Zsidóság a középkorban
A későbbi Magyarország területén már a Kr. u. első századokban éltek zsidók, ám jelenlétük nem volt folytonos. Kiemelkedő állam- és törvényalkotó királyaink, Szent István (1000-1038), Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idején Magyarország befogadta a cseh és német területekről betelepülő, néha menekülő zsidókat. Szent László tiltotta számukra a vegyes házasságot és keresztény szolgák alkalmazását. Zsidók csak kijelölt településeken lakhattak. Ezeket a rendelkezéseket Kálmán is fenntartotta. Míg a 12. századi Itáliában, a francia, angol és német területeken egyre dühödtebben üldözték, gyakran gyilkolták a zsidókat, addig Magyarországon jobbára zavartalanul élhettek. A 13. század folyamán helyzetük romlott, hiszen eltiltották őket bizonyos gazdasági állások betöltésétől, és megkülönböztető jelet kellett viselniük. A tatárjárást követő újjáépítésben és a széthúzó nemesek ellen folytatott küzdelmében IV. Béla (1235-1270) erősen támaszkodott a zsidókra: 1251-ben kiváltságlevelet adott nekik és királyi védelem alá helyezte őket. Az országépítő Anjou király, Károly Róbert (1308-1342) is igényt tartott a zsidók gazdasági szolgálataira, és védte őket. Fia, Nagy Lajos (1342-1382) azonban vallási buzgalmában kikergette a zsidókat Magyarországról. Ekkor derült ki, hogy a zsidók kereskedelemben, pénzügyekben játszott szerepe nélkülözhetetlen. Néhány éven belül a király belátta tévedését, és hozzájárult az elűzöttek visszatéréséhez.
Luxemburgi Zsigmond király (1387-1437) állandó pénzzavarral küszködött. Ha anyagi érdekei megkívánták, keményen megzsarolta a zsidókat, ám gyakran védelmezte is őket. A 15. század második felében Hunyadi Mátyás (1458-1490) létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította. Mendel mint udvari, királyi tisztségviselő képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését. Mátyás híres kincstárnoka is zsidónak született, ám megkeresztelkedett, és felvette az Ernuszt János nevet. A király halála után a központi hatalom meggyengült, fokozódott a káosz, és egyes városokban hamarosan fellángolt a zsidógyűlölet. 1494-ben Nagyszombatban felütötte fejét a vérvád, amely szerint a zsidók keresztények vérét használják vallási szertartásaikhoz. A vád alapján több nagyszombati zsidót máglyára vetettek. A széteső ország gyengekezű királyai, II. Ulászló (1490-1516) és II. Lajos (1516-1526) nem tudták megvédeni a segítségért hagyományosan az uralkodóhoz forduló zsidókat. Mikor II. Lajos alatt az ország anyagi helyzete katasztrofálissá vált, a budaiak rátámadtak a király alkincstárnokára, a megkeresztelkedett zsidó Szerencsés (Fortunatus) Imrére. Az incidens pogrommá fajult, és a zavargásokat végül a katonaságnak kellett elfojtani.
forrás: holokausztmagyarorszagon.hu
Zsidóság az újkorban
A török hódítás nyomán feldarabolódott ország három részében a zsidóknak más-más sors jutott osztályrészül. Erdélyben általában nyugodtan élhettek és dolgozhattak, sőt Bethlen Gábor fejedelem külföldről is hívott be zsidókat. A török hódoltsági területeken a hagyományos oszmán vallási politika volt jellemző: mindaddig, amíg a nem muzulmánok - köztük a zsidók is - megfizették a rájuk rótt adót, nyugodtan élhettek. Ezzel szemben a királyi Magyarország jelentéktelen lélekszámú zsidóját gyakran üldözték, néhány városból kitiltották őket. A 17. század végén, a Habsburg Birodalom győzelmes törökellenes háborújának harcai során a zsidó közösségek eltűntek Magyarországról. Hamarosan megindult azonban a zsidók újabb betelepülése. A nyugati bevándorlásban jelentős szerep jutott annak, hogy a cseh és morva területekre vonatkozóan III. Károly (1711-1740) rendelettel korlátozta a zsidók családalapítási szabadságát. A keleti bevándorlás erős lökést kapott, amikor 1772-ben Galíciát a Habsburg Birodalomhoz csatolták. A felvilágosult Habsburg uralkodó, II. József (1780-1790) engedélyezte a zsidók számára az addig általában tiltott földművelést, egyes elzárt kereskedelmi és ipari foglalkozásokat, és megnyitotta előttük a városok nagy részét. II. József egységesítő, németesítő és világiasító elképzelései természetesen a zsidókra is vonatkoztak. A "kalapos király" igyekezett rászorítani őket a világi oktatásra, a német nyelv használatára, a német nevek felvételére. A 18. század a zsidóságon belül is jelentős változásokat hozott. A felvilágosodás eszméi a zsidó közösségeket is megérintették: fellazították az addig zárt hagyományokat, és utat nyitottak a 19. századi egyenjogúsítási (emancipációs), beilleszkedési (integrációs) és beolvadási (asszimilációs) folyamatoknak.
forrás: holokausztmagyarországon.hu
A magyarországi zsidóság egyenjogúsítása
Az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc kezdeti alapköveteléseinek egyike volt a törvény előtti egyenlőség, amely a zsidókra is vonatkozott. A kérdés rendezése egészen a szabadságharc végéig elhúzódott, részben a városi polgárság ellenállása miatt. Több városban zsidóellenes pogromok robbantak ki, majd egy ideig megakadályozták, hogy zsidók belépjenek a nemzetőrségbe. Ennek ellenére több ezer "mózeshitű magyar" harcolt az osztrák és orosz seregek ellen, és sokan anyagilag is támogatták szabadságharcot. 1849 júliusában az országgyűlés végül kimondta a zsidók egyenjogúsítását. A zsidók jelentős részvételét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a megtorlást irányító császári tábornok, Haynau táborszernagy több város zsidóira külön, kollektív pénzbüntetést is kiszabott a "lázadásban" való aktív részvételéért. (A beszedett összegeket később Ferenc József oktatási célokra visszaadta a magyar zsidóságnak. Ebből jött létre az európai hírű Országos Rabbiképző Intézet Budapesten.) A megtorlás azonban nem ért véget: sok zsidót halálra ítéltek, másokat börtönbe zártak, mintegy ezer zsidó honvédet erőszakkal besoroztak a császári hadseregbe.
Az 1867-es kiegyezést követő jogalkotás csaknem maradéktalanul egyenjogúsította a zsidókat. Ettől fogva a zsidók izraelita vallású magyar állampolgárok lettek. Az izraelita felekezet azonban változatlanul nem "bevett", pusztán "elismert" jogállással rendelkezett. Bevett vallásnak csak a keresztény felekezetek minősültek. Az eltérő státusz következtében tilos volt az áttérés a keresztény vallásról a zsidóra (prozelitizmus), és nem engedélyezték a vegyes házasságot, azaz megkeresztelkedési kötelezettséget írtak elő az izraelita fél számára. Ezen kívül elismert vallásként az izraeliták anyagi hátrányt is szenvedtek, mert így nem kapták meg az államtól a bevett felekezeteknek járó vallási és oktatási támogatást. A gyakorlatban ez a helyzet legtöbbször a házasodás terén jelentett problémát. A liberális politikai erők ezért a kérdést összekötötték az egyház és az állam szétválasztását célzó egyházpolitikai törvények elfogadásával, azaz például a polgári házasság kötelezővé tételével. Hosszú politikai harcot követően a liberális Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatt, 1895-ben az országgyűlés törvényt hozott az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításáról (1895:XLII tc. "Az izraelita vallásról"). Ezzel Magyarországon maradéktalanul megvalósult a zsidók polgári és vallási egyenjogúsítása.
forrás: holokausztmagyarorszagon.hu
Zsidóság a Horthy-korszakban
Az I. világháború következtében az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett. Magyarországon a háború végén kitörő polgári forradalmat kommunista diktatúra követte, majd Horthy Miklós vezetésével jobboldali rendszer jött létre. A győztes hatalmak az 1920-as trianoni békeszerződésben Magyarország kétharmadát, lakosságának több mint felét elcsatolták.
A trianoni Magyarországon élő zsidóság gazdasági, kulturális és politikai szempontból igen sokszínű volt. A vallási előírásokat már a 19. századtól modernizáló és a külvilág életmódjához közeledő ún. neológ hagyomány képviselői számban és közéleti súlyukat tekintve is fölényben voltak. Vezetőik túlnyomórészt gazdag, a nem zsidó társadalommal (gyakran a legfelsőbb körökkel) jó gazdasági és politikai kapcsolatokat ápoló személyek voltak. A legtöbben zsidó vallású magyar hazafinak vallották magukat. Az egyre erősödő antiszemitizmust türelmesen viselték, bizalmukat a hagyományos elitbe és Horthy Miklós kormányzóba helyezték. (Tipikus képviselőjük az udvari tanácsosi címet elnyert Stern Samu, aki a német megszállás után a Zsidó Tanács vezetője lett.) Bár a felsőházban 1940-ig a hagyományokhoz erősen ragaszkodó ún. ortodox zsidók képviselője is helyet foglalt, vezetőik korántsem tartottak fenn olyan széles körű kapcsolatokat a nem zsidó körökkel, mint a neológok. Az ortodoxok nagy része szellemi különállásukat fenntartva, hagyományaik sáncai mögött élt. Nagy többségük magyar anyanyelvű volt. 1930-ban az ország összes izraelita lakosának 97,3 százaléka magyar ajkúnak vallotta magát.
A zsidóság vagyoni szempontból is igen sokrétű volt. A skála a dúsgazdag nagytőkéstől a jó körülmények között élő értelmiségin és az éppen csak megkapaszkodni tudó kistulajdonoson keresztül egészen a nyomorgó kétkezi munkásig vezetett. Bizonyos általános tendenciák azonban kirajzolódtak. A magyar zsidóság az ipari, kereskedelmi és szellemi szabadfoglalkozásokban (kereskedő, ügyvéd, orvos, újságíró stb.) jelentős pozíciókat foglalt el. Ezekben a szakmákban a népességen belüli arányszámát jóval meghaladta. A zsidóság alapvetően városi, polgári társadalmi csoport volt, melynek több mint 60 százalékát alkották a középréteghez tartozók, 3 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, 13 százaléka volt ipari munkás.
Az antiszemiták és fajvédők ezekre a "túlreprezentációs" jelenségekre hívták fel a figyelmet. A tényekhez azonban azt a minden elemében téves állítást rendelték hozzá, hogy a zsidóság egésze, mint valamilyen egységesen irányított hadsereg, tervszerűen cselekszik, és pozícióit a keresztény magyarság alávetésére, kiszorítására akarja felhasználni. Az antiszemiták nem vették figyelembe, hogy a magyarországi zsidóság nem egységes, sőt épp ellenkezőleg, sok különböző, egymással ütköző szándék és elképzelés szerint tagozódott - éppen úgy, mint a többségi társadalom. Nem látták vagy nem akarták látni, hogy sok kérdésben épp akkora az ellentét egy budapesti zsidó nagytőkés és egy kelet-magyarországi, falun élő ortodox zsidó, mint egy vezető arisztokrata politikus és egy szegény paraszt között.
