Az isonzói csaták az első világháborúban zajlottak le az Isonzó folyónál, a mai Szlovénia és Olaszország területén, az olasz fronton az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország, illetve Olaszország csapatai között.
Tartalomjegyzék
Az Isonzó menti harcok 1915-ben
Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Olaszország célja az volt, hogy mélyen benyomuljon azokra a területekre, amelyeket az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezmény garantál Olaszország számára. Az olasz támadás egyik fő iránya a Júliai-Alpok és az Isonzó folyó volt. Az olasz haditervek szerint az Isonzó felé támadó olasz hadsereg a folyó átlépése után két részre oszlik, az egyik hadtest folytatja útját Karintia, a Dráva felé, míg a másik délre vonul, Trieszt és az isztriai-partvidék irányába. Az olasz támadás 1915. június 23-án elakadt az Isonzó folyónál, mivel a Monarchia a keleti frontról és a Balkánról csapatokat küldött a térségbe. Emellett hibás volt az olasz katonai stratégiai tervezés is: nem számoltak a terepviszonyokkal, az előrenyomulást nemcsak az ellenség, hanem az időjárás és a rendkívül magas hegyláncok is késleltették. Az olasz támadás 1915 közepére kifulladt, és a nyugati fronthoz hasonló állóháború alakult ki. 1915-ben négy nagyobb támadás történt az Isonzó szakaszán, de egyik támadás sem érte el a célját; Olaszország felkészült egy hosszabb háborúra.
Az I. isonzói csata egyike volt az első világháború folyamán az olaszországi Isonzó folyó mellett vívott tizenegy csatának.
Előzmények
Hiába volt a Hármas szövetség tagja Olaszország, a Monarchia hadvezetése felkészült arra, hogy esetleg Olaszország az antant oldalán belép a háborúba és délről lerohanja Tirolt. Conrad vezérkari főnök már 1914 augusztusában megbízta Rohr Ferenc tábornokot, hogy erősítsék meg a Monarchia-Olaszország közti határszakaszt. Rohr 5 hadosztályt állított fel, ezek azonban többnyire képzetlen, önkéntes egységekből álltak, világos volt, hogy egy olasz támadást csak lelassítani tudnának, a sikeres védekezéshez azonban nem rendelkeznek elegendő erővel. A Monarchia hadvezetése azzal számolt, hogy csak a Száva térségében tudják majd megállítani az olaszokat.
Olaszország hadba lépése
Bővebben: Olaszország hadba lépése (1915)
Olaszország az antant oldalán 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A hadüzenet idején Tiroltól az Adriai-tengerig csak 6 hadosztály állt készen – a támadó 35 olasz hadosztály ellen. A térségben állomásozó monarchiabeli hadosztályok kb. fele magyar katonákból állt. Az olasz hadüzenet után a térségbe irányították a magyar VII. hadtestet (főképp alföldi csapatok), a XV. és a XVI. hadtestet (5 hadosztály) a szerb határról, a keleti hadszíntérről 1 és fél osztrák hadosztályt, továbbá a németek egy bajor hadosztályt küldtek a nyugati frontról. Összesen 220 000 puskányi haderőt (ebből azonban közel 100.000 fő volt a várak és erődök őrsége) tudtak összegyűjteni az olasz határon. A haderőt három részre osztották: Tirolban Viktor Dankl von Kraśnik, a Karni-Alpokban Rohr, az Isonzó mentén Svetozar Borojević vezette a csapatokat.
Cadorna megindította az „Első ugrás”-t (Primo Sbalzo), mely során a mozgósított olasz hadsereg jelentős túlerővel támadást indított az Adriai-tenger északi partvidékén. A tengerparti területek és Caporetto térségnek elfoglalása után elérték az Isonzó folyót. Cadorna nem rohanta meg azonnal az Isonzó-vonal gyenge védőcsapatát, így Boroevič haderői időt nyertek és felvonulhattak az első nagyobb csata előtt. Az olasz hadvezetés azt tervezte, hogy az Isonzó folyó átlépése után a csapatok egy része dél felé, Trieszt irányába fordul, míg a főerő észak felé, a Dráva irányába, Ljubljana felé támad. A 35 olasz hadosztályból két sereget (14 hadosztályt) az Isonzó felé, 2 hadosztályt pedig Karintia felé irányított. Tirol térségébe 2 sereget (12 hadosztályt) rendelt, ezeknek védelmi feladatot adott. Az olasz haderő a számbeli fölényét nem használta ki, többnyire csak tapogatózott, ahelyett, hogy frontális támadást indított volna a gyengén felszerelt, ám folyamatosan a térségbe érkező monarchiabeli seregek ellen. Június 22-ig az olaszok megszállták az Isonzóig elterülő térséget, csupán Görz, Tolmein előtt épült hídfők nyúltak át a nyugati partra. Június 11. és 17. között egy kisebb olasz támadás indult az Isonzó középső szakaszánál, mely során hídfőállást akartak létesíteni, ez azonban nem sikerült. Az olasz hadsereg kb. 11 000 főnyi veszteséget szenvedett el az előrenyomulás első hónapjában. A frontvonal északi részén az olaszok az Isonzó forrásvidékénél elfoglalták a Krn sziklatömb tetejét, melyet az alföldi toborzású, hegyi harcban járatlan VII. magyar hadtest nem tudott visszafoglalni.
