20 percig tartó légitámadás után a szovjetek megkezdték a német állások átkarolását, de olyan heves ellenállásba ütköztek, hogy kénytelenek voltak a seregük második különítményét is a csatasorba állítani. A harc a leghevesebb Nyepokritaja falu mellett volt, ahol a németek három ellentámadást is megkíséreltek a nap folyamán. Ennek ellenére a szovjetek estére több mint 10 kilométert haladtak előre. A szovjet hadvezéreket azonban meglepte, hogy nem csak egy német hadosztállyal állnak szemben, mint kémeik jelentették, hanem sokkal többel. A csata folyamán egy német tiszt is a szovjetek fogságába került, aki bevallotta, hogy a németeknek tudomásuk van a haditervről.

Harkov védelméért mozgósítottak három hadtestet, amellyel szemben azonban a szovjetek ereje gyenge volt. Fedor von Bock azonban arra kérte Paulust, hogy várja meg a megfelelő méretű légi támogatást, addig ne lépjen ellentámadásba, de Paulus kénytelen volt mégis támadást indítani, mert a szovjetek 20 km-re Harkovtól áttörték a német vonalakat, ezzel komoly fenyegetést jelentve a városra.

A csata első 72 órájában a németek nagy nyomás alatt voltak, de Paulus parancsot adott csapatainak az állások tartására. Május 14-re a szovjetek már nagy mértékben előrehaladtak, de a németek keményen védekeztek, néhány szovjet hadtestet annyira megtizedeltek, hogy azokat ki kellett vonni a harcból. A németek ellentámadási kísérleteit csak a szovjet tankok rohamai tudták megtörni és a németeknek sokkal kisebb veszteségeik voltak, mint a szovjeteknek. Amikor a német légierő is működésbe lépett, egyes szovjet hadtestek kénytelenek voltak védekezésbe átmenni. Május 14-re a németeknek sikerült a szovjet offenzívát a front nagy részén megállítani, a légierő pedig átvette a Harkov-körzeti légtér felett az ellenőrzést, arra késztetve ezzel Tyimosenkót, hogy tartalék repülőket is bevessen a támadás folytatásához. A nehézségek ellenére a szovjetek folytatták a támadást, megváltoztatva az eredeti támadási fő irányt. Hamarosan azonban a kemény védekezés és a légierő által támogatott német ellentámadások miatt a szovjet támadás összeomlott.

A szovjet offenzíva sikere a déli részen nagyobb volt, mint az északin. A déli részen is nehéz harcok voltak és a szovjetek visszaszorítottak néhány német hadtestet, de ennek a sikernek az volt az oka, hogy a német hadvezetés sokkal nagyobb haderőket vezényelt át északra, mivel itt fenyegetőbbnek találta a szovjetek támadását. Május 14. után azonban Hitler az I. páncéloshadtestet Paul Ludwig Ewald von Kleist vezényletével délre küldte, megbízva a Friderikus hadművelet végrehajtásával.

Május 15. és 16. között a szovjetek további támadásokat kíséreltek meg a front északi részén, azonban a németek továbbra is keményen védekeztek. A támadási kísérletek nagy hibája a nehéztüzérség kihagyása volt a harcokból, ami lehetetlenné tette a jól megszervezett német védelem áttörését. Kezdetben a szovjetek 5 km-t haladtak előre, de a támadást végül kénytelenek voltak leállítani. A május 17-én újra indított szovjet támadást a német tankok ellentámadása törte meg, a szovjeteket visszavonulásra bírva. A németek azonban ezt követően sem léptek nagyobb támadásba, mert a hadvezetés előbb fel akarta őrölni a szovjetek erejét. Időközben újabb egységeket vezényeltek a Krím-félszigeten dúló harcokból a harkovi csatába. Amikor a német csapatoknak a déli frontszakaszon is sikerült megállítani a szovjet offenzívát, a Wermacht támadásba lépett.

Május 17-én az I. páncéloshadtest ellentámadásba lépett a déli frontszakaszon a barvenkovói hídfő ellen. Nagy méretű légi támogatással a hadtest áttörte a szovjet vonalakat és a nap végére 10 km-t haladt előre. Tyimosenko erősítést kért a hadvezetéstől. Vaszilevszkij vezérkari főnök engedélyt kért Sztálintól a csapatok visszavonására a visszafoglalt területekről és a védekező hadműveletek elkezdésére de Sztálin ezt elutasította. Május 19-én azonban Paulus csapatai is támadásba lendültek az északi frontszakaszon, áttörve a szovjet vonalakat, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy átkarolják az izjumi kiszögellést. Ez vette rá Sztálint az offenzíva leállítására és a védekezés elrendelésre. A szovjetek számára azonban ez már késő volt, mert a németek sikerrel támadták meg a szovjet védő állásokat, megkísérelve a kiszögellés teljes bekerítését. Május 20-án friss csapatokat vetettek be a szovjetekkel szemben, ezzel előnyre téve szert. Habár Tyimosenko több ellentámadási kísérlettel is próbálkozott, a Wehrmachtot nem sikerült megállítania, így május 24-re a Harkov-régióban levő szovjet csapatokat sikerült a németeknek teljesen bekeríteni.

Május 25-én sor került az első kitörési kísérletre, amelyet azonban a németek visszavertek, így 26-ra a szovjetek már csak egy 15 km széles területre voltak összezsúfolódva. A kitörési kísérletek következtében a bekerített csapatoknak csak mintegy 1%-a volt képes kitörni. Tyimosenko május 28-án parancsba adta a szovjet támadó hadműveletek leállítását. Ezzel véget ért a második harkovi csata.

Magyar részvétel

A második harkovi csata kezdetén a magyar Keleti Megszálló Csoport egyik, sebtében hadosztállyá átszervezett alakulata Stemmer László vezérőrnagy parancsnoksága alatt, önként vállalta, hogy részt vesz a szovjet támadás megállításában. A hadosztály május 12-én Harkovtól 20 km-re délre vette fel a harci érintkezést a szovjet csapatokkal, és május 26-ig sikeresen tartotta állásait, de az összecsapás során 40%-os veszteséget szenvedett. A harcok során Szigethy Lehel tartalékos zászlós légvédelmi gépágyús ütege rekordot döntött, amennyiben egyetlen nap alatt kilenc szovjet repülőgépet semmisített meg.

Következmények

A második harkovi csata hatalmas vereséget jelentett a szovjetek számára. Sztálin jóslata nem vált valóra, a Wehrmachtot nem sikerült 1942 nyaráig legyőzni, sőt a németek hamarosan már Sztálingrád előtt álltak és a kaukázusi olajkutakat veszélyeztették. Ugyanakkor viszont a szovjetek tanultak a csata során elkövetett hibákból, így fél év múlva, a sztálingrádi csata után már át tudták venni a kezdeményezést és sikerült legyőzniük a németeket.

III. Harkovi csata (1943)

1943. február 19 - március 15

A harmadik harkovi csata a második világháború keleti frontján vívott csaták sorozata volt, amelyet a náci Németországtól délre fekvő hadseregcsoport vívott a szovjet Vörös Hadsereg ellen, Harkov városa körül 1943. február 19. és március 15. között. Ismert a németek számára. oldalán a Donyec-hadjárat, a Szovjetunióban pedig a donbászi és harkovi hadműveletként a német ellencsapás Harkov és Belgorod városok visszafoglalásához vezetett.

Amikor a német 6. hadsereget bekerítették a sztálingrádi csatában, a Vörös Hadsereg szélesebb körű támadásokat hajtott végre a Dél Hadseregcsoport többi része ellen. Ezek 1943. január 2-án csúcsosodtak ki, amikor a Vörös Hadsereg elindította a Csillag hadműveletet és a Vágta hadműveletet, amely január és február eleje között megtörte a német védelmet, és Harkov, Belgorod, Kurszk, valamint Vorosilovgrad és Izium szovjet visszafoglalásához vezetett. E győzelmek hatására a részt vevő szovjet egységek túlterhelték magukat. Február 2-án a német 6. hadsereg megadásával felszabadult Vörös Hadsereg Középső Frontja nyugat felé fordította figyelmét, és február 25-én kiterjesztette offenzíváját a Dél Hadseregcsoport és a Közép Hadseregcsoport ellen is . A hónapokig tartó folyamatos hadműveletek súlyosan megviselték a szovjet erőket, és egyes hadosztályokat 1000–2000 harcképes katonára csökkentették. Február 19-én Erich von Manstein tábornagy megindította harkovi ellencsapását a friss II SS-páncéloshadtest és két páncéloshadsereg felhasználásával. Manstein nagy hasznot húzott Wolfram von Richthofen tábornagy Luftflotte 4- esének hatalmas légi támogatásából., amelynek 1214 repülőgépe naponta több mint 1000 bevetést repült február 20. és március 15. között, hogy támogassa a német szárazföldi csapatokat, ami megegyezik az egy évvel korábbi Case Blue stratégiai offenzíva idején tapasztalt légierővel.

A Wehrmacht oldalra húzta, bekerítette és legyőzte a Vörös Hadsereg páncélos lándzsahegyeit Harkovtól délre. Ez lehetővé tette Mansteinnek, hogy március 7-én megújítsa offenzíváját Harkov városa ellen. Annak ellenére, hogy parancsot adtak Harkov északról történő bekerítésére, az SS-páncéloshadtest ehelyett úgy döntött, hogy március 11-én közvetlenül harcba száll Harkov ellen. Ez négy napig tartó házról házra folytatott harcokhoz vezetett, mielőtt Harkovot a Leibstandarte SS-hadosztály március 15-én visszafoglalta volna. A német csapatok két nappal később visszafoglalták Belgorodot, létrehozva azt a kiemelkedő pontot , amely 1943 júliusában a kurszki csatához vezetett. A német offenzíva a Vörös Hadseregnek becslések szerint 90 000 áldozatot követelt. A harkovi házról házra vívott harcok különösen véresek voltak a német SS-páncéloshadtest számára is, amely a hadműveletek március közepén végére körülbelül 4300 ember életét vesztette és megsebesítette.

Háttér

1943 elején a német Wehrmacht válsággal szembesült, amikor a szovjet erők a sztálingrádi csatában bekerítették és csökkentették a német 6. hadsereget, és kiterjesztették téli hadjáratukat a Don folyó felé. 1943. február 2-án a 6. hadsereg parancsnokai megadták magukat, és a becslések szerint 90 000 ember esett a Vörös Hadsereg fogságába. A németek teljes vesztesége a sztálingrádi csatában, a foglyok nélkül, 120 000 és 150 000 között volt. 1942-ben a német áldozatok összesen körülbelül 1,9 millió főt tettek ki, és 1943 elejére a Wehrmacht körülbelül 470 000 emberrel volt teljes ereje alatt a keleti fronton. A Barbarossa hadművelet kezdetén a Wehrmacht körülbelül 3300 harckocsival volt felszerelve; január 23-ig már csak 495, többnyire régebbi típusú harckocsi volt működőképes a szovjet–német front teljes hosszában. Miközben a Doni Front erői megsemmisítették a német erőket Sztálingrádban, a Vörös Hadsereg parancsnoksága ( Stavka ) új offenzívára utasította a szovjet erőket, amely a szovjet–német front teljes déli szárnyát felölelte Voronyezstől Voronyezsig. Rosztov.

Február 2-án a Vörös Hadsereg elindította a Csillag hadműveletet, amely Belgorod , Harkov és Kurszk városát fenyegette. A Markian Popov altábornagy vezette négy harckocsihadtest élén egy szovjet hajtás a Donyec folyón átkelve áthatolt a német fronton, és benyomult a német hátba. Február 15-én két új szovjet harckocsihadtest fenyegette a Dnyeper folyó melletti Zaporizzsja városát, amely a Rosztovba vezető utolsó főutat ellenőrizte, és a Déli Hadseregcsoport és a Luftflotte 4 (Négyes légiflotta) főhadiszállásának adott otthont. Annak ellenére, hogy Adolf Hitler parancsot adott a város birtoklására, Harkovot a német erők elhagyták, és a várost február 16-án a Vörös Hadsereg visszafoglalta. [18] Hitler azonnal Manstein Zaporizzsja-i főhadiszállására repült. Manstein közölte vele, hogy a Harkov elleni azonnali ellentámadás eredménytelen lesz, de öt páncéloshadtestével sikeresen megtámadhatja a túlzott szovjet szárnyat, és később visszafoglalhatja a várost. Február 19-én a szovjet páncélosok áttörték a német vonalakat és megközelítették a várost. A helyzet romlására tekintettel Hitler működési szabadságot adott Mansteinnek. Amikor Hitler távozott, a szovjet csapatok mindössze 30 kilométerre (19 mérföldre) voltak a repülőtértől.

A Csillag hadművelettel együtt a Vörös Hadsereg a Vágta hadműveletet is elindította Startól délre, elszorítva a Wehrmachtet a Donyectől, elfoglalva Vorosilovgradot és Iziumot , tovább rontva a német helyzetet. Sztavka ekkor már azt hitte, hogy eldöntheti a háborút a délnyugat -orosz SZSZKSZ és a kelet- ukrajnai SSR- ben , teljes győzelmet várva.

A német 6. hadsereg sztálingrádi megadása hat szovjet hadsereget szabadított fel Konsztantyin Rokosszovszkij parancsnoksága alatt, amelyeket a 2. harckocsihadsereg és a 70. hadsereg szerelt át és erősített meg. Ezeket az erőket a német hadseregcsoportok központja és a Dél találkozása közé helyezték át. A szovjet csapatok harkovi és donbászi hadműveletként ismertek, az offenzíva a német erők körbekerítését és megsemmisítését célozta az Orel kiszögellében, átkelt a Deszna folyón, és körülveszi és megsemmisíti a német hadseregcsoport központját. Eredetileg február 12. és 15. között kezdték volna, a telepítési problémák miatt a Stavka arra kényszerült, hogy a kezdési dátumot február 25-re tolja el. Eközben a szovjet 60. hadsereg eltaszította a német második hadsereg 4. páncéloshadosztályát Kurszktól, míg a szovjet 13. hadsereg arra kényszerítette a második páncéloshadsereget, hogy oldalára forduljon. Ez 60 kilométeres (37 mérföldes) áttörést nyitott a két német haderő között, amelyet hamarosan Rokosszovszkij offenzívája használ ki. Míg a szovjet 14. és 48. hadsereg megtámadta a Második páncéloshadsereg jobb szárnyát, kisebb előnyöket elérve, Rokosszovszkij február 25-én támadásba lendült, áttörve a német vonalakat, és azzal fenyegetőzött, hogy körülveszi és elvágja a német második páncéloshadsereget és a második hadsereg, délre. A váratlan német ellenállás jelentősen lassítani kezdte a hadműveletet, Rokossovsky csak korlátozott előnyöket kínál a támadás bal szélén és középen. Másutt a szovjet 2. harckocsihadsereg sikeresen behatolt a német hátország 160 kilométeres (99 mérföld) szakaszán, a szovjet offenzíva bal szárnya mentén, ami a becslések szerint 100 kilométerrel (62 mérföld) növelte a hadsereg szárnyának hosszát.

Amíg a szovjet offenzíva folytatódott, von Manstein tábornagy a 3. SS-páncéloshadosztály által megerősített SS -páncéloshadtestet a 4. páncéloshadsereg parancsnoksága alá tudta rendelni , míg Hitler beleegyezett, hogy hét alulmaradt páncélos- és motoros hadosztályt szabadít fel a páncélosok számára. közelgő ellentámadás. A 4. légiflotta Wolfram von Richthofen tábornagy parancsnoksága alatt képes volt átcsoportosítani és a napi bevetések számát a januári átlagos 350-ről februárra 1000-re növelni, ezzel biztosítva a német erők stratégiai légi fölényét. Február 20-án a Vörös Hadsereg veszélyesen közel volt Zaporizzsjához, jelezve a német ellentámadás kezdetét, amelyet a német csapatok Donyec-hadjáratként ismertek.

Az erők összehasonlítása

1943. január 13. és április 3. között a Vörös Hadsereg mintegy 210 000 katonája vett részt az úgynevezett Voronyezs–Kharkov offenzívában. Összességében a becslések szerint 6 millió 100 000 szovjet katona állt a teljes keleti fronton, további 659 000 pedig sebesült hadálláson kívül. Összehasonlításképpen a németek 2 millió 988 ezer személyi állományt képviselhetnek a keleti fronton. Ennek eredményeként a Vörös Hadsereg körülbelül kétszer annyi állományt vetett be, mint a Wehrmacht február elején. A szovjet túlfeszítés és az offenzíva során szerzett áldozatok eredményeként Manstein ellentámadásának kezdetén a németek taktikai fölényre tehettek szert számban, beleértve a jelenlévő harckocsik számát is – például Manstein 350 tankja meghaladta a szovjet páncélosokat. majdnem hét az egyhez az érintkezési ponton, és sokkal jobban ellátták őket üzemanyaggal.

német erők

Az ellentámadás idején Manstein számíthatott a XLVIII páncéloshadtestből, az SS-páncéloshadtestből és az első páncéloshadseregből álló 4. páncéloshadseregre, az XL és LVII páncéloshadtesttel. A XLVIII páncéloshadtest a 6., 11. és 17. páncéloshadosztályból, míg az SS páncéloshadtest az 1. SS, 2. SS és 3. SS páncéloshadosztályból állt. Február elején az SS-páncéloshadtest együttes ereje becslések szerint 20 000 katona volt. A 4. páncéloshadsereg és az első páncéloshadsereg a Vörös Hadsereg német vonalakhoz nyúló kiemelkedésétől délre, az első páncéloshadsereg pedig a 4. páncéloshadseregtől keletre helyezkedett el. Az SS-páncéloshadtestet a dudor északi széle mentén, a Dél hadseregcsoport északi frontján telepítették.

A németek mintegy 160 000 embert tudtak összegyűjteni a Vörös Hadsereg 210 000 katonája ellen. A német Wehrmacht erőtlen volt, különösen az 1942 júniusa és 1943 februárja közötti folyamatos hadműveletek után, odáig, hogy Hitler Wilhelm Keitel tábornagyból, Martin Bormannból és Hans Lammersből álló bizottságot nevezett ki 800 000 új munkaképes ember toborzására. – akiknek a fele „nem lényeges iparágakból” származna. Ennek a toborzásnak a hatásai csak 1943 májusa körül voltak láthatók, amikor a német fegyveres erők a háború kezdete óta a legnagyobb erejüket tették ki, 9,5 millió fős létszámmal.

1943 elejére a német páncélos erők súlyos veszteségeket szenvedtek el. Szokatlan volt, hogy egy páncéloshadosztály 100-nál több harckocsit állított fel, és a legtöbb átlagosan csak 70-80 használható harckocsit jelentett egy adott időpontban. A Harkov körüli harcok után Heinz Guderian programba kezdett Németország gépesített haderejének felerősödésére. Erőfeszítései ellenére egy német páncéloshadosztály a becslések szerint csak 10 000–11 000 főre számíthatott az engedélyezett 13 000–17 000 fős létszámból. Csak júniusban kezdett egy páncéloshadosztály 100-130 harckocsit felállítani. Az SS-hadosztályok általában jobban felszereltek voltak, becslések szerint 150 harckocsival, egy zászlóalj önjáró rohamlöveggel és elegendő féllánctalpas gyalogság és felderítő katonák motorizálására – és ezek engedélyezett létszáma becslések szerint 19 000 fő volt. Ebben az időben Németország páncélzatának nagy része még Panzer III-ból és Panzer IV- ből állt, bár a Das Reich SS-hadosztályt számos Tiger I harckocsival szerelték fel.

A 4. páncéloshadsereg parancsnoka Hermann Hoth tábornok volt, míg az első páncéloshadsereg Eberhard von Mackensen tábornok vezetése alá került. A 6., 11. és 17. páncéloshadosztályt Walther von Hünersdorff, Hermann Balck és Fridolin von Senger und Etterlin tábornokok irányították. Az SS-páncéloshadtestet Paul Hausser tábornok irányította, akinek a Totenkopf SS-hadosztály is az irányítása alatt állt.

Vörös Hadsereg

Amióta a Vörös Hadsereg január végén és február elején kiaknázta a német Dél Hadseregcsoport védelmét, az érintett frontok közé tartozott a Brjanszki , Voronyezsi és Délnyugati Front. Ezek MA Reiter, Filipp Golikov és Nikolai Vatutin tábornokok parancsnoksága alatt álltak. Február 25-én Rokossovsky marsall központi frontja is bekapcsolódott a csatába. Ezeket úgy helyezték el, hogy Reiter Brianszk Frontja a Dél Hadseregcsoport északi szárnyán volt, míg Voronyezs közvetlenül Kurszkgal szemben, a Délnyugati Front pedig ellenfeleikkel szemben. A Brianszki és Voronyezsi Frontok között a Központi Frontot telepítették, hogy kihasználják mindkét szovjet egység sikerét, ami rést okozott a német második páncéloshadsereg védelmében. Ez becslések szerint 500 000 katonát érintett, míg Harkov védelmében körülbelül 346 000 fő vett részt a német ellencsapás kezdete után.

Német társaikhoz hasonlóan a szovjet hadosztályok is komolyan alulmaradtak. Például a 40. hadsereg hadosztályai egyenként átlagosan 3500–4000 főt tettek ki, míg a 69. hadsereg olyan hadosztályokat állított fel, amelyek csak 1000–1500 katonával számolhattak. Egyes hadosztályok 20–50 aknavetővel rendelkeztek a tűz támogatására. Ez a munkaerő- és felszereléshiány arra késztette Vatutin Délnyugati Frontját, hogy több mint 19 000 katonát és 300 harckocsit kérjen, miközben megjegyezték, hogy a Voronyezsi Front csak 1600 pótlást kapott a hadműveletek 1943-as kezdete óta. [53] Mire Manstein megindította ellentámadását. , a Voronyezsi Front annyi munkaerőt veszített, és annyira túlterjeszkedett, hogy már nem tudott segítséget nyújtani a délnyugati frontnak, attól délre. A Ludvík Svoboda által irányított 1. csehszlovák független tábori zászlóalj szintén a szovjet erőkhöz tartozott, és ezt követően részt vett a szovjet csapatokkal folytatott harcokban Sokolovnál.

Manstein ellentámadása

Amit a németek Donyec-hadjáratként ismertek, az 1943. február 19. és március 15. között zajlott. Eredetileg Manstein három szakaszból álló offenzívát irányzott elő. Az első szakasz a szovjet lándzsahegyek megsemmisítését jelentette, amelyek túlterjeszkedtek offenzívájuk során. A második szakasz Harkov visszafoglalását foglalta magában, míg a harmadik szakaszt a szovjet erők megtámadására tervezték Kurszknál, a Hadseregcsoport Központjával együttműködve – ezt az utolsó szakaszt a szovjet tavaszi olvadás ( Raszputica ) beköszönte miatt végül leállították. Army Group Center vonakodása a részvételtől.

Első szakasz: február 19. – március 6.

Február 19-én Hausser SS-páncéloshadteste parancsot kapott, hogy csapjon le dél felé, hogy biztosítson árnyékolót a 4. páncéloshadsereg támadásához. Ezzel egyidejűleg a Hollidt hadsereg parancsot kapott, hogy fékezze meg a szovjet erőfeszítéseket a német vonalak áttörésére. Az 1. páncéloshadsereg arra kapott parancsot, hogy észak felé hajtson, hogy megkísérelje elvágni és megsemmisíteni Popov Mobil Csoportját, a szovjet erőre vonatkozó pontos hírszerzési adatok segítségével, amely lehetővé tette a Wehrmacht számára, hogy megválassza a harcokat, és taktikai számbeli fölényt érjen el. Az 1. és 4. páncéloshadsereg is parancsot kapott, hogy támadják meg a túlzottan kiterjedt szovjet 6. hadsereget és 1. gárdahadsereget. Február 20. és 23. között az 1. SS-hadosztály Leibstandarte SS Adolf Hitler (LSSAH) átvágta a 6. hadsereg szárnyát, megszüntetve a Dnyeper folyó szovjet fenyegetését, és sikeresen megkörnyékezve és megsemmisítve a Vörös Hadsereg számos egységét a Szamara folyótól délre. A Das Reich SS-hadosztály északkeleti irányban haladt előre, míg a Totenkopf SS-hadosztály február 22-én, a Das Reichhel párhuzamosan haladt előre. Ez a két hadosztály sikeresen elvágta a szovjet lándzsahegyek utánpótlási vonalait. Az első páncéloshadsereg február 24-ig bekeríthette és zsebre vághatta Popov mobil csoportját, bár a szovjet csapatok jelentős kontingensének sikerült északra menekülnie. Február 22-én a német ellentámadás sikerétől megriadva a szovjet Sztavka utasította a Voronyezsi Frontot, hogy helyezze délre a 3. harckocsihadsereget és a 69. hadsereget, hogy enyhítse a délnyugati frontra nehezedő nyomást és megsemmisítse a német erőket Krasznográd térségében.