A magyar zsidóságra fenyegető árnyékot vetett Hitler németországi hatalomra jutása, majd nemzetközi politikai sikersorozata. A közélet egyre inkább jobbra sodródott. A parlament 1938-tól kezdve számos antiszemita jogszabályt, ún. zsidótörvényeket hozott, amelyek lépésről lépésre megfosztották a zsidónak minősített állampolgárokat jogaiktól. Bár a zsidóellenes politika már 1944 előtt is több tízezer áldozatot követelt, a német megszállásig a magyar zsidókat - európai hitsorsosaikkal ellentétben - nem fenyegette közvetlen életveszély.
forrás: holokausztmagyarorszagon.hu
A kommunista diktatúra időszaka
1945 és 1948 között zajlott Magyarországon a kommunista diktatúra fokozatos kiépítése. A magyar kommunisták a megszálló szovjet hadseregre támaszkodva egyeduralomra törtek. 1947 májusára törvénytelen és erőszakos eszközökkel felőrölték legfőbb ellenfelüket, az 1945-ös választásokon elsöprő, 57 százalékos győzelmet arató Független Kisgazdapártot, majd 1947-ben csalással megszerezték a választási győzelmet. 1948 második felére a Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült kommunista és szociáldemokrata párt ellenfél nélkül maradt. Szovjet támogatással, Sztálin elvárásainak megfelelően megszületett az egypártrendszer. Magyarország betagozódott a Szovjetunió érdekszférájába, megkezdődtek a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett totális kommunista diktatúra évei.
Az 1945 és 1948 közötti években a magyar zsidók nagy része érthetően a baloldali pártok felé fordult. Az újraéledő antiszemitizmus ellen a legkövetkezetesebb harcot a kommunistáktól és a szociáldemokratáktól várták. A zsidók nagy számban léptek be ezekbe a pártokba. A Horthy-rendszer apparátusában kompromittálódott hivatalnokok egy részét elbocsátották, ám az újjászervezett közigazgatásban szükség volt a munkaerőre. Ezek a pozícióik így megnyíltak a zsidók előtt, akiket az előző rendszer kiszorított az állami szolgálatból. Sokan bosszúvágyból léptek a rendőrség kötelékébe, hiszen meg akarták torolni családtagjaik, szeretteik halálát. A hatóságok egyik legfőbb célja a háborús bűnösök kézre kerítése és elítélése volt, ezért előszeretettel támaszkodtak a rendőri apparátus zsidó tagjaira, akiknek nyilvánvalóan sem bűnös múltjuk, sem a gyanúsítottakkal fenntartott privát kapcsolataik nem voltak. Számos túlélő abból a megfontolásból vált elkötelezett kommunistává, hogy a proletariátus nemzetközi uralmával egyszerűen meg fog szűnni a zsidókérdés és az antiszemitizmus. Így sok zsidó került az államapparátus fontos pozícióiba és az erőszakszervezetekbe. Ez, illetve a kommunista vezetésben helyet foglaló zsidók nagy száma a társadalom egy részében azt a téves képzetet keltette, hogy a kommunista diktatúra nem más, mint zsidó bosszú a holokausztért. Emellett nem múlt el nyomtalanul a két világháború közötti (szélső)jobboldali propaganda, amely igyekezett a zsidóságot és a kommunizmust összemosni.
Az így gondolkodók nem vették figyelembe, hogy a kommunista diktatúra éppúgy sújtotta a zsidók túlnyomó részét, mint minden más magyart. Az 1944-ben kirabolt zsidók háború után (esetleg) visszakapott üzleteit, vállalkozásait az államosítás következtében néhány évvel később az állam újra elvette. A háborút követő időszakban nemegyszer halálos áldozatokat is követelő zsidóellenes zavargások törtek ki az ország bizonyos pontjain, így például Ózdon, Kunmadarason, Diósgyőrben, Sajószentpéteren, Makón. Ezeket esetenként éppen a helyi kommunisták szították, kampányt indítva a "feketegazdaság haszonélvezői" ellen. Tömegbázisának kiszélesítése érdekében a kommunista párt a háború után számos egykori alacsony rangú nyilast (ún. "kisnyilasokat") fogadott a soraiba. A kommunista diktatúra időszakában a koncepciós perek nem kímélték a zsidókat sem. Több, a holokauszt során kiemelkedő bátorságot tanúsító hitközségi vezetőt (például Stöckler Lajost és Domonkos Miksát) letartóztatták, és megkínozták. Külön szívességet téve Wallenberg szovjet elrablóinak, Rákosiék azt a képtelenséget is bizonyítani kívánták, hogy a svéd diplomatát Stöckler és Domonkos lőtte le az ostrom napjaiban. A diktatúra Rákosi Mátyás vezetésével 1953-ban - a moszkvai kezdeményezést követve - látványos anticionista, antiszemita perekre készült. Sztálin 1953 márciusi halála után azonban Moszkvában elálltak az antiszemita perektől, így ezek Magyarországon is elmaradtak.
A holokausztra és az azt követő évek megpróbáltatásaira a maradék zsidóság különböző válaszokat adott. Volt, aki a keserű tapasztalatok hatására cionista lett, és Palesztinába (1948-tól Izrael) távozott. Mások is a kivándorlást választották, ám inkább Nyugat felé (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Kanada) indultak. 1957-ig mintegy 60 ezer magyar zsidó hagyta el az országot. Az itthon maradtak közül sokan megpróbáltak mindent elfelejteni, zsidóságukról és az őket ért traumáról még gyermekeiknek sem beszéltek. A zsidó vallásos élet nagyon visszaszorult, de a nehézségek ellenére megmaradt.
forrás: holokausztmagyarorszagon.hu
1941- ben a Központi Statisztikai Hivatal becslése szerint közel 800 000 zsidó élt Magyarországon, beleértve az áttérteket is. Ebből körülbelül 480 000 élt a Trianon utáni Magyarországon, míg 320 000 az 1938 és 1941 között elcsatolt területeken. Sajnálatos módon az 1941 és 1945 közötti holokauszt során 400 000 magyar zsidót öltek meg, és 200 000 zsidó pusztult el a mai Magyarország területén. A holokauszt minden tizedik és Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt. A magyar kormány, hogy áthárítsa a felelősséget erről a szörnyűségről, a jelenlegi alkotmány „Nemzeti hitvallás” szakaszába egy mondatot illesztett, amely arra az időre nyúlik vissza, amikor a német csapatok először megszállták Magyarországot, és a zsidók deportálására kényszerítették őket. Ezt támogatták a magyar felsőház katolikus és protestáns főpapjai, akik megszavazták az egyenjogúság jogának törvény általi eltörlését. A magyar végrehajtó hatalom a kamenyec-podolszki tömeggyilkosságot az oda menekült nem magyar zsidók deportálásával készítette elő, razziát tartott Újvidéken, és katonai munkaszolgálatot vezetett be, ami sok brutalitással járt. Bár a magyar kormány nem épített gázkamrákat, és ellenállt a német nyomásnak, hogy a magyar zsidókat a megszállás előtt Németországba deportálják, de lemondott az egyenlőség elvéről a megszállás előtt.
A Holokauszt előzményei a magyar törvényhozásban
A magyar numerus clausus-törvény (1920. évi XXV. törvénycikk) a Horthy-korszak egyik korai jogszabálya, a legnagyobb presztízsű (orvosi, jogi, műegyetemi, közgazdasági, tudományegyetemi) egyetemi karokon (jellemzően 30% feletti) 1920-ra kialakult magas zsidó hallgatói arányokat kívánta országon belüli számarányuknak megfelelő mértékre korlátozni. Összességében viszont 1920-ban 10,4%-os volt a zsidók aránya a felsőoktatásban. A törvény gyakorlati életbelépésének évében, 1921-ben pedig 11,6%.
A törvény másik pontja, célja az volt, hogy az 1918–19-es forradalmakban szerepet vállalókat kiszűrje az egyetemekről.
A törvény alapján a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a formálisan kimutatható számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban.
E szabályozással a nem-zsidó, keresztény középosztályt szándékoztak segíteni, akiknek – köztük sok, háborúból visszatért fiatalnak – a Trianon után kialakult, munkanélküliséggel, lecsökkent egyetemi férőhelyekkel, sok, erős versenyt támasztó zsidó, illetve a háború alatt tanulmányokra készülő női hallgatójelölttel jellemezhető helyzetben megnehezült egyetemre jutásuk.
A törvényben a zsidó kifejezés nem szerepelt, de az akkori egyetemi felvételi arányok között ez értelemszerűen a zsidó származásúak magas számának korlátozására, és a nem-zsidó, keresztény magyar hallgatók arányának emelésére irányult. Az 1920-tól országosan 6%-os zsidóság számára az alsó korlátokról rendelkező törvény 15,4%-os felső korlátot jelentett.
A Népszövetség és nemzetközi zsidó szervezetek kezdettől folyamatos nyomást gyakoroltak a Bethlen-kormányra a törvény eltörlése érdekében, mely végül 1928-ban törölte a törvény zsidóság számára korlátozást jelentő, nemzetiségekre vonatkozó kitételét.
A következő években előbb 12%-ra emelkedett, majd ismét csökkent (1936–37-re 7,4% alá került) az izraelita vallású hallgatók aránya. Egyfelől a zsidók száma 1910 és 1930 között 30 ezerrel csökkent, illetve az izraeliták között a születési ráta 10%-kal visszaesett. 1930-ban már csak a lakosság 5,1% volt izraelita vallású. Másfelől a módosítás ellenére a zsidó hallgatók szűrése a felvételik gyakorlatában egyes egyetemek vezetésének beállítottságától függően tovább élt.
Numerus clausus Magyarországon
Előzmények, történelmi környezet
1919 után a többségi társadalomhoz hasonlóan az egyetemi fiatalság körében is megfigyelhető volt a zsidóság gazdasági és társadalmi előretörésével szembeni ellenérzés és a jelenség visszaszorításra irányuló igény. A zsidóság térnyerésének 19. század második felétől markánsabban zajló folyamatát tetézte 1914 után számos tényező, mint például a világháborúban elesett zsidó származásúak viszonylag alacsony száma, a húszezer fős galíciai zsidó menekültáradat negatív jelenségei, a zsidó szervezetek elsősorban hittársaikat segélyező tevékenysége, amelyet más felekezetűek gyakran kirekesztésnek éreztek, a fekete- és lánckereskedelemben részt vett zsidók szerepének sajtóban és a közbeszédben történő megjelenése, valamint hogy a magyar közvélemény 1918–1919 eseményeit, de különösen a Tanácsköztársaságot, mint a zsidók hatalomra kerülését fogta fel („vörös terror = zsidó terror”). Az egyetemi ifjúság a zsidóság térnyerésének problémáját különösen életközeliként élte meg, mivel számukra a zsidó hallgatók magas aránya mindennapos tapasztalat volt. Különösen a jogi orvosi, műegyetemi és bölcsészkarokon (30% fölött), míg a hasonló értelmiségi szakmákban 1910-ben Budapesten orvosoknál 59%, ügyvédeknél 61%, újságíróknál 48% volt a zsidók aránya.
A numerus clausus törvényt egy ilyen előzmények után jelentkező valós társadalmi probléma hívta életre. A háborúból hazatért vagy épp egyetemre igyekvő keresztény középosztálybeli fiatal férfiak azzal szembesültek, hogy a bejutás számukra jelentősen megnehezült. Az egyetemi helyekre már évtizedek óta nagy számú, jól felkészült zsidó fiatallal kellett versenyezniük. Ehhez jöttek a háború alatt tanulni tudó női felvételizők. Mindezt súlyosbította a trianoni döntéssel külföldre került pozsonyi és kolozsvári egyetemek miatt hirtelen lecsökkent egyetemi helyek száma, és hogy a háborúból visszatérők 1919-20 táján sokan egyszerre, feltorlódva jelentkeztek az egyetemekre.
A forradalomban szerepet játszókat kiszűrő, valamint a zsidó származásúak és a nők magas arányát visszaszorító törvény fő kezdeményezői a jobboldali radikális keresztény egyetemi bajtársi egyesületek (pl. Turul Szövetség) voltak, de a növekvő zsidó gazdasági és társadalmi térnyerés visszaszorításának igénye és annak részeként a numerus clausus-törvény széles társadalmi körben támogatásra talált.
A női hallgatói arány korlátozását a kormány a nők korlátlan felvételét lehetővé tevő Károlyi-rendelet eltörlésével, és a korábbi korlátozás visszaállításával gyorsan megoldotta, a zsidó hallgatói arány visszaszorítását pedig a numerus clausus törvénnyel szándékozott elérni.