A csata
1915. június 23-án megkezdődött az első isonzói csata. A harc 1915. július 7-éig tartott. Egy olasz sereg a doberdói fennsíkon és a görzi hídfőnél, míg egy másik a tolmeini hídfőnél harcolt. A cél Trieszt elfoglalása lett volna. Hét napon át az olasz nehéztüzérség lőtte a frontvonalat, majd megindult a gyalogság meglehetősen tervszerűtlen rohama. A Monarchia erőinek a kétszeres túlerő ellenére sikerült az olasz hadsereget megállítani. A Monarchia csapatai előnyös pozícióban harcoltak, a szögesdrót akadályok lelassították az olasz támadást. Július elején a Monarchia parancsnoka, Svetozar Borojević két hadosztályt küldött az Isonzó folyóhoz, melyekkel együtt a Monarchia csapatainak sikerült stabilizálniuk védelmi vonalaikat. Cadorna július 7-én leállította a támadást, az olaszok szinte semmilyen eredményt nem értek el, veszteségük 16 000 fő volt, a Monarchia vesztesége 10 000 fő. A VII. magyar hadtestet a Krn sziklatömbtől az Isonzó-vonalra helyezték át, így a csata végén részt vettek a doberdói fennsík védelmében. A csata során Jenő főherceg parancsnokként sorra látogatta a harcoló csapatokat, többször kiment a frontvonalakra, bátorította a katonákat, így erősítve a védők morálját.
Eredmény
Olaszországnak nem sikerült gyors támadásban az Osztrák–Magyar Monarchia hátországába vonulnia, a frontvonalak stabilizálódtak, állóháború alakult ki. Egyedül a tolmini hídfő egy pontját (Colowrat-hegy), és a Bovec körüli magaslatok, a Plezzo fennsík egy részének (Krn) elfoglalását könyvelhették el az olasz csapatok sikerként.
A II. isonzói-csatára 1915-ben július 18-ától augusztus 3-áig került sor az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország csapatai között. A korábbi első isonzói csata nem hozott áttörést a támadó olasz csapatoknak, így főparancsnokuk, Luigi Cadorna egy újabb támadást tervezett, melyet már a nehéztüzérség is támogatott, az olasz gyalogság egységesen rohamozott.
A csata
Cadorna tábornok öngyilkos stratégiát dolgozott ki: a létszámfölényben lévő olasz csapatoknak frontális támadást kellett intézniük a Monarchia lövészárkai ellen, és míg egyes katonák harcolnak, addig más katonáknak a szögesdrótoktól kellett volna megtisztítani a területet, így segítve az előrenyomulást. A támadás során azonban nem sikerült a szögesdrót-kerítéseket semlegesíteni, és a létszámfölényben lévő olasz csapatokat a Monarchia hadserege visszakényszerítette a saját lövészárkukba. A támadás főként Doberdó ellen irányult, de jelentős harcok dúltak Görz és Tolmein hídfőknél is.
Az olasz támadás nagyrészt a Karszt-fennsíkon folyt, ahol kilátástalan körülményekkel kellett megküzdeniük a harcoló feleknek. Az olasz támadás Görz (Gorizia) bekerítését célozta. A kimerítő kézitusát az olasz 2. és 3. hadsereg vívta, rendkívül sok áldozattal, többek között a magyar 20. hadosztály ellen is. A Monarchia a csata alatt folyamatosan szállított a térségbe a balkáni frontról utánpótlás csapatokat. A Száva-Drina mentén már csak népfölkelő egységek maradtak, azonban még ennek egy részét – egy magyar népfölkelő dandárt – is átszállítottak az Isonzó vonalára. A csata végén ért be még a keleti frontról a gráci hadtest.
Monte San Michele körüli harcok
1915. július 25-én az olasz csapatok elfoglalták a Doberdótól északra fekvő Monte San Michele-t, mely nem nem túl magas domb, ám a birtoklásával uralni tudtak egy igen nagy területet a nehéztüzérségnek köszönhetően. A Monarchia hadvezetésének létfontosságú volt Monte San Michele visszafoglalása, melyet elit katonákkal támadott meg Richter ezredes, és nagy véráldozatokkal, de a hegyet sikerült visszafoglalni. Az itt küzdő magyar csapatok, a 17. közös hadosztály (debreceni, szegedi, karánsebesi és temesvári bakák) , a 20. honvéd hadosztály (budapesti, debreceni, nagyváradi, székesfehérvári honvédek), a 16. hegyi dandár stb. rendkívül sok vért vesztettek. A 20. honvéd hadosztály 2/3-a megsemmisült.
Eredmények
A II. isonzói csata jóval több áldozatot követelt mindkét oldalon, mint az első isonzói csata. Három hét alatt több mint 90 000 katona halt meg. A Monarchia vesztesége közel 30 000 főre rúgott és megközelítette az olaszok veszteségét, ami a védőnél megdöbbentően magas áldozatnak volt mondható. Az olaszok területi nyeresége minimális volt. Az olasz hadvezetés a második kudarcuk után befagyasztotta a frontvonalat és elkezdték kiépíteni a védősáncokat, lövészárkokat. Állóháborúra rendezkedtek be.
A Monarchia számára bebizonyosodott, hogy a karsztos doberdói-fennsíkot a sekély árkokban és kőrakásokból készített fedezékekben hosszabb ideig nem lehet megvédeni, mert a védelmet már egyedül a számbeli fölényben lévő olasz tüzérség is teljesen el tudja pusztítani. Ezért Jenő főherceg elrendelte, hogy kőfúró gépekkel és sziklarobbantások útján kell a hadsereg számára biztos fedezékeket készíteni.