A Vörös Hadsereg 3. harckocsihadserege Harkovtól délre megkezdte a harcot a német egységekkel, tartó akciót végrehajtva, miközben Manstein offenzívája folytatódott. Február 24-re a Wehrmacht leállította a sorból a Großdeutschland hadosztályt, így a 167. és a 320. gyalogoshadosztály, a Totenkopf hadosztály egy ezrede és a Leibstandarte hadosztály elemei a szovjet által létrehozott dudor nyugati szélének védelmében maradtak. Február 24. és 27. között a 3. harckocsihadsereg és a 69. hadsereg tovább támadta a német vonal ezen részét, de nem sok sikerrel. Mivel a támogató szovjet egységek megfogyatkoztak, a támadás akadozni kezdett. Február 25-én Rokossovky Központi Frontja megindította támadását a német második és 2. páncéloshadsereg között, biztató eredményekkel a német szárnyak mentén, de a támadás középpontjában ugyanazt a tempót igyekezett tartani. Az offenzíva előrehaladtával a német jobbszárny elleni támadás is stagnálni kezdett a megnövekedett ellenállás mellett, míg a bal oldali támadás kezdett túlterjedni.

A délnyugati fronttal szembeni német sikerekre, köztük a szovjet 6. hadsereg arra irányuló kísérleteire, hogy kitörjön a bekerítésből, Sztavka utasította a Voronyezsi Frontot, hogy adja át a 3. harckocsihadsereg irányítását a délnyugati frontra. Az átmenet megkönnyítése érdekében a 3. harckocsihadsereg két lövészhadosztályt adott a 69. hadseregnek, és dél felé támadtak, hogy megsemmisítsék az SS-páncéloshadtestet. Kevés az üzemanyag és a lőszer a déli menet után, a 3. harckocsihadsereg offenzíváját március 3-ra halasztották. A 3. harckocsihadsereget zaklatták és súlyosan megrongálták a folyamatos német légitámadások Junkers Ju 87 Stuka búvárbombázókkal. A 3. harckocsihadsereg 15. harckocsihadteste március 3-án megindítja offenzíváját.becsapott a 3. SS-páncéloshadosztály előrenyomuló egységeibe, és azonnal védekezésbe vonult. Végül a 3. SS képes volt áttörni a 15. harckocsihadtest vonalait, és kapcsolódni tudott ugyanannak a hadosztálynak az észak felé haladó más egységeivel, sikeresen bekerítve a szovjet harckocsihadtestet. A 3. harckocsihadsereg 12. harckocsihadteste is azonnal védekezésre kényszerült, miután a Leibstandarte és a Das Reich SS-hadosztályok azzal fenyegetőztek, hogy elvágják a 3. harckocsihadsereg utánpótlási útvonalát. Március 5-re a támadó 3. harckocsihadsereg súlyosan megrongálódott, csak néhány ember tudott észak felé menekülni, és kénytelen volt új védelmi vonalat felállítani.

Popov Mobil Csoportjának és a szovjet 6. hadseregnek a német ellentámadás korai szakaszában történő megsemmisítése nagy szakadékot teremtett a szovjet vonalak között. Manstein, kihasználva a szovjet koordinálatlan és töredékes kísérleteket ennek a szakadéknak a betömésére, elrendelte a Harkov felé irányuló offenzíva folytatását. [70] Március 1. és 5. között a 4. páncéloshadsereg, beleértve az SS-páncéloshadtestet is, 80 kilométert tett meg, és mindössze 16 kilométerre (9,9 mérföldre) helyezkedett el Harkovtól délre. Március 6-án a Leibstandarte SS-hadosztály hídfőt épített a Mosh folyó felett, megnyitva ezzel az utat Harkov felé. Manstein ellentámadásának sikere arra kényszerítette Sztavkát, hogy leállítsa Rokossovsky offenzíváját.

A richthofeni Luftflotte 4 döntő szerepet játszott a német ellentámadás sikerében. Miközben a kubai hídfőben egyidejűleg hajtott végre légiszállítási műveleteket , napi bevetési átlagát a januári 350-ről februárra 1000-re növelte, kiváló közeli légi támogatást és légi tilalmat biztosítva a hadsereg számára . Könyörtelenül támadta a szovjet csapatoszlopokat, harckocsikat, megerősített állásokat, valamint utánpótlás-raktárakat.és oszlopok. Február 22-én Richthofen elégedetten vette tudomásul, hogy aznap 1500 berepülést hajtottak végre. Február 23-án ez a szám 1200 volt. Richthofen személyesen irányította a nagyobb légitámadásokat a hadsereg tábornokaival és beosztott légihadtest-parancsnokaival egyeztetve. Annak érdekében, hogy ne veszítse el erejét, az összes rendelkezésre álló erőt egyetlen Schwerpunktban összpontosította , beleértve a több légi parancs egyidejű, ugyanarra a célpontra való összpontosítását is. Egy 1948-as brit kormányelemzés méltatta Richthofen képességeit a harmadik harkovi csata során, kiemelve a „rendkívüli rugalmasság, koordináció és koncentráció” elveinek állandó alkalmazását.

Előrelépés Harkov felé: március 7–10.

Míg Rokosszovszkij Központi Frontja folytatta a támadását a német Második Hadsereg ellen, amelyet mostanra új hadosztályokkal erősítettek meg, addig a Harkov felé megújított német offenzíva váratlanul érte. Március 7-én Manstein úgy döntött, hogy a tavaszi olvadás ellenére is továbbhalad Harkov felé. Ahelyett, hogy Harkovtól keletre támadott volna, Manstein úgy döntött, hogy Harkov nyugati felé irányítja a támadást, majd északról bekeríti. A Großdeutschland páncélgránátos-hadosztály szintén visszatért a frontra, és belevetette a súlyát a támadásba, azzal fenyegetve, hogy kettészakítja a 69. hadsereget és a 3. harckocsihadsereg maradványait. Március 8. és 9. között az SS-páncéloshadtest befejezte északi vonulását, kettéválasztva a 69. és a 40. szovjet hadsereget, majd március 9-én kelet felé fordult, hogy befejezze bekerítését. Annak ellenére, hogy a Stavka megpróbálta megnyirbálni a német előrenyomulást a frissen kiadott 19. lövészhadosztály és a 186. harckocsidandár bedobásával, a német hajtás folytatódott.

Március 9-én a szovjet 40. hadsereg ellentámadást indított a Großdeutschland hadosztály ellen, hogy megkísérelje helyreállítani a kommunikációt a 3. harckocsihadsereggel. Ezt az ellentámadást a német offenzíva Harkov felé történő kiterjesztése kapta el március 10-én. Ugyanezen a napon a 4. páncéloshadsereg parancsot adott az SS-páncéloshadtestnek, hogy a lehető leghamarabb foglalják el Harkovot, ami arra késztette Hausert, hogy a három SS-páncéloshadosztály azonnali támadását rendelje el a város ellen. A Das Reich nyugatról jönne, az LSSAH északról támadna, és a Totenkopfvédőernyőt biztosítana az északi és északnyugati szárny mentén. Annak ellenére, hogy Hoth tábornok megpróbálta megparancsolni Haussernek, hogy ragaszkodjon az eredeti tervhez, az SS-páncéloshadtest parancsnoka úgy döntött, hogy folytatja saját támadási tervét a város ellen, bár a szovjet védelem arra kényszerítette, hogy a támadást másnapra elhalassza. Manstein kiadott egy parancsot, hogy folytassa a város kivédését, bár teret hagyott egy esetleges Harkov elleni támadásnak, ha csekély szovjet ellenállás lenne, de Hausser úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a parancsot, és folytatja saját támadását.

Harc a városért: március 11–15.

Március 11-én kora reggel az LSSAH kétirányú támadást indított Harkov északi részén. Az északnyugat felől előrenyomuló 2. páncélgránátos -ezred két oszlopra szakadt, amelyek a Belgorod-Harkov vasútvonal két oldalán Észak-Kharkov felé nyomultak. A 2. zászlóalj a vasút jobb oldalán megtámadta a város Severnyi Posta kerületét, heves ellenállásba ütközve, és a nap végére csak a Severnyi vasúti pályaudvarig nyomult előre. A vasút túloldalán az 1. zászlóalj Alekszejevka körzetében csapást mért a T-34 -es szovjet ellentámadásba, amely az 1. zászlóalj egy részét kiszorította a városból. Csak a Ju 87 Stuka búvárbombázók és a StuG által biztosított légi és tüzérségi támogatássalrohamfegyverekkel a német gyalogság be tudta harcolni a városba. Egy hátulról érkező oldalsó támadás végül lehetővé tette a német csapatok számára, hogy megvegyék a lábukat a város ezen területén. Ezzel egyidejűleg az 1. SS-páncélgránátos-ezred külön egységről csatolt páncélosokkal a Belgorod felőli főúton támadott, a bal szárnyukon érkező, a harkovi repülőtér felett kiváltott azonnali ellentámadást megharcolva. A szovjet T-34-esek mellett megküzdve ez a német kontingens be tudta magát szállásolni Harkov északi külvárosában. Északkelet felől egy másik német gyalogságból, páncélosokból és önjáró fegyverekből álló kontingens kísérelte meg átvenni az irányítást a Rogan és Csuhuiv városokba vezető útkijáratok felett. Ez a támadás mélyebben behatolt Harkovba, de kevés üzemanyagot használva a páncélzat kénytelen volt bevésni magát, és védekezésre fordult.

A Das Reich hadosztály ugyanazon a napon támadott Harkov nyugati oldala mentén. Miután behatoltak a város Zalyutino negyedébe, az előrenyomulást egy mély páncélelhárító árok állította meg , amelyet szovjet védők, köztük páncéltörő ágyúk szegélyeztek . A szovjet ellentámadást véres tűzharc után visszaverték. A hadosztály egy különítménye átküzdötte magát a város déli feléig, elvágva a Merefa felé vezető utat . 15:00 körül Hoth megparancsolta Haussernek, hogy azonnal szálljon le az SS Das Reichről , és ehelyett átcsoportosítsa a szökő szovjet csapatokat. Ehelyett Hausser egy különítményt küldött az SS Totenkopf hadosztálytól erre a feladatra, és tájékoztatta Hothot, hogy fennáll a veszélye annak, hogy elszakadAz SS Das Reich túlságosan nagyszerű volt. Március 11-ről 12-re virradó éjszaka egy áttörő elem keresztezte a páncélelhárító árkot, meglepve a szovjet védőket, és utat nyitott a tankok számára. Ez lehetővé tette a Das Reich számára, hogy előrenyomuljon a város főpályaudvarára, amely a legtávolabbi szakaszon haladt volna a város felé. Hoth március 12-én 00:15-kor megismételte parancsát, és Hausser úgy válaszolt, mint március 11-én. Hoth harmadik kísérletének engedelmeskedtek, és a Das Reich lekapcsolódott, az LSSAH által megnyitott folyosón áthaladva Észak-Kharkovon és a város keleti részének átcsoportosítására.

Március 12-én az LSSAH előrehaladt a város központjában, áttörve a szilárd szovjet védelmet az északi külvárosokban, és elkezdett egy háztól házig harcolni a központ felé. A nap végére a hadosztály elérte a Dzerzsinszkij tértől mindössze két háztömbnyire északra lévő pozíciót. A 2. páncélgránátos-ezred 2. zászlóalja a szovjet mesterlövészek és más védők súlyos veszteségei után estére körbevette a teret. Amikor elfoglalták a teret, a „ Platz der Leibstandarte ” nevet kapta. Aznap este a 2. páncélgránátos-ezred 3. zászlóalja Joachim Peiper parancsnoksága alatt a 2. zászlóaljhoz csatlakozott a Dzerzsinszkij téren, és dél felé támadt, átkelve a Harkov folyón és egy hídfő létrehozása, amely megnyitja a Moszkvai sugárút felé vezető utat. Eközben a hadosztály balszárnya elérte a Volchanszk és Csuhuiv kivezető utak találkozását, és védekezésbe vonult, számos szovjet ellentámadást leküzdve.

Másnap az LSSAH Peiper hídfőjétől dél felé, a Harkov folyó felé csapott le, blokkonként megtisztítva a szovjet ellenállást. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred 1. zászlóalja a város védőinek csapdába ejtése érdekében a Volchansk kivezető úton ismét behatolt a városba. Ugyanakkor Peiper erői ki tudtak törni dél felé, a szívós szovjet védelem elleni keserves harcoktól szenvedve, és a Volchansk és Csuhuiv útkereszteződésnél csatlakoztak a hadosztály bal szárnyához. Bár a Das Reich nagy része mára elvált a várostól, egyetlen páncélgránátos ezred maradt a város délnyugati sarkának megtisztítására, és a nap végére felszámolta az ellenállást. Ezzel gyakorlatilag a város kétharmada német ellenőrzés alá került.

A városban zajló harcok március 14-én kezdtek lecsendesedni. A nap azzal telt, hogy az LSSAH megtisztította a szovjet ellenállás maradványait, és széles fronton nyomult kelet felé. A nap végére az egész várost német kézben lévőnek nyilvánították. Annak ellenére, hogy kijelentették, hogy a város elesett, a harcok a következő két napon is folytatódtak, miközben a német egységek felszámolták az ellenállás maradványait a város déli peremén lévő traktorgyártelepen.

Utóhatás

A Dél Hadseregcsoport Donyec-kampánya több mint 80 000 személyi veszteségbe került a Vörös Hadseregnek. Az elveszett csapatok közül a becslések szerint 45 200-an meghaltak vagy eltűntek, további 41 200 pedig megsebesült. 1943 áprilisa és júliusa között a Vörös Hadsereg időt szakított arra, hogy újjáépítse erőit a területen, és felkészüljön a kurszki csata néven ismert német offenzíva esetleges megújítására. Összességében a német veszteségeket nehezebb megállapítani, de támpontokat ad az SS-páncéloshadtest veszteségeinek vizsgálata, figyelembe véve, hogy a Waffen-SS hadosztályokat gyakran ott vetették be, ahol a harcok a legkeményebbek voltak. A becslések szerint március 17-ig az SS-páncéloshadtest harci erejének mintegy 44%-át veszítette el, beleértve a körülbelül 160 tisztet és körülbelül 4300 besorozott állományt.

Amikor az SS-páncéloshadtest kezdett kiemelkedni a városból, a várostól közvetlenül délnyugatra elhelyezett szovjet egységekkel szálltak szembe, köztük a 17. NKVD-(Belügyi Népbiztosság)-dandárral, a 19. lövészhadosztályral és a 25. gárda-lövészhadosztályral. A Vörös Hadsereg próbálkozásai a 3. harckocsihadsereg maradványaival való kommunikáció helyreállítására folytatódtak, bár hiába. Március 14–15-én ezek az erők engedélyt kaptak, hogy visszavonuljanak a Donyec folyó északi részén. A szovjet 40. és 69. hadsereg március 13-a óta harcban állt a Großdeutschland páncélgránátos hadosztályával, és a németek megosztották őket. Harkov eleste után a Donyecek szovjet védelme összeomlott, így Manstein csapatai március 17-én Belgorodba vonultak és másnap vigye el. A sáros időjárás és a kimerültség arra kényszerítette Manstein ellenlöketét, hogy hamarosan véget érjen.

Bevin Alexander hadtörténész azt írta, hogy a harmadik harkovi csata „a német fegyverek utolsó nagy győzelme a keleti fronton”, Robert Citino hadtörténész pedig „egyáltalán nem győzelemként” emlegette a hadműveletet. Mungo Melvin Manstein című könyvének egy fejezetcíméből kölcsönözve Citino a csatát a „győzelem rövid pillantásának” nevezte. Citino szerint a Donyec-hadjárat sikeres ellentámadás volt egy túlzott és magabiztos ellenség ellen, és nem jelentett stratégiai győzelmet.

A németek harkovi sikerét követően Hitlernek két lehetőség állt előtte. Az első, úgynevezett „hátrakézi módszer” az volt, hogy meg kellett várni a szovjet offenzíva elkerülhetetlen megújulását, és egy újabb, a harkovihoz hasonló hadműveletet végrehajtani – lehetővé téve, hogy a Vörös Hadsereg teret hódítson, kiterjessze magát, majd ellentámadásba lendüljön és körülvegye. A második, vagyis a „forehand módszer” magában foglalta a Dél és Közép Hadseregcsoportok nagy német offenzíváját a kiálló Kurszk ellen. Hitler rögeszméje miatt a front megóvása iránt a „forehand” módszert választotta, ami a kurszki csatához vezetett .

IV. Harkovi csata (1943. augusztus)

1943. augusztus 12–23.

A negyedik harkovi csata a második világháború egyik összecsapása volt 1943. augusztus 12–23. között Harkov város térségében. Az 1941-ben német megszállás alá került város visszafoglalásáért a Vörös Hadsereg korábban kétszer is támadást indított, ám mindkét offenzíva sikertelenül zárult. Az 1943 nyarán lezajlott kurszki csata következményeként azonban a szovjet csapatok negyedik támadása sikerrel járt a kimerült németekkel szemben, akik augusztus 23-án kiürítették a várost.

Előzmények

A kurszki csatát követően, 1943. augusztus 3-án, a Vörös Hadsereg útjára indította a Polkovogyec Rumjancev hadműveletet, melynek célja Belgorod és Harkov városok visszafoglalása volt. Már az offenzíva első napján a Voronyezs Front áttörte a német vonalakat és mintegy 100 km-es előrenyomulást hajtott végre, csak augusztus 12-én állította meg őket a német 12. páncélos hadtest. A szovjet előrenyomulás miatt a németek már augusztus 5-én kiürítették Belgorodot.

A csata

A Belgorodból kivonult csapatok Erhard Raus generaloberst parancsnoksága alatt Harkovtól északra alakítottak ki védekezőállást, a Donyec és Lopany folyók között. Augusztus 12-én a szovjet Sztyeppe Front támadásba lendült és megkísérelte a Poltava és Harkov közti vasútvonal átvágását, de az SS-Panzerdivision „Das Reich” alakulatai augusztus 22-ig sikeresen feltartóztatták a szovjet támadást.

A szovjet csapatok azonban a Donyec jobb partján sikeresen felszámolták a német állásokat, így a Harkovot védő Werner Kempf páncélos tábornok augusztus 12-én elrendelte a város feladását – Hitler parancsa ellenére -, megakadályozandó, hogy Harkov körül egy „újabb Sztálingrád” jöjjön létre. Kempf felettese, Erich von Manstein – habár egyetértett a tábornok döntésével – Hitler parancsára felmentette pozíciójából és helyére Otto Wöhler gyalogsági tábornokot helyezte, aki folytatta Harkov védelmét. Hosszú utcai harcok után – a Poltava-Harkov vasútvonal áttörése után – azonban Manstein augusztus 22-én elrendelte a város feladását. Augusztus 23-án reggel 11 órára a város teljesen a szovjet csapatok fennhatósága alá került.

Leningrád ostroma

1941.szeptember 8 – 1944. január 27.

Leningrád ostroma, vagy a leningrádi blokád (oroszul блокада Ленинграда) a német Észak Hadseregcsoport sikertelen hadművelete volt a második világháborúban. A szovjet korszakban Leningrád néven ismert Szentpétervárt 872 napig tartották bekerítve, blokád alatt, 1941. szeptember 8. és 1944. január 27. között. A világtörténelem legpusztítóbb és legvéresebb ostroma, áldozatainak száma több millió főre tehető.

Háttér

Leningrád elfoglalása a támadó német Barbarossa hadművelet három stratégiai célkitűzésének egyike volt, és az Észak Hadseregcsoport fő célja. A város elfoglalását több tényező is kívánatossá tette. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy ez volt Oroszország korábbi fővárosa és az 1917-es oroszországi forradalmak fő színhelye. Katonai jelentőségét az adta, hogy itt volt a szovjet Balti Flotta fő bázisa, és egyúttal ipari központ is volt számos hadiüzemmel. 1939-re Leningrád a Szovjetunió teljes ipari termelésének 11 százalékát adta. Adolf Hitler egy jelentés szerint annyira biztos volt a város elfoglalásában, hogy már a meghívókat is kinyomtatták a győzelmi ünnepségre, amelyet a Hotel Astoriában tartottak volna. Számos elmélet volt forgalomban arról, mit kezdene a náci Németország Leningráddal: például hogy Adolfsburg névre keresztelték volna át (amint a szovjet újságíró Lev Bezimenszkij állította), illetve a Generalplan Ost gyarmatosítási terve szerint az új Birodalomban Ingermanland tartomány székhelye lett volna. Hitler azonban a város és lakossága teljes elpusztítását kívánta. Az Észak Hadseregcsoportnak szeptember 29-én küldött utasítás szerint „A szovjet Oroszország veresége után nem fűződik érdek ennek a nagyvárosi központnak a fennmaradásához… A város körbezárása után vissza kell utasítani a kéréseket a feladásról való tárgyalásra, mivel a lakosság áthelyezése és élelmezése nem lehet a mi dolgunk. A létünkért folytatott harcban nem lehet az érdekünk, hogy fenntartsuk ennek a nagyon nagy városi lakosságnak akár a töredékét is.” Hitler végső terve az volt, hogy Leningrádot földig rombolják, és a Néva folyótól északra eső területeket a finneknek adják. 1941. november 27-én Hitler erről beszélt Witting finn külügyminiszternek.

Az előkészületek

Német tervek

Az Észak Hadseregcsoport Wilhelm Ritter von Leeb Feldmarschall parancsnoksága alatt közelítette meg Leningrádot. Von Leeb terve az volt, hogy menetből foglalják el a várost. A gyors elfoglalás terve meghiúsult, részben mert Hitlert Franz Halder, a vezérkar főnöke meggyőzte, hogy vonja ki a hadseregcsoportból a 4. Panzer csoportot és küldje délre, hogy Fedor von Bock Moszkva elleni támadását segítse. Emiatt von Leebnek ostromgyűrűbe kellett fognia a várost, miután elérte a Ladoga-tavat és a gyűrűt bezárva igyekezett elérni a Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall vezette finn hadsereget, amely a Szvir folyónál várakozott, Leningrádtól keletre.

A finn erők Leningrádtól északra, a németek délre helyezkedtek el. Mind a német, mind a finn erők célja az volt, hogy teljesen elvágják a várost az utánpótlástól, bár a finn részvétel főleg abból állt, hogy visszafoglalták az 1939-es téli háborúban elvesztett területeket. A németek arra számítottak, hogy az éhezés fogja térdre kényszeríteni a leningrádiakat. Számításaik szerint a kiéheztetéshez nem volt szükség többre néhány hétnél.

Leningrád megerődítése

1941. június 21-én a Leningrádi Városi Tanács megszervezte a civilek gyorsreagálású csoportjait. A rákövetkező napokban a lakosságot tájékoztatták a veszélyről és több, mint egymillió embert erődítések építésére mozgósítottak. A város körül számos védelmi vonal épült a civil ellenállás megkönnyítésére.

Délen a megerősített védővonalak a Luga folyó torkolatától Csudovo, Gatcsina, Urick (ma Szentpétervár része) településekig és a Pulkovói-dombokig futottak, majd át a Néva folyón. Egy másik vonal Petyergof városon haladt keresztül Gatcsina, Pulkovo, Kolpino és Koltusi felé. Az északi külvárosokban már az 1930-as években megépítették a finnek ellen a 22. karéliai erődített körzetet és ezt most újraszervezték. A civilek összesen 306 kilométernyi farönk barikádot, 635 kilométernyi szögesdrót akadályt, 700 kilométer tankelhárító árkot, 5000 fa-, beton-, illetve megerősített betonbunkert építettek, és 25 ezer kilométernyi nyílt árkot ástak ki. Az Auróra cirkáló ágyúit a Pulkovói-dombokra szállították.

A felfejlődés

A kelet-poroszországi 4. Panzer Csoport gyorsan haladt előre, elfoglalta Pszkovot és augusztus 16-án elérte Novgorodot. A németek egy halott szovjet tisztnél megtalálták a védelmi tervet, de a szovjet védők halálig harcoltak. Novgorod elfoglalása után Erich Hoepner tábornok páncélosai továbbhaladtak Leningrád felé. A német 18. hadsereg, bár mintegy 350 ezer katonája lemaradt, bevonult Osztrovba és Pszkovba, miután a szovjet Északnyugati Front katonái visszavonultak Leningrád felé. Július 10-én Osztrov és Pszkov elesett és a 18. hadsereg elérte Narvát és Kingiszeppet, ahonnan a Luga folyó mentén haladtak tovább Leningrád felé. Ezzel a németek ostrompozícióba kerültek a Finn-öböltől a Ladoga-tóig, azzal a céllal, hogy minden irányból elszigeteljék a várost. A finn hadsereg feladata az volt, hogy a Ladoga-tó keleti partján haladjon előre.