A numerus clausus-törvény megalkotása
A numerus clausus eredeti törvényjavaslatát Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter 1920. június 22-én nyújtotta be a nemzetgyűléshez. Az eredeti javaslat semmi mást nem tartalmazott, mint hogy az egyetemekre és főiskolákra annyi hallgató iratkozhat be, amennyinek alapos kiképzése biztosítható. E javaslat csak az újonnan felvettekre vonatkozott, az előző években beiratkozottak státuszát nem veszélyeztette. A törvényjavaslatot augusztusban megvitatta a pénzügyi és a közoktatási bizottság is, s a bizottságok együttes álláspontja szerint módosították a javaslatot, azzal a kiegészítéssel, hogy csak olyan hallgatók iratkozhatnak be, akik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók. A kormányzó párt – Prohászka Ottokár elnökletével – először augusztus 11-én tárgyalta a törvényjavaslatot. A javaslatot Bernolák Nándor képviselő hevesen bírálta, s követelte a nemzetiségi, faji és vallási arányszámok nyílt szabályozását. A második tárgyalás – augusztus 24-én – már csak a Bernolák-féle javaslatot tárgyalta. A nemzetgyűlés a törvényjavaslatot szeptember 2-án kezdte tárgyalni. Usetty Ferenc azt hangsúlyozta, hogy a törvény elsődleges célja, a társadalmi szempontból veszélyes szellemi proletariátus kialakulásának megakadályozása, s nincs agresszív, csupán defenzív éle.
Tiltakozás a numerus clausus ellen
A törvény ellen többen is azzal tiltakoztak, hogy nem mentek el a szavazásra 1920. szeptember végén, így például Teleki Pál vagy Klebelsberg Kunó sem. A 219 fős nemzetgyűlésből összesen 64 képviselő vett részt a szavazáson. Közülük 57 képviselő (26%) szavazott a törvény mellett, 7 fő ellene.[10] Többen nyíltan felemelték a szavukat. Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, vagy Szentgyörgyi Albert egyetemi tanár nem tetszésének adott hangot. A Kolozsvárról Szegedre áthelyezett egyetem rektora, Schneller István 1921-ben le is mondott, a törvényre hivatkozva.
A numerus clausus-törvény tartalma
A numerus clausus-törvényként ismert 1920. évi XXV. törvénycikk két legfontosabb célja volt: megakadályozni a forradalmakban részt vett, felforgatónak tekintett személyek egyetemekre való bejutását, másrészt az elsősorban a legnépszerűbb egyetemi karokon feltűnően magas zsidó hallgatói arányt a zsidóság országos számarányának mértékére korlátozni. A fenti célok érdekében a törvény úgy fogalmazott, hogy a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaság-tudományi karára és a jogakadémiákra való beiratkozás feltétele
„a nemzethűség s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóság”
„másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.”
(1920. évi XXV.tc).
A törvény logikája szerint tehát az összes „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjainak biztosítani kell, hogy országos számarányuknak megfelelő mértékben vehessenek részt a felsőoktatásban.
A törvény végrehajtási része nemzetiségnek minősítette a zsidókat, és 6%-os országos arányszámot állapított meg rájuk nézve. (A zsidók 1867 óta jogilag nem nemzetiségnek, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak.) A törvény nem vonatkozott visszamenőlegesen a már egyetemistákra, valamint nem érvényesült az 1919 előtt keresztény hitre tértekre, illetve az első világháborúban résztvevőkre sem.
A numerus clausus-törvény nem tartalmazta a zsidó szót, hanem általánosan, az összes, az ország területén lakó „népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszámának” az országos arányszámhoz igazítását, és nem a felső korlátot, hanem minden csoportnak az országos arányához képest legalább 9/10 résznyi egyetemi felvételét írta elő. A numerus clausus törvény tehát „zártszám” rendszerű felvételi szabályozást vezetett be a felsőoktatási intézményekben, kvótákat állított fel az országban élő „népfajok és nemzetiségek” nagysága szerint, gyakorlatilag kötelezően előírta az egyetemeken minden népcsoport képviseletét, az országos számarányoknak lényegében pontosan megfelelő arányban.
Az 1920-ban országosan 6%-os zsidóság számára az alsó korlátokról rendelkező törvény 15,4%-os felső korlátot jelentett. Ahhoz ugyanis, hogy a maradék 94% nem-zsidó lakosság az egyetemeken legalább kitegye saját 94%-ának kilenctized-részét, szükség volt 84,6% nem-zsidó hallgatóra, következésképp a magyar zsidóságra 15,4%-os felső limit adódott. Ez a versenyszakok addigi 30% fölötti zsidó hallgatói arányához képest számmottevő korlátozást jelentett.
Fontos változás, hogy a törvény a zsidóságot vallási közösség helyett nemzetiségként definiálta, annak érdekében, hogy kikeresztelkedéssel ne lehessen kikerülni a korlátozást. Az 1867-es liberális szellemű emancipáció óta ugyanis a zsidók jogilag nem nemzetiségnek számítottak, hanem (egyenlő jogú) magyar állampolgároknak, akik vallásuk szerint az izraelita felekezethez tartoznak.
A numerus clausus korlátozást – szándékának megfelelően – az 1920 előtti időszakra kialakult arányokhoz képest természetesen a zsidó felvételizők számára jelentett, akik addig az orvosi, jogi és műegyetemre, a közgazdaság-tudományi és tudományegyetemi karokra messze a zsidóság országon belüli arányánál magasabb arányban jutottak be.
A zsidó hallgatók aránya csupán az említett, legnépszerűbbnek számító egyetemeken volt nagyon magas. Az összes felsőoktatási karra vetítve átlagosan 1920-ban csak 10,4% zsidó hallgató volt, tehát a zsidóság aránya más, kevésbé népszerű karokon – elméletileg – még a numerus clausus életbelépése után is emelhető lett volna.
A zsidók aránya az egyetemi és főiskolai hallgatók között:
1920: 10,4%
1921: 11,6%
1922: 11,2%
1923: 10,4%
1924: 9,5%
1925: 8,9%
1926: 8,2%
1927: 8,0%
1928: 8,4%
1929: 9,0%
1930: 10,0%
1931: 11,9%
1932: 12,0%
1933: 11,1%
1934: 9,7%
1935: 8,1%
A Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata egy évvel a numerus clausus-törvény keresztülvitele után így határozta meg a törvény mögötti szándékot:
„a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva.”
Zsidótörvények
Az első zsidótörvény
Az 1938. évi XV. törvénycikk (A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról) Első Zsidótörvény néven lett ismert. A törvény kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.
A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.
Bár a törvény még vallási alapon definiálta a zsidó fogalmát, az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.
Második zsidótörvény
A második zsidótörvény „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikk közkeletű elnevezése. A törvény nagy része a címében jelzett korlátozó rendelkezéseket tartalmazta; első paragrafusa azonban a zsidónak tekintendők körét is meghatározta, és ebben a felekezethez tartozáson kívül a származást is mint döntő szempontot ismerte el és juttatta érvényre. Ez az „első átfogó zsidótörvény” 1939. május 5-én lépett hatályba.
Előzmények
Az ún. első zsidótörvényt (1938. évi XV. törvény „A társadalmi és a gazdasági élet hatályosabb biztosításáról”) Darányi Kálmán miniszterelnöksége idején terjesztették az országgyűlés elé, de már Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt, 1938. május 29-én fogadták el. A megszületéséhez és elfogadásához vezető út egyik legfontosabb tényezője az Anschluss volt (1938. március 12.), melynek következtében Magyarország a náci Németország közvetlen szomszédja lett.
Alig hét hónappal az első hatályba lépése után Imrédyék már benyújtották az ún. második zsidótörvény tervezetét is (1938. december 23.). Benyújtásának közvetlen előzménye az első bécsi döntés (1938. november 2.) és annak nyomán a Felvidék visszacsatolása volt. Ezzel a visszatért területeken élő nagy számú zsidó közösség is az ország része lett, (majd 1939. március közepén egész Kárpátalja is), ami a sajtóban és a közéletben fölerősítette a zsidóellenes megnyilvánulásokat. Az első zsidótörvény intézkedéseit sokan amúgy is elégtelennek, a zsidók „térfoglalását” – különösen egyes pályákon – lélekszámukhoz képest aránytalanul nagynak tartották.
Mindez a törvény tartalmát, de még címét is meghatározta: az előző törvénnyel ellentétben a „zsidó” szó már a címbe is bekerült. Bethlen István miniszterelnöksége idején a numerus clausust módosító 1928. évi XIV. tc. indoklása a zsidókat „izraelita honfitársaink” -ként említette; egy évtized múltán, a második zsidótörvény indoklása már „minden nemzet testében… idegen” -nek tartotta.
„A zsidók évezredes elzárkózása a mindenkori környezettől, s faji, érzelmi és szellemi életüknek idegen tényezők közrehatását évezredeken át kizáró alakulása okozzák azt, hogy idegenek maradnak a népek összességének és minden nemzetnek testében, hogy az őket vendégül befogadó népekbe való beolvadási törekvésük ellenére mindig tovább él bennük az ösztönös hajlam, hogy zárt fajiságukban megmaradjanak.”
Az 1939. évi IV. törvénycikk
A törvényt hosszú vita után fogadta el a képviselőház. Először, az általános vitát követően március 16-án szavaztak róla. Ekkor mindössze 20 képviselő szavazott ellene, legalább ennyien pedig távol tartották magukat a szavazástól. Harmadik olvasatban március 27-én fogadták el, végül a felsőház által javasolt módosításokról május 3-án szavaztak. Ekkor már (1939. február 15. óta) Teleki Pál volt a miniszterelnök, aki a törvény felsőházi vitájában kiállt a javaslat elfogadása mellett, és szintén a zsidók „idegenségét” hangoztatta. Kijelentette, „hogy igen, ez a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztás az egyedekre nézve. Ez világos. De jogfosztás az egyedekkel szemben a nemzet magasabb érdekéből. (…) ez a törvényjavaslat a nemzettest idegen elemekkel való túlzott áthatása ellen jogos önvédelemből korlátoz jogokat.”
Ez a törvény már faji alapon állt és olyan magyar állampolgárokat is zsidónak minősített, akiknek két nagyszülője izraelita vallású volt, bár a vallásukat már rég nem gyakorolták, sőt régóta más felekezethez tartoztak. A paragrafusok nagy többsége a korlátozó rendelkezéseket tartalmazta, ezek szinte az élet minden területére kiterjedtek. A különböző foglalkozási ágakban a zsidók arányát 20%-ról 12, vagy 6, vagy 0%-ra szorították le. Teleki azzal, hogy elfogadtatta a törvényt, a szélsőjobboldal egyes követeléseinek is eleget tett. Közben, a törvény vitája idején (február 24-én) betilttatta a Szálasi által vezetett Hungarista Mozgalmat, mert szélsőségesek február 3-án kézigránátot dobtak a Dohány utcai zsinagógából távozó zsidókra. (március közepén új néven a párt működését ismét engedélyezték).
A törvény néhány kiemelt paragrafusa
- 1. § A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.
- 5. § Tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léphet az állam, törvényhatóság, község, úgyszintén bármely más köztestület, közintézet vagy közüzem szolgálatába. (…)
A közép-, a középfokú és a szakiskolákban oktatást végző zsidó tanárokat, a népiskolákban oktatást végző zsidó tanítókat (…) nyugdíjazni kell, illetőleg az erre irányadó szabályok szerint a szolgálatból végkielégítéssel el kell bocsátani. - 7. § Az egyetemek és a főiskolák első évfolyamára zsidót csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó hallgatók (növendékek) száma az egyetem vagy a főiskola illető karára (osztályára) felvett összes hallgatók (növendékek) számának hat százalékát, a József nádor műszaki és gazdaságtudományi egyetem közgazdasági karának közgazdasági és kereskedelmi osztályán a hallgatók számának tizenkét százalékát ne haladja meg.