A III. isonzói csata a második isonzói csata után 2 és fél hónap múlva kezdődött meg, 1915. október 18-1915. november 3. között. Cadorna olasz parancsnok okulva az I. és a II. isonzói csata tapasztalataiból, belátta, hogy a gyalogság nyílt, frontális támadása az ellenséges vonalak ellen nem lehetséges kellő nehéztüzérségi támogatás nélkül. Így tehát növelték az ágyúk, nehéztüzérség számát a térségben.
Előzmények
Az olasz hadvezetés a második isonzói csata után védekezésre akart berendezkedni, ám mikor világossá vált, hogy a Monarchia a tartalékban lévő erőivel Rovno illetve Szerbia ellen intéz támadást, úgy ítélték meg, hogy lehetséges a meggyengült, utánpótlással nem megerősített isonzói-frontvonal áttörése. Az olasz támadás mellett szólt az is, hogy ez erőket vonhatott el a szerb frontról, így segítve a bajbajutott szerbeken.
A csata
A harc főképp a doberdói-fennsíkon folyt, ahol Jenő főherceg a temesvári és a gráci hadtesttel szállt szembe az olasz támadással. A Monarchia állásait csak nagy vérveszteséggel tudta megvédeni, a küzdelemben a nagyváradi honvéd hadosztály újból elvérzett.
Az őszi időjárás a frontvonalon is éreztette a hatását: a nehéztüzérség lövegei gyakran elakadtak szállítás közben a sárban, a célzások pontossága csökkent. A csata újból Görz (Gorizia) megszerzéséért zajlott, itt akartak hídfőállást kiépíteni az Isonzón az olasz csapatok további átkeléséhez. A Görzért zajló harc mellett Cadorna igyekezett a frontvonal távolabbi részein (Tolmin, Plezzo/Bovec) más-más hídfőket is kiépíteni, megalapozva ezzel a későbbi továbbnyomulást. Kisebb csaták zajlottak a Karszt-fennsíkon Monte San Michele közelében, csakúgy mint a Monte Sei Busin.
A Monarchia taktikája
A Monarchia védekezési stratégiája miatt az olasz támadás még gyorsabban kifulladt, mit az első kettő isonzói csata során. A parancsnokok a magas hegyeken felderítő állásokat létesítettek, így az olasz csapatmozgások soha nem érték váratlanul a Monarchia hadseregét. A védekezés nem korlátozódott egy adott állandó frontvonalhoz, a parancsnokok a gyors átcsoportosításoknak köszönhetően az előrenyomuló olasz csapatokat a frontvonal minden szakaszán rövid időn belül megállították. A létszámfölényben lévő olasz támadást Svetozar Borojević taktikája állította meg, aki az egyszerű frontvonalbeli védekezést a felderítéssel és a csapatok átcsoportosításával ötvözte. Az olasz támadás kifulladása után Borojevic támadást indított a Monte San Michele ellen, nagy veszteségeket okozva ezzel a kifáradt olasz csapatoknak.
Eredmény
A III. isonzói csata sem váltotta be az olasz stratégiai elképzeléseket, az olasz csapatoknak semmilyen kézzelfogható eredményt nem sikerült elérniük, az immár harmadik kudarc után általános csüggedtség lett úrrá a katonákon. Az Osztrák–Magyar Monarchia, bár a III. isonzói csatában könnyen megvédte a frontszakaszt, de az emberhiány és a sebesültek nagy száma miatt nem tudott hatékony ellentámadást indítani a kifáradt olasz csapatok ellen.
A IV. isonzói-csata 1915. november 10-én vette kezdetét és december 2-áig tartott. Csakúgy, mint a III. isonzói csatában, a harc most is főleg Görz térségében összpontosult. Mindkét fél egyre több hadosztályt, ágyút küldött a térségbe, ám az olasz csapatoknak hiába volt kétszer annyi lövegük, mint a Monarchia csapatainak, a munícióhiány és az időjárási viszonyok, terepadottságok miatt létszámfölényüket nem tudták kihasználni.
A csata
A csata főleg Görz térségében zajlott, kisebb, de eredményesebb olasz hadmozdulatok történtek az Isonzó folyó felső és alsó folyásánál is. Az olasz 2. hadsereg elfoglalta Oslaviát, a harmadik hadsereg pedig a tengerpart irányába nyomult előre, itt néhány kilométerre vonultak be a Monarchia területére. Boroevic – a Monarchia térségbeli parancsnoka új védelmi vonalakat hozott létre az olasz támadás megállítására, ám nem ezek, hanem legfőképpen az időjárás, a tél beállta állította le az offenzívát.
Eredmények
Az olasz csapatok – bár megállították előrenyomulásukat – fontos stratégiai pozíciókat szereztek meg az Isonzó mentén, így felkészülhettek egy nagy tavaszi offenzívára. A monarchia csapatai kibővültek, több hadosztályt vezényeltek át a keleti frontról és egyre nagyobb számban jelentenek meg németországi hegyi vadász századok is.
Az Isonzó menti harcok 1916-ban
1916 az első világháborúban a felőrlő harcok éve volt. A francia hadvezetésre nagy német nyomás nehezedett Verdunnél, és az antant elemi érdeke volt, hogy a központi hatalmak más frontszakaszain mielőbb támadásokat kezdjenek az antant hatalmak. Így indult meg 1916 márciusában az ötödik isonzói csata, mely során Görzöt elfoglalták az olaszok. A támadás 1916 augusztusában folytatódott, a hatodik isonzói csata során 20 km mélyen benyomultak az isonzói frontvonal mögé, és új védőállásokat építettek ki. Bár a támadás sikeres volt, a döntő győzelemtől nagyon messzire álltak az olaszok, mivel a Monarchia stabilizálta a térségben állomásozó erőit. 1916. augusztus 28-án Németország hadat üzent Olaszországnak, így az olasz csapatoknak már a Monarchia és Németország erőivel szemben is fel kellett venniük a harcot, a korábbi olasz fölény az isonzói frontszakaszon kiegyenlítődött. A hetedik isonzói csata csak három napig tartott, a nyolcadik isonzói csata pedig nem eredményezett áttörést az olaszok számára. A kilencedik isonzói csata olasz kudarca – mely november 4-én ért véget – szintén azt eredményezte, hogy az olasz csapatoknak egy következő télre kellett felkészülniük az isonzói frontvonalon.