A csata résztvevői

Németek

Észak Hadseregcsoport (Feldmarschall Wilhelm von Leeb tábornagy)
18. hadsereg (von Küchler)
XXXXII. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
XXVI. hadtest (3 gyalogos hadosztály)
16. hadsereg (Busch)
XXVIII. hadtest (von Wiktorin) (2 gyalogos és egy páncélozott hadosztály)
I. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
X. hadtest (3 gyalogos hadosztály)
II. hadtest (3 gyalogos hadosztály)
(L. hadtest —a 9. hadsereg alatt) (2 gyalogos hadosztály)
4. Panzer Csoport (Hoepner)
XXXVIII. hadtest (von Chappuis) (1 gyalogos hadosztály)
XXXXI. motorizált hadtest (Reinhardt) (1 gyalogos, 1 motorizált, 1 páncélozott hadosztály)
LVI. motorizált hadtest (von Manstein) (1 gyalogos, 1 motorizált, 1 páncélozott, 1 páncélgránátos hadosztály)

Az Északi Hadseregcsoport később újabb erősítésekkel bővült. 1942 augusztusában például megérkeztek a város ostromára az ún. Kék Hadosztály egységei, melyek zömében spanyol, kisrészt portugál katonákból álltak. Még korábban, februárban egy norvég kollaboráns katonai alakulat, a Vidkun Quisling által létrehozott Norvég Légió is bekapcsolódott a város ostromába, de csak jelentéktelen szerepet játszott.

Finnek

Finnország hadereje HQ (Finn marsall Mannerheim)
I. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
II. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
IV. hadtest (3 gyalogos hadosztály)

Szovjetek

Északi Front (Markian Popov altábornagy)
7. hadsereg (2 lövész, 1 milicista hadosztály, 1 tengerészgyalogos dandár, 3 motorizált lövész és egy páncélozott ezred)
8. hadsereg
X. lövészhadtest (2 lövész hadosztály)
XI. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
Függetlenített egységek (3 lövész hadosztály)
14. hadsereg
XXXXII. lövészhadtest (2 lövész hadosztály)
Függetlenített egységek (2 lövész hadosztály, 1 megerősített terület, 1 motorizált lövész ezred)
23. hadsereg
XIX. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
Függetlenített egységek (2 lövész, 1 motorizált hadosztály, 2 megerősített körzet, 1 lövész ezred)
Luga Hadműveleti Csoport
XXXXI. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
Függetlenített egységek (1 páncélozott dandár, 1 lövész ezred)
Kingiszepp Hadműveleti Csoport
Függetlenített egységek (2 lövész, 2 milicista, 1 páncélozott hadosztály, 1 megerősített körzet)
Függetlenített egységek (3 lövész hadosztály, 4 őr milícia hadosztály, 3 megerősített körzet, 1 lövész dandár)

A 14. hadsereg Murmanszkot, a 7. hadsereg Karéliát védte, így az ostrom kezdeti szakaszában nem vettek részt. A 8. hadsereg eredetileg az Északnyugati Front része volt és a Baltikumon keresztül vonult vissza. (Július 14-én helyezték át az Északi Fronthoz.)

Augusztus 23-án az Északi Frontot kettéosztották, Leningrádi Frontra és Karéliai Frontra, mert a frontparancsnokság számára lehetetlenné vált a Murmanszk és Leningrád közti teljes terület felügyelete.

Zsukov állítása szerint a háború első három hónapjában Leningrádban tíz önkéntes milicista (narodnoje opolcsenyije) hadosztályt szerveztek, és felállítottak 16 külön tüzér és géppuskás önkéntes zászlóaljat is.

A kommunikációs vonalak

Augusztus 6-án Hitler megismételte az utasítást: „Leningrád az első, a Donyec-medence a második, Moszkva a harmadik.” 1941 augusztusa és 1944 januárja közt a háborúban minden összefüggött a leningrádi ostromművelettel, ami a Jeges-tenger és az Ilmeny-tó között történt. Arktikus konvojok szállították az amerikai kölcsönbérleti törvény (angolul Lend-Lease Act) megengedte árut, a brit élelmet és hadianyag-ellátmányt a murmanszki vasúti végpontba a sarkvidéki útvonalon (bár a vasúti összeköttetést Leningráddal elvágta a finn hadsereg), és más helyekre is Lappföldön.

A bekerítés

A finn hírszerzés feltörte a szovjet katonai kódok egy részét és olvasni tudta a szovjet hadsereg alacsony szintű üzeneteit. Ez nagy segítség volt Hitlernek, aki folyamatosan hírszerzési információkat követelt Leningrádról. Finnország szerepét a Barbarossa-hadműveletben Hitler 21-es direktívája fektette le. „A finn hadsereg tömegének, összhangban a német hadsereg északi szárnyának az előrenyomulásával, az a feladata, hogy a maximum nagyságú orosz erőt kösse le, a Ladoga-tó északi, vagy mindkét oldalán támadva.”

Leningrád utolsó vasúti kapcsolatát augusztus 30-án vágták el, amikor a németek elérték a Néva folyót. Szeptember 8-án, mikor a németek Slisszelburgnál elérték a Ladoga-tavat, az ostromlott városba vezető közutat is elvágták, és csak egy folyosó maradt Leningrád és a tó közt, amit még nem foglaltak el a tengely erői. A szeptember 8-ai bombázás 178 tüzet okozott.

Szeptember 21-én a német főparancsnokság számba vette, hogyan pusztítsák el Leningrádot. A város megszállását kizárták, „mivel ez minket tenne felelőssé az élelmiszerellátásért”. a döntés az volt, hogy vegyék ostrom alá és bombázzák a várost és éheztessék ki a lakosságát. „A jövő év elején vonulunk be a városba (ha a finnek teszik meg előbb, nem tiltakozunk), aki még életben van, azokat Oroszország belsejébe, vagy fogságba visszük, letöröljük a várost a földről, és átadjuk a Névától északra fekvő területeket a finneknek.” Október 8-án Hitler újabb utasítást küldetett, Alfred Jodl aláírásával, amely arra emlékeztette az Észak Hadseregcsoportot, hogy ne fogadjanak el megadást.

A finn részvétel

1941 augusztusára a finnek 20 kilométernél is közelebb nyomultak Leningrád északi külvárosaihoz, az 1939-es finn-szovjet határnál, észak felől fenyegetve a várost. Kelet-Karélián át is közelítettek, a Ladoga-tótól keletre, keleti irányból is fenyegetve Leningrádot. A téli háború előtti határt a Karéliai-félszigeten a beloosztrovi és kirjaszalói szovjet hídfőket felszámolva lépték át, kiegyenesítve a frontvonalat, amely így a régi határon futott, a Finn-öböl és a Ladoga-tó partjaihoz közel. A Leningrádhoz legközelebb fekvő pozícióik a régi határon helyezkedtek el.

A szovjet beszámolók szerint a finn előrenyomulást a 22. karéliai erődített körzet ellenállása állította meg. De a finn csapatok már 1941 augusztusában korábban olyan parancsokat kaptak, hogy álljanak meg, miután elérték a megcélzott pozíciókat, amelyek közül néhány a régi határon túl feküdt. Miután elérték a célt, a finnek nem nyomultak tovább, és elkezdték a csapataik átcsoportosítását Kelet-Karéliába.

A következő három évben a finnek keveset járultak hozzá a leningrádi csatához, megtartva vonalaikat. Parancsnokságuk visszautasította a német felhívásokat, hogy intézzenek légitámadásokat Leningrád ellen és nem hatoltak délre a Szvir folyótól a megszállt Kelet-Karéliában (160 kilométerre északkeletre Leningrádtól), amit szeptember 7-én értek el. Délkeleten a németek november 8-án elfoglalták Tyihvint, de nem fejezték be Leningrád bekerítését északabbra hatolva, hogy a Szvirnél összezárják állásaikat a finnekkel. December 9-én a szovjet Volhovi Front ellentámadása kivetette a németeket Tyihvinből, a Volhov-folyóig.

1941. szeptember 6-án Alfred Jodl német vezérkari főnök Helsinkibe látogatott. Fő célja az volt, hogy meggyőzze Mannerheimet a támadás folytatásáról. 1941-ben Ryti finn elnök azt jelentette ki a finn parlamentnek, hogy a háború célja a Téli Háborúban elvesztett területek visszaszerzése és újak megszerzése keleten, Nagy-Finnország létrehozása céljából. A háború után Ryti így számolt be: „1941 augusztus 24-én meglátogattam Mannerheim marsall főhadiszállását. A németek arra akartak rávenni bennünket, hogy lépjük át a régi határt és folytassuk a Leningrád elleni offenzívát. Azt mondtam, hogy Leningrád elfoglalása nem célunk és nem is kellene részt vennünk benne. Mannerheim és Walden hadügyminiszter egyetértettek velem és visszautasították a németek ajánlatát. Az eredmény paradox helyzet volt: a németek nem tudták megközelíteni Leningrádot észak felől…” A németek és a finnek fenntartották a közös ostromgyűrűt 1944 januárjáig, de a finn állásokból keveset, vagy nem rendszeresen lőtték a várost. Mannerheim pályájának jórészét a cári orosz hadseregben töltötte, a régi Szentpéterváron állomásozva.

A finn állások közelsége – 35 kilométerre Leningrád központjától – és egy finn támadás veszélye megnehezítette a város védelmét. Volt, hogy a szovjet frontparancsnok Markian Popov nem tudta felhasználni tartalékerőit a németek ellen, mert szükség volt rájuk, hogy tartsák a 23. hadsereg védelmi állásait a Karéliai-félszigeten. Mannerheim 1941 augusztus 31-én állította le az offenzívát, mikor a hadserege elérte az 1939-es határokat. Ez megengedte Popovnak, hogy szeptember 5-én két hadosztályt átcsoportosítson a németek ellen.

Később a finn erők felszámolták a beloosztrovi és kirjasalói szovjet hídfőket, amelyek a tengerpart felől és a Vuoksi folyótól délre fenyegették őket. Paavo Talvela altábornagy és Järvinen ezredes, a Ladogáért felelős Finn Parti Dandár parancsnoka, azt javasolták a német főparancsnokságnak, hogy zárják el a Ladoga-tavon átvezető szovjet konvojútvonalat. A németek felállították a „K Tengeri Különítményt finn parancsnokság alatt (alárendelve az olasz XII Squadriglia MAS flottát is), és a német parancsnokságú Einsatzstab Fähre Ost flottát. Ezek a könnyű felszerelésű tengerészeti egységek csak 1942 nyarán és őszén működhettek. Mikor a víz befagyott, elvezényelték őket, később pedig a frontvonalak változásai nem tették praktikussá, hogy újra létrehozzák ezt az erőt.

A védelem

A Leningrádi Front (kezdetben Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka Kliment Vorosilov marsall volt. Hozzá tartozott a 23. hadsereg az északi szektorban, a Finn-öböl és a Ladoga-tó között, és a 48. hadsereg nyugaton, a Finn-öböl és a Szlutszk–Mga közti pozíciókban. Jelen voltak még a Leningrádi Megerősített Régió, a leningrádi helyőrség, a Balti Flotta erői és Koporje, Pulkovo és Szlutszk–Kolpino hadműveleti csoportjai.

Evakuálás

Zsukov szerint, „A háború előtt Leningrád lakossága 3 103 000 volt, a külvárosokat is beleszámítva 3 385 000. Összesen 1 743 129-et, köztük 414 148 gyermeket evakuáltak” 1941. június 29. és 1943. március 31. között. A Volga mellé, az Urálba, Szibériába és Kazahsztánba költöztették őket.

1941 szeptemberére a Kirill Mereckov vezette Volhovi Fronttól elvágták a várost. A védelmet négy hadsereg látta el: a 23. hadsereg északon, a 43. hadsereg a nyugati szektorban, az 55. hadsereg délen és a 67. hadsereg keleten. A logisztikai köldökvonal, „az Élet Útja” fenntartása a Volhovi Fronthoz tartozó 8. hadsereg feladata volt, a Ladogai Flottillával együttműködésben. A légitámogatást a 6. Légihadsereg egységei és a Balti Flotta tengerészeti repülőegységei nyújtották.

Az 1,4 millió civil evakuált védelme része volt az Andrej Alekszandrovics Zsdanov, Kliment Jefremovics Vorosilov és Alekszej Alekszandrovics Kuznyecov irányította ostromvédő hadműveleteknek. Segítséget nyújtott a Vlagyimir Filippovics Tribuc admirális vezette Balti Flotta. Az evakuációban ugyancsak fontos katonai szerepet játszott a V. P. Baranovszkij, Sz. V. Zemljanyicsenko, P. A. Trajnyin és B. V. Horoshin irányítása alatt álló Ladogai Flottilla.

A bombázás

Szeptember 8-ra a német erők jórészt körbekerítették a várost, elvágva a Leningrádba és külvárosaiba vezető ellátási vonalakat. „900 nap és éjszaka” ostrom kezdődött.

A szeptember 19-ei légitámadás különösen brutális volt. Az egész háború folyamán ez volt a legsúlyosabb légitámadás Leningrád ellen, amelyben 276 német bombázó vett részt. A civil áldozatok száma ezer volt. Sokan kórházakban haltak meg bombatalálattól, ahová az ostromban szerzett sebesüléseik miatt kerültek. A támadás hat hullámban zajlott. Öt kórház szenvedett találatot és a legnagyobb bazár, ahová több százan pont a bombák elől szaladtak be az utcáról.

Leningrád ágyúzása 1941 augusztusában kezdődött, és a lövetés erősödött 1942-ben, ahogy új felszerelés érkezett. Intenzitása még tovább fokozódott 1943-ban, amikor az előző években felhasznált aknák és bombák többszörösét lőtték ki a városra. Az éjszakai bombázásokban a Luftwaffe gyakran használt torpedókat is. A Balti Flotta mintegy 100 ezer légiküldetésben igyekezett akadályozni a pusztítást. A német ágyúzás és bombázás 5723 civilt ölt meg és 20 507-et sebesített meg az ostrom folyamán.

Ellátmányt rakodnak át egy Ladoga-tavi bárkáról egy keskeny nyomtávú vonatra 1942-ben
A védelemhez létfontosságú volt a folyamatos utánpótlás biztosítása. Az utánpótlási útvonal a Ladoga-tó déli része volt, és az a folyosó a tó és a város közt, amelyet a Tengely haderői nem szálltak meg. A melegebb hónapokban vízijárműveket használtak, télen pedig szárazföldi járműveket a tó jegén, a „jégúton”. A köldökzsinór biztonságára a Ladogai Flottilla vigyázott, a Leningrádi Légvédelmi Hadsereg egységeivel és a szárazföldi csapatokkal. Az életfontosságú élelmiszer-szállítmányok Oszinovec faluba érkeztek ahol átrakodták őket és még több, mint 45 kilométert tettek meg Leningrádig egy kis külvárosi vasútvonalon. Ezt az útvonalat a civilek evakuálásában is felhasználták. Az ostrom első telének káoszában még nem állt készen vészevakuálási terv és 1941 novemberéig a város teljesen el volt szigetelve, míg működtethetővé vált a Ladoga jegén futó útvonal.

Az útvonal az „élet útja” nevet kapta (oroszul Дорога жизни). Rendkívül veszélyes út volt. A járművek elakadhattak a hóban, vagy alámerülhettek a német bombák felszaggatta jégen át. Télen olyan sokan vesztek itt oda, hogy egy másik nevet is kapott: „a Halál Útja”. Ennek ellenére az útvonal működött és áramlott rajta keresztül a városba az ellátmány, kifelé pedig a civilek és a sebesültek.

Hatása a városra

A két és féléves harc a legnagyobb pusztítást okozta, amit valaha elszenvedett ostromban egy modern város. Hitler kifejezett parancsára a cárok palotáinak jó részét – mint a Katalin-palota, a Petyergof-palota, a ropsai, a sztrelnai és a gatcsinai paloták – és a városi védműveken kívül elhelyezkedő történelmi épületeket kifosztották és elpusztították. Sok műgyűjteményt a náci Németországba szállítottak. A légitámadások és az ágyúzás rengeteg gyárat, iskolát, kórházat és egyéb civil intézményt pusztított el.

Tánya Szavicseva, egy 11 éves kislány naplója, aki leírja az éhezést, a lánytestvére halálát, aztán a nagyanyjáét, aztán a fiútestvéréét, a nagybátyjáét, egy másik nagybátyjáét és az anyjáét. Az utolsó három bejegyzés: „a Szavicsevek meghaltak”, „Mindenki meghalt”, „Csak Tánya maradt”. Az ostrom után röviddel progresszív alultápláltságban ő maga is meghalt. Naplóját bemutatták a nürnbergi perben.
A 872 napos ostrom óriási éhínséget okozott Leningrád régiójában, megszakítva a közszolgáltatásokat, a víz-, energia- és élelemellátást. Az áldozatok száma elérhette a másfél milliót. Az evakuálás során is sokan haltak meg. Csak a Piszkarjovkai emléktemetőben mintegy félmillió áldozat nyugszik.

Az ostrom emberi és gazdasági veszteségei meghaladták a sztálingrádi csata, a moszkvai csata, vagy Hirosima és Nagaszaki bombázása kárait. A leningrádi a világtörténelem legpusztítóbb ostroma volt. Sok történész szerint genocídium volt, egy „rasszista motivációjú kiéheztetési politika” terméke, amely szerves része volt a németek precedens nélküli népirtásának a Szovjetunióban.

A városban maradt civilek különösen 1941-1942 telén szenvedtek az éhezéstől. 1941 novembere és 1942 februárja közt a napi kenyér fejadag 125 gramm volt, és még ennek az 50-60 százaléka is fűrészpor és egyéb ehetetlen adalékanyag volt. 1942 januárjában még ezt is csak a munkások és a katonai személyzet kapta körülbelül két hétig. A közlekedés is összeomlott, és a szélsőséges időjárás, a hideg – amely a –30 fokot is elérte – még azt is megnehezítette sok civil számára, hogy eljussanak egy akár csak néhány kilométernyire lévő élelmiszerosztó pontig. 1942 januárjában és februárjában havonta százezren haltak meg, a legtöbben az éhezéstől. Az emberek gyakran az utcán haltak meg, és a túlélők hozzászoktak ennek látványához.

Kannibalizmus

A kannibalizmus előfordulásáról az ostromlott városban már 1941–42 telén felröppentek hírek, de az erről szóló NKVD jelentéseket csak 2004-ben tették közzé. Anna Reid arra mutat rá, hogy „a történtek idején a legtöbb ember számára a kannibalizmus csak másodkézből kapott horrortörténetek és nem személyes tapasztalatok formájában létezett”. Sokat mond a leningrádiak közt elterjedt félelmekről, hogy a rendőrség a nem együttműködő gyanusítottakat gyakran azzal fenyegette meg, hogy kannibálokkal zárják öket egy cellába. Dimitrij Lazarev, akinek naplója az ostrom legszörnyűbb időszakát örökítette meg, megemlékezik róla, hogy a lánya és az unokahúga egy háború előtti dalból faragott rémítő gyerekversikét mondtak:

Egy disztrófiás sétált elő
Üres szemekkel
Egy kosárban hozta egy hulla fenekét.
Ebédre emberhúst eszem,
Ez szép darab!
Hha, éhes bajok!
És vacsorára, természetes
Egy kisbaba kell.
A szomszédét hozom,
a bölcsőből kilopva.

Az NKVD aktái szerint az első esetben 1941 december 13-án fordult elő az emberevés. A jelentés 13 esetről számol be. Előfordult, hogy egy anya megfojtotta a 18 hónapos gyermekét, hogy enni adhasson a másik három gyermekének. Egy vízvezeték-szerelő a feleségét ölte meg, hogy a fiai és az unokatestvéreik ehessenek.

1942 decemberéig az NKVD 2105 kannibált tartóztatott le. Két kategóriába osztották őket: olyanokra, akik halottakat ettek („trupojedsztvo”), és olyanokra, akik megöltek valakit („ljudojedsztvo”). Az utóbbiakat általában lelőtték, az előbbieket pedig bebörtönözték. A szovjet büntetőtörvénykönyv nem ismerte a kannibalizmus tényállását, így az ítéletek alapja az 59-3-as törvénycikk volt, „különleges kategóriájú banditizmus”.

A halottevés sokkal gyakoribb volt. A 300 ember közül, akiket 1942 áprilisában tartóztattak le kannibalizmusért, 44 volt a gyilkos. a kannibálok 64 százaléka volt nő, 44 százalékuk munkanélküli, 90 százalékuk írástudatlan és csak 2 százalékuk volt már büntetett. A külső kerületekben több eset fordult elő, mint bent a városban. A kannibálok gyakran egyedülálló, büntetlen nők voltak gyermekekkel, ami az eljárások folyamán alkalmat adott bizonyos fajta könyörületességre.

Az éhezés méreteihez képest a kannibalizmus viszonylag ritkán fordult elő. Sokkal általánosabb volt, hogy valakit megöltek az élelmiszer-fejadagjáért. 1942 első felében 1216 ilyen eset történt Leningrádban. Ugyanekkor volt a legmagasabb a halálozás: havonta százezer. Lisa Kirschenbaum szerint „a kannibalizmus esetei arra adnak alkalmat, hogy kiemeljük: a leningrádiak többségének az elképzelhetetlen körülmények ellenére is sikerült megőriznie kulturális normáit.”

A szovjetek harca

1942. augusztus 9-én az egész városban hangosbeszélőkön közvetítették Dmitrij Sosztakovics 7., „leningrádi” szimfóniáját, úgy, hogy az ellenséges állásokban is hallották. Erre a napra tervezte eredetileg Hitler azt a bankettet, amelyen a leningrádi Astoria szállóban a város elestét ünnepelték volna a németek.[67] Ez néhány nappal a szinyavinói offenzíva előtt történt.

Szinyavinói offenzíva

Bővebben: Szinyavinói offenzíva (1942)

A szinyavinói offenzíva szovjet kísérlet volt a blokád feltörésére 1942 kora őszén. A terv az volt, hogy a 2. csapásmérő hadsereg és a 8. hadsereg kapcsolódjon össze a Leningrádi Front erőivel. Ugyanebben az időben a németek is offenzívára készültek: az Északi fény hadművelet (Operation Nordlicht) célja az lett volna, hogy a Szevasztopol elfoglalása után felszabadult erők segítségével elfoglalja a várost. A csata kezdetéig egyik fél sem volt tisztában a másik terveivel.

A szovjet támadás 1942. augusztus 27-én indult, bár előcsatározások a leningrádi fronton már 19-én voltak. A hadjárat arra kényszerítette a németeket, hogy az ellentámadáshoz átcsoportosítsanak olyan erőket, amelyeket eredetileg az Északi fény hadművelethez akartak felhasználni. A német ellentámadás során történt meg az új német Tigris tankok első bevetése, bár korlátozott sikerrel. Miután a 2. rohamhadsereg részeit bekerítették és felszámolták, a szovjet offenzíva kifulladt. De a Leningrád elleni német offenzívára legalább nem került sor.

A Szikra hadművelet

Bővebben: Szikra hadművelet

Az ostromgyűrűt végül a Szikra hadművelet törte át, amelyet a Leningrádi Front és a Volhovi Front közösen indított 1943. január 12-én. A Vörös Hadsereg egységei heves harcokban elfoglalták a Ladoga-tótól délre kiépített német erődítményeket, és január 18-án a Volhovi Front 372. lövészhadosztálya találkozott a Lenngrádi Front 123. lövészdandárjával, 10-12 kilométer széles folyosót nyitva, ami megkönnyebbülést jelentett az ostromlott város lakóinak.

Az ostrom vége

Az ostrom 1944 január 17-ig tovább folyt. Ekkor a leningrád–novgorodi offenzíva elűzte a németeket a város déli határából. Ez a leningrádi és a volhovi frontok közös akciója volt, együtt az 1. és a 2. Balti Fronttal. A légitámogatás 30 százalékát a Balti Flotta adta. 1944 nyarán a finn hadsereget a Viborgi-öböl és a Vuoksi folyó túloldalára szorították vissza.