- 9. § Ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarába, sajtókamarába, úgyszintén színművészeti és filmművészeti kamarába zsidót tagul csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó tagok száma az illető kamara összes tagjai, ha pedig a kamara szakosztályokra vagy foglalkozási csoportokra tagozódik, az egyes szakosztályok, illetőleg foglalkozási csoportok tagjai számának hat százalékát ne haladja meg. (…)
- 14. § Ipar gyakorlására zsidónak iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt mindaddig nem lehet kiállítani, amíg az illető községben a zsidóknak kiadott iparigazolványok és iparengedélyek együttes száma a községben fennálló összes iparigazolványok és iparengedélyek számának hat százaléka alá nem csökken. A kereskedelem- és közlekedésügyi, illetőleg az iparügyi miniszter közérdekből kivételt tehet.
A törvény néhány más rendelkezésének vázlata
- Honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet. Bizonyos esetekben a korábbi honosítást hatálytalanítani kell, illetve az hatálytalanítható.
A törvény kihirdetésének napját követő négy hónap alatt tartott választáson a zsidók választási jogának érvényesítését feltételekhez kötik (a törvény kihirdetéskor új választást írtak ki) - Zsidó nem lehet időszaki lap felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője…
- Zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja… ugyanígy a filmet előállító, forgalomba hozó vagy előadó vállalatok igazgatója, az igazgatási tennivalókat ellátó művészi ügyvezetője…
- Zsidót összes mezőgazdasági ingatlanának átengedésére lehet kötelezni; mező- vagy erdőgazdasági ingatlanának átruházásához hatósági hozzájárulás szükséges.
- Tisztviselői, értelmiségi munkakörben zsidót csak meghatározott arányban szabad alkalmazni…
A második zsidótörvény hatásai
A korlátozások többségét már közvetlenül a törvény hatályba lépése után érvényesítették. Számos újság megszűnt vagy gazdát cserélt, a közhivatalokból, az értelmiségi pályákról, a művészi élet területeiről sok zsidó személyt gyorsan kiszorítottak. Más esetekben a törvény néhány év türelmi időt adott, például a dohányárusítási vagy a gyógyszertári engedélyek megvonása esetében. Megkezdődött a törvény alkalmazása a honvédségben is, ami hamarosan a munkaszolgálat bevezetéshez vezetett. Számos esetben ún. Aladárokkal, strómanokkal meg tudták tartani üzemeiket, boltjaikat, újságaikat stb. Erre számos példa volt a fővárosban és vidéken is.
A harmadik zsidótörvény
A harmadik zsidótörvényként is emlegetett 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről a házasságkötés egyes feltételeit szabályozta a Magyar Királyságban az 1940-es évek első felében. A törvény többek között korlátozza a zsidók házasságkötését, és ehhez definiálja, hogy ki számít a törvény előtt zsidónak. A következő három és fél évben keletkezett, a zsidók emberi jogait tipró törvények és rendeletek azután többnyire erre a törvényre hivatkoznak, amikor meghatározzák a zsidók jogfosztásában érintettek körét. A törvény – egyes kivételesesetektől eltekintve – tiltja a nemi betegeknek és a gümőkórban szenvedőknek az egészséges személyekkel kötött házasságát; a házasság felbontásának lehetséges indokául jelöli meg azt, ha a beteg házasulandó betegségét eltitkolva köt házasságot; házassági kölcsön kiutalását teszi lehetővé az egészséges házasulandóknak; valamint – meghatározott kivételek mellett – megtiltja a zsidóknak a nemzsidókkal való házasságkötését.
Nemzsidó és zsidó házasságkötésének tilalma
Történelmi szempontból a törvénycikk legfontosabb része a IV. fejezet, amely kimondja, hogy „nemzsidónak zsidóval házasságot kötni tilos”. A törvény kivételt tett a zsidó nőkkel, akik külföldi nemzsidó férfivel házasságot köthettek, de magyar állampolgár zsidó férfiak nem vehettek feleségül külföldi nemzsidó nőt. A házasodási tilalmat megszegő zsidó házasfél öt évig terjedő börtönre volt büntethető. A törvény hasonlóan büntetni rendeli azt a zsidót, aki „tisztességes nemzsidó nővel” házasságon kívüli szexuális kapcsolatot létesít.
A törvénycikk 9. paragrafusa részletesen foglalkozik azzal, hogy ki számít zsidónak, illetve nemzsidónak.
Főszabályként zsidónak számított az, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.
Zsidónak számított az is, aki maga az izraelita hitfelekezet tagja volt, függetlenül attól, hogy felmenői zsidók voltak-e.
Ez alól a szabály alól kivételt élvezett az a személy, akiknek ugyan két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagja volt, de ő maga keresztény hitfelekezet tagja volt, és mindkét szülője is az volt házasságkötésük idején. Az ilyen személynek azonban olyan nemzsidóval sem szabadott házasságot kötni, akinek akárcsak egy nagyszülője is zsidó volt. Aki ezt a tilalmat megszegte, maga is zsidónak minősült.
Zsidónak minősültek a tilalom ellenére megkötött vegyesházasságokból származó gyermekek is.
Aki a törvény hatályba lépése után a zsidó hitre tért, zsidónak minősült, még akkor is, ha később visszatért a keresztény hitre.
A fenti definíciók szélesítették a két évvel korábban bevezetett második zsidótörvény szerint zsidónak minősülő személyek körét. A korábbi törvény kivételt tett a hosszú ideje kikeresztelkedett zsidókkal, valamint a kikeresztelkedett zsidók keresztény vallású gyermekeivel szemben, valamint azokkal szemben, akik ezt valamilyen teljesítményükkel kiérdemelték (az első világháború hősei, hadiárvák és hadiözvegyek, az 1918–19-es forradalmak ellen harcolt személyek, olimpiai bajnokok, egyetemi tanárok, magas rangú közhivatalnokok, keresztény lelkipásztorok). Az 1941. évi XV. törvény ezeket a kivételeket már nem vette figyelembe.
Az 1941. augusztus 8-án életbe lépett törvény elfogadása utáni években számos, a zsidók jogait korlátozó rendelet a fenti szabályok alapján határozta meg, hogy kire vonatkoznak a korlátozó intézkedések. A törvényt az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a zsidótörvényeket megsemmisítő rendelete helyezte végül hatályon kívül 1945 februárjában.
A magyar végrehajtó hatalom kegyetlenkedései 1944. március 19-ig
A zsidótörvényeket beterjesztő kormányok
- Imrédy Béla kormánya 1938. május 14. és 1939. február 16. között és
- Teleki Pál kormánya 1941. április 3-ig, Teleki öngyilkosságáig, ill.
- Bárdossy László kormánya 1942. március 9-ig.
Mindhárom kormányzat erősen zsidóellenes politikát folytatott, ami a zsidótörvények kikényszerítésében ill. a katonai munkaszolgálat kegyetlenkedéseiben mutatkozott meg. Bárdossy idején történt a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság, amit az állampolgárság nélküli zsidók lelkiismeretlen deportálásával a magyar hatóságok készítettek elő, ill. az újvidéki razzia is.
1942 márciusában Magyarország miniszterelnöke Kállay Miklós lett. Vele bizonyos enyhülés állt be. Kállay el szeretett volna szakadni a németektől és kilépni a háborúból, valamint elutasította a nácik zsidópolitikáját. Két évig tartó miniszterelnöksége alatt mindvégig ellenállt a német nyomásnak, így Európa többi részeivel ellentétben Magyarországon a zsidó lakosság biztonságban érezhette magát. A Kállay-kormány 1942-1943 folyamán összesen nyolc alkalommal állapodott meg a németekkel a külföldön élő magyar zsidók hazahozataláról. Kállayék azonban többnyire csak a vagyonos, ismert, vagy jó kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak engedélyezték a hazatérést, a többséget a nácik deportálták. Kállaynak viszont folyton bizonyítania kellett a németek előtt a zsidókkal szembeni negatív hozzáállását, ezért ezekben az időkben az Országgyűlés több zsidótörvényt is megszavazott.
Bár személyesen Kállay nem tehető felelőssé a doni katasztrófáért, az ő idejére, 1943. januárjára esik a 2. magyar hadsereg összeomlása, ami egyben kb. 16 000 fegyvertelen munkaszolgálatos halálát is okozta.
A kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság
Háttér
Bővebben: Magyarország a második világháborúban
A numerus claususszal kezdve, 1920-tól számítva 1941 nyarára a Magyar Királyságban a hivatalos állami politika szintjére lépett az antiszemitizmus. Az 1938-ban elfogadott első zsidótörvény korlátozta a zsidók hivatásgyakorlását; az 1939-es második zsidótörvény ezeket a korlátozásokat tovább szigorította és az érintettek körét is szélesítette, míg az 1941-es harmadik zsidótörvény még tovább szélesítette a jogfosztó korlátozások szempontjából zsidónak minősülő polgárok körét, és megtiltotta a zsidóknak nemzsidókkal való házasságkötését.
Az országnak a trianoni békeszerződés revíziójára irányuló külpolitikája elérte célját, és 1941 nyarára visszatért Magyarországhoz a Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja és a Délvidék is. Ennek nyomán zsidók százezrei kerültek magyar fennhatóság alá, köztük olyanok is, akik eredetileg nem a visszacsatolt területeken voltak honosak, hanem menekültként kerültek oda még a visszacsatolás előtt. Emellett 1939 és 1941 között a régi Osztrák–Magyar Monarchia különböző vidékeiről 10-20 ezer zsidó került, v. maradt ott, illetve menekült Magyarországra Németországból (és annak részeként Ausztriából és Csehországból), Szlovákiából és Lengyelországból. A magyar hatóságokat foglalkoztatta az országban lévő viszonylag jelentős számú nem magyar állampolgárságú zsidó jelenléte. Megoldás gyanánt Kozma Miklós volt honvédelmi és belügyminiszter, aki 1940–41-ben Kárpátalja kormányzói biztosa volt, már 1940 őszén felvetette, a zsidók kitelepítésének gondolatát.
A KEOKH
Magyarországon 1941-ben az idegenrendészeti ügyeket a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) intézte. Ez formailag a Belügyminisztérium VII. számú (közbiztonsági) osztályának részeként működött (VII/c alosztály). A hatóságot az 1930. évi XXVIII. törvénycikk hozta létre. Felállítását Scitovszky Béla belügyminiszter utasítására Pásztóy Ámon (eredeti nevén Polczer Antal Ferenc) szervezte meg. Pásztóy kezdetben a KEOKH vezetőjének helyettese, majd 1938. július 1-től 1941. július 1-ig vezetője volt. Ezután előléptették a VII. osztály vezetőjévé, és a KEOKH élére Siménfalvy Sándor került, azonban kortárs visszaemlékezések szerint a hatóság, de facto irányítását továbbra is Pásztóy végezte. A hatóság jellemzően bizalmatlanul viszonyult a külföldiekhez és gyakran kémgyanús elemet látott bennük. A KEOKH által végzett razziákról fennmaradt jelentésekben rendszerint külön kimutatás szerepelt arról, hogy az adott eljárás során hány zsidót állítottak elő és utasítottak ki. Alkalmanként arról is feljegyeztek adatokat, hogy a szóban forgó zsidók között hány volt „keleti” (lengyel, orosz, ukrán, belarusz).
Döntés a deportálásokról
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, és június 27-én Magyarország is hadba lépett a német oldalon. A támadás kezdetben gyorsan haladt előre, és a magyar csapatok a következő napokban megszállták Galíciát és a front mögött katonai közigazgatást vezettek be azzal a tervvel, hogy ott idővel magyar polgári közigazgatást építenek ki. Felmerült a lehetőség, hogy a Magyarországon tartózkodó nem magyar állampolgárságú (nagyrészt menekült) zsidókat erre a területre lehetne kitelepíteni. Erre vonatkozóan több korabeli tanú visszaemlékezése szerint Werth Henrik vezérkari főnök javaslatára Bartha Károly honvédelmi miniszter tett előterjesztést a július 1-jei minisztertanácsi ülésen, ahol a javaslatot egyedül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ellenezte.