Az V. isonzói csatára 1916-ban, március 9. és március 17. között került sor. A támadást Joseph Joffre francia vezérkari főnök sürgette, mivel a német csapatok Verdun körül nyomás alatt tartották a francia csapatokat és az olasz támadással feltételezték, hogy német csapatokat tudnak elvonni a térségből. Az új olasz csapatok még felkészületlenek voltak a harchoz, ám a szövetséges – antant – érdek megkívánta a támadást.
A csata
Az 1916. március 9-én megindult offenziva során az olasz csapatoknak sikerült elfoglalniuk Görzöt. A bátortalan próbálkozás és a rossz időjárás ellenére elért sikereket azonban az olaszok nem tudták kiaknázni, mivel Trentino térségében a Monarchia hadereje váratlan csapást mért az olasz védőállásokra és előrenyomulásba kezdett (Asiagói csata). Cadorna kénytelen volt március 17-én leállítnai az isonzói offenzívát és átcsoportosítani az erőit az Alpok térségébe. Görzöt a Monarchia csapatai március végére visszafoglalták.
Eredmények
Az V. isonzói csata az olasz csapatok számára, bár felkészületlenek és fáradtak voltak, meglepően jó eredményt produkálhatott volna. A Monarchia csapatainak támadása azonban a front távoli szakaszán felborította az olasz stratégiát, és a támadást lefújták. Az Isonzó mentén elfoglalt stratégiai pontokat nagyrészt sikerült megőrizniük az olasz csapatoknak, ám a további előrenyomulás elől a jövőben elzárta az utat az, hogy a Monarchia csapatainak elegendő ideje volt egy újabb frontvonal kiépítéséhez. Görz visszafoglalása pedig újabb akadályt jelentett a jövőben előrenyomuló olasz hadsereg számára.
A VI. isonzói csata 1916. augusztus 6-ától augusztus 17-éig tartott és az olasz fronton először sikerült jelentős területi és stratégiai győzelmet aratniuk az olaszoknak. A frontvonal déli szakaszán vívták a véres doberdói csatát, ahol az osztrák–magyar haderő alapvetően magyar és szlovén nemzetiségű egységei álltak szemben a támadókkal.
A tervek
Az ötödik isonzói csata után az olasz hadvezetés nem kezdett vakmerő akciókba az Isonzó mentén, elsősorban a még tapasztalatlan, új besorozottak és a Monarchiának Trentino térségében megindított támadása miatt. Miután a Monarchia támadása elakadt Asiagónál, az olasz hadvezetés először Trentinóban indított ellentámadást, melynek során visszafoglalták a Monarchia által elfoglalt területek nagy részét. Ezután az olasz hadvezetés az ország északnyugati területein fekvő vasútvonalakat kihasználva a Dolomitokban, Asiago térségében álló olasz hadosztályokat néhány hét alatt az Isonzóhoz telepítette vissza, felkészülve egy ottani offenzívára. A támadás sikerrel kecsegtetett: egyrészt a keleti fronton kibontakozó Bruszilov-offenzíva egyre nagyobb számú monarchiabeli haderőt vont el az olasz hadszíntérről, másrészt az olasz fronton lévő monarchiabeli erők nagy része Tirolban összpontosult az asiagói támadás óta. Ezeket az erőket a Monarchia hadvezetése lassabban tudta visszajuttatni vissza az isonzói frontszakaszra, mint az olaszok.
A csata
A csaknem háromszoros létszámfölényben lévő olasz csapatok frontális támadást indítottak Görz térségében az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai ellen. A támadás kezdete utáni harmadik napon bevonultak Görzbe, és megkezdték az átkelést az Isonzón. A frontvonal másik részén Doberdónál törtek előre az olaszok, egyre nagyobb területeket megszerezve. A véres doberdói csatában az olasz csapatok mintegy 5 km-t nyomultak előre egy közel 20 km széles frontszakaszon. Boroevic a csapataival visszavonult és egy újabb frontvonal létrehozásába kezdett. Az olasz támadást augusztus 17-én leállították, miután a térségbe egyre nagyobb számban érkeztek a Monarchia hadosztályai Tirolból.
Eredmények
A csata során az olasz csapatok elfoglalták a stratégiai fontosságú Görz városát, de még ennél is jelentősebb sikerként könyvelhették el az Isonzó alsó folyásának, az addig szilárdan osztrák-magyar kézben lévő frontszakasznak elfoglalását. Cadorna igyekezett kiépíteni az Isonzó mentén az újabb olasz frontszakaszokat, és már tervezték az őszi támadás végrehajtását. A VI. isonzói csata után 1916. augusztus 28-án Németország hadat üzent Olaszországnak, és német csapatokat küldött Tirol térségébe.