Időrend

1941

Bombatölcsérekből merítenek vizet a Nyevszkij proszpekten, a Gosztyinij dvor bevásárlóközpont és az Osztrovszkij tér között.
Az éhezés egyik izomelhalásban szenvedő áldozata 1941-ben.
Április: Hitler elfoglalná és elpusztítaná Leningrádot, a Barbarossa hadművelet és a Generalplan Ost tervek szerint.
Június 22: A tengelyhatalmak megtámadják a Szovjetuniót.
Június 23: A leningrádi főparancsnok Popov helyettesét azzal bízza meg, hogy mérje fel a Leningrád körüli védelmi pozíciókat.
Június 29: Megkezdődik a lugai védelmi erődítések (Лужский оборонительный рубеж) építése és a gyermekek és a nők evakuálása.
Június-július: Több, mint 300 ezer menekült érkezik Pszkovból és Novgorodból, az előrenyomuló német erők elől. Az Északnyugati Front haderői csatlakoznak a leningrádi frontvonalakhoz. A készülő csata katonai résztvevőinek száma, mindkét oldalt és a tartalékokat és az önkénteseket is számítva, eléri a kétmillió főt.
Július 19–23: Az Észak Hadseregcsoport első támadását Leningrád ellen a várostól 100 kilométerre délre megállítják.
Július 27: Hitler meglátogatja az Észak Hadseregcsoportot. Dühös a késlekedés miatt. Utasítja von Leeb marsallt, hogy decemberre foglalja el Leningrádot.
Július 31: A finnek megtámadják a szovjet 23. hadsereget a Karéliai-félszigeten, és végül elérik a téli háború előtti finn–szovjet határt.
Augusztus 20 – Szeptember 8:A tüzérségi támadás üzemeket, iskolákat, kórházakat és civil épületeket ér talál el.
Augusztus 21: Hitler 34-es direktívájában megparancsolja „Leningrád bekerítését a finnekkel együttműködve.”
Augusztus 20-27:A civilek evakuálása a vasutak és más kijáratok elleni támadások miatt elakad.
Augusztus 31:A finn erők védelmi állásokat vesznek fel, kiegyenesítve a frontvonalat. Ebbe beletartozik az is, hogy átlépik az 1939-es háború előtti határt és elfoglalják Kirjasalo és Beloosztrov településeket.
Szeptember 6:Alfred Jodl német főparancsnok hiába próbálja meggyőzni a finneket, hogy folytassák a Leningrád elleni támadást.
Szeptember 2-9: A finnek elfoglalják a Beloosztrov és Kirjasalo hídfőket és védelmi előkészületeket tesznek.
Szeptember 8: Leningrád szárazföldi bekerítése befejeződik, amikor a német erők elérik a Ladoga-tó partjait.
Szeptember 10: Sztálin Zsukov tábornokot nevezi ki a Leningrádi Front és a Balti Flotta parancsnokának Vorosilov marsall helyett.
Szeptember 12: Német bombázások pusztítják el a Badajev-közraktárakat, Leningrád legnagyobb élelmiszerraktárait.
Szeptember 15: von Leebnek ki kell vonnia a 4. Panzer Csoportot a frontvonalról, hogy áthelyezze a Közép Hadseregcsoporthoz, a Moszkva elleni támadáshoz.
Szeptember 19: A német csapatokat Leningrádtól 10 kilométernyire megállítják. Civilek is beállnak harcolni a védelmi vonalakon.
1942 december 22-től 1 496 000 szovjet kapta meg a Leningrád védelméért adományozott érmet.
Szeptember 22: Hitler azt parancsolja, hogy „Szentpétervárt le kell törölni a föld színéről!”
Szeptember 22: Hitler kijelenti, „…nem érdekünk megmenteni a civil lakosság életét.”
November 8: Hitler Münchenben egy beszédében azt mondja: „Leningrádnak éhen kell halnia!”
November 10: Szovjet ellentámadás kezdődik, amely december 30-ra kiszorítja a németeket Tyihvinből a Volhov folyóhoz, megakadályozva, hogy elérjék a Szvir folyónál, Leningrádtól keletre állomásozó finn csapatokat.
December: Winston Churchill azt írta naplójába: „Leningrád be van kerítve, de még nincs elfoglalva.”
December 6: Nagy-Britannia hadat üzen Finnországnak. Kanada, Ausztrália, India és Új-Zéland is követi.

1942

Január 7: Megindul a szovjet Ljubanyi támadó hadművelet; 16 hétig tart, de sikertelen marad, és felmorzsolódik a 2. csapásmérő hadsereg.
Január: A szovjetek támadást indítanak a Nyevszkij Pjatacsok hídfő ellen, hogy áttörjék az ostromgyűrűt. A harc 1943 májusáig folyik, de csak részleges sikerrel. Mindkét fél nagy veszteségeket szenved.
Április 4–30: A Luftwaffe Eis Stoß (jégtorlódás) hadművelete nem tudja elsüllyeszteni a Balti Flotta Leningrádnál jégbe fagyott hajóit.
Június–szeptember: A németek 800 kilogrammos lövedékeket lőnek Leningrádra új, vasútra alkalmazott nagyágyúikkal.
Augusztus: A spanyol Kék Hadosztályt (División Azul) Leningrád ostromára csoportosítják át.
1942 augusztus 9: Sosztakovics 7. „leningrádi” szimfóniájának bemutatója a körülzárt városban.
Augusztus 19: Megkezdődik a nyolchetes szovjet szinyavinói offenzíva. Nem sikerül áttörnie az ostromgyűrűt, de hatására a németek lemondanak saját tervezett támadásukról (Nordlicht).

1943

Január–december: Fokozódik az ágyútűz a városra.
Január 12–30: A Szikra hadművelet áthatol az ostromgyűrűn és folyosót nyit a Ladoga-tón keresztül a városba. Ezzel áttörik a blokádot.
Február 10 – április 1: A Sarkcsillag hadművelet sikertelenül próbál véget vetni az ostromnak.
1944
Január 14 – március 1: A szovjetek számos támadó hadműveletben próbálják felszámolni az ostromot.
Január 27: Véget ér Leningrád ostroma. A német erőket a várostól 60-100 kilométernyire szorítják.
Január: Visszavonulásul előtt a németek kirabolják és lerombolják a cárok történelmi palotáit és más régi épületet, és számos nagy értékű műkincset szállítanak a náci Németországba.
Az ostromban 3200 lakótömb, 9000 faház és 840 üzem pusztult el Leningrádban és külvárosaiban.

Értékelései

Vitatott ügyek

Vita a finn részvételről

Csaknem valamennyi történész német hadműveletnek tekinti Leningrád ostromát, és nem gondolja, hogy a finnek effektíve részt vettek benne. Nyikolaj Barisnyikov orosz történész ezt vitatja, mások azonban hallgatnak erről, amiben szerepet játszhat a háború utáni barátságos szovjet-finn viszony is. A finn passzivitást hangsúlyozó nézetet alátámasztja: (a) a finnek jobbára a Téli Háború előtti határvonalon maradtak, kivéve ahol kiegyenesítették a frontvonalat, bár a németek finn támadást sürgettek, és hogy (b) nem bombázták a várost repülőkről, vagy tüzérséggel, és nem engedték a németeket a saját vonalaikhoz. Barisnyikov úgy érvel, hogy a finnek stratégiai értelemben a németektől függtek, és módjuk meg elszántságuk sem volt arra, hogy tovább nyomuljanak.

Szovjet deportálások

A finn és német nemzetiségű lakosok kitelepítése a Szovjetunió rideg vidékeire Leningrádból 1942 márciusában kezdődött, az Élet Útján keresztül. Az ostromlott város viszonyai azonban rosszabbak voltak, mint azok a körülmények, amelyek a kitelepítetteket fogadták, többnyire az ország keleti részében. Nem csak finnek és németek, hanem más evakuáltak milliói kerültek a Szovjetunió barátságtalan vidékeire. Gyárakat, egyetemeket és még színházakat is áttelepítettek.

Emlékezete, emlékművei

A Leningrád Ostroma és Védelme Múzeum

Már az ostrom alatt elkezdték gyűjteni és bemutatni a háborúval kapcsolatos műalkotásokat és tárgyakat. Ilyen volt a német repülőgép, amely a Tavrija kertben zuhant le, miután lelőtték. Az ilyen tárgyakat a leningrádi nép bátorságának szimbólumaiként a 19. századi Sóraktárak (Соляной городок) egyik épüleátben gyűjtötték össze. A kiállítás múzeummá nőtte ki magát (Государственный мемориальный музей обороны и блокады Ленинграда).

Évekkel a második világháború után bukott ki a leningrádi ügy, amely immár másodszor vezetett a város kormányzati és pártfunkcionáriusainak, és egyben a múzeumnak a megsemmisítéséhez. (Az első hullám 1934-ben, Szergej Kirov népszerű leningrádi pártvezető meggyilkolása után kezdődött.) A múzeum értékes kiállítási anyaga is megsemmisült.

Az 1980-as évek politikai nyitása, a glasznoszty, a múzeum újraalapítását is meghozta. Új, sokkoló tények is napvilágot láttak ekkor az ostromról, hősiességről, nehézségekről, kegyetlenségről. A múzeum eredeti helyén nyílt újra, de még nem érte el eredeti méreteit. Korábbi helyének jórészét katonai és közigazgatási használatba került. Tervezték, hogy új, modern épületet húznak fel a kiállításnak, de a pénzügyi válság idején ezt felfüggesztették. Szergej Kuzsugetovics Sojgu jelenlegi (2017 január) védelmi miniszter alatt napvilágot láttak kormányzati ígéretek, hogy a múzeumot kibővítik a jelenlegi helyén.

Szevasztopol ostroma (1941–1942)

1941. október 30. – 1942. július 4.

Szevasztopol ostroma a második világháború keleti frontjának egyik fontos csatája, mely 1941. október 30-án kezdődött, és 1942. július 4-én ért véget, bár a németek számára a kisebb ellenállási gócok felszámolása késő őszig elhúzódott. Az ostrom a tengelyhatalmak harcászati győzelmével (de stratégiai vereségével, lásd moszkvai csata) ért véget, a diadal után Erich von Mansteint, a német 11. Hadsereg parancsnokát tábornaggyá léptették elő.

Előzmények

1941 nyarán, a Barbarossa hadművelet kezdetén a Wehrmacht, a német hadsereg katasztrofális veszteségeket mért a Vörös Hadsereg egységeire, melyek készülve a németek elleni offenzívára, már elhagyták védekező állásaikat és támadó formációt vettek fel, ami még sebezhetőbbé tette őket a németek Blitzkrieg taktikájával szemben. A taktika lényege az volt, hogy a német páncélosegységek gyorsan benyomultak az ellenséges csapatok mögé, bekerítve őket és elvágva őket a visszavonulás esélyétől és az utánpótlástól. Az így létrehozott katlanokban rekedt szovjet csapatokat a lassabban előrenyomuló német gyalogság morzsolta fel. A szmolenszki csatában a szovjetek 350 000, míg a kijevi csatában 500 000 embert vesztettek.

A krími hadjárat

A német offenzíva 1941 szeptemberében érte el a Fekete-tenger északi partján található Krím-félszigetet. A német 11. Hadsereg és a román 3. Hadsereg Erich von Manstein vezetésével szeptember 24-én kezdte meg a félsziget meghódítását, melyet a szovjet 51. Hadsereg, és a Fekete-tengeri flotta védett. Miután a tengelyhatalmak erői kemény, ötnapos harcban áttörtek a Perekopi-földszoroson (egy alig 6 kilométer széles földsáv, mely összeköti a félszigetet a szárazfölddel), behatoltak a félsziget belsejébe. Október 18-án újultak ki a harcok, mindkét oldalon komoly veszteségekkel. A szovjet védelem tíz nap alatt összeomlott, a németek november 16-ára Szevasztopol kivételével az egész félszigetet elfoglalták. Von Manstein jelentése szerint a német hadsereg 100 000 foglyot ejtett, és körülbelül 700 ágyút zsákmányolt, míg a szovjet források összesen 70 000-es veszteségről számolnak be (beleértve a halottakat és a sebesülteket is). Feltehetően a szovjet sereg halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban kicsit több, mint 100 000 főt vesztett, de a német veszteségek is súlyosak voltak.

Szevasztopol ostroma

Szevasztopol első megtámadására 1941 október 30-án került sor, mellyel megkezdődött a város 250 napig tartó ostroma. Két gyalogsági és egy motorizált hadosztály rohamozta meg a várost északról, északkeletről és keletről, de visszaverték őket. A német csapatok csak ezután kerítették be a védőket. Ezalatt az idő alatt Szevasztopolt a tenger felől megerősítették, többségében Odesszából kimenekített szovjet csapatok érkeztek. A tengelyhatalmak ismét támadtak, ezúttal felkészültebben, mely végül egy általános rohammá szélesedett. Von Manstein döntésének értelmében november 11-én 60 000 német és román katona indított újabb támadást, déli irányból, abból a feltevésből kiindulva, hogy ezen a részen gyengébbek a szovjet erődítések. Ez ugyan igaz volt, de a német páncélosoknak és járműveknek ez a hegyes terület rendkívül kedvezőtlen volt, így a támadóknak tíz nappal később vissza kellett vonulniuk. December 4-ére a szovjet vezérkar jelentése szerint a védelemben keletkezett károkat helyreállították.

A kudarc után von Manstein elállt a déli támadásoktól és ismét északra csoportosította át erőit. A németek ezután felkészültek a város ágyúzására, számos nehézágyút rendeltek a térségbe, közülük is a legnagyobbat, a Schwerer Gustav nehéz mozsárágyút, mely 80 cm-es és 7 tonnás lövedékét 12 kilométer távolságból juttatta célba. A tengelyhatalmak tüzérsége és légiereje 5 napig bombázta Szevasztopolt, egyes források szerint mérges gázt is bevetettek, hogy a szovjet katonákat kifüstöljék a bunkereikből.

1941. december 17-én hat német hadosztály, két román dandár 1275 ágyúval és aknavetővel, több mint 150 harckocsival és 300 repülőgéppel támogatva megindította a második támadást a város ellen. Az időpont kései volt, ugyanis a kemény tél néha ellehetetlenítette a Luftwaffe akcióit, szovjetek pedig ezalatt megerősítették a védelmet. December 21-e után a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át és 1942 január 4-ére minden német-román csapatot megállítottak a szovjetek. Ezután nem sokkal kezdődött meg a szovjetek téli offenzívája, melynek eredménye a Wehrmacht szempontjából a „téli válság” lett.

Szovjet partraszállás Kercsnél

1941. december 26-án és 30-án a Vörös Hadsereg körülbelül 40 000 embert tett partra Kercs, illetve Feodoszija közelében. A tengelyhatalmak második szevasztopoli rohamának összeomlása után ezeket az erőket megerősítették, és a partraszállást követő kezdeti sikerek után felbátorodott szovjet tisztek úgy döntöttek, a Perekopi-földszoros felé nyomulnak előre és csapdába ejtik a félszigeten lévő német–román erőket.

A tengelyhatalmaknak a félsziget keleti felén csupán a 46. gyalogos hadosztály, és egy román dandár állomásozott Hans Graf von Sponecks vezetésével. Nem kapott engedélyt a harc nélküli visszavonulásra, így viszont a hadosztály szinte teljesen felmorzsolódott és elvesztette nehéz felszerelésének többségét. A Vörös Hadsereg a Kercs-félsziget „nyakáig” tudott előrenyomulni, itt a német–román csapatok megvetették lábukat. Hónapokig tartó támadás-ellentámadás sorozat következett, az utolsó szovjet offenzíva 1942. április 9-én indult, de elég hamar beleütközött a német-román csapatok előrenyomulásába. Hat szovjet hadosztály és 160 harckocsi próbálta őket megállítani.

Német ellentámadás

Május 8-án a 11. Hadsereg megindította offenzíváját, melynek célja a szovjet erők ismételt kiszorítása volt a félszigetről, majd a Szevasztopol elleni újabb támadás megindítása volt. A szovjeteknek 17 gyalogos hadosztályuk volt, néhány kiegészítő dandárral, míg a német-román erők 7 gyalogsági hadosztályt és egy páncéloshadosztályt vonultattak fel (megjegyzendő, hogy a német hadseregszervezés ekkor még több katonát rendelt egy hadosztályba, mint a szovjet, így ez nem mutatja a seregek egymáshoz képesti erejét). A tengelyhatalmak erőinek körülbelül egyharmadát adták a román csapatok. A németek északon megtévesztő támadásokat indítottak, majd a front déli felén törtek át, tovább üldözve az ellenséget a Kercsi-szorosig. 1942 május 18-án a szovjet csapatok megadták magukat, a német jelentések szerint csak hadifoglyokban 170 000 fős veszteséget okoztak a félsziget megtisztításáért folytatott hadjáratban.

Szevasztopol bombázása

Miután ismét megtisztították a félszigetet, a németek figyelme ismét Szevasztopol felé fordult. Von Manstein a város lövetéséhez megkapta a legnagyobb ágyúkat, amiket addig építettek. Számos normál méretű ágyú mellett ismét működésbe lépett a Gustav nehézágyú és a 60 cm-es Mörser Karl nevű mozsárágyú is.

Május 21-étől a németek ismét lőni kezdték a várost. Június 2-án általános bombázásba kezdtek a Luftwaffe 4. Légiflottája Wolfram von Richthofen irányítása alatt számos taktikai bombázó akciót hajtott végre. Öt napig folytatódott a tüzérségi előkészítés, ezután került sor a másodlagos védelmi állások lerohanására.

A német támadás

Von Manstein terve, az Unternehmen Störfang, azaz a „Tokhalfogás” hadművelet szinte teljesen arra a feltevésre épült, hogy a szovjet védőket a városba V-alakban beékelődő Szevernaja öblön keresztül tengeri úton látják el hadianyaggal és élelemmel, és ennek megakadályozása, illetve megzavarása a város megadását eredményezi, így nem szükséges az utolsó centiméterig felszámolni az egész katlant. Mivel az öböl északi oldala volt a kevésbé védett, Manstein ebből az irányból indította a fő támadást a hat hadosztállyal rendelkező 54. hadtesttel. Egy másik, kelet-nyugati irányú támadást is előirányzott a katlan délkeleti oldala ellen, mely megakadályozná a szovjeteknek az északi oldal megerősítését. Ezt a 30. hadtest hajtotta végre három hadosztállyal, mindkét hadtest mellé egy kisebb, román egység is csatlakozott.

A terv jó volt, attól eltekintve, hogy a szovjet utánpótlást már jó előre felhalmozták és, tekintettel a Luftwaffe folyamatos támadásaira, nyári időszakban nem szállítottak ellátmányt a katlanba. Június 7-én indult meg a német-román támadás és június 16-án tört meg a szovjetek védelme az öböl északi oldalán, mellyel terület a tengelyhatalmak kezébe került, míg a 30. hadtest beleütközött a legerősebb szovjet védőállásokba, az úgynevezett Szapun-vonalba. Ekkor már világossá vált, hogy az öböl északi részén lévő kikötők hatástalanítása nem töri meg a szovjet védelmet, a németeknek el kellett foglalniuk az egész várost. Június 28-án von Manstein partraszálló akciót indított Szevernaja öböl északi oldalától a délibe, hogy csapatai megkerülhessék a problémás Szapun-vonalat. A németek nagy árat fizettek a hadműveletért, ugyanis hiába tett meg mindent a tüzérség és a légierő, kevés kárt tudtak csak tenni a földalatti szovjet erődítések ellen. A németek keményen támadtak, de a szovjetek ki tudtak tartani az éj leszálltáig, amikor is erősítéseket kaptak. Ennek ellenére Manstein újabb és újabb csapatokat küldött harcba.

A védelem áttörése

A tengelyhatalmak csapatai a sikert mégsem ezen a fronton érték el. A Szapun-vonal északi oldalán a 30. hadtest, melyet megerősítettek az 54. hadtest egy részével, áttörte a szovjet állásokat. A déli oldalon, melyet a szovjetek tévesen a vonal közepe elleni támadásnak véltek, német és román egységek szintén átjutottak a Szapun-vonalon. Bár mindkét végén áttörték, a szovjetek még kitarthattak volna az állásaikban, de kifogytak a lőszerből. Petrov nyugat felé, Herszonyesz, ókori görög gyarmatváros irányába vonult vissza, hogy újabb ellátmányt vehessen magához, ide akarta a végső ellenállást összpontosítani.

Az ostrom utolsó napjai

Ahogy a 11. Hadsereg közeledett, Sztálin személyes utasítása szerint minden magas rangú tisztet evakuálni kellett a gyűrűből tengeralattjárón. Oktyabrszkij és Petrov az utolsó pillanatban menekültek el. A város az inkermani magaslatokon elszenvedett vereség után esett el 1942 június 29-én. Egy könnyűcirkáló, négy romboló, négy szállítóhajó és két tengeralattjáró került a németek kezére. A szovjet katonák, akik a városban rekedtek, még azután is folytatták a harcot, hogy az erődítményeiket darabokra szaggatta a német tüzérségi tűz. A füst, mely egyesek szerint mérgező volt, az orosz csapatokat a nyílt utcára kergette, ahol a harckocsik áldozatai lettek. Még ezzel a rendkívüli támogatással is huszonhét napba tellett a németeknek, míg teljesen elfoglalták a várost. 1942 július 4-én elesett Herszonyesz, és Szevasztopol biztosítva volt. Hitler a jó híreket hallva telefonon Mansteint „Szevasztopol meghódítójának” nevezte, és tábornaggyá léptette elő. Bár a városban a harcok hivatalosan véget értek, a „tisztogatás” késő őszig dúlt, újabb áldozatokat követelve.

Végeredmény

Von Manstein jelentése szerint a németek 90 000 foglyot ejtettek és még több szovjetet öltek meg. Ez az állítás elég nagy túlzásnak tűnik, mivel a szovjet források szerint a várost 106 000 főnyi sereg védte és csak 3000 fős erősítést kaptak, ráadásul 25 000 sebesültet evakuáltak, ami szintén nem hangzik túl reálisnak. Valószínűleg a szovjetek a 90 000 fogoly és sebesült mellett 11 000 halottat vesztettek.

Megint csak Manstein jelentése szerint a németek vesztesége 24 000 fő, ami alacsonynak tűnhet, azonban a jelentés nem tartalmazza a román veszteségeket, pedig a románok keményen harcoltak a város alatt és nélkülözhetetlen segítséget jelentettek a német erőknek.

Bár a várost elfoglalták, Szevasztopol ostroma sokkal tovább tartott, mint azt a német vezérkar elképzelte, több mint fél évig lekötve a 11. Hadsereget, amely így nem lehetett jelen Dél Hadseregcsoport előrenyomulásánál Sztálingrád és a Kaukázus felé.

Sztálingrádi csata

1942. augusztus 21. – 1943. február 2.

A sztálingrádi csata az európai hadszíntéren a második világháború fordulópontja volt. A Sztálingrád (ma Volgográd) szovjet városért folyó, 1942. augusztus 21. és 1943. február 2. között vívott ütközetben a szovjet csapatok döntő vereséget mértek a tengelyhatalmak csapataira. A csata – mintegy másfél milliós emberveszteségével – a világtörténelem talán legvéresebb csatája volt. Mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül harcolt. A csata Sztálingrád német ostromával indult, a városért folyó rendkívül intenzív harccal folytatódott, és a szovjet ellentámadással zárult, amely bekerítette, javarészt megsemmisítette és foglyul ejtette, valamint jelentősen visszavetette a tengelyhatalmak erőit.

Háttér

1941. június 22-én a tengelyhatalmak csapatai megtámadták a Szovjetuniót, és rövid idő alatt hatalmas területet foglaltak el, igen jelentős veszteségeket okozva a visszaszoruló, több helyen bekerített Vörös Hadseregnek. Decemberre a szovjetek Moszkva alatt megvetették a lábukat, és váratlanul kemény ellentámadással állították meg a német előretörést. Az ekkorra már kimerült, leharcolt, utánpótlási problémákkal küzdő német csapatok – nem készülvén fel a korán beköszöntött kemény orosz télre – képtelenek voltak folytatni a műveleteket és a front középső részén visszavonulásra kényszerültek.

1942 tavaszára a tengelyhatalmak megszilárdították az arcvonalat és megkezdődtek a körülbelül egy évig tartó rzsevi csaták. A szovjetek hatalmas áldozatok árán sem tudták bevenni a Moszkvához közeli Rzsevnél létrejött kiszögelést, de mivel a német Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) túlzottan legyengült a téli harcok során, Moszkva elleni további támadásról nem lehetett szó. Hitler egyébként is úgy gondolta, hogy a szovjet főváros elleni további előrenyomulás túlzottan kiszámítható hadmozdulat, ezért az ellenség által nem várt helyen kívánt támadni. A helyzetet tovább bonyolította az Egyesült Államok decemberi hadbalépése a december 7-ei Pearl Harbor elleni japán támadás után. Gyors döntésre volt szükség a keleti fronton, mielőtt Amerika mozgósítani tudja haderejét.

Sztálingrád jelentősége

Sztálingrád elfoglalása több okból volt fontos Hitler számára. A Volga folyó partján fekvő jelentős iparváros fontos oroszországi szállítási útvonalak csomópontjában helyezkedett el, és elfoglalásával biztosítani lehetett volna a Kaukázusban előrenyomuló német csapatok bal szárnyát. A gazdag kaukázusi olajmezők elfoglalása az olajban már ekkor szűkölködő német hadigazdaság számára lett volna nélkülözhetetlen. Végezetül, a Sztálin nevét viselő város elfoglalása fontos ideológiai és propaganda-győzelem lett volna. Ezt Sztálin is jól tudta, és mindenkit, aki elég erős volt ahhoz, hogy egy puskát elbírjon, a város védelmére parancsolt. Sztálin tudatában volt annak is, hogy a szovjet hadsereg modern, mozgó páncélos-harcászatban ekkor még nem vehette fel a versenyt a német hadigépezettel. Egy városért vívott utcai harcok során azonban ezek az előnyök nem érvényesülnek, a szovjetek egyszerű létszámfölénye és a legendás orosz kitartás azonban igen, mint azt Leningrád példája meg is mutatta. Sztálin döntéséhez az is hozzájárulhatott, hogy a polgárháború során ő maga is fontos szerepet töltött be a város (akkori nevén Caricin) védelmében a fehér csapatok ellen.

Az 1942-es nyári német offenzíva (Fall Blau)

A német Dél hadseregcsoport feladata lett volna, hogy amilyen gyorsan csak lehet, keresztülvágtázzon a délorosz sztyeppén, és elfoglalja az életbevágóan fontos kaukázusi olajmezőket. Ekkorra már Hitler számára is nyilvánvaló volt, hogy az olajmezők messze fontosabbak Moszkvánál, és tábornokaival egyetértve délre irányította át erőit. A tervezett nyári offenzívában a német 6. és 17. hadseregek, valamint az 1. és 4. páncéloshadseregek vettek volna részt. A Dél hadseregcsoport, amely 1941-ben elfoglalta Ukrajnát, a támadás megindításához készülődött.