A döntés előkészítéséről és a döntéshozatalról szóló források némileg ellentmondanak egymásnak. Egy változat szerint a javaslatot Kiss Árkád KEOKH-tanácsos és Martinidesz Ödön detektívfelügyelő dolgozta ki. Ez a változat Kissnek a háború után, a népbírósági tárgyalást előkészítő kihallgatások során jegyzőkönyvbe mondott vallomásán alapszik. Kiss azonban a népbíróságnak tett feljegyzésében később elmondta, hogy csak a súlyos fizikai bántalmazás hatására tett ilyen vallomást, de Martinidesz és ő már csak alacsony rangjuk miatt sem készíthettek ilyen tervet. Amint a tárgyaláson az egyik tanú is megerősítette: „A deportálásokat a vezérkar utasítására a minisztertanács rendelte el. Ezek a vádlottak ebben a kérdésben nem diszponáltak, ők nagyon kisfiúk voltak mindehhez”.
Valószínűnek tűnik az is, hogy a deportálásokról szóló döntéshozatalba Horthy kormányzót nem vonták be, mint ahogy a jelek szerint a kitelepítési tervről a németekkel sem egyeztetett a magyar kormány.
A deportálások végrehajtása
A minisztertanácsi határozat nyomán 1941. július 15-én megindult a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók összegyűjtése, kiutasítása és kitelepítése. Erre Kárpátalján Kozma Miklós kormányzói biztos, az ország belterületén pedig Keresztes-Fischer belügyminiszter adott utasítást. A kitelepítéseket augusztus 9-én a német katonai hatóságok ellenkezése miatt, melyet csak az Einsatzgruppe kivégző egységek „túlterheltsége indokolt”, be kellett szüntetni. Ez alatt a szűk hónap alatt ide 19 426 személyt deportáltak a magyar hatóságok, de egy korabeli rendőrségi jelentés szerint emiatt a „kiutasított és kitelepítésre már kijelölt zsidóság igen tekintélyes része az országban visszamaradt”.
Az intézkedés foganatosítására a KEOKH országszerte razziákat tartott, és azokat a zsidókat, akik nem tudták a szigorú alakiságot megkövetelő módon igazolni a magyar állampolgárságukat, internáló táborokba illetve toloncházakba zárták. Ebből a célból internáló táborok létesültek Garanyban, Dömösön, Ricsén, Gyulán, Nagykanizsán, Csörgőn, Diósjenőn, Bácstopolyán és Kistarcsán. Ezen kívül Budapesten kisegítő toloncházakat állítottak fel, és felhasználták e célból a Pesti Izraelita Nőegylet Leányárvaházát és a zsidó Fiúárvaházat is.
A razziák nyomán sokszor olyan zsidókat is kiutasítottak és kitelepítettek, akik – bár magyar állampolgárok voltak és esetenként évtizedek óta a trianoni Magyarországon vagy a visszacsatolt országrészekben éltek – nem tudták ezt azonnal igazolni. A kitelepítésre ítélt zsidóknak a hatóságok azt ígérték, a visszavonuló szovjet csapatok által kiürített falvakba költözhetnek és ott majd mezőgazdasági munkából élhetnek. A deportált zsidókat egy Kőrösmezőn létrehozott internáló táborba szállították, majd honvédségi teherautókon, illetve vasúton a Kárpátok túloldalára vitték és ott a szélnek eresztették őket.
A deportált zsidók helyzete
A megszállt Lengyelországba, illetve onnan Ukrajnába deportált zsidók helyzete rendkívül nehéz volt. Ezeknek az embereknek semmiféle megélhetésük vagy civilizált szállásuk sem volt. Aki tehette, ékszerekért, értéktárgyakért szerzett élelmet. Volt, aki erdőben bujkált, mások zsinagógákban húzták meg magukat. A helyi zsidó lakosság egy ideig segítette a hitsorsosokat, de idővel az ő helyzetük is ellehetetlenült. A helyi lakosság, a kollaboráns ukrán milicisták, valamint a német és magyar fegyveres erők büntetlenül zaklatták, fosztogatták és öldösték a zsidókat.
A Magyarországról deportált zsidók közül több ezren kerültek a sztanyiszlavi gettóba. Itt egy szemtanú visszaemlékezése szerint az elűzött zsidók közül „sokat bedobtak a Dnyeszterbe, a nőknek levágták a mellét, a gyerekeket kettévágták és igen sok embert élve eltemettek.”
A deportáltak egy kis részének sikerült visszaszöknie Magyarországra. Ebben részben fizetségért, részben sajnálatból az ukrán és lengyel parasztok, valamint egyes magyar katonák is a segítségükre voltak.
Kamenyec-Podolszkijban 1941. július 20-án, tíz nappal a németek bevonulása után jött létre a gettó. Ide gyűjtötték nem csak a helyi zsidó lakosságot, hanem a környező helységek izraelitáit is. Július végére mintegy 11 ezer Magyarországról kitoloncolt zsidót is ide zártak. Ekkorra a gettónak mintegy 30 ezer lakója volt, akiktől a megszálló hatóságok sarcot szedtek: 110 000 rubelt és nyolc kilogramm aranyat kellett összegyűjteniük.
A német katonai hatóságok reakciója
„Az Ukrajnát megszállva tartó német katonai hatóságokat készületlenül érte a nagy számú zsidó civil átdobása Magyarországról. A német háborús tervek a megszállt szovjet területekről nagy mennyiségű élelmiszer rekvirálását írták elő (stratégiai cél volt, hogy a háború harmadik évére az egész Wehrmachtot a megszállt szovjet területekről élelmezzék), és így számítani kellett a helyi lakosság tömeges éhezésére. A megszálló német katonai hatóságok nem láttak lehetőséget arra, hogy a helyben hagyott szűkös élelmiszerkészletkből több tízezer Magyarországról érkező zsidót élelmezzenek; számukra gondot okoztak a magyar deportálások. Ez feszültséget okozott a szövetséges magyar és német hadsereg között. Tarnopolnál például a 10. magyar vadászzászlóalj által a Dnyeszteren átkergetett ezer zsidót a német SS Einsatzgruppe C katonái visszazavarták a magyar honvédség által ellenőrzött területre. A Wehrmacht 444. hadosztálya, amely a területet biztosította, július 28-án rádiótáviratban kérte a hátországi déli hadseregcsoport főparancsnokát, Karl von Roques tábornokot, hogy vegye rá a magyar hatóságokat a deportálások leállítására és a már deportált zsidók visszafogadására. A távirat szövege szerint „Zsidók érkeznek teherautókon Magyarországról és magyarországi koncentrációs táborokból Buczacz, Czortkow, Kameniec, Podolski (sic) térségébe. Az ukrán lakosság nyugtalankodik. Ezeket a zsidókat feltétlenül vissza kell szállítani. A hadosztály kéri a magyarok ilyen értelmű tájékoztatását.”
Augusztus elején, miután a deportált zsidók ellátási helyzete kritikussá vált, és járványveszély is fenyegetett, a németek követelték a magyar kormánytól, hogy Magyarország állítsa le a zsidótranszportokat. Ennek a belügyminiszter hamarosan eleget is tett, és augusztus 12-én leálltak a deportálások. A már áttoloncolt zsidók visszafogadására azonban a magyarok nem mutatkoztak hajlandónak, ezért egy augusztus 25-i értekezleten a megszállást irányító német katonai vezetők a körzetbe deportált magyarországi zsidók „likvidálása” mellett döntöttek. Az értekezletről szóló emlékeztető szerint Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer, a körzet legfelsőbb rendőri vezetője (Höhere SS- und Polizeiführer) reményét fejezte ki, hogy szeptember elsejére be tudja fejezni a zsidók likvidálását.
Jeckelnt valószínűleg az is motiválta, hogy két héttel korábban, augusztus 12-én Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője magához rendelte, és elégedetlenségét fejezte ki az emberei által megölt zsidók alacsony száma miatt. Jeckeln azon a ponton 7000 tizenhat és hatvan év közötti zsidó férfi és nő agyonlövését tudta jelenteni elöljárójának.
A tömegmészárlás
A kamenyec-podolszkiji gettóba zsúfolt zsidók – köztük a Magyarországról kiűzöttek – megsemmisítésére augusztus 27–28-án (egyes források szerint 29-én is) került sor. A német hatóságok azt közölték velük, hogy a gettót kiürítik, őket pedig máshová telepítik. Ezután a gettó lakóit menetoszlopokban a várostól északra vezényelték, és egy volt szovjet lőszerraktár mellett levetkőztették őket, értéktárgyaikat elvették, majd gépfegyverekkel tömegsírokba lőtték őket.
Augusztus 29-i rádiótáviratában Jeckeln így számolt be aznapi tevékenységéről: „A Jeckeln Obergruppenführer vezetése alatt lefolytatott akció Kamenyec-Podolszkijban véget ért. […] Eredmények: […] Újabb 7000 zsidó agyonlőve. A likvidált zsidók száma 20 ezer körül. […] Kiigazítás: […] augusztus 27-én 5 ezer helyett 11 ezer.” A szeptember 11-én kelt 80. számú helyzetjelentés arról számol be, hogy a Jeckeln parancsnoksága alá tartozó egységek 23 600 zsidót lőttek agyon három nap leforgása alatt Kamenyec-Podolszkijban. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlása, ahol az áldozatok száma ötszámjegyű volt. (Ugyanakkor a jászvásári pogromban is több mint 13 000 zsidót öltek meg.)
A tömegmészárlás helyszínére menetelő zsidókról titokban fényképeket készített Spitz Gyula, aki a Honvédség egyik teherautóját vezette.
1939 és 1941 között körülbelül 10-20 ezer zsidó menekült Magyarországra Cseh- és Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Szlovákiából. Ezek az emberek többnyire hamis papírokkal bujkáltak, mások a Belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) nyilvántartásába kerültek és internálótáborokban vagy szabadlábon voltak. A „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat Kárpátaljára kezdték áttelepíteni. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa támogatta a betelepítést és nemsokára megszerezte Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök hozzájárulását is. Júliusban, a Szovjetunió elleni háború megkezdésével párhuzamosan megkezdődött a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. Az összegyűjtött, körülbelül 18 ezer embert először a kárpátaljai Kőrösmezőre, majd innen több hullámban a Kárpátok túlsó oldalára, a magyar hadsereg műveleti területéhez tartozó ukrajnai területre szállították. Augusztus második felében a deportáltakat a magyar határtól mintegy 100 kilométerre lévő Kamenyec-Podolszkij környékére szállították, ahol Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27-28-án tömeges kivégzésekben legéppuskázták őket. A magyar hatóságokat nem érdekelte a deportáltak sorsa, de már maga a deportálás olyan brutálisan zajlott, hogy több neves közéleti személyiség, mint Rassay Károly, Slachta Margit és mások tiltakozásba kezdtek.
A további kiszállításokat a térség irányítását átvevő németek leállították. A deportáltak közül körülbelül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott Magyarországra. Összesen körülbelül 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben, illetve a deportálás során velük szemben tanúsított embertelen bánásmód következtében.
Újvidéki vérengzés (1942)
1942. január 20. és 23. között az előző év tavaszán bekebelezett Délvidéken a magyar csendőrség katonai alakulatokkal együttműködve több ezer újvidéki lakost mészárolt le a nyílt utcán, vagy lőtt a jeges Dunába. A 3340 áldozat közül 700 zsidó volt. Az akcióra a jugoszláv partizánok tevékenysége szolgált ürügyként. A razziát a kormány rendelte el, vezetésével Feketehalmy Czeydner Ferencet bízták meg. A razzia után a felsőbb hadvezetés elítélte a főbűnösöket, de mivel Németországba menekültek, az ítéletet nem lehetett végrehajtani rajtuk. A háború után hazakerültek és kiadták őket Jugoszláviának, ahol kivégezték őket.