A VII. isonzói csatára 1916. szeptember 14. és szeptember 18. között került sor. A támadás Görz városából indult és igyekeztek minél nagyobb területet megszerezni. A sikeres hatodik isonzói csata után az olasz hadvezetés szerette volna learatni a korábbi előrenyomulásának eredményét: igyekezett minél nagyobb területet megszállás alá vonni. Nem volt kitűzve meghatározott stratégiai cél, város, magaslat elfoglalása, egyrészt mivel a közelgő tél miatt azt amúgy is nehéz lenne megtartani, másrészt a térségben egyre jobban kiegyensúlyozódtak az erők, már német hadosztályok ellen is kellett harcolniuk az olasz csapatoknak.
A csata
A harc a nagy létszámú olasz katonaság előrenyomulásával kezdődött, akik azonban elakadtak a Monarchia frontvonalán, nem tudták megismételni a hatodik isonzói csata győzelmét. A támadás rendkívül nagy vesztességel zárult – tekintve, hogy mindössze 3 napig tartott – az olasz hadvezetés szeptember 17-én elrendelte a visszavonulást.
Eredmények
A VII. isonzói csata az olaszok szempontjából nézve gyakorlatilag semmilyen eredménnyel nem járt, a felőrlő harcokban a sebesültek száma igen nagy volt, területi nyereségekre szintén nem tudtak szert tenni. Az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai kiegészülve német expedíciós csapatokkal sikeresen védték meg a hatodik isonzói csata után kialakult frontvonalukat, elhárították az olasz támadást. Az olasz hadvezetés nem mondott le a kezdeményezésről, a háború folytatódott, októberben megindult a nyolcadik isonzói csata.
A VIII. isonzói csata 1916. október 9-én kezdődött és október 12-éig tartott. A sikertelen hetedik isonzói csata után az olasz hadvezetés még a tél beállta előtt szeretett volna döntő győzelmet aratni a Monarchia és Németország térségben harcoló csapatai fölött, ezért igyekezett az ősz folyamán több felőrlő harcban kierőszakolni az áttörést.
A csata
Luigi Cadorna, az olasz csapatok főparancsnoka Görzben vonta össze erőit, hogy a VII. isonzói csatához hasonlóan stratégiai cél nélküli támadást kezdjen a Monarchia frontvonalai ellen. A cél egy felőrlő harc volt, melynek eredményeképpen az olasz hadvezetés azt várta, hogy a Monarchia csapati olyannyira meggyöngülnek, hogy egy újabb hatodik isonzói csata szerinti győzelmet tudnak kiharcolni. A Görzből indított támadás, csakúgy mint a hetedik isonzói csata során néhány napon belül kifulladt. Az olasz csapatok területnyereség nélkül visszavonultak Görzbe.
Eredmények
Csakúgy, mint a hetedik isonzói csatában, itt sem sikerült jelentős győzelmeket aratniuk az olaszoknak, a hadvezetés azonban még mindig úgy gondolta, hogy erőltetniük kell a támadásokat, mivel nem akartak még egy telet kivárni a frontvonalon, az amúgy is egyre fáradtabb katonákkal. Az Osztrák–Magyar Monarchia térségbeli hadserege létszámhiány miatt támadásra nem is gondolhatott, így igyekeztek minél hatásosabb védelmi rendszert kiépíteni az állandó olasz támadások ellen.
A IX. isonzói csatára 1916. október 31. és november 4. között került sor Olaszország és a Monarchia csapatai között. A IX. isonzói csata, hasonlóan a VII. és a VIII. isonzói csatához egy olyan felőrlő és győzelmet kierőszakoló támadás-sorozat része volt, melyeknek olasz célja a háború eldöntése a tél beállta előtt. Az olasz hadvezetés tudta, hogy a Monarchia nem képes támadni létszámhiánya miatt és igyekszik egy hosszú állóháborúra berendezkedni, így elnyújtva a háborút 1917-re. Az olaszoknak tehát gyorsan kellett cselekedniük, és e gyors cselekvésekben a veszteségek óriásiak voltak.
A Monarchia védekezési stratégiája
A hatodik isonzói csata után a Monarchia frontvonala keletebbre húzódott, mint annak előtte, a magas hegyláncok eleve természetes védelmi vonalat képeztek, melyet az olaszok hiába próbáltak elfoglalni. A Monarchia erős védelmi vonalat épített ki, melynek megvalósításán a nyugati frontról érkezett német hadmérnökök is segédkeztek. A védelem igyekezett rugalmas lenni: a magas hegycsúcsokon figyelőállásokat építettek ki, így az olaszok hadmozdulatait végig szemmel tudták tartani, és az erősítés megszervezése is könnyebben működött.
A csata
Maga a támadás Görz térségéből indult meg, az olasz támadás csakúgy, mint a VII. és a VIII. isonzói csata során megint kifulladt, a Monarchia csapatainak állásait még megközelíteni sem sikerült. Az olaszok 4 napos csata után visszavonultak és berendezkedtek a frontvonalukban az 1916-os télre.
Eredmények
Csakúgy, mint a hetedik isonzói csata és a nyolcadik isonzói csata, ez a támadás sem járt eredménnyel, területet nem sikerült elfoglalni, a frontok ugyanazok maradtak, melyek a hatodik isonzói csata után kialakultak. Az olaszoknak nem sikerült az 1916-os tél beállta előtt döntő győzelmet aratniuk a térségben, így kénytelenek voltak a télre berendezkedni. A Monarchiának – védelmi rendszerének köszönhetően – nem kellett tartania olasz áttöréstől, a tél folyamán pedig még több utánpótlás és német hadmérnök érkezett a frontra, megalapozva egy későbbi offenzívát is.