Hitler azonban meggondolta magát, és kettéosztotta a hadseregcsoportot. Az „A” hadseregcsoport, von Kleist parancsnoksága alatt délkeletre, a Kaukázus irányába támadott, azonban most már csak az 1. páncélos- és a 17. német hadsereggel. A „B” hadseregcsoport – 6. hadsereg (Paulus) és 4. páncéloshadsereg (Hoth) – új főiránya a keleti lett, a Volga folyó és Sztálingrád városa felé. A „B” hadseregcsoport parancsnoka Maximilian von Weichs tábornok lett.

Az offenzíva 1942 májusának végén indult volna. Szevasztopol ostromának elhúzódása azonban számos, a támadásban részvételre kijelölt egységet kötött le. A város csak június végén esett el, és a csapatok a Krímben ragadtak. Emiatt a nagy nyári offenzíva megkezdését többször el kellett halasztani. A támadásra kijelölt többi egység eközben „jobb híján” felszámolt egy szovjet kiszögellést Harkovnál (második harkovi csata), amely jelentős szovjet erők bekerítésével zárult május 22-én.

Június 28-án végre megindult a várva várt offenzíva, és jelentős kezdeti sikereket hozott. A szovjet erők gyenge ellenállást tanúsítottak, és rendezetlenül menekültek kelet felé a sztyeppén. A gyorsan mozgó, bekerítő hadmozdulatokat végző német ékek meghiúsítottak minden, a visszavonulás megakasztására indított kísérletet. Két esetben jelentősebb csoportosítások bekerítésére és megsemmisítésére is sor került, az elsőre Harkovtól északkeletre július 2-án, a másodikra Millerovo körzetében egy héttel később.

Eközben a magyar 2. hadsereg a 4. német páncéloshadosztállyal együtt győzelmet aratott Voronyezsnél, és július 5-én elfoglalta a várost.

A 6. német hadsereg kezdeti előre nyomulása olyannyira sikeres volt, hogy Hitler ismét felülbírálta a terveket, és átvezényelte a 4. páncéloshadosztályt az „A” hadseregcsoporthoz, délre. Ez az előre elkészített szállítási tervek felborulásához, és az utakkal gyengén ellátott, ám igen nagy kiterjedésű vidéken logisztikai káoszhoz vezetett. Mind a 6. mind a 4. páncéloshadsereg lebénult, és legalább egy hétbe telt, mire sikerült az összekeveredett több ezer járművet szétválogatni és célba juttatni. Ez olyannyira lelassította az előre nyomulást, hogy Hitler megint meggondolta magát, és visszarendelte a 4. páncéloshadsereget a Sztálingrád elleni támadáshoz.

Július végére sikerült a szovjet csapatokat a Don folyó mögé szorítani. A folyó mentén védelmi vonalat alakítottak ki, amelyet a szövetséges tengelyhatalmak csapatainak kellett tartani, és biztosítani a Sztálingrádot ostromló német csapatok szárnyait. Az olasz, román és magyar csapatok felsorakoztak a Don partján, miközben a 6. hadsereg kilométerekre közelítette meg a várost, és a délre lévő 4. páncéloshadsereg északra fordult, hogy segítséget nyújtson az ostromhoz. Messze délen az „A” hadseregcsoport tovább nyomult előre Groznij irányába, immár jelentősen lelassulva. A hadseregcsoportok közti távolság kizárta, hogy von Kleist csapatai bármiféle befolyást gyakoroljanak a Sztálingrád körüli harcokra.

A szovjet hadvezetés ekkor már tisztában volt a német szándékokkal. Július folyamán elkészítették a Sztálingrád védelmére vonatkozó terveket, és minden, a közelben kelet felé visszavonuló egységet a városba rendeltek. A várost keletről a széles Volga folyó határolja. A folyón túl további szovjet csapatok gyülekezését rendelték el. A térségben lévő csapatokból megalakult a 62. szovjet hadsereg, Vaszilij Csujkov tábornok parancsnoksága alatt. A hadseregnek egy feladata volt: megvédeni a várost, bármi áron.

Első fázis: német támadás

A csatát a Luftwaffe nyitotta meg, rommá bombázva a város nagy részét. A civil lakosság hatalmas veszteségeket szenvedett, a házak nagy része összedőlt, a város gyakorlatilag lakhatatlanná vált. Ennek ellenére Sztálin megtiltotta a civilek evakuálását, azzal a szándékkal, hogy a városban rekedt nők és gyerekek látványa erősebb ellenállásra serkentse a várost védő katonákat. Az itt maradt polgári lakosságot erődítmények építésére vezényelték. Augusztus 23-án a német légierő gyújtóbombákkal támadott, és az ettől keletkező tűzviharban több ezer lakos veszítette életét. Szinte a teljes város leégett, az épületekből csak romkupacok és kiégett fal-csonkok maradtak.

A védelem kezdeti szakaszában az egyetlen harcba vethető szovjet alakulat a főleg női önkéntesekből álló 1077. légvédelmi ezred volt. A légvédelmi tüzérek sem kiképzéssel, sem megfelelő fegyverzettel nem rendelkeztek földi célpontok elleni harcra, mégis kitartottak a támadó német tankokkal szemben. A 16. német páncéloshadosztály rendkívül elkeseredett harcokban az utolsó ágyúig megsemmisítette az ezred mind a 37 légvédelmi ütegét.

A kezdeti időkben a légvédelmi tüzérek mellett a várost sebtében szervezett munkás-zászlóaljak védték. Mindenki, aki nem közvetlenül hadianyagot termelt, puskát kapott és a frontra ment. Az is előfordult, hogy a város harckocsi-gyárában készülő tankokat az összeszerelő munkások félkész állapotban, közvetlenül a futószalagról vezették a pár utcányira lévő frontra, festés, célzóberendezés, és egyéb felszerelés nélkül.

Augusztus végére a „B” hadseregcsoport kijutott a Volgához, először a várostól északra, majd délre. Szeptember 11-étől a városban rekedt szovjet csapatokat csak a folyón keresztül lehetett ellátni, folyamatosan a német tüzérség és harci repülők tüzében.

A város romjai között az apránként beérkező szovjet 62. és 64. hadseregek gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték. Különösen kitüntette magát a harcokban a szovjet 13. gárda-lövészhadosztály. Az erősítésekkel frissen beérkezett szovjet közlegények átlagosan 24 óráig maradtak életben, és a tiszteknél sem haladta meg ez a szám a 72 órát. 1942. július 27-én Sztálin kiadta 227. számú hadparancsát, amelyben automatikusan haditörvényszéket rendelt el minden parancsnok számára, aki felsőbb utasítás nélkül visszavonulásba kezd. „Egyetlen lépést sem hátrálni!” volt a jelszó. Nagyon gyakori volt, hogy (akár stratégiai okokból) visszavonuló katonákat tisztek, vagy a hadseregben működő NKVD-ügynökök egyszerűen megöltek, hogy érvényt szerezzenek a parancsnak, ezáltal a szovjetek maguknak is rendkívül nagy veszteségeket okoztak. Ugyanakkor az így kialakult ádáz ellenállásnak köszönhetően a támadó német csapatok is rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek.

A második világháborús német katonai doktrína több fegyvernem szoros együttműködésén alapult, és igyekeztek is a gyalogság támadását minden esetben harckocsikkal, tüzérséggel és közeltámogató repülőerőkkel segíteni. A sztálingrádi csatában a szovjet hadvezetés ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy a frontvonalat igyekezett az ellenséghez olyan közel tartani, amennyire az fizikailag lehetséges volt. Csujkov mondta, hogy a németeket „átölelve” harcoltak. Ez a taktika arra kényszerítette a németeket, hogy vagy saját csapataikat kockáztassák a túl közelre irányított csapásokkal, vagy hagyják a gyalogságot egyedül harcolni. Így jobban érvényesült a szovjet létszámfölény, és nem sikerült kihasználni a finoman összehangolt német hadigépezet előnyeit. Minden utcáért, gyárért, házért és emeletért elkeseredett harc folyt. Volt, hogy egy lakáson belül napokig folyt a harc, és volt, ahol minden egyes lépcsőfok többször gazdát cserélt. A németek patkányok háborújának (Rattenkrieg) hívták ezt, az eddig még soha nem tapasztalt harcmódot, és keserű viccek születtek arról, hogy a „konyha már a miénk, de a nappaliban még harcok folynak”.

A Mamajev Kurgán nevű, a város fölé magasodó hegy különösen könyörtelen harcok színtere volt, és többször gazdát cserélt. [4] Az egyik helyi ellentámadás során a szovjetek egyetlen nap alatt egy egész hadosztályt (10 000 ember) veszítettek itt. Egy gabonafeldolgozó telepen is emlékezetes harcok dúltak: az itt lévő hatalmas gabonasilóban hetekig folyt a harc olyan közelségben, hogy az ellenséges katonák egymás lélegzetvételét is hallották.

Máshol a városban egy szakasznyi szovjet katona Jakov Pavlov parancsnoksága alatt megerősített egy fontosabb térre néző lakóházat. A lakás elfoglalásáért jelentős csata bontakozott ki, a németek minden rendelkezésre álló erőt bevetetettek. Pavlov és katonái két hónapig védték a házat. Az ostrom végére már csak négyen maradtak, de a házat soha nem adták fel.

A város ostromának elhúzódásával a német vezetés elkezdett nehéztüzérséget felvonultatni, többek között a Dora nevű 800 mm-es vasúti ágyút, a háború egyik legnagyobb tüzérségi eszközét. Mivel a németeknek nem maradt erejük arra, hogy átkeljenek a Volgán, a szovjet félnek is lehetősége nyílt rengeteg tüzérségi üteget telepíteni a folyó keleti partjára. A kölcsönös ágyúzás hatására a város egyetlen nagy romhalmazzá vált, sok helyen 8 m magasra tornyosuló törmelékkupacokkal. Ilyen körülmények között a német harckocsik bevetése teljesen reménytelen volt.

A romok között különösen sikeresen tevékenykedtek a szovjet mesterlövészek. A leghíresebbek, Iván Mihajlovics Szidorenko és Vaszilij Grigorjevics Zajcev kb. 500 illetve 240 német katonát öltek meg. A szovjet propaganda beszámolt egy mesterlövész-párbajról is, Zajcev és Heinz Thorvald mesterlövészek között, amely a német halálával végződött. Ennek a párbajnak az alapján készült az Ellenség a kapuknál c. film.

Mind Sztálin, mind Hitler számára Sztálingrád birtoklása presztízskérdéssé vált, messze túlnőve a város gyakorlati stratégiai jelentőségén. A szovjet főparancsnokság Moszkva mellől ide irányította a Vörös Hadsereg fő tartalékait, és az egész országból ide küldött minden nélkülözhető harci repülőt. Mindkét vezénylő tábornokra óriási lelki és fizikai nyomás nehezedett: Paulus nem tudott megszabadulni kényszeres arcideg-rángásától, Csujkov kezeit pedig ekcéma fertőzte meg, ezért mindkét kezét teljesen be kellett kötözni, de így is folytatta a csapatok irányítását.

Novemberre, három hónapnyi kínkeserves előre nyomulás után a németek kijutottak a folyópartra, birtokolták a város 90%-át, két csoportra vágták és elszigetelték a maradék szovjet erőket. A Volgán meginduló jégzajlás tovább súlyosbította a szovjet utánpótlás helyzetét. Mégis, a harcok hevessége – különösen a Mamajev Kurgánon és a város északi részén lévő gyártelepeken – cseppet sem csillapult. A Vörös Október Acélmű, a Dzerzsinszkij traktorgyár és a Barrikádok fegyvergyárért vívott harcok során a munkások harc közben, a csatamezőn is folytatták a termelést és a megrongálódott szovjet tankok és fegyverzet javítását.

Második fázis: szovjet ellentámadás

Sztálingrád német ostroma alatt a „B” hadseregcsoport minden erejét a városért folyó harcra összpontosította. A hadseregcsoport szárnyainak biztosítása a szövetséges olasz, magyar és román hadseregekre maradt, akik mind felszerelésben, mind kiképzésben elmaradtak a németektől. A küzdelem erősödésével minden szállítási kapacitást és hadianyagot a városért harcoló német seregek számára foglaltak le, és az orosz tél beköszöntével a szárnyakat biztosító hadseregek egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Egyre több és több német egység Sztálingrádba irányításával a szövetségesek által biztosítandó arcvonalszakasz hosszabbá és hosszabbá vált.

Különösen nehéz helyzetben volt a magyar 2. hadsereg, amely leharcolt, utánpótlásban és téli felszerelésben szűkölködő, gyengén felszerelt csapatokkal mintegy 200 km-nyi folyópartot volt kénytelen védeni. Ez nagyon vékony védelmi vonalak kialakulásához vezetett, több helyen előfordult, hogy 1–2 km-nyi arcvonalat csupán egy szakasznyi éhes, a hidegtől szenvedő katona védett. A szovjetek több hídfőállással is rendelkeztek a folyók (Don és Volga) nyugati partján, melyeket még a nyári offenzíva idején nem sikerült felszámolni. Ezek megtámadása most már szóba sem kerülhetett, és kiváló kiindulópontot biztosítottak a majdani szovjet ellentámadás számára.

A helyzet nem volt jobb a román és olasz hadseregek által védett szakaszokon sem. Az említett hadseregek parancsnokai folyamatosan hangsúlyozták a helyzet súlyosságát és intézkedéseket sürgettek először a szövetséges német, majd saját felső vezetésük felé, azonban kéréseik süket fülekre találtak. Hitler csak és kizárólag Sztálingrádra tudott gondolni, ahol az általános vélekedés szerint napok kérdése volt a döntő német győzelem, tehát a szárnyak megerősítésére nem lehetett komoly szükség. Halder vezérezredes, a német hadsereg vezérkari főnöke átlátta a problémát és figyelmeztette Hitlert, ennek azonban Halder menesztése lett az eredménye. Az új vezérkari főnök október közepétől Kurt Zeitzler lett.

Az Uránusz hadművelet

Az ősz folyamán Vasziljevszkij és Georgij Zsukov, a szovjet stratégiai tervezésért felelős tábornokok jelentős erőket vezényeltek a sztyeppékre Sztálingrádtól északra és délre. Az olasz, magyar és román hadseregek által tartott északi szárny különösen sebezhető volt. Jól tudták ezt a szovjetek is. A terv az volt, hogy a német csapatokat lekötik a városban, és északról és délről áttörve a szárnyakon, bekerítik Sztálingrádot. Zsukov ezzel egy korábbi, a japán hadsereg ellen 1939-ben aratott győztes csatáját ismételte volna meg, több mint tízszer akkora méretben. A terv az Uránusz hadművelet nevet kapta, és összehangolták a német Közép hadseregcsoport ellen indított Mars hadművelettel.

November 19-én a Vörös Hadsereg megkezdte az Uránusz-terv végrehajtását. Vatutyin tábornok parancsnoksága alatt három teljes hadsereg, az 1. szovjet gárdahadsereg, az 5. páncéloshadsereg és a 21. szovjet hadsereg lendült támadásba. A várostól északra 18 gyaloghadosztállyal, 8 páncélosdandárral, 2 gépesített hadosztállyal, 6 lovashadosztállyal és egy páncélelhárító dandárral meginduló támadás hatalmas előkészületei a szembenálló 4. román hadsereg előtt sem maradtak titokban, akik ismét erősítést kértek, ismét eredménytelenül. A páncélelhárító eszközökkel gyengén felszerelt, túl hosszú arcvonalon széthúzott román hadsereget a támadó szovjet páncélosok elsöpörték.

November 20-án megindult a támadás következő lépcsője, a várostól délre védekező 4. román hadtestet két szovjet hadsereg támadta meg. A román csapatok órák alatt szétforgácsolódtak.

A szovjet csapatok gyorsan törtek előre nyugat felé, és két nap múlva az északi és déli átkaroló szárny találkozott Kalacs településnél, körbezárva Sztálingrád városát. A találkozásról készített filmfelvétel emblematikus jelentőségű lett. (Hasonlóan sok híres háborús felvételhez, ez sem az „igazi” találkozást, hanem annak az események után „megrendezett” változatát ábrázolja, mivel az első alkalommal nem volt stáb a helyszínen).

Sztálingrád szovjet bekerítése

Az átkaroló műveletek eredményeképp mintegy 250 000 német, román (ill. kis létszámú horvát és egyéb szövetséges) csapat találta magát körülzárva a sztálingrádi „katlanban” (ném. Kessel). A bekerítésben rekedt további kb. 10 000 életben maradt polgári lakos és több ezer szovjet hadifogoly. A 6. német hadsereg mintegy 50 000 katonája maradt a szovjet gyűrűn kívül. A gyűrű bezárása után Vatutyin csapatai haladéktalanul két védelmi vonal kiépítésébe kezdtek. A „belső” vonal volt hivatott megakadályozni a német kitörési kísérleteket, a „külső” pedig a felmentő csapatok ellen készült.

Adolf Hitler szeptember 30-án nyilvános beszédben jelentette ki, hogy a német csapatok soha nem fogják Sztálingrádot feladni. A szovjet bekerítés után a német vezérkar azonnali kitörést szorgalmazott. A Luftwaffe vezetői azonban biztosították Hitlert, hogy a német légierő képes a 6. hadsereget légihíd útján ellátni. Így a 6. hadsereg képes lett volna hatékonyan lekötni a szovjeteket, és lett volna idő megfelelően előkészíteni a felmentő támadást.

Hitler és a Luftwaffe optimizmusára az szolgáltatott okot, hogy egy évvel korábban Gyemjanszknál a német hadsereg sikerrel bonyolított le egy hasonló hadműveletet. Ott azonban sokkal kisebb, csak egy hadtestnyi erőt kellett légi úton ellátni, és nem vették figyelembe azt sem, hogy 1942 végén a szovjet légierő már sokkal erősebb volt, mint egy évvel korábban. Hermann Göring szintén erőteljesen támogatta a légihíd tervét.

Wolfram von Richthofen, a német 4. légiflotta parancsnoka hiába próbált tiltakozni a lehetetlen terv ellen. Hitler a légihíd megteremtése mellett döntött, és kiadta a parancsot, hogy Sztálingrádot az utolsó emberig tartani kell. Nem vették figyelembe, hogy a 6. hadsereg volt a legnagyobb a hasonló német alakulatok közül (kb. kétszer akkora, mint egy átlagos hadsereg), valamint hogy Sztálingrádban további jelentős német csapatok is voltak (pl. a 4. páncéloshadsereg egy hadteste). A krétai csatában elveszített német légiszállító-kapacitást soha nem pótolták teljesen, és 1943 végén a német légierő elvileg is csak mintegy napi 300 tonna utánpótlást tudott volna leszállítani, szemben a szükséges napi 500 tonnával. Hitler azonban bízott Göring ígéretében, és kitartásra utasította a bekerített hadsereget.

A légihíd szinte azonnal kudarcot vallott. A szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők sok szállítógépet lelőttek, és a kemény tél szintén problémákat okozott a repülőgépek üzemeltetésében. Átlagosan csak a szükséges utánpótlás kb. 10%-át sikerült leszállítani. Azok a szállítógépek, amelyek sikerrel bejutottak a városba, visszaúton sebesülteket és nélkülözhetetlen szakembereket hoztak ki. A 6. hadsereg éhezett és fázott. Előfordult, hogy a gépek kirakodására rendelt katonák annyira le vontak gyengülve az éhségtől, hogy képtelenek voltak a leszállított élelmiszert kirakodni. Zeitzler tábornok úgy próbálta Hitler figyelmét a problémákra irányítani, hogy a vezérkar étkezésein mindig csak annyit evett, amennyi egy Sztálingrádban bekerített német katona fejadagja volt. Pár hét leforgása alatt olyan rossz állapotba került, hogy Hitler személyesen parancsolta meg neki „diétája” abbahagyását.

A „Kis Szaturnusz” hadművelet

A szovjet csapatok megszilárdították pozícióikat a város körül, és heves támadásokat indítottak a bekerített német erők felszámolására. Decemberben a német csapatok délről megpróbálták a gyűrűt áttörni (Wintergewitter („Téli zivatar”) hadművelet), ezt a felmentő kísérletet a szovjetek visszaverték. A beköszöntő hideg orosz tél tovább nehezítette a helyzetet. A Volga befagyott, jelentősen javítva a szovjet utánpótlás helyzetén. A bekerített katonák kezdtek kifogyni élelmiszerből, lőszerből, fűtőanyagból és gyógyszerekből, és ezrével haltak meg fagysérülések, éhezés és betegségek következtében.

December 16-án a szovjetek megindították a Malij Szaturn („Kis Szaturnusz”) hadműveletet, hogy a várostól északra átkeljenek a Don folyón, és elfoglalják Rosztovot. Ha sikerül, ez a művelet elvágta volna a Kaukázus felé haladó német Dél Hadseregcsoportot, a teljes szovjet fronton harcoló német erők egyharmadát. A szovjetek nem jutottak el Rosztovig, de a harcok minden német tartalékot felemésztettek, és arra kényszerítették von Mansteint, hogy visszavonja csapatait a Kaukázusból és mintegy 250 km-rel visszavegye a déli arcvonalat. A német hadsereg mozgó védekezésbe ment át a hatalmas kiterjedésű sztyeppéken, a szovjetek több kisebb várost, helyőrséget bekerítettek, de ezeket mind sikerült páncélosegységekkel felmenteni. Sztálingrád felmentésére azonban semmi erő nem maradt. A városban rekedt csapatoknak ezt nem mondták meg, ők tovább próbáltak kitartani és várták a felmentő páncélosokat. Több magasabb rangú, a helyzetet jobban ismerő német tiszt többször javasolta Paulusnak, hogy Hitler parancsát megszegve törjenek ki nyugat felé. Paulus azonban nem volt hajlandó a kapott parancsot figyelmen kívül hagyni. Az is igaz, hogy a kitörésre csak az első pár hétben volt reális esély, ezt követően a 6. hadsereg már túl gyenge volt egy ilyen művelethez, és a német arcvonal is egyre távolabb került nyugat felé.

December 3. hetében a szovjetek merész harckocsi-portyát intéztek nyugati irányban mélyen a német vonalak mögé. A betört csoport eljutott az arcvonal mögött lévő repülőterekig, és hatalmas pusztítást végzett a földön talált szállítógépek között. A portyázó csoportot végül is sikerült felszámolni és a szovjetek mintegy 200 harckocsit veszítettek, de az általuk okozott pusztítás jóvátehetetlen volt.

Kapituláció, szovjet győzelem

A körülzárt német csapatok egyre inkább szorultak vissza a belvárosba. Január 25-ére elveszítették mindkét repülőterüket, ami teljesen lehetetlenné tette a további utánpótlást és a sebesültek elszállítását. A németek éheztek, és fogytán volt a lőszer is. Ennek ellenére folytatták a makacs ellenállást. Hittek abban, hogy a német hadsereg végül felmenti a várost, és általánosan elterjedt volt az a vélekedés is, hogy a szovjetek kivégzik hadifoglyaikat. A szovjeteket kezdetben meglepte a bekerített katonák magas száma, és többször meg kellett erősíteniük az ostromgyűrűt. Parlamenter útján tettek egy meglehetősen nagyvonalú ajánlatot Paulusnak a kapitulációra: garantálták volna a foglyok normális ellátását és orvosi kezelését a háború végéig, utána pedig kiengedték volna őket egy tetszőleges harmadik országba. Paulus, hűen a Hitlertől kapott parancshoz, az ajánlatot elutasította.

Ezzel a 6. hadsereg sorsa megpecsételődött. Újrakezdődtek a véres utcai, házról házra folytatott harcok, ezúttal azonban felcserélődtek a szerepek: a szovjetek támadtak, és a németek szorultak vissza a Volga felé.

Január 30-án Hitler marsallá léptette elő Paulust. Mivel Paulus előtt még soha egyetlen német marsall sem adta meg magát, Hitler feltételezte, hogy Paulus a végsőkig fog harcolni, vagy öngyilkos lesz. Másnap, amikor a szovjet csapatok megközelítették a GUM áruház épületében berendezett főhadiszállását, Paulus megadta magát, amit február 2-án 91 000 további beteg, éhező, és reményvesztett német katona kapitulációja követett. A foglyok között 22 tábornok volt. Hitler dühöngött: „Paulus az örök dicsőség küszöbén csinált hátraarcot” mondta.

A Stalingrad c. német dokumentumfilm szerint kb. 11 000 német és szövetséges katona tagadta meg a fegyverletételt, és harcolt tovább, a halált választva a szovjet fogolytábor helyett. A szovjetek 1943 márciusában semmisítették meg az ellenállás utolsó gócpontjait és számolták fel a pincékben, csatornákban bujkáló csoportokat. Szovjet források szerint a fegyverletétel után 2418 katonát öltek még meg harcban és 8646-ot fogtak el.