Az újvidéki razzia ugyanakkor ürügyként szolgált arra a bosszúra, hogy a világháború végén a győztes szerb partizánok összesen mintegy százezer ártatlan magyar és sváb lakost mészároljanak le.
A munkaszolgálat
A munkaszolgálat a magyar honvédség speciális intézménye volt, deklarált célja, hogy fegyvertelenül, katonai dicsőség szerzésére esélytelen módon, de a politikailag megbízhatatlannak tekintett személyek és mindenekelőtt a zsidók is vegyék ki részüket a háborús erőfeszítésekből. Vannak adatok szörnyű századokról, ahol a „keret”, tehát a munkaszolgálatosoknak parancsoló altisztek majdnem mindenkit meggyilkoltak. Ennek ellenére a munkaszolgálatosok veszteségstatisztikái összehasonlíthatóak a magyar honvédség általános veszteségeivel. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a munkaszolgálatosokat nem engedték a frontra harcolni, nyilvánvaló, hogy ez a veszteség a rossz bánásmódból következett, ami talán nem általános, de túl gyakori volt.
A fő tragédiát a 2. magyar hadsereg összeomlása jelentette 1943 januárjában, amikor kb. 16-17 000 munkaszolgálatos került a veszteséglistára. Ez hadifogságot is jelenthetett, Örkény István iró pl. ekkor esett hadifogságba, mégis, nyilvánvaló, hogy a legtöbben meghaltak. Fegyvertelen munkaszolgálatosként halt meg Rejtő Jenő író is 1943. január 1-jén.
Minthogy a munkaszolgálatosokat tudatosan zárták ki a magyar honvédség katonai dicsőségre küldött alakulataiból, a munkaszolgálatosok halálát nem lehet egyszerűen a magyar honvédség háborús veszteségeihez sorolni. Ők altisztjeik, ill. a támadó Vörös Hadsereg elé fegyvertelenül odadobva a magyarországi zsidógyűlölet áldozatai is voltak. Halálukat többnyire nem tudatos gyilkos szándék okozta, de mindenképpen az a súlyos felelőtlenség, hogy fegyvertelenül küldték őket harcba egy világháborúban.
A német megszállás után
A magyar „különbéke-tapogatózások” következményeként Hitler elrendelte, hogy a német vezérkar dolgozza ki Magyarország megszállásának a tervét. Március 18-ára Hitler tárgyalásra kérette Horthyt Klessheimbe, melynek következményeként, a német nyomás hatására, Horthy megígérte, hogy nem ad parancsot az ellenállásra, meneszti Kállayt és a németek elvárásainak megfelelő kormányt nevez ki. Cserében Hitler megígérte, hogy a megszállás csak átmeneti lesz. Március 19-e hajnalán a német csapatok bevonultak Magyarországra, Horthy pedig kinevezte miniszterelnökké az addigi berlini nagykövetet, Sztójay Dömét. Kállay a török nagykövetségre menekült.
A megszállók fontos célja volt a magyarországi „zsidókérdés” végleges megoldása. Lépések: a zsidók jogszabályi úton történő teljes elkülönítése a keresztény társadalomtól, ezt követte a nagyobb városokba koncentrálásuk, majd elszállításuk és utolsó fázisként meggyilkolásuk.
A megszálló csapatokkal együtt Magyarországra érkezett az ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK), melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. Fő szervező Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer volt. A SEK mindössze 20 tisztből és több mint száz főnyi kisegítő személyzetből (őrök, sofőrök, titkárnők stb.) állt, teljes létszáma 150-200 fő volt, tehát a zsidótlanítási akció csakis a magyar hatóságok együttműködésével lehetett sikeres.
A deportálás pontos terveit és a kapcsolódó jogszabály-tervezeteket Endre László és Baky államtitkárokkal történt konzultációk után, a kormányhoz Jaross miniszter nyújtotta be. Horthy kormányzó szabad kezet adott a kormánynak, hogy saját hatáskörében intézkedhessen. Magyar részről Magyarország zsidótlanításának tervét egy háromtagú testület, korabeli népszerű nevén „A három Laci” irányította Jaross Andor belügyminiszter jóváhagyásával:
- Ferenczy László csendőr alezredes,
- Baky László volt nyilas politikus, aki később szakított Szálasival, a német titkosszolgálat ügynöke, belügyminisztériumi politikai államtitkár,
- Dr. Endre László, belügyminisztériumi közigazgatási államtitkár.
Az a gyorsaság, mellyel a magyar hatóságok kitaszították a zsidókat a társadalomból, kifosztották, gettósították, majd deportálták őket, még a holokauszt történetében is páratlan volt.
Tény ugyanakkor, hogy a SEK „szakértőivel”, „a három Lacival” és közvetlen bűntársaikkal ellentétben a magyar társadalom és azon belül a hatóságoknál dolgozó emberek sokasága a cenzúrázott újságokból nem értesülhetett a holokausztról, csak annyi volt egyértelmű, hogy kegyetlen deportálás zajlik a szomszédok szeme láttára. Hivatalosan a zsidókat „munkaerő-kölcsönzés” indokával vitték Németországba. Ennek ellenére mozgássérültek, elmebetegek, hadirokkantak, súlyos betegek, magatehetetlen öregek, csecsemők is a vagonokba kerültek. Erre az ellentmondásra a válasz mindig ugyanaz volt: a családszerető zsidók sokkal jobban dolgoznak, ha szeretteik is velük vannak. Sem maguk a kiszemelt áldozatok, a zsidók, sem akár olyan vitathatatlanul hiteles személyek, mint Apor Vilmos püspök nem tudott a történések lényegéről. Apor 1944 pünkösdvasárnapi beszédében május 28-án még csak a zsidók „kínzása” és „gyűlölete” ellen emelte föl a szavát, pedig Auschwitzban már hetek óta zajlott a tömeggyilkosság. (vö: „aki… azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek akár zsidók… olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.”)
Említést érdemel az a máig húzódó vita, ami Kasztner Rezsőt, a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság nevű akkori budapesti zsidó szervezet vezetőjét veszi körül. Kasztner 1944 májusában megkapta az Auschwitz-jegyzőkönyv-et, amiben Auschwitzból szökött foglyok számoltak be hiteles módon az ottani gázkamrákról, de vállalta hallgatást róla, hogy Eichmannal folytatott tárgyalásain elérhesse az ún. „Kasztner vonat” elindítását, amiben nem egészen 2000 üldözöttet sikeresen kijuttatott Svájcba. A Kasztnerrel kapcsolatos vád, hogy ezt a nagyon fontos eredményt úgy érte el, hogy a többi üldözött számára életfontosságú információkat tartott vissza. Amikor a kérdésről moralizálunk, szem előtt kell tartani, hogy a gyilkosok azok voltak, akik a gázkamrákat üzemeltették, és oda az embereket szállították. Kasztner a kiszemelt áldozatok egyike volt, aki saját potenciális gyilkosaival tárgyalt. Izraelben először egy őt súlyosan elmarasztaló bírói ítélet született a háborús szerepéről (1953), majd egy következő ítéletben, 1958-ban minden vád alól fölmentették, de ezt ő már nem érte meg, mert 1957-ben merénylet áldozata lett.
Előkészítés
A megszállást követő napokban a megszálló német hadtestetekkel érkező SS alakulatok hajtóvadászatot indítottak (Einzelaktionen, vagyis „egyedi akciók”) a pályaudvarokon, külvárosi villamosmegállókban és hajóállomásokon újabb zsidók után.
1944. évi 1240. számú miniszterelnökségi rendelet a zsidók megkülönböztető jelzéséről
A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdődően minden 6. életévét betöltött zsidó személy – nemre való tekintet nélkül – köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan – varrással 10 x 10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült, „kanárisárga” színű, hatágú csillagot viselni.
1944. április 5., Sztójay Döme miniszterelnök
A zsidóellenes intézkedések első hullámát a 1944. március 29-én tartott kormányülésen fogadták el. Elrendelték a zsidó tulajdonú gépkocsik és telefonkészülékek elkobzását. Megtiltották, hogy zsidók dolgozzanak a közigazgatási apparátusban, megszüntették szín- és filmművészeti kamarai tagságukat, kizárták őket a sajtó- és ügyvédi kamarákból. Ezt követően újabb és újabb rendeletek jelentek meg, amelyek lépésről lépésre szorították ki a zsidókat a társadalomból: zsidók nem járhattak a keresztényekkel együtt moziba, színházba, kitiltották őket a strandokról és a fürdőkből, csökkentették élelmiszeradagjaikat: a zsidók külön élelmiszerjegyet kaptak, naponta csupán egy-két órán át volt szabad bevásárolniuk, az utazási lehetőségeiket szigorították, a pályaudvarokon az ún. magyar Gestapo állandóan razziázott, és százával tartóztatta le a zsidókat. Összesen mintegy száz rendeletben korlátozták jogaikat.
Gettósítás
A magyar hatóságok már március 19-én elkezdték összegyűjteni a zsidókat Budapest területén. Ezeket az embereket a magyar hatóságok által előre összeállított, kész listák alapján, a saját lakásukon kereste fel razziák keretében az SS és a magyar rendőrség. Először a Rökk Szilárd utcai Országos Rabbiképző Intézetben berendezett kisegítő toloncházba kerültek (melyet a németek felügyeltek), majd innen szállították át őket Kistarcsára.
A Sztójay-kabinet új belügyi vezetésével (Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László államtitkárok) elkezdődött a „zsidókérdés végső megoldása Magyarországon”, amely a németek számára is meglepő hatékonysággal haladt előre: 1944. április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze. A gettósitást végző csendőröket Ferenczy László vezette.
Budapesten csak június végén koncentrálták a zsidókat úgynevezett „csillagos házakba”, amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban.
A családok otthonaikból való elüldözésének és meggyilkolásra előkészítésének pontos menetrendje csendőrkerületenként:
- I. budapesti csendőrkerület (Pest megye és Budapest agglomerációja): június 30–július 3.
- II. székesfehérvári csendőrkerület: június 5–10.
- III. szombathelyi csendőrkerület: június 30.–július 3.
- IV. pécsi csendőrkerület: június 30.–július 3.
- V. szegedi csendőrkerület: június 16–20.
- VI. debreceni csendőrkerület: június 16–20.
- VII. miskolci csendőrkerület: június 5–10. (Tatár utcai téglagyár). (A miskolci belvárosi gettót rendőri felügyelettel kezdték el feltölteni: május 11–20.)
- VIII. kassai csendőrkerület: április 16–28.
- IX. kolozsvári csendőrkerület: május 3–10.
- X. marosvásárhelyi csendőrkerület: május 3–10.
Deportálás és tömeggyilkosság
A zsidó foglyok maximális létszáma Kistarcsán a megszállás után közvetlenül még csupán 485 fő volt. A német megszállást követően az első deportálóvonat (Hermann Krumey SS-Obersturmführer irányításával) Kistarcsáról indult el 1944. április 28-án, 1800 fős transzporttal (javarészt 16-60 év közötti férfiakat és 18-50 év közötti nőket pakoltak fel 45G mintájú marhavagonokba). A szerelvény május 2-án érkezett Auschwitz-Birkenauba.
Endre a teljes deportálás megkezdését is Budapesten javasolta, a zsidóság „lefejezésének” céljából. Végül Eichmann álláspontja győzedelmeskedett, aki a fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) javasolta a kezdést, majd a déli és nyugati részén, végül a középső részen, majd a legvégén Budapesten akarta befejezni.
Május 15. és július 8. között a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 435 ezer embert deportáltak – 10-15 ezer kivételével – Auschwitz-Birkenauba. A vonatokat Kassáig magyar csendőrök kísérték, ahol SS-ek vették át a vonatok őrzését. Körülbelül 320 000-en azonnal Auschwitz-Birkenau gázkamráiba kerültek, és nagyjából 110 000 foglyot kényszermunkára osztottak be az auschwitzi táborkomplexumban.