Az Isonzó menti harcok 1917-ben
Az antant hatalmak 1917 nyarán be akarták fejezni a háborút, terveik szerint egy minden fronton meginduló antant támadás elsöpri a központi hatalmak seregeit. Az olasz frontszakaszon az Isonzónál tervezték az áttörési pontot, ezáltal elsöpörve a Monarchia hadseregét. Ám nem számoltak azzal az olasz hadvezetők, hogy a tél folyamán német hadmérnökök segítségével megerősítették az isonzói frontszakaszt, a stratégiai helyeket védművekkel látták el. A tizedik isonzói csata során az előrenyomuló olasz csapatok hatalmas veszteséget szenvedtek, és gyakorlatilag semmilyen stratégiai előnyre nem tettek szert. A kudarc ellenére augusztusban újból támadást készítettek elő az olaszok, a tizenegyedik isonzói csata azonban megint csak nem hozott stratégiai áttörést Olaszország számára. A Monarchia erői végzetesen kimerültek a XI. isonzói csata után, ezért nagy hibát követtek el az olaszok, amikor a XI. isonzói csata után nem indítottak újabb támadást. Ennek az lett a következménye, hogy a Monarchia hadvezetése úgy gondolta, hogy mivel a keleti front megszűnt Oroszország veresége miatt, így német csapatokkal megtámogatva megkezdhetnek az olasz fronton egy átfogó támadást. Erre októberben került sor, a caporettói áttörés során az előrenyomuló monarchiabeli és német csapatokat az olaszok nem tudták megállítani Caporettónál, az olasz csapatok visszavonultak a Piave folyóig. A caporettói áttörés – XII. isonzói csata – teljes győzelmet hozott a Monarchia számára 1917-ben, az isonzói frontszakasz stratégiai jelentősége megszűnt, a frontvonal 100 km-rel nyugatabbra húzódott, mint a támadás előtt.
A X. isonzói csatára 1917. május 12. és június 5. között került sor az olasz és a Monarchia és német expedíciós csapatok között. A X. isonzói csata az olasz front megnyitása óta a legnagyobb véráldozatot hozta, rengeteg sebesült, halott maradt a hadszíntéren, tömegesen szöktek meg a katonák a harc elől mindkét oldalon.
Előzmények
Nagy-Britanniában 1917-ben miniszterelnök-váltás történt. Az új miniszterelnök, David Lloyd George meg volt győződve arról, hogy a nyugati fronton a háború megnyerhetetlen, a győzelem kikényszeríthetetlen. Ezért szorgalmazta új frontvonalak megnyitását a Központi hatalmak ellen, így támogatta, hogy antant erők érkezzenek az olasz frontra, az Isonzóhoz is. Az antant 1917-ben dűlőre szerette volna vinni a világháborút, és ezt egy döntő, nyári offenzív sorozattal érték volna el. A terv lényege az volt, hogy a Központi hatalmakat harapófogóba zárják, egyszerre induljon meg támadás a nyugati, a keleti, a mezopotámiai, a palesztin, a balkáni és az olasz fronton, ezáltal felőrölve a Központi hatalmak seregeit.
Az Osztrák–Magyar Monarchia szerette volna elérni, hogy Németország támogasson 1917 első felében egy közös támadást Olaszország ellen, ezáltal kikapcsolva az olasz frontszakaszt. A német hadvezetés a terveket nem látta kivitelezhetőnek és későbbre halasztotta. Az Osztrák–Magyar Monarchia elkezdte Olaszország 1917 végi megtámadásának terveinek kidolgozását.
Az antant erőknek sikerült megállapodniuk egy olasz támadás szükségességében, habár a terveket az angol hadvezetés ellenezte. Így jelentős számú hadianyagot szállítottak át a nyugati frontról az Isonzó térségébe, 16 új olasz hadosztályt állítottak csatasorba és további 6 hadosztály állt kiképzés alatt. Az olasz nehéztüzérség mintegy négyszeresére nőtt.
A csata
Az 1917. május 12-én megindult olasz támadás óriási létszámfölényt mutatott: több mint kétszer több hadosztály indult meg olasz oldalról, mint amennyi a Monarchiának a térségben volt. Cadorna tábornok Görzből indította a támadást, északra és délre vonultak az olasz csapatok, ahol kisebb területeket foglaltak el. A támadó vonal 40 km hosszan húzódott a mai Szlovénia területének nyugati részén. Május végére az olasz hadsereg 15 km-re megközelítette Triesztet. A monarchiabeli térségben tartózkodó kisebb számú csapatok keményen védekeztek, míg május végére új csapatok érkeztek a Monarchiából, akik június 4-én ellentámadást kezdtek és előrenyomultak. Az olasz csapatok hátráltak, majd az egyre fokozódó nyomás miatt feladva az addig elfoglalt területeket visszatértek a kiinduló frontvonalukra. Cadorna június 8-án leállította az olasz offenzívát és visszavonta az olasz csapatokat.
Eredmények
A csaknem egy hónapig tartó csata során rengetegen haltak meg mindkét oldalon, az olaszok közel kétszer annyi embert vesztettek, mint a Monarchia hadserege. Kétszeres létszámfölényben, jól felszerelt fegyverekkel sem tudtak az olaszok döntő csapást mérni a Monarchia hadseregére. Ez a Monarchia hadvezetésében tovább erősítette azt az elképzelést, hogy egy jól felszerelt, kellően kivitelezett támadással az olasz hadsereg megsemmisíthető, az olasz front felszámolható.