A fogságba esett 91 000 német hadifogolyból csak kb. 6000 élte túl a fogolytábort és került haza a háború után. Többségük már a fegyverletételkor kimerült, alultáplált és beteg volt. A foglyok egyenesen szovjet (főleg szibériai) kényszermunka-táborokba (Gulag) kerültek, ahol lassan végzett velük az éhség és a megfeszített munka. A főtiszteket Moszkvába vitték és propagandacélokra használták fel.

Többen, köztük Paulus, Hitler-ellenes kiáltványokat írt alá, amelyeket Németországba sugároztak. Walther von Seydlitz-Kurzbach tábornok felajánlotta, hogy Hitler-ellenes hadsereget szervez a foglyok közül jelentkezőkből, de a szovjetek ezt nem vették igénybe. Az utolsó sztálingrádi hadifogoly 1955-ben tért haza Németországba.

A német közvéleményt 1943 januárjáig nem tájékoztatták a vereségről, azonban a megszokott heti rendszerességű győzelmi jelentéseket egy ideje már abbahagyták, így lehetett sejteni, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. Kisebb-nagyobb katonai kudarcokat korábban is elszenvedett már a Harmadik Birodalom, de ehhez fogható csapás még nem érte. Joseph Goebbels propagandaminiszter a vereség hatására mondta el február 18-án híres beszédét a berlini Sportpalotában, ahol totális háborúra szólította fel a német népet.

A csata jelentősége, tanulságok

Veszteségek

A sztálingrádi ütközet volt a világtörténelem legnagyobb folyamatos csatája. A harc 199 napig tombolt egyhuzamban. A veszteségeket még megbecsülni is nehéz: A szovjetek vesztesége akkora volt, hogy a szovjet kormány egyszerűen megtagadta nyilvánosságra hozatalukat.

A tengelyhatalmak veszteségeit halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban 850 000-re teszik a történészek. 400 000 német, 200 000 román, 130 000 olasz és 120 000 magyar katona halt vagy sebesült meg, illetve esett fogságba. A hadifoglyok többsége életét is vesztette az 1943-tól 1955-ig tartó rabság alatt. A fentieken túl, kb. 50 000, a tengelyhatalmakkal harcoló korábbi szovjet (pl. ukrán nacionalisták) önkéntes halt meg, akiket a szovjetek fogságba esés esetén azonnal kivégeztek. A németek szintén rendkívül kegyetlenül bántak szovjet hadifoglyaikkal, akik tömegesen haltak meg, kiszabadításuk után pedig szovjet hadbíróság várt rájuk (hiszen megszegték Sztálin parancsát, hogy a harcot a végsőkig folytatni kell). Levéltári kutatások szerint a szovjetek vesztesége 1 129 619 fő volt (478 741 halott és hadifogoly, 650 878 sebesült), ez a szám azonban kissé nagyobb hadműveleti területre vonatkozik. Csak a bombázások első hetében kb. 40 000 civil halt meg, a teljes civil veszteségekről becslésünk sincs.

Tanulságok

A csata során számos olyan jelenetre, eseményre sor került, amelyet a kortársak (és gyakran az utókor is) egyszerűen képtelen felfogni, elhinni. Gondoljunk csak a szövetséges katonák százezreinek az értelmetlen feláldozására: a 6. német hadsereg sokáig a győzelem reális esélyével harcolt, de ezek a román, olasz és magyar (valamint kisebb számban német) katonák esélyt sem kaptak sem a sikerre, sem a túlélésre. A harc intenzitása, kegyetlensége is felülmúlt minden addig tapasztaltat. A szovjet katonák kitartása, önfeláldozása a csata kezdeti szakaszában csodálatot ébreszt. Ugyanígy bámulatos a 6. hadsereg német katonáinak fegyelme és erőfeszítései akkor, amikor már ők voltak reménytelen helyzetben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hadvezetés (különösen a szovjet fél) saját csapatai ellen is brutális kegyetlenséggel lépett fel, ha azok meginogtak vagy az ellenség nyomása alatt visszavonulásba kezdtek. Többször előfordult, hogy a szovjet második vonal tüzet nyitott az előtte visszavonulásba kezdő első vonalra.

Paulus, és a bekerítésben harcoló, éhező és fagysérült egész 6. hadsereg fegyelmezetten engedelmeskedett a kitörést megtiltó felső parancsnak akkor is, amikor a többség számára már egyértelmű volt, hogy ez a pusztulásukhoz vezet. Mivel a legtöbben hittek benne, hogy szenvedéseik, feláldozásuk egy nagyobb haditerv részeként szolgálja a végső győzelmet, tulajdonképpen a 6. hadsereg magatartása is a katonai engedelmesség és parancs-teljesítés példa értékű megtestesülése.

Paulus előléptetése marsallá leplezetlen utalás volt arra, hogy a fogságba esés helyett a hősi halált vagy az öngyilkosságot válassza. Ő azonban ki is mondta, hogy keresztényként az öngyilkosságot nem tudja elfogadni, és végül a katonái értelmetlen pusztulása elleni tiltakozásul kapitulált – habozás nélkül folytatta volna a harcot, a veszteségekre való tekintet nélkül, ha annak értelmét látja.

A csata utóélete

Sztálingrád 1945-ben a „Hős Város” címet kapta, amit 12 olyan szovjet városnak adományoztak, amelyek a világháborúban különösen kegyetlen harcok színterei voltak. A 60-as években a Mamajev Kurgánon hatalmas emlékmű-komplexumot építettek. A súlyosabb harcok színhelyei (Pavlov-ház, a gabonasiló, egyes gyártelepek) múzeumként ma is látogathatók. A Mamajev Kurgán oldalából még ma is gyakran fordulnak ki fémszilánkok és emberi csontok maradványai.

Sztálingrád neve egybeforrott a gigászi, könyörtelen küzdelemmel, ahol az egyetlen lehetséges emberi magatartás a hősi önfeláldozás. Az egyes ember teljesen elvész a küzdelemben, annak kimenetelére vajmi kevés befolyása van, ezért megsemmisülése nem csupán fizikai. Emiatt vált a város neve a modern, totális háború szinonimájává.

Német katonai vezetők javaslata politikai változtatásra

Goebbels naplójában megemlékezik arról, hogy a sztálingrádi vereség idején a német hadsereg vezérkari főnöksége javaslatot dolgozott ki Hitler számára a „keleti problémákról”. Ebben helytelenítették, hogy a megszállt szovjet területek lakosságát minden különbségtétel nélkül bolsevikként és alacsonyabb rendű emberekként kezelték. Javasolták, hogy a Führer jelentse ki: minden orosz, aki felveszi a harcot a bolsevizmussal, egyenrangú európainak tekintendő. Ettől azt várták, hogy a lakosság egy emberként fogja támogatni a németek ügyét. Goebbels a javaslatokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy ez a Wehrmacht főparancsnokságának szokásos tévedése: a szláv jellem téves értékelése. Hitler valóban kitartott a „keleti népek” rabszolgaként való kezelése, illetve részleges kiirtása mellett.

Moszkvai csata

1941. október 2. – 1942. január 7.

A moszkvai csata a második világháború keleti frontjának egy 600 km-es szakaszán, illetve Moszkva térségében lezajlott csata- és ütközetsorozatainak szovjet eredetű összefoglaló neve. Az 1941. október 2-án a németek által indított hadászati jelentőségű műveletsorozat fő célja az volt, hogy bevegye Moszkvát, a Szovjetunió fő- és egyben legnagyobb városát, mely a német invázió kezdete óta elsődleges politikai és katonai célpont volt.

A németek által Taifun hadművelet kódnévre keresztelt hadművelet két átkaroló műveletsorozatra bontható. Az első Moszkvát észak felől kerülte volna meg a Kalinyini Front irányába, melyben a fő áttörő erőt a 3. és a 4. Páncélos csoportok alkották (Panzergruppe 3 és 4). Ezzel a Moszkva–Leningrád-vasútvonalat is kettévágták volna, ami az „északi főváros” körülzárását és feltételezett feladását is elősegítette volna. A másik műveletsorozat a Moszkvai terület déli részén át vezetett, melyet a 2. Páncélos-hadsereg (2. Panzerarmee) Tulától délre kezdeményezett, miközben a német 4. hadsereg (Deutsche 4. Armee) közvetlenül Moszkva ellen tört előre nyugati irányból. Önálló harckocsi-hadműveletnek tervezték a Wotan hadműveletet, amely az offenzíva utolsó szakasza lett volna, később azonban lefújtak.

A szovjetek a Moszkvai területen három védelmi vonalat alakítottak ki, ahová pihentebb, a szibériai és a Távol-keleti katonai körzetből érkezett csapatokat telepítettek. Mivel Japánnal 1941. április 13-án megnemtámadási szerződést kötöttek, onnan már nem kellett támadástól tartaniuk. Miután a német támadásokat megállították, a szovjetek ellentámadásba kezdtek, és a német csapatokat Orjol, Vjazma és Vicebszk térségébe szorították vissza. Kisebb létszámú egységeket sikerült bekeríteniük és megadásra kényszeríteniük.

A szovjet katonai történelemben ez volt a Vörös Hadsereg első befejezett offenzívája, mely jelentős áldozatokkal járt ugyan, viszont a győzelemnek és a propagandának köszönhetően valóságos szimbólummá emelte a szovjet fővárost. Ebből kifolyólag a német kapituláció huszadik évfordulóján, 1965-ben a város megkapta a „Hős város” címet is.

A téli időjárás nagy szerepet játszott a város megvédésénél. Mivel a németek önhitten meg voltak győződve a gyors győzelemben, ezért nem látták el a hadseregük katonáit téli ruházattal. A fegyverek és járművek téli védelméről sem gondoskodtak, nyári gépolajat használtak, így azok is szó szerint áldozatul estek a szélsőséges orosz télnek több tízezer német katonával egyetemben. Az orosz katonák ruházata jobb volt és a németekkel ellentétben hozzá voltak szokva az ezen a tájékon nem is ritka nagy hidegnek, ezért edzettebbek voltak és meglehetősen vad ellenállásuk sem tört meg.

Előzmények

A náci Németország 1941. június 22-én hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. A Barbarossa hadműveletnek keresztelt támadás kezdetekor Hitler úgy vélte, hogy mindössze 3-4 hónap leforgása alatt döntő csapást mérnek a Vörös Hadseregre, és a keleti háborút győzedelmesen befejezhetik. A németek mellett szólt a kitűnően képzett tisztikar (Heinz Guderian, Erich von Manstein, Erich Hoepner, Gotthard Heinrici, Hermann Hoth, Friedrich Paulus, Fedor von Bock, Wolfram von Richthofen), a bejáratott villámháborús taktika, a technikai fölény és a meglepetés ereje. A szovjeteknek az ország óriási méretei és kelet felé egyre szélesedő alakja, valamint a számbeli fölény kedvezett.

Angol katonai szakértők szerint Németországnak 1941 június-júliusában komoly esélye lett volna a keleti fronton a győzelemre. Ezt a német hadsereg előrenyomulásának ütemére és a szovjet veszteségekre hivatkozva állítják. Miután azonban az eredeti haditervet megváltoztatták 1941 júliusában, azzal, hogy délkelet felé is támadtak, a győzelem esélyét egyértelműen elvesztették, időt adtak a Szovjetuniónak a tartalékok felvonultatására és az ipar áttelepítésére.

A német előrenyomulás

A német támadás váratlanul érte a túlságosan előretolt állásokban elhelyezkedő szovjet csapatokat. A gyors páncélos ékekkel operáló német csapatok több százezer orosz katonát kerítettek be (pl.: júliusban Minszknél, szeptemberben Kijevnél). Az így kialakuló óriási katlanokat a később megérkező gyalogság felmorzsolta, miközben a gépesített egységek tovább robogtak. A vörös hadsereg azonban az óriási anyagi veszteségek, a több százezer halott, és a 3 millió hadifogságba esett katona ellenére nem omlott össze, hanem sikeresen mozgósított és ez további súlyos harcokat ígért a szovjet hatalom gyors összeomlása helyett. Szeptembertől az ősziesre forduló időjárás és az egyre keményebbé váló ellenállás hatására a német támadás lendülete megtört, az előrenyomulás sebessége lelassult. A mindkét fél részéről óriási áldozatokat követelő összecsapások végül oda vezettek, hogy a németek 1941 novemberére elfoglalták a balti országokat, Ukrajnát, körülzárták Leningrádot, elszigetelték a Krím félszigetet és elérték Moszkva elővárosait is.

A moszkvai csata

Október végére a szívós orosz ellenállás és a kilátástalan küzdelem a sárral kimerítette a német csapatokat. A német hadvezetés leállította a Tájfun hadműveletet, és megkezdte a felkészülést a végső rohamra Moszkva ellen. A szovjetek kihasználták a lélegzetvételnyi időt, és szintén rendezték soraikat. Sőt november elején Sztálin kémei, elsősorban Richard Sorge Tokióban tevékenykedő szovjet hírszerző, valamint Kim Philby is Londonból, jelentették, hogy a japánok figyelme dél felé fordult, így a Szovjetuniót nem fenyegeti támadás Mandzsúria felől. Ezek után a szovjet vezér engedélyezte, hogy a Távol-Keletről 30 kiváló, téli felszereléssel rendelkező hadosztályt átcsoportosítanak Moszkva védelmére. November közepére a korai fagyok újra járhatóvá tették az utakat, és mintegy 1500 páncélos támogatásával megindult a végsőnek szánt német támadás. Ismét sikerült több ponton áttörni a szovjet védelmet, és kemény harcok árán november végére északon elérték a Moszkva-csatornát. A harapófogó másik szára délen eközben Tulát megkerülve közeledett Moszkva felé. December elején az időjárás azonban ismét közbeszólt. Beköszöntött az igazi orosz tél. A németek, bízva a gyors győzelemben, nem készültek fel a téli hadviselésre. Az éjszakánként mínusz negyven Celsius-fok közeli hőmérséklet hatására rengeteg katona szenvedett fagyási sérülést, mások halálra fagytak, a fegyvereik pedig a nagy hidegtől egyszerűen tönkrementek. A júniusban oly félelmetes Wehrmacht decemberre már csak árnyéka volt önmagának. Hiába látták az első vonalban harcolók távcsövön keresztül a Kreml kupoláit, a hősies szovjet ellenállásnak és a hidegnek köszönhetően a teljesen elcsigázott németek az utolsó pár kilométert képtelenek voltak leküzdeni.

A német támadás ugyan kifulladt, de a hadvezetés a hírszerzés adataira támaszkodva abban a hitben élt, hogy a szovjetek sem képesek jelentős támadó hadmozdulatokra. Ez azonban óriási tévedés volt. December elejére az újonnan felállított és az Orosz Távol-Keletről átvezényelt hadosztályok csak a támadási parancsra vártak. Az ellentámadás december 5-én indult meg, és teljesen megdöbbentette a végletekig kimerült németeket. A támadás második napján Hitler megtiltotta a visszavonulást, és elrendelte, hogy a katonák egy talpalatnyi területet sem adhatnak fel. A fanatikus védekezés ellenére a friss és jól felszerelt szovjetek folyamatosan szorították vissza a sokszor még nyári ruhában harcoló németeket. Az év végére súlyos harcok árán a Vörös Hadsereg 100–250 km-re vetette vissza az ellenséget. A Wehrmacht rengeteg katonáját vesztette el, ráadásul jelentős mennyiségű hadianyagot és a mozgásra képtelen járműveket is kénytelen volt hátrahagyni. Január elején az ellentámadás más szakaszokon is megindult, és a németeknek csak 1942 tavaszán sikerült stabilizálni a frontot. Ezt követően több mint egy éven át zajlottak a rzsevi csaták, mivel a Vörös Hadseregnek 13 hónapra volt szüksége, hogy – hatalmas emberveszteség árán – felszámolja a Rzsevnél kialakult kiszögellést és az ott koncentrálódó német ellenállást, amely kockázatot jelentett a Sztálingrád felszabadítására törekvő szovjetek számára.

Következmények

A második világháború során először bukott meg a villámháborús elképzelés. A német szárazföldi hadsereg Moszkva alatt elszenvedte első vereségét. Ez a vereség ugyan nem volt végzetes, de a legyőzhetetlenség nimbusza szertefoszlott. Mivel Németország nem tudta kivívni a Szovjetunió feletti gyors győzelmet, egy olyan anyagcsatába keveredett, amelyre nem volt felkészülve. Figyelembe véve az ellenfél hatalmas ipari potenciálját, nyersanyagbeli és emberi erőforrásait, számára ez a harc csak végzetes következményekkel járhatott.

További fontos következménye a moszkvai kudarcnak hogy Hitler elvesztette bizalmát a parancsnokokban és leváltotta von Bockot.

Hortobágyi páncéloscsata

1944. október 9. – október 26.

A hortobágyi más néven alföldi, vagy debreceni páncéloscsata (bár az utóbbi téves elnevezés), német és orosz katonai irodalomban Debreceni hadművelet (oroszul: Дебреценская операция / Debrecinszkaja operacija, németül: Debrecener Operation), a második világháború egyik 1944-ben lezajlott csatája volt. A szovjet hadvezetés megindította a rohamot Magyarország és Románia felé, ahol a német hadosztályokkal kiegészült csapatok a szovjetek megállítására készültek. Románia azonban augusztus 23-án átállt a szövetségesek oldalára, így a szovjet csapatok lerohanták a német–magyar csapatokat, akik minden eszközzel védekeztek, és végül megállították a szovjeteket, akik így nem tudták bekeríteni a Kárpátokban harcoló csapatokat.

Előzmények

A Közép Hadseregcsoport pusztulását követően a Vörös Hadsereg minden fronton támadásba lendült 1944. július 19-én, Lemberg környékén is. Hat hét alatt közel 350 kilométert sikerült előrenyomulniuk. Csapataik közben északon átkeltek a Visztulán. 1944. augusztus 20-án a szovjetek Ukrajna felől is támadást indítottak, ezúttal Románia felé. Három nap alatt szétverték a védekező román és kisebb számú német egységeket, és megadásra kényszerítették Romániát. A németek eközben újabb hadosztályokat dobtak át Magyarországra, hogy megakadályozzák csapataik bekerítését és az ország átállását. A román átállást követően a szovjet erők megkerülték az Árpád-vonalnak nevezett erődítményrendszert a Keleti-Kárpátokban, katlanba zárva az Erdélyben harcoló magyar és német csapatokat. Azonban az itt védekező német és magyar csapatok több mint 2 hónapig kitartottak a szovjet túlerővel szemben.

A csata

Nagyvárad mind a németek, mind pedig a szovjetek számára fontos célpont volt, mivel a város a szovjet csapatösszevonások oldalában helyezkedett el, veszélyeztetve azt. Ezért a 2. Ukrán Front október 2-án és 3-án 6. gárda-harckocsihadseregével (176 harckocsival és rohamlöveggel) megpróbálta elfoglalni, de visszaverték támadásait, súlyos veszteségek mellett.

Ennek ellenére a 2. Ukrán Front Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt október 6-án hajnali 4 óra 30 perckor csaknem 800 km-es arcvonalon támadásba lendült. A front balszárnyát a szovjet 46. hadsereg és a frontnak alárendelt román 1. hadsereg fedezte. A jobbszárnyon a szovjet 7. és 40. gárda-hadsereg támadott Szurdok–Apahida irányában. A szovjet 27. hadsereg (sávjában a Gorskov lovas-harckocsi csoport 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadtest kb. 176 harckocsival, illetve önjáró löveggel; parancsnoka Szergej Gorskov altábornagy) és a román 4. hadsereg Kolozsvár elfoglalását kapta feladatul, majd tovább kellett támadniuk Zilah felé. A front főerői Arad északnyugati körzetéből indították meg Debrecen–Nyíregyháza–Csap irányú támadásukat. A főcsapást mérő csoportosítást a Plijev lovas-gépesített csoport (4. gárda- és 6. gárda-lovashadteste és 7. gépesített hadteste 389 harckocsival és önjáró löveggel, parancsnoka I. A. Plijev altábornagy), a 6. gárda-harckocsihadsereg (5. gárda-harckocsi-, 9. gárda-gépesített- és 33. lövészhadteste 166 harckocsival, illetve önjáró löveggel, parancsnoka A. G. Kravcsenko vezérezredes) valamint az 53. hadsereg (27., 49., 57. lövész- és 18. harckocsihadteste 72 harckocsival és önjáró löveggel) alkotta. A csapatokat a szovjet 5. légi hadsereg 1215 repülőgépe támogatta.

A Plijev-csoport és az 53. hadsereg csapatai a Nagyszalonta–Szeged arcvonalon a hadművelet első napján mintegy 100 km-es szélességben és 40 km mélységben áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét, amelyet parancsnoka, Heszlényi József altábornagy kénytelen volt a Tisza mögé visszavonni. A lovas-gépesített csoport erői október 8-ára 90–100 km-t nyomultak előre s elérték Karcag és Hajdúszoboszló térségét, noha 6-án és 7-én a magyar 3. hadsereg visszavonuló részei és a körzetben lévő német légvédelmi tüzérség 8,8 cm-es, páncélosok ellen is kiváló lövegei Gyoma és Endrőd, valamint Körösladány körzetében jelentősen megnehezítették a szovjetek átkelését a Körösön. A 6. gárda-harckocsihadsereg azonban továbbra sem boldogult Nagyvárad körzetében, támadása elakadt a város felé vezető utakon.

Október 10-én reggel 6 óra 20 perckor a német 1. páncéloshadosztály – kijutva Püspökladány körzetébe – felvette a kapcsolatot a 13. páncéloshadosztállyal. Ezzel a német csapatok a szovjet 6. gárda-lovashadtest utánpótlási vonalait elvágták, és erőit a nap folyamán bekerítették. Aznap a Tiszántúlon a német Breith-páncéloscsoport 59 bevethető harckocsival és 66 rohamlöveggel, összesen 125 harcképes páncélossal rendelkezett. Beérkezőben volt a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály harccsoportja 28 bevethető StuG III rohamlöveggel, valamint a 109. páncélosdandár 33 bevethető Panther harckocsival és Jagdpanzer IV L/70 páncélvadásszal. A 6. hadseregnek átadott, de még be nem érkezett 1176., 1179. és 1257. rohamlövegosztályok összesen 25 bevethető Hetzer vadászpáncélost számláltak. Ezek alapján a német 6. hadsereg már harcoló 125 páncélosa mellé erősítésként további 86 bevethető harckocsit és rohamlöveget várhatott. Többször tervbe vették ugyan a magyar 2. páncéloshadosztály átadását is (12 bevethető német gyártmányú harckocsival), de ez mégsem valósult meg. A németek saját adataik szerint október 6–10. között 164 szovjet páncélost semmisítettek meg, illetve zsákmányoltak.

A kialakult helyzetben mindkét fél újabb erők térségbe vezénylésére kényszerült. A németek hamarosan Magyarországra indították a 24. páncéloshadosztályt és a Tiger B nehézharckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt. A Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztályt Tiszafüredről Balmazújváros felé, az annak feltöltésére kijelölt, de egyelőre önállóan harcoló 109. páncélosdandárt pedig Hajdúhadház felé irányították. A szovjetek visszarendelték a Tiszától a 18. harckocsihadtestet, amely az 1. légideszant-hadosztállyal azt a feladatot kapta, hogy Karcag és Püspökladány birtokbavételével szakítsa fel a gyűrűt a 6. gárda-lovashadtest körül.

Október 11-én és 12-én a Plijev csoport zöme északnyugat felől sorozatos támadásokat intézett a Nagyvárad északi és északnyugati körzetében védő német 23. páncéloshadosztály és 76. gyaloghadosztály vonalai ellen. A szovjet front tartalékában álló „Gorskov” csoport részeinek a Nagyváradot védő magyar 12. tartalékhadosztály állásait délről támadó szovjet 33. lövészhadtestet kellett segítenie. Ennek eredményeképpen október 12-én a szovjetek birtokba vették Nagyváradot. A 6. gárda-harckocsihadsereg zöme október 9–11. között többszöri kísérletezés után sem tudta elfoglalni Komádit, s jelentős veszteségeket szenvedett.

Nagyvárad elveszítése után a Dél Hadseregcsoport célja az volt, hogy a 6. hadsereggel halogató harcokban feltartóztassa a szovjet előrenyomulást, minimum addig, amíg a német 8. és magyar 2. hadsereg erői visszavonulnak a Tisza mögé. Mivel a csapatok átkelését Nyíregyháza körül tervezték, a Debrecen–Nyíregyháza irányban fekvő helységek zömében védőállásokat és páncéltörő reteszállásokat létesítettek azzal a szándékkal, hogy a rohamozó szovjet lovas-, gépesített-, és harckocsizó erőket hosszú ideig tartó helységharcokra kényszerítve átmenetileg feltartóztassák.

Malinovszkij marsall október 12-én este utasította a Plijev csoportot, hogy észak felé fordulva támadjon Debrecen–Nyíregyháza–Csap irányába, a Gorskov csoportnak pedig a német 8. hadsereg visszavonulási útját kellett elvágni. Másnap a szovjet gyors csapatok megindították újabb támadásukat.