A deportálás menetrendje:
I. budapesti csendőrkerület (Pest megye és Budapest agglomerációja): június 30–július 3.
II. székesfehérvári csendőrkerület: július 11–16. (Hitelesebbnek tűnő forrás szerint a végső elszállításra június 14-én került sor.)
III. szombathelyi csendőrkerület: július 4–6.
IV. pécsi csendőrkerület: július 4–6.
V. szegedi csendőrkerület: június 25–28.
VI. debreceni csendőrkerület: június 25–28.
VII. miskolci csendőrkerület: június 11–14.
VIII. kassai csendőrkerület: május 15–június 7.
IX. kolozsvári csendőrkerület: május 19–június 9.
X. marosvásárhelyi csendőrkerület: május 19–június 9.
A deportálás leállítása
Az egyre romló hadi helyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi tömegmészárlásokról szóló hírek (pl. Auschwitz-jegyzőkönyv) hatására Horthy 1944. június 26-ára koronatanácsot hívott össze, melyen javasolta a deportálások beszüntetését. Ennek ellenére Sztójay miniszterelnök és Jaross Andor belügyminiszter sikerrel szabotálta Horthy szándékait. Baky azt tervezte, hogy július elején több ezer csendőrt a fővárosba vezényelnek, és akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A csendőrök budapesti feltűnése azonnali cselekvésre késztette Horthyt, aki attól félt, hogy puccsot terveznek ellene. A hozzá hű fővárosi és a vidékről Budapestre rendelt páncélos alakulatok Koszorús Ferenc ezredes irányítása alatt vérontás nélkül távozásra kényszerítették a csendőrséget.
Ezután Horthy július 6-án ténylegesen megtiltotta a deportálásokat, és immár volt némi katonai ereje ahhoz, hogy a tiltásnak érvényt is szerezzen.
Ennek ellenére még ezután is történt néhány deportálás:
- a Budapest körüli községekből július 8-án és 9-én,
- július 19-én a kistarcsai táborból 1220 zsidó,
- július 24-én a sárvári internálótáborból 1500 zsidó.
1944 július elejére már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Románia augusztus végi átállása okozta zűrzavart kihasználva Horthy menesztette a Sztójay-kabinetet és Lakatos Géza vezérezredes vezetésével új kormányt nevezett ki. A háborúból való kiugrási kísérlete viszont 1944. október 15.-én rosszul alakult, a németek lemondatták, helyére Szálasi Ferenc, a nyilasok vezetője került.
Szálasi nyilas kormánya 1944–1945
Nem tudhatom
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944. január 17.„
A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett. A nyilas hatalomátvétel idején a vidéki zsidóság már gyakorlatilag fel lett számolva. Edmund Veesenmayer 1944. október 28-án a következőképp számolt be, egy a német külügyminisztériumba küldött jelentésében: „Birodalmi területre már elszállítva 430 ezer. Honvédségi zsidó munkaszolgálatban jelenleg kereken 150 ezer. Budapest területén kereken 200 ezer.” Az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók. A fővárosban körülbelül 200 ezer, a munkaszolgálatos századokban körülbelül 100 ezer zsidó várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom.
A budapesti úgynevezett „csillagos házak” lakói közül október 20-tól a 16 és 60 év közötti férfiakat és a 16 és 40 év közötti nőket árokásó századokba szervezték. Az árokásók közül sokan meghaltak a nehéz munkakörülmények miatt, de gyakoriak voltak a kézigránátos és géppisztolyos kivégzések is.
November 6-án elindultak a halálmenetek, melyek egy részét az árokásók, másik részét a csillagos házakban lakók alkották. A fő koncentrációs központ a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén volt. Itt egy pár napot töltöttek étlen-szomjan az időjárás viszontagságainak és a nyilasok kegyetlenkedésének kitett emberek, majd gyalog indították őket útnak a nyugati határszél irányába, Hegyeshalom felé. A halálmenetek során sokan haltak meg a fáradtság, az éhség és az őrök kegyetlenkedéséinek következtében. Az utolsó gyalogmenet december 11-én indult. A halálmenet végén a foglyokat kényszermunka várta, majd aki ezt is túlélte, azt valamelyik birodalmi koncentrációs táborba szállították. Ekkor már a szövetségesek előrenyomulása következtében nem működtek gázkamrák, így a főleg Ausztriába hajtott zsidóknak bizonyos esélyük nyílt túlélni a világháborút, ha elérték az országhatárt.
Példák, hogy 1944-ben több száz magyar zsidót deportáltak a Burgenlandban lévő Sopronkeresztúrra is, a délkeleti fal (Südostwall) megerősítése érdekében. A zsidók nagy arányban haltak meg a kimerültségtől, az alultápláltság és betegségek következtében. A helyi zsidó temetőben 286 budapesti zsidó nyugszik egy tömegsírban. Ugyanebben az évben 700 magyar zsidót Monyorókerékre vittek szintén a délkeleti fal építésére, itt 30 ember lelte halálát.
Gyalogmenetek Hegyeshalomba (1944. ősz)
Az 1944. őszi hegyeshalmi gyalogmenetek szervezése és lebonyolítása egy átfogó terv része volt Magyarországon, mellyel részben a háborús Németország munkaerő igényét kívánták biztosítani, részben a maradék magyar zsidóság további minél átfogóbb deportálását kívánták elérni. Az akciót zömmel novemberben bonyolították le.
Ennek során a magyar hatóságok az ország különböző területeiről, leginkább Budapestről összesen több mint 80 000 zsidó (vagy zsidónak minősülő) magyar embert több napos gyalogmenetekben, fegyveres kísérettel Hegyeshalomba vittek és átadták őket az SS-nek. Onnan a deportáltak többnyire a birodalmi határon (a mai osztrák-magyar határ térségében) tervezett védelmi vonal építésére, majd a szenvedéseket túlélők 1945 tavaszán koncentrációs táborba kerültek.
Előzmények
Miután 1944. március 19-én a német csapatok bevonultak az országba és Sztójay Döme irányításával megalakult a kormány, azonnal megkezdődött a magyarországi zsidók elleni támadások újabb szakasza. A magyar hatóságok Adolf Eichmann és kommandója iránymutatásával előbb gyűjtőtáborokba, ideiglenes gettókba kényszerítették, majd néhány hét leforgása alatt deportálták (többnyire Auschwitzba) a vidéki zsidóságot, valamint egyes más felekezetek, illetve a cigányság és egyes nemzetiségek tömegeit. Ez a deportálás lényegében nem érintette a zsidóság két nagy csoportját: a munkaszolgálatra behívott (vidéki és fővárosi) férfiakat és Budapest ún. csillagos házakba kényszerített zsidó lakosságát. 1944. augusztus végére tervezték ugyan a budapestiek internálását, de az nem valósult meg.
Amikor a szovjet hadsereg már magyar területen harcolt, Horthy Miklós és kormánya kísérletet tett a háborúból való kilépésre. A kísérlet nem sikerült, október 15-én Horthyt megfosztották hatalmától, Szálasi Ferenc és nyilas pártja vette át az ország vezetését. Közben a gyors szovjet előrenyomulás már Budapestet és lassan Bécset is fenyegetni kezdte, és a németeknek óriási veszteségeik miatt egyre több új munkáskézre volt szüksége.
Felsőbb parancsra Eichmann október 17-én visszatért Magyarországra, hogy a megváltozott helyzetben is folytassa korábbi tevékenységét. A következő napon megállapodott Vajna Gábor belügyminiszterrel 50 000 magyar zsidó német kézre adásáról, akiket gyalogmenetben készültek kényszermunkára küldeni a nyugati határra. Bár Szálasi korábban kinyilvánította (az ún. „hungarista zsidóprogram”-ban), hogy a magyar zsidókat nem engedi Németországba küldeni, egy-két nappal később Veesenmayer rábeszélésére mégis engedélyezte 25 000 fő, majd november elsején engedélyezte további 25 000 fő „kölcsönadását”. Később is születtek alsóbb szintű megállapodások munkaszolgálatosok német kézre adásáról.
A gyalogmenetek előkészítése és útja
Október 21-én megjelent az első rendelet, mely a „csillagos” házakban lakó és sárga csillag viselésére kötelezett 16–60 éves korú munkaképes férfiakat „honvédelmi szolgálat” címén bevonulásra kötelezte, és ezt a 16–40 év közötti nőkre is kiterjesztették. De már előző napon nyilasok járták a „csillagos” házakat és hurcolták el az embereket a gyűjtőhelyekre. Ekkor még a főváros környéki erődítési munkákon, sánc- és árokásáson dolgoztatták őket; október 26-án számuk kb. 35 000 fő volt. A német hadvezetésnek azonban leginkább a birodalmi határon – a mai magyar-osztrák határ térségében – tervezett védelmi vonal (az ún. délkeleti fal) kiépítéséhez volt sürgős szüksége jelentős számú munkaerőre.
November elején Budapesten újabb hajsza kezdődött a munkára kötelezettek után. A „csillagos” házakban újra nyilasok jelentek meg, hogy összeszedjék a szerintük alkalmas lakókat. A házfelügyelők utasítást kaptak az esetleg még rejtőzködő munkaképes zsidók felkutatására. Néha a védettnek nyilvánított házakból is vittek el embereket. November 9-étől három napi kijárási tilalmat rendeltek el a „csillagos” házak lakói számára. Folyamatos utcai razziák során fogdosták össze az embereket és Óbudán, az újlaki téglagyár területén felállított gyűjtőtáborba vitték őket. A semleges országok néhány képviselője, köztük Raoul Wallenberg svéd követségi tanácsos és Carl Lutz svájci követségi alkonzul igyekezett kimenteni legalább a menlevéllel rendelkezőket. November 6-ára elrendelték a 18-40 éves zsidó nők mozgósítását; ők a Kerepesi úti ügető pályán (az ún. Tattersalon) lévő gyülekezőhelyről egyenesen az újlaki téglagyárba kerültek. A foglyokat embertelen körülmények között, összezsúfolva tartották a gyárterületen, amíg el nem indították Hegyeshalom felé.
Menetek és útvonalak
November 4-én Vajna Gábor belügyminiszter tájékoztatta az érintett megyék vezetőit, hogy területükön át november 6-ától gyalogos zsidó csoportokat fognak munkára vinni, és előírta, hogy napi 2000 fő számára biztosítsanak éjszakai táborhelyet az alábbi helységekben:[5] Piliscsaba, Dorog, Süttő, Szőny, Gönyű, Dunaszeg, Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom.
Az újlaki téglagyárban koncentrált, valamint a sáncásásra kirendelt civil zsidók első gyalogmeneteit november 6-án indították útnak a határra. A rendszeres menetek november 8-án kezdődtek a régi bécsi, Budapest–Győr–Hegyeshalom országúton; később inkább mellékutakon folytatódtak.
A menetelők magyar fegyveres kísérettel, 7-8 nap alatt tették meg az utat és teljesen kimerültek, mire a határra értek. Útközben néhányan vették a bátorságot és megszöktek, mások az öngyilkosságba menekültek. Sok szemtanú későbbi beszámolója ismert a deportálómenetek elborzasztó látványáról.
A svájci követség két képviselője novemberi szemleútja után jelentésében beszámolt a menetelő áldozatok teljes kiszolgáltatottságáról, fizikai és lelki szenvedéséről, a kísérők brutalitásáról, az éhezésről. „Hangsúlyozzuk, hogy a csoportok legfeljebb 3-4 adag levest kaptak a gyalogmenet egész ideje alatt, de rendszerint több napig egyáltalán semmit sem kaptak enni.” „Hegyeshalomnál a deportáltakat az elképzelhető legrosszabb állapotban találtuk.”
Ezeket a meneteket egy német főtiszt is „megrendítő” -nek, egy másik német tiszt „tiszta gyilkosság” -nak nevezte.