A XI. isonzói csata 1917. augusztus 18-ától szeptember 12-éig tartott az előrenyomuló olasz és a védekező Osztrák–Magyar Monarchia csapatai között. Cadorna az elvesztett tizedik isonzói csata után egy utolsó nagy rohamra készült az olasz csapatokkal, hogy elfoglalja a Monarchia frontvonalát és benyomuljon a hátországba. 5200 löveget és 600 zászlóaljat vezényelt a térségbe, hogy a Monarchia 250 zászlóalja és mindössze 2200 lövege ellen döntő csapást mérjen.
A csata
Az olasz támadás a Monarchia teljes frontszakaszára összpontosult, szemben a korábbi támadásokkal, amikor az olasz csapatok csak a frontvonal egyes részeit támadták meg. Az olasz hadvezetés úgy számolt, hogy egy döntő, totális támadás során a Monarchia nem tudja átcsoportosítania az erőit egyik frontszakaszról a másikra, így a létszámfölény miatt elsöpörhetik a teljes frontvonalat és döntő győzelmet arathatnak. A támadás a Tolmin és az Adriai-tenger közti frontvonalon indult meg, az olaszok több ideiglenes hidat létesítettek, így megkönnyítve az előrenyomulásukat. Északon, a Bainsizza-fennsíkon Capello tábornok vezette 2. olasz hadsereg áttörte a Boroevic vezette monarchiabeli erők frontvonalát, elválasztották egymástól a Monarchia csapatait. Az olaszok kezére jutott Monte Santo erődje is. Az olaszok északon aratott győzelmének azonban stratégiai jelentősége nem volt, a XI. isonzói csata kitűzött célját, Trieszt elfoglalását nem sikerült megvalósítani. Az olaszok szeptember 12-én leállították az offenzívát, az ideiglenesen elfoglalt területekről nagyrészt kivonultak.
Eredmények
Habár nagy létszámfölényban harcoltak az olasz erők, nem tudtak döntő győzelmet aratni a Monarchia csapatai fölött. A támadás területnyeresége jelentéktelen és stratégiailag elhanyagolható mértékű volt. Az olaszok legnagyobb stratégiai hibája azonban nem maga a csata végzetes kimenetele, hanem az volt, hogy a XI. isonzói csata után nem kezdték meg egy újabb isonzói csata előkészítését. Az olasz hadvezetés 1917-ben nem akart újabb csatát a Monarchia erőivel, pedig az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai olyannyira legyengültek a XI. isonzói csata után, hogy egy újabb olasz támadásnak nem tudtak volna ellenállni. Az olaszok másik taktikai hibája, hogy nem ismerték fel, a keleti fronton a korábban indított Kerenszkij-offenzívát a Monarchia erői feltartóztatták és megkezdték előrenyomulásukat Oroszország belseje felé. 1917 szeptemberére a keleti front gyakorlatilag megszűnt és a Monarchia jelentős erőket tudott átcsoportosítani 1917 őszén az olasz frontra. Ez a létszámnövekedés lehetővé tette, hogy az eddig csak védekező monarchiabeli csapatok ellentámadást indítsanak az olasz fronton.
A caporettói áttörés hadműveletre (más néven XII. isonzói csatára) 1917. október 24. és november 19. között került sor a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Birodalom, valamint Olaszország erői között. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az I. piavei csatára 1917. november 12. és december 2. között került sor.
Előzmények
A keleti fronton a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után már nem kellett orosz támadástól tartani, így jelentős létszámú haderőt voltak képesek a központi hatalmak az olasz frontra szállítani. Az 1917. szeptember 12-én leállt XI. isonzói csata után a Monarchiának több mint egy hónapnyi felkészülési ideje volt egy átfogó, Olaszország elleni döntő támadás kivitelezéséhez. A támadásban német expedíciós erők is részt vettek. A támadást az Isonzó mentén, annak fölső folyásánál tervezték, így jelentős erőket csoportosítottak Bovec és Tolmin városa közé. A támadás vezetője Otto von Below német tábornok lett. Az Isonzó déli folyásán Svetozar Borojević foglalt helyet az 1. Isonzo-hadsereggel. Az Isonzó frontszakaszon október közepéig 44 hadosztályt és több mint 3540 löveget állítottak fel. Az áttörés központi helyének az addigi isonzói csaták egyik mellékhadszínterét, Caporetto környékét, Caporetto völgyét választották, melyen keresztül a Pó-síkságra könnyen be tudtak nyomulni. Caporetto térségében nem az olasz főerő, csupán egy-két, addig csatában részt nem vett hadosztály tartózkodott, a terepviszonyok kedveztek a gyors előrenyomulásnak, és Caporettónál az Isonzó mentén gyenge volt az olasz frontvonal védelmi rendszere.
Taktika
A támadás nagymértékben különbözött az addigi isonzói csaták taktikai elképzeléseitől, új stratégiát vetettek be a központi hatalmak. A caporettói áttörésnél használt és megvalósított háborús taktika kidolgozója Oskar von Hutier volt, aki rohamcsapatokkal képzelte el a támadást, az ellenséges vonalak mögé beszivárogva. A rohamcsapatok egyik századát a későbbi második világháború egyik fő katonai stratégája, Erwin Rommel vezette. A rohamcsapatoknak el kellett foglalni a stratégiailag legfontosabbnak minősülő harctéri pontokat és állandó tűz alatt tartva az ellenséget be kellett várni az előrenyomuló főcsapatokat, akik könnyen elsöpörték az előzőleg legyengített ellenséges haderőt. A beszivárgás célja az ellenséges vonalak mögé jutás volt, így elvágva a kommunikációt és a felderítés, visszavonulás lehetőségét.
A csata
1917. október 24-én négyórás gáztüzérségi és egyórás gránáttűz alá vették a Caporettónál védekező 2. olasz hadsereget, akik a védekezés kilátástalanságát látva elmenekültek a frontvonalról. A nagy létszámban előrenyomuló monarchiabeli és német csapatok feszített, gyors tempóban haladtak előre, elkezdve az olasz frontszakasz bekerítését. Luigi Cadorna a bekerítés előtti utolsó pillanatban, október 27-én rendelte el az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A visszavonuló olasz csapatok a Tagliamentónál készültek fel a védekezésre, de az előrenyomuló monarchiabeli és német csapatokat itt sem tudták megállítani.
Az I. piavei csata
Az Osztrák–Magyar Monarchia csapatainak az előrenyomulása a Piave vonaláig tartott, itt november 10-én már eredményesen védekeztek az olasz és más antant csapatok, akik az olasz front összeomlását látva érkeztek a térségbe. November 12-én a 11. osztrák-magyar hadsereg, miután az olaszok által feladott Asiagóba bevonult, ismét mozgásba hozta a támadást, az olasz és az antant csapatok bekerítését célozták meg az új hadműveletek. Az új olasz főparancsnok, Armando Diaz azonban 5 angol és 6 francia hadosztályt irányított át Trienttől délkeletre, Asiago–Bassano térségébe, ezáltal megállította a Piave felső folyásánál a központi hatalmak támadását. A Brenta és a Piave közti Grappa hegységben indított újabb áttörési kísérleteket az olasz hadvezetés már könnyedén verte vissza. A dél-tiroli, a Piave felső folyásánál történő támadásokat a központi hatalmak 1917. december 2-án leállították, és megkezdték a Piavénél egy védelmi frontvonal kiépítését.
Olasz veszteségek
Olaszország hadbalépése óta a legnagyobb veszteségét könyvelhette el a caporettói áttörés következtében. 40 000 halott és 20 000 sebesült mellett 300 000-en estek fogságba. 350 000 katona rendezetlenül vonult vissza, 50 000 katona dezertált. Az olasz tüzérség fele, 3150 löveg maradt vissza az Isonzónál, 3000 gépfegyver és 300 000 puska volt a veszteség. A vereség olyannyira nagyméretű volt, hogy a teljes olasz hadsereget újjá kellett szervezni.
Eredmények
A Monarchia és Németország a tervezett caporettói támadás célját elérte, sőt túl is teljesítette, az olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a Monarchia elfoglalta csaknem egész Veneto tartományt, 100 km-re megközelítette Velencét. A döntő győzelmüket azonban nem tudták kihasználni: a tél beállta, antant segédcsapatok érkezése, és az utánpótlási nehézségek miatt a további támadást le kellett állítani, védekezésre kellett felkészülni. A tél folyamán jelentős német erőket vontak el az olasz frontvonalról, így a következő évben tervezett végső támadás végrehajtása és kivitelezése kétségesnek mutatkozott.
Olaszország haderejének megsemmisülése után az antant hatalmak egy Legfelsőbb Haditanácsot hoztak létre Olaszországban, melynek tagjai Olaszország mellett Franciaország és Nagy-Britannia lett. A Legfelsőbb Haditanács irányította ezentúl az egyesített olasz-antant haderőt, így megfosztva Olaszországot az önálló katonai akciók lehetőségétől. A vereség miatt Luigi Cadorna lemondott a főparancsnoki tisztségről és helyét Armando Diaznak és Pietro Badogliónak adta át.
Az olasz hadsereg állapota a caporettói áttörés után
Az összeomló olasz frontvonal arra késztette az olasz hadvezetést, hogy a teljes olasz hadsereget vonja vissza az Isonzó mellől. A visszavonuló olasz csapatokban olyan mélyre süllyedt a háborús morál, hogy fegyvereiket eldobálva, a hadsereg szervezett erejét elhagyva, lakóhelyükre szerettek volna visszatérni. A 870 000 megmaradt olasz katona közül több mint 210 000-et katonai bíróság elé állítottak és különböző büntetéseket szabtak ki rájuk, 15 000 katonát ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre, 4000 dezertőr katonát kivégeztek. Olyan híresztelések is elterjedtek a hadseregben, hogy egyes hadosztályoknál decimálásokat (tizedelést) hajtottak végre, csakúgy mint az ókori Róma idején. A terror és a büntetések azonban nem vezettek eredményre, így az olasz kormány a további katonáskodásért a háború utánra földosztást és szociális segélyt ígért a hadseregben továbbharcolóknak. A világháború után a kormány a földosztást megtagadta, és segélyt sem folyósított a veteránoknak.
Az isonzói csaták mérlege
Az isonzói csaták az első világháborúban tipikus, felőrlő harcok halmazába tartozott. Viszonylag kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze, mely csaták területnyereségre nem vezettek, vagy csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán. Az Isonzó mentén állóháború alakult ki, mely 1917-ig tartott, amikor a caporettói áttörés során az isonzói frontszakasz megszűnt, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai előrenyomultak Olaszországba. Az isonzói csaták során 1 100 000 olasz katona tűnt el, halt meg vagy sebesült meg, a Monarchia vesztesége ennek a fele volt, kb. 500 000 katona halt meg vagy tűnt el. Olaszországnak több mint 480 000 katonája esett el az első világháború során, ezek döntő része az isonzói csaták során. A háború után az Isonzó völgye Olaszországhoz került, az Isonzó mentén kiépített védművek, lövészárkok pedig mind a mai napig megmaradtak.
Forrás:
Galántai József: Az első világháború (Gondolat, 1988) II. kiadás, 270. o. ISBN 963-282-004-5