Október 13-án és 14-én heves harcok folytak a Berettyó–Sebes-Körös közén. A szovjetek támadása igen lassan haladt Debrecen irányában. Október 16-án a 18. harckocsihadtest végre összeköttetést teremtett a bekerítésben lévő 6. gárda-lovashadtesttel, amely napokig csak légi úton kapott elégtelen utánpótlást. Derecske körzetében a 23. páncéloshadosztály vívott heves harcokat a Plijev csoport részeivel. Október 18-án Malinovszkij – látva csapatai szétforgácsolt erőkifejtését – a Plijev csoportot, az időközben felzárkózott 6. gárda-harckocsihadsereget és a Gorskov csoport erőit Debrecen mielőbbi elfoglalására utasította.

Az október 15–16-i budapesti politikai események után felszabadult 24. páncéloshadosztály és 503. nehézpáncélos-osztály, kiegészülve a 4. SS-csendőr-páncélgránátos-hadosztály erőivel, a IV. páncéloshadtest vezetése alatt Szolnok körzetéből október 19-én keleti-délkeleti irányban támadást indított azzal a céllal, hogy a Debrecennél harcoló III. páncéloshadtesttel kapcsolatot létesítsen. A német csapatok átgázoltak a velük szemben álló román csapatokon és elfoglalták Mezőtúrt. Másnap Túrkeve és Kisújszállás körül harcoltak, de október 20-án reggelre az összpontosított szovjet támadás már elfoglalta Debrecent. A várost kiürítő védők Debrecen északi körzetében megkapaszkodtak, és ellenlökésekkel lassították a Nyíregyháza felé törekvő szovjeteket. Ennek ellenére a Plijev csoport (alárendeltségében Gorskov csapataival) október 20-án megindult észak felé, noha aznap csupán 20–22 km-t tudtak előrenyomulni.

Október 22-én reggel azonban a szovjetek elfoglalták Nyíregyházát és előrevetett kötelékeik elérték Tokaj és Csap körzetét. Úgy tűnt, a szovjet hadvezetés elérte célját, birtokba veszi a tiszai átkelőket, és ezzel elvágja a Dél Hadseregcsoport zömének visszavonulási útvonalát.

Október 22-én azonban nem a várt dolgok történtek, mert a német 23. páncéloshadosztály Újfehértó felől támadva elfoglalta Nagykállót, a Nyíregyházáig előretört 4. gárda- és 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadtest fő utánpótlási vonalának csomópontját. Miután 24-én hajnalban a nyugat felé visszavonuló német 8. hadsereg 3. hegyi hadosztályának részei elérték Nagykálló keleti körzetét, Plijev altábornagy csoportosítása bekerítésbe került. A szovjet csapatok többször is megpróbálták áttörni a gyűrűt, de a dél felé védő 1. páncéloshadosztállyal szemben ez nem sikerült. Ezért Malinovszkij arra utasította Plijev tábornokot, hogy Nyíregyházán hagyjon némi erőt körvédelemben, a zömmel pedig október 26-án törjön ki Nagykálló felé.

A szovjetek csupán igen súlyos veszteségek árán, felszerelésük zömének hátrahagyásával tudtak kijutni a bekerítésből. Nyíregyházát 26-án éjjel ismét elfoglalták a németek, így a német–magyar csapatok átkelhettek a Tiszán, és új védelmi vonalat építhettek ki a folyó mögött. Az alföldi páncéloscsata október 31-én a polgári és tiszalöki német hídfők feladásával ért véget.

Következmények

A csatában a szovjetek a gyorsaság kedvéért felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt eljárásaikkal és egyfajta „szovjet villámháborút” szerettek volna megvalósítani, de erre a németekétől eltérő vezetési elveik, tisztjeik képzettségi szintje és csapataik szervezete nem tette őket alkalmassá. A szovjetek elfoglalták a Tiszántúlt, közelebb kerültek Budapesthez, a Kárpátokban is visszavonták előlük a magyar 1. hadsereget. Ám kitűzött céljukat: a Dél Hadseregcsoport zömének bekerítését és szétzúzását nem sikerült végrehajtaniuk.

1944 végére a Vörös Hadsereg szinte egész Kelet Európát lerohanta. Csapataik minden fronton előretörtek, és északon az orosz egységek (a háború során először) német területre léptek. Minden szövetséges és korábbi támogató elpártolt a németek mellől, azonban Magyarország kiugrási kísérletét a német csapatok megakadályozták. Karácsony másnapján a szovjet csapatok bekerítették Budapestet.

Budapest ostroma

1944. október 29./december 25.–1945. február 13.

Budapest ostroma a magyar fővárosért folyó küzdelem volt a Szovjetunió és Románia, valamint a Harmadik Birodalom és Magyarország között 1944. december 25-től 1945. február 13-ig. Az első szovjet páncélos 1944. november 3-án jelent meg a város határában, és Budapest 102 nap múlva adta meg magát. A védők mintegy ötven napig álltak ellen a szovjetek ostromának, habár készleteik legnagyobb részét már az összecsapás első napjaiban elvesztették, hiszen azokat külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar az ostromlók kezére kerültek. A civil lakosság kitelepítésére nem került sor, ezért sok civil áldozatul esett a véres küzdelemnek, amelynek hevességét a kortársak a sztálingrádi csatáéhoz hasonlították.

Az ütközet kezdő időpontjára több eltérő meghatározás is létezik: október 29-én indította meg a 2. Ukrán Front első támadását a főváros megszerzésére (a szovjet történetírás ezt veszi alapul), december 25-én zárult be a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. December 29-én adták át a hadműveleteket irányító szovjet Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok által aláírt, megadásra felszólító ultimátumot[5] a szovjet parlamenterek a várost védő német főparancsnokságnak. Ez utóbbi elutasítása után indultak meg a tényleges harcok a városban. A szovjet csapatok először a pesti oldalon lévő ellenállást számolták fel, majd megkezdték a budai oldal, illetve a budai vár bevételét. Hogy akadályozzák őket a Dunán való átkelésben, a németek a két városrészt összekötő hidakat felrobbantották.

A németek több felmentő akciót is megkíséreltek indítani a szorult helyzetbe jutott védők megsegítésére. Azonban egyik alkalommal sem sikerült elérniük a várost, annak ellenére, hogy a keleti fronton szolgáló német páncéloshadosztályoknak mintegy a fele Magyarországon tevékenykedett. Ezeknek a hadműveleteknek amúgy sem a védők kimenekítése volt a céljuk, hanem újabb csapatok juttatása a városba. Végül a védők Adolf Hitler parancsa ellenére is a kitörés mellett döntöttek, és február 11-én este megkezdődött a kitörési kísérlet, amelynek során azonban csak egy maroknyi katona érte el a baráti vonalakat, és a védelem parancsnokainak nagy része is fogságba esett. A magyar főváros ezután nem sokkal, február 13-án került teljesen szovjet fennhatóság alá.

Ez az ütközet a második világháború városharcai között is kiemelt helyet foglal el. Az áldozatok száma, a harcok brutalitása és a harc elhúzódása miatt csak Sztálingrád vagy Berlin ostromához hasonlítható.

Háttér

A második világháború 1939-es kitörésekor Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a háborúba. Kezdetben a lengyelországi hadjárat menekültjeit fogadta be, és elutasította a németek kérését, hogy az országot felvonulási területként használják. Az ország hadereje részt vett az 1941-es jugoszláviai hadjáratban és visszafoglalta a Délvidéket, ennek következtében Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal. A konfliktusba történő tényleges belépésre a Barbarossa hadművelet megindítását követően került sor, Kassa 1941. június 26-án történt, ismeretlen gépek által elkövetett bombázása után, amikor másnap Bárdossy László miniszterelnök egyoldalúan, az Országgyűlés megkérdezése nélkül bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval, majd a frontra küldték a 90 ezer fős Kárpát-csoportot.

A keleti fronton egyre romlott a hadi helyzet a sztálingrádi csatát követően, és 1944-ben már az ország előterében álltak a szovjet csapatok. A magyar vezetés, látva a németek elkerülhetetlen vereségét, béketapogatózásba kezdett, erről azonban a németek tudomást szereztek. Hitler el akarta távolíttatni Kállay Miklós kormányát, megakadályozandó az olasz mintára történő kiugrást, így már 1943. szeptember 9-én parancsot adott a megszállás terveinek elkészítésére. A hadművelet a Margarethe I fedőnevet kapta. 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Hitler meghívására Salzburgba utazott. A Klessheim-kastélyban tartott találkozó második napján, március 19-én a németek komolyabb ellenállás nélkül szállták meg az országot.

A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezés segítésére érkeztek, amit kezdetben a társadalom széles rétege el is hitt. Mindössze néhány elszórt kísérlet történt a bevonulás megakadályozására (például Bajcsy-Zsilinszky Endre részéről).[9] Azonban a magyar csapatok nem is lettek volna képesek eredményesen ellenállni a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt, teljes légi fölényt élvező német erőknek. A kormány élére Sztójay Döme volt berlini nagykövet került, Horthy pedig nem mondott le, e döntését napjainkig igen ellentmondásosnak ítélik meg. A német megszállásra reagálva 1944 áprilisában megkezdődtek a szövetségesek első légibombázásai is az ország ellen.

Bővebben: Zsidó holokauszt Magyarországon

A német megszállás és a nyilas bábkormány emellett letartóztatásokat és sok szenvedést hozott az ellenzéki gondolkodású lakosoknak, továbbá megkezdődött több százezer magyarországi zsidó deportálása és tömeges legyilkolása.

Előzmények

Magyarország harctérré válik

Bővebben: 1944-es kiugrási kísérlet

1944. augusztus 23-án Romániában megbuktatták Ion Antonescu marsallt, az átállt a szövetségesekhez. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érték el a magyar határt Erdélynél. A magyar 3. hadsereg a Maros vonaláig szorította vissza a román erőket, ám az ország területe hamarosan hadszíntérré vált, amikor a magyar határra felzárkózó szovjet erők október 6-án megindították az általános támadást. A Marosnál húzódó védvonal áttörése és Észak-Erdély elfoglalása alig 20 napot vett igénybe. A német háborús érdekek szempontjából Magyarország Tiszától nyugatra eső területének megtartása nélkülözhetetlen volt a harc további folytatásához. Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter szeptemberi jelentésében többek között a nagykanizsai kőolajmezőt, a magyar repülőgépgyártó üzemeket és fegyvergyárakat, az alumíniumgyártáshoz szükséges magyar bauxitbányákat, a tengeralattjáró-akkumulátorok szempontjából fontos antimontermelést, valamint az acélgyártáshoz Magyarországon bányászott magnéziumot kiemelten fontosnak jelölte meg.

A német hadvezetés ennek megfelelően már szeptember 21-én hozzálátott, hogy védelmi vonalakat alakítson ki az ország területén. Ezekből hármat hoztak létre: a Dunántúlon, a Balaton és a Velencei-tó között a Margit-vonalat, Budapesttől keletre az Attila-vonalat és a Mátrában a Karola-vonalat. Az Attila-vonal építésén a szlovák műszaki hadosztály háromezer katonája, munkaszolgálatosok és kivezényelt civilek dolgoztak, létszámuk november 11-re elérte a 28 000 főt. A védelmi vonalnak három védelmi övet építettek, az elsőt Alsógöd–Veresegyház–Maglód–Ecser–Dunaharaszti, a másodikat Dunakeszi–Mogyoród–Isaszeg–Pécel–Pestszentimre–Soroksár vonalában, míg a harmadik közvetlenül a pesti kerületek mentén húzódott.

Október 15-én Horthy kiugrást kísérelt meg és rádióproklamációban jelentette be a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott a tervekről, így a kivezényelt német egységek felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokkal, valamint a nyilas befolyás alá került karhatalommal kiegészülve egy nap alatt ellenőrzésük alá vonták a fővárost, míg a tábornokok többsége nem engedelmeskedett a felhívásnak. Csupán néhányan, mint Miklós Béla, választották a szovjetekhez átállást. Horthy, akit a fia életével zsaroltak meg, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki előbb szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt hozott létre.

Harcok Budapest térségében

A német–magyar erők a kiugrást követően, a Budapestről odavezényelt német alakulatokkal kiegészülve a hortobágyi páncéloscsatában súlyos veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ám eddigre Budapest már csupán 100 kilométerre feküdt az arcvonaltól. Sztálin tartott attól, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb érik el Bécset, mint saját csapatai. A háború utáni felosztásra gondolva ő akarta megszerezni a települést, ám ehhez előbb Budapestet kellett elfoglalni, hogy annak infrastruktúráját zavartalanul használhassák a további előrenyomuláshoz. Ezért kiadta a parancsot Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy az általa vezetett 2. Ukrán Front menetből foglalja el a magyar fővárost, majd tovább nyomuljon Bécs irányába. Az október 29-én 14 órakor megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött, és csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Kecskemétet. Ezzel szertefoszlott az a remény, hogy a fővárost november 7-re, az 1917-es októberi orosz forradalom évfordulójára bevegyék.

November 2-án gépesített egységek 15 kilométerre álltak Budapesttől. 3-án ugyan elérték Ferihegyet és pár páncélos elérte az Üllői utat, a támadás végleg elakadt, és november 8-án kiverték a szovjeteket az Attila-vonalból. Sztálin a kudarcot látva újabb 200 páncélost és 40 000 embert bocsátott Malinovszkij rendelkezésére, aki folytatni akarta a főváros bekerítését északról, ám nem tudta áttörni a tengelyhatalmi vonalakat. Délen viszont sikerült átkelnie a Csepel-szigetre november 21-én.

Az új nyilas kormányzat jelentős személycseréket hajtott végre a teljes közigazgatásban; Budapest új főpolgármestere Mohay Gyula ügyvéd, nyilas fővárosi közgyűlési tag lett. Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez. Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához. November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt. A magyar hadvezetés ennek ellenére még december elején is számolt a nyílt várossá nyilvánítás lehetőségével, és Szálasi ismételten ellenezte a tervet. A német diplomácia azzal érvelt, hogy Németországban is minden helységet a végsőkig fognak védeni, míg Edmund Veesenmayer különleges megbízott jóval nyíltabban úgy fogalmazott, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”. Szálasit Hitler meggyőzte ennek szükségességéről december 4-i látogatása során.

A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át. December 3-i kinevezése után az ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként.

Budapest bekerítése

Eközben a szovjet hadvezetés az addig Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot is Magyarországra vezényelte át, amely délkeletről támadva közel került ahhoz, hogy ő zárja be nyugatról a főváros körüli gyűrűt, Malinovszkij azonban nem akart osztozkodni a dicsőségen. December 4-én ezért parancsot adott déli irányban a Dunán történő átkelésre, amelynek során azonban egységei súlyos veszteségeket szenvedtek, és csak Tolbuhin marsall csapatainak közeledése stabilizálta hídfőállásaikat. Északon december 5-én indult meg a támadás, itt sikerült áttörni a német védvonalat, a védőknek a rés betömésére pedig nem volt elegendő tartalékuk, így a 2. Ukrán Front katonái december 9-én elérték Vácot és Balassagyarmatot. December 13–14-e során azonban a Szent László hadosztály alá tartozó II. ejtőernyős zászlóalj és néhány német egység rövid időre visszafoglalta Fótot.

A szovjet vezetés december közepén készült el az újabb haditervvel, amelynek értelmében a 3. Ukrán Front Székesfehérvár irányába támad, illetve felzárkózik Buda felé, míg a 2. Ukrán Front Esztergomnál zárja be az ostromgyűrűt. Ezzel egy időben a németek is offenzívát terveztek a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 000 katonával, hogy a Duna vonala mentén hozzanak létre védvonalat, de a Spätlese („Kései Szüret”) hadműveletet üzemanyag-, és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt kétszer is elhalasztották, december 20-ra, majd 22-re. A szovjetek azonban harckocsijaik jobb terepjáró-képességét kihasználva már december 20-án támadásba lendültek, és 23-án elérték, másnap pedig elfoglalták Bicskét, ami megnyitotta az utat Buda felé, valamint elvágták a főváros vasúti összeköttetését is.

A fővárost ekkor már nyugatról szinte semmi sem védte, a német erőket ugyanis lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról egységek elvonása ugyanakkor az ottani védelmet gyengítette volna. Hitler kezdetben elutasította a 8. SS Florian Geyer lovashadosztály kivonását, hogy nyugaton védekezzen a szovjetek ellen, ám december 24-én mégis hozzájárult ehhez. A pesti hídfő feladását azonban nem engedélyezte. A helyi német parancsnokok nem voltak képesek a nehéz helyzetben önálló döntéseket hozni, így a pontos információk ellenére december 25-én szovjet kézre került az üzemanyagraktár, illetve az élelmiszerraktár nagy része. Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest Hitler által kinevezett parancsnoka még 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost. Velük együtt távozott a nyilasok és családjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai. Egy nappal korábban elhagyta a fővárost Mohay főpolgármester is, amit a háború után menekülésként értékeltek. A szovjetek december 24-én foglalták el Budakeszit, az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták be, majd 26-án elfoglalták Esztergomot, létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét. A belső gyűrű Budafok, Pesthidegkút, Pilisvörösvár és Budakalász mentén húzódott, és eddigre Budapest összes elővárosa szovjet kézre került.

Az ostrom

Ultimátum a német parancsnokságnak

December 25-én Malinovszkij, Tolbuhin és Tyimosenko a Hevesen kialakított főhadiszálláson megtárgyalta a közelgő támadás terveit: a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70, a budai oldalon a 3. Ukrán Front 70–75 ezer katonája állt. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke javaslatára döntöttek arról, hogy követek útján megadásra szólítják fel a bekerített városban rekedt erők parancsnokát, Pfeffer-Wildenbruchot. Pesten Steinmetz Miklós kapitányt (százados), Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki erre a feladatra. December 28-án jó előre hangszórókon és röpcédulákon jelezték a hadi követek útját, ám hivatalos bejelentés nem történt a német parancsnokság részére. Másnap mindkét követ meghalt, máig tisztázatlan körülmények között, amivel kapcsolatos legendák részletesen feldolgozásra kerültek. Az események egyik lehetséges verziója olvasható a következő bekezdésben.

Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, három szovjet tiszt követte gyalogosan. Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált azon átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és Steinmetz, valamint orosz kísérője meghalt. Bár a történet hitelessége kétségbe vonható, az újabb kutatások szerint a követ halála a balszerencsének és a hanyagságnak tudható be. Osztapenko csoportja egy órával később már ebből okulva gyalogosan közelítette meg a tengelyhatalmi vonalakat, amit sikeresen el is értek. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Pfeffer-Wildenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz. A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, ám ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást. A századossal egy gránátrepesz végzett. A szovjet hadvezetés nem tanúsított nagy jelentőséget a balsikerű akciónak, az elkövetkező években azonban a kommunista propaganda igyekezett saját céljaira használni az eseteket, ezzel igazolva a németek és magyar segítőik kegyetlenségét; a két követnek szobrot is állítottak.

A harc jellege

A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította. A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg. Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövészhadosztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek. Kezdetben gondot okozott a támadó hadtestek tevékenységének összehangolása, aminek kiküszöbölésére Ivan Afonyin altábornagy vezetésével létrehozták a budapesti csoportot. A szovjetek a belső kerületekben igyekeztek a szennyvízcsatornákat is kihasználni az előrenyomulásra, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél elaknásították, illetve több szakaszt befalaztak. A szovjetek számos módon próbálták megtörni az ellenállást, például civileket tereltek maguk előtt a rohamoknál. Mindkét fél alkalmazott civil ruhás fegyvereseket, akik jól el tudtak vegyülni a helyi lakosság között.

A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre. A város külső részén lévő raktárak elveszítése után a védőknek mintegy egy hétre elegendő készletük (450 ezer tonna lőszer, 120 ezer liter üzemanyag és 30 ezer ételfejadag) maradt, napi 80 tonna lett volna szükséges a sikeres védelemhez. Gerhard Conrad vezetésével ezt a levegőből próbálták biztosítani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de átlagban ennek alig felét sikerült célbajuttatni. A németek a főbb stratégiai pontok védelmét műszaki akadályokkal (pl. elektromos akadályokkal, aknazárral, tankcsapdákkal) erősítették meg, például így zárták le a teljes Nagykörutat. Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat hoztak létre, akiknek az átszivárgó szovjetekkel való harc volt a feladatuk, mivel erre sok lehetőség nyílt a sűrűn épített házak következtében nem összefüggő első vonal miatt.

Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten. A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német–magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került. A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról. A budai oldalt védő erők a ritkásan beépített hegyoldalon sajátos taktikát alkalmaztak: az első vonal egyes villákban védekezett, ezek között azonban nem voltak csapatok, amelyek a második vonalban várták volna a szovjetek betörését. Ezek a jól felfegyverzett rohamcsapatok rajtaütéseket hajtottak végre és folyamatosan zaklatták a résekbe benyomult szovjet erőket. A taktikát a magas harci morállal rendelkező egységek eredményesen alkalmazták, gyakran egész támadó ékeket fogva el.

Pest ostroma

A városban lévő német parancsnokság december végén még reménykedett abban, hogy utasítást kapnak a kitörésre. Pfeffer-Wildenbruch december 26-án a rádióban be is jelentette, hogy hamarosan kitörnek, de Hitler december 28-án érkező kategorikus tiltó parancsára ezt azonnal leállították. Hindy Iván magyar parancsnokot, aki korábban maga is javasolta a kitörést, nem vonták be a döntésbe, és az elutasítást a német parancsnok még csak indoklással sem látta el. Ezekben a napokban a főváros külvárosaiban már harcok folytak a szovjet–román támadások visszaverése céljából. December 30-án a szovjetek ezer löveggel indítottak három napon át tartó tüzérségi előkészítést, naponta 7–10 órán át lőve a várost, ezek szünetében pedig bombázógépekkel támadtak. A szovjetek nagy tűzerőt koncentráltak a gyalogság támogatására: egy légihadtest, két áttörő tüzérhadosztály, valamint 15 tüzér-, illetve aknavető dandár vagy ezred, illetve harckocsik kerültek bevetésre.

A szovjetek már az első napon jelentős területeket nyertek Pest keleti és déli részén, és a németeknek ki kellett üríteniük Pestszentimrét. A következő napon indított német–magyar ellentámadás azonban rövid időre visszaszerezte Mátyásföldet és a repülőteret. A Vörös Hadsereg január 1-jén folytatta a támadást Pestújhely irányába, az akkori közigazgatás szerinti első pesti házat is aznap foglalták el Sashalom mellett. A szovjet–román csapatok elérték a Rákos-patakot is, aminek túlpartját az elkövetkező két napban a folyamatos ellentámadások ellenére is sikerült megtartaniuk. A szovjetek másnap két kilométernyire megközelítették az Örs vezér teret, valamint ötszáz méterre a Lóversenytéren kialakított szükségrepülőteret, amit hamarosan aknavetőkkel is be tudtak lőni. Ezt követően a német pilóták a légi utánpótláshoz csak az észak-csepeli leszállópályát használhatták. Budán még viszonylagos nyugalom volt ebben az időszakban, így a német parancsnokság is igyekezett átcsoportosítani erőit Pest védelmére.

A szovjetek Fót és Csömör között indított támadása január 5-én érte el mély betöréssel Zuglót. Január 6-án a németek feladták Soroksárt, szovjet kézre került Kőbánya és Zugló keleti része, valamint tüzérségi hatókörükbe került az észak-csepeli repülőtér, amit másnapra használhatatlanná bombáztak. 7-én elfoglalták Kőbánya egész területét, míg délen kemény harc folyt Kispestért, amit másnapra már teljes egészében a szovjetek ellenőriztek. Malinovszkij célja a hídfő északi és déli szárnyának megszüntetése volt, hogy külön-külön semmisíthessék meg a bekerített erőket. Ezt a veszélyt a német parancsnokság is érzékelte és 8-án Észak-Pesten indított ellentámadást magyar egységekkel kiegészülve a Czobor utcáig, amelynek során a Csömöri utat is sikerült elérni, de a visszafoglalt terület nagy részét még aznap feladni kényszerültek.

Ekkor már napok óta zajlottak a súlyos harcok a Rákosrendező vasútállomás körül, ahol 9-én a szovjetek nagy túlerővel indítottak támadást, és a következő napra be is tudtak venni. A védőknek ezután fel kellett adniuk Újpestet, amelyet másnapra ki is ürítettek, ezt követően pedig Zugló is a támadók kezére jutott. A román 7. hadsereg eközben elfoglalta a Lóversenyteret, majd a Kerepesi úton keresztül betört a Hungária körútra, és visszaverte a németek ellentámadásait, melyet a szükségrepülőtér visszafoglalására indítottak. 11-én napokig tartó kemény küzdelem kezdődött a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért. Az Állatkert állatainak és épületeinek nagy része elpusztult a harcokban, másnapra a Liget nagy része már szovjet kézen volt. Január 13-ára a német parancsnokság számára is nyilvánvalóvá vált Pest elvesztése, ennek dátumát azonban jelentésükben január 15-re tették.

Afonyin ekkor már a Nyugati pályaudvarnál vezényelte támadásra csapatait, a 10. magyar gyalogoshadosztály pedig a Hungária körútnál lévő állását feladva a Keleti pályaudvarhoz vonult vissza. A Keleti pályaudvart január 14-én, a Nyugatit január 15-én foglalták el a szovjetek, több helyen megkezdődött a megmaradt német–magyar erők visszavonulása a budai oldalra. Malinovszkij a közelgő győzelmet látva kivonta a román erőket és a felvidéki frontra csoportosította át őket, hogy a dicsőséget csak neki tulajdonítsák. Nicolae Sova tábornok kénytelen volt engedelmeskedni. Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt, ezzel véget ért Pest ostroma.

(1945 első napjaira közel egymillió civil kényszerült pincékbe, illetve az előkészített óvóhelyekre, ahonnan a zord téli hidegbe kimerészkedve gyakran még az ivóvízhez és élelemhez jutás is életveszélyes vállalkozásnak számított. A szünetelő közműszolgáltatások és élelmiszer-ellátás miatt januárra tömeges éhezés, a csatornázás és szemétszállítás hiánya miatt pedig járványveszély alakult ki.)

Budapest hídjainak felrobbantása

Az ostromra készülve a német utászok október végén elkezdték aláaknázni a főváros Duna-hídjait, hogy a budai oldalra történő visszavonulás után azokat felrobbantva nehezítsék meg az átkelést az ellenség számára. Azonban az ostromnak azon időszakában, amikor még voltak német csapatok a pesti oldalon, a szovjetek is érdekeltek voltak ezek megsemmisítésében, hogy a visszavonulást lehetetlenné tegyék. Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is dolgoztak. 1944. november 4-én délben a híd váratlanul felrobbant, éppen akkor, amikor a szombati csúcsforgalom haladt át rajta. Mintegy 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban, ami valószínűleg véletlenül következett be, mikor a már felszerelt robbanóanyag-tölteteket élesítették, és az egyik vezetékből szivárgó gáz szikrát kapott. A robbanásban meghalt a hibát elkövető Friedrich Gauss tűzszerész is. A nyilasok kommunista szabotőröket sejtettek az akció mögött, míg a lakosság között az a hír terjedt, hogy a németek a polgári lakosság megfélemlítése érdekében robbantottak. December 29-én a két vasúti hidat már szándékosan robbantották fel.

1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd). Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd (a mai Szabadság híd) robbant fel, a német jelentések szerint szovjet bombatámadás, míg a magyar jelentések szerint szándékos német akció miatt. Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat a szovjetek közelsége miatt, a visszavonulás az egyedül épen maradt Lánchídon folytatódott. A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonáknak és civileknek egyaránt, súlyos veszteségeket okozva. A lőszerhiány miatt a jól láthatóan felvonult szovjet lövegekben nem tudtak kárt tenni, miközben közelharc folyt a kiürítés fedezésére. A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak rajta. A pesti oldalon rekedt katonák ellenállását csak két nap múlva számolták fel teljesen.

Harc a Margit-szigetért

Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margit-szigetért, amelyet Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj százfős egysége és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula által vezetett magyar páncéltörő egység védett. Hajnalban néhány fős szovjet egység vetette meg lábát a sziget északi részén lévő betonpillérnél, akiket sem a német gyalogság, sem a másnap reggel bevetett magyar ágyúk nem tudtak kifüstölni, de ők sem tudtak előrenyomulni. Január 21-én a német őrség elaludt, így újabb szovjetek keltek át a befagyott Dunán, akik szintén jól védhető helyre fészkelték be magukat. Másnap hiába próbálkoztak ellentámadással, így este a szovjetek aknavetőket és géppuskákat is tudtak erősítésként hozni. 23-án a Palatinusnál kettévágták a szigetet, annak északi részét a sötétség leple alatt kiürítették. Az ezt követő napokban a tüzérség és a légierő folyamatosan lőtte a sziget német kézen maradt részét, fokozatosan nyomulva előre, de a német–magyar csapatok még január 29-ig tartották állásaikat. Az este folyamán vonultak végül vissza, ezután a Margit híd épen maradt részét is felrobbantották.

Buda ostroma

Buda védelmének gerincét a Pestről átdobott 8. SS lovashadosztály adta, emellett csupán a bekerítés elől visszavonuló egységek töredékei, az egységüktől elszakadt németekből felállított „Europa” riadózászlóalj és önkéntes egységek, mint a Vannay-zászlóalj és az egyetemi rohamzászlóalj, csendőrök illetve hungarista harccsoportok álltak rendelkezésre. Kezdetben a szovjetek sem rendelkeztek a támadáshoz elegendő gyalogossal, délen azonban hamar felzárkóztak a gépesített csapatokhoz, így még decemberben elfoglalták Albertfalvát és a Kelenföldi pályaudvar egy részét. A német hadvezetés december 27-én indított ellentámadást, ami sikerrel foglalta ezt vissza, majd december 29-én újabb sikeres ellentámadásra került sor.

A harcok fő pontja hamarosan a Városmajor lett, mivel ennek ellenőrzése alapvető fontosságú volt Buda ellenőrzéséhez. Ezt a Vannay-zászlóalj katonái igyekeztek minél jobban megerősíteni műszaki akadályokkal, géppuskákkal és páncéltörő kézifegyverekkel, valamint nehézfegyverzettel. A Széll Kálmán téren tüzérséget állítottak fel támogatásukra. A január 1-jei támadás kezdeti szovjet sikerei után a Vannay-zászlóalj visszaverte őket, majd ellentámadásban visszafoglalta elvesztett állásait, amit január 19-ig tudtak ezután tartani.

A támadók az év elejére harc nélkül szerezték meg a Rómaifürdőt, valamint nagyobb harc nélkül Budakalászt és Békásmegyert. Január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, az ezt követő szovjet rohamok azonban január 7-ig nem jártak sikerrel.

Nagy harcok folytak még a Sas-hegy birtoklásáért is, aminek elvesztése esetén kétségessé vált volna Buda védelme, mivel onnan be lehetett látni a környező részeket és oda tüzérségi tüzet irányítani. Január 20-án támadás indult a Farkasréti temetőben is, ami azonban elakadt, és a január 25-én SS csapatokkal indított ellentámadás visszafoglalta azt. Pest elfoglalásáig azonban viszonylagos nyugalom volt Budán, a kiürítést követő napokban pedig az áthozott katonák enyhítették az itteni katonai helyzetet, hiszen a befagyott Dunán nem kellett szovjet támadástól tartani.

Január 20-a után a német felmentési kísérletek szovjet csapatokat vontak el, a városban mintegy egyheti nyugalom következett, a város déli részén napokra megszűnt az állandó tüzérségi tűz is. Addigra Buda 722 háztömbjéből 114 került szovjet kézre. A német parancsnokság igyekezett ezeket a napokat az arcvonal kiigazítására kihasználni, valamint felkészültek, hogy szükség esetén megpróbálják visszaszerezni a budaörsi repülőteret az ellátási gondok megszüntetésére. A január 22-i harcokban Afonyin altábornagy repesztalálattól megsérült, a Budapest csoport parancsnokságát Managorov vette át. Az elkövetkező napokban lassan újraindultak a szovjet támadások, elkezdték a Sas-hegy bekerítését, valamint elfoglalták a Városmajort. Az előrenyomuló vöröskatonák már kézifegyverekkel is be tudták lőni a Vérmezőt, az utolsó szükségrepülőteret, ahol az utánpótlást hozó vitorlázógépek leszállhattak.

Január 26-án értesült a német parancsnokság a harmadik felmentési kísérlet összeomlásáról, de Pfeffer-Wildenbruch egyelőre nem szánta el magát a kitörésre. Január 29-én német rohamlövegek fedezete mellett indult magyar ellentámadás a Városmajor visszaszerzésére, többek között középiskolásokból, kalauzokból és különítményesekből sebtében felállított egységgel, de a magyar gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, a fejenként kiosztott 45 puskatöltény hamarosan elfogyott, így a céljukat nem érték el. Este visszavonulási parancsot kaptak a Margit körúthoz, és mivel a védők kettévágása fenyegetett, a délen lévő egységeket a Gellért-hegyhez rendelték vissza. Január 30-án a szovjetek betörtek a Széll Kálmán térre. A tengelyhatalmi vonalak ezen a részen stabilizálódtak és megindult a küzdelem a kormányzati, közigazgatási funkciójú épületek miatt komoly célpontnak számító Várhegyért.

Felmentési kísérletek

Bővebben: Konrad hadműveletek

A Konrád-hadművelet január legelején indult német ellentámadás volt.

Kitörési kísérlet

Bővebben: 1945-ös budai kitörési kísérlet

A Budán rekedt német-magyar védősereg a tél folyamán kemény ellenállást tanúsított, majd megpróbált kitörni a Várból. Az akció sikertelennek bizonyult, és óriási emberveszteséggel zárult.

Híres áldozatok

Lásd: Budapest ostromának áldozatai

Bernauer Géza (1874–1945) gépész-, elektromos mérnök, gyárigazgató. Az Ericsson Magyar Villamossági Rt. volt igazgatója
Dambrovszky Imre (1869–1945) pap, címzetes apát, egyetemi tanár
Darvas János (1891–1945) költő, újságíró, szerkesztő, műfordító
Eisenhoffer József (1900–1945) válogatott labdarúgó, csatár, majd edző
Gombocz Endre (1882–1945) botanikus, tudománytörténész, bibliográfus
Gulácsy Irén (1894–1945) írónő (Vitéz utca 2.)
Joó Tibor (1901–1945) magyar történetfilozófiai író, könyvtáros
Kúnos Ignác (1860–1945) nyelvész, turkológus, folklorista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1893) tagja.
Márkus-Szoyer Ily (1915–1945) gyermekszínész, énekesnő (szoprán)
Ilja Afanaszjevics Osztapenko (1904–1944) szovjet katonatiszt, hadikövet
Pálházi Gyula (1910–1944) magyar fényképész és operatőr
Pálmay Ilka (1859–1945) magyar színésznő
Ságody Otmár (1881–1945) zeneszerző, zeneíró, népjóléti hivatalnok
Steinmetz Miklós (1913–1944) a szovjet hadsereg századosa, hadikövet
Takách-Tolvay József (1876–1945) politikus, magyar királyi altábornagy
Tompa Ferenc (1893–1945) régész, az MTA levelező tagja
Toroczkai Wigand Ede (1869–1945) magyar népies stílusú építész, iparművész és író
Vágó Dezső (1882–1945) szobrász, iparművész, éremművész
Wirth Károly (1909–1944) magyar szélsőjobboldali politikus

Halálozási helye ismeretlen:

Sebesi Ernő (1893–1944) magyar orvos, költő, drámaíró, műfordító

Következmények

Bővebben: Budapestiek elhurcolása 1945-ben

A várost elfoglaló szovjet erők a lakossággal szemben gyakran kíméletlenül léptek fel, számos atrocitást követtek el, amelyek közül legjelentősebb a magyar férfi állampolgárok tömegeinek Szovjetunióba hurcolása volt kényszermunka céljából (Málenkij robot). A kényszermunkára vitt emberek többsége csak évekkel később vagy egyáltalán nem érkezett haza.

Az ostrom alatt és után a szovjet katonák százezres nagyságrendben követtek el szexuális erőszakot a városban élő nőkkel szemben.

Monte Cassinó-i csata

1944. január 17. - 1944. május 18.

A Monte Cassinó-i csata a második világháborúban a szövetségesek és a tengelyhatalmak között zajlott 1944 elején Monte Cassino hegyén.

Az Itália területén harcoló szövetséges csapatok 1944. januárban beleütköztek a Gustav-vonalba, amelyet a németek Rómától délre, a hegyeken alakítottak ki. A Gustav-vonal aknavetőkkel telezsúfolt betonbunkerekből, aknamezőkből, szögesdrót akadályokból és géppuskafészekből állt.

Első csata

A szövetséges csapatok 1944. január 17-én intéztek első ízben támadást a monostor és az alatta fekvő kisváros ellen. A német hadsereg feltartotta a rohamot. Kesselring pedig a térségbe rendelte a Róma mellett állomásozó 19. és 90. páncélgránátos hadosztályt. Január 20-án az amerikai 36. hadosztály is bekapcsolódott a harcokba így átmenetileg a támadók kerültek fölénybe, de másnap megérkezett a két német páncélgránátos alakulat, amelyek feltartóztatták a rohamokat. A brit 10. hadtest a csatában mintegy 4000 katonát, az amerikaiak pedig alig 48 óra alatt 2100 főt veszítettek, az áttörés azonban sikertelen volt. Január 22-én az amerikai 1. páncélos és három gyaloghadosztály partra szállt a Rómától 50 kilométerre lévő Anzio mellett, hogy a Gustav-vonalat megkerülve indítson támadást Róma irányába. A németeket ugyan meglepte az újabb amerikai partraszállás, de villámgyors átcsoportosításokkal sikerült elszigetelniük a viszonylag szűk hídfőt, és az amerikai támadás kudarcba fulladt.

Második csata

Harold Alexander(wd) tábornok, az olasz front főparancsnoka több sikertelen támadást is intézett Monte Cassino irányába a Liri-völgyön keresztül, de csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek. Az angolok úgy vélték, hogy műemléket a németek megerősítették és megfigyelő állásnak használják a falak közül irányítva a védekező harcokat, így meghatározó jelentőségű célpontként tekintettek rá. 1944 február 15-én a szövetséges légierő pusztító bombatámadást intézett a monostor ellen, mintegy 230 bombázó közel 1150 tonna bombát dobott le. A monostor szörnyű károkat szenvedett, de Alexander tábornok az alkalommal óriásit tévedett: a németek ugyanis nem használták azt főhadiszállásként, ellenben a gyalogság gyorsan megszállta a romokat, amelyek remek védelmi állásnak bizonyultak. Február 17-én újabb csata bontakozott ki, amelyben a brit parancsnokság remélte, hogy a hegyi hadviselésben tapasztalt különleges alakulatok győzelmet hozhatnak a támadók számára, de az áttörés ez alkalommal sem sikerült, így másnap visszarendelték a kivérzett egységeket.

Harmadik csata

1944 március 15-én a szövetségesek új rohamra indultak a Monte Cassinó-i monostor megszerzéséért, az offenzívát megsemmisítő tüzérségi előkészítés és nagyarányú légitámadás előzte meg. A britek oldalán bevetésre kerültek az új-zélandi és az indiai hadosztályok, de a német 1. ejtőernyős hadosztály újra visszaverte a sorozatos támadásokat. Március 23-ra Alexander tábornok egységei olyan súlyos vereséget szenvedtek, hogy az kénytelen volt leállítani a hadműveletet.

A győzelem

A szövetséges csapatok június 4-én, két nappal a partraszállás előtt bevonultak Rómába. Az olasz fővárosért nagy árat fizettek az angolszász nagyhatalmak, a siker több mint 40 000 emberükbe került, szemben a 20 000 fős német veszteséggel.

Arnhemi csata

1944. szeptember 17. – 1944. szeptember 25.

Az arnhemi csata a Market Garden hadművelet legfontosabb ütközete volt a sikeres végkimenetel szempontjából. Az angol, lengyel és német egységek 1944. szeptember 17. és szeptember 25. között harcoltak a városért valamint annak környékéért, valamint legalább az egyik Rajna-hídért, amellyel utat nyitottak volna a brit XXX. hadtest továbbnyomulásának a Ruhr-vidék felé.

A tervezés

A Market Garden hadművelet megtervezése során Montgomery tábornagy az 1. angol ejtőernyős hadosztálynak szánta a rajnai átkelők megszerzésének feladatát. A hadosztálynak két napig kellett volna tartani a várost, amíg a szárazföldön érkező XXX. hadtest meg nem érkezik. Montgomery látva a németek fejvesztett franciaországi visszavonulását, nem számított nagy ellenállásra.

Első problémák

Az angol tiszteken nem vett erőt semmilyen kételkedés a hadművelet tervezése során. Roy Urquhart vezérőrnagy, az 1. angol ejtőernyős hadosztály parancsnoka nem változtatott a távoli leugrási zónákon, így azokat Arhnemtől több mint 8 km-re jelölték ki. Urquhart a következő egységeket kívánta bevetni:

1. angol ejtőernyős dandár (parancsnoka: Gerald Lathbury tábornok – szeptember 17.
4. angol ejtőernyős dandár (parancsnoka: John Hackett tábornok – szeptember 18.
1. lengyel ejtőernyős dandár (parancsnoka: Stanislaw Sosabowski tábornok – szeptember 19.
A szárazföldi egységek megérkezése után pedig a helyszínre szállították volna az 52. skót gyalogoshadosztályt.

Urquhart nem számolt semmilyen akadályozó tényezővel: nem törődött a felderítő repülőgépek felvételeivel, sem azzal, hogy az időjárás előrejelzések ködre figyelmeztették a hadosztály parancsnokságát.

A német oldal

Model tábornagy B Hadseregcsoportjának törzse ekkoriban rendezkedett be Arnhem egyik előkelő szállodájában. Modelnek nehéz feladata volt: meg kellett állítania a német oldalon eluralkodott pánikot, és újra harcképes egységekbe kellett rendeznie az embereit. Wilhelm Bittrich Obergruppenführer II. SS páncélgránátos hadteste is ebben a körzetben tartózkodott szeptember elején: feltöltés céljából, de a hadművelet kezdetén már megkezdődött bevagonírozásuk Essenbe, onnan pedig folytatták volna útjukat tovább keletre.

A hadművelet kezdete

1944. szeptember 17-én az angolokat szállító légiflotta elviselhető veszteségeket szenvedett: 5191 ejtőernyős ugrott sikeresen, igaz 5 Hamilcar, valamint 38 kisebb Horsa vitorlázógépet vesztettek. A földet érés után azonnal gyülekezni kezdtek a katonák.

Urquhart útnak indította Frederick Gough őrnagy felderítő századát, aki eleinte jól haladtak, de később elvesztettek minden kapcsolatot velük. Utánuk 3 zászlóaljat indított Arnhem irányába:

az északi úton (Leopárd fedőnévvel): David Dobie alezredes 1. zászlóalja.
a középső úton (Tigris fedőnévvel): J.A.C. Fitch alezredes 3. zászlóalja.
a déli úton (Oroszlán fedőnévvel): John Frost alezredes 2. zászlóalja.

Model tábornagy az ejtőernyősök láttán úgy gondolta, hogy ő lehet a hadművelet célpontja és sietve elhagyta Oosterbeeket, Arnhem egyik külvárosát, ahol a főhadiszállása is volt, és Doetinchembe települt át, ahol a II. SS páncéloshadtest parancsnoksága tartózkodott. Bittrich ekkor már megtette az első lépést: Wolfhezébe rendelte Sepp Kraft Obersturmbannführer zászlóalját, hogy akadályozza meg az előrenyomulást. Wolfheze a Tigris úton feküdt, így Fitch zászlóaljának már késő délután fegyveres harcban kellett részt vennie. Kraft este mégis visszavonult, mivel az északi úton Dobie bejutott a városba, és a csatazajokból Kraft úgy ítélte meg, hogy hamarosan bekerítik, így feladta állásait.

Frost könnyen haladt a Rajna mentén, igaz, a vasúti hidat a szemük láttára robbantották fel, egy pontonhíd, amelyet a németek ácsoltak még a visszavonulás során, pedig használhatatlan volt, mivel a közepét elvontatták. Sikerült viszont hídfőállást létesíteniük a közúti híd északi végén, azonban a déli végét a hídnak már nem tudták elfoglalni.

Estére azonban Urquhart parancsnokságán eluralkodott a káosz: a rossz hatásfokú rádiók miatt Gough őrnagy visszafordult, hogy jelentést tegyen közvetlen felettesének: Lathbury tábornoknak, aki azonban eltűnt, és Urquhart tábornok is őt kereste, ezért ő sem volt a parancsnokságon. Végül sikerült összefutnia vele az Utrecht-Arnhem országút egyik kereszteződésében, de még sokáig nem tudtak visszatérni az oosterbeeki főhadiszállásra.

Szeptember 18-án Frost emberei páncélosokat láttak közeledni a közúti hídon, azt hitték, hogy a szövetséges páncélosok érkeztek meg. Tévedtek, a 9. SS páncélgránátos hadosztály már elfoglalta a déli hídfőt és ellencsapást indított, ezt az első támadást visszaverték.

Délután megérkezett az utánpótlás, a hadianyag nagy része a németek kezére jutott, mivel a hadianyag ledobási zónák még német kézen voltak. A 4. angol ejtőernyős dandár is ebben a hullámban érkezett, parancsnoka, Hackett tábornok átvette az oosterbeeki parancsnokságot, mivel nem volt ott sem Lathbury sem Urquhart. Ekkor azonban megérkezett az előző nap ledobott 1. angol ejtőernyős dandár parancsnoka, Philipp Hicks dandártábornok, aki szintén magának követelte a helyettes parancsnokságot. Sikerült végül megegyezniük, hogy saját egységeik közül néhányat átadjanak az Arnhemben harcoló csapatoknak.

Urquhart és Lathbury még mindig Arnhemból próbált kijutni, ahol azonban Lathbury-t hátra kellett hagyni, mivel eltalálták a gerincét. A zűrzavar megbénította az angolokat, miközben a német oldalon egyre magabiztosabban kezdtek magukra találni a parancsnokok: Rundstedt tábornagy már az ellenlökésre adott parancsot Modelnak.

Szeptember 19-én a Frosthoz küldött csapatok már mélyen Arnhemben voltak, de a hidat még nem érték el. A másik két zászlóalj is nehéz helyzetben volt: Dobie egységét kezdték körbezárni, Fitch pedig elesett, a maradék 20 embere fölött Anthony Deane-Drummond őrnagy vette át a parancsnokságot, aki csak a rádiók hatótávolságát jött előre vizsgálni. A jelentősen megfogyatkozott egységgel még három napig harcolt, majd megadta magát.

Frost egységét nagy erejű támadás érte, amelyet már nem tudtak visszaverni, 20-án meg is adta magát a Waffen-SS egységeinek. Az angolok tartottak attól, hogy a Waffen-SS kivégezteti őket, azonban nem ez történt; az angolokat gyakran elismerően megtapsolták, és megdicsérték kitartásukért.

Szeptember 21-én megérkeztek a lengyelek, akiket valósággal lemészároltak a légvédelmi lövedékek.

Berlin-hadművelet

Szeptember 22-én a cornwalli páncélos zászlóalj néhány páncélosa kijutott a Rajnához, ahol találkoztak Sosabowskival. A találkozó végén arra a megegyezésre jutottak, hogy embereket kell átszállítani Urquhartnak. A katasztrofálisan végződő éjszakai átkelés során csak 50 lengyel ejtőernyős tudott átjutni a rohanó folyón.

A körzetbe vezényelt 52. skót hadosztály szállítását időközben lefújták, a hadműveletért felelős parancsnok belátta: Arnhemet nem lehet tovább tartani, noha Urquhartnak már tudtak tüzérségi támogatást is nyújtani, illetve sikerült vele rádiós kapcsolatot létrehozni.

Szeptember 25-én kapta meg Urquhart a visszavonulási parancsot. Az evakuálás fedőneve ironikusan Berlin lett. 25-én éjszaka Drielnél sikerült átszállítani a csapatok maradékának nagy részét, összesen 2398 főt.

A csata utóélete

A ma látható, John Frostról elnevezett közúti híd nem az, amelyért harcoltak: azt a hidat az amerikai légierő 1944 végén lebombázta. Az új híd 1978-ra készült el.

Forrás:

Wikipédia

A 2. világháború fontosabb csatái

Tartalomjegyzék

A Harmadik birodalom csatái

Chojnicei csata (1939)

1939. szeptember 1.

Varsói csata

1939. szeptember 15. – szeptember 27.

A csata

Következmények

Westerplattei csata

1939. szeptember 1. – szeptember 7.

Előzmények

A csata előtt

A csata

Következmények

Dunkerque-i csata

1940. május 26. és június 4. között

Háttér

A szövetséges csapatok bekerítése Flandriában 1940 tavaszán

A lángoló hídfő

Következmények

Bzurai csata

1939. szeptember 9. és 19. között

Háttér

Szembenálló felek

A csata

Következményei

Angliai csata

1940. július 10. és október 31. között

A csata előzményei

Oroszlánfóka hadművelet

A csata

Harc a csatorna felett

Sas hadművelet

London bombázása

A csata vége és eredménye

Fő momentumok

Radar

Részt vevő repülőgépek

Vadászrepülők

Bombázók

Thermopülai csata (1941)

1941. április 24 – április 25

A csata

Kijevi csata (1941)

1941. augusztus 23. – szeptember 26.

Kijevi csata

A felvonuló felek és helyzeteik

I. Harkovi csata (1941)

1941. október 20.–24.

Előzmények

A csata

Következmények

II. Harkovi csata (1942)

1942. május 12–28

A csata előzményei

A csata

Magyar részvétel

Következmények

III. Harkovi csata (1943)

1943. február 19 - március 15

Háttér

Az erők összehasonlítása

német erők

Vörös Hadsereg

Manstein ellentámadása

Első szakasz: február 19. – március 6.

Előrelépés Harkov felé: március 7–10.

Harc a városért: március 11–15.

Utóhatás

IV. Harkovi csata (1943. augusztus)

1943. augusztus 12–23.

Előzmények

A csata

Leningrád ostroma

1941.szeptember 8 – 1944. január 27.

Háttér

Az előkészületek

Német tervek

Leningrád megerődítése