Munkaszolgálatosok gyalogmenetei
A munkaszolgálatos századok első menetoszlopait valamivel korábban vezényelték a határra. Beregfy Károly honvédelmi miniszter 70 munkaszolgálatos század (kb. 15 000 – 17 000 fő) német kézre adására adott utasítást, és azoknak november 2. és 11. között kellett Mosonmagyaróvárra, illetve Hegyeshalomba érkezniük. A munkaszolgálatosok számára két külön útvonalat jelöltek ki. A fővárosi századok útvonala a bécsi országúttól délre vezetett, két pihenőnap beiktatásával; a dunántúli századok ehhez bárhol csatlakozhattak. Az útvonal helységei: Zsámbék, Tarján, Kocs, Bana, Abda, Mosonmagyaróvár.
A keleti frontról visszavont munkaszolgálatosok gyűjtőhelyét Kassán alakították ki. Az onnan indított századok egy harmadik, a bécsi országúttól északra eső úton meneteltek nyugat felé. Bár az egész művelet november első felében befejeződött, esetenként még később is érkeztek a határra munkaszolgálatos csoportok.
Utak Hegyeshalomból
Hegyeshalomnál az érkezőket átvevőhely várta. Az átadást magyar részről Bartha László alezredes irányította, az SS részéről az átvevők vezetője Dieter Wisliceny, Eichmann egyik legközelebbi munkatársa volt. Az ideiglenes elszállásolás után a deportáltakat már a németek osztották csoportokra és vitték tovább az általuk kijelölt helyre, többnyire a délkeleti fal meglévő vagy sebtében kialakított munkatáborába kényszermunkára. Munkaszolgálatosokból lett kényszermunkások dolgoztak a szétbombázott vasútvonalak azonnali helyreállításán, Nürnberg mellett a föld alatti repülőgépgyár építésén, Sachsenhausenben a Heinkel-művekben és sok más helyen is.
A menlevéllel rendelkezők közül a szerencsésebbeket a semleges államok képviselőinek korábban sikerült kimenteniük – még a menetekből, esetleg már Hegyeshalomról –, őket katonai kísérettel visszavitték a fővárosba.
1945 kora tavaszán, amikor a szovjet előrenyomulás már közvetlenül a magyar határszélt fenyegette, a védelmi vonalon dolgozókat koncentrációs táborba hajtották – többnyire gyalogmenetben, ritkábban dunai uszályon vagy vasúton. Az agyongyötört menetelők közülük sokan már nem érték el az úticélt. A nők zömmel a lichtenwörth-i vagy a dachaui, a férfiak nagy részt a mauthauseni, illetve a gunskircheni altáborba kerültek. A táborokat májusban amerikai csapatok szabadították fel.
A gyalogmenetek vége
Novemberben néhány semleges állam követsége jegyzéket intézett a magyar kormányhoz a meneteltetés és az ott tanusított embertelen bánásmód miatt. Köztük volt a pápai nunciatúra is. Szálasi fontosnak tartotta, hogy rendszerét külföldön elismerjék, ezért november 20-án leállíttatta a gyalogmenetek.
Elegendő jármű és szállítókapacitás híján a folyamatos deportálás ezzel befejeződött. November végén azonban Eichmann még talált lehetőséget az utolsó budapesti munkaszolgálatos századok vasúti elszállítására a Józsefvárosi pályaudvarról Hegyeshalomba. Szórványosan később is indítottak néhány csoportot: „december 11-én, feltehetően a legutolsó gyalogmenetekben hajtották a bécsi országútnak a budapesti toloncház 1200 foglyát. Számuk Komáromig az agyonlövések következtében 880 főre csökkent.” Kassa felől pedig még december végén is érkeztek munkaszolgálatosok a határra. Ekkorra az ország nagyobb részét már elfoglalták a szovjet csapatok, és karácsonykor bezárult az ostromgyűrű Budapest körül.
Eichmann november 13-án 27 000 már Németországba indított személlyel és további napi 2–4000, összesen 40 000 fő útnak indításával számolt. Ferenczy László csendőrezredes későbbi adatai szerint 1944. november 6-ától december 1-jéig 76 209 magyar zsidót adtak át az SS-nek a határon. „A későbbi deportálás számadata 4750 fő.” (Ezek az adatok a vasúton kiszállítottak számát is tartalmazzák).
A deportáltak igazolványát indulás előtt általában elvették és megsemmisítették, vagy ha meg is tarthatták, amúgy is csak a csoportlétszám feljegyzésével, de név és születési adatok feltüntetése nélkül adták át a németeknek: visszatérésükre senki sem számított.
A gyalogmenetekkel a német vezetés célja – a munkaerő megszerzése mellett – az volt, hogy az országot teljesen „zsidómentessé” tegyék. Ez egybevágott csaknem az egész magyar kormány szándékával. Nem rajtuk múlt, hogy az elképzelést nem tudták teljesen megvalósítani.
Körülbelül 50 ezer munkaszolgálatos és fővárosi zsidó került így deportálásra.
A halálmenetek csökkenésében fontos szerepet játszottak a semleges országok és a Vatikán éles hangú tiltakozó bírálatai is, amelyekben felszólították Szálasit, hogy állítsa le a deportálásokat. A hungarista Magyarország nemzetközi elfogadására áhítozó nemzetvezető számára sokat nyomott a latban a semlegesek véleménye. Így halálmeneteket már jóval ritkábban indítottak, nácik tiltakozása ellenére a nyilasok a budapesti zsidóság gettósítását – azaz az országban tartását – kezdték el szervezni.
Szálasi álma egy „zsidómentes” Magyarország volt, azonban a növekvő munkaerőhiány, másfelől a nemzetközi elismerés igénye nagyban meghatározták Szálasi zsidópolitikáját. Szálasi november 17-én „végleges” zsidóügyi tervet készített, melyben a Magyarországon tartózkodó zsidókat hat csoportba osztotta. 1. Külföldi menlevéllel rendelkező zsidók. 2. A Németországnak kölcsönadandó zsidók. 3. A Magyarországról való távozásukra váró zsidók – a) kölcsönzsidók, akik még nem indultak útnak Németország felé; b) nem szállítható idősek, betegek; c) a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekek; d) keresztény zsidók. 4. Mentességgel rendelkező zsidók. 5. Zsidó származású keresztény egyházi személyek. 6. Idegen állampolgárságú zsidók. Szálasi tervei szerint az 1., 5. és 6. kategóriába tartozó zsidók egy bizonyos határidőn belül szabadon elhagyhatták az országot. A 2. kategóriába soroltak Németországba kerülnek, a 3. csoport tagjait távozásukig gettóba zárják. A 4. kategória zsidói ez alól mentesülnek, de továbbra sem lehetnek a magyarokkal egyenlő állampolgárok.
A bonyolult kategorizálás kiskapui lehetővé tették a védettségi rendszer kialakulását és a semleges országok, valamint a Vatikán képviselőinek széles körű embermentő tevékenységét. Ahogy azonban december elején kiderült, hogy a semleges országok nem fogják elismerni Szálasi rendszerét és kormányát, a nyilas vezetés számára érdektelenné vált a helyzet fenntartása, a védett zsidók helyzete folyamatosan romlott, rendszeressé váltak a nyilas terrorakciók, gyilkosságok, Dunába lövések. Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg, további mintegy 9 ezer zsidó a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg vagy öngyilkos lett.
A budapesti gettó 1945. január 17-én szabadult föl, és innentől – zsidók hiányában – a tömeges zsidóüldözés megszűnt, azok voltak még veszélyben, akik a továbbra is nyilas kézen lévő területeken bujkáltak.
A nácik véleménye a magyar deportálásokról tanúvallomásaikban
A „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése állítólag még Adolf Eichmannt is elképesztette. A magyar zsidók deportálásának német irányítója következőket mondta a magyarországi deportálásokról a jeruzsálemi perében idején:
„Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség [értsd: csendőrség, Eichmann nem tesz különbséget a két testület között] embertelensége. Dieter Wisliceny [SS-Hauptsturmführer, Eichmann közeli munkatársa] beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.”
A korábban a szlovákiai és görögországi deportálásokat irányító Dieter Wisliceny a következőket mondta a nürnbergi perben:
„Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna.”
E források értékelésénél figyelembe kell venni, hogy gyilkosok mondták a bűntársaikról. Már a népirtás kivitelezése során meg kellett győzniük magukat arról, hogy amit művelnek, azt a magyar társadalom szeretné, annak érdekében áll. Nem valószínű, hogy az ennek ellentmondó jelzéseket egyáltalán észlelték, azt viszont, ami ennek az előítéletnek megfelelt, nyilvánvalóan általánosították.
Edmund Veesenmayer a nürnbergi perben tett vallomásában rendkívüli jelentőséget tulajdonított a deportálásban nyújtott készséges magyar segítségnek:
„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év már »krízisév« volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen – csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”
E tanúvallomás értéklésénél azt kell látni, hogy a tanú nem említi, hogy a magyar hatóságokat egy olyan kormány irányította, amelyet Veesenmayer személyes követelése alapján neveztek ki, miközben a korábban szabadon kiválasztott miniszterelnök, Kállay Miklós a török nagykövetségen volt menekült, továbbá, hogy a magyar hatóságok alsóbb szintjeit éppúgy, mint a társadalom egészét és a kiszemelt áldozatokat tudatosan megtévesztették a deportálás célját illetően.
A magyar reakció
Mikor Horthy Miklós kormányzó értesült a gettósításnál és a deportálásnál tapasztalható brutalitásról, kérte Sztójaytól Endre László, a „zsidótlanítás” magyar vezetője és Baky László belügyi államtitkárok felmentését.
Mindenekelőtt világos, hogy ami ezen a vonalon [„zsidókérdésben”] német intézkedés, vagy ami német kívánságra tett kormányintézkedés volt, azt nem állhatott módomban megakadályozni, így e tekintetben passzivitásra voltam kényszerítve. Bár ilyképp a tett intézkedésekről nemcsak előzetesen nem szereztem tudomást, hanem utólag sincs mindenről tájékoztatásom, mégis az utóbbi időben olyan értesüléseket kaptam, hogy ezen a vonalon számos vonatkozásban több történt nálunk, mint maguknál a németeknél, részint pedig olyan brutális, sőt olykor embertelen módon, ahogyan maguknál a németeknél sem történtek intézkedések.
Horthy 1944. július 17-én írott levelében még Hitlernek is megemlítette azokat a „sokszor brutális és embertelen módszereket”, amelyek a vidéki zsidóság deportálását kísérték.
Forrás:
- Ránki György: 1944. március 19. Budapest, 1978. ISBN 963-09-1074-8
- Randoph L. Braham: A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon. Online elérés: http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/teljes.htm
- Végső István: Hol áll most a Kasztner-vonat? In: Rubicon, 2007. 1-2. sz. 100-107. p.
Kapcsolódó oldalak
Kusita Királyság
A Kusita Királyság Núbia területén (a mai Szudán északi részén) fennálló ókori királyság volt, amely a Kr. e. 9. század
Núbia
Núbia pontos határokkal nem körülírható, történelmi terület Észak-Afrika keleti részén. A történelmi földrajzi egység ma két állam területén fekszik. Egyiptom
Nílus völgyi civilizációk
Nílus-völgyi civilizációk Bővebben: ókori Egyiptom, Núbia és Kusita Királyság Ahogy Mezopotámia civilizációinak kialakulásában jelentős szerepet kapott a két nagy folyó,
Őskor
A történettudomány szerinti őskor az ember történetének első, leghosszabb korszaka, amely a földtörténeti harmadidőszak utolsó szakaszával (pliocén) és a földtörténeti
Holokauszt Magyarországon
1000 – 1526 1526 – 1800-as évek 19. század 20. század 20. század második fele Zsidóság a középkorban A későbbi
Magyarország a 2. világháborúban
Tartalomjegyzék A két világháború közötti Magyarország fő célkitűzése az 1920-as trianoni békeszerződés revíziója és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt,